don't say a word, demons calling, they'll eat your soul
Beelzebub & Asto Vidatu [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Halloween estéjén kicsit megőrülnek a halandók, felerősödik a kíváncsiságuk a számokra megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségek irányába, amiket ösztönből kerülniük kellene a túlélésük miatt. Ezen az estén hajlamosak lemondani erről, a szórakozás reményében vállalni kockázatokat amiket máskor átgondolnának, most szinte azonnal vetik bele magukat, s mire rájönnének, hogy túlnő rajtuk már rég késő. Hiszen egy ideje a rémek az árnyékban valósabbak, mint bármikor korábban... Ez a sűrűn benőtt erdő is egy ilyen hely, ahol mocsárban rajzó rovarokként kúsznak-másznak, csak azért, mert különlegesnek érzik október harmincegyedik napját. S talán valóban az lesz most számukra ez a nap, amikor a megmagyarázhatatlannak hitt jelenéseik testet is ölthetnek Tawrich és a saját személyemben, amint megközelítjük az erdővé vált teret. Valóban itt vannak, szinte érzem az elfojotott izgalmukat, bár látni nem látni őket, a nyomaik felelőtlen módon szórták szét, eltört ágak, letaposott növényzet, elhagyott tárgyak, mind arról mesél, hogy nem vagyunk az első érkezők ezen a kárhozott éjjelen, már megelőztek egy páran, de nem gond, nem verseny ez, vagy ha mégis, nem az a fajta ahol sietnünk kellene. Ezzel a gondolattal sandítok oldalra Tawrich arcát lesve, biztosan ő is észrevette már, hogy sokan megfordultak a környéken előttünk. Sok felelőtlen halandó, akik egy estényi természetfeletti kalandért látszólag megfeledkeznek a kemény valóságról ami az év többi napján súlytja őket. Nem ezt kellene ünnepelniük, nem ezzel kellene foglalkozniuk, mégis, egy napra vaknak tettetik magukat, semmisnek véve a problémáikat úgy tesznek, mintha holnap nem ismét azon kellene tűnődniük, hogy mit fog tartogatni a jövő a szánalmas kis éltüknek, ami mókuskerréként zárja őket körbe. Hiszen az út vége most összeért az elejével, a haláluk után az ítélet helyett ismét a születés jön... csak az a kérdés, hogy meddig még. Némán szívom magamba a hely képzelt és valós energiáit, a kimondatlan történetek által hátrahagyott foszlányokat, amiket csak a képzeletünk segíthet összerakni valami teljessé. Az erdő kihaltnak tűnik, de a távolból érkező baljós ropogások, széllel felkapott suttogások elárulják, hogy nem vagyunk egyedül. Amennyire kihaltnak tűnik annyira él is a környék, csak minden itteni energiát magába szippant a lassan szálló sötétség. A hold csak lágyan világít be a fák közé, elég fényt adva, hogy tájékozódhassunk, de nem eleget ahhoz, hogy ne hagyjon tért a képzeletünknek. Úgy hallottam, ezen az estén valóban különös dolgok történnek erre, a tavalyról megmagyarázhatatlannak tűnő történetek maradtak fent, ígéretként suttogva erről az évről, talán ezért is vannak ilyen sokan erre, azt remélik, hogy most ők is részeseivé válhatnak. És bevallom, engem is ez vonzott ide, ha valahol történik valami megmagyarázhatatlan, ott kell lennem, látnom kell, különben... Gallyak reccsenek mögöttünk, közeledő beszélgetés és nevetés hangja zavarja meg a kettesben töltött magányunkat, a kísértemre pillantok, úgy tűnik vendégeink érkeznek? Talán emberek, talán csak valamilyen állat ólálkodik éppen a közelben. Nem érzi, hogy nem kellene zavarnia? Tawrichot talán csak a halandók félelemmel kiteljesedett íze vonzza, de rendjén van ez, hiszen engem pedig a hely vonzz be, ami szinte otthonos kényelemmel tölt el, felidézve az első földön töltött időszakomat, amikor minden új volt, amikor tényleg mindenről tanulnom kellett... bár azóta sem fogytam ki a kérdésekből, az volt igazán kellemes, amikor az egész világok előttem terült, csak arra várva, hogy darabokra szedve felfedezzem magamnak, megnézve minden kis pontját, feljegyezve mindent, megfejtve, kiforgatva, összerakva úgy ahogyan talán még nem tették előttem. Szinte élőnek érzem magam, ahogyan mélyebbre haladunk, úgy hangoskodnak a suttogások és éledek fel én is, mintha eddig csak álomban lettem volna s most rájönnék, valóság ez. Talán megértem mi vonzza ide az embereken az év ezen időszakában, de ez nem jelenti azt, hogy nem hiszem őket ostobának vagy felelőtlennek miatta. De, végül is, a magunkfajták mindig is ezt használták ki bennük, a reményeiket és álmaikat, vágyaikat amik még ha kicsinyesek is, elvakítják őket annyira, hogy akár a lelküket is képesek legyenek eldobni a pillanatnyi élvezeteikért cserébe. Még nem is sejtik talán, hogy mi várhat rájuk ezen az éjjelen, hogy a remélt szörnyek valóban meg fognak elevenedni előttük, csakhogy a képzeteikkel ellentétben ezek a szörnyek valóban felfalják őket, nem egy tündérmese ez, ahol felülkerekednek a démonaikon. Nem, a démonaik már itt vannak, várnak, csak érkezniük kell...
Úgy néz ki, hogy sikerült megfejtenünk a jeleket közös erővel, hiszen ahogy mindent sorrendben a jelre helyezek, annak eredménye is lesz pillanatokon belül. Az ajtó feltárul, én pedig lövésre készen fekszek alant egyelőre Zagar nélkül. Azt várom, hogy egy nagyhatalmú démon vagy angyal lép ki onnan, esetleg valami egészen más dolog, amiről még nekem sem lehet fogalmam. A füst és a kántálás nagyon jó körítés, így még engem is képes megvezetni az az... Imp... Egy imp? - Mi a jó kurva élet ez meg?! - szólalok fel hangosan és értetlenül, s még mindig várok arra, hogy esetleg ebből a nyomorultból kibújik valami sokkal veszedelmesebb, ám a csúcspont elmarad. Amaz nagy lángok közepette megdöglik, s vele együtt hallom a halk puffanásokat is a távolból, így már kezdem sejteni, hogy végül is sikerrel jártunk, ám ez most rohadtul nem boldogít. Érzem, hogy visszatér belém az erő, a színem is kissé emberibb lesz, ám ez most vajmi kevés ahhoz, hogy örömtáncot járjak. Most már nem szerencsétlen módon kelek fel a földről, s csak elképedve, értetlenül pislogok a kupac, majd a vadász felé. - Egy imp. Egy kibaszott. Imp. Érted? - csóválom meg a fejem dühösen. - Én ezt nem hiszem el. - jelentem ki haragosan, s még lábaimmal is dobbantok idegesen a hűvös kövön. Hát a kurva anyád. Ez a véleményem. - Ez így nem stimmel, Zagar. Itt valami nincs rendben. - állapítom meg hangosan, s figyelem, ahogy a vadász a kezébe veszi azt a gömböt, mely vadul szívja magába a füstöt, lényegében eltüntetve az eddigi események maradékát. Tényleg csak ennyi lenne? Én azt nagyon nem hiszem. - Várj. - lépek közelebb halandó barátunkhoz, s ráfogok a kezében levő gömbre. - Ha elégetjük, úgy talán sosem fogunk választ kapni semmire. Lehet, hogy te inkább örökre megválnál tőle, de én alaposabban akarom tanulmányozni, hiszen a lassan hétszáz évem alatt még sosem találkoztam ilyesmivel. Ha pedig egy kicsi köze is lehet akár ahhoz, hogy az angyalok s mi, démonok sem jutunk vissza oda, ahova valók vagyunk, akkor... - nyitva hagyom a mondatot, s ha csak nem akarja túlságosan elpusztítani, úgy kiveszem a kezéből. Ha nem adja könnyen, úgy akár erővel is elveszem tőle. - Visszavonulok egy időre. Utánajárok, hogy honnan van, s hogy pontosan mire képes. - ha nem akadályoz meg, abban az esetben teszek hátrafelé pár lépést, jelezve, hogy távozni készülök. A gömböt becsúsztatom köpenyem egyik zsebébe, s enyhén kiroppantom a nyakam. - Még találkozunk, Zagar. Ebben biztos lehetsz. - kacsintok a vadász felé, azzal pillanatokon belül elnyel a sötétség. Azt hiszem, egy ideig meglesz az elfoglaltságom...
Szorít minket az idő és az erőnk egyre fogyatkozó gyorsasága, úgyhogy a kimondott tervet cselekvések követik. Én elindulok ordibálva az ellenkező irányba, remélve hogy Athlan-nak sikerül találnia a növényből. Egy nagyobb kör megtételére szabadkozom, mert ennyire futja, és akkor még örülhetek, ha nem esek bele az egyik gödörbe megint, vagy falnak fel az élőholtak. Mind a kettő nem kívánatos halálnem. Próbálok igyekezni a körrel, de ugyanakkor figyelnem kell a csoszogókra is mögöttem, nehogy túl hamar ellankadjon a figyelmük és visszaforduljanak, meg ne hagyjam őket nagyon hátra. Hú, ha csak orra buknék a sötétben, nekem végem! Tekintve az egyhangú morgásaikat és tipegésüket, semmi értelmes időtöltés nem jönne ki ebből, így nem is akarom a kelleténél hosszabbra húzni az ismerkedést velük. Hosszabb percek múltán ahogy visszafelé vettem az irányt, egyre jobban érezni lehetett a fásultságukat, mintha kezdenének ténylegesen megmurdálni. Aztán valahol a kripta közelében egyszer csak összeesik mind. Erre az észlelésre megállok és vissza poroszkálok a legközelebbihez. Megrugdalom, de nem mozdul. Valami történt. Mire visszaérek Athlan-hoz, már csak az imp hamutetemét látom, amint közelebb érek hozzá, köpök egyet a talajra. - Inkább ne akarjam tudni mi a frász volt ez odabent?! Üvöltöm, mert most már üvöltözhetek, persze csak ennyire futja, utána zihálva nyújtom a kezem a fegyveremért. Sz@rt sem érdekli ki volt a hamu gazdája, már csak egy kupac maradt belőle, így sok vizet nem zavar. Elfáradtam, fázom és még egy fél óra ebben a hidegben, aztán az ájulás fog kerülgetni. Ezt azonban a démonnak nem kell tudnia. Jó ha azt látja, van bennem élet, akkor kétszer is meggondolja hogy nekem támadjon. Velem ellentétben ő biztosan erőre fog kapni, én meg majd napokig fekve nyomok százhúszat. Morogva sétálok odébb, így sokkal később veszem észre a gömböt. Majdnem bele is rúgok egyet, de még pont időben megállok előtte. Talán nem vagyok szakértője ezeknek a cuccoknak, annyi azonban leesik hogy ezzel nem jojózott odabent. Meg nem is a falnak dobálta. Athlan-ra tekintek, aztán vissza a gömbre és megvakarom a fejem. - El kellene égetni a krematóriumban. Jobb ötletem nincs, ezzel a lendülettel hajolok lefelé, akár egy beteg tetü, és ha csak a démonnak nincsenek meglátásai ezzel kapcsolatban, vagy intő célzatú felszólalása, mert ő tudja, akkor szándékomban áll felvenni a földről és elindulni abba az irányba vele.
Ki gondolná, hogy démon és vadász efféle csapatmunkára képes, amennyiben a szükség úgy hozza, ám az egykori rab és „ellenfele” tökéletesen összedolgoznak. A tervük egyszerű, de nagyszerű, ahogy mondani szokás, ráadásul hatékony. Zagar magára vállalja a csali szerepét, a lődörgő dögök pedig a lehető legnagyobb érdeklődéssel és morgással kezdenek el utána csoszogni, ügyet sem vetve a hátramaradó Athlanra. Noha az is tény, őt valamiként nem is szeretnék megenni; talán, mert az egyikük már belekóstolt a húsába. Egy szó, mint száz, a pokol szülöttének lehetősége nyílik a kövirózsa vadászatra, amely a viszonylagos egyszerűsége dacára nem a legkönnyebb feladat, ha a démon fattya holmi megfejthetetlen kórságtól rúgja az utolsókat. Berten sincs sokkal jobb állapotban, a fejét korábban ért ütés, a komfortérzet teljes hiánya és az eddigi megpróbáltatások emberfeletti teljesítményt követelnek meg tőle. Az egyetlen szerencséje, hogy az élőholtak viszonylag lassúak és ráérősek, ha valami zaj még a figyelmüket is elterelné, bizton a követői nélkül maradna. Addig is viszont elkél az asszisztálása, mert Athlan egyre nehezebben mozdul, hiába kerül idő közben a kezei közé néhány egyed az áhított növényből, melynek megszerzéséről kreatív mód a vadászt is értesíti. Mihelyst visszakúszik a földön kirajzolódó pecséthez, sorrendben kezdi az összetevőket rátenni, ennek megfelelően pedig minden egyes alkalommal felvillan a kriptán elhelyezkedő párja, illetőleg a falakra vésett szimbólumok, ahogyan azt korábban már megtapasztalhatták. Az egyetlen különbség, hogy ezúttal végszóként lepattannak az ajtó reteszei, zsanérjai, így a korhadó, ódon bejárat nemes egyszerűséggel kiomlik a helyéről. A füst sűrűn gomolyog, sötét is van, emiatt nehéz belátni a kicsiny épület belsejébe, ellenben a kántálás teljesen kiérthetővé válik. A hang is elkezd felerősödni néhány másodpercen belül, miként a gazdája vélhetően elkezd a kijárat felé sétálni. Az áthatolhatatlannak tetsző ködből egy körülbelül másfél méter magas alak bontakozik elő, és hacsak nem lövi le rögtön Athlan, még van ideje elhallgatni és rájönni, többé már nem kényszerítheti semmi a véget nem érő mantrára. Az elcsöndesedése pillanatában ráadásul elkezd visszafelé araszolni a füst, az élőholtak egyre gyengébbé válnak s a démon is úgy érezheti, mintha kezdene kipállani belőle a rontás, ami eddig sújtotta. Amennyiben lehetősége nyílik előrébb lépni az ismeretlennek, át a kripta „küszöbén”, felismerhet/nek - ha Zagar közben visszatért - benne egy impet, aki a kezei között egy feketén örvénylő, áttetsző, gömbölyded formára csiszolt kristályt tart. Mielőtt viszont kikérdezhetnék, vagy egyáltalán lehetősége nyílna szóhoz jutni, mintha valami egyszer csak aktiválódna benne, és szörnyű sikolyok közepette lángra lobban a pokollény, mágikus, zöldes nyalábok között perzselődve hamuvá szempillantások alatt. Persze, ha még ezelőtt halálát leli, úgy a különleges átoknak nem lehet szemtanúja a páros. Így vagy úgy, vékony, ocsmány kezei közül elgurul a kristály, mely mohón szívja vissza magába a sötét füstöt, míg az el nem tűnik teljesen a környékről, és a halottak vissza nem változnak azzá, amik voltak; élettelen, az enyészetnek adózó, elfeledett porhüvelyek. Athlan is mintha visszanyerné az életerejét, habár a sérülései még közel sem gyógyulnak olyan sebességgel, ahogyan az elvárható lenne. Itt lenne tehát az útjuk vége? Vajon mit jelenthet a kristály, mire fel rendezhette meg bárki ezt a színjátékot, s vajon ki állhat a felfordulás mögött? Az imp tudhatna szólni, ha még élne, azonban róla már lemaradtak. Túl sok lehetőség nem áll előttük. Vagy magukkal viszik a gömböt (vívódva, melyiküket illeti meg jobban), és megpróbálják megfejteni az ereje mibenlétét, vagy megkísérlik elpusztítani ott, helyben s azonnal. Miként döntenek?
- Ez a leggyorsabb módszer, és ha nem teszem meg, akkor nagyobb esély lesz rá, hogy itt döglök meg. Szóval add azt a szart. - veszem el Zagartól a kést, s azonnal megejtem magamon azt a vágást, ami bizony sokkal jobban fáj, mar, éget, mint egy átlagos penge. Erősen szisszenek fel, ahogy kettéhasítja a kezem, s szinte abban a pillanatban érzem, hogy valóban, ez bizony nem fog úgy regenerálódni, mint más sérülésem eddig. Ha ezt túlélem... Akkor bizony mocskosul sok időre lesz szükségem, hogy visszanyerjem az erőm. Közben lassan haladunk a siker - vagy valami más - felé, s ha a gondolatmenetünk helyes, márpedig egyelőre úgy tűnik, akkor tényleg csupán egy kövirózsára lesz már szükségünk. Nem éppen temetők körül futottam eddig vele össze, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez kellett a lezáráshoz is, ergo esélyesen kell nőnie valahol az öreg, töredezett sírok közt. A látásom olykor kissé homályba borul, így egyelőre körbe sem nézek, csak Zagar szavaira hagyatkozok. - Csak a kövirózsa. - felelem türelmetlenül, mikor érzékelem a távolban a mozgást. Társaságunk akadt megint, bár ez lényegében elkerülhetetlen volt, hiszen nem tudunk zajtalanul lenni, na meg azért korom sötét sem uralkodik a vidéken, hogy teljesen láthatatlanná váljunk. A vadász pedig remek ötlettel áll elő... Én már felkészítettem magam arra, hogy szembe kell néznünk velük, ám eszes pajtásomnak sokkal jobb terve van. Kérdés nélkül nyújtom hát a kést felé, de nem engedem azt el azonnal. - Vigyázok. - bólintok amolyan bajtársias ábrázattal, hiszen bár büszke vagyok, de be kell látnom, hogy amellett, hogy Zagar nem boldogulna az áldott jó testem és lelkem nélkül, én sem boldogulnék nélküle. Nem vagyok éppen csapatjátékos, de ha a sors megköveteli, ám legyen! Amint ellép tőlem, a hátamra akasztom a nyílpuskát, s azonnal lebukok az egyik sírkő mögé, hogy ne keltsek feltűnést, s a dögök figyelme a vadászra terelődjön. Olykor óvatosan kikukkantok, s mikor látom, hogy kellő távolságba kerültek már, akkor indulok meg négykézláb a sírok közt. Eleinte elmászok a nagy kupac mellett, ám mikor visszafelé haladok szinte elvesztve a térérzékem, akkor tenyerelek bele a növénybe. Zagar azonban a közelben sincs, s mivel nem lenne célszerű felordítani, így füttyentek egyet. Nem tart sokáig természetesen, szinte még egy másodpercet sem ölel át, ám remélhetőleg elegendő lesz arra, hogy kapcsoljon, s elkezdjen visszafelé haladni. Én magam is ezt teszem, bár még mindig négykézláb vagyok, hiszen nem érzek magamban annyi erőt, hogy gyorsan feltornázzam magam két lábra. A pecséthez érve ha szükséges, akkor visszakotrom belé az elfolyt vérünket, ha még számít a sorrend, ezek után pedig elkezdem morzsolni a kövirózsát, hogy ki tudjak préselni belőle pár cseppet, ám a végén már az egész növényt ráhajítom. Erőtlenül hasalok el mellette úgy, hogy fejem tökéletesen rálásson az egyik szélső pecsétre s magára a bejáratra is. Előrehúzom a nyílpuskát, nagy nehezen felhúzom azt, s megcélzom vele a kripta ajtaját. Ujjamat a ravaszra teszem, készen arra, hogy ha bármi unszimpatikus szar mászik onnan elő, akkor beleküldhessek egy szép vaskos nyilat. - Gyere, te szarházi... - suttogom magam elé úgy, hogy a figyelmem teljesen a célpontra szegezem. Mikor Zagar megérkezik, akkor lesznek igazán feszült pillanatok, hiszen még így sem tudom garantálni, hogy egyáltalán sikerrel járunk.
Athlan örömittas kiáltására majdnem elhiszem hogy tényleg sikerült, de aztán jön a pofára esés. Mégsem. Mondanám hogy sejtettem, de én nem látok semmit akkor sem, ha sikerül. Persze azt igen, amit kinyitunk vele. Az ötletem után azért körbe megy a kezem úgy, ahogy kigondoltam és szóvá tettem neki, oda csöpögtetem a vérem, abban a sorrendben, aztán tanácstalanul pislogok. Most nem hallom a hangját, szóval még mindig a zárnál tartunk. Ő az órát figyeli mellettem. Majd egyet oldalra lép és a kezét nyújtja. A szavai alapján úgy sejtem meg akarja próbálni ugyanazt. Csak az angyalpengéből készült késeim vannak nálam, én is azzal vágtam meg magam. Mondjuk a keze mozgására ösztönösen felfelé emelkedik a kezem, benne a késsel, végül megreked. - Nem vagyok benne biztos, mert eddig csak öltem vele, de ha ezzel megvágod magad, lehet hogy a seb olyan ütemben fog begyógyulni, mint nekünk, embereknek. Közben azért eljut a kezéig és hagyom hogy elvegye. Az a vadászkés csak a természetfelettire veszélyesebb a megszokottnál, rám semmivel sem jobban, mint egy normál vadászkés. Gondoltam azért figyelmeztetem. Én is két lépéssel arrébb megyek tőle, hagyva neki helyet és követem a próbálkozásait. Cseles. Ő már minden variációt végig próbál. Ideges, én is. Fázok, ő meg kis híján a halálán van. A sikertelenségét abból tudom, hogy most már mindketten a temető ezen részét fürkésszük, én fordulok abba az irányba, amerre ő mutat. - Szerintem nem kell odáig elmennünk. Kell lennie valahol a sírok között. Ez az a hely, ahol sűrűbben előfordul, a probléma inkább az, hogy sötét van, közelednek a nyomik és így nehéz lesz bármit is észrevenni. Tőlünk pár méterrel arrébb, az egyik sírnál felbukkan négy sötét alak. Az egyenetlen mozgásukból és a hangjukból lehet tudni. - Oké. Most akkor hol tartunk? Csak a kövirózsa kell? Lehet hogy arra nézek, de én bizony nem látom a növényeket, sőt, a sír körül sötét van alul. Ugyanakkor a pecsétek és szimbólumok vibrálását sem. - Ha igen, úgy add vissza a késem, és szaladok velük egy kört! Te meg gond nélkül körbe tudsz nézni! A nyílpuskámra pedig vigyázz, kérlek! Semmi kedvem azt is cipelni, elvégre a gócpont itt van, most az a tervem hogy elcsalom őket magam után, és akkor a démon be tudja fejezni. Rizikós. Mert itt hagyom egyedül, aztán ha tényleg kienged valamit és az fasírtot csinál belőle, mire visszaérek, az komoly probléma lesz nekem is! Várok egy kicsit hogy erre mit reagál, meg hogy vissza kapjam a fegyverem, aztán megvárom, amíg fedezékbe húzódik. Azt hiszem elég ha hangoskodok jó sokáig és tartósan, és akkor követni fogják a zajomat, vagyis engem. Legalább is remélem, úgyhogy ezt is akarom tenni, amint Athlan felkészült.
A vadász kitartása példaértékű, már ami a zár feszegetését illeti, azonban a logikáját sem kellene olyan könnyedén leírnia, hiszen több jó meglátás is napvilágra kerül a kobakjából. A visszakozása jogos, valami bizony el van zárva a kriptában, kérdés, a kinti világot óhajtja megóvni tőle a retesz, vagy éppen attól kívánja megvédeni a bent bujdosót? Erre vélhetően csak akkor fognak rájönni, ha kinyitották az ajtaját…
Az első, sikertelen próbálkozás vélhetően mindkettejükben frusztrációt kelt, Athlanban azért, mert a gyengülése bizony érzékelhető és látszólag megállíthatatlan, míg Zagarban vélhetően a tehetetlenség, az átázottság és a közelben leselkedő fenyegetettség végett. Szerencsére a gondolkodásban egyiküket sem állítja meg a komfortérzet hiánya, sőt, a rájuk nehezedő nyomás úgy tűnik, még serkenti is a kreativitásukat. Berten az órával kapcsolatban ismét pontos következtetésre jut, ahogyan a démon sem lő mellé az ötletével a túlvilágról eredő összetevőt illetően. Noha alap esetben nem használna a vére, így viszont, a harapással a testébe keveredett romlásnak hála hatékonynak bizonyul. Az ajtó feletti pecsét ismét felvillan, illetve oldalvást a latin szöveggel ellátott véset is ragyogni kezd, ezúttal tartósan. Jöhet a következő összetevő, amely kizárásos alapon nem más, mint a kövirózsa. Amennyiben körülnéznek, a száraz gyomon és megsárgult mohán kívül túl sok mindent nem fedezhetnek fel, ám némi megerőltető sasolást követően azért az egyik, széles sírkő közelében, ami körülbelül négy-öt méterre fekszik tőlük, észrevehetnek néhányat a húsos növényből. Az egyetlen bökkenő csupán az, hogy éppen ekkor és pontosan onnét bukkannak fel a percek óta koncertező élőholtak, szám szerint négyen.
- Pontosan! - fakó szemeim halovány lelkesedéssel csillannak fel Zagar szavaira némi hatásszünet után, hiszen joggal feltételezem, hogy csupán blöfföl, s mindjárt hangot ad a "remek" ötletemnek. Ám se kérdés, se értetlenkedés, ez pedig őszintén meglep. Nem is olyan ostoba, mint amilyennek hittem? Újra csak meglepettség telepedik az arcomra, mikor vadász barátunk a kezembe nyomja a nyílpuskát. Megint várok valami fordulatot, ám az ábrázata túl komoly ahhoz, hogy itt ilyennel viccelődjön, elvégre tényleg bármikor meg tudnám ölni, hiszen ezzel a cselekedettel a kezembe adta az életét. Ám ez persze nem ennyire egyszerű. Amellett, hogy remegve emelem fel a fegyvert, hiszen az erőm vészesen fogy, még nem vagyok minden tudás birtoklója, így nem is ismerem a nyílpuska helyes használatát. A "felhúz és kilő" elv pedig ugyan nem tűnik bonyolultnak, de egy kellemetlen pillanatban életek múlhatnak rajta, ha hiba csúszik a gépezetbe. Maximum jól a fejéhez vágom annak, ami ki akar onnan jönni! Erre azonban most nem kerül sor. Zagar kellemesen illatozó vére szétomlik a repedések közt, én meg ábrándosan emelem a levegőbe az orrom. A helyzetet azonban csupán egy röpke pillanatig élvezhetem ki, hiszen felvillan az ajtó felett levő pecsét. - Sikerült! - közlöm egyből, s a fegyvert a bejárat irányába emelem. Aztán tőlem is jön a tétlen álldogálás, mire végül én is leemelem az oldalamhoz a nyílpuskát. - Vagy mégsem... - morgom halkan, egyre türelmetlenebbül. - A véred úgy látom, jó helyre ment, de ez akkor sem elég. - nyomom meg két ujjammal a szemem, csak hogy megpróbáljam jobban összeszedni a gondolataim, de ez rohadtul nem megy. Sürget az idő, lassan se mágikus, se fizikai erőm nem lesz, s még egyesek ilyen ostoba feladványokkal bolondítják itt a népet. - Meglehet. - hümmögöm halkan, ahogy az idióta órát fürkészem. Igen, kezdem elveszíteni a türelmem. - Túlvilágról eredő... - lépek lassan oldalra. - Végül is, én is onnan való vagyok. Meg ezek a dögök is, ha úgy vesszük. Szóval... - visszalépek Zagarhoz, majd elkérem egy pillanatra a kését, melyet ha átnyújt, akkor a puskát nekidöntöm a lábamnak, s hosszában ejtek egy vágást a tenyeremre. A véremet én is a vésetre folyatom, lévén, hogy attól, mert villog itt össze-vissza az a szar pecsét, még nincs semmi ötletem. Ha nem történik semmi nálam, úgy megpróbálom a feliratra is rákenni a vérem, ha ekkor se, akkor pedig tanácstalanul nézek a vadász felé, mintha azt sugallnám a tekintetemmel, hogy esetleg egy dögöt is megpróbálhatnánk iderángatni, s a vérét venni, már ha van neki olyan. Végül körbepillantok a temetőn, s eltöprengve túrok bele a hajamba, majd az egyik irányba bökök. - Vajon a ravatalozóban lehet kövirózsa? Vagy valahol itt a sírok között? - próbálom konkrétan megragadni a pecsét jelentését, bár lehet, hogy csak egy egyszerű motívum, s a véren kívül semminek sincs köze ehhez az egészhez. Mérgesen dörzsölöm meg a harapás helyét, melyből a fájdalom hosszasan nyúlik végig az egész képemen. - Fasz ki van már... - morgom egy elnyújtott sóhajjal.
Abban maradtam hogy Athlan-nál a pont. Van oka a kiakadásra, bár lehet jobban járt volna, ha nem szökik ki a cellából. Akkor most én döglődnék itt egyes egyedül. Szótlanul haladok, érzem a kapaszkodását, mert jó hogy le nem rángatja rólam a gatyámat is. De aztán odaérünk. Amíg én a feszegetéssel ügyködöm, ő alaposan körbenéz. Egy ideig nem hallom a motyogását, mert nagy munkában vagyok. Amikor meg feladtam, tanácstalanul tekintek körbe. Túl sokat vár tőlem, ha azt hiszi egyáltalán szoktam olvasni. Legutoljára egy olyan könyv volt a kezemben, ami a motorok és autók szereléséről és típus hibáiról szólt. Kétlem hogy ez bármit is segítene a jelen helyzetünkben. Azért, miután abbahagytam az ütleget, figyeltem rá, követtem amiket mondott nekem. Az idő csapdája magára vonatkozólag szellemes feltételezés, elvégre abban van már hétszáz éve, nem? De legalább nem tévedtem vele kapcsolatban. Az órát nézem, amit nemrég kiszabadított a levelek fogságából. - Jah, tehát azt mondod, hogy folyassam a vérem ide, hátha el tudjuk engedni azt a valamit, amit elzártak. Tökre felfogtam mit javasolt. Nem szokásom az értetlenkedés, pedig felmerült egy kérdés a fejemben, például mi lenne, ha inkább lezárnánk, de egyébként meg mindegy. Mert egyikünk sem tudja, mi volna helyes. Akkor kockáztassunk! - Álljál hátrébb, és fogd meg ezt! Ha kell, használd! Ne legyünk már akkora b@rmok, hogy vígan és nevetve kiengedünk valamit, amiről fingunk sincs, aztán állunk, mint a bárány a farkas előtt. Szóval neki nyújtom a nyílpuskát, ő hátulról tud engem fedezni, ha itt pillanatok alatt elszabadulna a pokol. Mert hát túlvilágról eredő, vagy mi a rossebb! F@sz se tudja mit jelenthet ez, de feltételezem hogy semmi jót! Megvárom amíg elveszi tőlem és elhelyezkedik, valamivel hátrébb és oldalra, a jó rálátás végett, különben a hátamat fogja látni és azt is fogja eltalálni. Vagy esetleg még annál is rosszabbat. Amint ez megvan, akkor előveszem az egyik késemet, amivel megvágom a tenyerem széltében. Aztán a vérem az óra kellős közepére folyatom. A másik késem is a kezem ügyébe veszem és feszülten, ugrásra készen várok, akármi is lesz, ha netán elszabadulna itt valami, akkor én beleállítom a bökőt. Persze, ez attól függ mi. Mintha csak illegális bokszmeccsre készülnénk, ahol ha nem sikerül leütnöm, akkor majd ő lelövi. De nem történik semmi, hosszú percekig, amire aztán alább hagy a teljes harckészültségem és tanácstalanul megrázom a vállamat. - Neh! Most vagy berozsdállt ez a vacak, vagy rossz helyre ment a vérem! Ütök egy luftot dühösen a levegőbe és megfordulok. Remélem félelmében nem húzza meg a ravaszt, mert még lelő itt idő előtt! Aztán ha nem kapok nyilat, akkor vissza fordulok az órához. A hármas és a kilences fel van cserélve. Talán ennek értelme is van, a kinézetén kívül. - Jobbról balra haladva a kilencestől? Csak egy ötlet, de ha nem, akkor neki biztos jobb ötlete van. Hallani az egyre közeledő hullákat, szóval nem fogunk ráérni itt sokáig tippelgetni.
Zagar a kriptához érve azt teszi, amit minden ép eszű halandó tenne; azokhoz az eszközökhöz nyúl, amelyekben jártas és nem mellékesen ért is hozzájuk. Az ő esetében ez a fizikai erő változatos alkalmazása az ajtó zárjának feltöréséhez, azonban hiába az elszántsága, az bizony egy tapodtat sem lazul, moccan. Athlan meglátása helyesnek bizonyul, kevés lesz ez ide, így amíg a vadász esetleg tovább ügyködik – vagy becsatlakozik a vizsgálódáshoz –, addig a démon körbejárja az épületet és különböző megállapításokra jut. A jeleket helyesen felismeri, értelmezi, leszámítva az utolsót, mely sokkal egyszerűbb útmutató annál, mint amekkora súlyt ad neki. Összességében azért jó helyen tapogatózik, a kripta ajtajának nyitja a vésetekben és szimbólumokban rejlik, kérdés, miként kapcsolódnak össze? Meglehet, ha Zagar is kicsit töri az agyát a mágiától való elzárkózás helyett, megtalálják az emberi egyszerűségből fakadó helyes megoldást a bejutáshoz. Mindeközben Athlan gyakorlatba ülteti az egyik feltevését, a vadász vérét kéri próba gyanánt, s ha az hozzájárul a kísérlethez, bizony nem maradnak fejlemények nélkül; ehhez persze szükséges, hogy az óra vésetére csöpögtesse az ereiben pumpáló vörös életet. Amennyiben így tesz, egyszer felvillan a kizárólag a démon által látható pecsét az ajtó felett, illetve a kripta hátoldalán lévő csepp szimbólum is haloványan, állandó ragyogásba kezd. Látszólag, mert a következő néhány másodpercben ki is alszik - nem volt megfelelő a sorrend. Más viszont nem történik, még a zár kattanását sem lehet hallani, tehát egyértelmű, van még itt dolguk, ráadásul azelőtt kellene rájönniük a megoldásra, mielőtt az élőholtak megint csak özönleni kezdenének feléjük. Konstans morgásukat egyre kifejezettebben hallhatják a távolból...
- Mégis mi lenne, te ostoba?! Egy kibaszott lyuk van a pofámon, és olyan mágia van ezen a kurva helyen, ami szétrohasztja a testem, annak ellenére, hogy majd' hétszáz éves vagyok! Semmi ötletem, és vagy megdöglök ezen a rohadt helyen, vagy örök életemre itt fogok sorvadni! Szóval, ha legközelebb a magad fasz módján az érdekelne, hogy mégis mi a szar bajom van, akkor csak ennyi! - kelek ki a pillanat erejével magamból, s szinte egy levegővel darálom le az ideges szavakat. Türelmetlenül és idegesen csapom az öklöm a sírkőbe, s olyan fáradtnak érzem magam már ettől is, mintha egy ócska, gyenge halandó lennék. - Hagyj itt. Húzz a picsába. - legyintek, szavaim halkan szállnak a ködben, s talán el sem érnek Zagarhoz, hiszen váratlanul megragadja a kezem, és a vállára kap. Pár pillanatig ugyan morgolódva mozgolódok... Ám végül belátom, hogy így nem csupán kényelmes, de legalább a vadásznak is hasznát veszem, immáron másodjára. Sértődötten ugyan karba tenném a kezem, de jobb, ha lógva marad, így a nadrágjába kapaszkodva hagyom, hogy cipeljen arra, amerre akar. A figyelmem közben azonban nem lankad. Lehet, hogy a testem nincs épp jó formában, s esélyesen nem is nagyon lesz, az elmém bizonyos szegletére pedig homály telepedik, ám ettől függetlenül az alap funkciók még működnek. Feltűnik, ahogy a füstcsíkok egyre sokasodnak körülöttünk, ahogy az is, hogy egyre különlegesebb atmoszféra vesz körül minket. - A kripta jó lesz szerintem. Legalábbis ha én ilyesmi dolgokat akarnék művelni, inkább választanék egy kriptát, mint egy ravatalozót. - jegyzem meg mögötte, ám innentől csendben maradok addig, amíg meg nem érkezünk. Ott egy pillanatra nekitámaszkodok a kripta falának, s mikor a vadász megindul előre, én is követem őt kissé támolyogva. A látvány pedig természetesen egyből visszahozza a tudatom a bágyadt homályból. - Micsoda ismerős terep! - biccentek az ajtó feletti pecsét felé, bár hamar tudatosul bennem, hogy ezt halandó szem nem láthatja. A magamfajta, s a mocskosabbik, annál inkább. A vérmágia mindig is az én terepem volt, így jártas vagyok a témában, nem is kicsit. - Az a pecsét az ajtó felett, amit te nem láthatsz, jelenthet jót is, és rosszat is. Jelentheti az egész helyzet megoldásának kulcsát, avagy... - egy pillanatra magam köré tekintek, s elhúzott szájjal célzok a távoli hörgésekre. - Elzárhattak ide valamit, ami még ezeknél a dögöknél is veszedelmesebb. - közlöm hidegen. Ám ekkor megvonom a vállam, s fura módon felnevetek. - Nekem már úgyis mindegy, és esélyesen neked is. Kockáztassunk! - jegyzem meg az ajtót püfölő Zagarnak, kinek nem szólok, hogy esélyesen ennyi minden mágikus dologgal ellátott helyet nem lehet egyszerű fizikai erővel felnyitni. Ellenben... - Nocsak, nocsak. - jegyzem meg halkan, mikor a kripta mellett haladva felismerek egy kövirózsát a falba vésve. Nem ismeretlen számomra, hiszen sokat foglalkoztam az alkímiával, miközben a fizikai testem vetettem alá számos kísérletnek. - Kövirózsa. Ha a mágikus mivoltát nézzük, gyógyításra használják általában. Vagy épp regenerálásra. - jegyzem meg mellékesen, majd tovább haladok. Hátul újabb szimbólumot találok, mely mivoltához képest túl egyszerű, számomra többet is jelenthet. - Az ajtó fölötti pecsétből okulva talán a vért jelképezné... - súgom hümmögve, s odébb botorkálok az újabb véset felé. Lassan húzom végig az ujjaim a betűkön, s összébb húzott szemekkel vizsgálom. - "Túlvilágról eredő". - azzal már lépek is vissza az ajtó elé, ahol az enyhe csoszogásnak köszönhetően megakad kissé a lábam a földön. Óvatosan eltúrom onnan a leveleket, mire kirajzolódik egy óra előttünk. - Ha ez is egy újabb jelkép lenne, még akár csapdának is hihetném, az idő csapdájának. - mutatok a megfordított számokra. - Őszintén szólva nehéz előhozni a tudásom. - bökök a halántékomra. - Csak találgatni tudok. A kövirózsa például jelenthet szó szerinti jelentést, és az egész egy alkímiai útmutató, ám jelentheti azt is, ha összekapcsoljuk a füsttel, hogy ez a véset áramoltatja szerte ezt a gomolygó valamit. Egyértelmű a vérmágia is, azonban... - megrázom a fejem összeráncolt szemöldökkel. - Ez nem a fajtámtól ered. - ennél határozottabban nem is mondhattam volna! - Lehet, már valakik megpróbálták megakadályozni ezt az egészet, és lezárták ide azt a valamit, ami ezt okozta. Ám ha így is van, ezzel semmit sem oldottak meg, maximum csak azt, hogy több holt nem kel már fel. Ami meg igen, annak úgy tűnik, hogy kutya baja. Egyszóval... - türelmetlenül sóhajtok fel, ahogy egyet hátrébb lépek. - Fogalmam sincs. Annyi biztos, hogy puszta erővel nem jutunk előrébb. Talán megpróbálhatnánk vérrel. Mégpedig a tiéddel, lévén, hogy az enyém már kissé fertőzött. Szóval... Folyasd oda! Vagy kend a zárra! Nincs jobb ötletem, neked esetleg? Nem találkoztál még ezekhez hasonló szimbólumokkal a bázison? Valami angyali könyvben? Bármiben? - vonom meg a vállam, hiszen csak találgatni tudok, valójában fikarcnyi konkrét ötletem sincs, hogyan tovább. Mit veszíthetünk egy kis finom Zagar-vérrel?
