────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 675 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Az elmém egyre inkább lelassul, a mozgékony tevékenység nélküli vízszintes fekvés pedig nem segít sokat a felélénkülésben. Viszont ha nem szakadna rám percről percre, másodpercről másodpercre a napok óta tartó kialvatlanság, sem tudnám igazán, mit lenne tanácsos mondanom. Érdekel, mi történt vele, hogyan és ki által sérült meg valójában, ám se a megfelelő szavak nem kínálkoznak tálcán a nyelvemnek, se bátorságot nem találok magamban ahhoz, hogy valami kevésbé óvatos s körültekintő módon kikérdezzem. Nem győzném utálni magamat, ha elriasztanám és én idézném elő azt, amitől jelenleg a leginkább tartok, szóval azzal ajánlkozok, amivel legalább képes vagyok megbirkózni. Egy seb átkötése, vagy csak a hozzávalók biztosítása, netán egy rúna felrajzolása közel sem okoznának gondot. - Direkt nem kezdtem azzal - mosolyodok el leheletnyire, csakugyan visszatalálva szemeimmel az övéihez. - Így mindkettőnk döntéseiben biztos lehetek - bököm ki, noha az effajta gondolataimat jobb szeretem megtartani magamnak. Ezúttal mégis szükségét érzem, hogy kicsit tovább lépjünk, feloldódjunk, mert ő is ebbe kapaszkodik, és mert én sem csak az időt húzni ültem le mellé odakint. Azonban hiába próbálok önzetlenséget gyakorolni, egy momentumra összeugrik a gyomrom, amikor a rúnát is elutasítja, mint egyszerű, ártalmatlan és távolságtartó segítséget. Most érzem igazán, hogy a hallgatás melletti döntésem helytálló volt, ugyanis ha nem bízik bennem még egy egyszerű rajzzal sem, úgy tovább kérdezősködni egyet jelentett volna a közös pillanataink végével. Aprót nyelve bólintok. - Igen, közelebb… Viszont ezt az egyet gond nélkül és szívesen megosztanám veled - biztosítom róla elhalkulva, mialatt bátortalanul elnyúlok a kezéhez. Ujjaimmal gyengéden ölelem át az övéit, ellenben a tekintetemet nem tartom rajtuk sokáig. Azt akarom, hogy elérjen hozzá a mondanivalóm. - De vigyáznod kell magadra. Ha mégsem tudsz, akkor pedig… akkor tudod, hogyan érj el - egy utolsó puha szorítás az ujjain, mielőtt visszahúznám a kezemet. Meglehet, nem bízik meg bennem igazán, de ha egyszer mégis a segítségemre támaszkodna, tudnia kell, hogy mostantól mellette állok bármivel és bárkivel szemben. Eltökéltem magamat odakint, és az elhatározásaim sohasem egy éjjelre vagy egy kósza napra korlátozódnak. Megnyugtat, amikor lefekszik mellém, ahogyan az is, hogy nem húzódik el az érintésemtől, sőt, közelebb fészkelődik hozzám, miután elhebegem a jelenlegi legnagyobb kívánságomat. Igyekszem nem annyira boldognak látszani, mint amennyire a mellkasomban ismét fellángolni érzem, ám egy izgatott kis mosoly csak felkéredzkedik a számra, miközben visszahajtom a fejemet a párnára. - Nem. De jobb szeretek biztosra menni, Cole - motyogom magunk közé, kíváncsian és szemérmetlenül nézegetve az arcának éles vonalait, a szemöldöke ívét, vagy a puhán egymásnak simuló ajkait, most, hogy behunyta a szemeit. Nehezen tudnám elviselni, ha a nővérem után ő is szó nélkül hátrahagyna, hovatovább, jelenleg ez az este az egyetlen jó dolog, amit képes vagyok fellelni abban, hogy mégsem tudtam útra kelni Kaitlynnel. - Egyáltalán ez az igazi neved? Kellemetlen volna rádöbbenni, hogy eddig egy Jamesszel henteregtem. Vagy egy Gabriellel, az végkép illúzióromboló lenne - vigyorodok el, mialatt elkezdek fészkelődni, és ha felnéz rám, intek a fejemmel a hátsója irányába, miszerint itt az ideje megemelni, mert reggelig szoborrá fogunk fagyni takaró nélkül. Amennyiben segít, bemászok a vastag paplan alá, és őt is gondosan betakargatom. Ha marad az oldalán, én sem változtatok sokat a pozitúrámon, visszakucorodok hozzá éppen csak akkora távolságra, hogy ne fulladjunk meg az egymás közé szuszogott, elhasznált levegőben. Szívesen átölelném mindemellé, de még mindig nem érzem olyan biztosnak magamat és felszabadultnak a hangulatot, hogy csak úgy becsomagoljam a karjaim közé. Helyette ismét a vállát, karját és az oldalát kezdem cirógatni. - Szóval a rúnák… - kezdek bele halkan, behunyva a szemeimet. - Sok mindenre jók, például állóképességet erősíteni vagy a fizikai erőt. Valamelyik nagyobb kitartást ad a szellemi munkához, megint mások koncentrálni segítenek. Habár hallottam olyan pletykákat, hogy valaki még az ágyjeleneteihez is kifejlesztett egyet… - mosolyodok el gyengéden, érezve, hogy egyre inkább elnyom a fáradtság, más esetben ugyanis biztosan elnevettem volna magamat. De már csak azért sem tenném, mert nem szeretném megzavarni, ha hozzám hasonlóan őt sem választja el sok az alvástól. - Talán a közelharci képességekre is kellene szereznem egyet… - jegyzem meg eltűnődötten inkább magamnak, majd nagyot ásítva és lustán odahajolok hozzá, hogy elhinthessek a homlokára egy jó-éjt-csókot.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Május 05, 2019 11:24 am
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 511 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Már most nem tud mit mondani a válaszomra, így leginkább azt sajnálom, hogy nem jutott eszembe egy izgalmasabb sztori a kötést illetően. Valami hihető és mindennapi, amit mindketten könnyen elfelejthetünk. Utólag persze már nem próbálkozom, mert épp olyan felesleges lenne, mint amilyen gyanús, ráadásul semmit sem enyhítene a titkolózásom látványosságán. Ma minden egyes lépésemre jellemző volt ez a meggondolatlanság, így mostanra kezdem megszokni az egymást követő rossz döntések sorozatát, és hogy mindezek után képtelen vagyok teljesen félrerakni az érzelmeimet. Felajánlását hallva bólintok néhányat, ugyan nem túl meggyőző a mozdulat és már megint kerülöm kicsit a tekintetét. Tudom viszont, hogy meg kell törnöm a kínos csendet. – Az alkohollal kellett volna kezdened. Hígítható? – nézek fel mégis félig mosolyogva. Egyértelmű, hogy nem köthetem át előtte a sebet; nincs bennem annyi bátorság, hogy szembesítsem Alexet a mindenféle színben pompázó szélű, egyenetlen vágásokkal. Délután legalábbis nem néztek ki túl jól az egymásba futó, zúzódások kísérte csíkok, körülötte a kétségbeesett karmolásnyomokkal. Időközben újabb dolog jut eszébe, és bár mindennél jobban értékelni akarom a figyelmességét, ezt is vissza kell utasítanom. – Rendben leszek anélkül is. Csak egy karcolás – rázom meg a fejem. – Bár azzal is közelebb lennék a rúnák titkaihoz, ugye? – Remélhetőleg könnyedebb téma felé irányítom a beszélgetést, végleg elterelve Alex figyelmét a kötésről. Úgysem lesz ott, ha legközelebb találkozunk, már ha látjuk még egymást valaha. Mindentől függetlenül hálás vagyok, hálás még akkor is, ha igazából nem is érdekli a sérülés eredete, és végül, mert hamar annyiban hagyja a kérdezősködést. Mellé fekszem. Egy darabig engem néz, mielőtt akármit csinálna vagy megszólalna, de annyira nem bánom, hogy most én vagyok az, aki nem kap azonnali választ. Először fogalmam sincs, mit szeretne, mikor felém nyúl, mégsem mozdulok. A kivárás jól ismert érzése most idegennek tűnik, mert izgatottság párosul hozzá valami rossznak az elmúlása helyett. A kelleténél sokkal jobban élvezem, ahogy az arcomat takaró tincsek között járnak az ujjai, és azt is, ahogy rögtön ezután tovább vándorol rajtam az érintése – megkapom, amit igazán akarok. Legalábbis a jóleső illúziót biztosan, így még a korábbinál is jobban félek, mi fog történni, mikor az egész szertefoszlik körülöttem. Elhangzik a kívánsága, és én azonnal tudom, hogy nem maradhatok. Ha megteszem, magammal csinálom, pontosan úgy, ahogy az előző este történéseit is egyedül saját magamnak köszönhetem. Nem akarom, hogy vele is ez történjen, nem akarok ennél több rossz érzés okozója lenni. Mégis közelebb fészkelődöm hozzá, óvatos és lassú mozdulatokkal, és csak akkor temetkezem ismét mozdulatlanságba, mikor a homlokom a párnához ér az ő térfelén. Apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. Kint még mindig sötét van és hideg, és nekem még mindig szükségem van rád, Alex. – Úgy nézek ki, mint aki bárhová is sietne? – suttogom halkan, és egy kicsit becsukom a szemeimet. Százféle rossz megoldás születik a fejemben: felöltözhetek még, ha Alex elaludt, de akár hazudhatok is, ha megígérem, hogy maradok és a végén mégsem teszem. Persze nem mozdulok, nem állok fel és nagyon jól tudom, hogy nem vagyok elég erős hozzá, hogy egyetlen másodperc leforgása alatt csak úgy itt hagyjam őt. Majd reggel megbánom, mert meg fogom – ez a legegyértelműbb gondolat az odabent tomboló, boldog és szomorú zűrzavarban.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Május 04, 2019 9:23 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 607 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Néha egészen bánom, hogy nem szoktam különösebb figyelmet fordítani Natalie női praktikákkal leplezett vallató technikájára, és a kisajtolt válaszok feldolgozását illető tudományára, ellenkező esetben ugyanis most tudnám, mit kellene kezdenem a tudomásomra jutott információval. Nincs különösebb tehetségem a hazugságok kiszűréséhez, főleg, ha nem ismerem a másikat, azonban a beszélgetés menetéből kizökkenő momentumokat még én is képes vagyok észrevenni. A kérdésemet másodpercek rezzenéstelensége követi, Cole tekintete az enyémen függ, mintha azt várná, magyarázzam meg a képtelen gondolatot, azt, hogy ilyesmiről faggatom, majd a kötéseit figyelve újabb pillanatokat áldoz az érdektelennek remélt válasza kibökéséig. Túl sok idő egyetlen, ártalmatlan balesethez… Nem mutatom jelét különösebb döbbenetnek, viszont nekem is szükségem van gondolkozási időre, amíg kitalálom, mit feleljek rá egyáltalán. Csendben figyelem az átázott, hadviselt gézt az alkarján, de rá kell döbbenjek, hogy nem vagyok se mestere, sem híve az erőltetett kíváncsiskodásnak; engem is éppen annyira bosszantana a kéretlen érdeklődés, ha valamiről mindenáron hallgatni szeretnék, bizalmas kapcsolat ide vagy oda. - Ha gondolod, van kötszer valamelyik szekrényben. És alkohol a fertőtlenítéshez - nyögöm ki jobb híján, noha van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fog élni a felajánlással. Nem fog, ha valóban rejtegetni akarja a sérülését. Erős kényszert érzek arra vonatkozóan, hogy kivárjam a reakcióját és abból vonjam le magamban a végső következtetéseimet az igazságról, ám a lelkem nem engedi, hogy visszatartsak még egy lehetőséget, amivel kínálkozni tudhatok a kínjai enyhítésére. Törzsemmel kicsit oldalt fordulok, a hozzá közelebb eső lábamat feljebb húzom, hogy kitámaszthassam magamat, és úgy vezetem vissza a kékjeire a saját barnáimat. - Esetleg rajzolhatok rád egy rúnát. Elég gyenge, nem fogja elmulasztani a sérülést, de nem fog fájni és hamarabb begyógyul - mosolyodok el gyengéden, mielőtt tovább kalandoznánk a saját szimbólumaimra. Cole változatlanul kíváncsiskodik, ásná bele magát a részletekbe, én pedig nem vagyok rest tovább csámcsogni a türelmén, miközben ujjaim között gondosan forgatom az eper szemet. Érdekel, ez alkalommal mivel állna elő „fizetség” gyanánt, és bevallom, az sem különbül lepne meg, ha az előző egy szem gyümölcs helyett ezúttal kettővel kínálkozna. De nem teszi, helyette eldől mellettem az ágyon, és újabb, eddig nem is érzékelt kis kavics gurul le a mellkasomról; még egy méterrel került távolabb tőlünk az este korai lezárása. Így hát ráérősen, elmélázottan simítom rajta végig a pillantásomat, habár a kérdését hallva óhatatlanul felkapom a szemeimet az arcára. Furcsa érzés, hogy a döntés az én kezembe került, elvégre ilyetén bármit kérhetek, amit, csak akarok. Ha el akarnám viccelődni, biztosan egy hamburger lenne a legnagyobb óhajom, amennyiben viszont pofátlan szeretnék lenni, legszívesebben egy hosszú csókot rabolnék el az ajkaitól. Ám amit kívánok tőle, az sokkal messzebb mutat az egyszerű élvezeteken és a testiségen, emiatt nem is szólalok meg rögtön. Az epret visszateszem a tálba, majd a hozzá közelebb eső kezemet óvatosan kinyújtom felé. Bizonytalan mozdulatokkal söpröm odébb a szemébe hulló, szőkésbarna tincseket, s noha az arcát is örömmel foglalnám a tenyerembe, a vonzalom felfokozott heve nélkül nincs akkora bátorságom, hogy meg is tegyem. Azonban a vállát puhán végigcirógatom, az ujjbegyeimet lefuttatom a felkarján, és csupán a kötés széléhez érve húzom vissza a kezemet, teszem le magunk közé pihenni. - Túl nagy hatalmat adtál a kezembe, Cole - mosolyodok el újfent, leplezendő a feléledő zavaromat. Pótcselekvésként félreteszem magunk közül a tálat az ágy fal felőli sarkába - ahonnét talán egyikünk nyakába sem fog borulni -, és csak aztán vagyok képes előállni a kívánságommal. - Azzal biztosan, ha… Ha itt maradsz az éjszakára, velem - szemeim az állán nyugvó borostán függenek, ugyanis nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy megnézzem, mi bontakozik ki az arcán a felvetés nyomán. Az ujjaimmal is halk dobolásba kezdek a takarón, amit legszívesebben már most felrántanék magunkra, hogy véletlenül se legyen esélye nemet mondani.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Május 04, 2019 3:19 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 643 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]A köztünk történtek pozitív hatása és a vissza-visszatérő sötétség megfejthetetlen elegyet képez a tudatomban, kiszámíthatatlanul színezi be a gondolataimat. A legtöbbször borongósak lesznek, ahogy arra számítani lehet, mikor az embert lezárhatatlan felhőcskék követik, mégis, ha Alexre nézek, átragad valami a belőle áradó melegségből. Átszűrődik rajtuk a nap fénye még úgy is, hogy folytonos mozgásban vannak és így csak egyszer-egyszer ritkulnak meg eléggé ahhoz, hogy közöttük áttörhessen néhány a legerősebb sugarak közül. Akármennyire is tetszik a boldogsága, magában hordozza a felismerést, hogy talán semmi sincs már, ami elég lenne ahhoz, hogy hasonlót érezzek. Ha mégis, az az öröm hazugság, és ha mégsem, akkor nem állandó; olyasmi, amit kérdés nélkül kell elvennem valaki mástól, mert soha nem is volt igazán az enyém. Néha segít, ha mégis megpróbálok magam elé képzelni valami szépet, néha pedig minden nehezebbé válik, ha vágyakozni kezdek valami szürreális és szégyenteljes után. A pillanatba kapaszkodni egy kicsivel biztonságosabb, ezért úgy tervezem, értékelni fogom minden apró csodáját, amíg tart. Például Alex nevetését ahelyett, hogy hang nélkül azt kívánnám, egyszer anélkül érezhessem valaki bőrét a sajátomon, hogy szexelnem kéne az illetővel. – Sokszínű tehetség – bólintok én is egyet, mikor a vadászléttől független képességeinél tatunk, és közben nem öltözöm fel teljesen, hátha ez mindkettőnk ürügyévé válhat. Ha nincs rajtam ruha, még nem végeztünk. Ha nem végeztünk, még nem kell elindulnom sem. Nem akarom elriasztani, ezért azt végképp nem teszem hozzá, hogy tehetne egy rövid látogatást a lakásomban is, persze csak ha kitart addig az ágyneműtakarításhoz való kedve. Miközben az epret pucolom, a sajátjáért egy másik történetet kér cserébe – de bele sem merek gondolni, hogyan reagálna, ha megtudná az igazságot. Ez a titok még az előzőnél is gyengébbé tesz; szinte szégyenteljesebb, mint kiváltás nélküli érintésre vágyni. A szemébe nézek, mintha kettőnk közül én várnék válaszra, aztán lepillantok a gézzel körbetekert területre. Hosszú másodpercek telnek teljes csendben, mire megszólalok. – Baleset jellegű – vonok vállat, még mindig kerülve a tekintetét. A bal kezemmel visszatűrök egy kilógó darabot a kötés alá, és óvatosan szemügyre veszem a dzseki takarásában keletkezett foltokat is. Már sokkal inkább barnásak mint pirosas színűek, de az semmit sem változtat a tényen, hogy újabb megoldandó probléma lesz a géz tisztábbra cserésére, ha hazaérek. De addig persze még begyógyulhat. Azt akarom, hogy a lehető leggyorsabban búcsúzhassam el tőle, ettől a borzasztó emlékeztetőtől, hogy valami nincs rendben velem. – Szerencsére túlélhető – teszem hozzá lazán, mintha semmiség lenne az egész és mintha nem érezném a sebek lüktetését. Talán az is, de biztosan semmi olyasmi, amit ne érdemelnék meg. Én csináltam és ezután is nekem kell majd élnem az utána maradó nyomokkal. Elveszi az epret. Megkönnyebbülök, hogy folytatja a beszédet, habár a témához feleannyira sem ragaszkodom, mint Alex hangjához, az apró ajándék viszont úgy látszik, meghozta hozzá a kedvét. Türelmesen hallgatom a rövid beszámolót, miközben elkalandozik rajta a tekintetem. A szája mozgásán, az átadott epret forgató ujjain, a bicepszén és a vállán, a hátizmokon és a nyakán húzódó puha bőrön. Más nem fog úgy látni, ahogy ő látott ma; többet nem engedem. – És milyen képességeket erősítenek? – kérdezem, csak hogy tovább vigyem a beszélgetést, de erre már nem kapok azonnal választ. Van egy olyan sejtésem, még egy eperrel nem tudom meggyőzni, főleg, hogy az előzőt sem ette még meg, megkímélve engem azoktól a vicces fintoroktól. Mivel azóta sincs, amit felajánlhatnék a továbbiakért cserébe, oldalra dőlök mellette az ágyon. Ugyan most szemtől szembe kerülünk egymással, a tál még mindig köztünk van, én pedig nem igyekszem közelebb férkőzni hozzá. Mégis félek, mert mi van, ha ez lenne az utolsó esélyem közelebb kerülni Alexhez? Hozzáérni; vele lenni és addig sem egyedül. – Szóval mivel lehet téged megvesztegetni? – Ha nem tudnám pontosan, hogy néhány percig kell csak így heverésznem ahhoz, hogy elnyomjon a mai nap fáradtsága, könnyen kitalálnám, mit csináljunk már megint, de egyelőre nem érzek magamban elég erőt az ismétlésre. Ráadásként így, mozdulatlanul fázni kezdem az egyszál alsóban; alig észrevehető remegés fut rajtam végig a takaró tetején fekve.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szer. Május 01, 2019 11:44 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 699 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Nehéz lenne nem boldognak lennem. Hosszú ideje most először érzem úgy, hogy olyan helyen vagyok, ahol az lehetek, aki igazán vagyok, ahol nem emésztődnek fel az energiáim az érzéseim elkendőzésére és megjátszására, s ahol nincsenek aggasztó és kínnal teli elvárások, csupán az létezik, amit mindketten akarunk. Kicsit persze ijesztő ekkora bizalmat adni valakinek, akit még alig ismerek, de azután, hogy a legelső alkalmamat vele töltöttem el, talán még inkább ragaszkodom hozzá és a közelségéhez, jelenlétéhez, mint amikor odakint leültem mellé s elhatároztam, hogy kitartok vele. Még a pillanat tökéletlenségei is mosolyra fakasztanak, mint a túl sietős meglépése az ágyból, így a dicséretemre adott válaszára már nem is csoda, hogy széles vigyorral felelek, amíg végül ki nem robban belőlem egy sokadik nevetésfoszlány. A kiszámíthatatlanságát tanítani kéne. Néha olyan elvont apróságokon ragad meg a figyelme, amelyeken nekem sose tudna, ellenben amikor végre találok valami hasonlót, a lehető legnagyobb egyszerűséggel felel rá. Ezek után az ágynemű problematikáját már végkép nem tudom komolysággal kezelni, habár ezúttal a zavaromat is igyekszem elkendőzni vele. Előtte nyilvánvalóan nem csinálok ügyet abból, kihez vonzódom, vagy abból, hogy mit műveltünk alig néhány perce, ellenben a gondolat, erről bárki más tudomást szerezzen; olyanok, akik egy álomvilágban élnek velem kapcsolatban, az zavarttá és aggódóvá tesz. Szerencsére az érzés könnyen hal, valahol a megkezdett eper felénél már arra sem emlékszem, minek kapcsán zökkentem ki az örömhullámomból. - Azt én sem hittem volna, hogy ilyen magas szintre fejleszthetem a tudásomat. Démonokat, impeket ölni gyerekjátéknak tűnik egy titkos kaland bizonyítékainak eltüntetéséhez képest. Biztos vagyok benne, hogy kevesen ilyen alaposak a koszos ágyneműkkel - bólogatok egyetértően, és az irónia egészen helytálló, mert nem tartom egyébként olyan jó vadásznak magamat. Szabályokat szegek, óvatlan vagyok, aminek hála már két démon is megszállt, közelharcban pedig még a nővérem is lekőröz, szóval így belegondolva nem is csoda, hogy az anyám lassan megőszül tőlem. De most nem különösebben hatnak meg a gyengeségeim, Cole-nak szentelem a figyelmemet, belé kapaszkodva tartom szinten a jó kedvemet, ami a felvetődő kérdésével sem kerül veszélybe. Igaz, komolyabb vizekre terelgeti a beszélgetésünket és a gondolataimat, mégsem olyan mértékben, hogy az kihatással lehetne a hangulatomra. - Nem lennék biztos benne, hogy idővel nem válna könnyen eladhatóvá - felelek neki őszintén, mindenféle rossz érzet vagy harag nélkül. Ha a túlélésemen múlna, én is kiadnék bármi velem és a vadászokkal kapcsolatos információt a helyében, azt pedig még ő sem tudhatja előre, hogy mikor kerül szorult helyzetbe. Mindeközben ideiglenesen felfüggesztem a gyümölcsevést, és helyette érdeklődően figyelem, amint körültekintő alapossággal leszedegeti a tálból újonnan kiemelt eper leveleit. - Úgy elmesélhetnéd, mi történt a kezeddel. Persze csak, ha szeretnéd - teszem hozzá sietősen, mert a legegyszerűbb balesetek mellett sötétebb gondolatok is felderengenek az elmémben. Talán megtámadták, bántották, és efféléről még én sem feltétlen beszélnék szívesen, egyáltalán nem. Elég csak az oldalamon haloványan derengő sebhelyre gondolnom, vagy arra, ami a bal alkarom belsején hosszában nyúlik; azokra a sérülésekre, amelyekre egyetlen rúna sem lehetett gyógyír. Közben követem a pillantását a mellkasára, amin ezúttal már alaposabban át tudom tanulmányozni a nem túl méretes tetoválást. Az üzenetével jobban tudok azonosulni, mint gondolná, ám nem jegyzek meg semmit, s magamban is inkább arra koncentrálok, hogy változatlanul a kedvemre tesz, ahogyan a bőrén mutat. Valószínűleg még el is nézegetném egy darabig, ha nem úszna a szemeim elé a tökéletesre pucolt epre, amit az információért kínál cserébe. Néhány másodpercig csak pislogok az ujjai között tartott, lédús gyümölcsre, de aztán szelíd, szeretetteljes mosoly terebélyesedik ki az arcomon, amiként elfogadom a szerény felajánlását. - Nos, ezt nem utasíthatom vissza - somolygok az orrom alatt, azonban én sem eszem meg, egyszerűen forgatom a kezeim között, mintha valami rettentő értékes kincs volna. - A tetoválások tulajdonképpen rúnák. Sokan csak felmázolják magukra, ami éppen kell, és a legtöbbet én is úgy szoktam, de ezeket praktikusnak találtam állandóvá tenni. A meglévő képességek erősítésére szolgálnak - magyarázom, hol az epret, hol pedig őt figyelve. - Ha konkrétumokra vágysz, több fog kelleni némi epernél - incselkedek vele tovább, változatlanul mosolyogva, ám az sem fog elszomorítani, ha nem szeretne elmélyedni a rúnáim jelentésében, mert nem tartom túlzottan izgalmasnak őket. A mellékelt játszadozás kétségkívül érdekesebb, mint néhány krikszkraksz a bőrömbe vésve, habár valahol a kedvemre válik a gondolat, hogy a civil világban csak ő ismerhesse a zömével takarásban lévő mintáimat.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Ápr. 28, 2019 6:59 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 668 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Visszacsókolok. Nem akarok még elszakadni tőle, nem akarok újra egyedül lenni. Fejben azért felkészítem magam, mert tudom, hogy hamarosan muszáj lesz; nem várhatom meg mellette a reggelt. Úgy nem maradhatok, ha tudom, hogy az együtt töltött idő nehezebbé teszi az elválást, és ha most mindkettőnknek megpsórolhatom a vele járó kellemetlenségek egy részét. – Most már úgy érzem, hogy megérte fél napot sétálnom – válaszolom, miközben ő a hátára fordul. Amíg szemtől szemben fekszik velem, nem vagyok képes másra nézni, ugyanis Alex boldog arca felülmúlja az összes eddigi rajta ülő kifejezést; széles, szimmetrikus vigyorral és ragyogó szemekkel pillant felém. Sikerül elhalványítania az aggodalmaimat, ha nem is véglegesen űzi el a látványa és halk nevetése a hazaút előrevetített képét. A hideget és az órákig tartó csendet, amíg biztosan egyedül maradok a gondolataimmal, aztán az újabb rám váró erőfeszítést: fel kell majd mennem a lépcsőn. Átsétálnom a közel fekvő épületek tetejét összekötő palánkon. Belépnem a lakás ajtaján. Egyszerű cselekvések, semmi olyasmi, amit ne tettem volna meg már ezerszer rutinszerűen azelőtt, most mégis lehetetlen feladatnak érződnek; fizikai képtelenségnek, hatalmas, áthidalhatatlan akadálynak előttem. Ismét megszólal, ezért éppen csak kizökkenve, félúton a konyha felé visszafordulok. – Neked pedig a meztelenség áll nagyon jól – vigyorodom el én is. Ekkorra már hason fekszik, felfedve még egyet a különös tetoválások közül. Egyetértek vele, már ami a kint sütő holdfényt illeti – egy darabig nem szeretném újra a bőrömön érezni. Tudom, hogy fogom, mert hamarosan ki kell lépnem a sötétbe. Egy ideje minden év egy kicsit rosszabb, minden elválás nehezebb az előzőnél, és félek, hogy mégsem leszek képes örökké ezt az utat taposni. Ha nem kedvellek, veled maradok egy éjszakára; ha igen, nem várom meg a reggelt – nem várom meg, hogy megutálj, én pedig megszeresselek. Vég nélküli, fárasztó körök ezek és eljön majd a nap, mikor semmi sem teheti már könnyebbé ezt a fajta létezést. A kérdés az, hogy ezt hívjuk-e pokolnak, vagy ez a valami hamarabb ér el minket és csap le ránk. Alex már megint nevetni kezd, méghozzá az ágyneműhöz kapcsolódó aggályaimon, és én szinte szomjazni kezdem a belőle áradó energiákra. Remélem, hogy hamar elmúlik. – Ki hitte volna, hogy ilyen jó vadász vagy. – A változás talán nem árnyékolja annyira a mosolyomat, hogy észre lehessen venni, így nem izgulok miatta különösebbképpen; amíg figyelek, nem tehetek kárt benne. Tovább nézem Alexet és öltözködés közben is visszavezetem rá néhányszor a tekintetem. Kifejezetten szórakoztató látvány, ahogy az epreket eszi és minden egyes harapás után fintorog egyet, épp, mint az elsőnél, így azután is hatalmas érdeklődéssel nézem a jelenetet, hogy helyet foglalok mellette a takaró tetején. Az önkéntelen előadásnak köszönhetően már azelőtt nehéz elfojtanom a mosolyomat, hogy megszólalna, és utána sem könnyíti meg a dolgomat. Nem mondhatom, hogy egyáltalán nem jogos a gyanúsítása, egy másodpercre sem tudom komolyan venni a szavait. – Mi van, ha ezt az infót most magamnak akarom? – billentem oldalra a fejem hunyorogva. Kivételesen egyetlen vadász sincs rajta kívül, akinek a rúnái – már, ha ezek tényleg azok, aminek tűnnek – felkeltenék az érdeklődésemet. Ismételten fintorog egyet, amin ez alkalommal már majdnem fel is nevetek. Igyekszem átvenni a tettetett komolyságát, több-kevesebb sikerrel. Közben én is kiveszek egy epret a tálból, de egyelőre csak az ujjaim között forgatom, majd ráérősen eltávolítom a zöld szárat és a leveleket. – Mondanám, hogy cserébe én is elárulom a sajátomét, de az nem olyan izgalmas történet – pillantok le a mellkasomon lévő írásra, amit ő is nagy előszeretettel tanulmányozott nemrég. Li(f)e. Nagyon jó ötletnek tűnt és felettébb mély gondolatnak, de utólag már fogalmam sincs, mi futott át az agyamon abban a percben, mikor hirtelen felindulásból megcsináltattam egy rég elfeledett ismerőssel. Megszámolni sem tudnám, hányszor megtörtént már, hogy elfelejtettem a saját érzéseimet és indítékaimat; hogy hagytam őket elhalványodni és érthetetlenné válni, kicsúszni a kezeim közül. Ilyenkor mindig nehéz kiigazodnom a hozzájuk köthető cselekedeteken, sőt, talán semmi sem valódi, amit most érzek, kezdve azokkal a rohadt vágásokkal a kötés alatt: már egyáltalán nem tűnnek logikus és jó döntésnek vagy egyáltalán megoldásnak a problémámra. – Ezt felajánlom viszont – nyújtom felé büszkén a gondolkozás közbeni munkám eredményét, mintha tényleg képviselne valamilyen értéket az általa megmosott, egyetlen szem eper.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Ápr. 27, 2019 1:07 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 632 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Ha nem szuszogna ilyen hevesen, meggyőződésem lenne, hogy elaludt. Ami nem különösebben lepne meg, mert én is kezdem érezni, ahogy a kialvatlanságból és az imént történtekből fakadó fáradtság kényelmesen elterpeszkedik rajtam, egyre közelebb húzva a testemet a kiszámíthatatlan álmok felé. Azonban egyelőre még küzdök a késztetés ellen, éppen, mint kisgyerekként, amikor a világért sem akartam megadni magamat a felolvasott történetek lágy ringatózásának, nehogy bármi izgalmasról és érdekesről lemaradjak. Most sem szeretnék egyetlen értékes pillanatot elvéteni, megkockáztatni, hogy másnap üres ágyban keljek fel anélkül, felkészültem volna rá. Úgy sem lenne ideális, de legalább nem érne döbbenetként. Felém fordul, simítása alá pedig elkényelmesedett macskaként bújnék, ha nem lenne bennem tartás, vagy fogalmazzunk inkább úgy, ha nem felügyelném kínosan, mit engedek megmutatni magamból és mi az, amit egyelőre még nem osztok meg vele. A vajra kenhetőségem maradjon az árnyak között, ellenben egy elégedett szusszanást még így sem tudok elnyomni magamban a puha érintésnek hála. - Hm… - első körben ennél többre nem futja válasz gyanánt, helyette én magam is az oldalamra fordulok, majd egy gilisztát meghazudtolva fészkelődőm hozzá egyre közelebb, amíg egy futó csókra el nem érem a száját. - Máskor is a gyümölcsösbe jövök, ha nem sikerül aludni - egyre szélesedő mosollyal fúrom a tekintetemet az övébe, aztán egy elfúló nevetéssel ismét a hátamra gördülök, leküzdve a feléledő zavaromat, amiért rajta kaptak a kicsattanó örömömön. Noha egykettőre megbánom a döntést, mert úgy fest, neki sem kellett több ahhoz, hogy felüljön. Kicsit szánom, hogy nem marad tovább összebújni, de nem tartom vissza, hanem újfent mocorogva egy sort ezúttal a hasamra fekszem, s elkapva egy kisebb párnát, az összekulcsolt karjaim és a fejem közé passzírozom azt. Jobban belegondolva abból, amit eddig tapasztaltam Cole személyiségéből, tulajdonképpen nem is ő lenne, ha nyugton maradna a hátsóján. A gondolatra megint csak szélesedik a mosolyom. - Tudod… Jobban áll neked a narancs, mint az ezüst - állapítom meg halkan, eltűnődötten néhány momentumnyi hallgatást követően, figyelve a nyúlánk alakját és a rajta játszadozó melengető, boldog árnyalatokat. Persze biztos vagyok benne, hogy a hold fényében is éppen ennyire találnám kellemes látványnak, ahogy pucéran mászkál előttem, azonban odakint sokkal távolabbinak tűnne; elérhetetlennek. Nem mélyedek el különösebben a gondolataimban, főként, hogy egyhamar visszatalál hozzám a tál eperrel, ami tompán puffan mellettem az ágyon. - Te sem gondolhatod, hogy így hagyom. Egy vadász tüntesse el a nyomait - dünnyögöm szakértő ábrázattal, viszont ahogy az ő ajkain vigyor dereng fel, úgy belőlem egy újabb nevetés tör ki, miként belenyomom az arcomat a párnába. Egek, még az kéne, hogy ezzel kínozzam Abby-éket, szerintem örök életemre kitagadnának, és még annál is tovább. A fejemet csóválva emelem meg magamat és támaszkodom az alkarjaimra, s csak akkor tűnik fel, hogy elkezdett öltözködni, amikor én is elbitorolok egy eperszemet. Óhatatlanul összeugrik egy pillanatra a gyomrom, mert nem akarom, hogy már is véget érjen az éjszaka, de mihelyst kényelembe helyezi magát, és nem mutatja hajlandóságát a további ruhadarabok felvételére, megkönnyebbedik a mellkasom. És azzal együtt fintorba torzulnak a vonásaim, mert Kait említése illetve a jelen szituáció valahogy nem fér össze bennem. Fanyalogva és ráérősen nyammogom el az epret, bár egy szavam sem lehet, a savanyúsága kitűnően elnyomja a feléledő szomjúságomat. - Van egy ismerősöm… - kezdek bele az okfejtésembe, miközben kényelmesen összekulcsolom a lábaimat. A halk, sercegő hangra felkapom a tekintetemet rá, ám hamar visszavezetem a szemeimet az újabb gyümölcsdarabra, amit idő közben magamhoz vettem. - Szerintem néha összevesznek a borotvával, ha engem kérdezel, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy az ilyen információkból él - emelem meg az egyik szemöldökömet, újfent felsandítva rá, és egyelőre kitűnően tudom tartani a szerepemet. - Ezeknek a tetoválásoknak a jelentése komoly vadász-titok, nem vagyok biztos benne, hogy csak úgy el kellene mondanom. Mit ajánlasz érte? - pislogok rá kettőt, egészen ártatlanul, noha egy fintor csak megint belerondít az összképbe, amiként megkezdem a következő epret.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Ápr. 25, 2019 8:22 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 690 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Egyszerre és ellentétesen mozdulunk, kiegészítve egymás mozdulatait; szinkronizált szívverésekké válunk a takaró felett. Tényleg élőnek és egésznek érzem magam, amíg együtt vagyunk; mintha végre mindennek lenne értelme, és mintha a végtelenségig nyújthatnánk ezt az egyetlen tökéletes pillanatot – és mintha utóbbi árnyékában láthatatlanná válnának a rosszak. Egy ideig tényleg működik, mert könnyű vagyok és súlytalan míg a karjai el nem eresztenek, aztán másodpercek alatt emlékké válik a lassan felépülő, összetartó elektromosság, újra helyet hagyva az ürességnek maga mögött. Amint vízszintesbe kerülök, süllyedni kezdek lefelé. Először alig észrevehetően, aztán egyre inkább visszatér hozzám a súly, amitől napok óta képtelen vagyok elszakadni, de aztán Alex ujjai visszatalálnak hozzám és az érintése ismét elűzi kicsit a felettem gyülekező felhőket. Tudom, hogy csak idő kérdése az egész, mert nem mentek messzebbre a saroknál – most is ott vannak és akárhányszor lököm őket hátrébb, újra és újra úszni kezdenek felém. Amíg ténylegesen le nem lassul a légzésem, becsukom a szemeimet. Egyszerűbb dolgom van onnantól, hogy ismét kinyitom őket és oldalra fordítom a fejem, mert ő nagyon boldognak látszik mellettem, a felszabadultsága pedig hamar eltereli a figyelmem. Észre sem veszem, de amint végignézek Alexen, átveszem az arcán szétterülő mosoly óvatosabb verzióját. Közelebb akarok csúszni, de akkor biztosan nem lesz erőm újra elválni tőle, és az akarat ezen az éjszakán kifejezetten kapóra jött eddig. Azért oldalra fordulok és szokás szerint helyezkedem kicsit, csak hogy kényelmesen felé nyújthassam a karomat, amivel cserébe én is megsimogatom az övét. – Mi a helyzet? – kérdezem még mindig mosolyogva, mert tetszik, hogy így lenyűgözte, amit csináltunk. A biztonság kedvéért mégis megtartom a magam távolságát, a kettőnk között húzódó alig húsz centit. Érdekelne, mi jár most a fejében, és hogy miért vagyok képtelen véglegesen kiszakadni ebből a borongós hangulatból még a legszebb percekben sem. Úgy akarok érezni, ahogy ő, boldog akarok lenni, mint Alex, ezért innentől még több erőt fektetek a negatív gondolatok távoltartásába. Nem mintha tele lennék energiával, de nyújtózkodva ülök fel a környék legkényelmesebb ágyán még néhány hosszú percnyi heverészés után – a sajátomhoz képest legalábbis nagyon puhának tűnik a vastag matrac. A hajamba túrok, de a mozdulat inkább hasonlít egy elegáns tarkóvakarásra, aminek a végén tényleg feltápászkodom és csupasz lábakkal lelépek a padlóra. Más sincs rajtam egyáltalán, de nem érzem szükségét takarásnak Alex előtt, mióta mindent látott és tapintott, és talán még úgy sem lennék szégyenlősebb, ha itt és most találkoznánk életünkben először. Ráérősen sétálok keresztül az apró lakáson. A gyertyákon lefolyó viasz folyamatosan szilárduló és növekvő kis dombokat képez az őket tartó alátéteken. Kint sötét van és hideg, bent pedig sárga színű, gyér fény árasztja el az egyetlen szobát, de azért még itt is érezni a bőrömmel találkozó hűvös levegőt, és már megint libabőrösek lesznek tőle a karjaim. Nézelődöm, hátha van még valami Alexen kívül, ami eredményesen lefoglalhat – először a viasz formálta alakzatokon futtatom végig az ujjaimat, aztán a pultra támaszkodom mindkét tenyeremmel. A szemem sarkából kiszúrom a tálat, ami azóta is tele az epreivel, így más elfoglaltság híján abból veszek egy darabot. Kicsit savanyú ugyan, de nem zavar annyira, hogy két harapással el ne tűntessem az elsőt és vegyem fel tűnődve az egészet, amivel ezután vissza is sétálok az ágyon hagyott Alexhez. Megállok és csendben végigmérem a látképet, miközben a szabad kezemmel kiveszem a következőt. – Mit fogsz mondani, ha rákérdeznek a foltos ágyneműre? – jegyzem meg tárgyilagosan, de aztán muszáj elvigyorodnom. Nem túl magasról mellé ejtem a tálat, miközben a számba veszem a gyümölcsöt, és amíg rágok, lehajolok az alsómért. Félkézzel választom ki a földre hányt kupacból, de aztán ennek az epernek is megeszem a maradékát, csak hogy könnyebben tornázhassam magamra az egyetlen felvenni kívánt ruhadarabot. Megint megtorpanok, végül mégis visszamászom mellé. Kicsit arrébb helyezkedem el, törökülésben, lazán a térdeimre könyökölve. Egyre többször feledkezem meg a kötésről és arról, ami alatta rejlik, most mégis vigyáznom kell, nehogy a kelleténél erősebb nyomás érje a felületet. – Most mesélhetnél a tetoválásokról. Vagy a nővéredről. – Átgondolom, melyik téma illik jobban az eddigi programunkhoz és rájövök, hogy egyik sem a kettő közül, de azért hozzáteszem: – Na jó, talán nem feltétlen róla, hanem akármiről, ami eszedbe jut – vigyorgok Alexre halványan. Miközben a válaszára várok, egy tenyeremmel megdörzsölöm az arcom, éppen csak annyira, hogy hallani lehessen a halk, sercegő hangot.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szer. Ápr. 24, 2019 12:19 am
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 743 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Habár a kérdés saját magamnak szólt és tulajdonképpen csak kivetítettem rá az elbizonytalanodásomat, jól esik hallani a magabiztos válaszát. Szerény és szemérmes mosolyra görbülnek az ajkaim, ahogy továbbra is a tetoválásának adózva a tekintetem és ujjaim figyelmével, aprókat bólogatok. Egészen biztosnak azért nem nevezhetném magamat, hiszen a legkülönfélébb szituációk túlgondolása gyárilag lett belém kódolva, ám a haloványan pislákoló kételyeimet mindenképpen maga alá taszítja a fellobbant vágyam iránta. Meg akarom ismerni, többet szeretnék tapasztalni az egyelőre megfejthetetlennek tűnő személyiségéből, de ebben a pillanatban, ennyi csók és forró simítás után az érdeklődésem a folytatásra kényszerült redukálódni. Ez pedig egyszerű és letisztult érzés, s hogy ellopjam a szavait a pirosra csókolt szájáról; ha ő is, akkor én is. Mire végre felnézek rá, kisebb vigyor ragyogja be a helyes arcát, ami ezúttal sem hazudtolja meg a ragadósságát; ösztönösen teszem magamévá a vonásai egyengette kifejezést. A szíve ütemesen, élénken dobban a tenyerem alatt, a jelen momentumhoz tapasztja a valómat és biztosít róla, hogy idő közben nem vált a valóságból álom, nem egy csalfa illúzió az, ami történik. - Még szerencse - somolygom az orrom alatt, behunyva a szemeimet, amint végigsimít a nyakam oldalán lefutó, méretes rúnán. Akad még néhány a testemen, és mindeddig eszembe sem jutott azon tanakodni, vajon tetszhetnek-e bárkinek vagy sem. A praktikumot és sokszor a túlélést szolgálják, nem olyan beszédesek, mint az átlag embereket díszítő varrások. Egészen felélénkül bennem a vágy az ő mellkasán nyugvó, apró kis minta felfedezésére, ugyanis többet dalolna Cole-ról, mint rólam a rúnáim, viszont ahogy a kötést illetően, úgy az ezzel kapcsolatos kíváncsiságomat is jótékonyan félreteszem, elraktározom egy megfelelőbb időpontra. Most túlzottan vonzanak az ajkai és a csupasz bőre, amit élvezettel simogatok végig, fedezek fel a sokadik - bár ezúttal sokkal türelmesebb - csókunk alatt. Igaz, nem is nyúlik túlzottan hosszúra, mihelyst a lábaim a matrac szélének üköznek, elszakadok tőle, mintegy magamnak is jelezve, hogy újabb mérföldkőhöz érkeztünk. Azonban Ő nem tétlenkedik, lerántja rólam a pólómat, ami halk susogással pottyan a többi ruha nyughelyére, vagyis a padlóra. Azonnal megérzem a szoba hűvösét, libabőr cikázik végig a testemen, ám tekintve, hogy mindemellett megint egyre hevesebben kezd száguldozni a vér az ereimben, eltörpül a kellemetlenség. Néhány pillanatra kihagy az agyam, sután ácsorgok előtte, amíg a cipőit lerugdalja magáról, ellenben a nadrágja lehámozásába ha nem is túl nagy igyekezettel, de besegítek. Éppúgy a sajátomba, amiről eddig fel sem tűnt, mennyire kényelmetlenné és szűkössé vált - most bezzeg már a hátramaradó alsóm is kimondottan zavaró... A cipőimet én is leküzdöm a zoknikkal egyetemben - tökéletes pótcselekvés, amíg azok a mindent látó szemei a tőlük megszokott nyíltsággal mérnek végig -, majd engedve a taszításának, leülök az ágyra. Puhán süpped alattam, de nem különbül tud érdekelni a komfortossága, mert jelenleg úgy érzem, még egy gerinc-gyilkos, lyukacsos matracot is örömmel fogadnék, ha vele oszthatom meg. Mosollyal pillantok fel rá, kinyúlok érte mindkét kezemmel, és ha kellő közelségbe lépett, óvatosan leegyengetem magamhoz, miközben eldőlök a hátamra vele együtt. Gondolkodás nélkül ölelem át a karjaimmal, mielőtt jóleső sóhajjal alámozdulnék az érintéseinek, és mielőtt én magam is felfedezném Őt az elkövetkezendőkben. Minden új nekem veled és a közös időtöltésünkkel kapcsolatban, Cole, de egy percig sem bánom, hogy veled osztottam meg a legbátortalanabb és egyben legcsodálatosabb élményemet...
***
Biztos vagyok benne, hogy idióta vigyor ül a képemen, miként szuszogva, kimelegedve, nyirkos bőrrel a sötétbe burkolózott plafont fixírozom a szemeimmel. Egyik tenyerem a hasamon pihen, míg a másik kettőnk között nyugszik, néha-néha s lopva megcirógatva az ujjbegyeimmel Cole kezét vagy éppen a combját, ha az előbbit máshol tartja. Muszáj megérintenem, közel lennem hozzá, ugyanis jelenleg nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék megmaradni a realitás talaján. Túl szürreális az, ami történt, legalábbis a tekintetben, hogy messze nem készültem ilyesmire a mai estémen, hát még vele; a különc informátorral, aki úgy méregetett a közös munkánk alatt, mintha nem én lettem volna a vadász kettőnk közül, hanem ő egy egészen más terepen. A helyzet furcsasága ellenére mégis ki tudnék csattanni az örömtől, ami vélhetően a testemen alig néhány perce végigfutó, meglehetősen intenzív érzéseknek köszönhető, és nem annak, hogy végérvényesen megzápult az agyam - remélem. A sokadik vigyorgással töltött momentum után igyekszem megregulázni az arcizmaimat, és egy kevésbé idétlen mosollyal pillantani a mellettem fekvőre. Eddig is szemrevalónak találtam, de a közösen átéltek után már tényleg nem lepődnék meg, ha elragadná a holdistennő, persze, miután átverekedte magát rajtam. Arcátlanul szépnek találom, ahogy a gyertyák narancsos fényei kacéran kacskaringóznak az ábrázatán és a fedetlen bőrén. Egyelőre képtelen vagyok megszólalni, túl értékes ez a pillanat ahhoz, hogy valami sületlenséggel törjem meg.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Kedd Ápr. 23, 2019 2:30 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 678 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Alex karjai között beláthatatlanul távolinak tűnik az egyenetlen talaj hidegéhez és a kint sütő holdhoz kapcsolódó emlékkép, és még távolibbnak az előző este érzett kétségbeesés; messze járónak az odaképzelt, alaptalan fájdalom, aminek mégis sikerült leterítenie, mikor nem figyeltem rá eléggé. Az ő ujjai sem félnek felfedezni; a fejbőrömre tévednek, ahogy végeztek a többnapos borostától szúrós arcomon, de ott vannak a hátam mögött is, hogy közelebb vonhassanak gazdájukhoz. Még el sem kezdtük igazán, de már fogalmam sincs, hol ér véget Alex és hol kezdődöm én, és hogy kinek az ajkai követelik jobban a folytatást. Nem akarok megfeledkezni a tényről, hogy körülöttünk minden csak illúzió, hogy az egymáshoz vonzó erő nem lehet valós, de egyre hosszabbá válnak azok a másodpercek, mikor mégis sikerül; mikor elhiszem, hogy ezek a csókok végleg eltemetik a bennem tomboló ürességet. Átverem őt és ő is magát, és ami a legrosszabb, hogy a saját szívemmel is elhitetem a hazugságot. Alex nem tudja, de olyasmihez ér hozzá, aminek máskor gondolkodás nélkül vetne véget, én pedig azt hiszem, hogy létezik a történetemnek olyan variációja, mikor valaki önként simít végig ilyen óvatosan és vágyakozva. Tovább akarok lépni, pontról pontra haladó, beszámítható cselekvések sorozataként kezelni ezt az egészet. Hátrébb tolom, kiszélesítve a mozgásterem; ha én irányítok, talán addig sem kínzom magam álmodozással. A tenyerem egyenletes, puha bőrt simít a hátán, közvetlenül a gerince menti mélyedés mellett és csodás izmokat a hasfala környékén, amint előrébb vándorol a vékony felső alatt. Alex nem hagy túlzottan sokáig tapogatózni, helyette, ha nem is túl sietősen, de tovább vetkőztet, nekem pedig eszembe sem jut tiltakozni. Ettől fogva a pólóm is a földet díszíti, és legszívesebben azonnal utána küldeném a sajátját is, de mielőtt egyáltalán visszavezethetném arra a területre a tekintetem, az találkozik az övével. Kérdése azonban meglepetésként ér; túlságosan udvariasnak és legalább olyan bizonytalannak hangzik a lassuló lélegzetvételeink háborította csendben. A keze megtalálja a tetoválást a mellkasomon. – Ha te is, akkor egészen – húzom összébb a szemöldökeimet, de aztán ellazul az arcom és mosoly születik a szám sarkában, s nemsokára halvány vigyor formálódik belőle. Most már tényleg érdekelne Alex kora, de nem rombolom értelmetlen faggatózással a hangulatot. Abba sem akarok belegondolni, mi van, ha egyedül én használom őt, és a fordítottja még csak meg sem fordult abban a tökéletes fejében. Valamiért azt remélem, hogy mégsem lát teljes egésznek; hogy tudja, semmi szépet nem rejt a koszos és fésületlen külsőm, és hogy éppen akkora sérülések tarkítanak odabent, mint amekkorákat a használt gézzel igyekszem eltakarni. Át akarlak verni, Alex, de éppen csak annyira, hogy egy pillanatra elveszhessünk az illúziómban, te viszont gond nélkül érhess talajt, mikor szertefoszlik körülöttünk. Én is érzem a szívverésem a tenyere alatt, és legszívesebben az övére simítanám a saját kezem, amíg a hirtelen felindulásból szerzett tetoválással foglalkozik és a gondolatai messze járnak, helyette mégis kivárom, hogy újra megszólaljon. – Nekem is bejön a tiéd – szélesedik ki a vigyorom ismét, miközben aprót szusszanok válaszul. Az ujjaim felfutnak nyakán sötétlő, kontrasztos és vastag vonalakra; nemrég ugyanehhez a területhez tapasztottam hozzá az ajkaimat és alig várom, hogy újra beszívhassam Alex illatát. Magához húz egy újabb hosszúra nyújtott csókra, most azonban látszólag sehová sem sietünk, lassabban és meggondoltabban mozdulunk az ágy irányába. A lábaim szinte az övéi közé lépnek, nem hagyják, hogy túlságosan nagy távolság nyíljon köztünk; én előrefelé, ő pedig hátrálva közeledik, míg a matrac széle meg nem állítja benne. Feljebb gyűröm és lerántom róla a pólóját, ha nincs ellenvetése. Lerúgom a cipőimet. Kigombolom a sliccem és kibújom a már egészen szorosnak és tapadósnak érződő nadrágból, és időt sem hagyva Alexnek, már az övé feltárásával foglalkoznak az ujjaim. A mellkasánál fogva ismét ellentétes irányba nyomom, csak hogy még egyszer végig nézhessek rajta, amint megadja magát és az ágyra ül vagy fekszik a kedvemért. Már nincs miért megállnunk. Gondoltad volna, hogy ez lesz a vége – hogy tényleg sikerül megszereznem téged, mikor először találkoztunk az elhagyatott épület félhomályában? Én sem így terveztem, nem ezekkel az érzelmekkel vagy érzelmekkel egyáltalán, de most mégis itt vagyunk, és semmi sincs, ami elég erős lenne hozzá, hogy elválasszon tőled. A kezem, amivel ezután nem felette támaszkodom, az utolsó rajta maradt anyagon indul újabb felfedezőútra.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Ápr. 22, 2019 12:36 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 668 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Zavartan nyalok végig a számon, ugyanis a mindennapokban könnyű megfeledkezni arról, hogy attól függetlenül, a város igyekszik megteremteni az egyenlő feltételeket mindenki számára, azért jócskán van különbség a vadászok és hozzájuk közel állók, illetve a peremterületekre szorult emberek életszínvonala között. Ezt a kis viskót én például nem feltétlen nevezném otthonnak, legfeljebb egyetlen ember számára, ám ki tudja, hogy máshol hányan tennék össze a kezüket már csak ennyiért. Eltűnődötten pillantok Cole-ra, ugyanis eddig bele sem gondoltam, vajon honnét jött. Hol él, milyen barátai vannak, van-e családja, idegesítő testvére, kutyája-macskája? Tény és való, az eddigi találkozóink nem adtak alapot arra, mindezt fel akarjam deríteni vele kapcsolatban, mert nem a magánélete részleteire volt szükségem, most mégis azon kapom magamat, hogy kíváncsi vagyok, és szívesen elhallgatnám, ahogy magáról beszél. Ahogy újra és újra rádöbbent, a képzelőerőm holmi kevés hozzá. Nem tudnék visszaemlékezni a momentumra, amikor az érdeklődésemet valami egészen más felé irányította, hisz immáron minden egyes gondolatomat kitöltik a simításai, a forró csókjai, majd a teste, amiként lehetetlenül közel préselődik hozzám. Derekán pihenő kezem ellentétesen csusszan a mozdulatával, míg szorosan, vigyázón át nem karolom; ölelem, mintha az életem múlna rajta. És valóban megsemmisítő érzés lenne, ha most eltaszítana magától, mert hosszú ideje először biztonságban érzem magamat. Távol a rémálmoktól, távol az éber éjszakáktól, messze az árnyak között megbúvó rémségektől vagy a mindennapi problémáktól, egyszerűen Cole-nak adózom minden figyelmemmel, és ezt szívesen is teszem. Szőkésbarna, légies tincsei között a csókjába lehelt sóhajjal futtatom végig az ujjaimat, amint hűvös tenyereit megérzem a fedetlen karomon felsiklani. Minden mozdulata, apró rebbenése újdonságként ér, a gerincemen végigbizsergő érzetként, amit az örökkévalóságig el tudnék viselni, ám bármelyiket elcserélném azért a pillantásért, amivel a rövidke szünet alkalmával engem illet. Egyszerre merülnék el benne és bújnék el előle, azonban sikerül a köztes úton maradnom, a valóságban, ahol meg-megszakított csókjaink között lassan őt is pólóra vetkőztetem a segítségével. Szívesen néznék végig az alakján, a bőrén, amit ezúttal nem fed annyi réteg, de mielőtt esélyem nyílhatna rá, előbb az ajkaival rabolja el a figyelmemet, majd a hátrébb tántorításommal. Arcomon biztosan végigszalad az értetlenség és a leheletnyi aggodalom gyönge keveréke, amint cuppanva elválunk, igaz, hamar elhal bennem minden kétség, amikor az ajkai a nyakamra tapadnak, tenyere pedig a felsőm alá simít. Ha eddig azt hittem, a szédítő csókjainál jobban semmi sem sürgethet, akkor rettentően rosszul gondoltam, ugyanis a csupasz bőröm érintése egészen megbolondít. A hasizmaim egy pillanatra megrándulnak, míg testemen didergő érzet borzong végig, és alig tudom türtőztetni magamat, hogy ne szabadítsam meg magunkat sebtében minden útba akadó ruhaneműtől. Lehunyom a szemeimet, mély szusszanással csillapítom a bordáim közül katapultálni óhajtó szívemet, és felszabadult kezeimet finoman végigsimogatom a karjain. Feltűnik, hogy az egyik alatt a puha, feszes bőre helyett gézt érzek meg, de hiába próbálnék lepislantani, a kilátást a kócos haja takarja. Ismét hátrálásra késztet, s az ajkaimon felderengő, halovány mosollyal engedek a taszításának legfeljebb két lépést. Mivelhogy utána megragadom a pólója szegélyét, és óvatosan lesegítem róla, miközben lopva az alkarjának is megengedek egy félresandítást. Nem bámulom, elraktározom magamban az információt, hagyom magamban kiforrni és leülepedni a számtalan magyarázatot, amelynek felderítését elteszem a közeljövő egy sokkalta nyugalmasabb momentumára. - Biztos… Biztos vagy benne…? - számon helyette egy sokkal nagyobb hülyeség bukik ki, mialatt elmerengő ábrázattal végigcirógatom az ujjbegyeimmel a mellkasán díszelgő tetoválást. Ilyen gyér fényviszonyok mellett képtelen vagyok kivenni, hogy mit ábrázol, de anélkül is tudom; tetszik, amiként a bőrén mutat. Szívesen rejtem a szemlélgetése mögé a zavaromat, hiszen a kérdésem inkább szól saját magamnak, mint neki. Biztosan le akarok feküdni valakivel, akinek még a családnevét sem tudom? A szíve fölé helyezem a tenyeremet, és az alatta pulzáló élet rádöbbent, hogy nem a családnevéért és az élete rejtelmeiért ültem le mellé odakint, ahogyan most sem azért engedem közel magamhoz szívesen, mert az idealisztikusan felépített kapcsolat-történetemben a társam egyben a legjobb barátom is, hanem mert mindezek nélkül is kedvelem. - Kedvelem… - állapítom meg végül a tetoválása kapcsán, majd a dereka két oldalára simított tenyereimmel vonom magamhoz ismét közelebb egy lustább, higgadtabb csókra, miközben óvatosan tovább hátrálok az ágy felé, ami már egészen közel lehet.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Ápr. 18, 2019 9:56 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 681 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Végighallgatom ugyan a magyarázatot, már az otthon szó után résnyire nyílik a szám, miközben valamivel messzebb és oldalra kapom a tekintetem, miközben elgondolkozom Alex szavain. – Hát persze, hogy van még egy nagyobb házuk is – csóválom a fejem vigyorogva, és magamban megjegyzem, hogy át kéne értékelnem a fizikai munkáról alkotott véleményem. Lehet, hogy hetekig tudnám csinálni, mielőtt egy nap egyszerűen nem mennék be; vagy azért, mert úgy érzem, semmi értelme sincs tovább erőlködnöm, vagy pedig mert sokkal izgalmasabb tevékenység jut eszembe hirtelen, és szinte azonnal elvesztem a fellángolással szembeni harcot. Ezerszer eszembe jutott már, hogy egyedül én érzek-e így, vagy másokat is ellentétes gondolatok irányítanak és nem csak számomra olyan nehéz olykor az egyensúlyt megtalálni. Hogy más lennék-e két ember gyermekeként, vagy ez a saját terhem, amiért nincs kit okolnom önmagamon kívül. Annyi kérdés kavarog a fejemben, de csak egyvalakinek tehetném fel őket, azonban nem bízom eléggé Vladban és a homályos válaszaiban, ezért egyelőre figyelmen kívül hagyom a rúnát a lakásom falán és – egészen a mai napig - a pigmentfoltot az alkaromon. Tudom, hogy akkor sem hagyna nyugodni, ha tényleg sikerülne lekaparnom, sőt talán még az sem segítene, ha feldarabolnám magam; olyan részemet képezi a jelenléte, amitől talán soha nem leszek képes megszabadulni. Alex, az én gyönyörű menekülőutam nem hagy cserben, így minden egyes hosszúra nyújtott csókkal könnyebbé válik a mellkasomra visszaülő, fojtogató súly. Az egyik keze az arcomon simít végig, a másikat pedig, amint szembe fordulunk egymással, megérzem feljebb csúszni a combomon. Csak most válik igazán sürgetővé közelebb préselődnöm hozzá, mintha létezne egyáltalán olyan pozíció a világon, amely eléggé lecsökkenthetné köztünk ezt a már amúgy is minimális távolságot. Azért előrébb csúszom kicsit, mert a keze már a derekamon pihen, és az ujjaim olyan kitartóan fésülik át a haját, hogy ha hátra lépne egyet, szinte biztosan előre esnék és a vártnál sokkal hamarabb találkoznék újra a talajjal. Minden értelemben rá vagyok utalva, mégsem gondolom meg kétszer, mit akarok, mikor egy pillanatra mégis elválunk egymástól. Nem engedem el Alexet, de ellazulnak és lejjebb süllyednek a karjaim körülötte; a tekintetéből könnyű kitalálni, hogy csak levegővételnyi szünetet tartunk, így időm sincs amiatt pánikolni, hogy mi van, ha mégis meggondolta magát. Láttam már ezeket a szemeket, habár nem az ő tökéletes arcán, és éreztem már jópár egészen hasonló tenyeret a testem minden egyes négyzetcentiméterén. Az időzítés veszélyessége az egyetlen különbség az ő ajkai és az azelőtti száz másiké között; a bizalom, amit a sötétben, virágszirmokkal körülvéve építettünk fel együtt. Nem boldogít a felismerés, de sokkal jobban félek attól, hogy magamban csalódom majd, mint benne. Újból megcsókol, az ujjai pedig megtalálják a cipzáron az enyémeket. Észre sem veszem, hogy már ki is bújt a belőle, mert szakadozva, de ugyanolyan hevesen folytatjuk tovább, csak mikor meghallom a dzsekit földet érni a lábai mellett. Alatta majdhogynem forrónak érződik a bőre, ahogy a kezem futólag visszasimul a felkarjára. Nem számítok rá, de megint megtorpan egy pillanatra és most az arcomat figyeli; az érintése libabőrt idéz elő minden még takarásban lévő végtagomon. Szilárd tekintettel, vágyakozva viszonzom a pillantását. Tovább akarom vetkőztetni, de őt is az enyémhez hasonló érzések hajthatják, mert először a kapucnim, majd félkézzel a dzsekim maradékának eltávolítását tűzi ki célul. Segítek neki, és a pultra vetkőzöm a felülről utolsó előtti darabot; alatta már csak a pólóm takar. Azt hiszem, hogy sokkal kevésbé vagyunk meztelenek, ha nincsenek rajtunk ruhák, mert egy részünk feledésbe merül a másik által; testté válunk lélek nélkül, vagy áruvá az ideiglenesen beteljesülő álmok piacán. Remélem, hogy emiatt Alex figyelmét sem fogja megragadni a koszos, rózsaszínes foltokkal tarkított kötés a jobb karomon, a biztonság kedvéért mégis lecsapok rá egy újabb csókkal, mielőtt egyáltalán oldalra fordíthatná a fejét. Alig néhány másodperc telik el, mire lökök rajta egyet, majd két lábbal a padlón landolok, közvetlenül az addig magasságbeli előnyt kölcsönző pult előtt; most pont kényelmesen tapadnak az ajkaim az állkapcsa alatti érzékeny bőrére a nyakán, mikor lejjebb hajtom a fejem. Megtalálom a pólója szélét, egy tenyerem azonnal utat keres magának alatta a csípője felett. Még egyet léptetem őt hátrafelé, vagy amerre az ágyat láttam korábban, nem is törődve az otthagyott eperrel és a még mindig narancssárga lánggal égő gyertyákkal.
