Jelenlétét teszi eme híres keményen és kegyetlenül elveret meccsen, mérkőzésen, vagy akárminek nevezze. Nem szokása, voltaképp kisbicskájával nyulakkal viaskodik mintsem testépítő kamion emelőkkel. De úgy vélte jó tesz egy kis új levegő fejének, új emberekkel össze ismerkedve, akik a szitokszónál aligha tudnak ékesebbet. S csakugyan elsőre megkapja, már a felkonferálótól a korhatáros jelmondatot hogy:” ugyan elmúlt már-e tizennyolc?” A válasz görcsbe rándult bólogatást és helyeslést von maga után, minek örömére a felkonferáló is elmosolyodik. Remélve ön-ön tudatlanságából. Coen előtt megnyílik a világ apróbb veszedelmesebb zónája, amit ironikusan szalmabálák vesznek körül. Abban a percben nem tudta, nevetni vagy sírnia kéne. A groteszk testhezállóbb volt számára, így mikor a ringre lépett külön kérvényezve a maskaráját magán felejtette. Mondván ettől lesz népszerűbb a közönségnek, és pontosan meccsre való a szuperhőst nem átadó öltözete. De ahogy elnézi párbaj ellenfelét ő sem túlzottan az a Halloween maskara utáló a saját körzetébe. Coenben felidézte azoknak a régmúlt aggastyánoknak a stílusát, akik már valahol egy katakombában szívnak boldog együttlétet a csatornavízével. “Nah de ne dőljünk be az első benyomásnak!” Milyen igazat is szólt a szószóló. Noha én is álruhát öltöttem, de valahogy talán a nép szeme jobban oda volt a vérengzős thriller filmekért, mint az unalmas dráma életrajzokért.
Hallja a kongást, de egy tapodtat sem mozdul. A filmben késekkel szúrná ki a szemét, de itt a ringbe pusztakezes a preferált harci stílus. Coen hanem is született színészként, de megadja tiszteletét a harcnak. Daliásan meghajol ellenfele előtt, majd egy hirtelen mozdulattal köpenyét lefejti magáról és közönség tobzódásába dobja. Ellenfelét elnézve úgy véli szabad jelzést kapott az első mozzanatra. Mi több partnerre kétbalkezessége okult jelzést ad számára, hogy noha ez alkalmas a gyors mozdulatokra ő mégis kimérten szuggerálja, hol lehet a gyenge pontja. Hogy ezt kiderítse elsőként a lábát veszi célba, ami egy ember számára a legbevetettebb végtagja. Coen viszont úgy gondolja, ha alsó végtagja sebet rejt, könnyű lesz a diadala. Közelebb kerül hozzá, majdan derékból fordul saját lábára az ő jobb lábárára. Épp csak vádlin találja, holott nagyobb ütést is mérhetett volna, de a mostani stratégiája legyen csupán a ellenfele kiismerése.
[You must be registered and logged in to see this image.]Álnevet mondott be az angyal, ennek ellenére is tisztában voltam vele, honnan származik eredetileg. Láttam már valamelyik ark társaságában. Ugyanakkor egyikünk sem olyan ostoba, hogy az igazi nevét adja meg a halandók előtt, jómagam a New York-ban használatos álnevemet mondtam be, Angela Willson. Milyen régen használtam már ezt a nevet. Volt bármi esélyem az álruhás tollas ellen? Valószínűleg semmi, ennek ellenére mindenképp megakartam próbálni. Zavart a bárgyú vigyora és a kedveskedő modora. A jobbom elől könnyedén kitért, míg a balomat hatalmas tenyerébe fogja. Mielőtt elhúzódhatnék másik kezével könyökömre fújt. Hallottam a reccsenést, amit őrjítő fájdalom követ. Fogaimat összeszorítva felszisszenek, nem adom meg neki, azt az örömöt, hogy a fájdalmamon mulathasson. Lehetetlen pozícióban áll a karom, biztosra veszem, hogy eltört. Próbálok hátrálni, de a lüktető fájdalom eltompítja az érzékeimet, így a térdemet éri a lába. A porcok elcsúsznak egymáson, hogy pár pillanattal később fájdalmasan térjenek vissza a kiindulási állásukba. Mély levegőt veszek és egy határozott mozdulattal visszarakom a kezemet. A lehető legmesszebb kell kerülnöm tőle, ha még egyszer így közel kerül hozzám, az első kieső leszek. Hátra ugrok egészen a kötelekig, lábaimat könnyebben használom, míg balon magatehetetlenül lóg a testem mellett. Próbálom kifújni magam, ha esetleg rám támadna, abban a pillanatban odébb ugrok, mintha macska-egér játékot űznénk. Nem hagyom, hogy elkapjon! Amint a fájdalom stagnálni kezd minden erőmet összeszedve támadást kezdeményezek. A kötélnek feszülök, kifelé nyújtom, majd annak segítségével ellökőm magam, akár egy pankrátor, ép könyökömet a hasába építve. Ha sikerült a támadásom ha nem, félkörívben kifordulok sebesült kezemet a magasba emelem, tűhegyes körmeimmel a szemeit akarom kikaparni.
Az év vége felé közeledvén érkeznek az ünnepek. Az egyik melyet oly előszeretettel ünnepel a halandó nép, mely egy ősi kelta ünnepből fakad, a szellemek és démonok ünnepéből nőtte ki magát az évek során, vagy onnan eredeztetik, végül is tök mindegy... Még ilyenkor is megy a dínom dánom, és hát ki volnék én ha kihagynék egy olyan alkalmat mely éppen az imént adódott?! Egy kis csihipihi egy rögtönzött arénában. A szabályok hallatán galád vigyor úszik orcámra. Cseles, cseles, de tetszik. S ha már, akkor adjuk meg a módját, pofátlanságom határtalan így ez tökéletesen megmutatkozik bevonulómban is. Végigtáncikálok a tömegem, egy ölelés egy idegennek, hadd legyen jó napja, aztán bamm dobjuk ki amink van, ez kell a népnek nemde? Parádé, hát én nem vonom meg tőlük... Mire megfordulok már az ellenfél is az arénában, ismerős valahonnan, de ötletem sincs hirtelen honnan, meg hát nem is számít. Furcsa élmény ahogy erőnk elhagy, hiszen lássuk be igencsak hozzászoktunk az évszázadok alatt. Néhány mozdulatot megejtek, még hergelem is kissé a másikat. - Na táncoljunk. - Jegyzem meg miután megszólal a gong. Meg is lódulok, amennyiben közel érek, bal karom lódul egy egyenesre, persze csak elterelés, a második támadáson lesz a hangsúly, ami egy jobb horog a bordákra. Függetlenül attól melyik jár sikerrel lépek is tovább, hogy ellépjek mellett félkörívbe, eszemben sincs szemben maradni vele. No persze sok itt a ha, de egy próbát megér. Már csak azért is, hogy felmérjem a terepet, hogy kivel állok szemben...
Az utcán sétálva egy kiabáló férfire leszek figyelmes. Nem is igazán értem, miért tértem vissza New Yorkba, valami ide vonzott. A papírt lobogtató emberhez mentem, és nem sokat várva megtudtam, hogy egy bajnokságról lenne szó. Harc, fegyverek és páncél nélkül. Tekintve harcos mivoltomat, kicsit vonakodok, de végül belemegyek. Atyám az ok nélküli gyilkosságra vonta fel a figyelmem, azóta ésszel rántok kardot. Csak ha fegyverrel támadnak rám – akkor is felvetem a béke lehetőségét- illetve oltalmazni kell valakit. Aláírtam hát a jelentkezési lapot, véletlenül sem az eredeti nevet, melyen a Magasságos nevez, hanem amin a New Yorki emberek ismerhetnek. Amint átlépem a küszöböt, le is vetetik velem a páncélzatomat. Lassan kapcsolom ki a szíjakat, és a darabok csörömpölve kerülnek az asztalra. Hamarosan a két oldalamról kötöm le a két kardot, majd a két vádlimról az oda erősített tőröket. A teljes lefegyverzés után csak a gyűrött ingem marad rajtam. Hamarosan a ringbe érek, és be is konferálnak engem Paul Johnson nevet úgy harsogták be, mintha a világ legnagyobb hősét jelentették volna be. Egy szőke nő volt a stadion másik felében, egy helyben megálltam. A nézőtérről három-négy férfi hangját lehetett kihallani, akik a nevemet harsogták. Odafordítottam a fejem, egykori kollégáimat láthattam. Mosolyogva biccentettem feléjük, és észleltem a támadást. Az első ütés elől elhajoltam, míg a másodikat kivédtem, megragadva a karját és másik karommal a könyökére sújtottam – hogyha sikerül ez a támadás – az abnormális irányba hajoljon. Tudtam, hogy a nő nem ember, már láttam démonok társaságában, felismertem. Ha végbement a támadásom, akkor egy rúgást intézek a térdére, amennyiben nem sikerült, hátrébb ugrok, és várom a megfelelő időt a támadásra.
Amikor jelentkeztem, még nem fektették le a szabályokat. Jó poénnak tűnt. Mikor már megejtettem, kiderült hogy csak fegyverek nélkül fogjuk művelni ezt. Akkor azt gondoltam, kár hogy nem egy csehóban rendezték meg, az mókásabb lett volna, mert nincs is jobb egy ittas kocsmai bunyónál. Hát ez se nyert hangszórót. Sehol egy sörös üveg, amit a partneremnek vághatnék. Egyébként sem kihívás nekem a közelharc, no mert teret hajlítok az elmémmel, ugye. Amikor beléptem a ringbe, már éreztem, a szervezők tettek róla, hogy ne tudjunk csalni és senki se használhassa a valódi erejét. Ó a fenébe! Végig tekintek a nekem sorsolt fickón, leheletnyit testesebb nálam, de ez nem mérvadó, nagyjából egy súlycsoport vagyunk. Úgyhogy ne akarjak a gyorsaságra apellálni. Megszólal a kong, most valamit tenni kéne, pedig én nem vagyok kezdeményező típus, még épp a kabátommal szórakozom, le akartam venni, hogy a vállaim és a kezeim szabadon mozoghassanak, de félúton megakadt. Ilyenkor az emberek ugrálni szoktak, és hamar megindul, de én itt jobb ha nem ugrálok. Szóval kezdhetjük, én meg ott szerencsétlenkedem a kabátommal hátra szorult kezekkel -persze, kellett nekem az embereket utánozni-, az izgalom a tetőfokára hág, amint megindul felém az ipse. Ha így folytatom, akkor jó bokszzsákként funkcionálhatok. Már egy kicsit megindult lefelé az anyag, noha döcögősen csúszik -olykor megakad-, tekintetemmel inkább a pasast figyelem, ha már izzítaná a jobb- vagy balhorgát, el tudjak hajolni előle.
[You must be registered and logged in to see this image.]Mégis hogyan kerültem ide? Arról már fogalmam sincs, azt tudom, hogy megakartam mérettetni a fizikai erőmet. Talán ezért jelentkeztem a bajnokságra. Ahogy azt kell, a szerencse dönt az ellenfelem kilétéről csak reménykedni tudok, hogy nem Volgan lesz az. Úgy tűnik egy agyatlan tollast kaptam, aki elkiáltja magát. Idióta, bár azt meg kell hagyni, hogy jóval termetesebb nálam. Morgások közepette megszabadulok minden fegyveremtől és mágikus eszközömtől, majd a ringbe lépve realizálom, hogy az erőmet csapdák és rúnák fogják le. Ezer ördög és pokol! Mégis mire vállalkoztam? A rögtönzött bíró kérésének eleget téve szembe állok az angyallal, fintorogva kezet rázok vele. A gong megszólalt. Kezdődjön a játék! Ökölbe szorulnak ujjaim, védekező pozícióba emelem a kezeimet úgy indulok körbe a küzdőtér alakjához igazodva, megtartva a tisztes távolságot az ellenfelemtől. Néha a levegőbe boxolok ijesztgetés gyanánt, mintha bármit is érne. Árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát. Enyém kell legyen az első ütés. Mielőtt kezdeményezhetne megelőzőm, hirtelen elé ugrok és minden erőmet bevetve adok egy jobb egyenest, amit megspékelek egy bal horoggal. A mozdulatsort követően sebesen szökkenek hátra mielőtt elkaphatna. Remélem kissé beleszédült a gyors rohamba, ha ez megtörtént, akkor egy gyomron rúgással is megjutalmazom. Ha meg se kottyant neki, akkor a lehető leggyorsabban próbálok kitérni a támadásai elől.
[You must be registered and logged in to see this image.]A köpcös úriember addig-addig lóbálja a jelentkezési lapot és addig-addig szónokol amíg végre el nem kezdenek szállingózni hozzá az emberek. Vagyis a népek, de mivel New Yorkban vagyunk, jogosan feltételezi az úriember, hogy itt mindenki ember. Egyesével kikérdezi mindenkinek a nevét, hogy miként is szólíthatja majd. Erre bizony szükség van, hiszen, miként fogja kiabálni a közönség, hogy épp kinek szurkol? Na és miként fogja felkonferálni őket? Na, hát ezért is van súlya a neveknek. S ha már mindenki összegyűlt és egy parányi megméretettő is jelentkezett, fejéről leveszi a keményfedeles kalapot. A neveket egy cetlire felírja, csak hogy teljesen szakszerű legyen. Majd pedig egyesével húzza ki az elmondott neveket és rakja őket szépen párba.
Ezután pedig nincs is más hátra, minthogy felkonferálja őket. Elsőként a szőke hajú nőt és egy megtermett férfit. Oh, de szomorú a sors, hiszen mi esélye lehetne egy nőnek ellene, nem igaz? Vagy mégis van? Az a világ elmúlt, ahol már csak a férfiak tudnak harcolni? Nemsokára kiderül! A férfi hangja nagyot dördül. Mielőtt még a két kötelet szétfeszítené, két marcona férfi átvizsgálja mindkét versenyzőt - ezt egyébként mindenkinél meg fogják tenni. Megmotozzák őket, ideiglenesen minden fegyverüket egy-egy asztalra kiteszik. Odabent ugyanis tilos ezekkel harcolni. A szemfülesek pedig észrevehetik, hogy a szervezők biztosra mentek. Mindenféle csapda és rúna van felfestve a talapzatra. Igen-igen, itt bizony senki sem használhatja az erejét. De erre készülhettek is. Az úriember feláll egy szalmabálára, átnéz az egyik cölöpön. A két versenyzőt megkéri, hogy álljanak egymással szembe, fogjanak kezet. Majd pedig ha kong a harang - mely mellette van - akkor kezdődhet a viadal.
Második párosnak két férfi mérkőzik meg. Egy elmebeteg fejű és egy kimért férfit. Ugyanúgy megmotozzák őket és ugyanúgy betessékelik az arénába. Ugyanúgy szól a harang és eshetnek is egymásnak a felek.
Ahogy a harmadik párosnál is így történik. Egy kissé kelekótya férfi és egy igen furcsa szerzet került egymással szembe. Na vajon ebből mi fog kisülni?
És a nézőseregben? Ugyanis egy kalappal a kezébe jár körbe egy cigányruhába felöltözött nőszemély, hogy fogadásokat gyűjtsön össze a bajnokság ideje alatt. Aztán csak vigyázni, nehogy véletlenül lenyúlja a pénzeteket!
A rendezvény helyszínéül szolgáló nem túl kicsi, de nem is hatalmas park közepén foglal helyet egy igazán egyszerű ring. Nyolc szögét legalább másfél méteres vastag cölöpökkel rögzítették. Ezek között pedig egyszerű, mégis elég vaskos kötelet húztak. Összesen három sorban. Sem bejárat, sem kijárat. Minden cölöp mellé egy-egy szalmabálát helyeztek el, vajon ez az egész a véletlen műve lenne? Vagy funkciót is használ? Használ hát! Egy aprócska ember, szinte már törpe áll az egyiken, kezében régi típusú hengerre húzott papírlapot tart. Oh, nem kell aggódni, hogy ilyen apró, hangja betölti szinte az egész parkot! Kiabál, ordít, magára vonja a figyelmet. Harcra bíztatja a város lakóit, kéri, most öntse ki magából az elmúlt időszak fáradalmait. S akik nem szeretnének harcolni, csak részt venni? Ők is megtehetik. A ringtől alig másfél méterre újabb szalmabálákat helyzetek el körbe, melyre kényelmesen le lehet ülni, vagy akár állni. Ki miként szeretne szurkolni harcosáért.
Helyszínen zajló verseny:[You must be registered and logged in to see this link.] Mesélő: DragonLady
