A pincében különös felfedezések születnek a napvilágra, vagy inkább az éjszakába, tekintve, hogy már a házba lépésükkor is bőven sötétedett az égbolt odakint. Ám nem ez a lényeg, hanem a tény, kettejük vére mintha egyforma volna. Szó, mi szó, a jelenség felettébb érdekes, de van annyira fontos, hogy a kiszabadulás helyett ezzel üssék az időt? Végül Reyna is belátja, a cselekvés előrébb való, még akkor is, ha a víz szintje egyelőre nem fenyegeti őket a fulladással. Még. A testét ostromló késztetés az ajtóból fakadó mágia kapcsán figyelmen kívül marad, s inkább Seth útmutatására támaszkodik a lapát tenyeres testbe zárt lány. Persze van ráció a férfi tanácsában, ha egy átlagos ajtóról volna szó, a pecsét olyan szépen működne, hogy öröm lenne nézni. Csakhogy a rúnák gyengék, nem arra hivatottak, hogy megtörjenek egy mágikus akadályt, mindössze egy zárat. Szóval bár Reyna tenyere alatt felvillan a rajzolat, sőt, hallhatóan megtörik valami, az ajtó bizony továbbra sem nyílik. Lehetséges, hogy önmagukban kellene a válaszokat keresniük, s nem külső segítségért folyamodniuk?
Rájönnek vagy sem, a felmentő csapat már kezd szerveződni Calypso felvetésének köszönhetően. Úgy fest, a megérzései remekül működnek, nem elég, hogy a könyv végett rájön, a házban bizony sötét erők munkálkodtak, ám Ophilia felől is képes érzékelni a mágikus kis fonalat. A leviatán testbe zárt angyal is érezhet valamit, amíg nála a kulcs, de mihelyst Athan kikapja a kezéből, mintha elvágták volna, többé már nem hívja semmi az emeletre. Kimegy ugyan a katasztrófa sújtotta nappaliból, azonban a korábbi vágyódás a visszatéréshez ezúttal is fellobban benne. Mintha befejezetlen ügye lenne, vagy csak a folyosón pofátlankodó fénygömb az, ami kellemetlen érzéseket kelt benne? Ki tudja… Calypsonak már nincs ilyen pechje, a fénygömb mintha cinkosára lelt volna benne a nappaliban, ezúttal hagyja neki, hogy kinyissa a konyha ajtaját, ami onnantól kezdve nyitva is marad, hacsak nem csapja be maga után a tengerek egykori úrnője. Ophilia, amennyiben kívánja s észreveszi a kínálkozó lehetőséget, akár utána is mehet. Csakúgy Markan, aki hála a szárnyainak, kihasználhatta a lehetőséget a víztükörben való gyönyörködésre. Igaz, ezzel sem lehet örökké foglalkozni, kilép a helyiségből, viszont őt is elfogja az a nosztalgikus érzés. S ha ennek ellenére követné társait a konyhába? Még a nevek is újra elismétlődnek a tudatában. Mindenesetre vele vagy nélküle, a konyhába belépő(k) zaját a pince ajtó túloldalán lévők is hallhatják, éppúgy fordítva. Itt az ideje segítségéért kiáltani?
Míg odalent szokás szerint áll a bál, Athan a kezébe veszi a kulcsot, és felcsámpázik az emeletre. A fénygömb elkíséri, s mikor az ajtóba illeszti a díszes fémeszközt, ismét a szépséges lány képében tetszeleg. - Miért akarsz ennyire bemenni oda? - szólal meg hirtelen, kíváncsian, közel sem vádlóan. Minden bizonnyal a kis közbeszólása ellenére sem fog visszakozni a leviatán, aki előtt engedelmesen kinyílik ezúttal az ajtó. Csakhogy mielőtt beléphetne, puha kéz simul a vállára. - Gyere inkább, beszélgessünk a kedvenc hálómban! Érzem, hogy sok a közös bennünk. Vagyis a testtel, amibe kerültél, de mit számít ez? - mosolyodik el lelkes várakozással, nem tágítva Athan közeléből.
- Vigyázok, de mi az a vas? – kérdem újra. Ha elmondaná, jobban tudnám, hogy mire kell vigyázni. Ezt igazán megérthetné, ha már az én testemben van. Állítása szerint nem szándékosan. Nem tudom ezt ilyen könnyen elhinni, azt viszont semmiképp nem akarom, hogy elpusztuljunk. Seth mögött indulok vissza az ajtó felé. Volt benne valami furcsa korábban, de a saját testem fontosabb volt annál. Most mégis vonz. Újra, mint elhagyott tetem a húst evő állatokat. A derekam körül lévő ruhadarabot figyelem, ami a nadrágon lévő lyukat hivatott eltakarni. Nekem úgy tűnik, nincs bajom a vízzel. Mondhatni jól érzem magam benne, de nem hagyhatom, hogy bajom legyen. Megint csak a baj van vele. Ha én lennék a testemben, fele ennyi gondom se lenne. Eleve nem dőltem volna be annak a némbernek a trükkjének. Neki köszönhető, hogy most nincsenek meg a ruhák, ha pedig megtalálnánk őket, mostanra vizesek lennének mind. Bolond Seth! - Vedd fel ezt! – szedem le magamról a még odafent levett, majd később derekamra visszakötött fekete valamit, aminek ugyanolyan a tapintása, mint a rajtam lévő nadrágnak. Olyan, mint egy kabát. Igen! Határozottan olyan, bár hosszabb, mint az enyém. Vagy Sethé, jelen esetben. Nem, az akkor is az enyém! Remélem kijut innen és fel tudom majd venni őket újra. Azok az egyetlen ruháim. - Korábban afelé a nő felé dobtam az ollót, úgyhogy már nincs nálam – magyarázom, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám megtenni, amit mond. A nála lévő kardot használom ahhoz, hogy felhasítsam bőröm, amikor viszont meglátom a felbuggyanó, fekete vért, megdermedek. Elkerekedett szemekkel figyelem, még meg is szagolom, aztán Sethre bámulok. Ez nem lehet! Lehet, hogy itt mindenki… Mielőtt bármit tehetne velem, testem kezét is megvágom, hogy összehasonlíthassam kettőnk vérét. Ugyanolyan a színe. - Titeket is fogva tartott és megkínzott egy démon? – kérdem, miután lenyelem azt a fura érzést a torkomban. Nehezen találom meg a szavakat. Sajnálkozva pislogok néhányat, majd újra tenyeremre figyelek. Ők biztos rosszabbul jártak, mint én. Belőlük jobban szörny lett, mint belőlem. Tudom, mert belőlük érződik ez a fura dolog. Mit is mondott rá? Mágia? Ha jól emlékszem, igen. Innentől kezdve hagyom, hogy Seth irányíthassa kezem és felrajzolom azt a rúnát. Aztán tenyerem a közepébe nyomom és arra gondolok, hogy nyíljon ki. Ki kell innen jutnunk. Ki akarok innen jutni és őt is ki akarom innen juttatni! Vigyáznom kell rá!
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Pént. Nov. 02, 2018 3:42 am
Changeling
Rémálomföld lakói
• szószám: 394 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]
- Nem láttad? Ajh... Az állt ott: Az angyalok óvjanak a szellemektől. Hasonló. De megint az angyalok – ez van, ha dobálod a bizonyítékot és más meg figyel. Vagy csak próbálkozik, bár egy feliratot még kicsit másként is könnyen észrevesz. Költői túlzással persze. - Tudod, elég sokkoló a bőrödben, de lehetett volna rosszabb is. Legalább kígyóbőr – tapogatja is meg magát, elvigyorodva, csak a móka kedvéért. Azonban a könyvre tekintve hümmög párat. - Sötét de mégis angyalokba botlunk mindenhol majdnem. Azok a vadászok szerinted? - tűnődik el, hogy az eddig csak inkább hallomásból ismert csoport is idesorolható, vagy már totálisan kever mindent. - Mi van a könyvben? – ha már nem vehette el, legalább súghatna. De ez most nem nyert, indulás van, fontosabb momentum. Lehetne. A család érdeke? Hát végül is, a sajátja is a családban marad, és bár ő se szívesen látná magát romokban, valami hasonló élményt mégis kap. Az viszont jobban zavarja, hogy amit próbál, az felsül. Valamiért, egész más innen egy olyan erőt vinni, ami elvileg, mindenkiben ott van közülük. Apró kis sikkantás a válasz arra, amikor a láng felcsap, vagy amikor épp a tollak kerülnek arcába. Prüszkölve söpri ki onnan, őszintén, ő akarna már megoldást keresni, de képtelen, ezek itt nem tűnnek el és csak az útban maradnak, pedig készségesen nyomja el magától, hátha ezzel is segít visszahúzni. - Óóó... - ámul azon a pár pillanaton, amikor a csövek utat törnek ki a falból, a forró helyzetből pillanatok alatt fürdőzés válik. A víz nem is zavarja, sőt, szinte örvendezik minden porcikája tőle, na de a csipkedés... Na ez már nem, de mégis, akármennyire szenved, sziszeg, ugrál, Seth testű nővére reakciója hangos nevetést vált ki belőle, még a könny is kicsordul benne. - Ezt.. ezt látná Seth... meg mindenki.. - noha még ég bőre, ahol az áram érte, a nevetés gyógyír. Aztán a kis csilingelő után pillant. Lehet mennie kellene? - Ennyit? És miféle látomás? - pillant a kulcsra, majd le is csap rá, amint lehet. - Odafent több szoba van, egy lezárva, és ez lehet a kulcsa. Én.. mi.. öhm.. Szóval felmegyek, ti meg nézzetek szét lent, a többiek után, gyorsabb, ha szétválunk. Bármi van, akkor csak sikíts – azzal Seth arcú nővérére kacsint, majd fordul is, és ha még nem hagyta le annyira, felsiet. Aztán, ha a ház is úgy akarja, nagy sóhajjal illeszti a zárba a kulcsot.
Éppen valami megoldást keresek a kijutásra, mikor majdnem rámszakadnak az ócska, elrozsdásodott csövek és ömleni kezd a pincébe a víz. Le sem reagálom a kicsike töménytelen mennyiségű kérdését, mert nincs időnk bájcsevejre. - Vigyázz a vassal! - figyelmeztetem megemelkedett hangnemben, miközben ő ismét hőst játszva felkap és maga mögé tuszakol. Megfeszül az állkapcsom, csoda ha nem lesz izomláza később. Remek! - Reyna, én is csak annyit tudok, amennyit te. Fingom nincs, hogy kerültem a testedbe, oké? Javaslom, keressük meg a megoldás kulcsát, ha nem akarod, hogy ide pusztuljunk. - Még csak az hiányozna! Ki tudja, legközelebb kinek a testében élednék újjá. Aztán eszembe jut valami. Kulcs! Az kell nekünk. Mágikus kulcs! Elindulnék az ajtó irányába, de egyre erősebben érzem a kellemetlen, hideg érzetet. A lábujjam hegyétől a fejem búbjáig didergek már, a gyertya fényei össze-vissza hullámzanak a falakon a testem remegése miatt. Prüszkölni kezdek, és az orromból folyó irritáló váladékot kölcsön karommal takarítom le az arcomról. Két karral ölelem körbe a vékony testet. - Csak én érzem úgy, hogy itt egyre hidegebb van? Jobb lenne sietnünk! - felelem és felmászom a lépcsőkön, mert nagyon nem kívánom most a jéghideg vizet, ami egyébként lételemem. Ez az! Lételem. Bár Reyna van itt, mégis Markan testében. Csak rá kell venni, hogy használja a leviatán erejét. Az ajtó mágikusan van lezárva, talán egy pecséttel, talán eszközmágiával. Utóbbiban ő a jobb, én nem sokat konyítok hozzá. Mi lehet a kulcs? Kulcs. A kulcs. Meg is van! - Van egy ötletem, de ahhoz - tüsszögés - nagyon itt kell lenned fejben! - felelem két szipogás között. A franc essen már ebbe a helyzetbe, miért ilyen hitvány az emberi test, hogy egy kis hideggel sem képes felvenni a harcot!? - Van nálad egy olló, ha jól látom. Meg kellene vágnod vele öcsém tenyerét, hogy egy rúnát rajzolhassunk az ajtóra. Utána mondom a továbbiakat, csak csináld, a víz egyre jobban kúszik felfele, én meg - újabb tüsszögés - lassan megfagyok. - Amint kibuggyan Markan szurokszínű vére, megragadom a másik kezét, mutató ujját belemártom a kiserkenő fekete folyadékba, majd elkezdem vezetni és felrajzoltatok vele egy általam ismert rúnát, ami talán segít kijutni vagy megtörni egy másikat. - Nyomd a vérző tenyered a közepére és koncentrálj arra, hogy a zár nyíljon ki! - utasítom és remélem, hogy sikerrel járunk, mielőtt a víztömeg eléri a lépcsősor tetejét.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Nov. 01, 2018 7:34 pm
Changeling
──────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ────────────
Since the dawn of time. Only the strong have survived
Az a nyavalyás kis fénykupac kipécézett minket. Sethet például miért nem csapja szemen? Pedig bátyám sunyi képe szinte vonzza az öklöket. Gondolkodom el ezen egy pillanatra. Ennek oka van. Kezd az a benyomásom lenni, hogy a fénycsomó az angyalokra utazik. Vagy csak erre az angyalra? Különben miért csak az Athan testébe szorult nőt és a hozzá tartozó angyaltestet szadizná? A fénygombóc aljasul újra támad, ezúttal mellkastájon okoz fájó élményeket. Meggörnyedek, miközben a paca jó édes anyjára gondolok. Még jó, hogy a bögytartó rajtam maradt, valamit tompított a csapáson. Eszembe jut, hogy a szárnyaim mögé rejtőzöm, így porhüvelyem biztonságban kerül. A szárnyak mögé, amiket előbb még nagy erőkkel próbáltam visszagyömöszölni a hátamba. Kiderül, hogy védelmi célokra egész hasznosak ezek a tollseprűk. Angyallelkű öcsém tanácsára kirobbantom a vízvezetékeket, pillanatok alatt eláraszt minket a víz. Talán nem is baj, mert így megpörkölt szárnyvégemet le tudom hűteni benne. A nyakamig vizes vagyok, a hajamból csöpög a víz, a ruháim szorosan tapadnak rám. De nem törődöm ezzel, mert arra leszek figyelmes, hogy a kacsaúsztatóvá vált nappali vize megváltozott. A testembe mintha apró tűk szúródnának. A rázó érzésre a szárnyaim ösztönösen mozdulnak és a vízfelszín fölé emelkedem. Mielőtt ismét gyérré válnának a fényviszonyok lepillantok a víztükörre és vetek magamra egy pillantást. Zavaros a víz és alig látni valamit, de nincs is nagyon időm bámészkodni, mert hatalmas gorillakarok nehezednek rám. Mi a fene? - kerekednek el a szemeim, amikor Seth rémült félsikollyal csimpaszkodik a nyakamba. Mint egy megrémült kislány, úgy kapálózik. A lábait pedig a derekam köré próbálja kulcsolni. Te meg mi a fenét csinálsz? - nézek rá kérdő tekintettel, miközben ő kilétemet tudakolva bárgyún rám vigyorog. Elgondolkodva nézek rá. Most már biztosan tudom, hogy ez nem Seth. Valaki más garázdálkodik a testében. És kezd nagyon úgy tűnni, hogy totál rákattant az angyalra, ami nem érdekelne, csak várná meg míg kikerülök innen. Veszek egy mély levegőt, és függetlenül attól ki tanyázik odabent, küldök egy lendületes, csattanós tenyerest a fülei közé. Seth, szedd már össze magad? - mordulok rá. Reakcióimból és a belőlem áradó szeretetből, talán sejtheti kit tart fogva ez az angyali test. Ha már a testeknél tartunk, kettő valóban hiányzik és az egyik az enyém. Egyetértek. Keressük meg őket. - támogatom az ötletet. Elnézve a többieket, bele sem merek gondolni, hogy az én testem milyen állapotban lehet.
Az események túl gyorsan pörögnek. Calypso és egy fura fazon visszatér a nappaliba. Noha gyanítom, hogy Calypso testében sem az van, aki, mivel mikor válaszolt nekem a nő, akkor épp egy férfi volt. Az viszont gyanús, hogy a nő testében lévő testében meg én vagyok. - A paca volt - közlöm orrhangon. Mely továbbra sem hagy sem engem, sem pedig a testemet békén. Azonban a tűz eloltódni látszik. Köze van ennek az újonnan érkezőknek, kik felé valamiért szimpátiát táplálok, na meg a falból kitépett csövek is. Hogy nekem sikerült-e vagy a testemnek? Most nem foglalkozok ezzel. A széf egy utolsó szikrát még hány, apró bizsergető érzés járja már át a testemet. Tudom, hogy nem ez az első ilyen - pedig pontosan emlékszem, hogy áram nem rázott még meg víz vezetése által. Hát akkor mi lehet? Lényegtelen, úgy érzem. Minden csupa víz. Az újságpapíroka sem tudom megnézni, hisz a paca… Fejem elé teszem kezemet. Szavaimra már nem reagál, de a férfi szavaira igen. Megáll és nézi őket. Egy pillanatra kifújom magam. Velem már nem kommunikál, érthető okok miatt. Ezért inkább a magas férfira tekintek. Ki olyannyira ismerős, mégis teljesen idegen. - Megkérdeznéd tőle, hogy… ő pontosan tudja, hogy melyikünk testében ki van? Segíteni akarunk neki, még ha már rám nem is hallgat, rád valamiért igen - telekinézissel közölném vele, hogy a cukrokat ne említse. Ne említs előtte cukrokat. De mit is csinálok? Ez nem az én testem. És ez egyre frusztrálóbb. Kézháttal törlöm le a vérem az orrom alól. - Nálam? - pillantok nagyokat. Farzsebembe túrok és előveszem a kulcsot. - Ennyit sikerült megszereznem. Mellesleg ott van fent egy széf, alatta jelkód, szerintem köze van az újságokhoz a megoldáshoz. És a látomás… - ez lenne a titok nyitja? Magam sem tudom. Ekkor egy újabb kényszer ébred bennem. Nem is kényszer, egyszerűen… Valami, mintha láthatatlan fonálként kötődne hozzám. Ezúttal az emelet irányából. - Mi van odafent? - tekintek fel. Majd a pincelejáróhoz tekintek. Majd egyenes léptekkel indulok neki, ám… hiába nyitnám, nem nyílik. De közbe hív az emelet is. Hívogat és engedek neki. Ha bárki mellett is elmegyek, kezébe nyomom a nappaliba szerzett kulcsot.
Öcsém összegzésére mindaddig bólogatok, míg meg nem említi „egy fura sor a képen” részt. – Fura sor? – kérdezem, hisz „mi” nem vettük a fáradságot, hogy megforgassuk azt a képet. Emelem magasra a szemöldököm, süt tekintettünkből a kérdés „Mi féle?”. – Ha már nem volt elég büdös az, hogy te az én testemet uralod, míg én szeretett bátyánkét, míg a tied lent a nappaliban garázdálkodik…akkor a válaszom határozottan, igen. – vonogatom a szemöldökömet szokásomhoz híven, az eddig kőkemény arc valószínűleg,a mai este után súlyos izomlázban fog szenvedni. – Nekem ez a könyv, nem arról árulkodik, sőt itt valami sötét dolog munkálkodott. – lebegtettem meg előtte a visszaorzott könyvet, mielőtt a hónom alá csapom a másik mellé. Megjegyzésére csak komótosan bólintok, miszerint a megállapításában egyetértek, ez a ház egyre bizarrabb, s nem akarom, hogy a következő letöltendőm itt legyen. – Nem élvezem, de a saját testemre csak vigyázok, ezt is a család érdekében teszem. – lent aztán teljes a káosz, s hogy ne legyen mással foglalkozni, Athan megragadja kezem, s utasít?! Mindhiába, mert az arcomba tolakodó tollkupac csak elvonja a figyelmem, s egy tucat pihét köpködök ki a számból. Ez így nem fog menni, aztán, mintha halkan morajlani kezdene valami, s a falat egyre nagyobb terjedelemben kezdené átáztatni a víz, míg végül megadva magát kezdi el elárasztani a szobát. – Átkozott kis dög. – fújódok fel, mint a hatnapos vizihulla, s fonom mellkasom előtt a kezem, miközben utána fordulok, hogy lássam merre is vette az irányt, ha már ilyen angolosan távozott a tett helyszínéről. – Au…au.. – sikkantok fel, ahogy lábszáram valami csipkedni kezdi a vízben, mint valami elektromos angolna. Kellemetlen érzés, s ismeretlen is, főleg, hogy a fal kék villámokat szór felénk. Jobbnak látom, hogy ha az angyal ölébe ugrok, vastag karjaimmal kapaszkodok a vékony nyakba, míg dorong lábaimmal próbálom átfogni a derekát. – Mi a fene ez? – sipákolok vagyis hát nem, de bátyám torkából olyan hangot adok ki, mintha a golyóit szorongatnák. – S te ki vagy? – vigyorgok bárgyún s teli pofával az angyal orcájába. Na de ha elmúlik a vész,- így vagy úgy- megdörzsölöm a halántékom, s mély levegőt véve szánok néhány pillanatot a helyzet átgondolására. – Ez a kis görény dobbantott. Nálad van valami, ami a titkok nyitja. – mutatok egyik kezemmel Ophilliára, kit az öcsém testébe zártak, míg a másikkal fel az emelet irányába. – És hiányzik két tag. Előbb keressük meg őket, még szükség lehet rájuk, az egyik odament be. – mutatok az ajtóra. Odabaktatva megpróbálom azt kinyitni.
A pince eddig egy viszonylag biztonságos, békés helynek volt tudható a házban, főként, amíg a lakójának kegyét is élvezhették a letévedők, azonban percről percre egyre kellemetlenebbé kezd válni a helyzet. Míg Seth felfedezi a pince falán nyugvó pecséteket, rúnákat, addig a gyertya lángjától kaphat némi meleget, viszont tény és való, hogy egyre inkább reszket, fázik. Egy-egy tüsszentés is rátör, mármint ha tudja, mi az, és nem téveszti össze egy halálközeli élménnyel… ki tudja végül is. Az orra is hűvössé válik, folyik, leegyszerűsítve nem éppen rózsás egy halandó testében nedvesen egy alapvetően nyirkos pincében bandukolnia. Ám van más választása? Van, hogyne, a kijutás, amiért cserébe mindent igyekszik elkövetni, habár a kulcsa továbbra is Markan teste. Reyna hiába érzi, benne rejlik a megoldás, valamiért hátrahagyja az ajtót, pedig a benne lappangó mágia szinte már-már kinyúlt érte. Mintha… a porcikáiba akart volna szívódni? Lehetséges ez? Amennyire ismeretlen a dolog, annál bizarrabb, hogy nem késztette rémületre ez a tapasztalás, sőt, a teste mintha még vágyódott volna is érte, amíg a bejárati alkalmatosság közvetlen közelében ácsorgott. Már csak az a kérdés, eszébe jutnak-e ezek a felfedezések, miközben a nappaliban ügyeletes katasztrófa-generátorok elintéznek nekik is egy medencés bulit? A vezetékek a tapasztalatlan erőhasználóknak köszönhetően jócskán megrongálódnak, annyira szerencsére nem, hogy az egész ház úgy ahogy van, leomoljon vagy víz alá kerüljön, ám a pincében egy már egyébként is repedezett falrészlet tovább töredezik, a mögötte futó cső pedig öröm nézni, ahogyan eltörik. A rozsdás, jéghideg víz vehemensen tör be a szűkös helyiségbe, néhány perc alatt bizony bokát-közelítő mélységben árasztja el azt. Vajon ők is az elhárítással fognak próbálkozni, vagy inkább az ajtó rejtélyét oldják meg, és akképpen menekülnek meg a csúfos fulladástól?
Komoly kérdések, amelyekből az egy szinttel feljebb lévők sem szenvednek hiányt. Mit akar a lény? Ki ez? Hogy fogják túlélni, egyáltalán mi az eget keresnek itt? Nos, egyelőre még nem lelhetnek válaszokra, hiszen a figyelmüket egészen más köti le. Talán a négyes közül Calypso és Athan az, akik a leggyorsabban reagálnak a tűzvész aprócska problematikájára, s míg a fénypaca Ophiliát és Markant támadja, ütögeti, csipkedi, addig ők ismét egymásra kapcsolódva, hangolódva kezdenek a tűz megfékezésébe. Igen ám, csakhogy más testében még a megszokott és ismert művelet is bizonytalan terep - s Markan önálló életet élő szárnyai, amelyek néha az arcukba vágódnak, kissé figyelemzavaróak -, ezért néha-néha a lángnyelvek nem, hogy csitulnának, hanem még fel is lobbannak. Hoppácska... Na de semmi vész! Ophilia a bevert orra és az állandó zaklatás ellenére pikk-pakk előáll az újabb megoldással, igaz csak azt követőn, hogy a fénylény egyébként rá sem hederített a bocsánatkérésére és a további kérlelésére. Ugyanazt érzi felőle, amit korábban is; utálatot, megvetést, negatív energiákat, Markannal egyetemben. Nem marad más, mint az akut probléma megfékezése, és mit mondhatnának, a cső-kitépő hadművelet bámulatos eredménnyel zárul. A tűz eloltódik, bár a széfből a vízbe pattogzó kékes szikrák nyomán kisebb bizsergéseket érezhetnek a szintén nyakig vizes jelenlévők. Legalább Markan szárnya megúszta a terrort, igaz, a kínzó fájdalomhoz az a néhány momentumnyi égés is éppen elegendő volt. A fénygömb közben mintha mit sem törődne a nappaliban dűlő harccal az elemekkel szemben, ahogyan tudja, Ophilia és Markan tudatára adja, hogy ebben a házban ők közel sem szívesen látogatott vendégek - a piszkavas tisztes kerülése mellett. Ellenben Calypso? Az ajánlatára mintha felfigyelne a jelenség, lecsillapodik, ide-oda zizeg előtte, aztán elsurran a füle és Athané között, újfent kellemes kis csilingelő hangot hagyva maga után. Na és innen hova tovább? A fentről induló, leheletnyi mágiafonál mintha Ophiliánál összpontosulna most, ám kétség sem férhet ahhoz, a fénypaca is akar tőlük valamit. Calypso azon jogos kérdéséről nem is beszélve, hogy egyébként hol a másik kettő? Mintha a föld nyelte volna őket el...
Mágia? Fejem kérdőn billen oldalra, amíg eszembe nem jut, hogy mi is az. Az adja a szörnyek erejét. Olyan, ami az emberekből hiányzik, de a szörnyekben megvan. Ezért is tudom, hogy én csak részben vagyok olyan, mint a rémek. Lábam visszapakolom a lépcsőre, most, hogy kiderül, hiába rúgom. Követni kezdem a testrablót, aki állítása szerint nem is az. Hogy ne lenne már az? Nyilvánvaló, hogy elvette a testemet, különben nem lenne benne és én se lennék másban. De mi van, ha nem szándékosan csinálta? Olyan nincs! Az én testemmel nem mondom, hogy jobban jár, hiszen gyengébb, mint azé, amiben vagyok, de a démonok szándékai gonoszak. Biztos erre van szüksége a céljaihoz, így könnyebb csapdába csalnia a többi gyanútlan embert. - Miért lennél a testemben, ha nem vagy testrabló? A nevem Reyna – mutatkozok be én is. Tehát Seth. Várjunk! Azt mondta, hogy az öccse testében vagyok? Persze, hiszen többen is vannak. Akkor biztos a legközelebbibe kerültem, nem abba, aki belém került. Már egyáltalán nem értem! Szorgalmasan megyek mellette, a kis fényben viszont nem olyan egyszerű nézelődni. A különös jeleken akad meg az én tekintetem is. Olyanok, mint amiket én szoktam a falra vésni, hogy megtudjam, mik azok, de közben mégse. Csak hasonlóak. Viszont ha olyanok, akkor nem kell aggódni. Ezek sem működnek, akárcsak az én véseteim. - Fogva tartottak? Miért tartanának fogva egy démont? A démonok szoktak fogva tartani másokat. Meg is kínozták? Lehet, hogy megtették? – kérdem, miközben hangom aggodalmassá válik. Szegény… Bárki is volt ide bezárva, már ha igaza van Sethnek, csúnyán bánhattak vele. Sokat szenvedhetett. Biztos fájt neki… Olyan lehet ő is, mint én. Lehet, hogy ember volt és a démonok csináltak belőle szörnyet? Segíteni kellene neki. Fejem Seth szavaira kapom fel. A rossz előérzet azóta kerülget engem, hogy beléptünk ide. Kinek ne lenne, ha elveszíti a testét egy ilyen fura helyen? A nőről már nem is beszélve, vagy fényről, vagy miről. Melyik volt az igazi formája? Most mindegy! - Vashoz? – kérdem értetlenül. Fogalmam sincs mi az. Valami tárgy, az biztos. Tovább gondolkozni viszont nincs időm rajta. A víz hirtelen kezd el beáramlani erre a helyre, én pedig ösztönösen kapok testem után és dugom hátam mögé, hogy megvédhessem. Tudtam, hogy lesz itt még valami gonosz dolog!
Az ajtó nem nyílik, bármit is csinálok. Szitkozódásomat nem érti kölcsöntestem tulaja. Ez a nőszemély még nem hallott szitkozódó embert? Felvont szemöldökkel nézek rá, majd legyintek. Nem lényeges ez most. Javaslatomra, miszerint be kéne rúgni azt a masszív falapot, lendíteni kezdi a lábát, de megáll félúton a mutatványban. Megjegyzésére felkapom a fejem. - Ez a mágia lesz, amit érzel. Elvégre öcsém testében vagy. Nem fog kinyílni az ajtó, mégha holnap reggelig is rugdossuk. Más módot kell keresnünk. - felelem, majd óvatosan elindulok lefelé a lépcsőn, majdnem orra is bukom valami csúszós ganéban. Felmordulok, de szopránban ez inkább affektáló nyögésnek tűnhet. Kérdésére felsóhajtok. - A nevem Seth. És nem vagyok testrabló. Te ki vagy? - érdeklődöm tőle, miközben egy gyertyáért botorkálok. Sajnos nem minden rúnát sikerül lecsekkolnom, mivel a fényviszonyok alsó hangon is borzalmasak és egy halandó szemeivel még úgyse látok, mint a leviatán szemeimmel. Haszontalan! Ráadásul még borzongani is kezdek, a lábujjam hegyétől kezdve a fejem búbjáig elér valami különös, eddig még nem tapasztalt érzés. Libabőrössé válok. A gyertya fényében vizslatom az egyik rúnát, melyet először angyalcsapdának vélek, de aztán észreveszem, hogy nem kapartam le róla minden penészt. Miután levakarom a szutykot, észreveszem a különbséget. Ez nem angyalcsapda. Hanem valami egészen más. Kérdésére érdekes arckifejezéssel reagálok. Mi az, hogy nem tudja, mi is az a temető? Melyik ládából szalasztották ezt a nőt? - Olyan hely, ahová a hullákat földelik el. - válaszom rövid, de tömör. A rendelkezésre álló feltört, megrongálódott pecséteket vizsgálva rájövök, hogy itt bizony csúnya dolgokat művelhettek. Még hogy az angyalok szentek! - Ebben a házban véleményem szerint fogva tartottak valamit vagyis inkább valakit. Talán a fénypacává változó pincesunát. Talán egy démont, bár néhány rúna nem teljesen démonra utal. De mi más lehetne? - teszem fel a kérdést hangosan. Kísértetek nem léteznek, csak a regékben. A boszorkányaink pedig….kipusztultak, hála a vén szarosnak. Fentről érdekes zajokat hallok, remélem nem áll a bál odafönt. - Ki kell innen jutnunk! Rossz előérzetem van! - nyögöm be hirtelen, majd a pince hátuljába veszem az irányt, hogy lecsekkoljam a falakat, van e esetleg valami titkos átjáró, nyílás, bármi, amin keresztül ki tudunk jutni. - Ja, és egy jó tanács. Ne érj vashoz, ha nem akarsz kellemetlen élményekkel gazdagodni! - figyelmeztetem őt. Közben furcsa dologra leszek figyelmes. A vízvezeték felmondja a szolgálatot és elkezd ömleni befele a víz…
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szer. Okt. 31, 2018 10:10 am
Changeling
──────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ────────────
Since the dawn of time. Only the strong have survived
Két dunnányi tollcsomóval a hátamon állok egy lángoló nappaliban, miközben öcsémet tőlem pár méterre elveri egy fénypaca. A tűz gyorsan terjed, már a fél szoba lángokban. Némi aggodalmat érzek terebélyes tyúkszárnyaim miatt, amik szinte beterítik a bejáratot. Félő, hogy azok is lángra kapnak, aztán én is szépen meggyulladok és kisebb kupac hamuként végzem a szőnyeg szélén. Megkérdezem az öcsém testébe szorult nőt, mit kezdjek ezekkel, miközben vadul próbálom hátragyűrni az angyali kinövéseket. A kérdésem totál indokolt, elvégre kígyó révén sosem voltak szárnyaim, honnan kellene tudnom, hogy működnek ezek? A vérző orrú ál-Athitól azt a választ kapom, hogy gondoljak arra, hogy nincsenek. Egyszerűen csak rejtsem el őket. Ettől a választól nem érzem magam kisegítve. Ezek csak ennyitől visszahúzódnak? Hát legyen. - vonom meg a szárnyaimat, és megpróbálom eltekinteni őket, de nem tűnnek el ennyitől. Hát ez nem jött be. Közben érzékelem, hogy valaki motoz mögöttem, hátranéznék mi az, ki az, de a tollhalom kitakar mindent. Bosszantó, hogy nem látok tőlük semmit, de talán jobb is, mert pihék takarása mögül bátyám hangját vélem felfedezni. Remek, ezt is ideette a fene. Nem is bámészkodom sokáig, mert hirtelen kellemetlen, szúrós szag csapja meg az orrom. És ez valami más, mint az eddigiek. Mintha égett toll szagát érezném a levegőben. Lepillantok magam mellé, és a parázsló, füstölgő tollvégek láttán reflexszerűen mozdulok. Meglehet, hogy a lendület hevében a mellettem állókat el is söpröm szárnyam bal felével. Ha eltalálom őket, akkor igen kellemetlen és fájó érzésben lesz részük. A picsába. - húzom magam elé lángoló szárnyvégemet, mit sem törődve a körülöttem lévőkkel, majd gyorsan eloltom mielőtt az egész lángra kap. Közben oldalirányból, öcsém teste felől kapom a következő tippet, ezúttal a tűzoltásra. Kezd elég meleg lenni a helyzet, a lángok már a plafonig érnek. Koncentráljak és tépjem ki a vezetékeket a falból, a víz majd megoldja a bajunkat. Ez a terv. Ilyesmire talán még a saját testemben is képes lennék. Miért is ne, egy próbát megér. Koncentrálok, mire a fal mögül hangos reccsenő hangok szűrődnek ki, végig a vízvezeték mentén. Több helyen eltörik a cső és ha a lángok ropogó hangja nem nyomja el, még hallani lehet a vezetékekből kiáramló vízcsobogást. A falon előbb hajszál repedések jelennek meg, majd egyre nagyobb rések, közben omlik a vakolat és nedvesedik a tapéta. Nem kell sokat várni arra, hogy áttörjön a fal és a kirobbanó víz elárassza az egész szobát.
A terv úgy tűnik, hogy működik. A kis fénypaca megáll egy pillanatra. Mintha érdekelné, hogy ki is vagyok, mit is mondok. Kinyújtott kezem irányába röppen, egészen addig a pillanatig, amíg el nem hangzik a számból, az a bizonyos kérdés. S ekkor megjelenik. Valódi alakjában. Hogyan képes valami egy fénypaca alakját felvenni? Ajkaim elnyílnak, hisz nem értem. És ezért sem tudom kivédeni a támadását. Orrba verr. Kissé meggörnyedve hajolok meg, két kezemet a fájó szervemhez kapva. - Elnézést - nyújtom előre védekezőleg az egyik kezemet. Be kell látnom rossz taktikám volt… De már késő. Újra támad. Kissé orrhangon beszélek, de minden hiába, a lény újra fénnyé válik és újabb támadásba kezd. Közben pedig én is kérdezek. Hülyeséget. - Egyszerűen, csak… dönts úgy, hogy elrejted, ennyi a titka - jobban megmagyarázni a jelen helyzetbe nem tudom, ugyanis… - Víz kell… víz, de gyorsan - a festményre nézek és gondolkozok, hogy vajon az az alak megegyezett azzal, aki alakot öltött nekünk? Közben a lény is paterol minket. - Várj, kérlek! Segíteni akarunk! - én legalábbis. A pacának. - Te tudod, hogy ebbe a testben nem az van, akié a porhüvely nem? - beszélek, miközben súlyosan jár az agyam. Víz kell. De honnan? Oh, ha lennének telepatikus képességeim a ház vízvezetékét ki tudnám tépni. Vajon menne? Egy próbát megér, nem? Erősen koncentrálok. Nem tudom, hogy mire képes ez a test. De azt igen, hogy én mire. Így ha nem sikerül, odaszólok magamnak. - Telepatikusan gondolj arra, hogy a házban lévő vízvezetéket kitépd a falból! El kell oltani a tüzet! - hiszen nagyobb gondunk is van. A pacát kerülgetve - ha tudom - nem foglalkozom vérző orrommal. Az újságokat szedem össze, a kulcsot a zsebembe tűröm. Mi volt még ami fontos volt? A kép… de annak már mindegy. Az erőmmel újra tudnám alkotni… Ha lenne az enyém… Oh, ha a tűz most nem itt égne, hanem kivándorolna a szabadba… Ha csak akarhatnám, hogy mozogjon, hogy azt csinálja, amit én mondok… És… A tűz… furán kezd el viselkedni?
Chang