────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 537 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Tiszta fejjel, egy lépés távolságból értékelni a szituációt. Ez lebegett a szemeim előtt, amikor megkíséreltem meggyőzni arról, hogy nincs értelme hitegetnem vagy félrevezetnem, azonban az eltökéltségem és a magamba vetett hitem pillanatról pillanatra fejtődik le a szívemről, a trónfosztásért pedig az aggodalom és a kétkedés felel. Mert még mindig nem áll meg, még mindig a cipőjével bajlódik, majd a lehető legtisztábban adja a tudtomra, hogy nem is hajlandó megbeszélni velem a problémát. Mert úgysem érteném. Miért ő dönti el helyettem? Igazságtalannak érzem, amiért kizár, pont most. Nem tegnap este a fa alatt, se nem aztán, hanem éppen most, amikor már egészen elhittem, hogy közel kerülhetek hozzá. A parányi sérelmeim kiütköznek a rákövetkező, félig vádló kijelentésemen, ám látva, hogy még ez sem akasztja meg a sietségében, kénytelen vagyok sebtében korrigálni a hibámat azzal, hogy a lehető legőszintébben megosztom vele az érzéseimet. Hátha akkor megérti, hogy egyáltalán nem akarom kihasználni vagy átejteni, és egy momentumra úgy fest, eljut hozzá a mondanivalóm. Egy momentumra. Egymáshoz vont szemöldökökkel figyelem az arcát, amely szinte alig rezzen, ahogy ismét ránt egyet a zsinóron, amin az érzelmeim sorakoznak katonás rendben. Ezúttal abban az irányban, ahol az égvilágon semmi pozitív nincsen, mert olyasmire emlékeztet, ami kétségtelenül valós nehézség. Bár semmi olyan, amit ne lehetne megoldani, ha igazán szeretnénk küzdeni érte. - Miért? - ez az első értelmes szó, ami kiesik a számon a kifakadását hallva, hisz tényleg nem értem a problémát. Talán vadász vagyok, ő meg valaki, aki nem éppen a törvényeink szerint él, és akkor? Túl kell élnie, de ha esélyt kapna egy másik életre, akkor mi akadályozhatna kettőnket? Persze, a családom valószínűleg kitekerné a nyakamat, a vadászok meg lenéznének, amiért egy férfit választottam, viszont ez az én életem, ha pedig tényleg megérné felrúgni az egészet, akkor megtenném. Jelenleg legalábbis határozottan így gondolom, most, hogy szinte a bőrömön érzem, amiként kicsúszik a kezeim közül. - Várj… - szólok utána, amikor újfent megindul, és már a kilincsre simul a tenyere, noha ennél többet hirtelen nem tudok kinyögni. Végig kell gondolnom, hogy mivel tartsam vissza, az időhúzásom azonban ellenem dolgozik. Felettébb bosszant a képtelenségem a gyors reakcióra, ez aztán még inkább satuba vágja az elmémet, s végül addig-addig tartom ki a csendet, amíg ő szólal meg helyettem. - Micsoda? - kérdezek vissza megdöbbenve, ugyanis arra számítottam volna a legkevésbé, hogy sértegetni kezd. Nem is értem eleinte, hogy mire céloz, de a hozzátoldásával szépen lassan eljuttatja az agyamig a mondandója lényegét, amelyben az a legszörnyűbb, hogy akár igaza is lehet. Képes lehetnék ennyire önző lenni? A szívem hevesen tagad, győzköd az ellenkezőjéről, ám a tudatom összefüggést talál a kimondott szavak és a tetteim között. A problémáim elől menekültem a gyümölcsösbe, és még ha nem is terveztem összetalálkozni vele, onnantól kezdve rá koncentráltam és nem arra, ami engem kínzott. Amennyiben a szilárd tényeket nézzük, tulajdonképpen igaza van, figyelemelterelés volt. A mellkasom hiába szorul össze, dacolva a felismeréssel és kiabálva, hogy akkor nem fájna ennyire az elvesztése, sőt, még csak nem is érdekelne, egyszerűen képtelen vagyok hallgatni rá, mert talán még magamban is jobban esik, könnyebb csalódni, mint benne. Ledermedve emelem meg a pillantásomat, hogy az őszinte arckifejezése alátámaszthassa a gondolataimat, de addigra már sehol sincs; még csak fel sem fogtam az ajtó csapódását, a hangja ennél nagyobbat kondult.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Május 25, 2019 1:07 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 519 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]A földre térdelek. Be akarom kötni a cipőfűzőt, de a kezeim remegnek, így hosszú ideig csak bámulom őket, miközben Alexet hallgatom. Nem akarok túl sok időt így és itt tölteni, ezért csak betűröm őket kétoldalt, először az egyik lábamat, majd a másikat véve előre. Válaszolni még ennyire sem tudok, s a kérdését hallva csak megrázom a fejem, lassan és észrevétlenül, közvetlen magam elé bámulva, nehogy mégis annak értse. Fogalmam sincs, hogy miért csinálja, és ha tényleg tetteti az érdeklődést, mit nyerhet vele a nap végén. Alex tovább beszél, és én ráállok a megoldandó rejtélyre, míg a szavain gondolkozom. – Úgysem értenéd. – Nem hiszem, hogy New York egyik leghíresebb vadásza akár csak egyet is megoldhatna a problémáim közül; azt hozzá sem kell tennem, hogy a felét még akkor sem oszthatnám meg vele, ha akarnám. Egyszer megpróbáltam már, eljátszottam ezt az egészet valakivel és semmit sem használt, helyette visszafordíthatatlanul megváltoztatott valamit. Senki nem értheti és senki nem segíthet; ha mégis megpróbálná, az olyan lenne, mintha szándékosan rúgná le az omló falat tartó oszlopokat: értelmetlen katasztrófa mindkét oldalon. Felállok és körülnézek, de nem tudom, merre induljak el. Miért nem hagytam, hogy tovább tartson a reggel? Akkor is, ha végig tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz tovább lépnem, elfelejtenem az együtt töltött időt, hacsak nem őrzöm meg azért az emlékezetemben, hogy elővehessem a következő hasonló éjszakán. Kóstoló volt egy másfajta életből, és pontosan annyi haszna lenne újra és újra felelevenítenem, mint kitörölnöm néhány üveg olcsó itallal, amint hazaérek. Megcélzom az ajtót, de félúton meg kell állnom, hogy ismét Alex felé fordulhassak, hála a rövid vallomásnak. Azóta a konyhapulton támaszkodik, és tudom, hogy ha nem lennék ilyen zavart és ideges, ezzel együtt csalódott és mérges magamra, most odamennék, hogy újra a közelében lehessek, és hogy ennek az érzése megnyugtathasson. Helyette persze mégsem mozdulok, miután megtorpantam, éppen csak végig futtatom rajta a pillantásom. – Én is kedvellek téged – kezdek bele halkan, de még mielőtt megörülhetne, hozzáteszem: – De nem működne. Meglepetés… – tárom szét a karjaimat. Igyekszem megszilárdítani az arckifejezésem, hogy alátámaszthassam vele a szavaimat, de nincs könnyű dolgom most elrejteni az érzelmeimet. Azért mégis megpróbálom. – Nézz rám, aztán nézz magadra – intek felé ismét. – Ez nem az a világ, Alex. Ez egy szar vicc. – Mert ez tényleg nem az a hely, ahol egy embernek és egy félvérnek, két férfinek, egy vadásznak és egy senkinek köze lehet egymáshoz; szinte azonnal halálra ítélne vele mindkettőnket. Megteszem a maradék néhány lépést, majd lenyomom a kilincset. Már megint vissza kell fordulnom, de én sem tudom igazán, hogy miért teszem, mindenesetre még azelőtt megbánom a döntésemet, hogy kifelé menet átléphetném a küszöböt. – És tudod mit? Nem az én problémáimat akarod megoldani, hanem a sajátjaidat elkerülni – élek vissza hitelen felindulásból a fák alatt elsuttogott információval a nővéréről és az álmatlanságról. – Nem én érdekellek, hanem figyelemelterelést keresel. Vagy unatkozol, nem tudom, de engem nem kell megmentened – csapom be az ajtót a hátam mögött. Tényleg ezt szerettem volna mondani? Valószínűleg nem. De mérges vagyok és kétségbeesett, és tudom, hogy a régi módszereimen kívül semmi sem teheti könnyebbé a kialakult helyzetet. Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy vissza kell mennem a lakásba, ahol rám is vár egy kellemetlen szembesítés.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Május 23, 2019 7:16 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 724 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Amikor egy kósza pillanatra a mellkasomnak feszülnek a tenyerei, elbizonytalanodok afelől, hogy jó ötlet-e magamhoz ölelni, ám túl hamar enyhül a taszítása ahhoz, igazán komolyan vegyem az ellenkezését. Ellazul a karjaim között, az álla a vállamra simul, míg a kezei rajtam pihennek meg. Gyengéd mosoly költözik az arcomra, mert biztossá válok benne, hogy nem léptem túl a köztünk húzódó, egyelőre bizonytalan távolságokkal és szélességekkel bíró határon, és mert az ölelés szükségességét sem ítéltem meg rosszul. Alapvetően nem vagyok az a típus, aki halomra osztogatja az érintéseit, de azt hiszem, lehet igazság abban a hülye mondásban, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ha valaki még nálam is ritkábban keresi mások közelségét, amellett nem nehéz társasági pillangónak tűnni, és kényszert érezni aziránt, hogy belevonjam a világomba. Főként, ha érdekel is az a valaki, márpedig Cole határozottan megnyerte magának a figyelmemet. Apró szusszanással simítok végig a hátán, és ebben az árva szívdobbanásnyi momentumban, amikor elengednek az izmaim, akkor dönt úgy, hogy kihátrál az ölelésemből. Nem ellenkezek; ha ennyire volt szüksége, akkor ennyire volt szüksége. Túl friss ez az egész kettőnk között ahhoz, hogy ilyen mértékben kimutassam a ragaszkodásomat, még ha nem is bántam volna egy kicsit tovább kitartani a dolgot. Jól esik a közelsége, és amíg öleltem, szinte el is feledkeztem arról, micsoda baromságok futottak végig a tudatomon alig néhány perccel ezelőtt. A nyugalmam helyére azonban hamar elbizonytalanodás és aggodalom költözik, hallva a szipogását, és látva, ahogyan végigtöröl az arcán. Valami láthatóan felzaklatta, és egyelőre fogalmam sincs, hogy micsoda. Óvatosan elkezdem kinyújtani felé a kezemet, az ajkaim is elnyílnak, kutatva a megfelelő, legkevésbé tolakodó kérdés után, viszont megelőz, s egy szempillantás alatt jól érzékelhető határt húz magunk közé. Elkapom az ujjaimat, mintha csak égetne a láthatatlan mezsgye, pedig a szavai sokkal pusztítóbban csapódnak le a mellkasomban. Összeszorul a torkom, a gyomrom is fordul egyet, ugyanis elképzelésem sincs arról, mit rontottam el, mivel üldöztem el hirtelen magamtól. Olyan egyszerű lenne felháborodni a feltételezésén, és éppen annyira lenne könnyű összetörni alatta, de a furcsán szeszélyes hangulatom sem tudja egyik pillanatról a másikra megváltoztatni azt, aki vagyok. Ennél keményebb fából faragtak, és pont az ehhez hasonló helyzetekben van szükségem arra, hogy lenyeljek mindent, majd tiszta fejjel, egy lépés távolságból értékeljem a szituációt. Persze elhatározni könnyebb, mint kivitelezni… Ezúttal a hátsómmal dőlök neki a konyhapultnak, és egymásba font karokkal figyelem, ahogy tanácstalanul odébb lépked mellőlem. Marja a bensőmet a távolságtartása és a mérgező gondolataim, amelyek ébredés óta környékeznek, a lehetőség, hogy csupán valami ostoba szórakozás voltam neki, ám ha félreteszem az önsajnálatomat, rá kell döbbenjek; ő még rajtam is túltesz a kételyeivel. Nem úgy viselkedik, mint akit nem érdekelne, hogyan reagálok, és aki mindenáron le akar rázni, inkább mint aki váratlanul elbizonytalanodott bennem. Nyelek egyet, majd minden erőmet összekaparom ahhoz, hogy higgadtnak és magabiztosnak hangozhassak, amikor végre megszólalok. - Elég nehéz nem csinálni valamit, amikor akarod - állapítom meg halkan, figyelve, amiként a cipőjével bajlódik. - Sokkal könnyebb nem csinálni valamit, ha nem is akarod. Sőt, sokszor bele sem kezdesz. Mi értelme lenne hitegetnem téged? - kíváncsiskodok, igyekezve kiűzni a hangomból az erőteljes értetlenségemet, habár az egyik szemöldököm felfelé araszolását nem tudom meggátolni. - És nem, nem felejtem el, az előbb még minden oké volt. Mi történt? Úgy értem rendben van, ha nem akarsz többet belőlem, de akkor mondd meg, és ne rám kend, mert te sem ismersz engem. Nem fair - osztom meg vele a legőszintébb álláspontomat, továbbra sem moccanva a helyemről. Félek, hogyha megmozdulok, akkor minden határozottságom és összeszedettségem a darabjára fog hullani mindazzal együtt, amit közösen elkezdtünk felépíteni. Igaz, így sem sikerül teljesen diplomatikusnak maradnom, mert amíg a józan eszem tudja, hogy Cole viselkedése egyáltalán nem a lerázásomról árulkodik, addig a szívem bizonytalanságtól és elárultságtól háborog, ami ha nem is a temperamentumomból tűnik ki, de abból igen, hogy tulajdonképpen most én is megvádoltam. Gyerünk, Alex, hozd helyre. - Igazad van - szólalok meg újfent, kiengedve a karjaimat egymás öleléséből. Helyette a konyhapult szélén támasztom meg a tenyereimet. - Igazad van, tényleg nem ismerlek még. De szeretnélek, és emiatt érdekel és számít, hogy mit gondolsz. Határozott biztossággal állíthatom, hogy még soha nem beszéltem ennyire nyíltan az érzéseimről, az általa okozott hirtelen szívhalál-közeli élmény pedig emlékeztet rá, hogy ne csináljam túl sűrűn a jövőben sem, mert árt az egészségemnek és a józan tudatomnak. Főleg, ha ezután elutasít és magamra hagy, mint egy rakás szerencsétlenséget, de erre egyelőre nem is akarok gondolni.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szer. Május 22, 2019 1:00 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 978 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Vigyorogva nézem végig, ahogy az értékelést követően eltünteti az összetapasztott kekszeik maradékát, és ezután vissza is térek a hátralévő, kidekorálatlan tornyaimhoz és a rám váró, második körös teszteléshez. – Nagylelkű tőled – fűzöm hozzá mikor elárulja, hogyan számolta ki a reggelire adott pontokat. Az én értékelésem megelőzi a kóstolást és nincs is igazán sok köze az apró kreálmány ízéhez, és azt hiszem, sikerül vele elgondolkodtatnom Alexet. Válaszát hallva csak biccentek egyet, mialatt teli szájjal a csap felé fordulva megengedem a vizet a kézmosáshoz. Odahajolva iszok is egy kortyot, és csak ezután indulok a ruháim keresésére. Nincsenek kifejezetten egyhelyen, így még akkor is beletelne egy-két percbe az öltözködés, ha nem tennék aggasztó felfedezést útközben. Ez még inkább lelassítja a folyamatot és beárnyékolja a gondolataimat; a tegnap eltűnt viharfelhő ismét felém telepedik és egyből elűzi az ébredés óta tartó, szokatlan otthonosságérzetet. Alex kérdéssel felel az enyémre, és bár meglepettnek hangzik, nem hiszek neki ilyen könnyen. Néma csendben állok előtte, mintha azzal kikényszeríthetném belőle az igazságot; azt akarom hallani, hogy nincsen rendben, és hogy nem tudja az okát. Én nem mondhatom el a miértjét, mert valószínűleg az életem múlna rajta, de ez nem is számít, mivel, ha megtehetném sem tudnám, hogyan valljam be, amit csináltam. Annyival könnyebb a sétáló tömeggel szemben elvenni, nem hátrafordulni és figyelmen kívül hagyni, mekkora kárt okoztál a lépteid nyomán. Olyankor sosem derül ki, melyikük esett áldozatul és ki úszta meg a mellettem elhaladók közül; hogy honnan van az összegyűjtött energia és az ürességen kívül mi maradt utána. Nem hiszem, hogy bocsánatot tudnék kérni, hiszen nincsenek olyan szavak a világon, amik elég erősek lennének ahhoz, hogy levegyék a vállamról a felelősséget. Ha mégis, sosem hagynák el a számat; kimondatlanok maradnának, mert mindig is képtelen voltam szembenézni a tetteimmel. Nem, mikor rólad van szó, Alex, és még kevésbé, mikor anyámról és a hibáimat kísérő emlékekről. Nyomasztó részletességgel maradt meg a legutolsó olyan este, mikor szorosan egymás mellett aludtunk el, egy nagy szobában az egész családdal. Rendszeresen riadt fel sírva, mióta ott voltunk, ezen a zsúfolt hálóterű, szakadt függönyű ideiglenes szálláson. Emlékszem a függönyökre, mert ezután már én sem tudtam visszaaludni, helyette hajnalig bámultam az egyre változó és halványodó árnyékokat a padlón, az utcáról beszűrődő, narancssárgából lassan természetesre váltó fényeket. Szóval anyám az éjszaka közepén magához tért, és még hosszú percekkel ezután is rázkódtak a vállai. Hangtalanul zokogott, de így is észrevettem, mert a hálózsák anyaga minden egyes rezzenését susogó hanggal kísérte, és csak akkor volt vége ennek a borzasztó néhány percnek, mikor óvatosan közelebb férkőztem hozzá a kettőnk számára odakészített utolsó matracon. A karom egyetlen pillanatig ért csak a hátához, mielőtt felpattant volna; kirohant és otthagyott az általam okozott szomorúság azon részével, amit nem tudott magával vinni. A következő nap szöktem el életemben először otthonról. Azt az éjszakát még a helyemen töltöttem, teljes mozdulatlanságban és csendben vártam a másnapot, onnantól kezdve, hogy visszajött és lefeküdt, messze húzódva a saját térfelére; és azt hiszem, hogy reggel sem szólt még hozzám. Most is ezt csinálom, várok, csak éppen hagyom, hogy Alex az arcomra simítsa a tenyereit és engem vigasztaljon valami miatt, amit én követtem el ellene. Hagyom, hogy úgy csináljon, mintha semmi sem történt volna, mintha minden rendben lenne a világon. Először persze tiltakozni akarok az ölelése ellen, a karjaim védekezően feszülnek a mellkasának, de egyetlen másodperc kell csak hozzá, hogy mégis ellazuljanak az izmaim. Sajnálom. Akkor nem tudtam kimondani, de most megpróbálom; az ajkaim hangtalanul formálják meg a szavakat Alex válla felett, a karjaim pedig anélkül fonódnak köré, hogy azt elhatároztam volna, egyre szorosabban viszonozva a váratlan ölelést. Még egy kis idő így, és a szemeimet is becsukom, észre sem véve, mit csinálok. Egyszer csak mégis leesik, és akkor hirtelen engedem el. Hátrálni kezdek, messze tolva őt magamtól, ha nem akarna azonnal beletörődni. Egyet szipogva távolodom tovább, miközben az ökölbe szorított kezemmel futólag dörzsölöm meg az arcomat. – Jól vagyok. Jól vagyok, de ezt ne csináld – mutatok zavartan magunk közé. – Ezt az egészet. – Ő teszi ezt velem, ő akar folyton hozzámérni, Alex az, aki összezavar. – Ne csinálj úgy mintha érdekelne vagy mintha számítana – folytatom, beszéd közben idegesen a hajamba túrva, majd következő lépést oldalra teszem, csak hogy ne kelljen végig a szemeibe néznem. Azzal nyugtatom magam, hogy ugyanúgy az ő hibája, ami történt, ahogy az enyém, elvégre nem akartam vele aludni; ő kérte, hogy ez legyen, még ha nem is tudott a lehetséges következményekről. Persze én vagyok az, aki titkolózik és aki nem ismertette vele a körülményeket, így ez is csak a saját kifogásom; kettőnk közül valaki ugyanis nagyon jól tudta, mi fog történni, és ez a valaki senki másra nem gondolt önmagán kívül, mikor döntést kellett hoznia. – Nem ismersz és nem kell aggódnod értem. Soha – fújok ki egy hosszan bent tartott levegőt. Az együtt töltött órák színjátéka kezdett olyan valósnak érződni, hogy majdnem elhittem. Mintha tényleg kíváncsi lenne rá, mi jár a fejemben és mintha ténylegesen várna ránk valamiféle folytatás. Csak most tűnik fel, hogy valami már megint nincs rendben velem és a gondolataimmal, melyek hangulata merőben eltér az alig öt perccel azelőttiektől. Megijesztettem volna Alexet? Mi van, ha tényleg komolyan gondolt mindent, ha igazából ilyen rendes és csak kimondatlan részletekben rejlik a probléma? Nyilván egy perccel sem gondolkozna tovább rajtam, ha minden tudna, de mégsem tud, és bármennyire is válna tőle könnyebbé viszonoznom a tekintetét, semmiről sem tehet. Azért most mégis felpillantok rá. – Felejtsd el – szólalok meg ezúttal sokkal nyugodtabban. Ismét teszek pár lépést, ezúttal az ágy mellett heverő cipőim irányába, ezzel együtt megpróbálva összekaparni magam. Ha nem hazudott és eddig tényleg, igazán rendben volt, most azt hiszem, biztosan sikerült elrontanom a reggelét. Semmi sem jut eszembe, amivel helyrehozhatnám, de nem is azt bánom a legjobban, hogy végérvényesen eltaszítottam magamtól, hiszen ez elkerülhetetlen volt; olyasmi, amin jobb minél hamarabb túlesni. Csak csendben és észrevétlenül akartam csinálni. De most végre megismerkedhet velem, én pedig még azelőtt üdvözölhetem újra a rég látott valóságot, hogy teljesen megfeledkeznék róla, mitől búcsúztam el tegnap ideiglenesen.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Május 20, 2019 7:26 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 975 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]A kérdésére megadóan magam elé emelem a kezeimet, ennyire azért még én sem vagyok aljas, dacára annak, hogy kritikus szemmel szoktam az ételekhez állni. Vagy úgy bármihez, azt hiszem, a gyanakvás mélyen belém lett kódolva a születésemkor, mindenesetre most eszemben sem lenne komolyabb véleményt alkotni Cole remekműveiről. Valószínűleg, ha egy pohár nyers tojást pakol elém reggeli címszóval, még arra sem húznám a számat a szakács kilétére való tekintettel. A következő megjegyzésére ettől függetlenül kimérten megemelem az egyik szemöldökömet, közvetlenül azelőtt, hogy átvenné a hatalmat az ajkaim felett egy széles mosoly. - Ez esetben ajánlom, hogy ne emlegesd a hányást, kevésbé fogok aggódni - csóválom meg a fejemet, majd átveszem tőle a prototípust, ugyanis ha már a reggeli elkészítésében nem segítettem, legalább a kóstolással illene egyenlítenem a számlát. Közben a búcsúmból fakadó újabb kérdése mellé egy újabb szemöldökvonás dukál. - Jól. Ez a mindennapi munkám - jegyzem meg egy vállrándítással, mielőtt magabiztosan a kis toronyra pillantanék, persze nem kerüli el a figyelmemet a kellemesen csengő nevetése, és az azt nem sokkal követő, széles mosolya, amit azt hiszem, naphosszakig képes lennék elnézegetni. Egészen eltompítja a háttérben lappangó, mellékvágányra terelt fanyar hangulatomat a tudat, hogy a tegnapinál mennyivel vidámabbnak és jobb kedvűnek tűnik most. Már csak azt bánom, hogy a harapás momentumában ismét rá emelem a szemeimet, pontosabban a szájába vett ujjára, aminek láttán az egy találkozóval korábbi tollrágcsálása már-már szürke és érdektelen emléknek hat. Szinte biztosra veszem, hogy a figyelemelterelésnek hála bénázok ennyit a különös szendviccsel, és nem azért, mert az elfogyasztásának módszerét tekintve igen csak félrenyúltam. - Ühüm… - bólogatok még teli szájjal, mert a következő falatnál már nem vacakoltam, egybe betömtem az egészet. Beletelik egy kis időbe, amíg sikerül elrágnom és lenyelnem, de valahogy megúszom megfulladás és egyéb nehézségek nélkül. - Szóval nem hagyhattam, hogy a megevésével járó nehézség csorbítson az értékén - mosolyodok el gyengéden, igen hamar elkapva a pillantásomat Cole-ról, ha netán éppen most jutna eszébe rám nézni, bár a maradék négy torony feldíszítése úgy fest, kellően leköti. Addig is letörölgetem az arcomra kenődött krémet, majd ráérősen lenyalogatom az ujjaimról a maradékot. Szerencsére amíg én ezzel foglalkozom, ő veszi át a szót, a gondolatain pedig hamar eltöprengek, merthogy a sokadik kijelentést követően úgy érzem, már nem is feltétlenül a reggeliről szólnak. - Én inkább fantáziadús vagy kreatív pizzának nevezném. Az átlagos pizzák csak irigyelhetik - teszem hozzá, eltűnődötten követve tekintetemmel a földre potyogó kukoricaszemeket, amelyek közül néhány a kabátomra is jut, ami tegnap este óta a padlót díszíti a pult előtt. Már sokszor eltűnődtem rajta, hogy milyen lennék, ha a régi világba születek bele, vagy ha a szüleim nem hagynak magamra és adnak örökbe a Payne családnak. Úgy is vadász lett volna belőlem, vagy még egy iskolában tanulnék, és élném a felhőtlen fiatalkoromat? Esetleg valami egészen hétköznapit dolgoznék? Nem tudom, ahogyan azt sem, akarnék-e bármit a vadászlét helyett. Ebben nevelkedtem fel, ez határoz meg engem, enélkül fogalmam sincs, milyen szabályokat állítanék fel magamnak. Vajon akkor is ennyire sürgetőnek érezném felemelni a kabátomat, összesöpörni a kukoricaszemeket, és visszaállítani a kabint az eredeti állapotába, katonás rendbe? Nehéz elképzelni az ellenkezőjét, azt viszont nem, hogy az életem sokkalta nyugodtabb lenne, és nem üldöznének rémálmok, olyanok, amilyeneket mi szándékosan hajszolunk. Kis híján felsóhajtok az ismét lefelé ívelő gondolataimon, amelyek egyébként máskor is előfordulnak, főleg mostanában, csak nem gondoltam volna, hogy Cole közelében is képes leszek ilyen búvalbélelt elméletekben fürdőzni. A tegnap után határozottan nem. De ha már Cole… még csak most ér a felismerés, hogy azóta eltűnt mellőlem. Az ágy előtt ácsorog, amikor elnézek felé, és jó néhány pillanatig meg sem mozdul. Utána is úgy tűnik, mintha egy másik bolygóra költözött volna fejben, ami egy kissé aggaszt, mert eddig egészen jó hangulata volt. A sietős - sietős? - öltözködése mellett nem tudok másra gondolni, minthogy kezd ráunni az átlagos társaságomra, és hogy a közös időtöltésünk perceken belül a végét fogja járni. Már megint az idióta elméleteim… A fejemet csóválva dőlök neki oldalasan a pultnak a csípőmmel, majd felemelek egy újabbat a tornyok közül. Egy darab még nem reggeli, főleg, ha az éjszakai műszak előtt még egy edzés is vár rám, amihez szükségem lesz az energiámra. Azonban most taktikusabban közelítem meg a májkrém-szörnnyel való megküzdést; előbb lecsipegetem a tetejéről a kukoricát, majd szintről szintre haladva majszolom el a krémes kekszeket, tulajdonképpen lebontva az építményét. Nem sürget az öltözködés vagy bármi más, márpedig ha nem sürget senki és semmi, akkor eszméletlenül rá tudok érni mindenre. Ahogy váratlanul elém lép Cole, kíváncsian pillantok fel rá, a szemeimbe viszont hamar megrökönyödés és gyanakvás költözik a kérdését hallva. Mármint… ennyire rosszul nézek ki? El vagyok szokva az ilyen kérdésektől, általában jól leplezem a mélyebb érzéseimet, amiket csak az vesz észre, akit én is akarok, hogy észrevegye. Most megközelítőleg sem állt szándékomban aláásni a hangulatot az érthetetlen melankóliámmal. - Miért ne lennék? - ösztönnel esik ki a számon a visszakérdezés, aminek a sejtetett jelentésével még csak nem is hazudok igazán. Semmivel nem vagyok rosszabbul, mint tegnap, vagy tegnapelőtt, sőt, figyelembe véve, hogy milyen éjszakám és reggelem volt/van, még éppen, hogy jobban vagyok. Legfeljebb azt furcsállom, hogy kicsit nehezebb átélnem az örömömet és a vidámságomat, de csodaszám egyáltalán a képességem ezeknek a befogadására. - Azért ennyire nem halálos a reggelid, ha arra gondolsz - mosolyodok el leheletnyire, habár az arcát elnézve úgy fest, benne komoly aggodalmak fogalmazódtak meg, s a hangja sem árulkodott az imént másról. A félrepillantása egyenesen kiabál a figyelmemért. Félreteszem a félig elpusztított tornyot, majd miután megtöröltem az egyik viseletes konyharongyban a kezeimet, bátorkodom megsimítani a felkarjait, igaz, hamar meggondolom magamat, és a tenyereimmel inkább az arcát fogom közre. - Hé… Velem minden rendben. Inkább nekem kellene érted aggódnom - jegyzem meg kettőnk között, csöndesen, mielőtt ismét gondolva egyet finoman magamhoz húznám egy ölelésre. Puhán karolom át a vállait, arcomat a szőkésbarna tincsei közé simítva. - Min jár az eszed? - kíváncsiskodok halkan, ugyanis valami szöget kellett, hogy üssön a fejébe.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Május 20, 2019 11:13 am
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 891 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Amíg a fürdőben van, sorbarendezem az addig felállított, öt darab undorító tornyot, mindet egyenlő távolságra igazítva az azt követőtől, majd hátra lépek és lehajolok, hogy szemmagasságból is megbizonyosodhassak a mérésem pontosságáról. Ha egyedül lennék, nem bajlódnék az építkezéssel. Ha unatkozom, a konzervek felbontása után külön-külön ennék a hozzávalókból, egy kanál ebből aztán abból, csak hogy fenntartsam az étkezés változatosságát, függetlenül attól, hogy soha senkit nem fog érdekelni rajtam kívül. Ha egyszerűen éhes vagyok, egyetlen dolog elfogyasztásához látnék hozzá, ahogy ébredés után is tettem, kezdve a legpraktikusabb fogással. Valamivel, amit gyorsan és könnyen lehet fogyasztani, és ami hamar kitölt egy üres gyomrot. És ha csak életben szeretnék maradni, tervre cserélem a motivációt. Olyankor azt mondom magamnak, hogy enni fogok, mert ha nem, rosszabb lesz minden: még ennél is nehezebb felkelni holnap és szinte lehetetlen összekaparni a szétesőben lévő gondolataimat. Ilyenkor kiszabott mennyiség van és határidő, apró célkitűzés, amelyet, ha órák alatt is, de teljesítenem kell. Én a tervről gondoskodom, a terv pedig rólam, utolsó biztos kapaszkodóként a sötétben. A tegnap akár egy ilyen nap is lehetett volna, és ma ehhez képest egyáltalán nem érzem időpazarlásnak a kettőnk szórakoztatását; a két hangulat közötti gyanús kontrasztot igyekszem egyedül az Alexszel töltött este hatásának tulajdonítani, és addig sem kell szembenéznem a másik lehetőséggel. – Ugye nem szarozod le, mielőtt megkóstolnád? – teszem fel a kérdést, miközben szkeptikusan méregeti a művemet. Az igaz, hogy a kukoricával való díszítés előtt is érdekes látványt nyújtanak a düledező, májkrémmel összetapasztott és mindenhol maszatos keksztornyok, én bízom az ízkombinációban. – Lehet, hogy jó szakács vagyok, több tehetsége is lehet valakinek – vigyorgok Alexre sokat sejtetően. Az első tetejére rakok egy kanállal a zöldségből, a többit viszont egyelőre meghagyom natúrnak és annál kevésbé omlásveszélyesnek. Meglep, hogy végül még azelőtt elkéri a remekművet, hogy én magam letesztelhettem volna, de nem ellenkezem, sőt, örömmel adom át a kóstolás lehetőségét. Az eközbeni megszólalásán persze nevetni kezdek; váratlanul csap le rám Alex egyre többször láttatott poénkodós oldala. – Ha jól értem, akkor te most feláldozod magad? – ráncolom össze a homlokom, amint egy kicsit komolyabb arcot tudok vágni, mégis újra vigyorrá szélesedik a mosolyom. Miközben figyelem, nehogy lemaradja a várva várt pillanatról, megint a pultnak támaszkodom, a számba véve egyet az összekent ujjaim közül. Természetesen már az első harapás sem zajlik problémamentesen és rögtön még nagyobb rendetlenség lesz, mint amekkorát az elkészítés közben csináltam magunk körül. – Katasztrófához képest azért magasak ezek a pontok – jegyzem meg az értékelés végén. Befűztem a zsűrit, ilyen egyszerű, teszem hozzá magamban, majd a többit is megszórom a legfőbb akadályt jelentő kukoricával. Oda sem pillantok, mikor az összetevők változtatására tesz javaslatot, éppen csak megrázom a fejem munka közben. – A ketchup nem biztos, hogy összetapasztaná… A tetejére viszont rakhatunk akármit. Ez ilyen munkanélküli pizza. Nem kell hozzá kaja-jegy, mentes mindenféle elvárástól és normától, és ha belegondolsz, akármilyen lehet – nézek fel rá az egyre lassuló mondatok végén, majd én is felkapok egyet a kis tornyok közül. Fogom, a kukoricaszemek pedig a földön lévő társaik után gurulnak, mégsem folytatom azonnal a következő logikus mozdulattal. – A te szabályaid. Te rakod össze – hunyorgok az építményre még utoljára, mielőtt a számba véve eltüntetném. Hosszan rágom, mielőtt le tudnám nyelni, és ezalatt a csaphoz fordulva kezet mosok. A könyökömig folyó hűvös víz emlékeztet rá, hogy Alexhez képest lassan alul vagyok öltözve, így némi kézrázogatás után magára hagyom őt a reggelivel és elindulok, hogy összekaparjam a ruháim maradékát. Most, hogy elmúlt az engem felébresztő éhség, már semmi nem tűnik olyan sürgetőnek, ezért kényelmes tempóban gyűjtögetem a darabokat, a karomra hajtva a meglévőket, miközben fél pár zoknival a markomban járkálok az ágy körül. A nagy keresésben feltűnik valami szokatlan. Nem a rossz érzés az tegnapról, hanem pont, hogy annak a hiánya szúr szemet, így a nadrágom felvétele után megtorpanok, háttal a konyhának és arccal a problémának, amellyel egészen eddig nem akartam elszámolni. Mély levegő, aztán nyomni kezdek a kötésen, pontosan úgy, ahogy éjszaka is tettem, mégsem erősödik a fájdalom; az alatta lévő terület már nem is érzékenyebb sokkal a másik alkarom ugyanezen részénél. Nem merem megnézni, de felesleges is lenne, hiszen semmi újat nem mondana a begyógyult seb látványa. Helyette összeszedem magam, akár a ruháimat és miközben öltözöm, van egy percem gondolkodni, mérlegelni a tetteim súlyát. Mert mérlegelnem kell, ahogy anyám is mondaná; alaposan átgondolnom minden lépésemet mielőtt cselekednék, és akkor talán annyival kevesebb életet döntök romba. Két hangot hallok a fejemben, de csak egyik szólal meg az ő hangján. A másik a sajátom, és az hazudik. Azzal nyugtatom magam, hogy Alex valószínűleg rendben van, legalábbis nem tűnik úgy, mintha traumatikus éjszakája lett volna, de akkorra már tudom, hogy csak én nem látom; önző módon kizárom a figyelmeztető jeleket. Persze ha eltelne még egy nap, már tudnám, egy hét múlva pedig világos lenne, hogyan érez, akárhányszor találkozna a tekintetünk. De most még nem gyűlölsz érte, ugye? Ahhoz egy kicsit több idő kell és zárt falak körülöttünk. A cipő kivételével mindent felveszek, és csak azután sétálok vissza hozzá vagy oda, ahol azóta tartózkodik. Akármit is csináljon Alex, szívesen megakasztom benne, míg elé állva a válaszára várok, és mélyen az övébe fúrom a pillantásom, hiszen nem kockáztathatom meg, hogy lemaradjak az igazságról; ha mégis, ezentúl a legrosszabb variációval kell számolnom. – Rendben vagy…? – Úgy akartam kérdezni, mintha abban a pillanatban jutott volna eszembe annak a kósza gondolata, hogy esetleg ne így lenne, a szavaim mégis aggódással teltnek hangzanak, amint elhagyják a számat. Végül mégis félre kell kapnom a tekintetem.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Május 18, 2019 1:09 am
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 886 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]A megcsappant életkedvem és a reggeli morcosságom nehezen tud labdába rúgni Cole jelenlétével; elég megpillantanom, ahogy magához hűen már is tesz-vesz, járkál a kabinban, és az eddig lebiggyesztett ajkaim önkéntelen mosolyra görbülnek. Hirtelenjében a hideg miatt sincs kedvem morogni, ellenben félig reménykedve, félig pimaszan emlékeztetem, hogy a keksz messze nem csúfolható reggelinek. Már csak a vigyorát látva is megérte megszólalnom, habár van egy olyan sanda balsejtelmem, nem feltétlen volt jó ötlet rá bízni a nemes feladatot. Túl sokszor láttam már másokon azt a játékos, halovány fényt, ami most az ő kékjein is felcsillant, de mivel még nem nagyon ismerem ezt az oldalát, és hogy meddig képes elmenni, ezért bátran és kíváncsian hagyom kibontakozni. - Nem lennék érte szomorú - somolygok, miközben kényelmesen a párnára támasztom az államat, és annál is nagyobb lustasággal ölelem át a tollakkal kitömött textíliát. Vannak emberek, akiket úgy vet ki az ágy, akárha fájna nekik, hogy benne kell feküdniük, még akkor is, amikor pihenőnap van. Az agyuk azonnal a helyére kattan, kicsattannak az erőtől és öt perc múlva már arra is készen állnának, hogy a világot övező konfliktusokat megoldják egy csettintésre. Én nem ez az ember vagyok. Persze, ha valami fontos dologról van szó, vagy egy támadásról, akkor képes vagyok munkába állítani a testemet és az elmémet, viszont máskor köszönöm szépen, tökéletesen elvagyok a párnák s a takaró ölelésében. Az utóbbi időben az éjszakai munka csak rontott az egészen, fogalmam sincs, hová tettem az agyamat, amikor hagytam magamat rábeszélni... Késő bánat, mindenesetre a lustálkodásra kínálkozó feltételek dacára ezúttal mégsem az ágy kényelmére vágyom, hanem Cole közelségére. Másra ugyanis nem tudok gondolni, miért jut eszembe egyáltalán kimászni a hidegbe, és miért érzem azt, hogy nekem is tevékenykednem kell. - Ahogy gondolod - újabb ásítással és az alsóm felrántásával nyugtázom a kávé elutasítását. Nem mintha én élnék vele, a mindennapi fogyasztáshoz igen csak ritkaság számba megy, másrészt órákkal később háromszor olyan rosszul érzi magát az ember nélküle, akkor meg mi értelme? Ezen töprengve csoszogok oda a mesterszakácsomhoz, azonban nem sokkal később annyira lefoglalnak a kávé rejtélyeitől messze elrugaszkodó, egymásnak teljesen ellentmondó gondolataim, illetve a koncentráció, hogy sikerüljön az arcára iránytanom a puszimat, hogy nem igazán figyelek oda az alkotómunkájára. Mire pedig eljut a tudatomig a kíváncsiságom ténye, már a sötét fürdőben ácsorgok a homályos, repedezett tükörrel szemben. Határozottan úgy néz ki a fejem, mintha egy madár rakott volna fészket a tetejére. Aprót sóhajtva locsolok a hideg vízből az arcomra, aminek hatására ugyan teljes egészében végigdidereg a testem, de ezzel párhuzamban azt is érzem, hogy végre az agyam is működésbe rezzen. Hasonlóan a gondolataim is felélénkülnek, amelyek között megint fel-felbukkan néhány teljesen megalapozatlan és negatív képzetfoszlány. Például az, hogy vajon most is olyan szerencsétlenül fogok járni, mint legutóbb Dommal? Az embereknek egészen úgy tűnik, hogy szokásuk az életemben köddé válni; előbb Dommiel, majd Kaitlyn, és az utóbbi időben Natalie is egy kissé eltávolodott. Valószínűleg én csinálok valamit rosszul, és ha rajtam múlik, anélkül, hogy tudnám, mi megy félre pontosan, talán Cole-t is el fogom kergetni... Ismét egy általa keltett, tompa zaj ránt ki az önmarcangoló gondolataim közül, amik nem is értem, hogy honnét jönnek egyáltalán. A homlokomat ráncolva nézek újfent az önarcképemre, majd a fejemet csóválva dörgölöm végig a képemet a tenyeremmel. A lehető legjobbkor kezdek megbolondulni. Megint csak sóhajtva hagyom hátra a fürdőt, és út közben megpillantom a felsőmet a padlón. Magamra kapom, mert azóta sincs melegem, ráadásul ki akarom magamból űzni ezt a sok ostobaságot valami pótcselekvéssel - nem mintha az a néhány másodperc sokat segítene -, mielőtt odafordulnék Hozzá. - Ez meglehetősen érdekesen néz ki - csúszik ki a számon az első gondolat, amiként az alakjáról a remekműveire siklik a pillantásom. Hunyorogva lépek közelebb, és hallgatom a mellékelt töprengést. Hiába erőlködik az agyam valami megmagyarázhatatlan oknál fogva annak érdekében, hogy elrontsa a kedvemet, megint csak kénytelen vagyok elmosolyodni. - Inkább ne folytasd, szeretnék a pizza illúziójában ragadni - tekintek fel rá a kis tornyokról, aztán megint le, amikor elhatározza magát a feltét mellett. Halovány fintorral követem nyomon a kukoricakonzerv ellen, májkrémes kanállal elkövetett bűnt, ami ezek után biztosan meg fog romlani, de magamban tartom a racionális és többségével szabálykövető oldalamat, változatlanul kitartva amellett, hogy hagyom kibontakozni. - Na jó… Kérem, leszek a kóstolód - nyújtom felé a kezemet, és ha nincs ellenére, óvatosan kiemelem az ujjai közül a mesterművét. - Ha meghalok… Nagyon örvendtem, Cole. Az utóbbi hetek legjobb történésével zárhatom a földi életet - mosolygok rá sután, majd egymáshoz vont szemöldökökkel mérem fel utoljára a májkrémes valamit, mielőtt a másik kezemmel összefogva a kis tornyot, beleharapnék. A kekszekkel meggyűlik a bajom, nehezen roppannak a fogaim alatt, a krém ennek köszönhetően két oldalt préselődik ki az ujjaimra és az arcomra, a kukoricák meg sorban peregnek le a padlóra és a pultra azok közül, amelyeknek nem volt lehetőségük rögtön a számba kerülni. Oké, valószínűleg jobb stratégia lett volna egybe bekapni az egészet. - Rendben, kimondom. Ez egy katasztrófa - nevetem el magamat a saját bénaságomon, annak ellenére, hogy szóban a reggelijét „hibáztatom”, aminek a nehézségektől eltekintve nincs is olyan szörnyű íze. - A kivitelezésre valószínűleg csak egy hármast tudok adni, a konstrukció megérdemel a tízből nyolcat, az ízvilág pedig… - tanakodva pillantok oldalra, majd némi hümmögést és nyammogást követően ismét megszólalok. - Szintén nyolcas, de ha engem kérdezel, a májkrém helyett ketchupöt kellett volna beletenned az igazi pizza élményhez - magyarázom bősz komolysággal.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Május 12, 2019 10:57 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 651 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Hallom, hogy sikeres volt a szokatlan hideggel való, akaratlan ébresztőm, de akkorra már megszületett bennem az elhatározás, így egy pillanattal sem fetrengek tovább a kelleténél. Kevésbé gyanús, ha nem vagyok ott, mire kinyitja a szemeit. – Ööm… hupsz? – reagálok menet közben a megállapításra, bár nem tudom, eljutnak-e a szavaim a félálomban forgolódó Alexhez. A kamrába menet átlépek a saját ruhakupacomon és bár legszívesebben visszafordulnék, hogy legalább a fontosabbakat magamra vehessem, inkább a gyomrom korgására hallgatok. Halkan nyomom le a kilincset, mintha számítana még valamit a gesztus, bent pedig türelmetlenül nézem át a polcokat. Olyasmire esik a választásom, ami táplálóbb a nyers és elrakott gyümölcsöknél, és amit anélkül ehetnék, hogy túl sokat – vagy egyáltalán akármennyit – kéne bajlódnom az elkészítésével; végül hatalmas elégedettséggel hozok ki egy doboznyi száraz háztartási kekszet. Már menet közben elkezdem a reggelit és csak az első néhány elfogyasztása után lassítok a tempón. Alex időközben felébred, megjegyzése legalábbis ezt sugallja, így hátra fordulok, amint lenyeltem az utolsó falatot. – Csináljak? – vigyorgok rá, mintha becsapós kérdést tennék fel. Nehezebb elszakítanom tőle a tekintetem, mint azt gondoltam, mivel azóta az egyik párnát ölelgeti hason fekve, visszaidézve a számomra csak pár másodpercig tartó reggeli hangulat varázsát. Hirtelen ötlettől vezérelve újra a kamrába indulok a tárva-nyitva hagyott ajtón keresztül, ezalkalommal viszont nem sietek, helyette körültekintően szelektálok az odabent található dolgok közül. Először egy májkrémes konzervre esik a választásom, amit kifelé menet egy vállvonás kíséretében megtoldok egy kukoricával, majd a szerzeményeket a korábban talált doboz köré pakolom a pulton. – Á, mindent megtaláltam, amire szükségem van. – Tizenvalahány évvel ezelőtt láttam utoljára kávéfőzést, és az életem árán sem tudnám felidézni a lépéseket, így inkább nem élek Alex nagylelkű ajánlatával. És különben is, fontosabb feladatot bízott rám az előbb. Tegnap már szétnéztem a fiókokban, így nem kell sokáig keresnem a konzervnyitót és a kanalat, amivel azonnal neki is látok a reggeli elkészítéséhez, miközben a szemem sarkából nyugtázom, hogy addigra már ő is előrébb van valamivel, mert éppen akkor húzza fel a lámpáról leakasztott alsóját. Májkrémet kanalazok a keksz oldalára és összeragasztom egy másikkal, majd addig ismétlem a műveletet, míg össze nem áll belőle az első, még éppen szájba férő nagyságú torony. Előtte elfelejtettem ugyan ellenőrizni a kombináció ízét, most a biztonság kedvéért újabbat mártok a krémbe, a sarkát pedig elővigyázatosan megkóstolom. Nem érződik veszélyesnek, így jobbra-balra ingatva a fejem, folytatom a munkát. – ’Reggelt – köszönök vissza teli szájjal, amire viszont felnézek az egyre sokasodó építmények közül, Alex már el is tűnt a fürdőszobában. Elhatározom, hogy ha nem is most rögtön, a mai nap folyamán mindenképp beiktatok egy gyors mosakodást. Mire kijön, már háttal támaszkodom a pultnak, a hidegtől való reszketés pedig már el is múlt, addigra ugyanis már sikerül hozzászoknom a szoba hőmérsékletéhez és a bőröm nem vágyakozik tovább a takaró alatti forróság után. Egészen idáig nem engedtem magam arra gondolni, hogy mi fog történni most, mi lesz velünk ezek után, de talán éppen azért, mert ennél fájóbb és egyértelműbb nem lehetne a válasz. Alex haza fog menni, amint én is elindulok, de csak miután megígértem, hogy nem a mostani, váratlan találkozás volt a legutolsó. Meg fogom, de nem tervezem betartani; addig kell visszafordulnom ezen a gyümölcsfákkal végigrakott úton, míg nem válnak a látszólag virágzó ágak szárazzá, szúróssá és meztelenné. Változatlan arckifejezéssel szemlélem egy darabig mielőtt arrébb lépnék, hivatalosan is felfedve előtte a reggelire vonatkozó terveimet. – Még nem döntöttem el, teszek-e rá kukoricát. Arra gondoltam, hogy akkor olyan lenne, mint egy pizza. De az is lehet, hogy inkább a hányásra hasonlítana – vakarom meg az állam a legnagyobb nyugalomban. Legalább nem kell majd túlzottan átalakulnia este, csak szerezzek végre valahonnan alkoholt. Visszafordulok. – Tudod mit? Egyszer élünk – bontom fel végül a második konzervet is, majd azzal a lendülettel belemártom a még májkrémes kanalat. A lé nagy részét leszűröm és csak ezután szórom meg vele az egyik mesés alkotást; a pultra esett darabokat vigyázva szedem össze és illesztem a többi közé, a kis torony tetejére. Három ujjal, óvatosan emelem a levegőbe az elkészült mesterművet.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Május 11, 2019 10:39 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 773 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Kellemetlen vacogásra ébredek. Még igazán fel sem tisztul az elmém, azonban az eljut a tudatomig, hogy tetőtől talpig libabőrös vagyok és újra meg újra átfut a porcikáimon a didergés. Halk morranással, oldalt fekve húzom a nyakamba a takarót, és valószínűleg kelletlenül visszaaludnék, ha nem érzékelnék magam mellől mocorgást. Csupán az egyik szememet nyitom fel résnyire, hogy felmérjem, vajon a képzeletem játszik-e velem, vagy mondjuk Natalie csöppent be mellém egy undok ébresztőre, de amikor a csokoládészín, hosszú fürtök helyett aranybarna, szanaszét álló tincsek kerülnek a látóterembe, egyből magamhoz térek. Immáron mindkét szememet a helyzet feltérképezésének nemes szolgálatába állítom, vagyis állítanám, ha nem kellene reflexesen összeszorítanom őket a hatalmas fényárnak köszönhetően. Az újabb inger viszont segít helyrerázni az agyamat, és tudatosítani bennem, mi történt tegnap, illetve, hogy a mellettem fekvő közel sincs az undok vagy a semmi fogalmához. Annál sokkal jobban eső. - Hideg van… - mormogom halkan, meglehetősen morcosan és a félkómásság határát súrolva, miközben lemondva a látás képességéről, a párnába fúrom az arcomat. Eltart egy kis ideig, amíg összeszedek magamban némi erőt, de mire elnyúlnék felé, hogy átkaroljam, már csak a levegőt sikerül lustán megölelgetnem. A kezem tompán puffan a matracon, ahogyan a lelkesedésem a reggel iránt. - Hova mentél…? - kérdezem egy halott életkedvével vetekedve, majd nagy nehezen megemelem a fejemet, és hunyorogva körülnézek a helyiségben. Még sikerül elcsípnem, ahogy besiet a kamrába, a lábujjhegyen tipegő igyekezete pedig azonnal mosolyt csal az arcomra, habár közel sem lobban a mellkasomban akkora vidámság, mint tegnap éjszaka. Betudom az ébredés utáni elviselhetetlen állapotomnak, noha érzem legbelül, hogy ott lapul minden kellék az örömhöz, mindösszesen csak nem akar előtörni. Jól nézek ki, ha már nem kizárólag a szomorúságot, hanem a boldogságomat sem tudom teljes mértékben megélni; ha nem pusztán az álmomban leszek rabja a testemnek, hanem a valóságban is. Az álom… Hirtelen fog el a rosszullét, amiként felderengenek előttem a viszonylag régi emlék kifacsart, eltorzult képei, az egykori legjobb barátom, vadásztársam fájdalmas arckifejezései, a légcsövének éles roppanása- Cole felbukkanásával és a kamra nyikorgó ajtajának zajával mintha valamiféle transzból verődnék fel, azonnal visszazökkenek a valóságba, a szoba aranyló napsugarakkal kitöltött, ragyogó belterébe, ahol még a levegőben szállingózó porszemcsék is egy-egy kisebb csodának hatnak, hát még a sürgő-forgó, közel ruhátlan alakja. Nem vagy komplett, Alex, hogy ilyen rémségeken töröd az agyadat, amikor régóta nem volt részed ennyire idilli reggelben. Ha egyáltalán valaha. - Igazán kedves, hogy csinálsz reggelit - mosolyodok el szélesen, őszintén, közben lustán átfordulok a hasamra, és magamhoz ölelem a párnáját, ha már így meglógott előlem, mert reggel sem tud nyugton heverészni. Próbálok mindemellett sasolni, hogy vajon mit sikerült előkotornia a kamrából. Odabent azért mindig található tartós élelmiszer; konzervek, befőttek, ropogtatni valók, kétszer sültek, és ha szerencsénk van, a hétre még néhány tojást is betáraztak Abbyék. Viszont innét nem sokat látok, mire igazán feléledt az érdeklődésem, bőven kitakarta a konyhapultra helyezett szerzeményeket. Legszívesebben az ágyban fetrengve várnám ki, amíg összeüt valamit, de a jó érzésem azt diktálja, hogy ne hagyjam cserben a megfagyásban, még ha teljesen logikátlan is az elgondolás. Neki semmitől nem lesz jobb, ha én is mellette cidrizek, ettől függetlenül összeszedem minden lelki erőmet, és kimerészkedek a takaró melege alól. Inkább nevezzük forróságnak, a szoba hőmérsékletét megérezve határozottan forró volt alatta. - Ha szoktál inni kávét, talán valamelyik szekrényben van az is - jegyzem meg immáron az ágy szélén ücsörögve, a mondatom végét egy hatalmas ásításba fojtva. Még a szemeim is könnybe lábadnak tőle, ám ahelyett, hogy újabb perceket fagyoskodnék az arcomat dörgölve, inkább felderítő körútra indulok megtalálni az alsógatyámat. Bevallom, az éjjeliszekrényen nyugvó lámpa tetején kerestem volna legutoljára, azonban szerencsére kicsi a szoba, hamar meglelem. Miután egy réteggel több ruhanemű melegít, komótosan odasétálok Cole-hoz, s bár egy pillanatra átfut az agyamon, hogy nem feltétlen tart a reggeli összebújós puszizkodásnál a kapcsolatunk, jelenleg nem tud izgatni - túl álmos vagyok még ahhoz. Egyébként is elkövette a hibát, hogy közel engedett, egy ilyen este után meg határozottan furcsa lenne visszatérni a semleges vagy épp baráti viszonyhoz, ezért kizárásos alapon marad ez. Pusztán remélni merem, hogy a részéről nem csak ennyi volt az egész... Ennyit arról, hogy jelenleg nem izgat a dolog, és a negatív gondolatok helyett értékelem a napsütötte reggelünket. Gondolatban megforgatom a szemeimet, majd a kéretlen elmélkedéssel dacolva odalépek hozzá, s ugyan az ölelés elmarad - helyette a vállára simítom a hűvös tenyeremet -, az arcára egy határozott, cuppanós puszi kerül. - Jó reggelt - mosolyodok el elégedetten, és hacsak nem ragaszkodik a jelenlétemhez maga mellett, azzal a lendülettel fordulok is tovább a fürdőhelyiség irányába, hogy a csapból folyó jéghideg vízzel kicsit fellocsoljam magamat. Az a tény már közel sem zavar, hogy két lépés távolságban a mosogató is megtette volna ugyanezt a szolgálatot.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Május 11, 2019 2:12 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 652 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]– Pedig kezdtem azt hinni, hogy nem is nézel filmeket – reagálok a James Bond utalásra vigyorogva. Örülök, hogy újra és újra felszabadul a hangulat, és hogy az egykori komolyságát már csak akkor igyekszik magán tartani, ha igazából szórakozik. Túlságosan álmos vagyok ahhoz, hogy sokáig húzzam az álnevekkel kapcsolatos témát, azt azonban szívesen megjegyzem még, milyen értetlenül nézett rám a kocsmában, mikor a bankkártyát emlegettem. Úgy érzem, mintha ezer éve történt volna az egész, az ottani és az azelőtti találkozás a jósdában, és hogy még messzebbi a legutolsó nap, amit úgy töltöttem, hogy nem ismertem őt. Eldöntöm, hogy maradok, Alex pedig láthatóan hamar megnyugszik a gondolattól. Az ő száját hagyják el a szavak, amik végül mellette tartanak, én is ugyanarra vágyom, ha hangosan egyelőre nem is merem bevallani. Rövid helyezkedés után mindketten mozdulatlanságba temetkezünk, de csak miután feltűnés nélkül és a legnagyobb csendben emlékeztetem magam az együttlétünk múlandóságára. Nem húzódik messzire; tudom, mert érzem a lélegzetvételét az arrébb libbenő hajszálakon, és a kezét a bőrömön. Azt hittem, mostanra végleg leszámoltam a kívánságokkal, hirtelen mégis eszembe jut egy újabb.
Nem forgolódom túl sokat, de az éjszaka folyamán időnként észreveszem, hogy távolabb kerültünk egymástól, és ilyenkor igyekszem úgy helyezkedni, hogy újra egymáshoz érhessünk valahol. A karjára pakolom a sajátomat, vagy ha mást nem, a kézfejem oldalát nyomom az övéhez, és máris biztonságban érzem magam a testéből áradó melegtől. Sötét van és csend, az egész nap engem kísértő gondolatok viszont nem térnek vissza hozzám, és én tényleg elhiszem, hogy semmi rossz nem férkőzhet be közénk, semmi sem juthat be a takaró által kreált, tökéletes védőburokba. Alig pár percig vagyok csak ébren és akkor sem teljesen, mégis eszembe jut a gyerekeknek kitalált mítosz, a szörny a szekrényben vagy épp az ágy alatt; a dolog, amitől csak azóta félek, hogy tudom, semmi köze a valósághoz, és egyedül a fejemben létezik. Ma nem érhet el, mert megfoghatatlanul messze érzem őt magamtól, Alex megnyugtató lélegzetvételeit pedig annál közelebb. Nem emlékszem, legutoljára mikor telepedett rám ez a fajta nyugalom, ez a különös, minden rossz számára való elérhetetlenség, és fogalmam sincs, miért nem húzódom az ágy másik szélére, ahogy szoktam, ha nagy ritkán együtt töltöm valakivel a teljes éjszakát. Jobban otthonnak tűnik ez a hosszúra nyújtott, félig ébren töltött pillanat, mint az utóbbi évek során akármi ezen a világon.
Legközelebb reggel nyitom ki újra a szemeimet, elég későn ahhoz, hogy egyből szoktatni kelljen őket az erős fényhez. Nem csak, hogy világos van, madarak hangja szűrődik be a kabin vékony falai mögül, és ha nem emlékeznék a tegnapra, biztosan azt hinném, hogy a reggeli idill is az álom része. A hátamon fekszem és egyelőre nem mozdulok; álmosan pislogva éppen csak oldalra fordítom a fejem, hogy felmérhessem, Alex hozzám hasonlóan ébredezik-e már. Nem vagyok benne biztos, ezért inkább úgy döntök, békén hagyom, s helyette rögtön fel is ülök, a takaró viszont váratlanul lecsúszik a mellkasomról. Azonnal megcsap a hűvös reggeli levegő, vagy amit annak érzek a hirtelen hőmérsékletkülönbségnek hála, így azzal a lendülettel vissza is rántom magamra az egészet, jó eséllyel megosztva vele az előbb átélt élményt és felgyorsítva az ébredés elkerülhetetlen folyamatát. Visszafekszem és nyújtózkodásszerűen a hajamba túrok, mintha semmit nem tudnék az esetről, megajándékozva magam még néhány másodperccel, hogy a saját részemről átgondolhassam ezt az egész kikelésre vonatkozó ötletet. A tegnapinál határozottan könnyebbnek érzem a mellkasomat, mintha egyetlen éjszaka alatt köddé vált volna a napok óta rajtuk ülő, lerázhatatlan súly, a hasam viszont az első néhány mozdulat után megkordul, eszembe juttatva az estig tartó koplalást. Ismét felülök, ezúttal viszont sokkal felkészültebb vagyok: mindkét talpammal a hideg földre lépek és szinte lábujjhegyen sietek a konyha irányába. Inkább a talajjal való érintkezéstől tartok, mint az Alexet esetlegesen felébresztő lépteim zajától, ugyanis ha eddig nem sikerült felkeltenem, atombombát is robbanthatnék most mellette. Egyből a kamrába vetem magam, hiszen előző este is onnan jött a kaja, és amennyiben találok ott valamit, aminek semmi köze a nem túl tápláló, félérett eprekhez, elégedetten és hidegrázva hozom ki a konyhapultra.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Május 09, 2019 8:49 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 1066 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]- Még nem találkoztunk annyit, hogy alkoholistának nézhesselek - vigyorodok el a viccelődésén, alásegítve a hangulat oldását, habár nem sokkal később megint csak én vagyok az, aki némileg visszaveti a feltámadóban lévő jó kedvet - persze annak érdekében, hogy biztosíthassam a segítségemről, bármikor meghoznám ezt a csekély áldozatot. Abban már kevésbé vagyok biztos, hogy Cole valóban elhiszi-e azt, amit mondtam; egyre gyakrabban tűnik úgy, hogy kizökken a szerepéből, engedve némi betekintést a maszkja mögé, de mihelyst emlékeztetem rá, ismét elbújik előlem s ez most sincsen másképpen. Nem tudom megfejteni, hogy a bólintása mögött valós megértés húzódik-e, ahogyan az enyémen függő, kitartó pillantásáról is nehéz eldönteni, a tudomásul vétel vagy inkább a meggyőzésem kelléke? Valószínűleg akkor sem tudnék rájönni, ha fejen állva próbálkoznék, ráadásul őt sem szeretném tovább nyúzni egy láthatóan kényes témával, szóval az ujjainak puha szorítása után hagyom elhalni a gondolatmenetet, és valami egészen más felé terelni a beszélgetésünket. A nevét övező rejtély kapcsán felmerülő vigyorgásom szép lassan leolvad az ábrázatomról, helyét elbizonytalanodott komolyság veszi át. - Hogy mi baj lenne a Jamesszel? - kérdezek vissza halkan, hitetlenül, mint aki fel sem tudja fogni, hogyan is lehet egyáltalán kérdés tárgya a dolog. - Nos, az, hogy akkor el kellene gondolkodom azon, hogy egy titkos ügynökkel osztottam meg az ágyamat. Már is értelmet nyerne az a sok kérdés - vigyorodok el végül, éppen csak kibírva a mondat végéig a rezzenéstelen mimikát. Vigyorom aztán hamar mosollyá szelídül a bemutatkozása hallatán, bár csak nem sikerült kisajtolnom belőle a családnevét, amire ugyanolyan kíváncsi vagyok, mint minden másra vele kapcsolatban. Az információ elhallgatását megint csak a bizalmatlanság számlájára írom, ám igyekszem most nem törődni az ennek nyomán felderengő érzéssel a bensőmben. - Nagyon örvendek, Cole, röviden is hosszan is - a fogsoromat újfent kivillantva hivatalosan is köszöntöm, majd hasonló derűvel egyengetem magunkra az eddig alattunk nyugvó, foltos takarót is. Meglepő egyszerűséggel nehezülnek el az izmaim a testhőmérsékletünk fűtötte vacokban, amit Vele oszthatok meg, és a tudattól, hogy nem fog bármelyik pillanatban felpattanni, magamra hagyva az éjszaka magányával s rémképeivel. Ha nem tartoznék cserébe egy rövid összefoglalóval, valószínűleg perceken belül elnyomna az álom, így viszont a tudat és az álomvilág mezsgyéjén lavírozva könnyen élénkül meg a figyelmem Cole egy-egy szusszanására, moccanására. Vagy éppen megjegyzésére. Ugyan halkan, de felhorkantok a rúna megnevezésére, majd az elképzelt formájának kertelés nélküli leírására, noha az enyhe sokkon hamar túllendülök a nevetgélését hallva. Kénytelen vagyok egy kicsit felnyitni a szemeimet, hogy láthassam az arcát. Még magamban is furcsa kimondani a gondolatot, azonban szörnyen elragadónak találom, ahogyan lecsukott szemekkel, mosolyogva sutyorog, motyog kettőnk közé, na meg ítélkezik a fajtám felett. Ösztönösen mozdulok, hogy végszóként elhinthessek egy csókot a homlokára, és levezethessek egy keveset abból a vidámságból, amit az utóbbi órákban némi kizökkenéstől eltekintve folyamatosan érzek. Nem tervezem hosszúra a közel bújást, mégis, amikor érzem, hogy keze a tarkómra simít, illetve velem együtt moccanna hátra, nem erőltetem az elhúzódást, helyette elmosolyodva bújtatom vissza az arcomat a tincsei közé, ajkaimat változatlanul a homlokán tartva. Ujjaim is feljebb csúsznak a derekáról, és valahol a lapockája alatt pihennek meg; könnyebb úgy simítani, érinteni, ha ő is közel merészkedik. Szemhéjaim ellazultan csukódnak vissza, egy apró szusszanással pedig elhatározom magamat az alvás mellett anélkül, hogy elmozdulnék tőle, hiszen túlzottan kényelmes így. Bolond lennék a takarót vagy az üres levegőt ölelni helyette. A sötétség hamar és szinte várakozás nélkül száll le az elmémre; még haloványan érzem, ahogyan végigsimul a tenyere a nyakamon, s amiként lassacskán a saját kezem is lecsúszik a hátán - de nem róla -, utána viszont teljesen elmerülök az álmok kiszámíthatatlan tengerében...
Dom. A döbbenet és a düh egyvelege kavarog a tekintetében, ahogyan rám néz. Mozog a szája, de nem hallom, amit mondd, cserébe én sem tudok megszólalni. Mintha a testem minden egyes molekuláján egy-egy kavicsdarab csüngene, meggátolva az izmaimat a mozgásban és dermedté varázsolva, akár egy kőszobor. Aztán rá kell döbbenjek, hogy nem a kavicsdarabok akadályoznak, hanem valami, ami teljesen kitölt belülről; suttog a fejemben és irányít, mint egy ócska rongybabát... Mozdul a jobbom, a tenyeremben jól ismert fém nehezül, amelynek pengéje határozottan illeszkedik az ellenkező oldali alkaromra. Undorító nyugalommal csitítgat az elmémben terjengő hang, míg rajtam keresztül Őt fenyegeti. Aggódóvá válik az ábrázata, de mielőtt mozdulhatna, a bőrömet, az alatta fekvő izmokat, ereket, szöveteket éles fájdalommal kísérve, mélyen szántja fel a kés éle. Még arra sem vagyok képes, hogy összeszorítsam a fogaimat vagy kiüvöltsem magamból a kínjaimat, ugyanis nem vagyok ura a cselekedeteimnek. A következő pillanatban a földön találom magamat. Vérző kezem a torkát szorítja, és hiába ellenkezik minden porcikám a fojtogatásával, képtelen vagyok harcolni a sötétséggel. A saját testembe vagyok zárva. Éles reccsenés, és-
Összerezzenve, hirtelen felpattanó szemhéjakkal ér az ébredés. A szívem a torkomban dobog, a mellkasom sűrűn hullámzik fel s alá, ám nem tudok az oldalamra fordulni, hogy könnyíthessek a légzésemen. Le vagyok dermedve. Érzem, ahogy a szemem sarkából hűvös könnycsepp gördül alá, és hiába próbálom kántálni magamban, hogy ez egy újabb rémálom azok közül, amelyek az utóbbi időben kísértenek, képtelen vagyok lehiggadni. Legalábbis, amíg néhány másodperc elteltével már nem csak a saját szuszogásomat, hanem valaki másét is meghallom. A fejem moccan először, oldalra gördül, és mihelyst rájövök, hogy hol vagyok, ki fekszik mellettem, végre a testem maradéka is felfogja; dolgoznia kéne, mert ébren vagyok. Mély, reszketeg sóhajjal dörgölök végig az arcomon, majd hunyorogva eltekintek az ablak felé. A beszűrődő, halovány fényekből ítélve nem lehet több mint négy óra, ami azt jelenti, az elmúlt napokhoz képest sikerült többet aludnom. Egyéb esetben nem kockáztatnék újabb rémálmokat, beérve a „maratoni” pihenéssel, azonban a hálótársam felverését nem vállalnám be a saját kényelmemért, ezért veszek egy mély levegőt, és veszteg maradok. Ennyi idő után általában képes vagyok megnyugodni, de most a feltépett sebeknek és a vele járó további, kínzó emlékeknek hála ismét égni kezd a szemem a felgyülemlett nedvességtől, miként magam elé emelem a kezeimet. Ujjaimmal óvatosan térképezem fel a balomon nyugvó, egyenes szélű, de szinte csuklótól könyökhajlatig húzódó sebhelyet, ami valószínűleg az életem végéig el fog kísérni. Megint szusszanva egyet visszaejtem magam mellé a karjaimat, és csak ekkor villan be, hogy Cole-t még mindig nem szeretném felkelteni. Jobb híján az oldalamra fordulok, és amennyiben nem ébresztettem meg, néhány pillanatig lefoglalom magamat a békés ábrázatának figyelésével. A tenyeremet is közelebb simítom hozzá, és bár legszívesebben megcirógatnám az arcát, egyelőre beérem azzal, hogy a kezéhez vagy a felkarjához - amelyik éppen közelebb esik - érintem az ujjaimat, csakhogy biztos maradhassak benne, nem vagyok egyedül. Kis idő múltán visszahunyom a szemeimet, remélve, hogy talán nekem is sikerül még visszabóbiskolnom a legelső napsugarak felbukkanásáig.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Május 09, 2019 4:06 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 757 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Meglep Alex körültekintősége, hogy ezek szerint szándékosan tartott minket józanul, és hogy ennyit számít neki a döntéseinkben való bizonyosság. Még akkor is, ha inkább a sajátjai miatt aggódott annyira, habár a kocsmai találkozásra visszaemlékezve tudom, hogy egy-két pohár alkohol után is nagyon professzionális tud maradni. Változtatna valamin az, hogy rég magunk mögött hagytuk a munkát? Eddig nem sokat gondolkoztam rajta, mi mehet végbe az ő fejében, de most kénytelen vagyok, és elég önzőnek érzem magam miatta. Jelentheti azt az óvatossága, hogy nem csinál ilyet gyakran? Az, hogy én vagyok az elő, akit magával hozott a kabinba, akár alá is támaszthatná az elméletet. – Direkt? Csak nem nézel alkoholistának? – viccelem el a dolgot. Talán van benne valami, hiszen egyetlen oka van a napok óta tartó vízivásomnak, és azt úgy hívják, hogy kényszerhelyzet – ha lenne mivel fizetnem, már nem lenne, és a kiürült üvegeket is rég sorba állítottam volna az egyik szeméttel teli sarokban. Elutasítom ugyan a rúnára tett ajánlatot is, ő óvatosan próbálkozik tovább, és mikor már végképp nem találom a szavakat, megfogja a kezem. Miért csinálnál ilyesmit? Miért lennél kedves velem még azután is, hogy az számítana? Minden egyes hasonló gesztusával nő az odabent keringő, megválaszolatlan kérdések száma. Hinni akarok neki és mégsem, pedig az Alexszel töltött néhány óra után semmi sem egyértelműbb, minthogy bízhatok benne; ugyanakkor van még egy ilyen igazság, és az beárnyékolja az előzőt: nem hozzám hasonlónak, hanem embernek szól a segítsége, és általános problémákra a megoldásai. – Oké. – Meggyőzésképp ismét bólintok egyet, és csak azután kapom el a tekintetem addig ugyanis igyekeztem állni a pillantását. Tudom, hogy nem fogom keresni, főleg nem ezzel, így semmit sem ígérek, megkímélve őt egy újabb apró hazugságtól. Bár akkor még a takaró tetején dőlök az oldalamra, nem győzöm betelni az éjszaka hozta váratlan kényelemmel. Most akár a földön is fekhetnék odakint, elvére ez volt a terv – már ha volt valaha terv egyáltalán –, ehelyett ágyban fogok aludni. Ágyban, és még csak nem is a saját, kiálló rugókkal tarkított matracomon, ráadásul Alex folytonos simogatása a legkülönösebb és legfelfoghatatlanabb dologra emlékeztet mind közül: ő is itt lesz mellettem. – Fogalmam sincs, mi baj lenne a Jamesszel – válaszolok csukott szemmel, álmosan vigyorogva, még mielőtt újból kinyitnám őket egy komoly és illendő második bemutatkozáshoz. – De Cole vagyok. Röviden és hosszan is. – A vezetéknevem kihagyom, hiszen a környéken senki sem ismeri, így, ha Andrews-ként keresné az utcákon, nem járna előrébb a beazonosíttatásommal. Nem használom, hiszen, ha csak nem vagy neves vadász, semmit sem ér a személyazonosság és a hosszú családnév, arról nem is beszélve, hogy a sajátom soha nem is volt igazán az enyém. Kölcsönbe kaptam és akkor is csak kötelességből, így egyszerűbb volt elhagynom és megfeledkeznem róla az évek múlásával. Alex időközben magunk felé igazítja a takarót, így némi helyezkedés után újra felveszem a korábbi, kényelmes oldalfekvést, csak hogy mindig láthassam az arcát, ha egyszer-egyszer kinyitom a szemeimet. Ugye nem fogsz eltűnni most, hogy végre eldöntöttem, veled maradok? Félek, hogy kiderül, az ébrenlétünk az álom része, és az elém táruló képet bármelyik pillanatban felülírhatja a valóság, a hangja szerencsére azonban megint megnyugtat. A rúnákról kezd beszélni, pedig addigra már majdnem el is felejtődött az alkunk és a félbehagyott téma. – Szexrúna – ragadom ki a legérdekesebb részletet félálomban. – Fogadni mernék rá, hogy faszalakú – teszem hozzá halkan nevetgélve, és aztán már csak suttogva, még egyszer megtoldom a mondatot: – Nem lenne az igazi, ha másmilyen. Vadászok… – sóhajtom végül tettetett elítéléssel a hangomban. Észre sem veszem, mikor Alex közelebb hajol, csak mikor megérzem az ajkai melegét a homlokomra tapadt tincseken keresztül. Nem veheti észre, de erre szinte kipattannak a szemeim; sokként ér ez az apróság, ez a furcsa mozdulat, amit sehová sem tudok csoportosítani. Semmire sem emlékeztet igazán; nincs köze a szexualitáshoz vagy a vágyakhoz, és fogalmam sincs, létezik-e olyan dolog a világon, amivel ez az érzés viszonozható lenne. A fentebb lévő kezem önkéntelenül csúszik a tarkójára, az ujjaim hátulról túrnak a hajába, és ha el is hajol közben, követem őt a mozdulattal. Az övéhez képest lejjebb hajtott fejjel meredek magam elé anélkül, hogy igazából bármire is fókuszálnám a tekintetem. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, addig fogok gondolkozni ezen a pillanaton, míg nem sikerül teljesen megfejtenem, most azonban igyekszem túl lenni a zavaromon, így lassan visszahúzom tőle a kezem. Mielőtt elengedném, végigsimítok vele a nyakán és az állkapcsa szélén; azokon a területeken, amelyek a lecsúszó tenyerem útjába esnek. Mikor már mindkettő a paplan takarása alá kerül, megkeresem a bekötött alkaromat, a hüvelykujjam pedig a géz közepére siklik. Nyomni kezdem, rezzenéstelen arckifejezéssel és egyre erősebben, amíg meg nem könnyebbülök az ismerős fájdalomtól. Máris minden jobban hasonlít egy kicsit a valóságra.
