Kerekerdő

Hell or Heaven :: Spooky Town

Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul

Beelzebub & Asto Vidatu [You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]Úgy érzem átlátsz rajtam, pedig nem szabadna, ennyire még neked sem, még az évszázadok sokasága ellenére sem kellene ennyire áttetszően állnom előtted, mégis, mintha kerülnöm kellene a pillantásodat. Három év kevés, de néha soknak tűnhet, talán előbb kellett volna ennek megtörténnie, de abban sem vagyok biztos, hogy a most az jó alkalom. Vagy hogy valaha is lesz ilyen.
De most itt vagyunk, ismerős jelenet, ahogyan közelebb hajolsz, csakhogy most nem tudom, hogy engednél-e, mint legutóbb. Most sokkal kevesebbet tudok...
A terv első része kudarcba fulladt, az emberek elhullaszthatóak, semmi érdekes nincs erre, csak te. Csak te, aki mellett máskor sokkal nagyobb zavarban álltam, türelmetlenül, ha ilyen közel kerültél, mert minden ilyen pillanat csak arra volt emlékeztető, hogy csak szórakozni próbálsz. De minden apróság egy kis lépés…
Most mégsem az van a tekintetemben, hiszen most valami még ennél is jobban zavar, elnyomva a régi alkujaink hangját, de nem teljesen feledve. Csak a háttérbe szorulva még egy kis időre…
Megfékezlek, mert tőled minden idegen mozdulat gyanús kell legyen, mert veszélyes vagy rám, ahogyan én is veszélyes lehetnék rád. Emlékeztettél erre, hiszen én voltam az, aki figyelmetlen volt előtted, nem igaz?
A mosolyod gyorsan illan, fenyegetve, akárcsak a szavaid mögötti igazság, amire felvonom a szemöldököm. – Más? – Mintha kérdezni kellene, rég tudjuk már. Mondanom kellene valamit még, mert látom rajtad, hogy elgondolkozol, még ötletelni kezdenél, hogy hogyan tudhatnád meg, ha már ennyire ragaszkodom a hallgatáshoz. És az ötleteid legalább annyira veszélyesek, mint az enyémek. Ezért mozdul a kezem újra, elengedve a tiédet, és egyúttal elkenve a jelek elejét. – Mire készülsz? – Mert készülsz valamire, tudom, nem csak örömödben írsz most rám, jelentenek valamit a görbék, s ha nem vigyázok, még kiderül, hogy pontosan mit is. A súlyod és a test súlya a kőhöz szegezne, de mégis megpróbálok felülni legalább alattatok, hogy kevésbé legyek kiszolgáltatva a hatalmadnak. Csapdába ejtenél? Vagy már abban is vagyok...
- Az… - Egyet kell értenem, de ez még mindig nem válasz semmire, a válasz ki tudja mikor érkezik, vagy érkezik egyáltalán? - Mint az éhséged. És étel is akad most, még ha számodra mindig is kevés. Még frissek... - Akár engedsz felülni, akár nem, közelebb hajolnék, annyira, hogy csak a test legyen köztünk, nem akarok teret adni a rúnáidnak. - És az este csak most kezdődött. - Emlékszel még, hogy te miért vagy itt? Nem miattam. Miattuk. És nézd, hogy félnek, így szereted őket, nem igaz? Egy része már el is szaladt, csak rád várnak, hogy levadászhasd őket... Szavak helyett a tekintetem folytatja, ami a körülöttünk levőkről a távolba pillant, majd vissza rád, várakozóan, de kevesebb higgadt türelemmel, mint máskor. A nyugodtság amit mindig magamon hordok, most mintha könnyebben megrepedhetne... gondolkodtál már azon, mi lehet alatta?

I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright

Asto Vidatu & Beelzebub [You must be registered and logged in to see this link.]

+18



Ismerlek már, jól ismerlek, hogy szemeiddel nézzem mind az ide gyűlteket. Nincs bennük semmi különleges, mely megragadhatná figyelmedet, amiért késeid feszülve, izgatottan várnák, hogy megmártozhassanak a megkívánt testben. Nincs itt számodra semmi érdekes, csupán én, de viszontlátásunk ezúttal öröm, s izgalom híján volt, mert mintha zavarna téged valami. Mi zavar Astwihad? Ha nem bennük kell keresnem a válaszokat, akkor te benned, mely csak még több kérdést vett fel, gyanakodásom célpontja vagy. Azt hitted nem veszem észre? Hogyan kerülhette volna el éles pillantásomat, mely éhesen ízekre szed, szeletel, tépked szüntelen, hogy valami zavar, valami más.
Fuldoklik a tömeg a félelemtől, a rettegéstől  hatalmad megrogyasztja térdeiket, s fázósan vacognak, mintha korábban érkezett volna a téli fagy jeges lehelete, de ez nem a tél... ez a halál, a pusztulás szusszanása, de nekem nincs okom félni. Nincs okom félni tőled Astwihad, még akkor sem  ha pillantásod tőrként furakszik az enyémbe, még akkor sem, ha szikéd egyike hatol a testembe, mert engem nem elég , hogy üvegcsébe zárj, tartósítószerbe márts. Nem igaz?
Nem hagysz más választást nekem, s tudod, mert ismersz te is, hogy valamire készülök, hogy nem ok nélkül mázolok rád jeleket, s kezed az enyémre simul, hogy megállíts mielőtt befejezném a mozdulatlanságra kárhoztatásod.
- A hellyel semmi baj nincs, a halandók is olyanok mint mindig, az éhségem is a régi, talán még mértéktelenebb...- csettintek nyelvemmel, de a mosoly mely jött kérész éltű ajkaimon, meet elhal, ahogy rád nézek. – egy valaki azonban más, mint általában. – tudom, bizony tudom, hogy az te vagy, csupán az okait nem értem, fejtegetnem kellene. Vajon hol keressem? Az elmédben? A szemeidben, melyek mögül néha elővillan, akit belőled igazán ritkán látni. Szétesel, atomjaidra hullasz lassan, vajon miért? A magyarázat gyenge, dühösen szisszenek hát, s várom, hogy újra próbáld, mert ezzel tartozol nekem. S fogytán a türelmem, mert ujjaim kezed alatt mozdulnak, várják, hogy befejezzem az utolsó jelet. A súlyos szavakra megrándul a szám. Minden változik, csak a változás állandó  s te ezzel folyton számítasz, gyorsabban alkalmazkodsz hozzá, mert már előre várod, mint regi cimborát. Most mintha mégis zavarna, mintha a jól ismert vendég ezúttal kellemetlen volna, ahogy az is, hogy érezhetően én is változtam, nah persze n az étvágyam, az sosem változik, mert már a kezdetektől fogva mérhetetlen és kielégíthetetlen. Szemeid sötétjébe bámulok, aláhullok, mintha egészen démoni lényed legmocskosabb, legsötétebb bugyraiba tekintenék.
- Pár dolog mindig állandó kell legyen. – de nem válasz ez tőled, hát elhúzom a kezem, hogy befejezzem a jeleket, ha csak meg nem gátolsz benne újra. Talán ideje lenne emlékeztetned enfem, hogy ki is vagy az ártatlan arc mögött, vagy sokkal inkább magadat kellene Astwihad.

Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul

Beelzebub & Asto Vidatu [You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]Szorít a levegő, vagy csak a pillantásod az, ami ilyen súlyos? Mert érzem még magamon néha, bármennyire is próbálok a halandókra figyelni, tudom, ismersz annyira, hogy tudd, csak értük nem lennék itt. Hiszen láttam már embert, számtalan fajtát, miért pont ezek lennének mások? Nem, nem ők mások, én vagyok más most.
A kőlapon fekve sem jobb a helyzet, türelmem vesztve hajolok az áldozómhoz, hogy áldozattá téve nyeljek belőle. Szellemekért jöttek, démonokat kaptak, többet is, mint reméltek volna, legalább is ez tükröződik vissza a rettegéstől remegő tekintetükből, ahogyan fulladozva esnek a földre, akik túl közel merészkedtek volna hozzám. Kivéve téged. Már megint te vagy a kivétel, aki rámmászik, aki mégis a közelembe kerül valahogy, amit szinte azonnal meg is bánok, ahogyan elkapom a tekinteted. Nem ígér jót, ahogyan a mozdulat sem, amivel rajzolni kezdesz a fedetlen bőrömre. Mire készülsz Tawrich? A kezem a kezedre simul, mielőtt még a minta a végére érne, megakadályoz a folytatásban. – Nem tetszik itt? – Dehogynem, túlságosan is a kedvedre kezd lenni a játék, látom rajtad. -  Dolgom volt… van?  - Aligha érnéd be ennyi magyarázattal, de mégis húzom még az időt, csak az kérdés, minek, vagy éppen kinek, és meddig. Mert a másodpercek felgyorsulni tűnnek, és ha csak nem változik valami, kevés lesz az a test ami elválaszt tőled. Nem most kellene engednek a kísértésnek… - A dolgok néha változnak, nem? – Nehéz szavak amik elhagyják az ajkaimat, a változás, azt csak akkor szeretem amikor előre látható, és szépen felmérhető, számítható, hiszen én mindig számítok, és kevés dolog bosszant annál jobban, mint amikor nem láthatom előre ami történni fog. De rendszerint kevés dolog zavar ennyire látványosan…
Most is már a következő lépést tervezem, mert erre kényszerítesz. Annyi este közül, pont most szeretnéd rendezni a számlát? Talán mégis túl hosszú időre bújtam el… - …kivéve egy párat… - Hiszen még mindig rajtam vagy, és te a régi vagy… a régi, kivéve azokat a görbéket amiket elkezdtél rám festeni. Szóval te is…? És csak én… A tekintetem ismét elsötétül, ingatag, valami, amit ritkán látni tőlem. De majd elmúlik.

I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright

Asto Vidatu & Beelzebub [You must be registered and logged in to see this link.]

+18



Valami megváltozott, mintha máshogy borzolná a szél a sírkövek közötti csenevész gaz, mintha rólad sutyorognának a levelek is, reszketeg titkokat mondanak a bokrok. Te változtál meg, erről dalol a holdvilág is, mely éteri, derengő fényével világít meg. Látom, hallom amit rólad fecseg az egész világ, de tudnom nem kell. Még nem kell tudnom, nem kell számadásra kérjelek, hogy bíráddá váljak, hogy meg- és elítéltess. Van mi elterelje a figyelmem, legalábbis egy kis időre, míg a halandók nem visznek balgán a kis rögtönzött mészárszékükre. Mímelt vergődésed felébreszti bennem a ragadozót, a rád áhítozó vadat, mely kíván, megkíván magának, de hagylak játszani, hiszen ez a színdarab nekik szól. Nekik, akik észre sem veszik, hogy csupán szerepet játszol, azt ami kedvükre való, de csak addig a pontig, amíg nem harapsz. Akkor a bátrabbak gyorsan rebbenek el, tova, csörtetésük a sűrűben fülembe zengi a vadászat örömét, s én még sem megyek, nem iramodok utánuk. Mert itt vagy te, vértől mocskosan, te szentségtelen, eleven oltár, s most hogy nézem a félelemtől tekergő halandókat lábaink előtt van még itt bőven, akit elcsemegézhetek. Fogak koccannak össze, szaguk rettegésről árulkodik, ahogy testük felett elveszítik az uralmat, de ellépek mellettük, hogy hozzád érjek, s én is harapjak egy falatot. A vér fémes íze a számban, a nyelvemen, a porc ropogva őrlődik, míg nem nyelek, de ízetlennek tűnik mégis, ha rád pillantok. Szemed izzik, fagyos düh villan benne, mint jégből faragott penge vág és hasít, de ez nem nekem szól. Vajon minek? Nekik? A halandóknak, akik csupán porszemek? Mire fel ez a düh?
Míg elrejted előlem én kihasználom az alkalmat, föléd mászom, rólad csemegézem. Asztalommá teszlek, s a rajtad vergődőt még inkább hozzád passzírozom, hogy érezd a rettegését, az értelmetlen tusát melyet ellenem vív. Lenyalom rólad a vért, közben újabb harapásra vágyom, de belőled, hiszen pontosan ismerem az ízed, mely a jelentéktelen halandóéval keveredik. Hová dugtad azt a dühöt Astwihad? Enged ki a kedvemért, kérlel az arcodon simító nyelv, hogy ne tűnj ennyire kiszolgáltatottnak, mert akkor tán tényleg kiszolgálom magam.
Szavaidra bólintok, igen már tettél ilyet, emlékszem, s bármikor felidézhetem azt az elborzasztóan pompás regét, melynek szemtanúja nem lehettem sosem, ám fülembe jutottak rémtetteid, de ez most más, nem igaz Astwihad?
- Valóban...- hagyom rád, csak szemem firtat, kutatja az előbbi rémet, mely most úgy tűnik nincs sehol. – Miért vagyunk itt? – teszem fel a kérdést, bár az én okaimat mindketten ismerjük, a tied viszont a talány ködös homályában bujkál még mindig. Mire fel a vérszomjad  a haragod? Megjegyzésed kiszorítja a kérdéseket, komótosan pillantok a menekülők felé. Futhatnak, de el nem rejtőzhetnek, mert az éhségem pokolkutyaként szagolja ki őket, talál rájuk. Elmosolyodom a sietős alakok egyre távolodó árnya felé, kaphatnak egy kis előnyt, nincs igazqm? Jobb ízű a falat, ha űzni kell, ha adrenalintól dübörög ereikben a vér, s megfagy, amikor ráébrednek, minden hiába való volt. De most, most veled foglalkozom, mert túl rég volt, mert megvárattál, s mert titkokat hoztál ma éjjelre, melyeket magamnak kell megfejtenem, kifejtenem belőled.
- Hadd fussanak még...- vért maszatolok rajtad, jelet, hogy paralizísbe taszítsalak, sebesen járnak fürge ujjaim, míg rajzolok. Én is hoztam meglepetést, én erősebb lettem Astwihad, te pedig levetkőzted az elővigyázatosságod. Ez a csapda igazi, nem játék, mint amit a halandókkal játszottál.
- ...most előbb megkeresem, amit eldugtál, ha nem bánod...- reccsen a halandó nyaka, élettelen teste rád nehezedik, elpihen rajtad, míg én felétek hajolok a lakomára, de hogy asztal maradsz-e, az még korántsem biztos Astwihad. Mert tudni akarok rólad mindent. Mert megkísértettél, egyszer régen, egyszer régen elcsábítottál és én hagytam neked, azóta törlesztjük ezt mindketten a sorsnak, s egymásnak.

Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul

Beelzebub & Asto Vidatu [You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]Nem mondhatom el. Talán valahol mindketten tudjuk, hogy ha gyengülni látszódom is, talán még te sem tudhatod meg az okát vagy a mértékét. Vagy főleg te nem… hiszen bármilyen alkuk sokasága is álljon köztünk, teljes biztonságban addig nem leszünk, amíg mindketten életben vagyunk. De mennyire boldogítana a másik halála? Talán már maradna valami űr mögötte, valami, amit más nem tölthet ki. Mert kerestem hozzád hasonlót, bárkit vagy bármit aki enyhítené, de nem lehetett, mert a te titkod önzően őrzöttek, egyedi vagy, ez az átkunk és áldásunk.
Szépen kiáltok, küzdök és vergődök, mint egy elveszett veréb a macskák karmai közt, akit szárnyatörötten fektetnek le, hogy kedvükre játszadozzanak… amíg hagyom nekik. Te is meghallgatod a kérésem, de máris hibának tűnik, amikor mellé döfve túl sok vér szalad elő, bekenve és színezve édesítve az illatot ami ellen talán már ígyis küzdesz. Hiszen megátkoztalak ezzel a kísértéssel, pont ezért kellett volna óvatosabbnak lennem a közeledben. De hibázom és hibáztam, valami amit korábban sokkal ritkábban tettem. Nem hagyom, hogy tovább higgyék, a helyzet az ők kedvük szerint alakult, csalódást okoztak, pedig nem is vártam sokat tőlük…
Hallom a hangosodó morgásod, szinte érzem az éhséged, hiszen tudom, pontosan tudom milyen ez a kísértés… talán ezért is nem figyellek már, vagyis már nem egyértelműen, de azt tudhatod, hogy neked sosem fordítok hátat teljesen, még ha más irányba is pillantok, látlak téged is, mert téged lesni kell, óvatosnak kell lenni, mert hiába minden óvintézkedés, veszélyes vagy te is.
A vér melege ismerős, de ilyen közelségből rég tapadt rám, rég engedtem meg, hogy ennyire befedjen a gyönyörű mocska… de a sajátom már így is ellepett, sokat nem veszthettem azon, hogy már másé is tapad rám. És ha már megküzdtem érte, megkóstolom én is, nagyot nyelve, félig rágott cafat ami kiszakadt, bő vérrel, ami még mindig a torkából ered. A félelem tartja egyben, megfagyva, az az édes félelem, ami miattam sokszoros hullámokban tör rá, elvéve a tudatába szorul utolsó gondolatokat is. De mindenki mással már nem ilyen egyszerű, mindig van aki hősködni akar, de csak a sorsot kísérti. Most pedig különösen nem tetszik, hogy megzavarnak. Szorosan fonódnak rám kezek, rántanak és ütnének, de mielőtt túl nagy kárt tennének, egy részük levegőért kapkodva hull a földre, a többinek meg csak idő kérdése, hogy kiszúrjam és megkapják a figyelmem egy részét, félelemmel vegyes szorítást a mellkasukra, amitől békén hagynak. Enni hagynak. Mert enni akarok. Bár melletted talán nem lesz olyan egyszerű, te talán nem osztoznál még veled sem… de egy falatot már loptam, és hajolnék a másodikért is, csakhogy arra már a közelembe érsz… A tekintetem ismét sötét, ahogyan téged mér, de láttad már így is? Ilyen mélyről jövő utálattal? Egy pillanatra éget, jobban, mint bármikor. Hiszen a jég is tud égetni, nem igaz? De észreveszem, érzem, hogy túl sokat mutattam, ezért is nyomom mélyre a szörnyet ami ébredni akar már egy ideje, akinek aludnia kellene, akit azt hittem nem látok ismét… hiszen én öltem meg.
Ez a pillanatnyi játék pont elég, hogy hozzám érj, s elém kerülj, egy pillanatnyi zavar, s már fölöttem is vagy, éhesen. Nem olyan éhesen, mint korábban, de akkor is, éhesen.
Gyorsan mozdulsz, mégsem rezzenek, tudom, hogy nem ütnél, legfeljebb harapnál, de akkor nem arcon. Nem, a fogak helyett a nyelved érint. A tekintetem megkeresi a tied, a korábbi harag mintha elbújt volna, de talán mindketten tudjuk, hogy ott van még valahol. – Máskor is tettem ilyet. – Csak nem itt, nem ebben a korban, de nem ez az első, hogy emberre támadok, hogy tépek és szaggatok. Túl rég volt. De nem ez a baj. Bár igaz, azokra a vadászatokra téged nem hívtalak hiszen te nem osztozkodnál a prédán, viszont akkor nekem is kellett a jussom.
Az emberek úgy tűnik, még mindig nem adták fel, de elmúlik el ez is, ezért is nem zavar, hogy egy kettő esetleg el is szalad… távolra úgysem ér. Egyszer úgyis rátalálunk. Ilyenkor meg talán el sem hiszik nekik, hogy mi történt, amíg meg nem látják… de ha meglátják, már késő lesz.
Elharapod az orrát, újabb vércseppek tapadnak rám, már a második aroma vegyül a sajátommal, de neked még ez sem elég, úgy tűnik, a szemeit is kitéped, hogy rajtam kend el az újabb nedveket. Mire készülsz Tawrich? Az összevont szemöldököm kérdi, hiszen bár még nem gyújtottál be alattam, máris főzni kezdtél magadnak. – Elmenekül az étel.  – Minden pillanattal, amit egymáson fekve töltünk, többnek jutna eszébe futni, s aki már megtette, messzebbre jut. De szinte meg sem várod a szavakat, hiszen amire kimondom, a nyelved már újra ízlel. Hát nem felejtetted el. Hogyan is tudtad volna… én sem tudom.

I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright

Asto Vidatu & Beelzebub [You must be registered and logged in to see this link.]

+18

Hagylak megfutamodni a pillantásom elől, hagyom, hogy kitérj, s hogy rád fonódó minden idegszálam mely téged firtat a halandóra akaszkodjon. Hiszen ezt akarod, s miért ne lehetnék veled kegyes Astwihad, miért ne játszhatnám a vakot, a tudatlant, ahogy azt kívánod, bár jól tudjuk ez hamis, nem olyan mint a halandóké. Majd mondod, ha mondanod kell, majd nyílik az ajkad, ha hangodat kell hallatnod, ha lesz, amit megosztanál velem. De lehet sohasem fogod, hiszen minden felfedett gyengeség olyan pont melyet előszeretettel használunk, kihasználunk, hogy előnyre tegyünk szert. Ilyenek vagyunk, hát nem zavar a hallgatásod, s éhségemmel foglalkozom, mely halkan morajlik bensőmben, de nem soká hallani lehet a panaszos korgást, tán te már hallod is, mert ismered a szólamot, melyet az éhínség játszik bennem, rajtam, mintha csak hangszere lennék, egyenesen szószolója.
Úgy teszel, mintha érdekelnének, mintha valójában érdekelne, részese akarnál lenni ennek az egész játéknak, de valójában csak eszköznek kellünk. Nézem  hogy rángatnak  hogy szegeznek a sírhoz, hogy szaggatnak elvakult, szent meggyőződéssel, hogy ez az ára céljaik eléréséhez. Tévednek, de a halandók gyakran tévednek, hiszem nem szellemet csalogatnak, szólítanak elő, nem kísértetet kisértenek azzal  hogy véred fakasztják. Mozdulok, a hideg penge bőrömbe csókol a mozdulattól, de az én vérem fémes illat fellegén keresztül is vonzóbb, csábítóbb a tied. Szaporán kapkodom a levegőt, hogy minél több jusson tüdöm mélyére belőled, az ízed, az ismert ízed bizsereg a nyelvemen, s sóvárogva sajdul bele a nyelvem. Itt vagy, szinte ezüst tálcán, eljátszott kiszolgáltatottsággal, ahogy hangod félelme is fals, hamis szólam, mégis... mégis gyomromba markol az éhség, s az ízletesebb falat mellett oly silánynak tűnik a többi, amit kínál a sors ma éjjel. Még a korcs sem tűnik annyira ínycsiklandozónak, ki ádáz vigyorral nézi, hogy mártják meg benned a tőrt. A tőrt, melyre felnyársalják szívedet. A szívedet, melyre kizárólagos jogot formáltam, nem lehet másé, egyszer én csemegézem el majd a legszebb tálcámon, kiélvezve téged. Innen is jól látszik, hogy elvétették a pontot, de mégis csak bosszantó az egész. Meddig kínozol? Meddig akarod, hogy várjak, hogy szemléljem megjátszott haláltusád, melyben a halandók jelenést látnak, ahogy felvillan a fekete szemed? Ajkaid figyelem, vörösre színezi tulajdon véred, onnan is serken, s a földre hullik, az átkozott, most mégis szerencsés földre, hogy magába nyelje. Egyesek riadtan szakadnak ki a körből, győz a félelmük, hiszen ahogy magadhoz rántod a legközelebbit tekinteted nem sok jót ígér. Inkább hátrálnak, mintha a távolság megóvhatná őket, milyen ostobán téves elképzelés. Hisznek neked, az újra átlagos, emberi tekintetnek, én pedig bízom benned, hogy ez csak a kezdet. Hiszen sürget az egyre hangosabb moraj mely torok hangú morgással keveredik. Hiszen mindenki veled van elfoglalva, az én fogvatartóm ébersége is lankad, ahogy figyelmet neked szenteli. Nagy hiba  bár én sem vagyok kivétel. A gyors mozdulatot csak én látom tisztán előre, a halandók elméje elkésik míg feldolgozzák, hogy mi is történt, mit is látnak. Látom, hogy rántod, harapsz, hogy fröccsen ártatlan arcodra a friss vér, hallom, hogy szakad a hús, nekem muzsikál, s bele nyögők a csodás látványba, de az első sikoly elnyomja. Egyesek menekülnek megfutamodnak, a bárabbak neked rontanak, hogy mentsék, aki menthetetlen, én pedig szabad vagyok, mintha jelentéktelen lennék. Hát felemelkedem, a káoszban lassan sétálok hozzád, ahogy egyesek rád vetik magukat, fogaid közül rángatják ki társukat, s mintha csak nekik segítenék fogom fejed a kezeim közé, miután megkerülöm a sírt. Közelebb hajolok, olyan gyorsan, hogy lehetne azt hinni, hogy homlokom fog a tiednek csapódni, de valójában nyelvemmel ízlelem meg, hogy mit ettél. Későn borzadnak el, túl későn.
- Kezdem azt hinni, hogy rossz hatással vagyok rád...- a sebedbe nyúlok, elég mély, s végre felismerve a helyzetet rám veti magát az egyik halandó, de alig súly nem temet maga alá, hát hátra nyúlok érte, hogy a nyakánál fogva vágjam hozzád, s nem is várva harapok a rajtad vergődő szerencsétlenből, akinek az orra volt a legközelebb, hát helyén véres cafatok maradnak, míg testnedveit bugyborékolva ki tágabb orrlyukain keresztül, kapkod levegőért. Ujjaim a szemüregeibe nyúlnak, míg a lélekgolyóbisok nem engednek, s folynak ki a helyükről, aztán homlokodra kenem, hogy onnan nyaljam le. Ki is a vacsora? Tán éppen te, Astwihad?

Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul

Beelzebub & Asto Vidatu [You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]A tekinteted különös lyukakat mélyeszt az oldalamba, hiába kerülöm, érzem. Ez még nem az éhséged, ez csak a gyanúd súlya, amit magamon érzek a saját bűneimmel együtt. De hát nem is tudsz róla. És mit tennél, ha tudnád? Zavarna, vagy nem érdekelne? Engem érdekel, pont ezért próbálom eltakarni minden és mindenki előtt, mintha minden tekintet olyan ítélő és felmérő lenne, mint amilyen a sajátom szokott lenni. Csakhogy nem olyan, még a tiéd sem, hasonlít, de csak egy pillanatra, amint megérkezik az ember, felkordul a gyomrod, győz az éhséged, ahogyan lennie kell, félreteszed a furcsaságaimat a kínálkozó vacsoráért cserébe. Talán nem is sejted, hogy mennyire jó üzlet volt ez.
Úgy teszek, mintha érdekelne, valóban érdekelne amit az ember mond, pedig tudom, hogy ostobaság a fele, elhiszi, hogy tudja mit tesz vagy mond, pedig alig kaparja a valóság felszínét. Hiszen nincsenek is meg az eszközei, amikkel mélyebbre áshatna és láthatná az igazi kincset, a lehetőséget ami az ilyen erőkben rejlik. De nem véletlen, hogy ezt nem az emberekre bízták. Nem hiszek a véletlenekben. Az sem lehet az, hogy pont ma, pont most futunk itt össze… pedig kerültelek. Kivételesen kerültelek, de nem csak téged, mindenki mást is, hónapokig zártam el magam, de nem lett jobb, sőt talán rosszabb is, mardos belülről, széttép, ahogyan én is tépnék miden mást, ha nem szűnik…
Csillapítani kellene, egy mód talán lenne rá, talán az használna, ha más nem, egy próbát megér. De nem most, várok még, mintha hezitálnék, mintha többet kellene gondolkodnom. Szoktam gondolkodni, minden lépésem tudom előre, most mégis várok még, mintha elkerülhető lenne, vagy mintha nem hinnék benne? De legalább ők hisznek bennem, abban az ártatlan arcban amivel hallgatom az emberi szavakat, s később talán ez is tesz a kiszemeltjükké. Hiszen kettőnk közül én tűnök a könnyebb célpontnak. Bár drága játék, fizetnem kellett érte, amikor kiserken a vérem a remegős vonalak mentén, újra rádnézek. Ez nem volt a tervben, az, hogy az oltárrá avatott sírkőre fekszek értük és magamért, így már talán érted is. De mostanában túl sok dolog alakult a terven kívül, talán azért is érdekel kevésbé… de nem annyira, hogy ne adjak a látszólag remegő figyelmemből számodra is. Az emberekkel birkózni unalmas, sokkal több erő van ebben a vékony testben is, mint abban a háromban, aki a kőre szorít. A kiáltásom is hamis, mégis őszintének hangzik, de belém fojtják. Talán csak ösztönből, hiszen ezen az estén nem gyanús az ilyen, bár a bátrabbakat közelebb vonzhatja, ezért is tesznek talán ellene, hogy a vége már csak elfojtott morgás legyen, ahogyan fáradhatatlanul rándul a testem látszólag tehetetlenül tűrve a sorsát. Pedig csak várok, figyelem a vésett jeleket, a kicsorduló vérem, ami talán kevés, de te mégis értékeled, nem igaz? Rég volt, amikor ennyit is kaptál belőlem… rég volt, amikor ennyit is kaptam belőled. Akkor minden egyszerűbb volt…
A nevem hallom legördülni az ajkaidról, mélyről jövő, egyenesen a gyomrodból, nem ez volt a terv, de ki tudja már, hogy mi a terv? Már az éhséged szúrja az oldalam, sokkal ismerősebb, mint a korábbi kíváncsiság amivel követtél az erdőben… és sokkal veszélyesebb is. A remegésem abbamarad, egyetlen pillanatra mintha megbékéltem volna, ahogyan a kés hegye mélyre szántott a mellkasomban. Csakhogy nem ért célba, az ostoba mellé szúrt, közel volt, se a seb nem halálos. Fájdalmas, de nem eléggé, sötét vér lepi el a mellkasom, de nem elég. Remegnek az ajkaim, vér folyik onnan is, de nem a seb miatt, magam haraptam el... Csak arra volt ez a szünet, hogy a pillanatnyi halálnak tűnő csend után mellkasom emelkedni kezdjem, szemgolyóim előbb vakon fordulnak fel, majd elönti őket a sötétség, kimért remegésem szabályos rázkódássá válik, ami az emberek meglepettségére, de talán még a tiédre is, erőltetett nevetésként tör fel. Szánalmas. Szánalmas ez az egész helyzet, unalmasak az emberek, nem tesznek semmi hasznosat, még a haláluk is hasztalan, a lelkük is kárbavész, elszállnak, mint az összes pokolbéli, elérhetetlen távolságokba… csakhogy ők utána vissza is térnek, pofátlan módon. Még akad is módja elnehezíteni a folyamatot, makacsul ragaszkodniuk a visszatéréshez, hiszen a pokol és menny egyaránt eltaszítja őket maguktól. De én nem fogom, most nem, váratlanul támadt erővel rántom magamhoz az egyik fogvatartómat, hogy aztán undorral a tekintetemben figyelhessem kényelmetlen közelségből. Van aki menekülni próbál, más van olyan ostoba, azt hiszi szellem szállt meg, mormol tovább, vagy térdre zuhan, azt hiszi, hogy még ők irányítanak, hogy eddig is ők irányítottak.
De amilyen váratlanul érkezett, úgy el is múlik, látszólag elfogy az erőm, a tekintetem ismét egészen emberi. És elhiszik, a maradék elhiszi, hogy ők akadályozták meg, hogy elszabaduljak. Ismét nyugodtak. De meddig? Eddig, hiszen mozdulok ismét, gyorsan és precízen, ahogy szoktam, csakhogy kés helyet a fogaim szorulnak a férfi nyakára, szakítva és tépve, amennyire ezek az emberi metszők engedik az ilyet. Éhes vagy már, igaz? Ehetünk? Vagy nekem már nem jut a te asztalodnál?

I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright

Asto Vidatu & Beelzebub [You must be registered and logged in to see this link.]

Pillantásom űz, hajt, s te elrebbensz a kimondatlan kérdések elől, megtartod titkaid magadnak, hiába fejtegetem éles, éhes figyelemmel válaszokat nem adsz most. Az én érdeklődésem lassú, lustán pislakoló tűz, nem izzik szüntelen, csupán fellobban olykor, de a tiéd, ami mindent is felperzsel, mint a forró, tikkasztó nyári nap elemésztő hősége. Ebben nem vagy hideg, ez a te átkod a folytonos keresés, a válaszok utáni kajtatás, kutatás, a megfejtések iránti sóvárgás. A tiéd Astwihad, nem az enyém. Hát az érdeklődés, mely hajt, hamar elterelődik rólad, pedig tép a tekintetem, szaggat és rág, emészt téged, s engem, tűre szúrlak vele gébics szerelemmel. Ám tovarebben rólad a figyelem, s összerezzenek az érkezőre, mert megelőzte az éhség  melynek nyomában jár az idegesítő idegen. Téged figyellek bár alig lát kopogó szemem, mintha valami most más lenne, mintha... te lennél más Astwihad. Sebezhetőnek tűnsz most, egészen zavartnak, de nem válaszolnál a kérdésemre sem, ha elhangzana, hát belemegyek a várakozásba, a játékba, melyet te biccentő bólintásokkal nyugtázol, amíg a többi halandó gyűrűjenek peremére érünk.
Én játszom a kérkedőt, én vagyok a hitetlen a szemükben, míg te a bárány, aki birkaként követi a nyájat. Mindig is annak tűntél a szemükben, tán törékeny alakod szelídségé vezeti meg őket. Tekinteted kérlel, én pedig fintorogva, szemeimet forgatva adok neked időt, melyet hálásan fogadsz. Szemeid köszönik, de tudod, hogy ezzel lefaragtam némileg a tartozásból, tudnod kell, hiszen nálunk mindennel ára van, s a legnagyobb ára most a türelmemnek van, hiszen lassan fogytán. Mit keresel itt?? Mit keresnek ők itt? Egy földre okádott lelket, akinek nem volt már porhüvelye, hogy a pokol és menny bezárta után? A pokolból származó lelkek nagyja sikító szellem az ott átélt kínok miatt  vagy gonoszak, de a halandók sosem gondolnak a következményekre. Mégis beállunk a körbe, térdepelünk velük, mintha úgy várnánk, hogy mi fog történni, hogy megmozdul a régi sír fölötti gazos föld  kimászik-e valami rémség.  Látom a szemfényvesztést, ahogyan te is, s cseled közben én is végig nézek az arcokon. Ott a korcs. Miatta vagy itt? Egy koszos félvér miatt? Vajon milyen íze lehet?
Felbuzdult  méhekké válnak a jelekre, s elragadnak téged a körből, utánad kapnék, de penge szorul a torkomra. Kellemes meglepetés, hogy lesz vér áldozat is, s ki mást választottak volna eme nemes feladatra, mint azokat, akik valójában nem tartoznak közéjük. Gondolom én is sorra kerülök, de most még téged ráncigálnak, tépnek, hogy a hideg sírkőre lökjenek, oda fogjanak és kötözzenek. Ruhád szaggatják, kivillanó fehér mellkasod makulátlansága gyönyörű a pislákoló fényben. A feszülő bordakosár szaporán lüktet, mintha megrémültél volna, de ismerlek, ha szabadulni akarnál, szabadulnál. Vársz. S pengével karcolnak mellkasodra a szíved fölé jeleket, melyek jelentését nem is ismerik. A karcok mély árkában megjelenik lustán kibuggyanó, rubin gyöngyszerű véred. A levegőbe szimatolok, megkívánom a vért, de még nem mozdulok, csak a levegőbe szimatolva szívom be vonzó illatod. Ezt tetted velem. Egyetlen harapással. Ajkam harapom, nyelvem nedvesíti kiszáradt számat, gyomrom összeugrik, s sajog, míg torkomban gombóc keletkezik. Harapnék belőled.. Jól mutatsz ott túl jól is. A kés a torkomhoz simul jobban, amikor mozdulok, hogy letöröljem kibuggyanó nyálam, mely miattad termelődik. Fogy az idő  vészesen, amíg ott nézlek a sírkövön, szinte mintha nekem szolgálnának fel. De nem ezért jöttünk... nem ezért jöttünk?
- Astwihad...- rekedt torokhanggal mormolom a neved, mely oly ősi, hogy aligha halhatták halandó fülek, így nem jelent számukra semmit, csak értetlenül bámulnak rám, hiszen izgalmam, izgatottságom nyilvánvaló, de félre értik. Meddig várjak még? Meddig kísértesz még engem ott, mint egy kiszolgáltatott préda?

Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul

Beelzebub & Asto Vidatu [You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]Ha ajkaid nem is árulják el, a kérdések ott vannak a tekinteted mélyében, amit talán szándékos nyugalommal kerülök, figyelek látszólag minden másra, csak a felőled érkező lágy nyomásra nem. Most te állsz itt a kérdésekkel, ahogyan én szoktalak közelíteni, kíváncsisággal, ami nálam veszélyes tud lenni, nálad pedig… te mit tennél a válaszokért, ha többet szeretnél tudni rólam, Tawrich? Hiszen így is sokat tudsz, lassan túl sokat te is. Mit kellene tennem veled? Valamit biztosan, de ez nem az az este, amikor ezt megoldanánk… vagy mégis? Nem, mégsem, ezt súgja az ébredő bensőd, vadászat következik, eledel jön, friss és eleven, aki többhöz vezethet.
A magányunkat felverik, kéretlen élénkséggel, mintha a korábbi nyugalom meg sem történt volna… de hiszen erre vártunk, nem? Zsákmányra, prédára, emberekre… hiszen ez az este most nem rólunk szól…? Ez most nem. Itt valami mást keresek. Valamit… Észrevetted, hogy változtam? Hogy valami történt. …történt valami? Talán gyanús neked, még ha máskor is űztem az embereket… ez most más, valami más, valami nincs rendjén. De mi?
De hallgatok, követem az embert, ahogyan te is, oda a többihez, úgy téve, mintha ez természetes lenne, mintha az én helyem is itt lenne, legalább annyira, mint a tied.
Sokat beszél, de legalább nekünk nem kell, legalább nekem nem kell, elég biccenteni, úgy tenni, mintha rá figyelnék, mintha az ő szavait innám olyan élénken, s nem valami teljesen más világban lennének éppen a gondolataim. Valahol egészen távol, ahol most nem lehetek, de lennem kellene. Pótolni valami pótolhatatlant… valamit amit egyre jobban elvesztek.
A fogadtatás különös, idegenek vagyunk, ezt mondja a pillantásuk, utána mégis, mintha befogadtak volna… mit terveznek? A tudatlanságuk miatt bármi lehet. A kezdeti feszültség viszont gyorsan feléled, pont te ébreszted bennük, amire én ártatlan mosollyal pillantok rád, ugyanazzal, amit a halandóknak szoktam tartogatni. Amivel olyan esetlennek és hiszékenynek tűnök, ártatlannak és ártalmatlannak. Pont olyannak, aki könnyedén részt venne bármilyen rituálén. A türelmed fogytán, látom rajtad, a tekintetem mégis arra kér, még egy kicsit. Hiszen bár éhes is vagy, talán te sem akarod még elijeszteni őket. Még szétszóródnának… még egy pár pillanatot. Amíg közelebb kerülnek. Amíg játszanak egy kicsit olyan erőkkel, amikről azt sejtik, uralják. A valóság viszont az, hogy csak a felszínt kapargatják, nem is sejtve, mi rejlik a mélyén.
Köszönöm. Akár ez is lehetne a pillantás amivel közelebb lépek, szinkronban veled, de mégsem mondom ki. Nem mondom ki, mert az ilyennek súlya van, főleg köztünk. Köztünk semmi sincs ingyen.
A kör velünk zárul, készégesen engednek maguk köré, nem is sejtve, hogy báránybőrbe bújt farkasokat engednek közel, kérnek térdelésre, arra, hogy legyünk részesei valaminek, aminek a sikerességét talán még közülük is megkérdőjeleznék egy páran. Kivéve a hangosabbak, azok ugyanis olyan lelkesen és ékesen szólnak, mintha valóban elhinnék minden kiejtett hangot. Furcsák az emberek, főleg ha úgy érzik, hatalomba kóstolnak… de az ige használni látszott, a fűszálak rezegni kezdtek, a széltelen éjben mozdulni a szabadon hagyott ruhadarabok, a gyertyák lángja táncolt gyengéden, majd egyre erősebben. Mosolyt csal az arcomra a trükk, ez aligha szellemek műve, ahhoz túl színpadias, az ige meg túl hamis. Démon sem lehet, az energiáit már éreztük volna… félvér. Bizony, egy félvér bújkál itt valahol, esetleg több is, akik szépen játszák a kísértet szerepét. De melyikük lehet? Lopva tekintek körbe, miközben beszállok a kis játékukba, meglibbentve a dolgokat, kevésbé finoman, de sokkal nagyobb figyelemmel, keresve, hogy ki az, aki legjobban meglepődik a tervezetlen mozdulaton, aki kérdésekkel a szemében pillant körbe, akit késve lep meg a feltételezett szellem érkezte…
A kiváltott reakció viszont nem pont a tervezett volt, az emberek jelnek vették, arra, hogy a szellemek bizony többet is akarnak tőlük az este folyamán. Vért. Frissen és azonnal, különben… mi is lesz különben? Az elszabadult indulatviharban nehéz lett volna kivenni, az viszont egészen tisztává vált, hogy kit terveztek áldozni, mikor megragadva a karom kirántottak a körből, hogy a kősírra fektessenek.
A tekintetem téged keres, tudhatod, hogy hagyom, vonszoljanak csak, a félelem és ellenkezés mind a játék része, semmit sem jelent számomra, ha akarnám, már rég szabad lennék, ha akarnánk, ők már mind halottak lennének.

I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright

Asto Vidatu & Beelzebub [You must be registered and logged in to see this link.]

Te, aki folyton talányokat fejtesz, te, aki értő kézzel hántod le élőről, s élettelenről a kültakarót, hogy a mélyükre nézz, te, akinek kíváncsi szemei folyton kajtatnak különleges kincsek után, mely csupán számodra érték, te Astwihad,  te miért vagy itt? Nem miattam, ahogy én sem miattad. Engem a pusztítás, a káosz éltet, míg te rendezett halmokba tesszed azt, ami érdekes, s másik kupacba, ami érdektelen, unalmas, már ismert és megfejtett. Vajon én is odakerülök egyszer? Abba a halomba, ami már jelentéktelen, haszontalan, mert minden titkát feltártad és megfejtetted, hogy már nem tartogat számodra semmit? Nem hiszem, bár furcsa, hogy most mintha egészen más foglalkoztatna, s ez különös nem tetszést szül bennem, hogy kedvem támad a sötétben, az árnyak leple alatt elfintorodni, hogy elrejtse előled az éjszaka. Azonban jobban érdekel, hogy a levegőbe szimatoljak, hogy a fényeket figyeljem, elterelik rólad, céljaidról, a magam elégedetlenségéről a figyelmem, mert a bennem szunnyadó éhség fenevadként nyújtózik, bensőmbe mar, karmol, ahogy nyújtózik. A változás szemeimben is lászik, ahogy a tekintetem mereven bámul a közeledő hang irányába, öklöm összeszorul, s valami elemi, valami veszélyes suhan át, mint egy árny az arcomon, melyet már nem titkolok előled. A fény elvakít egy pillanatra, hogy lehunyom a szemeimet, de kinyitva semmi démoni nincs ott, a szurok feketeséget elkendőzi az egyszerű halandók kékje, ami értetlenül pislog az idegenre. Nem most, hiszen vannak társai, kell, hogy legyen, s bár nem zavar a hosszas kergetőzés az erdőben, jobb szeretem, ha minden elérhető közelségben, egyetlen karnyújtásnyira van, hogy haraphassak, hiszen már éhezem. Megrántom a vállam, leginkább neked szánva, de válasz ez a halandónak is, aki után indulsz én pedig utánad. Zavaróan sokat beszél  hiszen a te társaságodban nincsenek felesleges szavak, csak szükségesek, s könnyű hozzászokni melletted a beszédes csendhez, mozdulatokból olvasni. Idegesít most a halandó csacsogás... vajon ezért vagy itt? Egy régi, nosztalgikus szeánszért? Vagy a fura erők azok, melyek ide vonzottak, és érezhetően talpunk alatt kavarognak, sisteregnek a bőrünkön?  Felmérem a kis csoportot, mely ellenségesen méreget minket, csupán egyetlen pillanatig. Vajon mi leszünk az áldozatok? Biztosan nem, és aligha készülnek ezek itt ember áldozatra, bár kellemes meglepetés lenne. Tán még meg is nézném, hogy áldoznak fel téged... vagy hát, hogy megpróbálják. Intek nekik, üdvözölve őket, de ahhoz fordulok, aki ide vezetett minket erre a tisztásra. – Tulajdonképpen mit is akartok itt? Szellemet idézni? – hangom szkeptikus, mely felbőszíti a halandókat, hát újabb barátságtalan meregetések kereszttüzébe kerülök.
– Haver, el is lehet menni, ez nem kötelező. – int az útra, amelyen érkeztünk. – Beijedtél? – kérdezi gúnyosan, mire az arcom kifejezéstelenné válik. Ilyenkor persze mindenki mennyire bátor, most még mindenki annak érzi magát, de én tudom a legjobban, hogy ez elmúlik. Rád pillantok. Akarod? Játszhatunk velük kicsit, csak ne túl sokáig Astwihad. Ezt üzeni beharapott ajkam, mely türelmetlenségem elárulója.
– Felőlem csinálhatjuk. – rántok vállat, majd közelebb lépek a galandók fura gyűrűjéhez, megnézve a régi sírt, ami körül Lézengenek, mint ostoba molylepkék a gyertyafénye körül.
De már nem sokáig... ha rajtam múlik.

Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul

Beelzebub & Asto Vidatu [You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]Mosolyod fenyegetése valós, de mégsem érzem személyesnek, még ha azzá is válna, az éjszaka hosszú, ezt az ígéretet elég, ha később hozzuk fel újra. Ami jobban érdekel ennél az a kimondatlan kérdés, amit mintha a tekintetedből olvasnék, de a pillanat túl rövid, könnyen lehet, hogy csak én képzeltem oda s sosem jelent meg. Talán tényleg nem tudod, hogy nekem mi hasznom ebből, talán valóban nem árultam még el, de talán ez a válasz még várathat magára, ahogyan mi is várunk az éjben, míg a tenyered a hátamon másra nem kér, s én engedelmesen mozdulok veled, itt talán már tényleg nincs számunkra semmi más, ideje tovább mennünk, közelebb a hangokhoz, hivatalosan is elkezdve ezt a különös reményekkel teli estét.
Növekvő figyelmemből az ordításod ráz fel, nem rémület, inkább érdeklődés az amivel rád pillantok közben, majd köréd és mögéd, szinte várva, hogy kit vonzz majd hozzánk, talán valamelyik bátorkedvű találgató elég ostobának ígérkezik ahhoz, hogy megától sétáljon elénk. De úgy tűnt ennyire mégsem vakmerőek, nekünk kellett követnünk a hangokat amire már elég közelinek tűntek ahhoz, hogy érdekesek is legyenek.
Felénk tartó léptek és fények tánca jelzi az első érkezőt, mintha minket kellene figyelmeztetni, pedig a veszélyt neki kellene éreznie, mégis olyan határozott nyugalommal tart felénk, mint akinek nincs mitől félnie itt. A pillantása elsőre zavartan mér fel minket, elsőre úgy tűnne, hogy a ruháit igazgató mozdulat teszi, de nem ez lehetett az ok, hiszen pár pillanat és értelem szikrája gyúl az arcán, ahogyan már barátságosabban, és már teljesen felöltözve pillant ránk. – Biztosan a szeánsz miatt vagytok itt! Tudtam, hogy érdekelni fog még egy pár embert. Charlie meg bekaphatja, tudtam, hogy a szórólapok használni fognak, még ha utolsó pillanatban is tesszük ki őket. Mert onnan tudtok erről, nem? - Kérdez, de igazából meg sem várja a választ, elfogadva a saját igazát indul előre, átvágva köztünk, kicsit nekünk s ütközve közben, hogy mutassa az utat. - Még pont időben érkeztetek, már majdnem elkezdtük! Erre! – Valami csak történik éppen, még ha ilyen gyermeteg játéka is egy csapatnyi embernek, a lényeg számodra talán pont itt lehet, az érkező szerint többen is vannak. Én már követném is őt, talán neked sincs kifogásod, ha már ilyen szépen kínálná magukat? Még ha kicsit hangosan is, hiszen úgy tűnt elhallgatni nem fog egyhamar. - Szükségünk lett volna még pár emberre, voltak akik utolsó pillanatban visszamondták. Amikor meglátták a helyszínt, beijedtek. Remélem ti nem ebből a fajtából vagytok. - Széles vigyorral pillant vissza ránk, de mint korábban, most sem hagy sok teret a válaszra. - De ne aggódjatok, már elég profik vagyunk ebben, szóval jó kezekben vagytok. - Ekkor mintha eszébe jutott volna valami, ismét ránk pillantott. - Amúgy csináltatok már ilyet? Ha nem az sem gáz, majd mutatjuk mit kell. - Ekkor végre elhallgat, de csak azért, hogy ismét közénk lépve, s átkarolva a vállunk, büszkén pillantson rád, rám, majd az előttünk elterülő tisztásra, már amennyire lehet ezt a teret annak a nevezni. A növényzetet frissen taposták le, hogy járhatóbb legyen, középen elhagyatottságukban zöldülő sírkövek, és emberek. Egy kisebb csoport, akik most minket figyelnek, magyarázatot várnak, tőlünk vagy a közöttünk álló alaktól. Elsőre mintha megzavartunk volna valamit, de egy pillanat, és máris barátságosabbnak tűntek. Vagy csak gyanúsabbnak...

I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright

Asto Vidatu & Beelzebub [You must be registered and logged in to see this link.]

Talpunk alatt reszket, zizegve sikolt a lehullott avar. Sosem értettem ezt az ünnepet, de aligha érthetsz valamit, ami az élet elmúlását dicsőíti, s halottakról emlékezik, hiszen mi számunkra a mulandóság nem termesztés velejárója az életnek. Furcsán izgatottak ilyenkor a népek, rémekről mesélnek  suttognak kísértetekről, s a bátrabbak ide merészkednek, hogy különös lényeket, visszatérő lelkeket lássanak, idézzenek. A lelkek azonban egy ideje visszatértek már erre a világra, nincsenek elzárva a pokolban, mégis ezen az éjjelen mindenki kicsit reszketni akar, mindenki természetfelettit akar csodálni. Aztán persze úgyis csak sikítás és rimánkodás, eszelten futkosás lesz a vége. Mint mindig.
Pillantásod érzem magamon, s eddig a jól, könnyen olvasható nyomok foglaltak le, a rám meredő sötétség, melyre visszameredek, most magadra vonod figyelmem, hogy téged nézzelek. Téged Astwihad. Ohh tudom én is, látom nyomaikat, melyet képtelenek eltüntetni, a távolból hallani izgatott sikkantásukat, még a szagukat is érezni vélem, mint egy pokolkutya, aki vérebként követi a nyomot, s most rád villannak vigyorom mögül a fogaim, a Hold fényénél, az árnyak különös táncánál még veszedelmesebbnek, vérszomjasabbnak tűnik ez a villanás, de most nem neked szól a csattanó figyelmeztetés. Most nem. Még nem.  Tudom  hogy en miért vagyok itt, a könnyű prédákért, mely szinte ezüst tálcán kínáljak magukat, s sokan vannak, rengetegen jönnek még, hogy zseblámpák mesterséges, vakító fénye mellett járjanak a temetőbe, keresve kutatva. Egyértelmű, hogy én a potya kajáért jöttem, jöttem volna nélküled is  de te miért vagy itt Astwihad? A hellyel kapcsolatos históriák, a mendemondák, a rémtörténetek? A halandók által megmagyarázhatatlan esetek? Az ember furcsa lény, ameddig a tudás, csupán hit kérdésé, addig a misztikum sokkal nagyobb jelentőséggel bír számukra, amikor bizonyossá válik, tudássá valami, akkor pedig rémíti őket. Most még élvezik, hallani a suttogásokból, hogy élvezik ezt a izgatott félelmet, az adrenalint, mely édeskéssé teszi a vérüket, de ga lenne itt szörny, kíséretet, szellem, akkor lenne igazi a rettegésük. A nesz irányába fordulok, nem szokatlan, ha a gallandók egymást rémisztgeti jobb híján, de ha a balga kiugrik a bokorból a szánalmas Buh! felkiáltással akkor valószínűleg hamar megtanulja, hogy van, ami a gonosz szellemeknél is rosszabb és rémisztőbb. Egy ideig varunk, de nem történik semmi, hát kezem megérinti hátad, tenyerem simul rád és taszít egyet rajtad, hogy a hang irányába folytassunk utunk.
Az erdő kisugárzása, az energiák szinte tapinthatóak, rám gabalyodnak, mint a láthatatlan ökörnyál, furcsa pókselyem, mintha nekünk itt kellene lennünk  bár más okkal érkeztünk mi ketten, de a ma éjszaka után csak meg több kisértet história születik erről a helyről, még több szóbeszéd és rémtörténet lesz elsuttogva, s én biztosan vérrel vésem a nyirkos, csúszós földbe, hogy jövőre talán kihalt lesz ez a hely, mert már nem lesz a halandoknak mersze ezt a helyet bolygatni. A félelem csak egy bizonyos szintig vonzó, azt átlépve csupán rémisztő. A szám előtt formálok tölcsért a két kezemből, jól ismerem mi kell nekik, hát velőt rázóan ordítok felrázva kicsit az eddig éjszakai nyugalommal neszező erdőt. Valahol nevetgélés a válasz, találgatva, hogy melyik baromarcú hülyül. Én arra felé veszem az utam, de már óvatosabban lépdelve, hogy szinte alig csapjak zajt, bár halandó testben ez szinte lehetetlen, de az emberi fül szinte süket szerencsére. A túloldalról újabb nesz üti meg a fülem, majd éles fény villódzik, valaki felénk tart a másik oldalról. Magasba szökik a szemöldököm. Bevárjuk? Rejtőzzünk el? A fák között könnyű elrejtőzni  hiszen a galandók manapság nem tekintenek az égre, ám fogalmam sincs te mit akarsz, mit vársz ettől  helytől Astwihad? Elárulhatnád nekem...