────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 789 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Igaz, nem azért sétáltam ki egészen a gyümölcsösig, mert nem volt jobb dolgom, vagy mert nem tudtam volna máshogyan elképzelni az éjszakámat, és láthatóan Cole sem azért ücsörög egy fa tövében a kényelmetlen, hideg talajon, mert majd kicsattan a boldogságtól, mégis azon kapom magamat, a puha nevetése hallatán megkönnyebbedik a lelkem. A temérdek ballépés után jól esik csupán egyetlen alkalommal a jó irányba mozdulni, főként, ha egyébként az önkifejezést illető tehetségem egy képzeletbeli skálán az esetek zömében a nulla közelében araszol. Persze így sem vagyok képes olyan bátran, őszintén és felszabadultan kinyilatkoztatni a gondolataimat, érzéseimet, mint ahogyan azt szeretném, a zavarom és ezernyi aggodalmam alattomosan áll lesben, s sosem „hagy cserben” az ilyen pillanatokban. De azért igyekszem a legtöbbet kihozni magamból, főleg, amikor úgy érzem, hogy… ott kell lennem valaki mellett. Amikor ott akarok lenni valaki mellett. Ritkán fordul elő, ám nem is Ő lenne az első, akinél lecövekeltem. Emlékszem a lányra, akinek a vőlegényét igazságtalanul kivégezték, és akit azelőtt még csak nem is ismertem… Ennek ellenére szükségét éreztem, hogy a közelében legyek, elviseljem a mély csendjeit és a vad üvöltéseit, kivárjam, amíg rádöbben, muszáj lesz összeszednie magát, mert semerre sem megyek. Közel sem volt egyszerű, de sosem bántam meg a döntést, kitartsak Natalie mellett. Kíváncsi lennék, vajon Cole bensőjét mi tépázza éppen? Hiába fúr az oldalam, nem kérdezek rá, helyette széles, enyhén hitetlenkedő mosollyal fordítom rá a tekintetemet. - Ó, szóval le akartál itatni legutóbb? - csóválom meg a fejemet rosszallóan, próbálva a tudatom legmélyére űzni a zavaromat, ami természetesen nem olyan egyszerű. S lám, ennek dacára tovább mozog a szám. - Ha elfogadsz egy tanácsot… Legközelebb sört hozz. Kár rám pazarolnod a drága italokat - teszem hozzá egy szemérmesebb mosollyal, bár a kijelentésemet teljesen komolyan gondolom. Mindösszesen az idegeim nyugtatásáért ittam legutóbb, de egyébként semmi élvezetet nem találok a whiskyben vagy más italokban. Talán régimódi vagyok, vagy egyszerű mint a faék, ám én megmaradok a sör pártján. A hamburgerhez is az illik a legjobban, mondjon bárki bármit. Idő közben a nővéremmel kapcsolatos téma szerencsére szépen elül. Túl kellemessé vált itt ücsörögni a másik mellett ahhoz, hogy tovább rágódjak Kait felszívódásán azzal a különbséggel, ezúttal hangosan bosszankodnék. Annak pedig semmi értelme: az, hogy mindkettőnknek kellemetlen pillanatokat okozok nem hozza vissza a nővéremet. Ellenben a megállapításába erősen belekapaszkodok, és újonnan feltámadt érdeklődéssel futtatom végig a szemeimet az árnyakkal ölelkezett gyümölcsösön. - Remélem nem az - nyögöm ki kisvártatva. - Úgy értem… Veled még csak-csak megosztozok rajta, de ennél nagyobb forgalmat nem kérek - jegyzem meg fél-komolyan, hisz a szavaim igazak, mindössze a körítést igyekeztem elviccelődni. Tulajdonképpen az ő jelenléte a legkevésbé sem zavar, végtére is minden további nélkül elsétálhattam volna, senki nem kényszerített arra, hogy letáborozzak mellé, és valamiért úgy érzem, ő sem követett volna. Mások már esélyesen rám akaszkodnának, vagy azért, mert az anyám és a bátyám hű emberei, vagy mert a Payne név körött legyeskedni még mindig több előnnyel jár, mint hátránnyal. Na de elkalandoztam, legközelebb pedig már a mély lélegzetére eszmélek és arra, elemeli rólam azt az átható pillantását. Gratulálok, Alex, sikerült a béna megjegyzéseddel megölnöd a hangulatot. Leképezve a sóhaját, magam is szusszanok egyet, mialatt virágszirom rendezésbe kezdek a lábamon. Talán a kényelmetlenség érzetének leküzdésére hozakodok elő a találkozóval, arra nem gondolva, az érzés nem fog változni, csupán a jellege. - Gyakorlatilag. Elméletileg ez a mostani inkább hasonlít… - na igen, megint a szavak és a kifejezésbéli nehézségek. Nem jönnek könnyen a számra a gondolatok, és mire kibököm őket, olyanná válnak, mint egy rosszul megírt könyv erőltetett sorai. - inkább hasonlít egy álomhoz. A gyümölcsös ilyenkor szinte nem is evilági - főként, ha belepottyan egy meglehetősen különös alak Cole képében. Korábban sem tudtam kiigazodni rajta, valahogy eddig is körbelengte valami különös, ami most még kifejezettebben mutatkozik rajta. Mindenesetre ismét könnyebbé válik néhány grammal a lelkem, amikor biztosít róla, hogy látjuk még egymást. Nem mondhatnám, hogy fülig beleestem, inkább van szó arról, ha valakihez elkezdek ragaszkodni, akkor attól már nehezen válok meg. Nincs sok ember az életemben, akivel kapcsolatban így éreznék, a választás módszeréről pedig engem is felvilágosíthatna valaki, mert gőzöm sincs róla. A kissé érzelgősre kanyarodó gondolataimból hirtelen ránt ki a megállapítása, amin kénytelen vagyok felhorkantani, és a virágszirmokról felkapni rá a tekintetemet. - Igazából ez most egészen elbizonytalanított. Ki tudja, a végén még csak fel sem ismernél - mosolyodok el, megemelve a kezemet, hogy lesöpörjem magamról a szirmokat. Aztán valahogy mégis csak feleszmélek, és a ledózerolásuk helyett egy teltebb szemet felcsippentve, előzékenyen áttelepítem a bagoly-társam alkarjára, révén, az esik hozzám a legközelebb. Így kevésbé érzem magamat kívülállónak. - Na és… te sem tudtál aludni? - váltok témát hirtelen. Eddig meg tudtam állni a kíváncsiskodást, és valójában most sem faggatózok direkten, azonban lehetőséget adok neki a beszédre, ha velem ellentétben ő hangosan is szeretne „bosszankodni”.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Márc. 30, 2019 2:37 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 729 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem foglalkozom túl sokat a vadászok ügyével és az eltűnt vezetőjükkel, de azért jó érzéssel tölt el fejben összekapcsolni a szálakat; ugyanakkor félek, hogy ha tovább kérdezősködöm, Alex azt hiszi majd, csak a története eladható részei érdekelnek és onnantól nem mond mást többé. A csend lesben áll a gyümölcsfák között, ott, ahol a sötétnek is saját árnyéka van. Kidugja a fejét, a holdfény pedig ismét felém kezdi csalogatni, valahányszor beszélőpartnerem szünetet tart, így aggódva pillantok Alex irányába, mikor nem hallom a hangját egy darabig. Csukott szemekkel ül kicsivel arrébb, az esti szellő fekete tincseket seper egymásra a homlokán. Igyekszem átvenni a szellemét, és még azelőtt elkapni róla a tekintetem, hogy észrevenné, az nemrég megállapodott az arcán. Azt kívánom, bár az a verzióm lennék, aki mellé úgy gondolta, érdemes letáboroznia ahelyett, hogy egyszerűen tovább sétált volna. Bár tényleg tudnék vigyázni magamra. Bár lenne annyi erőm, hogy még egy napig a víz felett tudjak maradni. Nem lepődtem meg, mikor nem keresett újra, és most annál váratlanabbul csap le rám a flörtöléssel. Ha csak tíz démonoknak állított csapda van a városban, abból kilenc a bázisuk környékén lehet, ezért még akkor sem mertem volna megközelíteni az épületet, ha a fejembe veszem, hogy megtalálom őt. De az is lehet, csak a szerencsén múlt, hogy ne találjam zseniális, beteljesítendő pontnak a vad ötletet, hiszen sokszor apály és dagály módjára váltják egymást a hangulataim. Mikor a hold nem hívja többé partra a hullámokat, száraz homok marad a helyükön, én pedig ellenállhatatlan késztetést érzek rá, hogy meztelen talppal rohanjak rajta keresztül. – És én még azt hittem, whiskey nélkül esélyem sem lenne – nézek felé nyíltan már a második alkalommal, és ezúttal még egy halk nevetés is kíséri megjegyzésem. A vágások képe azonban minden erőlködésem ellenére befészkeli magát a gondolataim közé, mikor hozzájuk érek a dzseki és a vékony kötés felett. Mélyvörös csíkok és lila foltok érnek egymásba a ruháim alatt, és úgy emlékszem, nélkülöznek mindenféle szabályosságot és tisztaságot. Biztos vagyok benne, hogy a tompa élnek hála hatalmas hegekkel kell később számolnom, ha néhány napon belül nem tudom őket eltüntetni. Vajon mennyit változna a mellettem ücsörgő Alex véleménye, ha tudná, hogy még ezzel sem tehetem jóvá a bűneimet, és hogy úgy vágyom a belőle sugárzó életerőre, mintha napfény lenne a végtelenbe nyúló éjszaka után? Nem akarom az energiájára cserélni a saját ürességem, de ennek semmi köze a lebukás megsokszorozódott esélyéhez. Már kaptam tőle valamit mást; valami sokkal jobbat erre a rövid időre. Ami a nővére szökését illeti, csak egy bólintásra telik tőlem. Nem vagyok a testvéri kapcsolatok szakértője és tanácsért még a legjobb kedvemben sem fordulnék magamhoz, így ahelyett, hogy megszólalnék, tovább pásztázom az előttünk elterülő látképet. – Ki gondolta volna, hogy ilyen népszerű ez a hely. – Felületesen körülpillantok, de nem sok mindent látni igazán jól, és jobb fényviszonyokban már nagyon régen nem jártam erre. Ma négy-öt óra gyaloglás után kötöttem ki a gyümölcsösben, így ahhoz, hogy én is rendszeressé tegyem a késő esti sétákat a környéken, közelebb kéne költöznöm a központhoz. Alexre nézek és kérdezni akarok még valamit, például, hogy mindig ide jön-e, mikor nem tud elaludni, de már megint nehezen jönnek a szavak; végül csak egy mélylevegőre telik, és már el is szakítom a tekintetem az övétől. Rátér a találkozóra, így szándékossá válik a szemkontaktus kerülése. Azt hittem, megtalál majd, ahogy legutoljára is tette, keresztül a barátaimon, akiknek soha nem mernék hátat fordítani. A szálak, amik összekötnek minket, sokkal inkább az üzleten alapszanak, mint a bizalmon, és könnyen lehet, hogy előbb-utóbb komoly ára lenne, ha a vadász túl sokszor próbálna végigmenni ezen a rendszeren. A helyzet az, hogy hirtelen fogalmam sincs, mit válaszoljak. Alex nagy valószínűséggel nem ezzel az énemmel képzelte el a harmadik megbeszélésünket – azt, ahol merőben eltér a téma a szokásostól –, nem igazán értem, miért akarna újra nekifutni ennek az egésznek most, hogy a tökéletességem illúziója bőven szertefoszlott. Ez felveti bennem a kérdést, vajon észrevette-e egyáltalán a különbséget, és ha igen, miért van még mindig mellettem. – Gyakorlatilag a negyedik lenne – pontosítok Alex felé fordulva, mikor megszületik bennem a válasz. Az eszem azt súgja, ezek után tartsam meg tőle a távolságot, de még a legrosszabb körülmények között sem versenyezhet az érzéseimmel, az impulzussal. – Lesz. Még amúgy sem láttuk egymást világosban. Szirmokat rendez egyenes vonalba a nadrágján, és rájövök, hogy eddig teljesen elkerülték a figyelmem a virágok, hiába hordozta magában a levegő mindvégig az illatukat. Elfelejtem a korábbi kívánságokat, mert valamiért tudom, hogy a tavaszt hirdetik közeledni.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Márc. 28, 2019 6:42 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 643 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Különös ebben a csendben ücsörögni. Biztos voltam benne, hogyha egy kérészéltű pillanatra is megállok, akkor végérvényesen letaszítják az elmém felszínéről a viszonylagosan fenntartott nyugalmat a zakatoló gondolataim, mint ahogyan azt az utóbbi éjjeleken kivétel nélkül teszik, mihelyst álomra hajtanám a fejemet... Most viszont nem kerül bénító árvíz alá a tudatom, inkább éleződik ki Cole furcsa békességére, vagy egyszerűen a jelen momentumra. Hagyom egy kicsit lecsukódni a szemhéjaimat, amíg újabbat szippantok a langyos, friss levegőből, ami egy-egy nagyobb széllökésnél alattomosan bújik be a kabátom és a pólóm alá, jól esően végigdidergetve a bőrömet. Ugyan csak rövid időre hunyom be a szemeimet, de szinte húz a testem a talaj felé s biztos vagyok benne, hogy itt és most minden gond nélkül képes lennék elaludni, ráadásul napok óta a legnyugodtabb álmok várnának rám. Azonban emlékeztetnem kell magamat arra, hogy hol vagyok és kivel, így nagy nehezen felrázom magamat a röpke életű kizökkenésemből, mert nem a saját lelki békességemet kutatva cövekeltem le a másik mellé. - Ha az a kiszemelt történetesen a város vezetője… - vonom meg a vállaimat hetykén, ezúttal nem aggódva az információ kiadásán. New York nagy része tudja, hogy jelenleg távol van Wallenberg a várostól, tehát azt hiszem, ezen a ponton már mindegy, mit kotyogok ki vagy tartok magamban. - De nyilván nem miatta mentem volna - teszem hozzá, nem részletezve különösebben, hogy akkor is feszengett a mellkasom, amikor csak tervben volt a mentőakciója, azóta viszont egy pillanatnyi nyugalma sincs a lelkemnek, hiszen ki tudja, visszatér-e valaha közénk. Talán nem vérszerinti rokonom Kait, ám ő az egyetlen, akihez igazán ragaszkodom a családomból. Őt elveszíteni felérne egy jókora részem halálával… - A kijutásában nem kételkedem, elég biztos tervet adtál a kezeink közé - jegyzem meg szűkszavúan, mielőtt visszaterelném a témát az égbolton büszkén sütkérező holdra. Szinte rögtön engednek az izmaim eddigi feszengésükből, amint a sokat látott mosoly egy halovány testvére felkapaszkodik Cole arcára a kis mesémet követően. Sosem gondoltam volna, hogy valaha profitálni fogok a görög hitvilágból, amiről Naty annyit kotyogott már, de ezek után biztosan jobban odafigyelek a részletekre. Ugyanis a változás szemmel látható; felém fordul, rám néz, éberebbnek tűnik a figyelme, mint eddig. Persze ezúttal én vagyok kénytelen elemelni róla a tekintetemet, mert hiába a siker felett érzett örömöm és büszkeségem, csak zavarba hoznak a következmények. - Igen, elég komoly veszélynek vagy kitéve, amit én mindenképpen szem előtt tartanék. Habár szerencsédre egy vadász vigyáz rád - próbálnék rezzenéstelen arccal felelni, ám a komolytalankodás keltette mosolyomat képtelen vagyok távol tartani a számtól. Néhány pillanatra elhallgatok, mielőtt hozzátenném: - Veheted - és ezzel úgy érzem, egyelőre lemerítettem minden tartalékomat, amit valahol az elmém távoli zugában, öntudatlan tárolgattam flört-alapcsomag címkével. Mielőtt még a füleim is elvörösödnének, szerencsére a fészkelődése eltereli a figyelmemet. Nem mintha szokatlan lenne tőle, a kocsmai hintázása után azt hiszem, hogy nála inkább az aggasztó, ha túlzott nyugalomban van. Amíg megtalálja a legkényelmesebb pozíciót, addig én is lefoglalom magamat a gyéren ülő fűcsomókon megtelepedett virágszirmok piszkálásával. - Nem hiszem, hogy most objektívan tudnék mesélni róla. Jelenleg ő a legutálatosabb és legfelelőtlenebb ember, akit valaha ismertem - csóválom meg a fejemet, és már-már kezdene visszatelepedni rám a kellemetlen hangulat, amikor felajánl egy újabb csámcsogni való témát. Elmosolyodva tekintek fel rá, majd oldalra billentett fejjel, szinte a vállamnak simítva a fülemet folytatom a beszédet. - Leginkább sehogy. Nem járőrözök, szimplán sétálni jöttem. Jobb mókának tűnt, mint az ágyban forgolódni, és lám, nem kellett csalódnom - nem untatom és fárasztom a belső vívódásaimmal, amilyen állapotban rátaláltam, szerintem bőven elég gondja van ahhoz, hogy ne az én problémáimat kelljen hallgatnia. - És ha már így összefutottunk… Mit gondolsz, állhat még az a harmadik találkozó? - teszem fel a kérdést halkan, bizonytalanul, és csupán egy röpke momentum erejéig pillantok fel rá, mielőtt visszavezetném a figyelmemet a virágszirmokra, amiket egy ideje már nem csak piszkálgatok az ujjaimmal, hanem szép sorban elkezdtem a combomra sorakoztatni őket. A fekete nadrágon szinte világítanak.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szer. Márc. 27, 2019 7:46 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 600 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Válaszolni akarok, de úgy érzem, lassan képtelen leszek, ha tovább erősödik a nyomás a mellkasomon. Főként ott érzem, mert szinte kipréseli belőlem az oxigént, de ezzel együtt minden irányból zsugorodik a tér körülöttem, és biztos vagyok benne, ha hanyatt feküdnék a szúrós talajon, a súlya addig nehezedne rám, míg eggyé nem válok a földdel és azzal, ami alatta van. – Egy ideje – suttogom azért röviden, és még akkor sem veszem le a tekintetem a sötét égboltról, mikor a szemem sarkából meglátom Alex árnyékát helyet foglalni a közelemben. Úgy kapaszkodom a holdba, mintha biztosítókötél lenne, vagy valami, ami megakadályozhatja, hogy újból darabokra essem, ezúttal a vadász előtt. Eddig csak a végtagjaimat zsibbasztó hideget éreztem, kontrasztban a kötés alatt égő vágásokkal, most viszont eszembe jut, hogyan ért össze az ő bőre és az enyém; a tenyere a kézfejemmel, aztán az ujjai, amint éppen csak egy kicsivel siklanak arrébb a térképen, hogy újra találkozhassanak a sajátjaimmal. Ezt az érzést is megragadom egy képzeletbeli kézzel, hátha olyan szilárd felülethez érek, amire támaszkodva újra megtalálhatom majd az egyensúlyom, ha a fehéren ragyogó gömb műszakot vált odafent a Nappal. Onnantól kezdve, hogy ismét megszólal, én is nyugodtabbá válok. Arra számítok, hogy azalatt, míg ő mindenről beszámol, van egy kis időm összeszedni magam. Felfelé akarok pislogni, kényszeredetten megtörölni az arcom, mielőtt túl késő lenne, de a nyomás megáll és nem növekszik tovább odabent, én pedig úgy érzem magam, mintha hosszú perceket töltöttem volna víz alatt, és csak most kapnék ismét levegőt. Azt hittem, már régen megbarátkoztam a csenddel, de megkönnyebbülve tapasztalom, hogy Alex hangja kitölt valamennyit a végtelennek tűnő ürességből. – Nem gondoltam volna, hogy képes lennél valakinek a kiszemeltjéért kockáztatni az életed – billentem a fejem az irányába, amivel még magamat is sikerül meglepem. Elengedem a Holdat. Még egy pillanatra visszanézek ugyan, de aztán tényleg hagyom menni; innentől kezdve, ha nem Alexet figyelem, a tekintetem hozzá hasonlóan az előttünk lévő fák körvonalán pihen. Egyes részeken a vékony ágak úgy tűnnek, mintha köralakban, bogárrajként lebegnének a vastagabbak körül, utat mutatva a róluk visszaverődő fénynek. – Majdnem hetven százalék esélye volt kijutni, ha figyelembe vett mindent – teszem hozzá csendesen. Hagyom, hogy a gondolataim újabb biztos pontot találjanak a terv apró részleteiben. – Sokkal szebb arány, mint aminek hangzik. Az emberek viszont ijedősek. – A legtöbben legalábbis biztosan nagyon féltenek valamit. Árnyakat üldöznek és ha megtehetnék, fizetnének azért, hogy valaki azt mondja, volt értelme annak a rengeteg erőfeszítésnek. Alex váratlan megjegyzést tesz, mire megrándul a szám széle; még egy másodperc és óvatosan szélesedő mosollyá alakul át. Ösztönösen fordul felé a testem, háttal még mindig a fának támaszkodva. – Ezek szerint veszélyeztetve vagyok. Ezt most vehetem bóknak? – Azt persze nem hiszem el neki, hogy tényleg hallott ehhez hasonló történetet. Ha mégis idenézne, egy darabig nem igyekszem úgy elkerülni a pillantását. Közben visszatérek a korábbi pozíciómhoz, és mikor az alkarom a térdemnek nyomódik, egyetlen másodperc töredéke alatt kapom fel onnan. Nem hiszem, hogy feltűnhet, mert tovább fészkelődöm, mire végre sikerül kényelembe helyeznem magam a földön. Ráérősen fújom ki a következő mélyen vett levegőmet. – Szóval, mesélj nekem valamit erről a nővérről – dobom fel a következő témát, ha ő nem teszi, mielőtt ismét közénk ékelődhetnének azok a hangszigetelt falak. – Vagy arról, hogyan nyeri meg nálatok valaki az éjjeli veteményesőrjáratot… – Most is felfelé húzódnak az ajkaim, de csak rövid időre, mert legbelül tudom, hogy Alex nem várja meg velem a napfelkeltét. Újból fojtogatni fog a sötétség, ha itt hagy, és számolnom kell a holnappal is. Az azután következő huszonnégy óra sem tűnt fényesebbnek a jelenleginél, így valami odabent motoszkálni kezdett és azt súgta, átverem magam, ha azt hiszem, számít a jelenléte, vagy hogy rosszabbul jártam volna, ha helyette megbarátkozom a magánnyal.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Kedd Márc. 26, 2019 9:31 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 704 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Eddig még csak kétszer találkoztam az informátorként boldoguló fiúval, viszont mindkétszer elérte, hogyha nem is feltétlen a hátamon álljon égnek a szőr, de a mellkasomba bizonytalanság kucorodjon. És ez a hatás most sem marad el, noha hirtelenjében nehéz lenne megmondanom, mi az vele kapcsolatban, ami kirántja a lábaim alól a biztonság érzetét, s gyanakvásra, óvatosságra késztet. Valószínűleg nem a fejébe húzott pulcsija, vagy maga a tény, hogy a kihalt gyümölcsösben rostokol este - a korábbi találkozó helyeink után semmiképpen. - Nem bánom - biccentek, igaz, ha nem csal meg az emlékezetem, pontosan így is mutatkoztam be neki. A családnevemet meg mernék esküdni, hogy nem kötöttem az orrára, anélkül pedig kevés esetben ragaszkodom az Alexander megszólításhoz. Anyám oda van a névért, amit választott a hódító III. Alexandrosz után, én viszont se törtetőnek, se hódítónak nem érzem magamat, éppen ellenkezőleg, inkább kerülöm a feltűnést. Úgy a legbiztonságosabb, ha nem fürkésznek kutakodó tekintetek, egy ilyen hangzatos névvel azonban… Szóval maradok Alex. Hosszúkás ujjainak intését és pillantásának irányát követve magam is felnézek a teljében ragyogó holdra, habár nem igazán figyeltem még meg az általa leírt jelenséget. Tulajdonképpen azt sem tudnám megmondani, mikor volt utoljára, hogy kizárólag azért tekintettem volna fel az égitestre, mert vizsgálgatni támadt volna kedvem, isten ne adja gyönyörködni benne. Már jó ideje nem tudok megállni és egyszerűen csak élvezni azt, ami van... Apró sóhajjal vezetem vissza íriszeimet Cole-ra, miközben folytatja a beszédet az esti csendben meglehetősen kellemesen eső hangján. A mosolya. Igen, az hiányzik az arcáról, ami ezúttal furcsa, elrévedő komolyságban fürdőzik. Szó se róla, a hold ezüstös, rideg fényéhez kitűnően illenek a vonásai, ám a múltkori kiadásaitól merőben eltérnek. Nem ehhez vagyok „szokva”, feltéve, ha az a két alkalom számít is valamit az ismeretségünkben. - Mióta vagy itt? - kíváncsiskodok, megragadva a ténynél, hogy már egy ideje a holdon tartja a szemeit. Óhatatlanul összébb húzom magamon a bőrdzsekimet, mert a nap közbeni tavasz még könnyen tud cudar ősszé változni az éj leple alatt, hűvössé az egy helyben ücsörgéshez. Ekkor tekintek el oldalra, tanakodva, sietősre fogjam-e az elköszönést, vagy maradjak mellette, mielőtt szoborrá fagyna reggelig? Az elmém és a lelkem magányra vágyik, meg amúgy sem vagyok az anyukája, hogy őrködjek felette, de… legyek átkozott, ha hagyom itt egyedül kuporogni. Valami nem tetszik vele kapcsolatban, és bár a megérzéseimet az esetek zömében elegáns mozdulattal kukázhatnám, azért nem tudnék nyugodt szívvel lefeküdni aludni, még akkor sem, ha igazán barátomnak se nevezhetem a fiút. Vagy férfit? Tipikusan olyan arcberendezkedése van, akiről soha nem lehetne megmondani, pontosan mennyi idős. Végül sikerül addig-addig tanakodni magamban, hogy ismét az ő hangjára „ébredek”, noha abból a szempontból örülök a kivárásomnak, nem kellett meghívatnom magamat mellé. További töprengés nélkül szusszanok egyet, és letáborozok a földre a jobbján. Természetesen a legkopárabb, és legkényelmetlenebb szegletét tudta kiválasztani a fa környékének, de nem panaszkodok, elviselem, ami van. - Nem sietek - jegyzem meg, miközben egyik tenyeremmel kitámasztva a porzó talajon, kinyújtom a lábaimat, és keresztbe pakolom őket egymáson. - Mondjuk nem is lesz egy nagy történet - pillantok rá egy röpke milliszekundumra, majd a szemközti fa lombkoronájára emelem a szemeimet. Nehéz kimondani, amit eddig kényszeredetten, minden erőmmel magamba fojtottam és elrejtettem, azonban nem hinném, hogy Cole-on múlna a titkom, főként, a történet nagy részét már ismeri. Ismét magasra emelkedik a mellkasom, és hosszan tart, amíg kifújom a levegőt belőle. - A nővérem felnyalábolta a térképet, és egyedül indult útnak. Szó nélkül - teszem hozzá a lényegi mozzanatot. Persze már meg sem lep, hogy a nagy megkönnyebbülés elmarad a szavak kimondását követően, a hátrahagyottság és a bénultság érzete változatlanul szorongatja a torkomat. - Pedig minden vágyam volt odakint lelni a hősi halálomat a képzeletbeli pasijának megtalálásért - horkantok fel, igyekezve elviccelni a dolgot, bár még mindig inkább vagyok híres a családnevemről, mint a humoromról. Egy próbát azért megér, hogy visszaálljon a lelki békém a mosolyával, amit talán sikerül kisajtolnom belőle. - Visszatérve a holdra… - tekintek fel ismét az égitestre. - A helyedben vigyáznék, meddig szemezek vele. Egy monda szerint a legutolsó férfi, akinek a szépsége elvarázsolta a holdistennőt, azóta is örök álmot alszik az istennő jóvoltából, csakhogy a végtelenségig vele lehessen - parányibb mosoly kucorodik ezúttal az ajkaimra, és nem is igazán merek rásandítani a mellettem ülőre. Magam sem tudom, honnét ez a nagy szószátyárkodás, noha kétségtelenül jobb bármiről beszélni, mint a nővéremről.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Kedd Márc. 26, 2019 12:23 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 720 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Törökülésben ülök a földön, alattam száraz és korhadó ágak, fűcsomók varázsolják éppenhogy elviselhetővé az egyenetlen talajt. Barna koszt piszkálok ki a körmeim alól már vagy jó tíz perce, bár ahhoz, hogy ténylegesen lássam, már régen túl sötét van; mégis azt érzem, hogy valami feszít, valami nem odavaló. Délután ébredek fel a lakás kemény padlóján, körülöttem szemét és véres ruhafoszlányok díszítenek mindent. Emlékszem az előző éjszakára; Vlad hangjára a fejemben. „Összetartozunk”. Ennyit kellett csak mondania ahhoz, hogy egyből odadobjam magam – hogy szükségem legyen rá, és ez leírhatatlan undorral tölt el. Vakarni kezdem a pigmentfoltot az alkaromon. Anyámé is megjelenik előttem, élesebben és tisztábban, mint az utóbbi időben bármikor; tudom, hogy mit gondol, mert látom az arcát. Rózsaszín csíkok jelölik az ujjaim mentét és én gyengének érzem magam; gyengének, szánalmasnak és árulónak, és biztos vagyok benne, hogy így még apámnak sem érek semmit. De annál is borzasztóbb vagyok, mint gondoltam, ha tényleg a figyelmére vágyom; nem kellene számítania ennek a jelnek sem, a kapocsnak, ami szerinte összeköt minket. Feltápászkodom és kést veszek elő a konyhapultból. A maszatos ablak előtt állok még egy darabig, az életlen, remegő késsel a kezemben nézem New Yorkot. Aztán még homályosabb lesz minden; sós a szám és nedvesen csúszósak a tenyerem, amivel az arcomat törlöm, a kézfejem azonban szárazon sercegve dörzsölődik a borostámhoz. Újabb csíkokat csinálok a halványak nyomán, ezúttal mélyeket és vöröseket, de valamiért biztos vagyok benne, semmi sem fogja eltüntetni belőlem azt a részt, amitől olyan kitartóan akarok megszabadulni. Azon a következő délutánon, mikor magamhoz térek, vizet engedek a sebre. Csípősen ugyan, de leoldja a ragacs nagyrészét, én pedig be is fejezem a vele való munkáit, miután egy többé-kevésbé tisztának tűnő kötszert csavarok az alkaromra. A fürdőszobából kifelé megakad a szemem az ajtóra ragasztott cédulán: „Fürödni”. Volt még kettő, „kimozdulni” és „enni”; utóbbit letépem és a zsebembe gyűröm, mert tudom, hogy úgysincs túl sok mindenem, ami ehető lenne, és mert inkább hányingert érzek növekedni odabent, mintsem éhséget. Mikor legközelebb a késre, a padlón szétkent vérre és a rendetlenségre vetődik a pillantásom, rövid gondolkodás után felkapok egy vékony dzsekit és elindulok kifelé. A bejárati ajtóról is letépem a papírdarabot, amiből újabb galacsint készítek. Órákon keresztül sétálok és nem merek visszafordulni, sem megállni. Akkor sem, mikor besötétedik, és mikor már olyan messze járok a körzettől, hogy tudom, aznap már ha akarnék, sem érnék vissza napfelkelte előtt. Hamar kibékülök a gondolattal, hogy nagy valószínűséggel az utcán alszom majd; ma kevesebb veszély fenyeget itt, mint a szoba nyomasztó falai közt. A holdat kezdem követni, a lépteim pedig átveszik tőlem az irányítást. Olyan helyet keresek, ahol nem takarják el az épületek, és ahol később zavartalanul hajthatom majd le a fejem; végül megkönnyebbülten ülök le a gyümölcsös falhoz közelebbi szélénél, s órák óta először pihenni hagyom a lábaimat. Akkor hagyom csak abba a körmeim alatti értelmetlen matatást, mikor a szokásosnál hosszabban időzik el az égbolton a tekintetem. Akkor sem veszem le róla a szemeimet, mikor lépteket hallok közeledni. Végre találtam valamit, amivel a valósághoz láncolhatom magam; semmi más nem számít, ami az ismeretlen alak felbukkanása előidézhet. A nevemen szólít és ismerős a hangja, így felé fordítom a fejem, rajta a félig lecsúszott kapucnival. Alexander Payne áll előttem, mint mindig, gyanakvóan, és tudom, hogy baj lesz, ha nem vagyok képes megszólalni. Hangszigetelt üvegfal vesz körbe, de ki van fordítva: én hallok, a saját szavaim viszont bent maradnak és kiszorítják belőlem az oxigént, és ha nem mondok semmit, hamarosan fuldokló halként fogok tátogni. – Alex. Ha nem bánod az Alexet… – Sosem szólítottam még meg azelőtt. Felhúzom a térdeimet, kitámaszkodom rajtuk a könyökömmel és a hold felé intek. – Ha sokáig nézed, olyan, mintha közeledne. – Hullámozva izzanak a szélei, és ha nagyon figyelsz a zajokra, talán még a zúgó hangot is hallod. Meteorrá válik és másodperceken belül becsapódik, ha szerencsénk van. – De persze sosem ér ide. Szemmel tartom már egy ideje. – Igyekszem határozottságot kölcsönözni a hangomnak és tudom, hogy ha erősen koncentrálok, sikerülhet. Nincs más választásom, már nem tudok kiszállni, és akkor sem szabadna feladnom, ha megtehetném. Sőt, örülnöm kellene, mert nagy valószínűséggel a földi élet az én Mennyországom. A magam módján erőt gyűjtök, mély levegőt szívok be és fújok ki, mielőtt ismét megszólalnék. - Ha nem sietsz, elmondhatod, milyen volt a kirándulás. – Ha nem áll tovább, legalább ő beszéljen. Amúgy is meglepő volt viszont látni a vadászt, ránézésre teljesen épen, és legfőképpen a falak ezen oldalán.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Márc. 24, 2019 4:40 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 702 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Ha egy hete valaki azt mondja nekem, hogy a saját nővérem, akiben Natalie mellett a legjobban bízok, át fog ejteni és egyedül fog útnak eredni a falon túlra, biztosan kiröhögöm az illetőt vagy behúzok neki. Elméletben, a gyakorlatban valószínűleg megakadt volna a folyamat a gondolataim között való zsörtölődésnél, illetőleg egy szolid agyvérzésnél, de ez a lényegen nem változtat, vagyis azon, hogy eltelt egy hét, és Kaitlyn valóban nélkülem lépett le a városból. Az még a legkevésbé zavar, mennyi energiát és sört öltem az informálódásba, annak a nyamvadt térképnek a megszerzésébe, viszont hogy ennyire hülyére vegyen? És annyira ne bízzon bennem, inkább kockáztatja egyedül az életét, minthogy megvárjon és engedjen segíteni? Mintha ebben a városban én lennék a legutolsó idióta, akire bármit rábíznának, ellenben a felelősséggel, amit azért szívesen a nyakamba akasztanak. Elképzelése sincs arról a nővéremnek, milyen érzés a negyedik, keresgéléssel töltött nap után rájönni, hogy esélyesen nem egy démonkutya ragadta el az egyik lezárt szektorban, és nem is Wallenberg csapata zárta be a visszatartása érdekében, hanem egyszerűen itt hagyott, magamra, a szélrózsa minden irányából záporozó kérdések kereszttüzében. Persze tartanom kell a számat, titkolóznom, hiába fojt meg az anyám és a bátyám a véget nem érő faggatózásaikkal, és természetesen átverni Nataliet, aki jól sejti ugyan a történteket, mégsem támaszthatom alá a több mint erős megérzését. Tombolni lenne kedvem, miszlikbe aprítani egy démont, impet, akármit, ami elém keveredik, de hiába akar felrobbanni a mellkasom és a fejem, egyszerűen megint lebénultnak érzem magamat. Mintha vasrácsok közé zárták volna a haragomat, a dühömet, összességében az érzelmeimet, amik így képtelenek a felszínre törni. Rendkívül frusztráló, habár annyira talán nem meglepő. Rejtőzködnöm kell és elkendőznöm az igazságot, mindenkinek a szemébe hazudni, hogy ötletem sincs, merre van a testvérem mindezt a lehető legnagyobb hitelességgel. Ha a maszkírozás mögül akár egy halovány érzés, igazságfoszlány kitekintene, azonnal lebuknék és lebuktatnám őt is. Nem mintha a logikus magyarázattól jobban aludnék, az éjszakáim zömét napok óta forgolódással és nyűglődéssel töltöm. Ezért is döntöttem ma úgy, hogy az estét egy sétával zárom távol mindentől és mindenkitől, hátha… Hátha elfáradok annyira végre, hogy legalább egyszer sikerüljön lidércek és fenyegető árnyak nélkül pihennem. Lustán rúgok odébb egy követ magam elől, ami a füvet sűrűn átszövő virágszirmokban pillanatok alatt elveszik a szemeim elől. Ha befogadó képes lennék rá, biztosan elvarázsolna a korán virágzó almafák látványa és a róluk aláeső szirom-rengeteg, most azonban egyetlen cél lebeg az orrom előtt; minél tovább koptatni a cipőmet és várni az álmosság legelső jeleit. Már ha az ilyen egyszerű lenne… Ahogy a holdfényben nyúlánk árnyékot vető fák között lépdelek, néhány méterrel odébb az egyik fatörzshöz kuporodva felkelti a gyanakvásomat egy alak. Igaz, ilyen rossz fényviszonyok mellett akár egy falevelekkel megtöltött zsák is lehet, vagy egy mezei szemétkupac, viszont éppúgy bujkálhat ott egy újabb idegesítő imp, aki ezúttal nem fogja megúszni a tegezembe szuszakolva. Ujjaim az övemen nyugvó tőröm markolatára simulnak - eszem ágában sem volt teljes felszereléssel nekivágni a sétának -, és amiként óvatosan elkezdek közelíteni az árnyalak felé, óhatatlanul egyre inkább azt kívánom; valamiféle ellen lappangjon ott, várva, kitölthessem rajta minden elnyomott frusztrációmat. Megint csak: már ha ez ilyen egyszerű lenne… Az orromat megszívás nélkül felhúzva, egymásnak préselődött ajkakkal közeledek, és a testemet ismét kezdi áthatni a vadászat előtti jól ismert, biztonságot nyújtó izgatottság. Már-már egészen átadnám magamat a porcikáimat átitató adrenalinnak, kiemelve a tőrömet a bőrtokjából, amikor is sikerül olyan szögből rálátást nyernem az alakra, hogy azonnal nyilvánvalóvá válik, nem egy zsák, szemétkupac, és még csak nem is egy imp lapul ott, hanem… - Cole? - hangom bizonytalanul szövi magát az egyébként csendes estébe, amit eddig legfeljebb a bogarak neszezése és a leheletnyi, langyos szellő tört meg a falevelek zörgetésével. Őszintén szólva ő lett volna az utolsó, akire eszembe jutott volna gondolni, pedig… vele kapcsolatban is lenne miért képen törölni magamat. A kocsmai, kissé meredeken végződő találkozásunk óta az ígéretemmel ellentétben nem kerestem. Mondjuk ő sem engem, ez enyhít valamit a helyzetemen…? - Mit csinálsz idekint? Csak azt ne mond, hogy te is olajra akarsz lépni - vonom meg a szemöldökeimet, miközben elteszem a pengémet. Közel vagyunk az észak-nyugati falhoz, szóval nem tartom kizártnak a dolgot. Mindenesetre nem faggatom tovább, nem is lépek közelebb hozzá, hanem egy gondterhelt szusszanással eltekintek oldalra, a gyümölcsös gyéren megvilágított széle felé. Ennyit a csöndes sétámról.
Az alma-halászó versenyt minden évben a gyümölcsösben rendezik meg, kivéve, ha az időjárási körülmények ezt másképp nem gondolják. Idén szerencsére szikrázó napsütéssel és bő terméssel köszöntött be az ősz, így a vállalkozó szelleműek némi barangolás után az alma lugasban rátalálhatnak a három fahordónyi vízre, a bennük úszkáló almákra és a versenyért felelős, piros-pozsgás arcú idős asszonyra. Kedvesen tájékoztat mindenkit a megmérettetés feltételeiről, és nála szükséges jelentkezni is.
A hordókra különféle rúnákat véstek a csalás ellen, nem fog rajtuk mágia, sem átok vagy báj. Legyen ember, angyal vagy démon, itt kizárólag mindenki csak a száját használhatja!
Helyszínen zajló verseny: Alma-halászás Jelentkezés: 2-3 fős csapatokban, a reag címe Jelentkezés legyen. Ha előre tudjátok, ki lesz a csapatotok, elég ha az egyikőtök ír jelentkező reagot, de legyenek felsorolva benne a többiek is. Akiknek nincs csapata, írjanak bátran, ha már ketten összegyűltök, indulhat is a verseny! Mesélő: CherryPie
