A továbbiakban igyekszem nem figyelni arra, milyen szörnyű testbe zártak engem. Úgyis vissza fogom szerezni a sajátom és megszabadulok ettől a borzalomtól. Így kell lennie, nincs más út. Ha kell, levágom azt a fénylő valamit. Nadrágomat igyekszem úgy igazítani, hogy a rajta lévő lyuk ne legyen túlságosan látható. Ez nem sikerül túl jól. Még mindig érzem, ahogy szellőzik, levenni viszont nem fogom. Minél több réteg rongy takarja azt a növekvő micsodát, annál jobb. Miközben elindulok, lábam korábban eldobott ruháimba botlik. A fekete valamit, amit felülről vettem le, gyorsan magam köré csavarom derekamnál. Így mindjárt más, ez majd takar. A cipők továbbra sem érdekelnek. Most már mehetünk a fény után. Követem azt, s egyre erősebbnek érzem azt a fura érzést, amihez hasonlót mások felől is érzek. Meg magamból. Korábban felfelé erősödött, most azonban arra, amerre megyek. Biztos az a démoni fény a hibás. Belőle jöhet, hiszen az jött fentről erre. Egy újabb alakba botlok. Ő is lapos felül, a haja rövid… Tényleg, a hajam! Gyorsan megtapogatom fejem búbját, próbálva végighúzni ujjam egyik hosszú hajszálamon, de az meglepően rövidre sikerül. Megpróbálok egy másikat, de az is. Az összes! Eltűnt a hajam is. Tehát, ezekből kiindulva már biztos, hogy az a valaki, aki itt van, az hozzám hasonló. A fény viszont az ajtó felé ment, érzem. Odalépek mellé, amennyiben viszont az idegen közelebb lépne hozzám, odébb lököm egy határozottnak tűnő mozdulattal. Én tudom, hogy nem az, mert azért tenném, hogy távolabb legyen és ne jöjjön közelebb, nehogy könnyen megtámadjon. - Maradj távol tőlem! – dörmögöm. Lassan hozzászokik fülem ahhoz, hogy ilyen a hangom. Az ajtót kinyitom, nem is értem, miért nem tette ezt eddig a másik. Lehet, hogy ő is fél? Igen, biztosan így van. Megindulok előre, de mielőtt utánam léphetne, becsapom magam után az ajtót, ezzel nyerve némi időt, hogy előrébb mehessek. Így ha utánam is jönne, nem ér utol olyan gyorsan és fel tudok rá készülni, ha hallom a lépteit. A lépcsővel óvatosan bánok. Két tenyerem a falra, vagy ha van, hát korlátra tapasztom és úgy indulok meg óvatosan. Az egész úgy nyikorog alattam, mint azok a kis erdei állatok, amik nem nagyobbak a tenyeremnél és mindenféle magokat meg növényeket rágcsálnak. Túl feltűnő így, és szinte biztos vagyok abban, hogy ennek a nehéz medveméret testnek a hibája. Hogy lehet ilyen nagy valaki? Biztosan nem ember! Különben nem érezném azokat a dolgokat, nem tudnám, merre menjek, miután a fény lehagyott.
Sajnos nem érzem a zavart az éterben. Egyrészt a halandó test miatt. Másrészt az a rohadt kísértés vagy mi a fene annyira elvette az eszem, hogy nem a saját testemet indultam el megkeresni, hanem inkább holmi pincéket vélek felfedezni a ház alagsorában édes ételt keresve. Pedig ha tudnám, odafent húgom mit parádézik a testemmel, olyat kapna, amint visszacserélődnének a szerepek, hogy azt nem tenné zsebre. Imádkozhat, hogy ne tudjam meg! Szóval, míg a farkam odafent az emeleten haptákban áll és egy ismeretlen angyalMarkant taperolnak kezeim, illetve CalypsoAthant ölelem forró ölelésembe, addig én ennek a csőlakó nőnek a testében szorulva szedem a rozoga lépcsőfokokat lefelé lassan, óvatosan, mert ez a haszontalan még lezúgna és nem lenne szerencsés egy összetört testben vegetálni. Közben próbálom meggyőzni magamat, hogy csak rémeket látok, nem lesz itt semmi gond. Miután leérek, megszűnik a nyúzott egér hangjához hasonlatos nyikorgás is. Csak egy süketnek nem tűnne fel érkezésem. Lent meglepődve és kíváncsian tapasztalom, hogy egy rendezett kis szobába csöppentem. Nagy szemekkel pislogok a barátságos és elbűvölően szép nőre. Óvatosan közelebb lép kölcsöntestem, és ellazul a sok kedvesség láttán. Én viszont éber maradok, nem tetszik nekem a dolog, valami nem kóser. Vékony ujjaim már épp marokra fognának egy szelet habos süteményt, mikor rácsapok a kezemre. Te balga lány, mi van ha mérgezett? Mikor a nő mézes mázos mosollyal felém nyújt egy szalaggal átkötött ollót, megemelkedik az egyik szemöldököm. Ez túl szép, hogy igaz legyen! Egy pillanatra lemerevedek, nem tudom, mi tévő legyek. Egyvalamit nagyon jól megtanultam hosszú életem során, mégpedig azt, hogy semmi sincs ingyen, mindennek ára van. Nem hiszem, hogy ez alól ez a rémbarlang is kivételt képezne. - Köszönöm, de nem fogadhatom el ezt a kedvességet. - felelem szelíd kis bárány képében. A gyomrom ismét csak megkordul és viszketni kezdek egyes helyeken. - Áááá, ez rettentően bosszantó! Miért nincs itt egy meleg vízzel teli kád? - dobbantok ismét egyet lekonyult szájjal és vágyakozóan nézek a megterített asztal felé. Lassan a nyálam is kifolyik, de még küzdök a kapott test szükségleteivel, itt én vagyok az úr!
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Kedd Okt. 23, 2018 4:32 pm
Changeling
──────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ────────────
Since the dawn of time. Only the strong have survived
Lekerül a bugyi, lépek kettőt és megszűnik az a szorongató érzés. Kimondottan szabadabbnak érzem magam odalent. Talán túlságosan is. A hűvös légmozgás, ami a kereszthuzatba lépve ér, sunyin besüvít a szoknyám alá és átfúj hosszú combjaim között hideg érzetet hagyva. Bele is borzongok. Ha lenne lábszőröm, most bizonyára az is égnek állna. A szellő hatására a testem ösztönösen rezdül, összébb szorítom a lábaimat, miközben a kezeim ruhám oldalára simulnak, mintha attól tartanék, hogy a fuvallat felrepíti az anyagot és belátást engedne a szoknyám alá. Pedig már nincs itt senki, aki elől a pucér seggemet rejtegetnem kéne. Ketten maradunk idefent és a kattogó hang, ami az ajtó mögül szűrődik kifelé. Lassan, nyikorgó hanggal kísérve tárul ki a szoba ajtaja. Odabent tátong a sötétség. Az a kis fény, ami a koszos ablakokon át szűrődik be, szóra sem érdemes. Fejemet oldalra döntöm, mire világos loboncom oldalra bukik. Kicsit kócos, megviselte már az ittlét. Kíváncsian, sajgó jobb szemmel pislogok befelé, majd beljebb merészkedek én is. Lépteim könnyedek, légiesek, még mindig meglep, mennyire könnyű ebben a testben a mozgás. A gyér látási viszonyok ellenére körbetekintek, s megtudom, hogy a kattogás egy régi, poros lemezlejátszóból jön. Rejtély megoldva. Hirtelen újra fura késztetést érezek, mely arra biztat, hogy forduljak a nappali irányába. Úgy érzem van ott valami és én tudni akarom, mi az. Lépnék hátra, de nagy ólomkezek nehezednek rám, amik hamar a derekamra csusszannak és végigtapogatnak. -Mi a szar? - tör elő belőlem a kérdés meglepettségemben. Szemöldökeimet könnyedén felvonom, és azok szabályosan a homlokom tetejére kövülnek, mikor a szemem sarkából meglátom felajzott fivéremet. Az arcára is valami szokatlan vigyor telepszik...kimondottan perverznek mondanám. Halkan prüszkölök nem tetszésem jeléül. Vetek rá egy kóbor, egész alakos pillantást, de női szemmel sem jobb a helyzet. Ráadásul szemet szúr az is, hogy a gatyája durva sátrazásba kezd közöttünk, mintha egy kisebb kempingtábor költözött volna oda. -Remek, nem elég hogy bögyöm nő, még ezt is elkapja itt a kangörcs. - elégedetlenkedve fújtatok gondolatban. Követve az előző példát, én is gyorsan kitörök a kéretlen ölelésből. -Uralkodj már magadon! Nem otthon vagy! - keverek neki le egy sallert, bár legszívesebben ököllel mennék az arcának, de a női öklösöm is kb. pont ennyit érne most, mint egy jól irányzott tarkós. Fivérem megkapja a lehetőséget, hogy taperolás helyett ő induljon neki a szoba sötétjének. Én viszont nem mozdulok, csak a lépcsők irányába pillantok, ami a nappali felé vezet.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Kedd Okt. 23, 2018 12:05 pm
Changeling
Rémálomföld lakói
• szószám: 400 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]
Egy pillanatra néz hátra, és szemöldöke karcsú ívbe emelkedve kontratálja, hogy ismét szétszéledtek, ketten maradtak csupán. - Hmm.. - jegyzi meg halkan, és még a vállán is ránt egyet. Ennyi is elég egyelőre, nem mintha olyan hatalmas dologra készülne, csupán csak kíváncsiságán és tettvágyán akar csillapítani, no meg egy-két oda nem illő gondolatot elhessegetni. Az, amit nemrég erre érezhetett, tagadhatatlanul máshova költözött, talán épp maga a kis fénygömb volt az, aki elvitte magával, ki tudja. Akad itt még biztosan más is, főképp ez a hang, amely kitartóan veri saját kis ütemét, bemászva elméik legmélyebb pontjaiba is akár. Még meg is lepi az, amint a kilincs enged akaratának, és halk kattanással nyílik meg, majd az ajtó is, amelyet kinyitni kívánt. - Ez túl egyszerű... - jegyzi meg kicsit félve, a küszöbön állva és onnan bekukkantva. De hát, nem kapott az új test mellé éjjel is látó macskaszemeket, igen kár érte, így vakon, azért kevéske fényt kapva lépked be, kavarva fel a padlón álló port. Tekintete szinte azonnal a lejátszóra siklik, amelyhez hasonlót látott már, noha az valamelyest kellemesebben szólt. Még egy pár, apró lépés a kattogó felé, és lehajolva, kinyúlva éri el az ugráló tűt, és lök egyet rajta. Az, hogy most ezzel elhallgattatja, vagy épp a dallamot szólaltatja meg, nem számít, csak a kellemetlenség szűnjön meg. - Oké, erről ennyit! És most – fordulna körbe, de hát a fény nem ad sokat, nem lát többet. Automatikusan tapogat oldalához, ahol kabátja zsebe rejlene, amelybe emlékei szerint rejtett egy régi de még használható öngyújtót, amivel ereje pazarlása nélkül is bármit tud kezdeni – és mert iszonyatosan tetszik neki a szag, amely égés közben árad belőle. De hát nincs zseb, nincs öröm sem. - Bassza meg... - morgolódik és kitolat, hogy hátha ott leli meg a választ, valamely formában, másnem abban, ami könnyen ég. És így éri a súlyos lapáttenyér el őt is, derekára simulva, amit őszintén, halk sikkantással jutalmaz majd az érkező arcba bámul. - Mit művelsz te... nehogy most támadjon kedved itt és ne is velem – lökné el, fura emlékek buknak fel, miközben fivére megveszett. És oké, most máshogy mutat, ez tőle felettébb kellemetlen, idegen neki, ehh.. Arca fintorra húzódik, közben pedig erősebben tolja el – El se vesztem te ütődött. De most ne tapogass, be kell mennem, viszont ha már itt vagy, mehetsz előre, te ess hasra a bútorokban – int fejével befelé.
Azt hiszem, túl vagyok a kezdeti sokkon, amúgy nem s legszívesebben hisztérikus rohamot kapnék. De nem a női büszkeségem, mintha megacélozódott volna. ~ Ez nem hozzám méltó. ~ - fogalmazódik meg bennem a gondolat és igazítom meg zakómat. A lényemhez tartozó kíváncsiság mégis nagyobb, gyermeteg módon érdeklődöm testvérem alakjának elorzója után. – Ophilia…- a név ismerős, de hiába, a névhez egy másik női arca ugrik be. Mindkettőt ismerem,de még se. Ábrázatom, minden bizonnyal zavaros idegrángások sorozatát küldik a rokon felé, meg egy bárgyú vigyort. Tétován bólintok, majd kifelé vesszük az irányt, addig míg testvérem meg nem torpan, nézek egy darabig, aztán vállat vonva magéra hagyom. Az ajtónál, azonban összefutok még egy testvérrel, kar kar öltve fut át rajtam az utálat és a szeretett szikrája. Ha ő is be akar nyitni, ám nem állom utját feltartott kezekkel állok hátrébb. – Csak nyugodtan… - vigyorgok rá, harminckét foggal, kapja csak ő az első pofont. Ha sikerül belépnem utána, nem kérdés merre is folytatom tovább utam. Akkor van gáz, ha menet közben lefejelem az ajtót. Ebben az esetben vérző orral, arra a következtetésre jutok, hogy meg kellene keresnem, habtestem, mert szinte ez lötyög rajtam, nem beszélve arról, hogy egészen máshol domborodik. Felfelé dübörögve a lépcsőn megtalálom a cipőmet, kedvem lenne beleszuszakolni a lábam, de ezeket a marhacsülköket képtelenség lenne, kár lenne a cipőért. Két ujjamra akasztva vetem át a vállamon, s finoman érintve a korlátot az adottságokhoz képest, kecsesen kidomborított hátsóval veszem az utolsó lépcső fokokat. Belépve az ajtón, már ha nem ütközök itt is akadályba, látom meg a két szőkeséget, s kap el hirtelen a birtoklási vágy. Mindkettő iránt, Az angyalibb formát félre hajtott fejjel nézem végig, magamba ciccentve … ~ Formás koffer. ~ Ismét érzem azt, amit a szalonban is, összemosódnak emlékeim, két angyali teremtés között lavíroik kétségbe esetten ép eszem maradéka. Hangtalanul lépek be s állok meg kettejük között. Kezeimmel átkarolom derekukat. Ophilia derekáról, hátsójára csúsztatva kezem suttogom a fülébe: - Ha itt végzünk, nincs kedved megmosni a hátam? – hangom mély s brummogó. Tőle saját testem felé fordulok, s szinte elönt a melegség, s valami fel nem akarom fogni érzés, így szorosabban ölelem magamhoz magamat. Bizarr gondolat. – Meg vagy! – arcom, ami nem az én arcom, sose ragyogott így , mint most. A viszontlátás örömére még halántékon is csókolom magam, s mint elveszett kis mackóhoz dörgölöm arcomat.
Odakint nincs semmi. És senki. Így nem is foglalkozok ezzel tovább, inkább a férfire vetül pillantásom. Kérdése talán különösnek hathat. De most már tudom, hogy a testem nem az, amihez eddig hozzá voltam szokva. - Ophilia - felelem töredelmesen, ajkamba harapva. S amikor meghallom, hogy ő ki? Arcom felvidul, íriszeim akaratom ellenére is a kígyóévá válik hasonlatossá. - De jó, hogy látlak, hisz... - kezdek bele, de úgy döntök, hogy inkább csendben maradok. Furcsa emlékképek lepnek el. S ez arra enged következtetni, hogy meglehet a gazdatest is emlékezhet majd arra, amit elmondtam. - Ha ennek vége, megkeresnél majd? - kacsintok a nőre... vagyis férfira, kiből valami melegség árad. Mint egy láthatatlan fonál vezetne hozzá. Olyan, mintha áfonyát ízlelnék. Keserű, mégis valahol édes. De van itt még egy különös érzés. Az emelet irányából. Annak inkább mézíze van. Finom, selymes, olyan... Angyali. Majd újra a fénylő gömb után nézek. S egy újabb férfihang csattan, miszerint azt kellene követni. Ez egy brilliáns ötlet! Mennék is ki a nappaliból, valami mégis visszatart. Visszafordulok, mintha lenne itt még valaki. Valami... Érzek... valami... keserűt, valami... nem, ez nem áfonya, de nem is olyan finom, mint a méz, ez valami... Mh, vajon mihez hasonlít ez? - Öhm... Ti menjetek nézzétek meg, mi az! - nézek mind a két férfira és a fény után intek, én pedig visszalépek a szobába. S úgy teszek, mint aki épp nagyon keres valamit. Vagy inkább valakit. Benézek a kanapé alá, a szekrénybe - ha van - a függönyök mögé, ha lehetséges. A kandallóba is felpillantok. De valami furcsa. - Mi van itt? - teszem fel inkább magamnak a kérdést, megállva a szakadt fesmény előtt és azt nézve... Valami különleges gondolat jut eszembe. Vajon milyen lehetne tüzet gyújtani a kandallóba? - ha van. S voala... Csak gondolni kellett rá. Hirtelen csappan fel a tűz én pedig vékony, férfi hang módjára sikoltok fel. - Na jó, mi történik itt? Tuti egy rohadék démon - csapok hirtelen a számra. Ilyet sose mondanék magamtól. Mégis mi folyik itt? ~Ophilia...~ hallok meg egy érdekes hangot a fejembe... S egy képet... Egy férfiét.
Az ablakon kitekintve Ophilia pontosan ugyanazt tapasztalhatja, amit a házba lépése előtt is. Rendezetlen, romos kertet, az utcán sündörgő, jelmezbe bújt emberek kálváriáját, és a zsivajt, ami az egymásba folyó beszélgetésükből fakad. Semmi szokatlan vagy megmagyarázhatatlan. Vélhetően ennek folytán nem is marad ott tovább, pillantását Calypsoéval egyetemben az előtér leghátsó ajtaján belépő női alak ragadja meg - illetve az előtte elsüvítő fénygömb -, és egyöntetűen döntenek arról, követniük kell őket. De Ophilia valóban odamegy? A nappali különös érzetet gerjeszt benne, amint elkezdene igazán eltávolodni tőle. Mintha nem akarna hátrahagyni valakit, holott nincs is ott már senki! Vajon enged a kíváncsiságának, vagy továbbra is a férfitestbe bújt leviatán társasága mellett dönt?
Calypso az angyalnővel vagy nélküle, de eljut a hátsó ajtóhoz, ami abban a pillanatban becsapódott, hogy Seth - előtte pedig a fénypaca - áthaladt rajta. Amennyiben megpróbálja kinyitni, azzal a kellemetlen helyzettel szembesülhet, hogy amaz meg sem moccan. Se ki, se be, pedig hallotta volna, ha kulcsra zárják. Egyértelműen a mágia a ludas, ami ezúttal a konyha, pontosabban a ház alól érzik a legerősebbnek. Kész szerencse, hogy Reyna is úgy határoz a nadrágszaggató és örömszerző balett bemutatója után, hogy a konyha felé tendál. Valamilyen különös oknál fogva, ha ő próbálja meg kinyitni az ajtót, az engedelmesen moccan, akárcsak Seth előtt. Már csak az a kérdés, melyikük kíséreli meg előbb átlépni a küszöböt?
Az egy ajtóval már előrébb járó leviatán némi visszakozással, azonban lefelé halad a pince gyéren megvilágított, mohás, elhanyagolt lépcsőin, amelyek minden lépténél úgy nyikordulnak, mintha legalábbis egereket taposna sorra. Na de a kellemetlen lefele utat követően megtérülni látszik mindennemű hallás-és egyéb érzékszervi ártalom, ízlésesen berendezett szobácskával találhatja szemben magát. Középütt az asztal foglal helyet, rajta megannyi ínycsiklandozó süteménnyel, gyümölcsökkel, egyéb étekkel és itallal. Az egyik hosszanti oldalán ücsörög a bájos hang tulajdonosa is, egy földöntúli szépséggel megáldott hölgyemény. Dudorászása abbamarad Seth megérkezésével, sőt, ragyogó mosollyal pattan fel, és közelíti meg a vendégét. - Gyere, fáradj csak beljebb! És egyél, amit kívánsz - ajánlja fel lelkesen, kezei között egy selyemfonállal átkötött ollót is tartva. Szavak nélkül kínálja, reflektálva a női testbe kényszeredett férfi korábbi bosszankodására a haját illetőn.
Az emeleti - immáron kétfősre karcsúsodott - brigád az iménti izgalmakhoz képest viszonylagos nyugalommal szembesülhet. Athan magabiztosan lép be az első ajtón, mi kézügybe akad, s mely mögül a legélesebben tapasztalható az a mostanra már rendkívül bosszantó kattogás. Sötétség fogadja odabent, ám az emeleti ablakokból még mindig beszűrődik annyi fény, hogy ki tudja venni az egyik komódon nyugvó zenelejátszót, melyen minduntalan, újra és újra egy bakelitlemez forog. A lejátszó tűben végződő feje még ha nem is túl látványosan, de fel-le pattog, és ez okozza a kattogást. Amennyiben van ingerenciája közelebb lépni hozzá, mellette a lemez tartóját pillanthatja meg, Tchaikovsky, Dance of a Sugarplum Fairy címmel. Vélhetően a két leviatánnak ez nem mond sokat, ellenben ki tudja, mire lelhetnek még a szobában. Ahhoz azonban előbb valami fényforrást kell eszközölniük. Feltéve, ha Markan marad, ugyanis hirtelenjében benne is újabb késztetés gyúl, ezúttal a nappali irányából. Olyasféle, mint ami Ophiliát is megkörnyékezi.
A testemet elvevő szörny mintha észre sem venne, úgy megy valamerre, csakhogy idővel én is másra kezdek koncentrálni. Arra a fura valamire amit a többiekből áradni vélek, na meg fentről. A lépcsők tetejéről, így arra indulok, nyomában egy nőnek. Néhány fokkal lemaradva megyek utána, miután könnyítek viseletemen. Út közben a nyakamat szorongató anyagtól is megszabadulok, ami úgy fonódik köré, mint egy kötél. Meglepően könnyű tőle megszabadulni, elég megrántanom a csomónál, ami torkomnál nyom. Előttem megbotlik a némber, de nem teszek semmit. Kellene, vagy nem? Nem. Úgy érzem, hogy nem, pedig általában segítenék, vagy ijedten hátrálnék, azt hiszem. Meglepő nyugodtsággal figyelem miként szedi össze magát. Türelmesen várom, végigsimítva államon medveméret tenyereimmel. Miért csinálom ezt? Nem tudom, úgy jött, magától, mint az, hogy elhajoljak a felém száguldó fény elől. Egyet hátra lépnék, ami tényleg olyan, mintha én tenném, lábam viszont rosszul érkezik az alsóbb fokra és megcsúszik. Ahelyett, hogy könnyen venném ezt az akadályt, egy idő után fájdalmasan megakadnak tagjaim. Nadrágom reccsenő hangot hallat, s mintha szellősebbé is válna ennek következtében. A hideg levegő beáramlik odalent. Miután összepakolom lábaimat egymás mellé, megküzdve a sajgással, lemegyek a lépcsőről. Ott kezdek hozzá az ellenőrzéshez. Ruhámon végig tapogatva, eljutok a nadrágon keletkezett lyukig. Azon benyúlva matatok, megnézve, nem sérültem-e meg komolyabban, mert be kell valljam, még mindig fáj. A combom környéke, mint amikor hirtelen megrántják, valami viszont itt nem stimmel. Nem veszem le a tönkrement rongyot, de belesek alá. Ott egy újabb réteg van, így az alá is, majd megdermedek. Az is megváltozott. Lábaim között valami hosszúkás nőtt ahelyett, ami ott volt. Kíváncsian dugom be kezem, hogy megtapogathassam, de ahogy vizsgálgatom, változni kezd. Ijedten kapom ki mancsom a nadrágból, s már dugnám is köpenyem mögé, ha lenne, csakhogy nincs. A combom környékén vannak ugyan rések, de nem merek belenyúlni, nehogy azokon a lyukakon át is hasonló förmedvényekre akadjak. Mégis mibe kerültem? Milyen test ez? Vissza akarom kapni a sajátomat! Lehet, hogy az az előbbi fény volt a hibás? - El kell kapni – morgom medvehangon magam elé, és elindulok arra, amerre repülni láttam.
Éppen elég időt töltöttem ebben a testben, melyről csak azért tudom, hogy nő, mert kidomborodik a mellkasa. És mert kitapintottam, hogy eltűnt a szerszám. Inkább a saját testem után mennék, de nem, benyitok az ismeretlen ajtón, mert gyűlölök éhezni. Ez valamilyen berögződés lehet. Csak nem az enyém. Ám reményeim tovaszállnak, amint meglátom a valaha konyhának nevezett helyiség állapotát. Morcosan dobbantok egyet és karbafont kezekkel állok meg a romhalmaz közepén. - Hol a sütim? Hoool a sütemény??? - a fura, cipőnek aligha nevezhető lábbelimmel arrébb rúgok pár rozoga székmaradványt, a mennyei manna illata mintha a falból jönne. Utam még egy fa asztallap is állja, amit félre is dobnék seperc alatt, de hoppá, nem úgy megy az! Nehezen tudom csak megmozdítani, ráadásul a hirtelen lendületben majdnem vele együtt zúgok én is. Ismét csak emlékeztetnem kell magam, hogy egy számomra haszontalan testbe vagyok zárva, miközben visszaegyensúlyozom a testem egyenesbe és kisöpröm a szemembe lógó irritáló fejszőrt. Esküszöm, mindjárt keresek egy ollót! Semmi mágia nem ölel körbe, ez a legrosszabb. Egy pillanatra ismét tudatomnál vagyok, és megkérdem magamtól, hogy mi a fenét is csinálok, de aztán a korgó gyomrom és az illatfelhő újfent győz. No meg találtam egy ajtót. Ez vajon az éléskamrához vezet? A puding próbája az evés, lássuk! Kinyitom, nincs bezárva, ám újfent csalódnom kell. Egy hosszú lépcsősor vezet valami pincehelyiségbe. Ez most komoly? Engem szívat ez a ház, mikor ennyire akarom azt a nyavalyás sütit? Legörbül a szám széle, csoda, hogy nem kezdek el sírni. Mi a franc van már velem??? Aztán meghallom a hangot. Egy csengő-bongó, zengő női hangot, aki valami ismeretlen dalt énekel. Ő lenne a cukrosnéni? Szakács? Cukrász? Vagy a házigazda elzárva? Bárki is legyen, éhes vagyok, csillapítanom kell éhségem a finom illatú süteményeivel. Máskor lazán megfontolnám a dolgot, mert valószínűleg nem véletlenül volt az ajtó elé baszva minden nehezen mozdítható cucc, de nem vagyok teljesen önmagam és még enyhén fogalmaztam. Tehát uccu neki rögvest! Elindulok lefelé a lépcsöfokokon a fény és hang irányába.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Okt. 21, 2018 9:11 pm
Changeling
──────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ────────────
Since the dawn of time. Only the strong have survived
Közelebbről és közelebbről hallom a kattogást, mintha csak pár lépésre lenne tőlem. Vajon mi lehet az? Nem hagy nyugodni a gondolat. Megállok az egyik ajtó előtt, ahonnan a zajt vélem kiszűrődni. Már nyúlnék a kilincs felé - egy ajtónyitás és ott a megoldás, amikor valami kellemetlent érzek a hátam mögül, de ezúttal nem a fenekembe bevágó bugyogó az. Érdeklődve tekintek hátra és azt a debil vigyorú bohócot pillantom meg, ami érkezésünkkor a bejáratnál fogadott. Hogy került ez ide? Rám vigyorog. Olyan érzésem támad, mintha Seth-et látnám, kedvem lenne levakarni azt a mosolyt az ábrázatáról. De épp csak feltűnik előttem. Értetlenül döntöm oldalra a fejem. Hová lett a bohóc? Alakja eltűnik, és helyette valami sárga villanást látok, aztán meg a nagy büdös semmit. Azt a rohadt. - az az izé éles fájdalommal verődik a pofámba, mire félsikolyszerű hang tör fel belőlem. Még be is könnyezem a találkozást. A picsába, mi a szar volt ez? - ösztönösen kapom a kezem a szememhez. Fél percre komolyan azt hiszem, hogy megvakultam. Csak sötétséget látok. Óvatosan megtapogatom az arcomat. Fél szemmel, hunyorogva látom, hogy az ujjbegyeimre valami fekete anyag kerül, de nem törődök vele, egyszerűen csak a ruhámba kenem. Úgy érzem kiesik a jobb szemem. Lassan, fájdalmasan emelem meg a szemhéjamat. Érzem, ahogy felduzzad a képem, ebből tuti csúnya monokli lesz. Alig térek magamhoz az első csapásból jön a következő. A bordáim között is hasonló fájdalmat érzek . Ki is billenek az egyensúlyomból. A cipő amibe a lábam préselődik se könnyíti meg a helyzetem. Imbolygok egy keveset, majdnem dobok egy hátast is, de szerencsére ott a korlát. Megkapaszkodom, így megúszva egy zuhanást megkönnyebbült sóhajjal nyúlok hátra, hogy sokadjára rántsam ki a bugyit a seggemből. Még látom elrepülni a fénygömböt, ami a lépcsőn feljövők füle mellett süvít el. Őket is megzavarja kicsit. Megfordul a fejemben, hogy a nyomába eredek, de a figyelmem újra az ajtó felé terelődik, a kattogó hang irányába. Mielőtt bármit tennék, kilépek a cipőből, majd laza mozdulattal tolom le magamról a zavaró ruhadarabot. Zsebre vágnám, hátha később szükségem lesz rá, de nincs zsebem, ezért inkább hanyagul a melleim közé gyűröm. Míg magam igazgatom egyikük benyit az ajtón. Kíváncsian dőlök oldalra a nyíló ajtó láttán. Vajon mi lehet mögötte?
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Okt. 21, 2018 6:36 pm
Changeling
Rémálomföld lakói
• szószám: 381 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]
Nem kap választ, és ez egy kicsit aggasztó. De végül is, semmit se számítana az, hogy most istápolják a lelkét vagy sem. Nem változtat, hogy neki most mivel kell „megküzdenie”. Ellenben más felkapja szavait, és nem is kedvesen. Meglepve pislog rá, sőt mi több, egyenesen rákiált tekintetével, hogy ne legyen bolond. Az arc mögött is más ülhet? Fejét kissé oldalra billentve nyújtaná ki kecses ujjait felé, hogy maga mellé rántsa, mielőtt hülyeséget csinál, de lemond róla. Ezek szerint mindenki így járt, remek. Ez már valahol kicsit feldobja odabent, hogy nem csak neki kell szenvednie. De hova gondol? Fejét megrázva húzza vissza magát a jelenbe. A lépcsőn felfele azonban koránt sem könnyű, nem azért, mert mások is így tesznek és ez zavarna meg, még inkább az, hogy az első pár magabiztos léptem után lábaim – vagyis valaki más csülkei amire illene ügyelni -, igencsak ingataggá válnak. A végén azt érem el, hogy majdnem felesek az utolsó fokon, amit elegánsan, a roncs korlátba kapaszkodva korrigálok, mégsem kellene első nőies pillanataimat azzal tölteni, hogy „önmagammal” mosom fel a padlót. A nagy botlás? - Jól vagyok, jól vagyok! - egyenesedik fel, az arcába borult hajzuhatagot elsöpri, és amint tiszta a kép, egy gyors mozdulattal lerugdalja magáról a zavaró lábbeliket és felszusszanva tekint körbe. Pont jókor. Ha más meséli, akkor talán nem is hisz el, hogy az apró fényvalami, a gömböcske épp támadásba indul. Kíváncsi tekintettel figyel minden apró mozdulatot, már amennyit innen láthat, és viaskodik önmagával, mert egyik fele hagyná és menne tovább, a másik pedig legszívesebben elkapná és jól megvizitálná – már ha nem kapna ő is pár apró-pofont. - Ez eléggé... érdekes volt – fordul a fény után, aztán ebben a fordulatban mintha ismerős alakot is látna. Mintha tükörbe nézne, normás esetben. Szóval ő is itt van! Túl sok inger éri egyszerre, saját bőre, testvérei alakja kicsit másképp és most még ez is. Csak az a kérdés, merre. Belül pedig csak még nehezebb, olyan dolgok mozognak, amelyek nagyon nem az övék. Hangos sóhajjal zavarja el a gondolatokat. - Fene – ha már feljött idáig, akkor körbetekint, hátha az a valami magától jön vissza, vagy ha nem, akkor majd követi. Mezítlábas talpaival hangtalanul libben tovább a kattogás felé és az első ajtón benyit, amit megpillant. Lesz ami lesz, vagy ha épp valaki követni akarja.
Az érzés csak nem akar szűnni, mintha valami ősi beidegződés és az akaratom állna egymással szembe, mégis én érzem idegennek magam ebben a harcban. A ház különös atmoszférájának tudom be, s próbálom irányítani tetteim, gondolataim. – Agla… - ejtem ki halkan a szavakat, melyet a festőmester pingált a képre. Mintha létezésem során találkoztam volna ezzel a szóval, de láthatóan túlságosan szorosan összefügg a Öreggel túl nagy jelentőséget nem tulajdoníthattam neki. S akár a teremben felaggatott függöny színe megkopott az évek során, úgy emlékeim is kifakultak a láda évszázados homályában. Tovább robogok, mint egy kis dömper, hogy sandán tekintsek testvéremre, ahogy hanyagul hajítom el a könyvet. Válaszolnék is valami frappánsat, ha valami mutáns szentjánosbogár nem pofátlankodna bele a képembe. Bökdösi az orrom, az oldalam, s ha már érzékenység, talán még a tököm fejét is megfejeli. – Na takarodsz innen, becses ékszer az ám ott! – mordulok fel, miközben próbálok neki lekeverni egy sallert, lecsapni, ahogyan a szemtelen legyeket szokták. Na, na várjunk csak… roskadok le a zongorához, miután a dög tovább hessent. – Amara löttyedt csöcseire! – húzom le pofázmányomon végig kezem, sárga szemeim alatt vérerek futnak, ahogy kisebb szatyorrá alakítom a finom bőrt. Lassan hajtom le a fejem, s veszem szemügyre a szövetnadrágot, melybe O lábait rejtette reggel s … Óvatosan fogom meg nadrágom korcát, s pillantok be a nadrág alá, talán rossz álom ez, s a tűzoltóslag helyet mégis csak a mézes bödön van ott. De neeeem… gyorsan csukom be szemem, s engedem vissza az anyagot, hogy még a kezem is rátegyem, hátha ezzel elmúlik, s ha kinyitom a szemem, eltűnik. Őjra próbálkozásom se járt sikerrel. A ládába zárásom óta ekkora sokk még nem ért. Szokásomhoz híven táncoltatom meg szemöldököm, mikor testvérem nevem felől érdeklődik. Gyanakvóan közeledek felé, s húzgálom meg fülét, s piszkálom meg heftiét. – Te ki vagy? – tolom arcom arcába, hisz sok választási lehetőség nincs, mert, hogy nem vérem a véremből az már biztos. – Calypso, még ha nem is úgy nézek ki. – válaszolok, végig mutatva magamon, miközben beletúrok, dús barna hajamba, akár a nagyok. – Hm… jó menjünk utána. – egyezem bele bár vannak kétségeim afelől, hogy utolérjük. De előtte még visszalépek a könyvért, hogy aztán testvérem után menjek. Ha mégsem érnénk utol a kis dögöt : - Fel vagy le? – teszem fel a kérdést, de igazából én már eldöntöttem, hogy lefelé fogunk menni.
Chang