Hell or Heaven
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Welcome to Hell Or Heaven frpg
- Privát szerepjátékos oldal -


 

 

 
Kerekerdő

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Kerekerdő Empty
Utolsó Poszt Hétf. Júl. 26, 2021 1:06 pm
Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul
Beelzebub & Asto Vidatu [You must be registered and logged in to see this link.]
+18
[You must be registered and logged in to see this image.]Tetszik, amit a szemeidben látok, amit benned látok, mindig is túl szép volt, túl szép ami vagy. Valami veszélyes, valami, ami elől menekülni kellene, de valami, ami elől képtelen lennék elszaladni, valami amire szükségem van… még ha nem is tudom miért, csak azt tudom, hogy kellesz, hogy akarlak, hogy csak az enyém lehess, ha kell darabról darabra, ha kell, évezredek alatt is, de meg kell szerezzelek. Ezért sem futhatok, sosem futok, csak várok, alkalmakra, pillanatokra, rád, folyton rád várok, most is, hogy kiszabadulj, hogy rám szabadulj, hogy rád szabaduljak egy újabb falatért, múlékony pillanatokért, amiken talán még újabb évszázadokon át rágódhatok – várnák megint ennyit? Rád biztosan, rád mindig.
Veszélyes vagy rám és veszélyes vagyok rád, azóta tudom, hogy először megláttalak, hogy először ébresztettél fel, hogy előszőr térítettél magamhoz – biztosan én vagyok, aki a közeledben vagyok? Én sosem remegek, sosem vágyakozom, most mégis sóvárgok, mégis belülről remegek, hogy gyere már, mi tart ilyen sokáig, szabadulj ki, törd fel a csapdát, rohanj a karjaimba Tawrich… nem félelem ez, annál sokkal több, valami, amit csak neked tartogatok, valami, ami csak a miénk, ami csak miattad van. Valami amit megölnék, valami amit örökre megtartanék, mert tudom, hogy nem lesz még egy ilyen – hiszen nincs még egy olyan, mint te.
Érkezel és elsodorsz magaddal, mintha egy tehetetlen test lennék ellened, de nem vagyok, még ha erősebb is vagy, nem lehetek csak ennyi, csak egy étkezés a sok közül – ha ennyi lennék, már rég a belsődben emésztődnék, már rég nem csak egy kísértés lennék, hanem megtörtént esemény, egy emlék, amire talán visszagondolsz még, vagy elfelejtenél? Nem tudnál. Nem tudhatsz, hiszen én sem tudnálak téged.
Lebénulsz és elengedsz, ahogy a testemre engedem a tested, pedig észreveszed, látom, hogy észreveszed, ahogyan magamhoz szólítom a kést, mégsem mozdulsz, mégsem teszel semmit ellene… miért nem? Mi történt? Mi állít meg, Tawrich? Téged semminek sem kellene, most mégis, egy pillanatra olyan, mintha felkínálnád magad – pedig nemrég még másképp néztél rám. Az alkalom adott, a pillanat tökéletes, egyetlen szúrás, egy pontos mozdulat, valami, amit könnyedén megtehetnék – mégsem eszem. Miért nem teszem? Mert nem tehetem, így nem tehetem, most nem tehetem, túl korai, túl különös, nem értelek, miért nem értelek, ki vagy te? Miért kell ennyi kérdést feltennem rólad? Miért adsz ilyen kevés választ? Leszek én is egy kérdés, ahogy a kés a hátadba mélyed a szíved helyett, csak gyengít, ahelyett, hogy végzetes csapást mérne beléd.
Rosszul döntöttél. Ezek a szavak még egészen tisztán hangzanak, mielőtt még a kőlaphoz csapódva egy pillanatra eltűnsz a szemeim előtt, ez éjszaka teljes sötétségbe folyik át, villanó fények, zúgó fájdalom, amire rezdül az arcom, de nem kiáltok, csak a koponyám csattan a sírkő tetején újra és újra, a saját vérem festi vörösre, amíg az erőd fel nem húz és el nem dob, csak akkor tudom elmorogni a fájdalmam, csak akkor kezdenek tisztulni az összefolyt alakazok, amikor a tiedet közeledni látom. Nem maradhatok a földön, fel kell kelnem, muszáj lesz lábra állnom, mert nem végeztünk, csak most kezdtük. Mintha csak most kezdtük volna… dehogy most kezdtük, túl rég kezdtük, túl rég történt minden, talán ezért is vagyunk ma itt? Tudod miért vagyunk ma itt, Tawrich? Pont ma?
- Nem azért hívtalak ide, hogy gyorsan végezzünk. – A tekintetem végre rádtalál, valóban rád, nem a melletted táncoló homályos árnyra. Már rég nem emberi a szempár, amivel nézlek, és nem is fog emberien nézni rád, amíg nem végzünk, amíg ezt itt le nem zárjuk addig, nem, addig nem vagy már soha nem. Nem azért hívtalak, hogy gyorsan elváljunk, másért hívtalak, ha azonnal átszúrom a kést a szíveden, ha kihasználom a pillanatban rejlő teljes lehetőséget már vége lenne, már a karjaimba zuhantál volna, már nem kellene a következő lépésen gondolkodnom – tudnám. De tudom most is, tudnod kellene, hogy tudom mit teszek, tudni szoktam, csak, csak most… most… emlékszel még arra, amit rejtettem? Arra, hogy még nem mondtam el, hogy miért hívtalak? Miért hívtalak? Érdekel még? Most más érdekel. Valahol engem is, hiszen nem tetszik, hogy erősebb vagy, nem most kellene erősebbnek lenned nálam, talán vissza kellett volna fordulnom, talán… de akkor mikor lenne a következő alkalom? Vártam volna még? Nem várhattam volna, most szükségem van erre, most rád van szükségem, különben a haragom még ennél is kiszámíthatatlanabb formájában telepszik az elmémre, kitépve belőle mindent, ami vagyok, lecsupaszítja a lényem, hogy magából építse át valami újjá, valami mássá, valami… valami idegenné. De most még nem teljesen idegen aki előtted áll, ugyanaz a hideg türelem van az arcán, még a fájdalom ellenére is. A fájdalom elmúlik, annak elég az idő, de van amin az idő csak rontana. Ez is ilyen. Beérhettem volna az emberekkel, de nem lett volna elég, tudom, hogy nem lett volna elég, részben ezért is vagy itt. Részben ezért is volt jó hír, hogy megjelentél a hívásomra ennyi idő után is. Ha nem jöttél volna, B terv lett volna minden más, de jöttél, itt vagy, előttem vagy, ahogy akartam, de erősebben, mint vártalak.
Korábban válaszokat akartál, talán most kapsz is, azt mondtad legyen rövid, mert nem érted a hosszas monológokat, most különösen nem, amikor az ösztönök vették uralmukba az elméd, s hajtanak felém. Szavak helyett képek és tettek a válasz, egyet már hibáztam ma, hányat hibáznék még? Úgy gondolod, nem volt szándékos, hogy a kés nem a szíved döfte át, hanem a hátadba vésett? A kés, ami még a te véredtől vöröslik, a kés, aminek az éle mentén nyalok végig, ahogy a tekintetem rád tapad, gyönyörű szörnyem. Nem végeztünk. És nem hibáztam. Nem hibázok. – Tudni akartad, hogy miért hívtalak… - Hideg szavak, de csak szavak, amikre talán most nincs türelmed… talán most nekem sem. – Ha közelebb érsz, megmutatom… - Megmutathatom, most meg, így meg, hogy te támadsz rám, hogy téged vonz a vérző seb a fejemen, amit még megérintek amíg közeledsz. Pillanatok. Mindig ilyen hosszúak voltak?
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Kerekerdő Empty
Utolsó Poszt Vas. Jún. 27, 2021 3:20 pm
I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright
Asto Vidatu & Beelzebub [You must be registered and logged in to see this link.]



+18




Az értelem tudná, tudná, hogy így szeretsz látni igazán, lehámozva magamról minden józanságot, démonififikát, eldobva a kiszámított kegyetlenkedést, levetkőzve azt a gonoszságot, amit a logika hajt. Nevezhetnék emberségnek, de én sosem voltam ember, ahogy a démonok között is az vagyok, aki messzire hajítja a cselszövést, az ármányt, az ösztönösségre. Az én ösztöneim kegyetlenebbek, kíméletlenebbek, pusztítóbbak, az én ösztöneim éheznek, húst követelnek, a te húsodat, a sikolyaidat kívánják, a csontjaid roppanását. Összedut a számba a nyál, mert a szem, az az erektől pirosas, vérben forgó szem, már lát, úgy lát, mint a maga prédáját, már szaggat, már előre érezlek. Az értelemmel odaveszett a gondolat, miért is nem tettem meg eddig, az okokat kisatírozza a korgó gyomrom, pedig jó okom van rá, fontos okom, de a foszlányit is elszaggatja a karmos lény, akinek lennem kellene, aki, ebben a halandó formába manifesztálódott testben. Téged sem úgy látlak, a burkon túl nézek, a azt látom, akit mindig is akartam látni, aki te vagy. Te vagy? Morgássá válik a neved, torkomból így szakad fel érthetetlenül, de még csak nem is démonnyelven. A neved, a legkedvesebb név, amibe kapaszkodik a sötétségben alámerülő elme, mielőtt végre belefulladna. Astwihad.
Elrugasszkodom, még halandó testtel is képes lennék, ekkora távolságot átszelni képes lennék, hogy letaroljalak, hogy lakmározzam belőled, hogy befúrjam magam a hasüregedbe, hogy véreddel kenjem magam fel. Megtudnám tenni, meg js tenném, ha az akadály nem kényszerítene megállásra. Megmorgom a láthatatlan falat, azt az áthatolhatatlant, senki és semmi nem állhat a prédám közé, mert az vele pusztul. Vele kellene pusztulnia a falnak is, de ahhoz, ahhoz szükség van az elmére, aki felismeri a csapdád, aki téged is felismer.
Nem félsz, pedig annyira vágyom rá, de te ilyen vagy, sikolyodat sem fogom hallani tán sosem, s a biztos halál tudatában is éppen így állnál, ilyen rendíthetetlen nyugalommal, amit egyszerű csodálni. Más nem habozna, ahogy a menekülő útra pillant, senki sem habozna, ha én állok vele szembe, nem vagyok a legerősebb démon, talán nem vagyok, de rémesebb vagyok mindnél, valami, ami nem tesz különbséget, aki csak ételt lát, finom csemegét, húst. Te kivétel vagy, mert bár mindennél jobban fáj rád a fogam, mindig láttalak, mindig akartalak látni a vonzó testben. Az emberek léleknek hívnák, de nekünk az nincs, vagy nem olyan, amit ők neveznének léleknek. Ismerem a tied, bármilyen testben és alakban megismerném. Mert meg akarom ismerni, felismerni, látni akarlak.
Nem tart a csapda, pedig trükkjeid ezedig sosem hagytak cserben, de most kevés lesz Astwihad, mert én valóban erősebb lettem, s a hatalommal csak nőtt a vérszomjam is, amit aligha elégíthetett ki az a pár halandó, hiába szopogattam le a csontjaikat, hiába nem hagytam belőlük csak a legkevesebbet. Még nem elég. Nem elég, mert rád éheztem meg. Egy aprócska részem kérne, hogy mégis menj, menj most el, de hiába kérnélek. Apró változás, ahogy elszakad egy újabb engem kordában tartó lánc. Felismerem az izgatottságod, várod, hogy odaérjek hozzád, alig várod, s ha így várod, tőled meglehetősen szokatlan izgalommal, hogyan is torpanhatnék meg, hogyan is mondhatnék ilyen szép hívogatásra nemet? Jövök már, jövök, még egy kicsit légy türelemmel én perzsa halálom. Astwihad.
Leomlik az utolsó is, de megint csak a rémség maradt, hiszen ugranom kell rád, gyorsnak lennem, átharapni a torkodat. Nem félek, téged féltelek most egy kicsit, a felszínen ragadt értelem téged félt, reménykedik, hogy még méltó ellenfelem leszel, hogy nem ez a sírkő lesz a sírod, hogy nem olvaszthatlak magamba. Ne hagyd. Rajtad vagyok, gondolkodás és habozás nélkül harapok, egy darabot, államat tolod el, de úgyis menne, hiszen a megszerzett falatot kell lenyelnem. Érzem, hogy küzd alattam a tested reménytelen küzdelemmel, mert erősebb vagyok, hát magabiztosan pillantok la rád, a magabiztos pillantással, hogy az én prédám vagy. Az enyém vagy. Véredtől és nyálamtok nyirkos nyelvem nyalja az ujjaidra, hogy nincs menekvés, felesleges erőfeszítés, amit teszel. Olyan finom vagy, annyira ízteles, úgy akarlak. A lábad enged közelebb. Mit csinálsz? A megadásod kellene, hogy eszembe jusson, hogy álljak neki, de az engem átfonó lábaid valami más vágyat ébresztenek. Más vágyat, amit nem mondtam, hogy ébresztettél, amiről nem vettem tudomást, hogy ott van, de tudtam, hogy ott van. Itt volt, hiszen egy részem a tiéd, régóta, s az most megszelídítve dörgölődzik testedhez, szinte dorombol, ujjong. Pedig csapda, tudom, hogy csapda. De olyan kényelmes csapda. Még mindig fel akarlak falni, hogy az enyém legyél, csak az enyém, de tudom, hogy akkor már nem te lennél, hanem csak én. Én egyedül. Nélküled. Látom a csapdát, érzem, ahogy az erőd a késedért nyúl, szemem sarka figyeli, ahogy tökéletesen illeszkedik az ujjaid közé, látom, ahogy emeled. Védekezhetnék, védekeznem kellene, de olyan jó így, olyan jó, hogy közel vagy, ahogy érezlek, ahogy a számban érezlek, ahogy mindem érzékszervemet megbénítod. Megéri ezért a pillanatért veszíteni? Egy kicsit megéri, csak még egy kicsit. Lehunyom a szemem, ahogy engedem a fejem, ahogy rád hajtom. Remélem leszúrsz, csak szegezz magadhoz, csak tedd meg most nem bánnám, ha magaddal vinnél perzsa halál. Így nem bánnám, hogy nem tudlak megenni már. A kés a bőrömre már, de nem éles a fájdalom, nem hasít a gerincem mellet át a szerveimen a szívemig. Elégedetlen a morranás, ujjaim megragadnak, görbéket rajzolsz, ismerem a rúnát. Ennyi? Elszalasztod a lehetőséget? Összecsikrodulnak a fogaim, de nem mozdulok, csak, amikor befejezted. A hajadra markolok, kíméletlen ujjakkal. – Rosszul döntöttél. – csapom a fejed a kőlaphoz, majd megint, míg tested nem enged, annyit, hogy kihúzva elhajíthassalak a telekinézis rátámogatásával. Aztán utánad indulok, hiszen így már fair a küzdelem, aminek te nem vetettél véget, pedig, hagytam volna.

Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Kerekerdő Empty
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 30, 2021 9:27 am
Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul
Beelzebub & Asto Vidatu [You must be registered and logged in to see this link.]
+18
[You must be registered and logged in to see this image.]A távolléted hosszú, hiszen túl rég láttalak, rövid, hiszen nem tétlenül töltöm, veszélyt hordozol, most különösen nagyot, rám nézve nagyobbat, mint korábban. Bármit is tennék, örökre nem védne meg, csak egy időre, a menekülés is csak pillanatnyi biztonságot nyújtana… egy estére, de nem többre. És utána? Utána prédád lennék én is, egy a sok közül, aki elszalad… én nem szaladok. Várok rád, várlak, mert rád megéri várni, rád mindig is megérte… még ha a türelmem sokszor a végét is súrolta volna, mégis, mindig is túl különleges voltál ahhoz, hogy elrontsam, hogy elsiessem, hogy kockára téve mindent túl sokat akarjak elvenni tőled. Kis lépések, lassan gyűlő ígéretek, mindig is ezek voltak, amik kordában tartották bennünk azt, amit különben nem lehetett volna. Hiszen pusztítunk mindketten, a magunk módján, megállíthatatlanul mindent, amit szeretnénk. És ha egymást szeretnénk… mi lesz akkor, ha egymást szeretnénk? Mindig is egymást akartuk, darabokban, így vagy úgy, de szétszedve. Elkerülhetetlen pillanat, amiben várlak, hiszen sosem mentél el teljesen, egy részed mellettem maradt, ahogyan mindig is marad. Az érzékeid nyújtóznak felém, ahogyan az enyémek is feléd, időtlen idők óta tartó kegyetlen sóvárgással.
Ajándékkal érkezel, de a jelentősége elenyész a pillanat fényében, érezzük mindketten, hogy ez most más, mint bármikor korábban… mitől más? Változott, annyi részlet változott, miden változni látszik, változnék velük én is… s rántalak vele téged is, vagy rándultál már korábban? Nőtt az erőd, az enyém változatlan, bennem más alakult, valami, ami miatt a tekinteted sötétje elfojtja az értelmet, csak ösztöneid amik felém húznak, csak ennyire van szükséged ahhoz, hogy a földre teperj s elvedd amit szeretnél. Csakhogy a nyert percek nem teltek tétlenül, csapdába lépsz, de így már szinte jelentéktelen, újabb pillanatok, s a felszínre tört éned újra rabjává lesz a benned élő szörnynek.
Az eső csendben gyászol, engem vagy téged, esetleg valami mást? Hiszen bárminek szólhatnak az elhullajtott könnyek, még semmi sincs megírva, a történetük vége ismeretlen, csak a szándékok ismertek, s a veszély, ami körbeleng. Fenyeget minden rezzenés, minden szellő, kimondatlan suttogás, nem kellenek szavak, hogy tudjuk mire gondol a másik. Ritkán kellenek, veled túl ritkán, túl jól, s túl rég óta ismersz ahhoz.
A félelem most is elhagy, üresen dobban a szívem abban a pillanatban is, ahogyan szétreped a csapda, széthull az erő, ami eddig távol tartott tőlem. A mosolyod nézem, már nem érdekel a mögöttem levő messzeség, az út, ahol elmehettem volna, de nem tettem. Előled nem menekülhetek, még ha a véget is jelentené a maradás, akkor sem tehetném. Arra csak örökös menekvés várna rám, ahhoz, hogy újra hasonlóan állhassunk egymással szemben maradnom kell, bármi is fog történni, ebből most nem hátrálhatok ki. Ha az utolsó lesz… akkor legalább méltó lesz hozzá? Ez lenne a vége? Erősebb vagy. Már sokkal erősebb vagy nálam, mindig is az voltál, csak trükkökkel érhettem a közeledbe… de így is elég lesz ennyi? Lassan mozdulnak az ajkaim, érdektelen vonaluk megrezzen, majd emelkedik, alig észlelhető mosoly, de ott van. Nem izgalmas? Az esőcseppek koppanása közelebbinek hat, mint bármikor, minden érzékem kiélezve figyel, ahogyan a tekintetem még egyszer végigtáncol a fegyvertelen alakodon. Ritkán fordultál ilyen eszközökhöz, hiszen te magad vagy a fegyver, megállíthatatlan erő, aki csak pusztulást hagy maga után, vagy még annyit sem, a végtelen éhség elemészt mindent, ami előtted áll. S most én állok előtted, titkon növekvő izgalommal, ahogyan a második csapda is megremeg a hatalmad alatt. Nemsokára… nemsokára a közelemben leszel, mint régen, túl régen, túl régen álltál előttem, s most ez az ára… azt hittem józanságod nyerhetek, s talán nyerek is, rég álltam ennyire éberen, hiszen rég tekintett rám ilyen közelről a halál. De őt hozni szoktam, s nem átadni magam neki, most sem lehet másképp, most sem lesz egyszerű, ha rántani szeretne. Hiszen bármennyire is szeretnél magadnak Tawrich, én is akarlak, jobban, mint bármi mást ezen a sárgolyón. Ezért nem hagyhatom, hogy feleméssz. Mert még nem végeztem. Még nem végeztem veled, még nem tudtam meg mindent, még, még, többet akarok belőled, s talán most kapok is… de milyen áron? Az ár létezik, mindig is létezni fog, amíg én is. Érted pedig túl sokat lennék hajlandó fizetni…
Már egy ideje egyértelműnek hat, hogy te vagy a legnemesebb, akit megszerezhetek, akit meg kell szereznem… nem számít miért, néha még a mikor sem, csak azt tudom, hogy kell, hogy muszáj, különben… mi lesz különben? Mi lesz utána? Mi lesz nélküled? Különös űr, ha erre gondolok, hiszen hozzád foghatót aligha találok. Eddig sem akadt, s talán ezután sem, biztosan nem, ha nem így lenne, nem lenne ennyire fontos, hogy előtted álljak most is, hogy ne meneküljek, még ha az ébredő éhséged a vég hideg fenyegetésével is néz vissza rám. Különös, megfejthetetlen mélység, amiben hiába keresek, nem találok, nem talállak, újra elveszni látszol benne, ahogyan az utolsó gát is leomlik, a csapda széttörik, ahogyan lendülsz felém. Az érzékeim még figyelnek, de hiába, nem találnak semmit, amiben kapaszkodnának, nem félsz, nem szoktál, ahogyan én sem, valami mégis különös, valami, valami…
A tested felém lendül, sodor magával a kőlapra, tompán puffanva rajta, de nem tehetetlenül, hiszen vártam, vártalak, hogy rám vesd magad… mozdulok én is veled, a lábaim védekezve szorulnak közénk, távolabb tartva téged, teret hagyva a kezemnek, hogy az állad aljához ütve eltoljam az arcod… de nem időben, kitépsz egy darabot, de a következő előtt még ellöknélek magamtól a lendülettel, csak az a kérdés, hogy meddig, hiszen ez hirtelen érkezett, így sikerülhetett, de… erősebb vagy. Fizikai erővel nem foglak tudni elég ideig távol tartani magamtól. A harapás pedig éles figyelmeztetés volt, a következő halálosabb is lehetne. Nem lehet következő, túl sok nem, egyetlen falat, korábban ez is veszélyes volt… mi történne, ha többet kapnál? Mi lenne, he sokat kapnál? El tudnád felejteni? El fogod felejteni…? El fogsz felejteni?
A lábam magától enged a súlyod alatt, hagyom, hogy rámnehezedj, nem várom, hogy küzdened kelljen érte, helyette arra használom a pillanatot, hogy hozzád tapadjak, a testem a tiedre simul, a karjaim szorosan ölelnek, a nyakam érzékeny pontja szépen simul a vállad takarásába. A lábaimmal magamra húzlak, vagy emelkedek rád, csak még egy pár pillanat… az erőm a kést szólítja hozzám, amivel a csapdákat is véstem, most újra a kezembe talál, de a célpont azúttal te vagy, a hátadba rajzolnám a görbék jól ismert alakját, gyengítő rúnát, azt remélve, hogy az éhséged megtűri, hiszen még így sem ugyanazon a szinten lennénk… hiszen fejlődtél.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Kerekerdő Empty
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 27, 2021 11:50 am
I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright
Asto Vidatu & Beelzebub [You must be registered and logged in to see this link.]



+18



Az idő végtelensége nyújtja hosszúra a perceket, mégis mintha csak pillanatokat adna kettőnknek mindig, mert mindketten akarjuk a másikat kiterítve, feltárva minden titkot, amit halandó, vagy démoni burkunk rejteget a másik szeme elől. S hiába nyúlik most kedvünkért az éj, mert sosem le1sz elég időnk. Ösztöneim duruzsolják a fülembe, mily szép volnál holtan karjaimban, milyen ízletes lenne húsod  miközben szétszaggatlak, hogy enyém legyél egészen, hogy véres csókom harapjam rád, falva, habzsolva. A te vágyaid is ezt suttogjál rólam? Mily szép lennék a kő síron kifordult belekkel, feltárt gyomorral, lenyúzott bőrrel? Alighanem erről dalolnak, kísértenek, alighanem ezért illannak el felettünk a találkozásunk pillanati. Most vársz rám, tudom. Minden pillanattal növekszik éhségem, mely kielégíthetetlen, s rád feni csak igazán fogait. Mégis húzom, nyújtom sikolyokkal visszatértem, mert minden múló pillanatot a te kezedre játszom vele, hogy az éhes fenevaddal bár találkoznod kell, de legyen időd felkészülni Astwihad. Felkészülni rám.
Az ajándékod mit neked szánok tehetetlenül fekszik, mint egy helyére pakolt zsák  mintha nem is élőlény volna, csak valami élettelen, pedig még dobog a szíve, vadul kalapál mellkasodban, de testének hívogató neszei jelentéktelenül vesznek bele az eső záporozó kopogásába. Hajam nedvesen tapad arcomhoz, érzem pilláimon a könnyeket melyet az ég hullajt, de kiért? Érte? Érted? Vagy esetleg értem hullajtja? Elválik, el kell hogy váljon itt és most, mert az értelmet átszövi, megbilincseli az ösztön, hogy éppen olyan rab legyen, ahogy a félvér. Érezlek, az én szívem is hevesebben dobban miattad, a vadászat egyszerű öröméért, s elhagyva a józan ész korlátait fülelek hallgatódzva a te ütemed után. Nyugodt mint mindig, monoton, éppen olyan mint a nyirkos eső ütemes záporozó kopogása, nem gyorsul, de hív a szólam. Hív, hogy kiszabadítsam a testedből, az erek rejtekéből, hadd folyjon szabadon véred, hadd mossa az eső a földbe, amivel nem torkomat öblítem le. Mozdulok.
Láthatatlan falba csapódom, mely nem enged közeledbe, mely elválaszt tőled, a gyors mozdulatot megállítja. Egy gát, akadály, mely nem védhet meg örökké, de az éhség mely markában szorongatja elmém enged, kitárja ujjait, hogy a józanság kipisloghasson közülük. Rád Astwihad. Mert szemem le nem venném rólad most, tán akkor sem, ha muszáj volna. A mosoly ajkam szegletében ragad. Persze, hogy tudtam, hogy jól használod a számodra gyűjtögetett perceket, hogy ellenem fordítod majd őket. Hiszen ezt terveztem én is, ezt akartam én is, ezért nyújtottam visszatértem, hogy megvédd magad tőlem Astwihad, mert meg kell. Meg kell, különben a ma éjszakánk az utolsó, mert most, most nem bírom tovább, az enyém kell hogy legyél egészen, hogy bensőm megemésszen, s így maradjunk örökre ketten egyek. Ne hagyd, nem szabad hagynod, ahogy ez idáig sem hagytad.
A gyenge fal szilánkosra törik, hatalmamtól lesz semmis a gát, elpusztul utat nyitva hozzád, s én lépek. Megjegyzésedre komoly pillantásom esik rád. Erősebb lettem, az lettem, bár ne lettem volna, akkor nem kellene azon aggódnom, hogy mi lesz ha átérek, ha elérlek, akkor nem kellene abban kételkednem, hogy megállítasz, akkor nem kellene benned kételkednem, hogy még képes vagy rá. De a pillanatnyi búskomor pillantást elmossa a következő szemembe hulló csepp, melyet kipislogok. Én vagyok a végzeted  ha ma este érlek el, ha ma este nem csak űzlek mint ezidáig, akkor a ma este lesz, hiszen megteszi ez az este is, éppen jó ez az este is, ha így kell lennie. Így kell lennie Astwihad? Elpillantasz a messzeségbe. Elmehetnél Astwihad, nem ítélkeznék feletted miatta, hiszen látod a nyilvánvalót, át fogok jutni, hallani, ahogy hatalmam döngeti a masszív falakat, melyek előbb-utóbb megrepednek, szilánkosra törnek, mert én át akarok jutni hozzád, s most módomban áll. Talán nem is követnélek ma éjszaka, talán hagyhatnám, hogy elmenj, de a következő találkozásunkkor nehezen borulna ránk a tudat, nehezebben mint az éj sötét leple, mert mindkettőnket kísértene, hogy egyszer már megfutamodtál elölem, még ha méltóság teljesen is, még ha logikusan is tetted, a bennem élő szörnyet csak a tény érdekli az okok számára jelentéktelenek. – Valóban rég volt...- lehunyom a szemem, hiszen hiányod éreztem, ott motoszkált, settenkedett a kósza érzés bensőmben. Mert én tudok valamit  amit nem, hogy mindennél jobban akarlak, hogy rajongásom űzött prédája vagy. Nem tudnám megmondani mikortól dobbant e kátrányos szív érted az éhségen túl is, más okokkal, de nem is számít hiszen nem oltja ki rád éhezésem, csupán mélyíti erősíti.
Vársz rám. Most is vársz rám, látom, szavaiddal erősíted meg, amit mindketten tudunk. Nem mész sehová, ahhoz már mindketten elkéstünk valamikor régen, én pedig még nálad is jobban. A szabályaink szükséges póráz volt, mit hagytam, hogy nyakamba kössél, tisztes távolságban tartott tőled, s most sem a húsomba vájó szíjak zavarnak, ahogyan az asztalodon sem, hanem a távolság, az elérhetetlenséged, amivel most is ott állsz ragyogva én perzsa halálom, mint valami megfoghatatlan jelenés, ami elillan majd, ha átjutok. Mert vársz, de mégis mindig elhagysz ha nem nekem kell. A csodálat azonban már kevés, túl régóta kevés, de talán olyan lesz fényed, mint a szentjánosbogáré, mely markomba ragadva már nem pislákol többé. Vajon tudod, milyen nehéz nekem? Vajon neked is ennyire nehéz? Én, aki a pusztítást élvezem, a káoszt, a hörgő agónia szólamait, a hús nyers élvezetét, a szakadó bőr, s inak muzsikáját, én aki beléd mártanám fogaimat, hogy szakadj, hogy testemen ráng el a halál táncát, ölemben kínlódj míg utolsó leheleted rám nem csókolod, én, akinek ez a legnagyobb vágya, ez lett a legnagyobb átkom is, a félelmem, mely után kajtatni szoktál, de ezt el nem érheted hatalmaddal, fel nem tárhatod, mert nem igazán félelem. Előre gyászollak  némán bólintok,  hiszen elfogadtad, s még mindig vársz. Nem váratlak tovább Astwihad. Szilánkosra törik az erősebb csapda is, az időt amit nyertél vele hagytad kihullani ujjaid közül, mintha csak homok volna. Én pedig rád vetem magam  súlyom tarol el, szegez a sírhoz, ha nem teszel ellene, s nyílnak ajkaim, de szavak helyett torkod veszem célba velük, hogy fogaim összecsípjék a bőrt. Át kellett volna harapni a torkodat.... de csak odamorgom az éhségem elégedetlenkedését a nyakadba lihegve. Kezem mozdul, hogy tenyerem megragadja koponyád  feszítse hátra, hogy még védtelenebb legyél nekem, de csinálj valamit. Nyelvem lustán nyal nyakadon, hátra vetem fejem. A következő harapás nem csupán kóstolás lesz Astwihad. Ideje tenned valamit, nem igaz?


Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Kerekerdő Empty
Utolsó Poszt Csüt. Márc. 25, 2021 6:47 pm
Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul
Beelzebub & Asto Vidatu [You must be registered and logged in to see this link.]
+18
[You must be registered and logged in to see this image.]Eltávolodsz, de sosem teljesen, a lényed betölti a teret még így is, a sikolyok rólad beszélnek, az utolsó lélegzetükben ott vagy te is, a te szépséged magasztalja mind, hiszen előled senki sem rejtőzhet örökké, nem igaz, Tawrich? Talán még én sem? Talán még én sem… Talán most kellene, de egyszer már hibáztam ma, azzal, hogy ilyen állapotban hagytam, hogy láthass… bár látnod kellett, még ha nem is tudod miért. Majd megtudod miért. Azt is, hogy miért ígérem, hogy megvárlak, hogy nem tűnök el az est sötétjében, hanem itt fogsz találni a sírok közt, csak rád fogok várni, Tawich, ahogyan azt mindig is tettem.
A jelek a helyén, lassan minden a helyére kerül, én is, ahogyan körbepillantok középen. Én tudom a mintát, s amire te megtanulod, már nyerhettem annyi időt, ami elég lesz. Erősödtél, most majd kiderül, mennyire… talán sokkal erősebbre, mint ahogyan szembe kellett volna állnom veled, de mégsem riaszt el a hatalmad. Soha nem riasztott semmi, főleg te nem, te vonzottál, csalogattál, hamis ígéretekkel hitegettél, ha tudnád, hány éjjelt és nappalt töltöttem miattad lázasan dolgozva, válaszok után kutatva, de hiába, hiszen azokat csak tőled tudhatom meg… tőled, akihez a szavaim és az alkum köt, ez a kettő, megtörhetetlen kapocs köztünk, bármerre is járjunk, érezni fogjuk a súlyát, ami az eltelt évszázadokkal csak növekedni tudott. Párszáz éve adtam valamit, hogy kapjak valamit… és most újra itt vagyok, hogy újra elvegyek valamit, még ha a mostani más is, ezúttal sem tagadom meg teljesen önmagam… azt talán sosem tudnám, talán azért is fogad már az ismerősen metsző pillantás amikor megérkezel. Még ha későnek is érzed, számomra nem az, számomra újabb kezdet ez is, mint legutóbb, sőt, talán valamivel több is, még ha nem is tudod még, hogy miért… majd megtudod. Idővel mindent megtudsz te is, Tawrich. De most még vannak olyan kérdések, amiket még neked sem, vagy talán pont neked nem válaszolhatok meg.
Ajándékkal térsz vissza, de nem derül ki kié, nem felelsz, talán mert én sem tettem korábban… nem is faggatlak, az csak egy félvér, semmi és senki, amikor te is előttem állsz. Még ha a félelme ordítóan hangos is, elnyomja a közelséged, ahogyan a figyelmem rádtapad, kitölti a lényed a teret, a valóság eltorzul és a világ leszűkül a mi kis bonyolult játékunk terévé, amit olyan gondosan építgettünk már a kezdetek óta. Amiről sosem leszek hajlandó lemondani. Ha az enyém nem lehettél, már senkié sem lehetnél, ezért sem engednélek, ha valaki, hát én érdemelnélek meg, Tawrich. Talán te is hasonlóan gondolod, csak fordítva, préda vagyok számodra, ahogyan préda vagy számomra, a nemesebb fajtából, de préda, ez aligha változhat, aligha tagadhatnánk meg akik és amik vagyunk, és aligha akarnánk, vagy kérnénk a másiktól, hogy megtegye. Ha azok a jelek rám kerültek volna, talán gyorsabb vége lett volna, de nem kerültek, még szabad vagyok, s már az én játszóterem a temető, csapdák tengere, amik csak rád vártak, amik talán mostanra kevesek, megállítani talán nem fognak, de lelassítani legalább biztosan le fognak.
A lényed értelmesebb része elveszni látszik a szörnyeteg vérre éhező valója mögött, a tekintetem már nem ér el hozzá, elvesz a sötétségben, de tudom, hogy ott vagy még te is, hiszen eggyek vagytok, és mindig is eggyek lesztek, mindketten egyformán különlegesek vagytok számomra. Sejtem, hogy a szavak itt már aligha használhatnak, mégis kimondom őket, csak egy pár gondolat, egy pár pillanat, még egy pár lépés… látod mi van előtted? Aligha. Az est sötétje nekem kedvez, akárcsak a fűvel benőtt rész is, a jelek beleolvadnak a földbe.
A félvér vár, de nem is fontos, úgy tűnik már neked sem, ráér, nem fordítanál újra hátat nekem, s hagynál magamra még egyszer, most már nem, most már szembe jönnél, elvennéd amit nyújthatok, csakhogy… csakhogy nálam ez sosem volt ingyen. Most sincs, a csapda emlékeztet erre, amibe vakon sétálsz. Ugye nem hitted, hogy tétlenül várok majd rád, Tawrich? Ismerlek, ahogyan te is ismersz. Ha időt adsz, használni fogom. Bármit is adsz, használni fogom…
A tekintetem követi a mozgásod, lesi minden pillanatát, ahogyan a felszínre szivárog az értelmed. – Nem szokásom. – Tudhattad. Csak az éhséged hangosabb volt, vadásznod kellett, s amíg vadásztál, és csapdákat állítottam magam köré, hogy illendően fogadjalak majd. Ez egy kisebb volt, amiből gyorsan kitörsz, de lépsz tovább, s bármilyen óvatosan is, már előre tudom, hogy mi vár rád, egy újabb akadály, már erősebb, mint az első volt. A jókedved még mindig különösen hat, megjegyzem minden jelét, őszintének tűnik, mégsem olvadok meg tőle, talán már semmitől sem teszem… talán… Lassan oldalra döntöm a fejem, ahogyan figyellek, mint egyetlen lényt, akit figyelni érdemes, a gondolataim kitűzdelnek, s szétszedik minden részletét a különös képnek. – Erősebb lettél. – Érzem, látom, ki fogsz jutni innen is, amit csak sejtettem, már egyre bizonyosabb… a csapdák valójában csak akadályok lesznek, lassítani fognak, de el fogsz érni hozzám. Az ellenkező irányba pillantok, vannak arra is, itt és most, még akár el is sétálhatnék… úgy még nem biztos, hogy időben megtalálnál. De előled nem szoktam menekülni. A tekintetem rádtalál, megragad és nem ereszt. Nem fogok elrohanni. Ennek itt és most meg kell történnie, különben el sem jöttem volna. – Túl rég találkozhattunk utoljára. – Tudom, én voltam az, aki belerondított a szabályainkba, de csak átformáltam őket, tudom, hogy te sem felejtettél el soha, hallottam rólad, csak látni nem láthattalak… de te is akartad, különben nem tartottál volna velem. Neked is hiányozott, különben nem lennénk most itt, s nem próbálgatnánk a másik határait. Egy kicsit olyan ez, mint a legelső találkozásunk, amikor még szabályaink sem voltak, amikor a semmiről kezdtük… de már nem itt tartunk. Úgy tűnt egy pillanatra elfeledtette veled mindezt a kép, amit láttál… ezért is nem láthatod újra. Legalábbis nem ilyen félkész formájában; vagy el kell temetnem előtted is, vagy rád kell szabadítanom teljes erejében, különben félreérted. Bár lehet, hogy nincs is mit félreértened…
Bárhogyan is, most már mindkettőnknek szüksége van erre az emlékeztetőre. Szükségem van rád. Ezért vagy ma itt velem, Tawrich…
A szemem sötétje megragad, már nem vált vissza emberire, így figyel téged. Még egy pár csapda legfeljebb, percek, amik elválasztanak minket egymástól. Percek, mire lehet ez elég? Talán csak pillanatok fognak kelleni, hogy utána újra ködbe boruljon az elméd, s a nyakam körül záruljanak a fogaid… a húsért viszont hússal fizetnek, s vérérét vérrel. Erősebb lettél, hát nehezebb lesz, de nem lehetetlen… - Várlak… - Egyetlen szó, amit még hallanod kell, de tudhatod, hogy így van. Rád mindig várok… mindig csak várok…
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Kerekerdő Empty
Utolsó Poszt Szer. Márc. 24, 2021 10:39 pm
I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright
Asto Vidatu & Beelzebub [You must be registered and logged in to see this link.]



+18





Itt vagy. A sikolyok szegélyezte úton, a recsegő csontok között, a szilánkosra tört bordák között. Itt vagy velem, gondolataim vissza-visszakanyarodnak hozzád, megtérnek. Érezlek a nyers hús kellemes édeskésségében, a vérgőzös levegőben, érezlek a kibomló belek szagán át. Itt vagy velem, itt kísérsz, s kíséretesz, pedig porhüvelyed, a halandó tokot ott hagytam, hátra hagytam, még sem távolodsz el tőlem. Érzed te is Astwihad? Érzed a rád ácsingózó éhséget, a figyelmet, mely érted kapkod, a szörnyeteg energiáit, ami feléd nyúl, hogy párját keresse, s hiába a lakoma, ha téged érezlek mindenütt. Vajon felkészültél már? A hideg esőt szagolom, mely megfosz kis időre tőled, az átkozott sötét cseppek rejtenek, bújtatnak előlem. Most az egyszer talán jól teszik, most az egyszer, tán hátra hagyhatnál búcsú nélkül, elbocsátó szavak nélkül. Egy részem erre vágyik, egy apró hang azt suttogja, tegyem meg én, az árnyak közé sétálva, csak távozzak én, hiszen tudom, te nem fogsz Astwihad. Jól ismered a félelmet, de te magad nem ismered fel mikor kellene engedned az ösztönnek, mely a menekülésre kér, oly halkan, hogy sosem hallod meg. És én sem foglak itt hagyni, elhagyni, ahhoz már nekem késő, hiszen neked adtam magam, minden, ami vagyok a tiéd, így az is a tiéd, akit most felcsigáztál, aki vizslatott, aki szavak nélkül kérdezett, aki bírált, aki most ízlelni akar, de sosem kételkedik benned. Hiszem készen állsz jöttömre, mert én benned hiszek Astwihad.
Az ajándékom zajt csap, vergődése a szapora cseppek kopogásán, loccsanásán is keresztül hallatszik, mert semmi nem nyomja el az életért küzdő, riadt prédák vergődését. S bár mindent elnyom a nyirkos föld szaga, én ismerem a félelem szagát, az ízét, ahogyan azt is, hogy a rettegő áldozat milyen bűzt képes kiadni, ha a nadrágjába vizel engedve a rémületnek. Még küzd, de már nem sokáig, a jelekkel dermesztem mozdulatlanná, hogy utána rád pillantsak. Fürkésző pillantásod beszédes, szüntelen kérdez, de nem adok választ, hiszen te sem feleltél, amikor kellett volna. Mit tettem volna veled, ha a re bőrödbe sikerül felvésnem a jelet, ha te lennél, aki közelemben dermed meg, alattam? Tán felszínre vájom, amit rejtegetsz, tán elevenen felzabáltalak volna, mert nehéz megállnom, az ízed emléke oly élénken él bennem, mintha nem is évszázadok múltak volna el fejünk felet, csupán egy pillanat. Koplaltatsz, böjtöltetsz Astwihad, pedig úgy vágyom rád, annyira akarlak, s most... most bizonyítanod kell, nem hiába nem veszlek el, olvasztalak egészen magamba, hogy elemésztelek, hogy eggyé válj velem. Sose hagynál el, hiszen az enyém leszel, megmondtam én, angyalarcú perzsa démon. Hiába a jól ismert pillantásod, az a metsző, mellyel méregetsz mindig, amit jól ismerek, most nem állítja meg a vicsorgást, az acsargó ajkakat, melyek jelzik, az értelem foszlányai lassan levállnak elmémről, védtelenül hagyva annak, ami igazán vagyok, amit láttál már, s voltál éppen így a célpontja. Most sem félsz, nem érzem rajtad  rettegést, de hogyan is félhetne az egyik szörny egy másiktól? Szavaid tompán hallatszanak, ahogy elmémre borul az éhség, mintha víz alatt lennék, szinte alig hallak. Még egyet lépek feléd, éppen egy ugrásnyira vagyok, s elrettentenie kellene a szavaidnak, de most kihívást rejt minden kiejtett szó, a szép ajkaidból. Nem változott Astwihad?
- Nem fog elmenni, megvár...- hangzik  tömör válasz, hiszen itt lesz a félvér, ameddig fel nem oldják a pecsétet, meg nem törik a jelet, addig a hatalmam marasztalja, s képtelen menekülni, bármennyire is szeretne, mert az nyilvánvaló, kiolvasható könnyes szemeiből. Ő itt az egyedüli, aki fél, aki retteg, hogy mikor kerül figyelmünk kereszttüzébe ő. De az én figyelmem epicentruma te vagy. Szemeid sötétednek, az enyémek már belevesztek a feketeségbe, üres mélységükkel tátognak rád. Megroppan a nyakam, ahogy félre fordítom. Nem, nem volt elég. Még kell, még akarok, még többet akarok belőled. Szemeim néznek, füleim hallanak, de már nehezen megy a szavak megfejtése, csupán egyetlen egy visszhangzik a fejemben. Az adósod vagyok. Az vagyok még? Hát neked sem volt elég Astwihad? Nem, nem volt, látom az engem figyelő szemeidben, látom, most ott van megint, mintha... de az előbb, az előbb máshogy néztél, s a rémség, mely rád les, azt akarja. Mozdulok, ugrok, fürgén, hogy rád vessem magam, hogy leterítselek a testemmel a régi sírkőre, hogy tépjelek, hogy szaggassalak, de... Fal állja utam, energiák tartanak vissza, tőled távol, áthatatlan ketrec. A vad vicsorogva mordul, ide-oda jár, amíg nem ütközik a falakba. Csapdát állítottál. Rándul az ajkam, félmosolyba görbül, hát készültél, s milyen jól tetted. A józanság lassan tér vissza, mert szükség van rá, kell, hogy átjuthassak hozzád. – Nem pazaroltad az időt, nem igaz? – lépek egyet, hatalmam, tudásom neki feszül az akadálynak, próbálgatják, hogy aztán semmisé tegyem a csapdát. Vajon ez az egy volt? Téged ismerve aligha, így a környezetem figyelem, s lépek, de újabb csapdában találom magam, s ez már nem enged hatalmamnak könnyedén. – Néha egészen bosszantónak találom a találékonyságod. – jegyzem meg jókedvűen. – Ezek azonban nem állítanak meg Astwihad, időt nyerhetsz velük, de a számuk véges lehet, egyszer elfogynak és akkor ott találsz magaddal szemben. – vajon mennyire volt időd? Furfangos perzsám. Elégre, hogy megunjam a vesződséget az ízedért? Aligha, ha így gondolod alábecsülöd az éhségemet, mely rád vágyik.


Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Kerekerdő Empty
Utolsó Poszt Szomb. Feb. 27, 2021 10:05 pm
Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul
Beelzebub & Asto Vidatu [You must be registered and logged in to see this link.]
+18
[You must be registered and logged in to see this image.]Az eső talán segít elmosni az elmúlt percek egy részét, elmosni a vért, elfedni az illatokat, bár az ízeket és emlékeket kimosni egy özönvíz sem lenne már elég. Még csak egy kis idő, ennyim lehet, amíg visszatérsz, talán már nem csak kérve, hanem el is véve – válaszokat, vagy talán többet is, talán a szavak már nem lennek elegek, talán már mélyebbre nyúlnál, s onnan próbálnád összerakni, hogy mi változott. Ahogyan körbepillantok, kövek és ágak emelkednek a levegőbe, nincs sok idő, de van, amire elég lesz, körök, görbék és vonalak, jelek sokasága vésődik a földbe, egyenletesen terülve szét minden irányba. Jönni fogsz, talán éhesebben, mint korábban, talán csak rásegített az étvágyadra az az íztelen előétel amit az emberekből kaptál. Tartom a szavam, mindig ezt teszem, még ha most elmenekülni okosabb is lenne, maradok, az egyik sírhoz ülve várok rád, ahogyan ígértem… bármennyire is veszélyes, elkerülhetetlen ez. Ma vagy holnap, esetleg holnapután, vagy még azután… legutóbb is én gyorsítottam a játékunkon, s most is azt teszem, azzal, hogy azt ígérem, maradok, hogy megvárlak, hogy nem megyek sehová, amíg egy újabb részlet a helyére nem kerül.
Az esővel érkező hideg nyugtatja a belsőm egy részét, visszafogom annyira, hogy már ismerős tekintettel figyeljelek, amint megérzem a közeledted. Nem tudom meddig marad így, vagy meddig hagyhatom így, mert talán ma szükségem lesz rá is, talán ma a csapdák nem lesznek elegek, a szavakhoz meg már késő… de a halálodhoz korai, akárcsak az enyémhez is még. Válaszok nélkül nem halhatok meg… és amíg nincsenek válaszaim, te sem pusztulhatsz el.
Közeledsz, de nem egyedül, akit hozol még él, miért él még, miért nem lett még az örök éhséged áldozata? Ezért is kérdem a nyilvánvalót, hiszen, ha megenni akartad volna, már megetted volna… a válaszod mégis rövid. A felrajzolt jeleidet figyelem, felismerem, ugyanaz, amit rám is próbáltál… lebénítja. Tudtam, hogy nem szabad hagynom, hogy befejezd őket rajtam, velem is ezt tetted volna, ezért hoztad, hogy megmutasd, bemutasd, milyen sorsot képzeltél el számomra is? De most már nem lesz annyira egyszerű, akkor hagytam, hogy megközelíts, de már tudom, hogy nem jöhetsz közel, így biztosan nem, amíg ennyire az éhséged ural, amíg még friss a gyengeségem emléke. Ezért is nézek rád másképp, emlékeztető a régi időkre, ugye nem felejtettél el mindent? Hogy okkal vártál te is, hogy okkal nem kóstoltál meg annyi ideg, hogy okkal kerüljük egymást? Vagy egyetlen pillanat semmissé tette volna számodra? Újra emlékeztetni kellene, hogy miről is szól a mi játékunk? A szavaid alapján kelleni fog az emlékeztető… én nem nevetek veled, az arcom sem rezzen, ugyanolyan nyugalommal nézek rád, a félelem mindig elkerült, a félelmet kelteni szoktam, bennem sosem ébred, hiszen nem eshetek áldozatául a saját elememnek. – Mindig megtudtalak. És mindig ára lesz. Van ami nem változik, Tawrich. – Azt hiszed, az a pillanat jelent valamit? Igazad van, jelent, de nem azt, amit hinnél. Nem azért voltam gyenge, mert elgyengültem volna az emberek közt – tudod, hogy olyat nem szoktam. Azért voltam gyenge, mert változott valami, valami erősebb lett bennem, valami, amit nem akartam erősíteni, de nem valami, ami gyengébbé tesz… mássá tesz, de gyengébbé nem.
Közel vagy, de ha ennél is közelebb jössz, vagy rossz irányba, csapdába kerülnél, onnan meg egy másikba, vagy egy újabba… a tekinteted változik, eltűnni látszik a démon akit ismerek, és előkerül a szörny, akit csodálok benned. – Nem is hagynál időt, hogy megnézzem az ajándékodat? – Látom, hogy az ösztöneid erősödnek, most az enyémek is azok, erősebbek, mint bármikor, amikor előtted álltam – de még mindig én vagyok az, aki jobban vissza tudja tartani őket. A tekintem sötétbe fordul, ahogyan lassan ellököm magam a kőlapról, már felegyenesedve figyelve téged. Közel vagy, nagyon is közel, egy szörny vagy, akárcsak én is, gyönyörű szörny, és egyre szebbé válasz előttem, hogyan elszabadulni látszik az éhséged. Ilyen közelről rég láttalak így, túl rég, túl rég Tawrich…. – Többszáz éve… az egyikünknek sem volt elég. – Tudod miről beszélek, Tawrich. Akkor volt, hogy adtam egy darabot magamból, s cserébe kaphattam egy darabot belőled. Akkor volt, hogy utoljára igazán szemben álltunk egymással. Az ajándékok, a levelek, a távoli pillantások… kevesek voltak, tudod te is. Semmi sem pótolhatja azt, amikor előttem állsz, semmi sem olyan, mint amikor ilyen közelről nézhetlek, semmi sem olyan, mint te Tawrich. A tekintetem végigmér, sőt, már fel is darabol, hogy újra egésszé rakjon össze pillanatokkal később. Rég tudtalak ilyen közelségből figyelni, túl rég, túl-túl rég, Tawrich… - Tudod mennyi ideje láttalak először? Én pontosan tudom, túl pontosan, Tawrich… senkivel sem volt olyan nehéz üzletelni, mint veled… - Mert senkit sem akartam annyira, mint téged. Megrezzen az ajkam, talán észreveszed, talán nem… most fontosabb az állat, amit a szemeidben látok. Szóval, megnézhetem az ajándékodat, vagy… vagy mi lesz, Tawrich? Én készen állok. – Még az adósom vagy. – Még az vagy, és az is leszel, az idők végezetéig, vagy amíg meg nem fejtem az összes titkodat… - Soha nem fogom eltörölni az alkunkat. – Nem, nem foglak elengedni, Tawrich. Kellessz nekem. Meg kell szereznem téged… bármi is legyen az ára…
Vadász vagy, akárcsak én is, csak más a prédánk… érzed már, hogy az emberi testem szíve másképp ver? Érzed, hogy ha még nem is teljesen, de felgyorsult, ahogyan figyellek? Ahogyan elveszni látszik az értelem a tekintetedből, úgy vált egy másik ütemre… de nem a félelem dallama az, amit dobol, nem, ez más, ez az ütem csak neked szól, ez az én éhségem rád, Tawrich… rég volt, túl rég…
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Kerekerdő Empty
Utolsó Poszt Kedd Feb. 23, 2021 11:11 am
I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright
Asto Vidatu & Beelzebub [You must be registered and logged in to see this link.]



+18



Szapora cseppek, felhevült testemen millió jeges tűszúrás, az eső kitisztítja a képet, mely beszűkült, s a vörös köd leereszkedettével csak egyetlen dologra fókuszált. Az evésre. Minden más lényegtelenné vált, amíg számba gyömöszölőm a véres húst, a cafatokat, s nyelek, nyelek mohón, szinte rágás nélkül, egy kis időre elfeledlek, de azt sem tudtam, hogy elfelejtettelek, hogy hátra hagytalak míg az eső szüntelen kopogása nem figyelmeztet rá. Van még préda, még egy, ki nemesebb. Astwihad... most az egyszer ne tartsd be az ígéreted, most az egyszer menj el, ne várj meg. Ne vád meg míg vissza érek. Az éhség megérez, ő már tudja, nem mentél, érzi a különös illatod, amiért megvesz, mert ismer téged ő is, de még többet akar belőled, még többet akarunk. Vajon mi lelet? A sötétbe bámulva az idegen szem pillant vissza rám, az ami a tiéd, de még sosem láttam. Valami, amit eddig elrejtettél, de vajon miért? S miért nem válaszolsz a kérdéseimre, s hagysz kétségek között, hogy valami másnak lássalak. Valaminek, ami repedezik a maszk, valami ami lassan szétesik, apró darabjaira, hogy tán nem marad utána semmi abból, amit ismerek, vagy csupán töredéke. Hagynám? Az a szem nem úgy nézett rám, mint általában, az a szem szinte alig látott, mintha... Megragadom a korcsot, gyenge próbálkozásai alig érnek bármit is, hiába rúgkapál, s találja el az orromat. A halandó test enged, reccsenve fordul ki helyéről a porc, hogy vèr szivárogjon belőle, az enyém. Az eső ezt is a földbe mossa a többivel, s én mit sem törődve a sajgó fájdalommal erősebben ragadom meg azt a nyamvadtat. S kezdem vonszolni, hogy a csúszós sárban egyre mocskosabb legyen, s kapaszkodó nélkül pánikba essen. Látta mit tettem a többiekkel, kiváncsian végig nézte, de még mint félvért őt is elborzasztotta a látvány, melyet én lakomának hívok. Bár ez kevés volt...nagyon kevés, érzem a rád vágyakozva remegő bensőmben. Vajon a felszín tette? Az, hogy rég voltál jegyzeteid, üvegcséid között? Hogy a testek nem elég tartósak, de nem jön el hozzájuk a vég? Ez zavar Astwihad? Hogy megszűntél létezni, mibt az, aki pontot helyez egy éle végére? Vagy valami más? Utánad kapkod minden gondolatod, nyúlnak feléd, mint láthatatlan kezek melyek elérnének. Érezlek, s te is, bár a sötétben megtorpanok, ahogy kiejted a szádon a nyilvánvalót, oda a meglepetésed, de talán így is megteszi. Nézlek a kövön, innen pontosan csak egy ugrás volna leteríteni alakodat, a sár viszont csúszós, ragaszkodva csimpaszkodik a halandó lábbelibe. Saját démoni alakomban tán nem hezitálnék, körmeim beléd marnának átszúrnának, magamhoz és a földhöz szegezve, hogy... Egyszer el fog jönni az a nap is s miért ne lehetne az pont a mai? Miért tűntél esendőnek, ha most megint az vagy, akit ismerek, jól ismerek. Azonban nem felejtek, tán elkalandozik a figyelmem, de emlékezni fogok rá is, hiába rejtegeted, elkéstél vele. Tovább indulok, had láthasd mit húzok magam mögött, bár a mocsok felismerhetetlenné tette, de ha érzed, akkor tudod is, hogy mi ő, ki ő.
- Nem...- acsargó tömör válasz, ahogy a szemeidbe nézek, méregetlek, felmérlek, aztán  le sem véve a szememet rólad a korcshoz lépek, lábam rátapos, amig az előbb neked szánt jelekkel megbékjózom a testét, szemei, ide-odarebbennek párosunk között, de számunkra jelenleg most nem létezik. Feszült izmaim és ideig rád fókuszálnak, hiszen minden más jelentéktelen. Túl sok mindent mutattál, hiába látom most a farkast, hiába nézek vele farkas szemet, ha az előbb láttam valami mást is. Nem lehetsz gyenge Astwihad, mellettem nem lehetsz az, mert én a félelmet alig ismerem, mert egyetlen egy dolog az amit jól ismerek, jobban mint bárki ezen a földön, hiába ontotta lényeit ide a pokol, s a menny, én a mohó éhséget ismerem. Paradox módon csak a változás állandó, változtál te is, változtam én is, s a harcot, amit nem kellett megvívnunk, most úgy tűnik nem odázhatjuk el tovább. Mert ha az amit rejtegetsz nem erős, akkor megeszlek. Eggyé válsz velem, elemésztelek, s aztán már nem leszel. Fontos neked még a létezéses Astwihad? Nekem az. Szavaidra kuncogás a válasz, mely tébolyult nevetéssé harsan, ha ilyen egyszerű volna, bárcsak ilyen egyszerű volna, de most a szavak kevesek, az idejük lejárt, amikor nem adtál választ. Elhal a jókedv, helyette komoly pillantásom nyugszik rajtad, az enyém is fekete immár, kicsit tán sajnálkozó is.
- Már nem az a kérdés Astwihad, hogy hagyhatod-e... – hiszen sosem ez volt, te is tudod. – hanem, hogy megtudsz-e gátolni benne. – régen fel sem merült bennem ez a kérdés, mert tudtam a választ, tudtam, hogy sokat veszthetek rajta, s ha alul maradok... Most azonban nem tudom a választ, elfeledtetted velem ma, eltörölted a hátárokkal és szabályokkal, s nem hoztál helyettük újakat. Ideje volna.
- Ajándék. - talán búcsú ajándék, vagy kísérlet még magam sem tudom, ahogy megrebben a szemem. Közel vagyok, elég közel, de megengedheted magadnak Astwihad most, hogy ilyen közel engedj? Vajon jól használtad az időt. A szemem még lát, köréd szűkül a látó mezőm, te vagy az epicentruma, a mindensége, s illatod bekúszik az orromba, ködként ereszkedik elmémre, ahogy előráncigál egy emléket. Olyan finom vagy... Kivillan az elhaló mosolyból a fog, nem fogsz futni, de én támadni fogok, hiszen mindig is erre vártam, erre vágytam, hogy az enyém lehess, minden porcikád, amit megízlelhetek. Milyen kár... a gondolat azonban elhal, hogy miért is kár, mert nem ül már értelem a szemekben, csak a ragadozó éhség.


Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Kerekerdő Empty
Utolsó Poszt Hétf. Feb. 22, 2021 6:07 pm
Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul
Beelzebub & Asto Vidatu [You must be registered and logged in to see this link.]
+18
[You must be registered and logged in to see this image.]Figyelem, ahogyan az alakod elvész a sötétség ölelésében, de el nem tűnik teljesen, hiszen az ősi ösztönök egyike, maga a félelem árulja el merre jársz, ha nem is lenne az ordítás már szinte tudnám merre vezet az éhséged, hiszen elhalnak körülötted, különös, csendes megnyugvásra lelve. Váratlanul szakad félbe az életük, elvesztik azt a cseppnyi reményt, amit a menekülés adott nekik… de nincs időm gyönyörködni a vadászatod szimfóniájában, dolgom van, mozdulnom kell, különben a következő én is lehetnék, hiszen régen vágyott fogás vagyok az asztalodon, ahogyan te is az enyémen. Itt és most, ezen a kőlapon már meg is kaphattál volna, de még időben elcsaltak, ráuszítva az emberekre, az érlelődő félelmükre amíg még friss és zsenge. Én nem félek, csak készülök, csendben a sötétben, egyedül az elhaló sikolyokkal, számolgatva őket, tudom hányan menekültek el, s azt is, nem fogod veszni hagyni őket. Egy ember, két ember… a sebem összeforr a lángok ölelésében. Három, ahogyan magamra húzom a bő anyagot, négy és öt, ahogyan körbepillantok… fogynak. De ígértem, maradok, s előled különben sem futnék, előled talán nem is szabad, mert futnál te is, letepersz, leterítesz, kíméletlenül áldozatoddá teszel bárkit, akire gyomrod kordúl. S az éhséged kielégíthetetlen, akárcsak a kíváncsiságom rád, amiket évek óta táplálsz bennem. Csakhogy én mindig is jobban vissza tudtam fogni magam, ez a különös nyugodtság elengedhetetlen része a lényemnek, ettől olyan pontosak azok a vágások, s ettől olyan szépen számító minden lépésem. Legalábbis ez volt, de most újra érzem, ahogyan összeomlanak az épített határok, bomlik a lényem, amit építettek és építettem, ami rétegelt, még ha olyan egysíkúnak is tűnő. Mozgásban és változásban, ahogyan az idők is, csakhogy az utóbbi lassú sodrású, kimérten mozgó, így nem tűnik fel, hogy én is ilyen vagyok. Most viszont, hogy megbomlott, s fodrozódva csapódott egymásnak megannyi sors, repedezni látszik, terjed a sötétség, bomlasztja a szépen szőtt szöveteket, s velük bomlok én is, engedve annak, ami a felszín alatt vagyok. Démon, mint a többi…?
Nem akartam, hogy így láss, de átláttál rajtam, éreztem, ahogyan a tekinteted átszúrja a meggyengült pajzsot, belát mögé, s kíváncsivá tesz téged is. Talán valahol engem is, én is szétszedném, talán tényleg másképp nézne ki belülről is… de nem engedhetem el. Nem tudom mi történne, ha megtenném. Magamnak akarom tartani, ahogyan eddig is tettem… most erős, de legyengül, idővel mindig le… csakhogy már túl rég óta etetem.
Talán gyengének tűnök így, törékenynek, hiszen repedezem, mintha széthullanék… de talán pont ellenkezőleg, egy karnyújtásnyira állok attól, hogy erősebb legyek, több mint valaha, elérni egy olyan erőt, amit mindig csak kerültem. De talán pont ez lényeg, kerültem, tudatosan és szándékkal nem fordultam hozzá, elzártam és titokban tartottam, annyira, hogy senki ne tudjon róla. Őt nem ismerik, csak engem, ő nem létezik, csak én, ő valami más. Magamba szívom az éjszakai levegőt, még egy sikoly és érkezni fogsz, értem. Értünk… Találkozni akarsz vele? Ugye tudod, hogy nem mutathatom meg… még nem… így nem… valami mást kell nyújtanom.
Valóban én voltam, aki felrúgta a régi szabályainkat, pont én, aki annyira kedveli őket, a szépen húzott határokat, azt, ha valami számítható, még ha bonyolult is, de átlátható rendszer, bármilyen összetett is legyen… mi egyre kevésbé tűntünk ilyennek, mégsem vesztettél az értékedből, ugyanolyan páratlan vagy, mint a teremtésed pillanatában voltál, ha valami változott, az a titkolt csodálat amivel rád tekintek, az a növekvő érzés, amivel kisajátítanálak, amivel elzárnálak a világ elől, s megtartanálak teljes pompádban, csak magam részére. Kívülről ismerlek, mintha a saját testem lenne, annyira pontosan tudom minden görbületét, olyan pontossággal látlak magam előtt, mintha a saját arcomat képzelném el. De ez nem elég, belőled nem, belőled több kellene, akárcsak számodra sem volt elég egyetlen falat, számomra sem elég egyetlen vágás már. Bár itt és most… aligha zárhatnánk ez most le, csak alkudnunk szabadna most is, vagy talán örökké, hiszen… hogyan érhetne ez véget? Elpusztítanánk egymást, vagy egyikünk korábban pusztulna? Fejlődtél. Nem csak én változtam, bár az enyém feltűnő, te erősebb lettél. A vonalak amiket a bőrömbe véstél, idegennek indultak, valami másnak… a törékeny egyensúlyúnk ebbe is beleremeghet, mint minden friss változásba ami minket ért. Egy állandó, a szándék, amivel cafatokra szaggatnánk a másikat, az egyetlen, amit annyira szeretnénk, de talán csak egyszer kaphatnánk meg. Mert talán egyikünk sem lenne annyira józan, hogy ne lépje át az utolsó határt… mert talán már mindkettőnknek késő ahhoz. És mégsem akarjuk kevésbé.
Az utolsó sikoly után valóban megfagy az est, most már én jönnék, mégis… nem egyedül közeledsz. A félelem nem lehet a tied, ez emberien érző, de téged követ, kapálózva, remélve, menekülőt keresve, de hiába, előled nem lehet. Én ezért is nem teszem, hanem várok, a kőre ülve, egy tisztára, amit nem szennyez mások vére. Bár másoké talán már nem is érdekel, csak az enyém – emlékeztetnem kellene, hogy annak ára van, igenis drága, még mindig az, bármennyire is elgyengültnek tűnök, látszat ez, pillanatnyi állapot, de nem annyira hosszú, hogy következmények nélkül megkaphass. Mert én is kapni akarod belőled, változatlan akarattal, önző mohósággal, minden részedből. Ez a gondolat acélozza szigorúbbá a tekintetemet, azt, ami korábban, az emberek gyűrűjében még áldozatként meredt rád, ártatlan bárányként – de mögötte mindig is egy farkas volt. Ez a farkas fékezett meg, ez volt az, aki nem hagyta, hogy azonnal megszerezz már az első napon is, s ez az a farkas, aki most is vár rád. A gyengeség elfogadhatatlan, a gyengék elhullanak, a hibák alatt összetörnek. Én nem török, hajlok, térek, épülök és fejlődök, állandó vagyok… nem fogok változni. Most sem és máskor sem. – Nem egyedül érkeztél. – Még nem látlak, de érezlek titeket, hallom a vonszolást, a kétségbeesett kaparászást, az elhaló lélegzetvételek, a terrorba torkolló sóhajokat, megrekedt kiáltásokat, a vér fémes illatát, a fájdalom keserédes illatát, és téged. Téged, Tawrich, csakis téged, aki miatt olyan szépen tekereg a földön a korcs ember, port kenve a vérébe, vért kenve a tápláló földbe.
A fellegek sűrűbbre gyűlnek az égen, eltakarva a Holdat, elrejtve előlle a horrort, ami elszabadult. Csak percek kérdése, s siratni kezdi a lelkeket, akik a testükből s testüktől szabadulva megrekednek, hiszen már sehol sem várják őket tárt karokkal, itt rekednek a semmiben, bár semmivé aligha válnak… valahol mégiscsak lenniük kell.
Csak látszólag meredek a semmibe, valójában megtaláltalak, ahogyan megtaláltál – hiszen el sem mentem, csak pár métert mozdultam, távolabb a vértől, amit már a föld szívott magába. Az eső engem is tisztít, ettől a vértől legalábbis, s elnyomja a szagokat… bár előled talán még ez sem, hiszen az elmédbe véshetted az ízem, ahogyan én is belevágtam minden ismert vonásod, s az őrjítő gondolatot, hogy mégsem tudom még az összeset. Azt, hogy talán sosem lesz elég. Ez lehet az az este, amikor egy újabb kérdőjel nyúlik felkiátójellé, mikor egy újabb jegyzet kerülhet a többi mellé… a többi mellé, a többi mellé, amik a pokolban porosodonak magukban… a tekintetem sötétre vált, elvesz a füstben az emberi szempár, démon néz rád, levetkőzve az embert, amennyire itt és most teheti. – Még mindig nem hagyhatom, hogy megegyél. – Gondolatban felsóhajtok, szép is lenne, elveszni a fogaid közt, ahogyan lassan megnyúzlak, de meghalni aligha akarnánk. – De mi ez, amit hoztál? – Él és mozog, nem rád vall, csemegézni hoztad, vagy… vagy… a tekintetem kérdez némán, érzés nélkül, de választ vár. Látom, hogy a korcs az, nem erre szól a kérdés, sokkal inkább arra, hogy milyen céllal hoztad elém.
Amíg vártam rád, átázott a ruhám, már valamivel kevésbé tűnik nagynak a felső, ahogyan helyenként rámtapad. Rámtapad, akárcsak a kiengedett tincsek az arcomhoz, amik egy része mögül olyan kitartóan figyellek, Tawrich. A vadászat izgalmait nézem rajtad, a veszélyt, amit hoztál, az izgalmat, az adrenalinlöketet amit ébresztett benned. Gyönyörű vagy, amikor az elemedben vagy, gyönyörű és veszélyes, érzem a fenyegetést, de látszólag az esőcseppekbe vegyülve lepereg rólam… mégis, most rándul a belsőm, másképp, mint korábban, hiszen most erősebb, mint korábban volt. A különös bizsergés amit a közeledben érzek újra szétárad bennem, nem csak te vagy a ragadozó, a te ösztöneid felébresztik az enyémeket is, a régieket, amik vegyülnének a feltörekedni kívánó erőkkel. Talán mégsem kellett volna együtt eljönnünk ma ide. Talán ma mégis lezárunk valamit…
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Kerekerdő Empty
Utolsó Poszt Hétf. Feb. 22, 2021 9:56 am
I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright
Asto Vidatu & Beelzebub [You must be registered and logged in to see this link.]



+18




Csontjaim ropognak feszülten, ahogy figyelmem rád fókuszál, nem a szaladó halandókra, vagy a korcsra, s nagy erőfeszítés ez nekem, mert a ragadozó nyomukban indulna, az éhség, mely korogva rimánkodik űzne feléjük, hiszen a félelem illata csalja, a rettegés hangja vonzzák a vadászt, aki prédára várt. De az éhség téged is megkíván, hiszen pont itt fekszel, szinte teljesen kiszolgáltatottan, ám a két vágyakozás mégis más. Te más vagy, mindig is az voltál, s most hogy sajog az ínyem, hogy bele kóstoljak, beléd kóstoljak, míg meg nem találom azt az újat, amit rejtegethetsz magadban, de lehet én akarom kiszabadítani koponyád mélyéről, hogy kinyalogassam a csontok közül a puha, szaftos agyvelőddel, hogy megismerjem. Azt hittem ismerlek  s tévedésem nem csalódottságot vált ki bennem, inkább kíváncsiságot, új kívánást. Te nehéz préda vagy, megkéred a belőled szakított hús árát, s emlékszem az ízedre jól, kóstolás nélkül is jól emlékszem, de mégis nyalok rajtad, s érezlek téged a rólad letisztogatott halandó vér mögött, mint egy kósza árny. Árnyak közé rejtőzik mind, menekülésük, zihálásuk ott visszhangzik dobhártyámon, szemem nem látja őket, az csak téged lát, de érzem mind, hiszen rájuk irányítottad éhségemet. Egy ideig elegek lesznek, egy szerényebb lakomának éppen megfelelnek, jók előételnek, de a fő fogás... az ma leget te leszel Astwihad. Kelletlenül engedlek, de szavaidnak hiszek, hiszen benned nincs félelem most sem. Jó hogy nincs, mert megingásod lenne a desszert, a hab a tortán, s akkor talán nem bólintanék engedve. Akkor talán harapnék csontjaidra simuló izmaidból, akkor talán marcangolnám szálkas inaidat, hogy szakadjanak, de helyette lehúzom rólad az élettelen hulla alig maradékát. Lehetnél te is, aki így ernyed el ujjaim között, végleges megadással. Elképzeltem már, mennyiszer képzeltem el, hogy a te gerinced tépem ki a testből, hogy leszopogassam, kiszopogassam mindent mit tested nyújthat számomra. Kóriuzom vagy, tiltott élvezet lennél, de te rúgtad fel a jól működő szabályinkat, akkor újakat kell állítanod, mert a mi kapcsolatunkban, ezeket együtt hoztuk, de te rúgtad fel őket, hát tied a felelősség. Mert mindennek ára van. Most mi lenne az árad Astwihad? Mi lenne az ára, hogy elevenen felzabáljalak? Hogy kezeim között vergődve, sikítva fogyj el, hogy szétszaggathassalak?
Nehezen válik meg tőled a figyelmem, még így a sürgető éhség beleket markoló, gyomrot szorongató érzésének közepette is. Ínyenc falat vagy, valami ami most még jobban kell, s hogy állnék ellen? Sosem vártad, most mégis mintha erre kérnél, talán, hogy ne tudjam befejezni rajtad a jelet, mert akkor... akkor nem menekülhetnél. Mégis elfordulok tőled, az ég felé, lehunyt szemmel hallgatódzóm, szagolok a levegőbe, hagyom, hogy az egyre csípősebb hideg kitöltse a tüdőmet, hogy szúrjon belülről. Elindulok, vissza sem pillantok rád ellenőtizve szavaid igazság tartalmát, furcsa bizalom ez, nyakatekert. Eltűnők előled a sűrűben, szinte nesztelenül a halandókhoz képest, hogy időt adjak neked. Használd jól Astwihad! Erre kér az első felszólaló sikítás, mely hirtelen hal el, ahogy torkon harapom az elsőt, láncreakcióként zeng fel a többi. Ezek nem tudnak jól bújócskázni, de még fogócskázni te, te pedig nem fogsz. A vér vörösének illata ködfátyolként burkolja be az elmém, szemem sem lát mást, csak húst, ételt, s lassan halványodik a kép, hogy sietőt dolgom van még veled. Valahol elveszek a rengetegben, csontok reccsenő ropogása, a hús szaftos rágása, az elégedett csámcsogás hangjai jelzi hol tartom a lakomám a sötétben, s még a hold is inkább a sötét fellegek közé bújik, esőt küld az ég, hogy elmossa a nyomaimat, de a föld issza be a vért, s van, amit képtelenség eltűntetni. A rám záporozó hideg cseppek kopogása kérdez szüntelen. Nem felejtettél el valamit? Az alig maradék melyet habzsolva falok, nyelés nélkül tűnnek el a falatok, melyek íze megkeseredik a számban, s elmémbe suttog egy nevet az éhség, kinek húsa édesebb, kívánatosabb mindenkinél, hogy az ínyenc elengedje a koncot, melyet addig rágcsált. Astwihad. Mennyi időt adtam vajon? Eleget? Úgyis kiderül, mert komótosan egyenesedem fel görnyedt tartásomból, hogy vissza induljak, s kezem még az utolsó nyöszörgőt vonszolja, aki körömmel próbál megkapaszkodni mindenben, hogy a körmei kiszakadnak a kövekben. A korcs az. Végtére is eléggé kedvedre lehet, ezek kicsit tartósabbak, bár az ajándékom lehet nem tudod kiélvezni, ha megeszlek. Megeszlek?


Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Kerekerdő Empty
Utolsó Poszt Pént. Jan. 29, 2021 5:27 pm
Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul
Beelzebub & Asto Vidatu [You must be registered and logged in to see this link.]
+18
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem kellett volna így látnod, sem most, a holdvilág sejtelmes fényében, sem máskor… tudom, s látom is, a szemeidből köszön vissza rám a tény, hogy a sejtésed megerősítést nyert, bennem is van valahol több, mint az a test amit mutatok. Csak az a kérdés, meddig még, mert előbb vagy utóbb el fog tűnni, ahogyan mindig is teszi, magamra hagy, még ha most erősebb is, mint korábban volt. Talán pont emiatt csalna téged jobban, hiszen ritkább falat, ki tudja hány száz vagy ezer év, amire újból ez a tekintet nézne rád? Az alkunk gondosan vésett feltételei felborulni látszottak, hiszen változtak a szabályok, ahogyan változtam én is… de semmis nem lehet. Az csak egy állapot, elmúlik, nem ez az ami örök. Nem fogom hagyni, hogy ettől a hibától elvesszen minden…
Növekvő veszélyt sugall minden rezdülésed, olyat, amilyet még nem, vagy csak igazán rég árasztottál felém… hiszen még nekünk is volt első találkozásunk. Rég volt már… most mégis, valahogyan hasonlóan nézhetsz rám, az eltelt évektől eltekintve, hiszen újat látsz bennem, megismerni valót, megkóstolni valót… de ez az arcom is pont úgy harapna, húsért húsból kérne, talán még drágábban is? Hiszen számodra is értékesebb… mégsem érzem a kényelmes szabályainkat, csak a távolodó maradványait, ahogyan kisiklani látszik az irányítás a kezeim közül. Látszat. Ebben jók vagyunk.
A szavaim elérnek hozzád, egyenesen az éhséged közé tekeredve, édesen csalva a felszínre. Megéri az a pár perc amit nyerek vele? Ha jól használom. Reccsen a halandó kiürült porhüvelye - én is lehettem volna. De nem én voltam. A dühöm zabolázatlan töredékei áttetszenek a tekintetemen, de félelem nem társul, mikor féltem utoljára? Még ha ennek az alkalomnak rémisztőbbnek is kellene lennie, mindig is kevesebb dolgot éreztem, még démonok közt is. Bár van amitől én is megremegnék… mindenkinek van, én tudom az egyik legjobban ezt. De ez most nem az, így nem, még látok megoldást, és az is történik, ahogyan számoltam, lemászol rólam, hív az ösztön, a félelem, amivel körbekenték a tájat a menekülő emberek. Ragadozó elől nem futhatsz el, főleg ha te vagy a préda.
– Itt leszek. – Minden ellenére a hangom a régi, higgadtnak hatóan lágy, barátságos is lehetne, ha nem lenne olyan üres. Csak egy szellő a szélben, külsőeg súlytalan kijelentés. De tudod, hogy igaz, ritkán futok.
Könnyebb a mellkasom, de csak kívülről, már nem nyom a test, de belülről még mindig kavarog bennem egy vöröses köd, örjöngő vihar, amit visszatartok, talán pont így éltetve, növelve, amíg… amíg ez nem történik. Előhúzok egy rejtett kést, egy a sok közül, csakhogy ez felízzik majd lángra kap, ahogyan megpördül a kezemben. Mielőtt még kialudna a rövid életű tűz, a mellkasomhoz szorítom. A seb már gyógyúlni kezdett magától is, de elég mély volt, az idő meg kevés, minden pillanat számít, ezért is állítom el a vérzést. Nem kell még egy édes illat a haragom mellé, ami magamra csal…
Újravésem a jelet, kellhet még, s csak ezután rejtem el a kést. A távolban sikoly rázza meg az erdőt, talán pont miattad, talán csak őrült tréfa, de nem rázhat ki a készülődésből. A felsőm maradványaival letörlöm a maradék vér egy részét, a rámtapadt nyáladdal együtt, amit hátrahagytál. Keresnem kell valamit, amit magamra vehetek, s találok is, a hátramaradt csomagok közt, még ha nem is az én méretem. Túl nagy, de eltakar, ezért magamra húzom a sötét anyagot, így amire visszatérsz, már újra felöltözve, s kevesebb vérrel várhatlak. Hányat kapsz el? Nem voltak túl sokan, de egy pár pillanatra talán elég. Legutóbb egy falunyi kellett, hogy kijózanodj egy pár pillanatra… most sem remélem, hogy sokáig tart majd, a gyomrod korranni fog, és valóban, már csak én vagyok itt, sötét tekintettel olvadva be a sírok sötétjébe. De ismered az illatom, rám találsz majd. Rám biztosan, válaszokra viszont… valamire muszáj lesz.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Kerekerdő Empty
Utolsó Poszt Pént. Jan. 29, 2021 4:09 pm
I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright
Asto Vidatu & Beelzebub [You must be registered and logged in to see this link.]



+18




Eljátszottuk már kis milliószor ezt a játékot, eltáncoltuk már ezt a táncot, te alattam, s én fenyegetően tornyosulva feletted, s külső szemlélő azt gondolhatnák egyértelműek az erőviszonyok, de mi ketten jól tudtuk, hogy valójában a látszat csalóka is lehet. S játékunk szabályi szerint engednem kell téged, ellenállni a vonzásodnak, de te felrúgod a jól megszokott rendszert, s elidegeníted azt, ami megszokott volt eddig. Miért teszed Astwihad? Tán nem önként tetted, de a gépezet beindult lassú, rozsdás, csikorgó fogas kerekként mozdul előre, s tán megállíthatatlan a folyamat, mert másnak tűnsz, s az ismeretlen idegent bár sejtettem, hogy létezik, de nem volt szerencsém hozzá. Mindig tudtam, hogy ott van, valahol a maszkod mögött, mert csak a szörnyek vonzzák igazán a szörnyeket, s most, hogy néha kitekint szemeidből felkeltette az érdeklődésemet. Vajon más íze lenne? Vajon legyőzném-e, hogy diadalittas tort üljek feletted?
De nem válaszolsz, visszakérdezel, mintegy felkérve járjak utána magam, hogy kapargassam le rólad a külső mázat, hámozzam le azt a részed, amit már ismerek, hogy megpillanthassam az egészet. Mert eddig eldugtad, mint egy titkot, elrejtetted. Vajon most miért nem tudod, mi borított ki annyira, hogy a nyugvó, lelketlen lényed fagyos tó tükrén, jégzajlás morajlik?
Mire készülök? Magam sem tudom mi lenne, ha befejezném a jelet, mely nem engedne menekülni, tán elevenen felfalnálak, tán addig rágnálak, míg az okok ki nem buknak a zsigereid közül, a széttéped bordák íve nem rajzolja ki, vagy a szétvert agyvelő rózsaszínes masszája nem dalolja el nekem. Ám ez most nem a szokásos éhség irántad, ennek oka van, nem pusztán öncélú lakoma volna, ahogy nem is játék ez most. Ez most véresen komoly, látnod kellene Astwihad. Ez most egy próba, melyet régen nem kellett megvívnunk, mert akkor szentségtelenül hittem, hogy sokat veszthetek magam is egy keretlen harapáson, de most, mintha az alkujaink sem izgatnának, s tudnom kell, tudnom a felszín tett-e mássá, a szörnyet rejteget ott magadban még, őt dédelgeted? Vagy valami gyengét? Valamit, amit be kell kebeleznem, hogy megőrizzem a rólad alkotott képet, hogy ne rondítsa el semmi, meg te sem. De nem válaszolsz nekem, csak küszködsz alattam, elkenve a rajz egy részét.
Megvonaglik a szám, tulajdon ajkaimba harapok, mert szavaid elcsalnának a tényektől, kihasználva lényem teremtett ösztöneit. Rád morgok, kinyilatkoztatva, hogy nem ennek lenne itt az ideje, de az éhségnek mindig ideje van, hát mélyet lélegzek, hogy a levegőben érezzem a rettegés jól ismert illatát. Összecsattan az állkapcsom a kettőnk között fekvő élettelen testbe marnak fogaim, a szakadó izmok és inak hangja egy pillanatnyi időt ad neked. Mert én miattuk vagyok itt, de ha elfogynak, visszatérek hozzád Astwihad, s akkor már semmi nem ment, vagy óv meg tőlem. Mozdulok le rólad, de ujjaim a nyakadra fonódnak  hogy megszorítsam azt a kecses, törékeny nyakad.
- Nincs hova bújnod neked sem Astwihad, jó lenne, ha ezt nem felejtenéd el, s mire végzek a fogócskával készen állnál a vállaszokkal, de egyszerűek legyenek, tudod, hogy nehezen értem meg a hosszas monológjaidat. – s elindulok hátra hagyva, egy kis időre, számolva, hogy a halandók tudják, hogy érkezem, s te is tudd mennyi időd can még hátra, mert mindig visszavonzol magadhoz, mint az ellentétes pólusú mágnes.


Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Kerekerdő Empty
Utolsó Poszt
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
1 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Hell or Heaven :: Spooky Town-
Ugrás: