[You must be registered and logged in to see this image.]Sikerül a kis manőverem, apró mozdulat, de épp elég, hogy elkerüljem a támadását és jól irányzottan eltrafáljam a mellkasát. Örömködni ugyan nincs idő hiszen Ő sem rest, lendül a láb és viszonozza előbbi gyomor környéki támadásom. Sikerrel. Meg is tántorodom tőle és a ring széle igen csábító lássuk be... Nincs idő elmélkedni, erőnlétem kezd már fogyogatni, a harc hevében pedig a fájdalmat mind hamar leküzdjük, egyikünk se ma létett először a küzdelem mezejére, nincs is ezen mit taglalni. A másik jómadár közben mazsolázik a háttérben, szép mondhatom... Na de erre amúgy sincs idő elmélkedni, ne is fecséreljük ilyesmire. Egyensúlyom meg tudom tartani, így újabb egyszerű döntést hozok. Mindent egy lapra: a ring korlátjáról veszek lendületet, ha már így alakult, és figyelve mozgását, egy gyors lépés, és már dobbantok is. A levegőbe ugrok, hirtelen csapom előre a jobb térdem, hogy egyenest az arcát vegyem célba vele. Vagy eltrafálom és, vagy nem. A védekezés lehetőségét ezzel el is dobom magamtól, hiszen a levegőben haladva a mozgás képtelen vagyok már korrigálni. Így ha elvétem Ő pedig támadni készül, nos úgy igencsak nagy eséllyel jár majd sikerrel, legalább is míg földet nem érek... Ha érek... De hát ez van, a pusztítás már csak ilyen, vagy-vagy, a lényeg a rombolás.
Szuszogva állok meg, tekintve, hogy a manőverezésem nem kivitelezhető. A hely nem adja meg a lehetőséget, hogy a háta mögé kerüljek, így nem is próbálkozok. Megfelelő távban maradok, hogy bármikor segíteni tudjak, ha Ramiél rászorul, azonban hagyom őt küzdeni. Eddig én álltam az ütéseket, most ezt a tisztséget átadom az arkangyalnak, tekintve, hogy ő még jobb formában van, mint én vagyok. Bizony, megérdemlem a pihenést, persze tudom, a harcnak még nincs vége. Ha az idegen ki lesz söpörve, bátyám velem fog majd küzdeni. Akkor pedig erősebbnek kell lennem, máskülönben elver engem, elég csúnyán. Főleg, hogy még ne igazán fáradhatott ki a küzdelemben. Talán majd most. Figyelem a kettejük közötti harcot, amíg a számban nyelvemmel megtalálom a sebe, mi fogam után maradt. Még érzékeny lesz egy darabig, és amikor újra nő, az a kicsikét viszkető érzés… Olyankor mindig rágni tudnék valamit, akárcsak a csecsemők. A közönség felé nézve látom a rosszalló pillantásokat. Vajon mit szólnának, ha tudnák: egy démont gyűrtem le. Lehet, hogy ünnepelnének, de ez nem fontos. Igazán sosem érdekelt, hogy tetteimet miként ítélik meg, hiszen mindig úgy véltem, helyesen cselekszem, és tekintve, hogy ebben a játékban mindent szabály szerint csináltam. És az a lényeg, hogy szabályok követve legyenek, mert szabályok nélkül eluralkodik a káosz. Csendes megfigyelőként várok egy darabig, szuszogok, próbálom összekaparni az erőmet, több-kevesebb sikerrel, hogy esetleg beugorhassak a harcba. Ám úgy látom nincs rám szükség, Ezt a részt már Ramiél elintézi.
Rárontok a démonra, de közben ő is mozog, s mivel a mozgást előre kiszámítani nem lehet, csak bizonyos esetekre gondolhatunk, így még ha csekély esélye is van a pontos időzítésének, most mákja van. A kezem elzubog a feje mellett, tekintve hogy az izgalom hevében elmozdult és nem úgy, ahogy vártam, én meg fent akadok az ütésén. Egy pillanatra beszorul a levegő, aztán meg nem is kapok levegőt, a harc hevének tudható be, hogy nem foglalkozom vele. Bár mozgás közben próbálok ez ellen tenni, jó harcoshoz méltóan nem kezdek el tökölődni és levegő után kapkodni, az előttem lévő ellenfelem leamortizálása helyett. Kicsit megtántorodom, emiatt lépek is egyet hátrafelé. Szóval ő most történetesen a ring szélénél szotyizik, ekkor tudatosul bennem milyen jó is ez. Persze, így Phanuel már nem tud a hátába kerülni. De én mindig azon a véleményen vagyok, hogy használjunk fel mindent, amit csak lehet. Dühösen rúgok egyet felé első felindulásból. Éljen az adrenalin! Most is tartózkodom a balett óráktól, de nem szeretném csak lábon rúgni, úgyhogy mindenképp annyira kell emelnem a lábam, hogy pontosan a gyomránál érje a talpam. Ha ez sikerül, úgy erőből taszítani tudok rajta azzal a beszorult rugózó mozdulattal, mikor az ember lába behajlításból éppen kifelé egyenesedne. Úgy jó eséllyel neki csapódik a ring szélének, és mivel az előző mérkőzésen láttam hogy lehet erről pattanni is és nagyobb lendületet venni...hát most ő kap egyet, de nem azért hogy engem a porba döntsön. Legalább is nem ez a terv. Csak mivel ő lendületbe kerül a visszafelé útra, nekem már ha fele akkora erőt is adok bele az ütésbe, akkor is nagyot fog szólni a csapásom. Kivéve ha megint bemákolja a kitérést, vagy a védést, mert nyilván ez benne van a pakliban, de ilyen hirtelen mozgásoknál nehéz produktívan irányítani, főleg úgy, ahogy beállt nekem az öklösével. Sarkon fordulok a gyors mozgás érdekében, két lépést bal oldalra mozogva, a jobb kezem ökölbe szorulva ugyan, de egyenesen lendül előre, megint csak kerülöm az íves és felesleges mozdulatokat, úgy fordulok hogy a következő csörténknél az ütés találkozzon az arcával és jól homlokon vághassam vele. Ugyanakkor ez a mozgás kitérésre is tökéletes. Ha betalálok neki és nem csak karcolom, azzal meg lehet rengetni alapjaiban az egyensúlyát, tekintve a körülményeket.
[You must be registered and logged in to see this image.]Mennyivel egyszerűbb volna, rájuk robbantani az egész kócerájt, de ez az opció nem áll fenn. Csupán éteri gondolatom érti meg Phanuel mozdulatát mikor is a felsőbb erőkhöz próbálna folyamodni, mert hát a valóságban ennyire részletesen nem tud az ember mindenre figyelni, így engedjük is tova a gondolatot az éterben. Kitérésem sikeres sőt még lökni is tudtam egyet rajta, romantikus összebújás a vége. Nem sok időm van lihegni picit, erre majd később még kitérek. Édes vállveregetés aztán bamm, végre megmozdul a sunnyogó is. Phanuel részéről számítottam a rám rontásra dühében, miután egyensúlyát visszanyerte, de végtére is mindegy hiszen egy irányból érkeznek, a célszemély már részlet kérdés. Nem is cifrázza Ramiél, lendül a kéz. Hát, kockáztassunk. Ez volt az eredeti terv is ha sikerrel jár a lökésem. A nekem rontó felé mozdulok magam is, egészen parányit indulok balra, hogy kitérjek az ütésből, de ugyanakkor rogyasztok is, hogy lejjebb essen a súlyponton és - jó esetben - ökle elzúgjon felettem / mellette, helyette pedig az én meglepetésem érkezzen meg. A jobb könyököm az Ő és az Én lendületemmel együtt, egyenesen a mellkasába, effektíven a védtelen mellkasba hiszen a karja éppen ütésre lendül... Marha jó és pontos időzítés kell, de ha sikerrel járok akkor igencsak meglepődhet a másik - és végre liheghet picit Ő is nem mellesleg! - de meglátjuk hogy lesz, vagy én akadok fenn az Ő öklén, vagy Ő az én könyökömön... 50-50. Egyszer élünk nemde? Akad itt még két apróság. A fentebb említett dolog, lihegés, halandóként furcsa élmény, a fáradtság, lassan kezd rám törni azt hiszem ami nem jó, mert hát nagyon sok hibázást eredményezhet, meglátjuk hogy alakul... A másik kevésbé fontos, Phanual, lévén mindkettő a lökésnek hála velem szemben van, én pedig igyekeztem úgy mozogni, hogy az egyik oldalamon a korlát legyen, így megkerülésem 1. Csak egy vak nem venné észre... 2. Igencsak félkörívbe körbe kell táncolja a fél arénát mire ez sikerül, addig nekem bőséggel volna időm beverni a sarokba rögtönzött bajtársát... nem is értem minek erőltetik ennyire. De nekem ez csak jó, mászkáljanak csak, bánom is én, legalább Ők is elfáradnak a nagy császkálásba. Csak hogy rátegyek egy lapáttal: még ha sikerül a könyökös cselem, akkor rögtön fordulok is be ismét,hogy megint csak szem előtt legyenek a kis sunyik. Persze túl sok a ha, lehet el sem jutok eddig mert találkozom a bal egyenesemmel és épp az univerzum csillagait vizsgálhatom a szemhéjam belsejéből...
Ahogy ott ökölpárbaj kerekedett ki közöttem és az ismeretlen között, figyelemmel kísérem Ramiél manőverezését. Bizony, nem nyílt harcba küzd a fivér, átadta nekem a közvetlen harcot, amit én művelek is, kisebb-nagyobb sikerrel. Rúgok felé egyet végül, tudtam jól, hogy van esélye annak, mi most bekövetkezett, magam se tehettem volna jobban. Bizony, talán még nálam is sokkal jobb harcossal kerültem összetűzésbe. Látszik a gyakorlat, ahogy a lábam felé tér, és a rúgásom a levegőt szántja csak. Totálisan kitért a támadás elől, és mire eszméltem volna, támadt is, ráadásul eléggé sikeresen, és meglökött az ark felé. Ramiélnél érkeztem, magamban tudom is, hogy talán, ha ketten harcolnánk a másikkal, akkor a küzdelem sokáig tartana és talán én maradnék alul, de mint látjuk, ketten vagyunk ellene. Bátyám megpaskolja a vállam, ahogy hozzá érkezek, tudom jól, hogy ez mit jelenthet. Most ő ront rá, és már mögülem ki is ugrott, hogy közelharcba keveredjen. Amint megütközik vele, felszívom magam, és tervezek is egy manővert. Apró mozdulatot teszek az ujjaimmal a testem mellett, majd kissé dühödten szememet forgatom. Én botor, mágiát akartam használni. Más módszerekhez folyamodva én is hasonló taktikát űzök, mint Ramiél, kicsit távolabb maradva próbálok kikerülni a látóteréből teljesen, hogy majd a háta mögül a kellő pillanatban támadást vihessek végbe. Vigyorgok, mikor a démon megkapja fivérem öklét az arcába, na, talán nagyon nem is kell asszisztálnom neki.
Úgy tűnik Abaddon-nak leesett a tantusz, hogy nem fog tudni két felé figyelni, ha nem talál ki valamit, bizony a hátába kerülök. Persze az egésznek Phanuel szívja meg a levét, mert ő van kéz közelben. Nos, azért én a verekedőktől sokkal távolabb vagyok, azon mesterkedem hogy Abaddon hátába kerüljek, de tekintve hogy oldalazgat és közben Phanuel-t veri éppen, hát úgy gondolatban mennék még egy kicsit, akkor neki háttal tudnék lenni. Úgyhogy ezt is tenném, ha hirtelen nem indulna meg felém a nagydarab harcos testvérem. Attól nem félek hogy elütne, mert megvan neki a maga egyensúly érzéke és a tehetsége a megálláshoz, másrészt meg ahhoz nem vagyok ott, így van ideje "fékezni" még akkor is, ha történetesen nagyobbat taszajtottak rajta. Akkor szerep csere! Finoman csapok egyet Phanuel vállára, aztán szempillantás alatt robbanok ki mögüle, majd ő kezd magával valamit, én meg adjusztálom a démonunkat. Jogos az észrevétele Abaddon-nak, de én nem fogok Phanuel-nek neki menni, amíg van kiből választani, vagy amíg nem ad rá okot, de nem ad úgy látom. Én sem fogok neki. Sokkal örömtelibb a démont pofozni. Semmi íves, felesleges mozdulat, semmi fifika, sok értelme nem is lenne, hiszen vagy ütünk, vagy nem ütünk, integetni meg nem fogok senkinek. A démonra rontok, indul a bal egyenes az arcába, ha nem védi ki, akkor csattani fog.
[You must be registered and logged in to see this image.]Az ördög bújt ezekbe?! Ja, az nem, az épp a heréit lógatja valamerre... Na sebaj, az ember ne számítson korrektségre a mai világban, persze én magam is ezt tettem volna, hehe. Kettő egy ellen, hát nem az első eset lássuk be. Aki részt vett már harcokban annak nem nagy újdonság az ilyesmi. A csatatér közepén néha jó ha nem a saját társad fejét csapod le a baltával a harc hevében. Benne van a pakliban. Na de, végre legalább sikerül is valami, betalált az egyenes és egy foggal kevesebb is rögvest. Hát, ez is valami... Nem hagyom el a színteret nyom nélkül, de nem ám. Pecsétem itt hagytam, immár hátra is dőlhetek. Nem ám csak viccelek. Az imént említettem azt a bizonyos harcmezőn edzettséget, a masszív srác mozgásából ítélve megvan benne is, a másikról sokat nem tudok csak a sunnyogását, amivel próbálkozik. Ha sokat mozog a harcmezőn a figyelmed megoszlik, nincs más választásod mint hogy figyelni többfelé, másként a fent említett fejlecsapás is bekövetkezhet - akár még egy bajtárstól is - , szóval, volt már rosszabb is. Nem véletlen mozdultam tovább az ütés után, eszemben sincs kiengedni a látó teremből a kis sunyit. Viszont a szőkeség már mozdul is, rúgni készül. A tartó lábának irányába mozdulok, így a rúgás erejét veszti ha sikerrel járok, és közben továbbra is a szemem látószögében igyekszem tartani a sunnyogót. Sőt ha már ilyen közel ficánkol, akkor megpróbálok még valamit. Lévén ezek csupán pillanatok és az ütéshez lendület kell ha közel akarna jönni, hát a kitérés mellé, ha sikerül, még taszajtok is egyet a szőkén (Phanuel) egészen véletlen éppen a Sunnyogó irányába. Hátha végre egymással is kezdenek valamit. Ha sikerül pont jó ütemben elkapnom a rúgás közben akkor bizony nehezen tartja majd meg lendületét. - Szépen vagyunk, mondhatom... - Jegyzem meg élcelődve, viccelődve, vagy csak szitkozódva, nehéz lenne megállapítani éppen melyik. Lévén a két jómadár elég egyértelműen ki akar iktatni, nincs más választásom mint kihasználni a saját gyorsaságom a nagyobb ellen, a Sunnyogónak pedig mindig úgy forogni, hogy ne tudjon mögém kerülni. Ezt fogom játszani, más opció nincs jelenleg, szóval ezzel próbálkozom. Esetleg az is fenn áll, hogy berugdosnak a sarokba, egyszer élünk nemde? De remélem sikerül a művelet és ha más nem akkor legalább jól lefejelik egymást, az bizonyára a közönségnek is tetszene. Nekem meg aztán főleg. Meg aztán, a fejem fájdogált, még is csak ketten is rugdaltak lássuk be... Még nem döntöttem el tetszik e a halandó lét.
Meglehet, hogy bolondságnak gondolnák sokan azt, mit tettem. Esélyt adtam a férfinek, hogy felkeljen a földről, de így volt fair. Igaz, ez nem éppen egy fair játék, ahogy már azt tapasztalhattam is. A nő mostanra már biztosan rendbe is jött, tekintve démoni mivoltát. Neki nem hagytam sok esélyt, tekintve, hogy ő miként állt neki a harcnak. Az előttem lévő férfi eléggé harcedzettnek tűnt, és én katona vagyok. Felismerem a hozzám hasonlókat. Éppen ezért adtam esélyt neki, hogy több esélye legyen, tekintve, hogy ketten vagyunk ellene. Nem telt el sok idő, és én is bolondságnak gondoltam, amit tettem. Ahogy megtelt a szám vérrel, éreztem a csontdarabot a nyelvemen. Amint kitért, én is vele mozdultam és egyet köptem. A véres köpetem nem csupán DNS-t, hanem a fogamat is tartalmazta. Annyi gond legyen, kinő újra a regenerálódásnak köszönhetően, de akkor is fájdalmas érzés, ahogyan az állkapcsodból kifeszül egy darab. A vérem íze betöltötte a szám. Ahogy kimozdultam a helyzetemből, egy rúgást irányítottam a sípcsontjára, és onnan még egy ütést próbáltam a bordáira. A tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal és erővel próbálom bevinni ezeket, ha mást nem is érek el, akkor Ramiél mögé képes kerülni, ami előny. Ha mögötte van, akkor szét tudjuk cincálni a férfit. Élőről, hátulról ütéseket kap, esélye sincs védekezni, most nem fogok neki esélyt adni, hiába harcos, rájöttem, hogy nem szabad nagylelkűnek lenni. Egész idő alatt azért is harcolok, hogy több fogam ne hagyja el a szájüregem, így is majd három hét lesz, mire ez az egy visszanő.
Tekintve hogy Phanuel is hasonlóan véli a kialakult szituációt, a démon nagyon gyorsan találja magát szorult helyzetben. Bár a két rúgást követően súlyos másodpercekig nem történik semmi. Azon kívül hogy a testvérem megszólít a saját nyelvünkön, én pedig szolidan fejet hajtok felé. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy nekiállunk örömködni itt, elvégre egy bajnokságon vagyunk, még ha csak játék az egész. Később majd röhöghetünk egy jót ezen az egészen, de a szavak ideje nem most jött el. Igen, ez hamar ki is derül, miután itt megejtettük a rögtönzött tisztelgést, az eltelt idő alatt Abaddon megrázza magát, rendezi a gondolatait, aztán nekimegy Phanuel-nek. Kár. Mert én nem hagytam volna felállni. Az élet nem fair, Atyánk se fair és senki sem az. Nem esett volna nehezembre tovább rugdosni a földön, amíg mozog. Nos, erről lecsúsztam. Szörnyülködve nézem, miként ront neki a nagyra nőtt harcosnak. Hát ez Pech! Úgy vélem ha egyszerre kezdjük el ütni, akkor bezavarunk egymásnak, szóval marad az asszisztáció. Nekem oldalvást van, még. Bevetem a póker arcot, ami nálam kimerül a rezzenéstelen fapofában, csúnya nézéssel fűszerezve és közben elkezdek neki ellentétes irányba mozogni. Mindezt gyorsan, szóval vagy utánam fordul, vagy Phanuellel foglalkozik, aki gondolom szintén nem fogja türelmesen kivárni, míg ő velem ügyködik. Abaddonnak ez se így, se úgy nem jó.
Ha nem fordul utánam, akkor arra eszmélhet, hogy amíg Phanuel támadásait hivatott kivédeni, esetleg még vissza is támad, addig én zavartalanul a hátába érve úgy istenesen a gerincébe csapok ököllel, derék tájékon, majd ugyanez még egyszer a másik kezemmel.
Ha utánam fordul, akkor fenyegető mozdulatokat teszek, mint aki mindjárt odamegy beverni egyet, de valójában nem teszem meg a távolságot kettőnk között. Megvárom amíg Phanuel leüti hátulról, és addig is igyekszem kivédeni a támadásait.
[You must be registered and logged in to see this image.]Gong, futás, becsúszás, rúgás... Csak nem az enyém. Nem szoktam húzni az időt, most sem tettem. Röviden, tömören, szopás. Ramiél könnyedén kitér becsúszószerelésem elől, pedig oly szép lett volna... Démon tervez, Isten meg... kapja be. (Hányszor elhangzott ez már részemről, számát sem tudom...) De nem most fogom megszámolni, előbb a fogaim számát kéne ellenőriznem. A bal orcámmal hihetetlen erejű csapást mérek a lábára. Minden csak nézőpont kérdése nem? Persze itt még nincs vége. A masszív fickónak sem kell több, már legalább is vélhetően Ő rúg még egyet amolyan nesze paraszt jelleggel rajtam. Hát meg a fa...om nem kéne?! Futna át fejemen a gondolat, de inkább csak lábak futnak át rajta... Mielőtt futball világbajnokságot rendeznek főszerepben a fejemmel megpróbálok elgurulni a földön így nyerve időt a feltápászkodásra. Féltérden még megrázom a fejem s megtörlöm orcám is, hogy helyrerázzam gondolataim, meg úgy mindent. Ec pec kimehecc. Lássuk a nagydarab milyen gyors, az angyalról már tudom, hogy igen, most jöjjön a kettes. Féltérdről veszek lendületet úgy rontok neki és lendül a jobb ököl, teljes erőből száguld felé de a utolsó pillanatban... semmi, nem történik semmi az utolsó pillanatban mert ez most nem elterelés, egy arcra célzott jobb egyenes úgy lendületből aztán majd sikertől függően térek is ki oldalra, hogy mellé kerüljek Ramiél pedig nekem lehessen féloldalt, rálássak, semmikép sem akarom hagyni hogy egyik elém másik mögém kerüljön.
Időbe tellett, míg kihevertem a fáradalmakat, maiket a démoni nőszemély okozott, ám szerencsére neki is lesz mit kipihenni. A közönség nem igazán kedvel engem, mert így elbántam egy nővel, ám ha tudnák valódi kilétét a kisasszonynak… Végül eljött, mikor a szuszogás után ringbe szálltunk. Hárman voltunk odabent, ami meglepett engem. Általában ketten szoktak ilyen helyzetben harcolni, ám most ez a hely az ókori Hellászra emlékeztetett. Ahogy odaértem hozzájuk megörültem, és egy mosolyt engedtem meg magamnak Ramiél bátyám felé. Jó látni, hogy ő is itt van. Egy rövid felkonferálás után meg is szólalt a gong. Egyértelműen nem támadtam Ramiélt, hiszen egy arkangyal és ami még fontosabb, engem még nem bántott. Csak akkor támadok rá, hogyha ő is ellenem lesz. Beállok az alap pozíciómba, majd látom, hogy a démon megindul és a Halál arkjára támad, megindulok irányába. Ramiél hárított, és a férfi elvetődött a földön, láttam az eredeti célját. Jó fogás lett volna, de Ramiél könnyedén kivédte. Egy ilyen trükk kivédéséhez elég tapasztalt harcos az arkangyal. A bátyám rúgást indít a férfi arca felé, és már látom is a fájdalmas végkifejletet, de ezzel mit sem törődve, magam is lábam minden izmát bele adva tarkón rúgom alig egy másodperccel Ramiél támadása után. Bizony, már látom, hogy az a terv, hogy az idegennel feltöröljük a padlót. Miután belerúgtam a földön lévő férfiba, mellé szökkenek kellő távba, és a sarkammal a térdére mérek rúgást. Az majd talán nehezíti a mozgásban. A rúgás után hátrébb ugrok tőle, mégse a földön fekve kéne őt kiütni, hisz a közönség ahhoz mit szólna. Az angyalok ősi nyelvén, amit ember nem ért és a démonok közül is a legősibbek közül csak egy-kettő ismeri, odaszólok Ramiélnek. - Jó látni, testvér. És ezzel a démonnak hagyok egy kis előnyt, legalább annyit, hogy felálljon.
Tekintve hogy a társam szó nélkül lelépett meccs közbe, így volt időm elvonulni magamnak egy kis időre, míg a többi meccs befejeződött. És lám, most megint itt vagyunk. Hárman a ringben. Nekem mind a két arc ismerős, és halovány örömmel tölt el hogy az egyik Phanuel. Nah, akkor mi angyalok fogjunk össze és hajítsuk ki a démont a ringből. Legalább is én így gondolom. Úgyhogy amíg a felkonferálás tart én ezt így letárgyalom magamban, ha netán Abaddon Phanuelt veszi elő, akkor én majd hátba támadom. Közbe mintha magyarázna valamit, sose értettem egyeseknek miért van szó menésük ilyen helyzetekben, de hát az ő gondjuk. Úgy tűnik megdicsért. Ó, ha tudná! Kis ideig figyelem, közben most előrelátóan leveszem a kabátomat, és amíg még a porondmester szövegel, nagy gonddal összetűröm és ott hagyom a ring sarkában egy kis széken, amire szerintem nekünk lehetne leülni vagy nem tudom. De most kabát tároló lesz. Véget ér a szöveg, három lépést előre megyek, aztán úgy veszem észre a démonunk még is csak engem akar bekóstolni. Valóban lendül a keze, vagy csak integet valakinek? Én nem tudom melyiket óhajtja, de mivel fenyegető a közeledése, én reflexből oldalra lépek - attól függően hogy melyik kezét emelte fel és azt az oldalt választom, úgy a legegyszerűbb kitérni, mert általában gerincből ráfordulunk arra az oldalra és úgy nehéz korrigálni a mozgást -, legalább két lépést, ezzel egy időben védekezőleg a fejem elé emelem az egyik karomat hogy abba csattanjon ha még is ütni akart és nem az egyik ismerősének integet éppen. Hát szigorúan véve nem boksz meccsen vagyunk, de a felállásból ezt sejtem, bár én sem védekezem úgy, mint abban a sportágban, főleg mert nem értek hozzá. Egy igazi harcos nem szabályok szerint harcol, ugye. És itt van a kutya elásva. Nos, a megállapítás bizonyosságot nyer, akkor amikor az ütés imitálását követően "Kelj fel Jancsi!" -t alakít. Jah, egy valaki elhagyja a terepet és az jelen pillanatban ő, bár úgy vélem nem adja meg nekünk azt a kegyet, hogy kicsússzon a ringből is. Közben én sem állok egy helyben.
A földön köt ki. Felismerve a helyzet adta előnyt, kevésbé látványosan, de annál szakszerűbben fordulok meg felé és lépek, ha muszáj, kevés mozgással pont annyira emelem meg a hozzá távolabb eső lábam, hogy aztán azzal az arca felé rúgjak oldalról. Galád húzás, tudom jól. Maradok az egyszerű, jól bevált mozdulatoknál, szóval ez pont úgy néz ki, mint amikor egy ember dühödten belerúg a defektes gumijába.
