Athlan fentrengése semmi jót nem ígér, bár én akkor még úgy gondolom, csupán a kelleténél jobban lefáradt és nincs hozzá szokva ehhez. Így aztán rosszul kezeli. Nem hiszem hogy annyira megrángattam volna, persze érezhette úgy. De ezzel nem foglalkozom, elindulok. Vagyis indulnék, ha nem húzatná magát. Néhány lépés erejéig ez történik, mert én meg későn reagálok rá. Megállok, ő meg feláll. Szóval nem kell ráüvöltenem. Egyébként sem kellene üvöltözni, de megint érzem, kezd felszökni a vérnyomásom. Meg kellene nézni azt a kriptát, ehelyett ennek a démonnak a nyavalyáival lassulok le én is. Végül elenged, és azt hiszem feláll. Közben én türelmetlenül tovább megyek. A hangja még eljut hozzám. - Tudod mit adok neked? Egy pofontot, aztat! Morgom mérgesen és ingerülten megfordulok, akkor látom hogy nem is jön mögöttem. Sőt. Nem tudom hallotta-e amit mondtam, mert később ér ide. - Mi a sz@r van?! Itt támaszkodik nekem egy sírkőn, és arról kérdez miről maradt le. Én meg ráförmedek és végig nézem alaposan. Nincs jó bőrben. Nagyon nincs. A harapások kezdik teljesen kicsinálni. Akkor mit művelne velem? Inkább ne gondoljunk bele. Így kétlem hogy meg tudna lépni, örülhetünk ha a kriptáig eljutok vele. - Te! Erre nincs időnk! Szerintem ezzel ő is egyetért, persze beavatom, majd útközben, jobb ha képben van. Elvégre ő ért ezekhez a hókuszpókuszokhoz. Az egyik késem elrakom, a nyílpuskámat pedig leveszem a hátamról és lehajolok, azzal a kezemmel magamra rángatom, a vállamra kapva. Remélem nem áll neki rikácsolni, mert eddig zavartalanul haladtunk idáig. Persze még megrúgdalhatja az oldalam, ami nem volna kellemes. Elindulok, vele. - Amikor eljöttem tőled és csurom vizes voltam, úgy gondoltam a ravatalozó remek hely lenne arra, hogy meghúzzam magam. Ezt még most is így gondolom. Ugyanakkor láttam a temető egyetlen kétszárnyas ajtajú kriptáját, amíg feküdtem. Úgy gondolom ennek érdemes volna utánanézni, de ha te másképp gondolod, akkor mehetünk a ravatalozó felé is. Én most mindenesetre a kripta felé tartok, és reméljük, ha odaérünk, bár Athlantól ilyen állapotban nem is, de majd a szőrös és cikcakkozott felsőtestemtől, meg a csúnya nézésemtől megijednek és befejezik, amit csinálnak. Nem egy épkézláb terv. No meg ha ő mégis inkább a ravatalozó felé tartana, annak ebben a formában lehetne alapja, és meggondolnám abban az esetben hogy inkább arra menjünk. Tekintve hogy nem mondja, így a kripta felé tartunk. Gyorsan rendeződik a helyzet, az egyre sűrűbb, vastagabb és szálakban mozgó fekete füst azt sugallja mind a kettőnknek hogy jó irányba haladunk. Nem vagyok komplett idióta, szóval tisztes közelben már inkább a szomszédos kripták takarásában mozgok tovább, a hozzá legközelebbi oldalánál megállok, és lerakom Athlan-t. A hátamra csapom a nyílpuskámat, a bal kezemben még a késem, így kukucskálok ki a takarásból. Nagyon úgy tűnik, hogy zárva van, de a füst pontosan ide szállingózik be. - Gyere! Szólítom meg az ájuldozó társamat, és azzal a lendülettel elindulok a kripta felé. Nincs itt senki rajtunk kívül. Nekem történetesen nem tűnik fel semmi, bár látom hogy vannak rajta vésetek. De én ehhez a részéhez nem értek. Van rés és zár is rajta, amit feszegetni lehet. Még szép hogy ez jut először az eszembe! Amíg Athlan értő szemei talán már félig meg is fejtették az írásokat, véseteket, addig én lefejteni óhajtom a zárat, így körbenézek és körbemegyek, hátha találok egy elhajított lapátot. Súlyos percekig az adja a háttérzenét, ahogy ütögetem, feszegetem, majd amikor semmi sem használ, sokszor nekiverem az oldalának. - A kurv@ életbe már! Hallatszik aztán végül a morgásom káromkodásba csomagolva, közben a lapát elrepül mellettem, miután utolsólag nekib@sztam a kripta oldalának.
Zagar és Athlan, ember és démon soha nem látott összedolgozásával jutnak ki a sírból, ami akár az övéjükké is válhatott volna, ám szerencséjükre mindkettejüknek volt annyi esze, hogy tegyen a kölcsönösen előnyös, törékeny szövetségükért, és még időben továbbálljanak. Ugyanis, mire Athlan végre összeszedi magát a fáradalmaiból, vészesen közel kerülnek az érkezési irányukból őket lelkesen követő élőhalottak. Bár az első sorban tébláboló, igazán rossz állapotban lévő dögök mintha kifejezetten Zagarra meresztenék hályogos vagy épp nem létező szemeiket, fejük határozottan a vadász felé fordul. Különös, ez nem vitás, és a pokoli ivadéknak még előnyös is, ezzel azonban nincsen foglalkozni valójuk, határozott cél felé haladnak, és ha kellően csöndben teszik, talán újabb cimborákkal sem szükséges megküzdeniük. Athlannak persze feltűnik, hogy túl nagy magabiztossággal igyekszik előre Berten, mint aki pontosan tudja, mit keres és hol. Vajon tényleg tudja, vagy igazak az aggodalmai, s pusztán az ütéstől megkonduló elméje szórakozik vele? Egy módon tudhatják csak meg, mégpedig úgy, ha utánajárnak. Ám nem kizárólag ez tűnhet fel a démonnak, és a továbbiakra már az útitársa is felfigyelhet. Látszólag minél közelebb haladnak a célhoz, annál vaskosabbá válnak a füstszálak, és gomolygásuk is mintha rendezettebbnek tűnne. Aztán ott az a furcsa suttogás, amit a halandó fiú felbukkanásakor tapasztalhattak. Először még igen csak haloványan sejlik fel a tudatukban, utána viszont egyre kifejezettebbé válik, s akkor éri el a tetőfokát, amikor megérkeznek a keresett kriptához. Merthogy elérnek oda, meglepő módon bárminemű atrocitás nélkül, ellenben Zagar látomásával itt aztán semmiféle ajtó nincsen nyitva. Amennyiben megpróbálnák kinyitni, leverni a zárat, egyéb módon károsítani a bejáratot, hát nem járnának sikerrel, azonban a kripta kőfalain és környezetében több mindent észrevehetnek, ha körbejárják. Az ajtó felett például haloványan dereng valamiféle pecsét, ezt egyedül Athlan láthatja. Néhány rúnát felismerhet benne, amelyet a vérmágiához, lezáráshoz tud kapcsolni, illetőleg azt is meg tudná állapítani, hogy ez a pecsét bizony nem démontól származik. A többi jelet viszont már mindketten érzékelhetik, révén, azok inkább vésetek, semmint fondorlatos mágiával felmázolt szimbólumok. Az elsőt rögtön az ajtó előtt, néhány lépésnyire a földön. Egy kis részen ki van kövezve a bejárat előtti terület, amit ugyan sűrűn fednek az elszáradt levelek és egyéb törmelékek, de ha nem is rögtön, idővel azért feltűnhet a kalandozóknak, hogy arra is került véset. Amennyiben most vagy később letakarítják, egy óra vázlatát találhatják ott. Egy nagy kört, benne római számokkal az idő jelzésére, az egyetlen furcsasága csupán, hogy a hármas és a kilences éppen ellenkező oldalon foglal helyet. Ha másutt kezdik a vizsgálódást, vagy ezután tovább kutatnak, a bejárattól viszonyítva bal oldalt, a kripta falán újabb kör vésetet találhatnak, benne egy növény ábrázolásával. Ha bárki konyít egy keveset hozzájuk, az felismerhet benne egy kövirózsát. Vaskos, rendezett, és szúrós kis hegyben végződő leveleit könnyed beazonosítani még akkor is, ha színtelenül mélyed az épület repedezett, porzó falába. Továbbhaladva a kripta hátsó falán megint csak egy kört láthatnak, ám abban ezúttal egy cseppforma rajzolódik ki, se több, se kevesebb. S végül a jobb oldalon az előzőekhez hasonlóan megint egy kör fogadja őket, csakhogy ábra helyett egy latin szöveg pihen a közepén. Athlannak biztos nem okoz gondot a lefordítása, mely annyit tesz „túlvilágról eredő”. Kérdés, mihez kezdenek az újonnan fellelt szimbólumokkal?
Egészen álomszerű, ahogy Zagar halandó teste beleolvad a fekete füstbe, s más esetben szívesen bámulnám őt akár órákon keresztül is, figyelve a füstből kibontakozó, majd eltűnő alakokat, ám most csak egy apró sóhajt engedek meg magamnak ebben a kuszaságban, mielőtt még elkezdem őt élesztgetni. A helyzet ellenére s amazt félrerakva igazán kedvemre való ez a környék a maga komor atmoszférájával, és azzal a különös, mindent átölelő magánnyal, mely még a járkálók ellenére is rátelepedik a vidékre. Egyszer vissza kell ide térnem, ha lenyugodnak a kedélyek. Már ha egyáltalán lesz olyan, hogy egyszer... - A halál ennél bonyolultabb, amint látod. - s hogy erről mennyit tudnék mesélni! Mellékesen jegyzem meg csupán az immáron éber barátunknak, célozgatva a megvadult holtakra s önmagamra. Az elmélkedések ideje azonban nem most van, így hát bakot tartok neki, s próbálok a magam kellemes módján segíteni, hogy kijusson. A helyzet azonban számomra mégis zavaróan kellemetlen lesz, mikor tapasztalom, hogy Zagar milyen mocskosul nehéz. Már nem azért, mert az egész napos zabálás megtette volna a hatását, hanem mert hiába erőlködök őt tolni felfelé, úgy érzem, hogy az izmaim nem akarnak engedelmeskedni. Halk, visszafogott lihegéssel kapaszkodok meg a gödör sáros falában, mikor már csak én vagyok odalent, s a fáradtságom is próbálom elrejteni, mikor megpillantom magam fölött a segítő kezet. A meglepettségem igyekszek leplezni, hiszen inkább fogadtam volna arra, hogy tovább áll, sem mint arra, hogy segíteni fog nekem. Ezek szerint nem csak én látom a helyzetet súlyosnak, hogy arra vetemedjek, hogy egy embernek segítsek. Pár szerencsétlen ugrással végül megragadom a csuklóját, s igyekszek feltornázni magam. Újra csak meglep a tény, hogy ez sem olyan egyszerű, mint amilyennek elképzeltem. Ezért sem miatta, sokkal inkább miattam tarthat hosszú percekig, mire végre némi férfihoz nem méltó fájdalom árán sikerül kihúznia. Enyhén magasabb hangon nyekergek egyet, mikor kiterülök lihegve a földön, s erőtlenül tolom fel magam ülő helyzetbe. - Hogy is mondják nálatok? Szerintem már csak keresztapa lehetek... - jegyzem meg felnyögve, ám ahelyett, hogy felállnék egyből, könnyebbnek látom, ha négykézlábra ereszkedek, ám eddigre a vadász már indulni akar. Ahogy mozdul, én egyből előre nyúlok, s megragadom a bokáját. - Várj! - jegyzem meg hangosabb suttogással, s ha nem rántja el a lábát, akkor megpróbálok felkapaszkodni benne. Ha elrántja, úgy némi időhúzással segítem fel magam, végül kitámaszkodok a térdemen egy fújásra. A hideg ellenére apró verejtékcseppek keletkeznek a homlokomon, melyeket őszinte dühvel törlök le onnan. A türelmem végtelennek hittem, nem olyan egyszerű kihozni a sodromból, ám érzem magamban, hogy kezdek kiakadni. A tehetetlenség bosszantó, a gyengeség még inkább. Mintha mit sem ért volna az elmúlt több száz év... - Hé, adj egyet nekem is! - értem a késekre, melyek hamarosan kibontakoznak a kezeiben. Megindulok ugyan egyből utána, ám úgy lihegek még pár perc erejéig, mintha több kilométert lefutottam volna. - Lemaradtam valamiről? - teszem fel a kérdést mögötte, hiszen érzékelem, hogy túl konkrétan szambázik a sírok között. Ellenben szerintem nem ártana előbb mindenhol körülnézni óvatosan, mielőtt elhamarkodott döntést hoznánk, hiszen egy újabb szerencsétlen harapás nem tudom, milyen hatással lenne rám. Zagarra meg pláne. Mindenesetre követem addig, míg el nem érjük a célt, hiszen a jelenlegi nyomorult állapotomban nem lenne túl szerencsés egyedül lófrálni a sötétben a mocskok közt. Meglepő azért, hogy a túlélési ösztönöm nem úgy tombol bennem, mint ahogy kellene...
Nem kifejezetten vagyok empatikus hajlamú, kivel hogy és mikor, ezért aztán nem igazán hat meg hogy amúgy igaza van. Mármint meg kellett volna köszönni, annak ellenére is, hogy ő okozta. Sötét van, én sem láttam ki esett be ide mellém. Mondjuk odafigyelni sem tudok, amikor megrohannak a látomások. Vagy álmodtam volna? De most ébren vagyok! Így aztán a labdáit lecsúszom. Viszont a fekete füst fejtegetését tisztán hallom. - A halált nem kell megfejteni. Csak van. És kész. Mordulok fel idegesen, mert mi van ha igaza van? Ez lenne mindennek a teteje. De ha ember lesz, úgy Drake-nek komolyan felül kell vizsgálnia a védelmi rendszerünket, mert ez már több, mint sok. Amióta Ed-ről tudom, amit tudok, már minden megkérdőjelezhető. Nem tett jót az amúgy is erős üldözési mániámnak. Persze erről ő nem tud, ahogy Mammon-t is elhallgatjuk előle. Akkor mégis mit akarok én számon kérni? Összeszedelőzködöm és szóvá teszem Athlan-nak a tervem. Rögtön ellenkezik. Rá kellene pirítanom! Csak óvatosan. Mielőtt azonban hozzá vághatnék egy kiadós leb@szást, ő úgy dönt mégis csak bakot tart nekem. - Nah, jó! Lássuk, miből élünk! Nem látom értelmét ezt tovább vinni, mind a kettőnknek égető problémája kikerülni innen minél előbb. Úgyhogy én is mászásra készen emelem a lábam, aztán rugaszkodom felfelé, így pont rá tudok támaszkodni az alkarjaimra a gödör szélének tetejénél, már csak fel kell húznom magam. Éppen azt vinném véghez, ha nem markolászná meg a hátsómat. Egy pillanatra megakadok. Mi van? - Egy pofán rúgás is járna neked! Morgom vissza, feltételes mód, mert nem teszem meg. Akkor aztán sok értelme nem volna kimásznom, mehetnék vissza összekaparni. Zárszóra csak kiderül az igazság. Pedig milyen hevesen tagadta! - Nem hagylak itt, de kussolj már! Alig vannak itt, örülnék neki ha így is maradna, amíg kihúzom onnan. Mert kihúzom. Nem a két szép szeméért, hanem mert még a hasznomra lehet, feltéve ha nem lép meg utána. Ezzel is számoltam. Ha így lesz, akkor így lesz! Ebben az esetben sokáig nem fogunk találkozni, amikor pedig újra viszont látom, annak a találkozásnak nem fog örülni! Újra húzódzkodni kezdek és néhány perc múlva már kikászálódom a sírból. A zajokból, hangokból ítélve kényelmesen kihúzhatom őkelmét onnan, mert nagyon úgy hangzik, hogy ezek a nyomik a másik irányból érkeznek. Amúgy meg nagyon lassúak. A hátam mögé nyúlok, megtapogatom egy másik sír fejkövét. Találok rajta virágtartónak szánt részt, amit beleöntöttek. Azt hiszem ez jó lesz. Leveszem a hátamról a nyílpuskát és a bőr pántját lecsatolom róla, ezt a váza aljához rögzítem, aztán az egyik kezemet is vele, ebbe kapaszkodom. Csak úgy nem lenne jó ötlet előre hajolni, hogy aztán Athlan-al együtt zuhanyjak vissza. Így viszont stabilan menni fog! Előre lépkedem a sír pereméig, ott az egyik lábammal leguggolok és a szabad kezemet nyújtom neki lefelé. - Ragadd meg, jó erősen! Remélem úgy fog kapaszkodni, mintha az élete múlna rajta, mert nem lenne jó az időt húzni a bénázással. Amint készen van, a lábammal tolni kezdem magam hátrafelé, kapaszkodva az illesztékembe, a kezemmel meg próbálom izomból is húzni felfelé. Még így is megerőltető ezt a kriptaszökevényt felhúzni onnan. Váratlanul megint rám törnek az álomképek, amiért néhány pillanat erejéig megakadunk. Abbamarad a húzás. Egy kripta dupla szárnyú ajtaja villan fel a végén, én pedig megrázom a fejem, mint akit kupán vágtak. A karom majd leszakad, ez jó ébresztő ahhoz, hogy ne engedjem vissza zuhanni a démont. Tovább húzom felfelé, aztán ha már kint van annyira, hogy ő is rá tudjon támaszkodni a tetejére, úgy a derekánál fogom meg a nadrágját és húzom felfelé. Pár perc kínlódás után kikerül ő is. Én pedig letekerem a kezemről a pántot és a földre ejtett nyílpuskámra csatolom vissza, azt pedig a hátamra csapom. - Most hogy szuperálnak a labdák? Nem tudom, megeshet hogy a nadrágját a kelleténél jobban megrángattam, de mentségemre legyen szólva, az ő érte volt. És végre lecsaptam, ha nem is időben! A sírkőnek támaszkodni most olyan jó, persze nem lazulhatunk itt tovább. Egyre közelebbről érkeznek a morgások, meg a lábhúzásuk. Meg egyébként egy démon a társaságom. Ellököm magam tőle és elindulok az egyetlen olyan kripta irányába, amiről tudom hogy dupla ajtós. - Csak kapjam a kezeim közé a mocskot! Talán abból, hogy ilyen vehemensen megindultam, levonja a következtetést. Mármint azt hiszem tudom hova kell mennünk. Reméljük, hogy nem a pia és az agyrázkódás szórakozott velem, mert ha igen..akkor nagyobb bajba is kerülhetünk, mint ez a gödör. A késeim a kezem ügyébe veszem, most kivételesen nem Athlan a célpontjuk.
A vadászok általában nem a balszerencséjükről beszélnek, hanem a szerencsenapjaikról, hiszen lássuk be, abból lényegesen kevesebb adatik meg a veszélyes munkájukban, mint a káoszból, amivel egy-egy küldetésük jár. Ezúttal viszont jó kérdés, hogy Zagarnak szerencséje vagy balszerencséje van-e, mert a homlokának csapódó fadarab nyomán rögvest felszakad a bőre, ő maga pedig pillanatok alatt elveszíti az eszméletét, arccal előrebukva a töredezett koporsóra; avagy ami rosszul sülhetett el, az megtörtént. Ugyanakkor közel a füsthöz, ami úgy gomolyog a sír aljában, mint holmi nyughatatlan, ketrecbe zárt vadállat, valami pozitívum, némi hasznos tapasztalat is kikerekedik az esetből. Az eseményeket kívülről szemlélő Athlan sem tudná megmondani, hogy a fekete köd a gödörből ered-e vagy pusztán megtelepedett benne és máshonnét kúszott-e ide, egy azonban biztos, a koporsón fekvő Zagart szinte teljesen ellepi, átjárja. Az ájulása nem jár a jól ismert, áthatolhatatlan sötétséggel és békés nyugalommal. A gondolatai cikázni kezdenek, zavaró zsivajjal hörgő élőhalottak futkosnak közöttük, s gyors egymásutánban villannak fel az újabb és újabb rémképek róluk, de valahogy mindig egyre közelebb ahhoz, amit talán forrásnak lehet nevezni. A temető-kettős egyetlen kriptájának bejárata rajzolódik ki végül a lelki szemei előtt, amelyet derékmagasságban már nem a köd, hanem ugyanaz a fekete füst ölel körbe, mint ami a sírban is megtelepedett. A korhadt, vaskos faajtaja elkezd kinyílni, odabent mintha egy alak is felderengene, míg a bentről kiáramló, rothadó szagot magával hozó szellő a korábban hallott suttogást közvetíti, de mielőtt megpillanthatná az idegent és rájöhetne, miről is van itt szó igazán, hirtelen felpattannak a szemhéjai. A tüdeje ég, forró légtömeg tódul bele, ám hiába akarna mélyet szippantani a temető hűvöséből, csupán momentumokkal később lehet képes erre, mikor az őt megmenteni kívánó Athlan végre elhajol az arcától és leemeli a száját az övéről. A démon akciója ugyan teljesen szükségtelen volt, mégis hatékony. Elégedetten konstatálhatja az eszméletéhez riadó vadászt, aki érthető módon igen csak paprikás a nem mindennapi ébresztőnek hála, és akit olyannyira leköt a feketeszemű, illetve a lehetetlen helyzetük orvoslása, hogy egyelőre teljes sötétség uralkodik az álmában megélt látomások helyén az agyában. Természetest mindkettejüket a gödörből való kikecmergés foglalkoztatja elsősorban, és ha nem is túl egyszerűen, ám megegyezésre jutnak - így néhány kínos másodpercet követően Zagar már kint is találhatja magát. Amennyiben körülnéz, észreveheti, hogy a sír falain kúszó füstcsíkok a felszínen tovább andalognak, továbbá azt, hogy a közelben nem lődörög túl sok az élőhalottakból. Inkább az érkezési irányukból csoszognak többen feléjük, ám ha sietnek, akkor még azelőtt továbbállhatnak, hogy utolérné őket az újabb, lelkes fogcsattogtató csapat. Ha Berten nem hagyja cserben a démont, úgy az erőlködés hatására felvillan egy-két momentum az álmából, s előfordulhat, először könnyedén hagyja visszazuhanni Athlant a gödörbe a hirtelen rátörő rémképeknek hála. Ami már csak azért sem túl szerencsés, mert a pokol fattya, időről időre egyre gyengébbnek érezheti magát, mintha nem pusztán a természetfeletti ereje kezdene megfakulni, hanem maga a lénye is. A közelükben tébláboló holtak is sürgetik őket, de kétségtelen, hogy a démonnak sincs sok ideje már a probléma orvoslásához.
Meglepően jólesik, hogy kioszthatok pár erős taslit Zagarnak, hiszen az emlékeimben bizony még erősen él, ahogy ennek a szerencsétlennek átfúrja a nyila a homlokomat, minek következtében sikerült kiütnie, s bezárnia abba a kalitkába. Végül is nem igazán érzek bosszút meglepő módon, hiszen mindenért csak magamat okolhatom. Túlságosan alábecsültem, ám többet nem esek ebbe a hibába. Az utolsó taslim végül megakad a kezében, mire türelmetlen sóhajjal állok fel, s teszem csípőre egyik kezem, másikkal pedig értetlenül kezdek kalimpálni. - Nem hogy megköszönnéd, hogy nem hagytalak halálra fagyni, sem pedig azt, hogy álmodban zabáljanak fel! - vonom fel egyik szemöldököm számonkérőn, mintha nem éppen én okoztam volna ezt az esti szunyókálást. Mit kell össze-vissza mozognia amúgy is? - A labdáim pedig köszönik szépen, de jól vannak. - nagyképű vigyorral teszem karba a kezeim s fürkészem a vadászt tanácstalanul, amíg magához nem tér teljesen. Már egészen elfelejtettem, milyen törékenyek tudnak lenni az emberek, ha egy kemény tárggyal hadonásznak körülöttük. Ha pedig maradandó sérülést okoztam neki... Úgy majd egyszer bocsánatot kérek. Vagy nem. - Nincs. - vágom rá egyből határozottan, amint én magam is végigpillantok újra a sötétebb füstcsíkon. Kár lenne áltatnom magam, hiszen fogalmam sincs, mi lehet ez az egész, csak találgatni tudok. - Nem lennék meglepődve, ha egy elrontott kísérlet eredménye lenne ez. A te fajtádnak úgyis mániája állandóan olyanba ütni az orrát, amibe nem kellene. A halál pedig mindig olyan volt, amit sosem tudtatok megfejteni. - biccentek az üres koporsó felé, ám megadóan, szemforgatva sóhajtok. - Vagy egy ifjonc démon sikertelen próbálkozása arra, hogy visszahozza a halandókat a halálból. Csak hát... - kezem az arcomon levő harapásra simítom. Halkan felszisszenek, ahogy érzékelem, hogy a seb nem igazán akar javulni, sőt, mintha egyre rosszabb lenne. - Kétlem, hogy ennyire ínycsiklandó lennék, hogy minden ember harapdálni akar. - jegyzem meg gúnyosan. Csupán találgatok, hiszen más ötletem nincs azon kívül, hogy valaki csúnyán elrontott valamit. Bár még ott van az is, hogy direkt volt minden, hogy valaki könnyen irányítható holtakat toborozzon a seregébe... Egyelőre ezzel az ötlettel inkább nem szítanám a feszültséget. - Még mit nem! - vágom rá egyből az ostobának tetsző ötletére, ám hamar kapcsolok, s mielőtt még gyengébbnek fogok tűnni, hogy egy nyomorult gödörből is képtelen vagyok kimászni, inkább megadóan lépek közelebb. Nem, félreértés ne essék, egyáltalán nem bízok Zagarban, de mivel jobb ötletem nincs, így hát fejjel megyek a falnak és kockáztatok. Közelebb lépek hozzá, bakot tartok neki, s mikor felkapaszkodik, én rámarkolok a hátsójára, úgy tolom őt feljebb. - Ez járt nekem, te bunkó. - morgom halkan, s ha sikerült kijutnia, úgy felágaskodva nyújtom felé a kezem. Cinkosan húzom összébb a szemem közben, s gyanakvóan kezdem fürkészni. - Lehet, hogy most nincs túl sok erőm, de ha itt hagysz, és egyszer kijutok innen... - annyi lehetőségem van a bosszúra, hogy inkább nyitva hagyom a mondatot. Ha segít, úgy talán mindketten jól járunk, hiszen mégiscsak jobb egy démon Zagar mellett, mint ellene... Ha pedig inkább kereket old, úgy várok a csodára, vagy elrohadok itt az örökkévalóságig a saját vérembe fulladva.
Jó darabig magamon kívül fekszem békésen a koporsó fedelén, észre sem véve a mozgást körülöttem, amit a démon produkál. Pedig ilyen hidegben nem tanácsos a szabadban szundikálni. Talán ezért is térek magamhoz a kelleténél lassabban. Tompa hangok hangosodnak egyre, aztán érzem a rázást is, mire kinyitom a szemem, bár fényt, nah azt nem látok, mert sötét van. Kapok egy taslit, ami az amúgy is szerteszét cikázó gondolataimat még jobban összezavarja, majd egy kiadós rázást, pedig már magamnál vagyok. Kirázza belőlem a szuszt is! Hát hülye ez?! Várjunk, kiről is beszélünk? A következő tasli megakad az alkaromban, miután annyira összeszedtem magam, hogy ne hagyjam kitombolni magát rajtam. - A f@szomat csinálsz már! Engedj el! Összerezdülök, de aztán kirántom magam a kezéből, mert ha így folytatja akkor a büdös életben nem kelek fel innen. Pedig gondolom az a cél, elvégre akkor miért ébresztgetne ennyire erősen? Még mindig nem tudom kivel veszekedek! Morgok egyet hangosabban, aztán a falhoz ülök, távolabb tőle, kezem a homlokomra tapasztom, mert rettenetesen fáj a fejem. Ha nappal lenne, valószínűleg feltűnne az erős szédülés is és nem tudnám hol kezdődik a gödör és hol ér véget. Most csak enyhe hányinger, ami kerülget, de nem a pofonoktól. Lassan, nagyon lassan, de azért körvonalazódik, hol a pokolban vagyok és mi történt. Aztán az is, hogy kivel osztozom eme királyi helyen. Ó, b@zdmeg! Bár nem okolhatom azért, hogy nem tudja hogyan kell felkelteni egy ájult embert. Nem így! A kezem az arcomra vándorol, a növekedésben lévő puklit kitapogattam, az orrom alatt és a szám környékén viszont ragadok. Vér szaga van. De nem az enyém. Oké! Szedjük össze magunkat! Szóval Athlan megdobott..valamivel, aztán meg felkeltett. Vagyis egyedül nem tud kimászni innen! Az előbbi csörténknél feltűnt hogy túl könnyen oldalra vágtam. És még mindig vérzik. - Kifogyott a kraft a tűzlabdából? Bukik fel belőlem egy bugyuta kérdés, rögtön az jut eszembe hogy ezt nem így akartam megkérdezni. A felállással még nem próbálkoznék, de a késekért előre hajolok közben és körbe kotrom a koporsó széleit értük. Miután megtaláltam őket, csendben a gödör tetejére tekintek fel. Nem tudom mit művelt itt amíg nem voltam, de remélem nem hangoskodott. Mindenesetre felhúzódzkodom a fal mellett, nekidőlve, ha netán beesne még pár látogató, a nem kívánatos fajtából. Előbb utóbb visszatér az egyensúly-érzékem és akkor nem fogok itt tinglitanglizni. - Van bármi elképzelésed arról, mi lehet az a sz@r ott? Mutatok a felfelé kúszó, fekete füstre, mert abban biztos vagyok hogy köze van a hókuszpókuszhoz, ahhoz meg a démon jobban ért. - Úgy néz ki, mintha valaki elszívna innen valamit. Ebből kiindulva arra gyanakszom, hogy ez a füst most az idézője irányába tart, gondolom. De lehet tévedek! Amíg mondjuk ő azon agyal, hogy kellene innen köddé válnia, mert szerintem biztos hogy rá hozták a frászt az erejének korlátozásával, addig én azon, hogyan ne terjedjen ki ez a bázisra, mert akkor tök mindegy, hogy épségben hazaérek-e! Bár lehet ebben is tévedek! De most nem az az elsődleges cél hogy Athlan-t visszavigyem a dutyiba. Az majd utána! - Nah jó! Tarts nekem bakot! Kimászok és kihúzlak! Eszemben sincs fordítva, mert még itt hagy, meg egyébként nem tudom mennyire van jó bőrben ahhoz, hogy engem ő kihúzzon. Fordított esetben megoldom! Ha közben beestek hozzánk, úgy azokat elintézem, aztán a sarokban felszedem a nyílpuskámat, a hátamra csapva. Én sem vagyok a toppon, meg még vitatkozhatunk itt azon hogy ki kinek tartson bakot, de szerintem jobb volna minél előbb kikeveredni innen a gödörből.
Nincs idő már a hezitálásra, hiszen nem tudhatom, hogy egy következő harapás milyen hatással lesz rám, márpedig majd' hétszáz évet lezárni ilyen baklövéssel az bizony szörnyen szánalmas lenne. Sok elképzelésem van arról, hogy ha majd egyszer eljön az én időm, a végső órám, az hogy fog bekövetkezni, de egyik verzióban sem szerepel az, hogy oszló tetemek zabálnak fel. A Pokolban ugyan szórakozásból odavetném magam a dögöknek, hiszen képes vagyok újrakreálni magam, ám most egy kicsit más a helyzet. Ezért hát az első apró neszre már ragadom is meg a koporsó egyik vaskos darabkáját, s összeszedve a porhüvelyem minden erejét, ami szerencsére nem éppen kicsi, úgy vágom oda a feje felé, mintha az életem múlna rajta. Hiszen ki tudhatja? Arra mondjuk nem számítok, hogy abban a pillanatban, ahogy ujjaim közül kicsúszik a fadarab, a homályban lapuló emberi hangot hallat, még ha az csak két betű is volt. Én egyből felugrok, hátrálok, készen arra, hogy nekem fog rontani majd az alak, ám az váratlanul úgy esik össze, mint egy korhadt bot. Aztán mikor a hold bágyadt tükre egy pillanatra bevilágítja a fejét, én szemforgatva, elnyújtott sóhajjal csapok a homlokomra. - Mégis mi a jó büdös francot keresel te itt? - suttogom felé, persze Zagar nem válaszol, hiszen hogy is válaszolna? Épp most ütöttem ki sikeresen... Akkor próbáljunk meg inkább gondolkodni. Ezek az aszott szépségek itt kóborolnak mindenfelé, márpedig esélyesen nem lesz olyan szerencsém, hogy a harmadik bepottyanó is ép gondolatokkal rendelkezik, s mivel a látási viszonyok sem éppen kedveznek, ezért muszáj lesz kijutnom innen. Úgyhogy lehunyom a szemeim, koncentrálok erősen, próbálom előhozni a zsigereim mélyéről a maradék erőm, hogy egyszerűen csak kirepítsem innen magam. Ám azon kívül, hogy bizseregni kezd a talpam, csak az történik, hogy elvesztem az egyensúlyom és megtántorodok. Meg kell kapaszkodnom a csúszós falban, mielőtt még én is a vadászunk mellett kötök ki... Ekkor veszem csak észre, hogy a kezem mellett felfelé kúszik egy különös füstcsík. Nem olyan, mint a köd, hiszen sötétebb, s a maga alaktalanságában valójában sokkal szabályosabb, mint kellene. Kérdőn követem vissza az útját a koporsó felé, s ráncolt szemöldökkel, halkan hümmögve próbálom eloszlatni a füstöt, hátha rábukkanok valami magyarázatra. Bár tény, hogy az sokkal jobban érdekel, hogy vajon eloszlik odafent a csík, vagy valamerre megy tovább? S kapcsolódik esetleg valamihez? Vagy valakihez? Na, nekem sem kell több! Mint valami veszett kutya, úgy próbálok meg felkapaszkodni a gödör falán, ám ez pár perc múlva esélytelennek tűnik, hiszen úgy csúszok onnan vissza, mint valami vergődő féreg. Több helyen próbálkozok, ám mindnek ugyanaz a vége. Aztán egyszer csak beleütközök Zagar lábába... Ha mondjuk ő felébredne, és nem akarná válaszul eltörni a nyakam, akkor ketten együtt ki tudnánk valahogy innen keveredni. Úgyhogy a remek ötlettől vezérelve letérdelek mellé, majd egy jókora taslit kiosztok neki. - Ébresztő! - rázom meg utána egyből, de nem úgy tűnik, mintha hatna a dolog. Vagy csak várnom kellene? Ugyan, arra nincs idő! Hogy is csinálják a halandók? Levegőt juttatnak egyikből a másikba... Remek! A számat egyből Zagar szájára tapasztom, nagy levegőt szívok be az orromon, befogom az övét, s jó erősen belefújok. Újra és újra megismétlem ezt, olykor megrázom, megpofozom, egészen addig, míg végre fel nem ébred. S remélhetőleg nem olyan szerencsétlen módon sikerült fejbe dobnom, hogy már nem fog felkelni... Ez esetben ha esetleg feldarabolnám valahogy, és tornyot építenék a testrészeiből, talán nagyobb esélyem lenne kijutni...
Az idegeimen táncot lejt a hideg, vadul futkos fel alá a hátamon és a csontjaimba hatol, elég nehéz a vacogást így féken tartani. Viszont a hörgések, mászkálások, morgások simán elnyomják, még az olykor feltörő szuszogásom is. Mindenre készen vetettem be magam a sarokba, a nyílpuska a hátam mögött a falnak támasztva, kezeimben a késekkel várok. Nem történik semmi. Azt leszámítva hogy néhány rohadék nagyon közel a gödör mellett trappol el, olykor föld szóródik befelé a széléről. Most vagy a démon vonta el a figyelmüket, vagy pedig köze van ehhez annak a fekete füstnek, ami tódul kifelé innen is. Párszor felpillantok, de egyébként sötét van, csak a sziluetteket tudom kivenni. Aztán mozgást hallani közelebbről, mintha összegyűltek volna egy helyre. Arról jön, ahonnan én is beestem ide. Nem tudom meddig várjak, kezdek türelmetlen lenni, mert fázok és lassan talán el kellene gondolkodni, hogyan mászok ki innen. A gödör több, mint két méter mély, még ha ráállnék a koporsóra, akkor sem érnék fel a tetejéig. Egyébként meg simán beomolhat, bár nagyon remélem, hogy ennyire nem laza a föld. Hamar felrázódok, amikor egy hangos csattanás töri ketté a mély gondolataimat, közvetlenül előttem. Úgy hallom ő is "megnyalta" a koporsó fedelét. Nem mozdulok még, arra várok hogy a dög felkeljen és hörögve elinduljon, de ez a hörgés rész elmarad, egyébként meg furcsa mozgásokat látok az alaktól. Csendben van és kotorászik. Pillanatok töredéke csupán, sejtem hogy nem egy mászkáló hulla tett idelent látogatást, úgyhogy vagy ember, vagy a démon. Nem tudom maradt-e még halandó rajtam kívül itt, de ha utóbbi, annak sem akarok egyből nekimenni, ha csak az nem ugrik nekem. Elvégre ketten könnyebb kimászni innen. Teszek egy lépést és suttogva megszólítom. - Hé! A mozdulatommal és hangommal egy időben csattan valami kemény a homlokomon, úgyhogy az egésznek vége szakad, megtántorodom hátrafelé, féloldalasan nekib@szódok a falnak, a kezeimből ekkor hullanak ki ismét a kések. Elsötétül minden, a hangok egyre halkulnak, azt már nem is érzékelem miként rogyok össze ott a fal mellett, hogy aztán arccal előre bukjak a koporsó fedelére.
Nehezen fogom fel, hogy szállhatott el az erőm egyik pillanatról a másikra, s most úgy érzem magam, mintha hirtelen évszázadokat ugornék vissza az időben ahhoz az ifjonc énemhez, aki még csak próbálgatta a szárnyait. Nem, még talán akkor sem tűntem ennyire szánalmasnak, mint most. Kétségbeesetten figyelem a kihunyt lángokat s a leeső ágat, s hirtelen tudatosul bennem, hogy mágia nélkül nem érek túl sokat. Ha az kiúszik az elmémből, nem rágja tovább a húsom, nem csordogál a véremmel együtt, akkor nem leszek hamarosan több, mint egy egyszerű halandó. Újra halandóként létezni, mint egykor abban a komor, francia faluban? Újra átkozottnak lenni? Még mit nem! Haragos morgással fordulok meg, érezve, hogy némi céltudatosság kezd bennem lángra kapni. Szeretek agyalni és töprengeni, leszállni az elmém mélyére, ám jelenleg ennek épp az ellentéte szükséges, így mikor újabb két rothadás keresztezi az utam, dühösen kapaszkodok meg annak a vállaiban, aki kinézte magának a köpenyem. Túlságosan aprólékosan ugyan nem tudom kivenni azt, ami az arcából maradt, ennek ellenére jól érzékelem, hogy nem mai darab lehet szerencsétlen. S most meg kéne sajnálnom, hogy még holtában sem lelhet békére? Ugyan... Egyik kézzel megpróbálom magamtól távolabb tartani, míg a másikat ökölbe szorítom, s elég nagy erőt belevíve a mozdulatba megcélzom a halántékát, remélve, hogy az idő vasfoga nekem kedvez, s hogy valamennyire szét tudom zúzni a koponyáját. Most már talán komolyabban veszem a dolgot, hiszen újra és újra belehasít a fájdalom az arcomba, mely hosszasan sugárzik ki onnan mindenfelé. Lesz néhány keresetlen szavam ahhoz a patkányhoz, aki ezt az egészet okozta! Mikor az öklöm szétzúzza büdös barátunkat, egyből eltaszítom magamtól a földre, s természetesen nem várom ki, hogy vajon felkel-e, vagy nyugton marad végre. Egyből kapnék a másik után, ám az furcsa módon odébb megy tőlünk, így csupán egy kételkedő pillantást ejtek meg, nem várok tovább. Ha minden úgy történik, ahogy elterveztem, akkor pedig egyből indulok tovább könnyedebb futólépésben, hiszen a tempóm miatt nem szívesen futnék bele egy kitátott szájba - kivéve ha az Zagaré! Nagyjából megpróbálom belőni, hogy merre lehet a temető, s ha már a vadász jól eliszkolt, megoldom hát én a dolgot a magam módján. Ám hogy hogyan, ahhoz még fogalmam sincs... Azért beletelik egy kis időbe, míg megtalálom az üres sírokat - már ha sikerül -, hiszen ha hallok zajt az erdőben, egyből irányt váltok, illetve ezek után nem megyek fejjel a falnak, hiszen nem tudhatom, mikor sikerül legyűrnie valami debella szépségnek. Nem kockáztatok hát, szlalomozok közöttük, aztán egyszer csak végre visszaúszik a köd, melyen túl már öreg sírkövek bukkannak ki a földből. Haladni kezdek előre, olykor lebukva az egyik nagyobb kőtömb mögé, ügyelve arra, hogy ne vonjam magamra a figyelmet. Ez pedig meglepő módon többször sikerül, mint arra számítok... Vagy már képzelődök csupán? Még az is meglehet. A figyelmem pedig úgy tűnik, a jelenlegi körülmények közt nem tud túl sok irányba szakadni, hiszen amilyen görcsösen figyelem a dögöket, annyira nem nézek a lábam elé. Ezért történhet az, hogy a levegő nem tartja meg a következő lépésem, s úgy landolok az egyik gödörben, hogy azt a szánalmas pillanatot meg kellett volna örökíteni. A lendülettől ugyan nem érkezek talpra, mint egy macska, így mikor landolok egy fa koporsó előtt, a lábaim összerogynak hamar, s ráhasalok a feltört deszkákra. Azonban kapcsolok egyből, s kézbe veszem az első dolgot, amit csak érek. Legyen az egy fadarab, egy csont, egy cipő, bármi, reflexből megszorítom, körbenézek, s a sarokban ácsorgó alak felé hajítom azt, lehetőleg úgy, hogy becélozzam a fejét. Ezt követően megpróbálok felállni egyből, hogy aztán meginduljak rögtön a félhomályban levő felé, megelőzve a bajt, s inkább én szorítom sarokba őt, mint ő engem.
Talán az alkohol miatt később kezdek el dideregni menet közben, ha a kerülgetni és ütni való hullák nem lennének kellően idegesítőek, akkor ez az egyre inkább csontig hatoló hideg megteszi a hatását. Valamit kezdenem kell majd vele, vagy megfagyok. Nehéz megmondani hogy a démon a nyomomban van-e még, tekintve hogy mindenhonnan mászkálás, hörgés hallatszik. Ha megfogadta a tanácsomat, akkor befogta végre a bagólesőjét és csendben halad. A kényszerű kitérésekkel igyekszem vigyázni, mégis egy óvatlan pillanatban belecsúszik a lában a gödörbe, az egyensúlyom elvesztem, a következő pillanatban pedig nagyot nyekkenek egy koporsó fedelén. Most még az szokásos "Úh" sem jön ki, csak halk nyöszörgés. Esés közben elejtettem mindkét késem, viszont hallottam koppanni őket ugyanitt. Csodával határos módon nem állt belém egyik sem. Helyette a bal karom alkarját végigzúztam a gödör falán, ami tele van kisebb nagyobb kavicsokkal, érzem a forró vérem tocsogni az amúgy is fájó, égő bőrfelületen. Bevertem a hátsóm, a lábam és a könyököm is. Még háttal fekszem és szörnyülködve pislogok felfelé, aztán amint tudok felülök és összekaparom magam. A koporsó fedele széttört, és üres, a lakója már valószínűleg odafent mászkál. Tudnám hogyan jutott ki innen? De most először a fegyverek után kezdek el kutakodni, mert akármennyire is csendben vagyok, az esést meghallhatták a közelben lézengők. A koporsó két oldalát nézem, ahol szűk a hely, éppen hogy befér a kezem, ugyanígy a kések is becsúszhattak oda. Így hamar észlelem a füstöt is, aminek a vége felfelé kúszik. Vajon hogyan keletkezett és hova tart? Ki kell innen másznom, ha a végére akarok járni ennek. Az egyik késem meg is találom, már csak a másik marad. Végig megyek a szélein, aztán a törött részénél állok meg és keresgélek a koporsó belsejében. Olyan szag terjeng, amivel tömegoszlatást lehetne rendezni, de erről nem csak a kifelé tóduló szag tehet, hanem az ingem is, amelyiken egyáltalán nem száradt meg a víz. Inkább csontig hatoló, nyirkos hideggel ostromol. F@szom! Megtalálom a másik kést is, mind a kettőt elrakom a tokjukba, amíg azzal vacakolok, hogy keresztül haladva a koporsó fedelének romjain, beálljak az egyik sarokba. Ott lekapom magamról a mellényem, aztán az ingem, utóbbit a koporsóra hajítom, kell a francnak, a mellényt pedig visszahúzom. Bár így is hideg van, de a bőrről lepergett a víz nagy része, szóval jobban fogja melegíteni a hátam, mint hogy ezt az inget ilyen állapotban magamon hagyjam. Sokáig a sarokban is maradok, a kezem ügyébe kapva a vadászkéseket, várok. Ha mázlim van, akkor azok a szörnyetegek, akik elindultak erre, egy idő után elfelejtik merre indultak és felhagynak a keresésemmel. Ha nem, vagy túl közel volt néhány, azok bizony be fognak ide potyogni és jobb minél gyorsabban kiiktatni őket, mielőtt komolyabb hangokat kezdenének kiadni amivel még több ilyen nyomit ide vonzanak. Nem beszélve a démonról.
Zagar talán felindulásból inti csendre a maga barátságtalan módján a démont, azonban jó irányban tapogatózik az utasításával. Síri csend és hulla szag, szokás mondani, s e két komponensből jelenleg már csak az előbbi hiányzik, mint elengedhetetlen alkotóelem a temetői környezethez. És meglehet, a biztonságban maradásukhoz. Noha ez sem feltétlen igaz vagy elegendő, mert miután oldalra taszítja magáról Athlant a vadászunk, és útnak ered visszafelé, bizony a holtak változatlan a nyomába erednek, s legfeljebb aközött vacillálnak, hogy őt, vagy a nála hevesebben gesztikuláló és mocorgó démont kergessék kitartóbban.
Mintha az utóbbi magánszámai jobban lekötnék a hörgő-morgó csapat figyelmét, az éles fények és különös hanghatások úgy vonzzák őket, mint az utcalámpa derengése a rovarokat az éjszaka sötétjében. És nem csak azt a hét lelkes rothadmányt, amelyek eddig közrefogták őket, hanem azokat is, akiket nem is olyan rég maga mögött hagyott Athlan. Berten céltudatosan halad előre, így ki tudja őket kerülni, ellenben az eddig háttal ácsorgó bűvészmutatványos? Mire úgy dönt, hogy jobb a békesség, és megfordulna továbbállni, kis híján összeölelkezik két bájos fogcsattogtatóval. Az egyiknek sikerül is belecsimpaszkodnia a felsőjébe, a másik azonban mintha eltántorodna tőle. Néhány másodpercig forgatja a fejét jobbra-balra, tűnődve a löttyedt agyával, akár egy összezavarodott palotapincsi, majd egy utolsót morogva elbattyog a démon mellett. A cimborája ellenben kitartóan ráncigálja a ruhaneműt és annak gazdáját. Aszott bőrrel fedett koponyájából, ahogy erőlködik, bogarak hullanak ki és az ázott föld, ugyanis olyan rossz állapotban van a teste, hogy a szemei és az orra helyén is már csak tátongó lyukak emlékeztetnek egykori vonásaira, a zugokból pedig könnyedén röppennek ki az évek alatt megtelepedett dolgok. Kérdés, van-e összefüggés a holtak „adottságai” és az érzékelésük között? Meglehet, a szorult helyzetben nem ez lesz az elsődleges töprengeni valója Athlannak.
Zagar közben megakadás nélkül halad előre. Ha elébe is kerülne egy-egy halott, az angyalpengével könnyedén likvidálhatja őket, de a tempójából kiindulva valószínűleg a kikerülésük sem okoz neki problémát – már amennyire egy ittas vadásztól telik. Mindezen felül mintha nem is lenne a nyomában annyi zombi, ami persze nem jelenti, hogy már is fellélegezhetne. Egy ideig sikerül a kikövezett ösvényen haladnia a temetőben, ami az éjszakai sötétben nem egy könnyű mutatvány, ám ha nem kellene szlalomoznia a dögök között, talán nem jelentene nehézséget. Csakhogy a sokadik oldalra kitérés alkalmával megcsúszik a lába, és pontosan az történik, amit szeretett volna elkerülni; belezuhan egy bájos sírba, aminek az alján egy ütött-kopott, rothadt koporsón landol. A régi fa itt-ott megkarcolja a bőrét, és biztos lehet benne, hogy ha megéli a másnapot, tele lesz zöld-lila foltokkal, de egyébként komolyabb sérülés nélkül megússza az esést. Ellenben a zaj… Az felkeltette néhány, a közelben lődörgő érdeklődését. Noha az övét sem kerüli el valami különleges jelenség. Amennyiben körülnéz a sírban, észreveheti, hogy sötét füst dereng benne haloványan, egy vékonyka szál pedig akárha felkapaszkodna a felszínen. Vajon ott tovább is kúszik?
