────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 975 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]A kérdésére megadóan magam elé emelem a kezeimet, ennyire azért még én sem vagyok aljas, dacára annak, hogy kritikus szemmel szoktam az ételekhez állni. Vagy úgy bármihez, azt hiszem, a gyanakvás mélyen belém lett kódolva a születésemkor, mindenesetre most eszemben sem lenne komolyabb véleményt alkotni Cole remekműveiről. Valószínűleg, ha egy pohár nyers tojást pakol elém reggeli címszóval, még arra sem húznám a számat a szakács kilétére való tekintettel. A következő megjegyzésére ettől függetlenül kimérten megemelem az egyik szemöldökömet, közvetlenül azelőtt, hogy átvenné a hatalmat az ajkaim felett egy széles mosoly. - Ez esetben ajánlom, hogy ne emlegesd a hányást, kevésbé fogok aggódni - csóválom meg a fejemet, majd átveszem tőle a prototípust, ugyanis ha már a reggeli elkészítésében nem segítettem, legalább a kóstolással illene egyenlítenem a számlát. Közben a búcsúmból fakadó újabb kérdése mellé egy újabb szemöldökvonás dukál. - Jól. Ez a mindennapi munkám - jegyzem meg egy vállrándítással, mielőtt magabiztosan a kis toronyra pillantanék, persze nem kerüli el a figyelmemet a kellemesen csengő nevetése, és az azt nem sokkal követő, széles mosolya, amit azt hiszem, naphosszakig képes lennék elnézegetni. Egészen eltompítja a háttérben lappangó, mellékvágányra terelt fanyar hangulatomat a tudat, hogy a tegnapinál mennyivel vidámabbnak és jobb kedvűnek tűnik most. Már csak azt bánom, hogy a harapás momentumában ismét rá emelem a szemeimet, pontosabban a szájába vett ujjára, aminek láttán az egy találkozóval korábbi tollrágcsálása már-már szürke és érdektelen emléknek hat. Szinte biztosra veszem, hogy a figyelemelterelésnek hála bénázok ennyit a különös szendviccsel, és nem azért, mert az elfogyasztásának módszerét tekintve igen csak félrenyúltam. - Ühüm… - bólogatok még teli szájjal, mert a következő falatnál már nem vacakoltam, egybe betömtem az egészet. Beletelik egy kis időbe, amíg sikerül elrágnom és lenyelnem, de valahogy megúszom megfulladás és egyéb nehézségek nélkül. - Szóval nem hagyhattam, hogy a megevésével járó nehézség csorbítson az értékén - mosolyodok el gyengéden, igen hamar elkapva a pillantásomat Cole-ról, ha netán éppen most jutna eszébe rám nézni, bár a maradék négy torony feldíszítése úgy fest, kellően leköti. Addig is letörölgetem az arcomra kenődött krémet, majd ráérősen lenyalogatom az ujjaimról a maradékot. Szerencsére amíg én ezzel foglalkozom, ő veszi át a szót, a gondolatain pedig hamar eltöprengek, merthogy a sokadik kijelentést követően úgy érzem, már nem is feltétlenül a reggeliről szólnak. - Én inkább fantáziadús vagy kreatív pizzának nevezném. Az átlagos pizzák csak irigyelhetik - teszem hozzá, eltűnődötten követve tekintetemmel a földre potyogó kukoricaszemeket, amelyek közül néhány a kabátomra is jut, ami tegnap este óta a padlót díszíti a pult előtt. Már sokszor eltűnődtem rajta, hogy milyen lennék, ha a régi világba születek bele, vagy ha a szüleim nem hagynak magamra és adnak örökbe a Payne családnak. Úgy is vadász lett volna belőlem, vagy még egy iskolában tanulnék, és élném a felhőtlen fiatalkoromat? Esetleg valami egészen hétköznapit dolgoznék? Nem tudom, ahogyan azt sem, akarnék-e bármit a vadászlét helyett. Ebben nevelkedtem fel, ez határoz meg engem, enélkül fogalmam sincs, milyen szabályokat állítanék fel magamnak. Vajon akkor is ennyire sürgetőnek érezném felemelni a kabátomat, összesöpörni a kukoricaszemeket, és visszaállítani a kabint az eredeti állapotába, katonás rendbe? Nehéz elképzelni az ellenkezőjét, azt viszont nem, hogy az életem sokkalta nyugodtabb lenne, és nem üldöznének rémálmok, olyanok, amilyeneket mi szándékosan hajszolunk. Kis híján felsóhajtok az ismét lefelé ívelő gondolataimon, amelyek egyébként máskor is előfordulnak, főleg mostanában, csak nem gondoltam volna, hogy Cole közelében is képes leszek ilyen búvalbélelt elméletekben fürdőzni. A tegnap után határozottan nem. De ha már Cole… még csak most ér a felismerés, hogy azóta eltűnt mellőlem. Az ágy előtt ácsorog, amikor elnézek felé, és jó néhány pillanatig meg sem mozdul. Utána is úgy tűnik, mintha egy másik bolygóra költözött volna fejben, ami egy kissé aggaszt, mert eddig egészen jó hangulata volt. A sietős - sietős? - öltözködése mellett nem tudok másra gondolni, minthogy kezd ráunni az átlagos társaságomra, és hogy a közös időtöltésünk perceken belül a végét fogja járni. Már megint az idióta elméleteim… A fejemet csóválva dőlök neki oldalasan a pultnak a csípőmmel, majd felemelek egy újabbat a tornyok közül. Egy darab még nem reggeli, főleg, ha az éjszakai műszak előtt még egy edzés is vár rám, amihez szükségem lesz az energiámra. Azonban most taktikusabban közelítem meg a májkrém-szörnnyel való megküzdést; előbb lecsipegetem a tetejéről a kukoricát, majd szintről szintre haladva majszolom el a krémes kekszeket, tulajdonképpen lebontva az építményét. Nem sürget az öltözködés vagy bármi más, márpedig ha nem sürget senki és semmi, akkor eszméletlenül rá tudok érni mindenre. Ahogy váratlanul elém lép Cole, kíváncsian pillantok fel rá, a szemeimbe viszont hamar megrökönyödés és gyanakvás költözik a kérdését hallva. Mármint… ennyire rosszul nézek ki? El vagyok szokva az ilyen kérdésektől, általában jól leplezem a mélyebb érzéseimet, amiket csak az vesz észre, akit én is akarok, hogy észrevegye. Most megközelítőleg sem állt szándékomban aláásni a hangulatot az érthetetlen melankóliámmal. - Miért ne lennék? - ösztönnel esik ki a számon a visszakérdezés, aminek a sejtetett jelentésével még csak nem is hazudok igazán. Semmivel nem vagyok rosszabbul, mint tegnap, vagy tegnapelőtt, sőt, figyelembe véve, hogy milyen éjszakám és reggelem volt/van, még éppen, hogy jobban vagyok. Legfeljebb azt furcsállom, hogy kicsit nehezebb átélnem az örömömet és a vidámságomat, de csodaszám egyáltalán a képességem ezeknek a befogadására. - Azért ennyire nem halálos a reggelid, ha arra gondolsz - mosolyodok el leheletnyire, habár az arcát elnézve úgy fest, benne komoly aggodalmak fogalmazódtak meg, s a hangja sem árulkodott az imént másról. A félrepillantása egyenesen kiabál a figyelmemért. Félreteszem a félig elpusztított tornyot, majd miután megtöröltem az egyik viseletes konyharongyban a kezeimet, bátorkodom megsimítani a felkarjait, igaz, hamar meggondolom magamat, és a tenyereimmel inkább az arcát fogom közre. - Hé… Velem minden rendben. Inkább nekem kellene érted aggódnom - jegyzem meg kettőnk között, csöndesen, mielőtt ismét gondolva egyet finoman magamhoz húznám egy ölelésre. Puhán karolom át a vállait, arcomat a szőkésbarna tincsei közé simítva. - Min jár az eszed? - kíváncsiskodok halkan, ugyanis valami szöget kellett, hogy üssön a fejébe.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Május 20, 2019 11:13 am
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 891 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Amíg a fürdőben van, sorbarendezem az addig felállított, öt darab undorító tornyot, mindet egyenlő távolságra igazítva az azt követőtől, majd hátra lépek és lehajolok, hogy szemmagasságból is megbizonyosodhassak a mérésem pontosságáról. Ha egyedül lennék, nem bajlódnék az építkezéssel. Ha unatkozom, a konzervek felbontása után külön-külön ennék a hozzávalókból, egy kanál ebből aztán abból, csak hogy fenntartsam az étkezés változatosságát, függetlenül attól, hogy soha senkit nem fog érdekelni rajtam kívül. Ha egyszerűen éhes vagyok, egyetlen dolog elfogyasztásához látnék hozzá, ahogy ébredés után is tettem, kezdve a legpraktikusabb fogással. Valamivel, amit gyorsan és könnyen lehet fogyasztani, és ami hamar kitölt egy üres gyomrot. És ha csak életben szeretnék maradni, tervre cserélem a motivációt. Olyankor azt mondom magamnak, hogy enni fogok, mert ha nem, rosszabb lesz minden: még ennél is nehezebb felkelni holnap és szinte lehetetlen összekaparni a szétesőben lévő gondolataimat. Ilyenkor kiszabott mennyiség van és határidő, apró célkitűzés, amelyet, ha órák alatt is, de teljesítenem kell. Én a tervről gondoskodom, a terv pedig rólam, utolsó biztos kapaszkodóként a sötétben. A tegnap akár egy ilyen nap is lehetett volna, és ma ehhez képest egyáltalán nem érzem időpazarlásnak a kettőnk szórakoztatását; a két hangulat közötti gyanús kontrasztot igyekszem egyedül az Alexszel töltött este hatásának tulajdonítani, és addig sem kell szembenéznem a másik lehetőséggel. – Ugye nem szarozod le, mielőtt megkóstolnád? – teszem fel a kérdést, miközben szkeptikusan méregeti a művemet. Az igaz, hogy a kukoricával való díszítés előtt is érdekes látványt nyújtanak a düledező, májkrémmel összetapasztott és mindenhol maszatos keksztornyok, én bízom az ízkombinációban. – Lehet, hogy jó szakács vagyok, több tehetsége is lehet valakinek – vigyorgok Alexre sokat sejtetően. Az első tetejére rakok egy kanállal a zöldségből, a többit viszont egyelőre meghagyom natúrnak és annál kevésbé omlásveszélyesnek. Meglep, hogy végül még azelőtt elkéri a remekművet, hogy én magam letesztelhettem volna, de nem ellenkezem, sőt, örömmel adom át a kóstolás lehetőségét. Az eközbeni megszólalásán persze nevetni kezdek; váratlanul csap le rám Alex egyre többször láttatott poénkodós oldala. – Ha jól értem, akkor te most feláldozod magad? – ráncolom össze a homlokom, amint egy kicsit komolyabb arcot tudok vágni, mégis újra vigyorrá szélesedik a mosolyom. Miközben figyelem, nehogy lemaradja a várva várt pillanatról, megint a pultnak támaszkodom, a számba véve egyet az összekent ujjaim közül. Természetesen már az első harapás sem zajlik problémamentesen és rögtön még nagyobb rendetlenség lesz, mint amekkorát az elkészítés közben csináltam magunk körül. – Katasztrófához képest azért magasak ezek a pontok – jegyzem meg az értékelés végén. Befűztem a zsűrit, ilyen egyszerű, teszem hozzá magamban, majd a többit is megszórom a legfőbb akadályt jelentő kukoricával. Oda sem pillantok, mikor az összetevők változtatására tesz javaslatot, éppen csak megrázom a fejem munka közben. – A ketchup nem biztos, hogy összetapasztaná… A tetejére viszont rakhatunk akármit. Ez ilyen munkanélküli pizza. Nem kell hozzá kaja-jegy, mentes mindenféle elvárástól és normától, és ha belegondolsz, akármilyen lehet – nézek fel rá az egyre lassuló mondatok végén, majd én is felkapok egyet a kis tornyok közül. Fogom, a kukoricaszemek pedig a földön lévő társaik után gurulnak, mégsem folytatom azonnal a következő logikus mozdulattal. – A te szabályaid. Te rakod össze – hunyorgok az építményre még utoljára, mielőtt a számba véve eltüntetném. Hosszan rágom, mielőtt le tudnám nyelni, és ezalatt a csaphoz fordulva kezet mosok. A könyökömig folyó hűvös víz emlékeztet rá, hogy Alexhez képest lassan alul vagyok öltözve, így némi kézrázogatás után magára hagyom őt a reggelivel és elindulok, hogy összekaparjam a ruháim maradékát. Most, hogy elmúlt az engem felébresztő éhség, már semmi nem tűnik olyan sürgetőnek, ezért kényelmes tempóban gyűjtögetem a darabokat, a karomra hajtva a meglévőket, miközben fél pár zoknival a markomban járkálok az ágy körül. A nagy keresésben feltűnik valami szokatlan. Nem a rossz érzés az tegnapról, hanem pont, hogy annak a hiánya szúr szemet, így a nadrágom felvétele után megtorpanok, háttal a konyhának és arccal a problémának, amellyel egészen eddig nem akartam elszámolni. Mély levegő, aztán nyomni kezdek a kötésen, pontosan úgy, ahogy éjszaka is tettem, mégsem erősödik a fájdalom; az alatta lévő terület már nem is érzékenyebb sokkal a másik alkarom ugyanezen részénél. Nem merem megnézni, de felesleges is lenne, hiszen semmi újat nem mondana a begyógyult seb látványa. Helyette összeszedem magam, akár a ruháimat és miközben öltözöm, van egy percem gondolkodni, mérlegelni a tetteim súlyát. Mert mérlegelnem kell, ahogy anyám is mondaná; alaposan átgondolnom minden lépésemet mielőtt cselekednék, és akkor talán annyival kevesebb életet döntök romba. Két hangot hallok a fejemben, de csak egyik szólal meg az ő hangján. A másik a sajátom, és az hazudik. Azzal nyugtatom magam, hogy Alex valószínűleg rendben van, legalábbis nem tűnik úgy, mintha traumatikus éjszakája lett volna, de akkorra már tudom, hogy csak én nem látom; önző módon kizárom a figyelmeztető jeleket. Persze ha eltelne még egy nap, már tudnám, egy hét múlva pedig világos lenne, hogyan érez, akárhányszor találkozna a tekintetünk. De most még nem gyűlölsz érte, ugye? Ahhoz egy kicsit több idő kell és zárt falak körülöttünk. A cipő kivételével mindent felveszek, és csak azután sétálok vissza hozzá vagy oda, ahol azóta tartózkodik. Akármit is csináljon Alex, szívesen megakasztom benne, míg elé állva a válaszára várok, és mélyen az övébe fúrom a pillantásom, hiszen nem kockáztathatom meg, hogy lemaradjak az igazságról; ha mégis, ezentúl a legrosszabb variációval kell számolnom. – Rendben vagy…? – Úgy akartam kérdezni, mintha abban a pillanatban jutott volna eszembe annak a kósza gondolata, hogy esetleg ne így lenne, a szavaim mégis aggódással teltnek hangzanak, amint elhagyják a számat. Végül mégis félre kell kapnom a tekintetem.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Május 18, 2019 1:09 am
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 886 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]A megcsappant életkedvem és a reggeli morcosságom nehezen tud labdába rúgni Cole jelenlétével; elég megpillantanom, ahogy magához hűen már is tesz-vesz, járkál a kabinban, és az eddig lebiggyesztett ajkaim önkéntelen mosolyra görbülnek. Hirtelenjében a hideg miatt sincs kedvem morogni, ellenben félig reménykedve, félig pimaszan emlékeztetem, hogy a keksz messze nem csúfolható reggelinek. Már csak a vigyorát látva is megérte megszólalnom, habár van egy olyan sanda balsejtelmem, nem feltétlen volt jó ötlet rá bízni a nemes feladatot. Túl sokszor láttam már másokon azt a játékos, halovány fényt, ami most az ő kékjein is felcsillant, de mivel még nem nagyon ismerem ezt az oldalát, és hogy meddig képes elmenni, ezért bátran és kíváncsian hagyom kibontakozni. - Nem lennék érte szomorú - somolygok, miközben kényelmesen a párnára támasztom az államat, és annál is nagyobb lustasággal ölelem át a tollakkal kitömött textíliát. Vannak emberek, akiket úgy vet ki az ágy, akárha fájna nekik, hogy benne kell feküdniük, még akkor is, amikor pihenőnap van. Az agyuk azonnal a helyére kattan, kicsattannak az erőtől és öt perc múlva már arra is készen állnának, hogy a világot övező konfliktusokat megoldják egy csettintésre. Én nem ez az ember vagyok. Persze, ha valami fontos dologról van szó, vagy egy támadásról, akkor képes vagyok munkába állítani a testemet és az elmémet, viszont máskor köszönöm szépen, tökéletesen elvagyok a párnák s a takaró ölelésében. Az utóbbi időben az éjszakai munka csak rontott az egészen, fogalmam sincs, hová tettem az agyamat, amikor hagytam magamat rábeszélni... Késő bánat, mindenesetre a lustálkodásra kínálkozó feltételek dacára ezúttal mégsem az ágy kényelmére vágyom, hanem Cole közelségére. Másra ugyanis nem tudok gondolni, miért jut eszembe egyáltalán kimászni a hidegbe, és miért érzem azt, hogy nekem is tevékenykednem kell. - Ahogy gondolod - újabb ásítással és az alsóm felrántásával nyugtázom a kávé elutasítását. Nem mintha én élnék vele, a mindennapi fogyasztáshoz igen csak ritkaság számba megy, másrészt órákkal később háromszor olyan rosszul érzi magát az ember nélküle, akkor meg mi értelme? Ezen töprengve csoszogok oda a mesterszakácsomhoz, azonban nem sokkal később annyira lefoglalnak a kávé rejtélyeitől messze elrugaszkodó, egymásnak teljesen ellentmondó gondolataim, illetve a koncentráció, hogy sikerüljön az arcára iránytanom a puszimat, hogy nem igazán figyelek oda az alkotómunkájára. Mire pedig eljut a tudatomig a kíváncsiságom ténye, már a sötét fürdőben ácsorgok a homályos, repedezett tükörrel szemben. Határozottan úgy néz ki a fejem, mintha egy madár rakott volna fészket a tetejére. Aprót sóhajtva locsolok a hideg vízből az arcomra, aminek hatására ugyan teljes egészében végigdidereg a testem, de ezzel párhuzamban azt is érzem, hogy végre az agyam is működésbe rezzen. Hasonlóan a gondolataim is felélénkülnek, amelyek között megint fel-felbukkan néhány teljesen megalapozatlan és negatív képzetfoszlány. Például az, hogy vajon most is olyan szerencsétlenül fogok járni, mint legutóbb Dommal? Az embereknek egészen úgy tűnik, hogy szokásuk az életemben köddé válni; előbb Dommiel, majd Kaitlyn, és az utóbbi időben Natalie is egy kissé eltávolodott. Valószínűleg én csinálok valamit rosszul, és ha rajtam múlik, anélkül, hogy tudnám, mi megy félre pontosan, talán Cole-t is el fogom kergetni... Ismét egy általa keltett, tompa zaj ránt ki az önmarcangoló gondolataim közül, amik nem is értem, hogy honnét jönnek egyáltalán. A homlokomat ráncolva nézek újfent az önarcképemre, majd a fejemet csóválva dörgölöm végig a képemet a tenyeremmel. A lehető legjobbkor kezdek megbolondulni. Megint csak sóhajtva hagyom hátra a fürdőt, és út közben megpillantom a felsőmet a padlón. Magamra kapom, mert azóta sincs melegem, ráadásul ki akarom magamból űzni ezt a sok ostobaságot valami pótcselekvéssel - nem mintha az a néhány másodperc sokat segítene -, mielőtt odafordulnék Hozzá. - Ez meglehetősen érdekesen néz ki - csúszik ki a számon az első gondolat, amiként az alakjáról a remekműveire siklik a pillantásom. Hunyorogva lépek közelebb, és hallgatom a mellékelt töprengést. Hiába erőlködik az agyam valami megmagyarázhatatlan oknál fogva annak érdekében, hogy elrontsa a kedvemet, megint csak kénytelen vagyok elmosolyodni. - Inkább ne folytasd, szeretnék a pizza illúziójában ragadni - tekintek fel rá a kis tornyokról, aztán megint le, amikor elhatározza magát a feltét mellett. Halovány fintorral követem nyomon a kukoricakonzerv ellen, májkrémes kanállal elkövetett bűnt, ami ezek után biztosan meg fog romlani, de magamban tartom a racionális és többségével szabálykövető oldalamat, változatlanul kitartva amellett, hogy hagyom kibontakozni. - Na jó… Kérem, leszek a kóstolód - nyújtom felé a kezemet, és ha nincs ellenére, óvatosan kiemelem az ujjai közül a mesterművét. - Ha meghalok… Nagyon örvendtem, Cole. Az utóbbi hetek legjobb történésével zárhatom a földi életet - mosolygok rá sután, majd egymáshoz vont szemöldökökkel mérem fel utoljára a májkrémes valamit, mielőtt a másik kezemmel összefogva a kis tornyot, beleharapnék. A kekszekkel meggyűlik a bajom, nehezen roppannak a fogaim alatt, a krém ennek köszönhetően két oldalt préselődik ki az ujjaimra és az arcomra, a kukoricák meg sorban peregnek le a padlóra és a pultra azok közül, amelyeknek nem volt lehetőségük rögtön a számba kerülni. Oké, valószínűleg jobb stratégia lett volna egybe bekapni az egészet. - Rendben, kimondom. Ez egy katasztrófa - nevetem el magamat a saját bénaságomon, annak ellenére, hogy szóban a reggelijét „hibáztatom”, aminek a nehézségektől eltekintve nincs is olyan szörnyű íze. - A kivitelezésre valószínűleg csak egy hármast tudok adni, a konstrukció megérdemel a tízből nyolcat, az ízvilág pedig… - tanakodva pillantok oldalra, majd némi hümmögést és nyammogást követően ismét megszólalok. - Szintén nyolcas, de ha engem kérdezel, a májkrém helyett ketchupöt kellett volna beletenned az igazi pizza élményhez - magyarázom bősz komolysággal.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Május 12, 2019 10:57 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 651 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Hallom, hogy sikeres volt a szokatlan hideggel való, akaratlan ébresztőm, de akkorra már megszületett bennem az elhatározás, így egy pillanattal sem fetrengek tovább a kelleténél. Kevésbé gyanús, ha nem vagyok ott, mire kinyitja a szemeit. – Ööm… hupsz? – reagálok menet közben a megállapításra, bár nem tudom, eljutnak-e a szavaim a félálomban forgolódó Alexhez. A kamrába menet átlépek a saját ruhakupacomon és bár legszívesebben visszafordulnék, hogy legalább a fontosabbakat magamra vehessem, inkább a gyomrom korgására hallgatok. Halkan nyomom le a kilincset, mintha számítana még valamit a gesztus, bent pedig türelmetlenül nézem át a polcokat. Olyasmire esik a választásom, ami táplálóbb a nyers és elrakott gyümölcsöknél, és amit anélkül ehetnék, hogy túl sokat – vagy egyáltalán akármennyit – kéne bajlódnom az elkészítésével; végül hatalmas elégedettséggel hozok ki egy doboznyi száraz háztartási kekszet. Már menet közben elkezdem a reggelit és csak az első néhány elfogyasztása után lassítok a tempón. Alex időközben felébred, megjegyzése legalábbis ezt sugallja, így hátra fordulok, amint lenyeltem az utolsó falatot. – Csináljak? – vigyorgok rá, mintha becsapós kérdést tennék fel. Nehezebb elszakítanom tőle a tekintetem, mint azt gondoltam, mivel azóta az egyik párnát ölelgeti hason fekve, visszaidézve a számomra csak pár másodpercig tartó reggeli hangulat varázsát. Hirtelen ötlettől vezérelve újra a kamrába indulok a tárva-nyitva hagyott ajtón keresztül, ezalkalommal viszont nem sietek, helyette körültekintően szelektálok az odabent található dolgok közül. Először egy májkrémes konzervre esik a választásom, amit kifelé menet egy vállvonás kíséretében megtoldok egy kukoricával, majd a szerzeményeket a korábban talált doboz köré pakolom a pulton. – Á, mindent megtaláltam, amire szükségem van. – Tizenvalahány évvel ezelőtt láttam utoljára kávéfőzést, és az életem árán sem tudnám felidézni a lépéseket, így inkább nem élek Alex nagylelkű ajánlatával. És különben is, fontosabb feladatot bízott rám az előbb. Tegnap már szétnéztem a fiókokban, így nem kell sokáig keresnem a konzervnyitót és a kanalat, amivel azonnal neki is látok a reggeli elkészítéséhez, miközben a szemem sarkából nyugtázom, hogy addigra már ő is előrébb van valamivel, mert éppen akkor húzza fel a lámpáról leakasztott alsóját. Májkrémet kanalazok a keksz oldalára és összeragasztom egy másikkal, majd addig ismétlem a műveletet, míg össze nem áll belőle az első, még éppen szájba férő nagyságú torony. Előtte elfelejtettem ugyan ellenőrizni a kombináció ízét, most a biztonság kedvéért újabbat mártok a krémbe, a sarkát pedig elővigyázatosan megkóstolom. Nem érződik veszélyesnek, így jobbra-balra ingatva a fejem, folytatom a munkát. – ’Reggelt – köszönök vissza teli szájjal, amire viszont felnézek az egyre sokasodó építmények közül, Alex már el is tűnt a fürdőszobában. Elhatározom, hogy ha nem is most rögtön, a mai nap folyamán mindenképp beiktatok egy gyors mosakodást. Mire kijön, már háttal támaszkodom a pultnak, a hidegtől való reszketés pedig már el is múlt, addigra ugyanis már sikerül hozzászoknom a szoba hőmérsékletéhez és a bőröm nem vágyakozik tovább a takaró alatti forróság után. Egészen idáig nem engedtem magam arra gondolni, hogy mi fog történni most, mi lesz velünk ezek után, de talán éppen azért, mert ennél fájóbb és egyértelműbb nem lehetne a válasz. Alex haza fog menni, amint én is elindulok, de csak miután megígértem, hogy nem a mostani, váratlan találkozás volt a legutolsó. Meg fogom, de nem tervezem betartani; addig kell visszafordulnom ezen a gyümölcsfákkal végigrakott úton, míg nem válnak a látszólag virágzó ágak szárazzá, szúróssá és meztelenné. Változatlan arckifejezéssel szemlélem egy darabig mielőtt arrébb lépnék, hivatalosan is felfedve előtte a reggelire vonatkozó terveimet. – Még nem döntöttem el, teszek-e rá kukoricát. Arra gondoltam, hogy akkor olyan lenne, mint egy pizza. De az is lehet, hogy inkább a hányásra hasonlítana – vakarom meg az állam a legnagyobb nyugalomban. Legalább nem kell majd túlzottan átalakulnia este, csak szerezzek végre valahonnan alkoholt. Visszafordulok. – Tudod mit? Egyszer élünk – bontom fel végül a második konzervet is, majd azzal a lendülettel belemártom a még májkrémes kanalat. A lé nagy részét leszűröm és csak ezután szórom meg vele az egyik mesés alkotást; a pultra esett darabokat vigyázva szedem össze és illesztem a többi közé, a kis torony tetejére. Három ujjal, óvatosan emelem a levegőbe az elkészült mesterművet.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Május 11, 2019 10:39 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 773 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Kellemetlen vacogásra ébredek. Még igazán fel sem tisztul az elmém, azonban az eljut a tudatomig, hogy tetőtől talpig libabőrös vagyok és újra meg újra átfut a porcikáimon a didergés. Halk morranással, oldalt fekve húzom a nyakamba a takarót, és valószínűleg kelletlenül visszaaludnék, ha nem érzékelnék magam mellől mocorgást. Csupán az egyik szememet nyitom fel résnyire, hogy felmérjem, vajon a képzeletem játszik-e velem, vagy mondjuk Natalie csöppent be mellém egy undok ébresztőre, de amikor a csokoládészín, hosszú fürtök helyett aranybarna, szanaszét álló tincsek kerülnek a látóterembe, egyből magamhoz térek. Immáron mindkét szememet a helyzet feltérképezésének nemes szolgálatába állítom, vagyis állítanám, ha nem kellene reflexesen összeszorítanom őket a hatalmas fényárnak köszönhetően. Az újabb inger viszont segít helyrerázni az agyamat, és tudatosítani bennem, mi történt tegnap, illetve, hogy a mellettem fekvő közel sincs az undok vagy a semmi fogalmához. Annál sokkal jobban eső. - Hideg van… - mormogom halkan, meglehetősen morcosan és a félkómásság határát súrolva, miközben lemondva a látás képességéről, a párnába fúrom az arcomat. Eltart egy kis ideig, amíg összeszedek magamban némi erőt, de mire elnyúlnék felé, hogy átkaroljam, már csak a levegőt sikerül lustán megölelgetnem. A kezem tompán puffan a matracon, ahogyan a lelkesedésem a reggel iránt. - Hova mentél…? - kérdezem egy halott életkedvével vetekedve, majd nagy nehezen megemelem a fejemet, és hunyorogva körülnézek a helyiségben. Még sikerül elcsípnem, ahogy besiet a kamrába, a lábujjhegyen tipegő igyekezete pedig azonnal mosolyt csal az arcomra, habár közel sem lobban a mellkasomban akkora vidámság, mint tegnap éjszaka. Betudom az ébredés utáni elviselhetetlen állapotomnak, noha érzem legbelül, hogy ott lapul minden kellék az örömhöz, mindösszesen csak nem akar előtörni. Jól nézek ki, ha már nem kizárólag a szomorúságot, hanem a boldogságomat sem tudom teljes mértékben megélni; ha nem pusztán az álmomban leszek rabja a testemnek, hanem a valóságban is. Az álom… Hirtelen fog el a rosszullét, amiként felderengenek előttem a viszonylag régi emlék kifacsart, eltorzult képei, az egykori legjobb barátom, vadásztársam fájdalmas arckifejezései, a légcsövének éles roppanása- Cole felbukkanásával és a kamra nyikorgó ajtajának zajával mintha valamiféle transzból verődnék fel, azonnal visszazökkenek a valóságba, a szoba aranyló napsugarakkal kitöltött, ragyogó belterébe, ahol még a levegőben szállingózó porszemcsék is egy-egy kisebb csodának hatnak, hát még a sürgő-forgó, közel ruhátlan alakja. Nem vagy komplett, Alex, hogy ilyen rémségeken töröd az agyadat, amikor régóta nem volt részed ennyire idilli reggelben. Ha egyáltalán valaha. - Igazán kedves, hogy csinálsz reggelit - mosolyodok el szélesen, őszintén, közben lustán átfordulok a hasamra, és magamhoz ölelem a párnáját, ha már így meglógott előlem, mert reggel sem tud nyugton heverészni. Próbálok mindemellett sasolni, hogy vajon mit sikerült előkotornia a kamrából. Odabent azért mindig található tartós élelmiszer; konzervek, befőttek, ropogtatni valók, kétszer sültek, és ha szerencsénk van, a hétre még néhány tojást is betáraztak Abbyék. Viszont innét nem sokat látok, mire igazán feléledt az érdeklődésem, bőven kitakarta a konyhapultra helyezett szerzeményeket. Legszívesebben az ágyban fetrengve várnám ki, amíg összeüt valamit, de a jó érzésem azt diktálja, hogy ne hagyjam cserben a megfagyásban, még ha teljesen logikátlan is az elgondolás. Neki semmitől nem lesz jobb, ha én is mellette cidrizek, ettől függetlenül összeszedem minden lelki erőmet, és kimerészkedek a takaró melege alól. Inkább nevezzük forróságnak, a szoba hőmérsékletét megérezve határozottan forró volt alatta. - Ha szoktál inni kávét, talán valamelyik szekrényben van az is - jegyzem meg immáron az ágy szélén ücsörögve, a mondatom végét egy hatalmas ásításba fojtva. Még a szemeim is könnybe lábadnak tőle, ám ahelyett, hogy újabb perceket fagyoskodnék az arcomat dörgölve, inkább felderítő körútra indulok megtalálni az alsógatyámat. Bevallom, az éjjeliszekrényen nyugvó lámpa tetején kerestem volna legutoljára, azonban szerencsére kicsi a szoba, hamar meglelem. Miután egy réteggel több ruhanemű melegít, komótosan odasétálok Cole-hoz, s bár egy pillanatra átfut az agyamon, hogy nem feltétlen tart a reggeli összebújós puszizkodásnál a kapcsolatunk, jelenleg nem tud izgatni - túl álmos vagyok még ahhoz. Egyébként is elkövette a hibát, hogy közel engedett, egy ilyen este után meg határozottan furcsa lenne visszatérni a semleges vagy épp baráti viszonyhoz, ezért kizárásos alapon marad ez. Pusztán remélni merem, hogy a részéről nem csak ennyi volt az egész... Ennyit arról, hogy jelenleg nem izgat a dolog, és a negatív gondolatok helyett értékelem a napsütötte reggelünket. Gondolatban megforgatom a szemeimet, majd a kéretlen elmélkedéssel dacolva odalépek hozzá, s ugyan az ölelés elmarad - helyette a vállára simítom a hűvös tenyeremet -, az arcára egy határozott, cuppanós puszi kerül. - Jó reggelt - mosolyodok el elégedetten, és hacsak nem ragaszkodik a jelenlétemhez maga mellett, azzal a lendülettel fordulok is tovább a fürdőhelyiség irányába, hogy a csapból folyó jéghideg vízzel kicsit fellocsoljam magamat. Az a tény már közel sem zavar, hogy két lépés távolságban a mosogató is megtette volna ugyanezt a szolgálatot.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Május 11, 2019 2:12 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 652 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]– Pedig kezdtem azt hinni, hogy nem is nézel filmeket – reagálok a James Bond utalásra vigyorogva. Örülök, hogy újra és újra felszabadul a hangulat, és hogy az egykori komolyságát már csak akkor igyekszik magán tartani, ha igazából szórakozik. Túlságosan álmos vagyok ahhoz, hogy sokáig húzzam az álnevekkel kapcsolatos témát, azt azonban szívesen megjegyzem még, milyen értetlenül nézett rám a kocsmában, mikor a bankkártyát emlegettem. Úgy érzem, mintha ezer éve történt volna az egész, az ottani és az azelőtti találkozás a jósdában, és hogy még messzebbi a legutolsó nap, amit úgy töltöttem, hogy nem ismertem őt. Eldöntöm, hogy maradok, Alex pedig láthatóan hamar megnyugszik a gondolattól. Az ő száját hagyják el a szavak, amik végül mellette tartanak, én is ugyanarra vágyom, ha hangosan egyelőre nem is merem bevallani. Rövid helyezkedés után mindketten mozdulatlanságba temetkezünk, de csak miután feltűnés nélkül és a legnagyobb csendben emlékeztetem magam az együttlétünk múlandóságára. Nem húzódik messzire; tudom, mert érzem a lélegzetvételét az arrébb libbenő hajszálakon, és a kezét a bőrömön. Azt hittem, mostanra végleg leszámoltam a kívánságokkal, hirtelen mégis eszembe jut egy újabb.
Nem forgolódom túl sokat, de az éjszaka folyamán időnként észreveszem, hogy távolabb kerültünk egymástól, és ilyenkor igyekszem úgy helyezkedni, hogy újra egymáshoz érhessünk valahol. A karjára pakolom a sajátomat, vagy ha mást nem, a kézfejem oldalát nyomom az övéhez, és máris biztonságban érzem magam a testéből áradó melegtől. Sötét van és csend, az egész nap engem kísértő gondolatok viszont nem térnek vissza hozzám, és én tényleg elhiszem, hogy semmi rossz nem férkőzhet be közénk, semmi sem juthat be a takaró által kreált, tökéletes védőburokba. Alig pár percig vagyok csak ébren és akkor sem teljesen, mégis eszembe jut a gyerekeknek kitalált mítosz, a szörny a szekrényben vagy épp az ágy alatt; a dolog, amitől csak azóta félek, hogy tudom, semmi köze a valósághoz, és egyedül a fejemben létezik. Ma nem érhet el, mert megfoghatatlanul messze érzem őt magamtól, Alex megnyugtató lélegzetvételeit pedig annál közelebb. Nem emlékszem, legutoljára mikor telepedett rám ez a fajta nyugalom, ez a különös, minden rossz számára való elérhetetlenség, és fogalmam sincs, miért nem húzódom az ágy másik szélére, ahogy szoktam, ha nagy ritkán együtt töltöm valakivel a teljes éjszakát. Jobban otthonnak tűnik ez a hosszúra nyújtott, félig ébren töltött pillanat, mint az utóbbi évek során akármi ezen a világon.
Legközelebb reggel nyitom ki újra a szemeimet, elég későn ahhoz, hogy egyből szoktatni kelljen őket az erős fényhez. Nem csak, hogy világos van, madarak hangja szűrődik be a kabin vékony falai mögül, és ha nem emlékeznék a tegnapra, biztosan azt hinném, hogy a reggeli idill is az álom része. A hátamon fekszem és egyelőre nem mozdulok; álmosan pislogva éppen csak oldalra fordítom a fejem, hogy felmérhessem, Alex hozzám hasonlóan ébredezik-e már. Nem vagyok benne biztos, ezért inkább úgy döntök, békén hagyom, s helyette rögtön fel is ülök, a takaró viszont váratlanul lecsúszik a mellkasomról. Azonnal megcsap a hűvös reggeli levegő, vagy amit annak érzek a hirtelen hőmérsékletkülönbségnek hála, így azzal a lendülettel vissza is rántom magamra az egészet, jó eséllyel megosztva vele az előbb átélt élményt és felgyorsítva az ébredés elkerülhetetlen folyamatát. Visszafekszem és nyújtózkodásszerűen a hajamba túrok, mintha semmit nem tudnék az esetről, megajándékozva magam még néhány másodperccel, hogy a saját részemről átgondolhassam ezt az egész kikelésre vonatkozó ötletet. A tegnapinál határozottan könnyebbnek érzem a mellkasomat, mintha egyetlen éjszaka alatt köddé vált volna a napok óta rajtuk ülő, lerázhatatlan súly, a hasam viszont az első néhány mozdulat után megkordul, eszembe juttatva az estig tartó koplalást. Ismét felülök, ezúttal viszont sokkal felkészültebb vagyok: mindkét talpammal a hideg földre lépek és szinte lábujjhegyen sietek a konyha irányába. Inkább a talajjal való érintkezéstől tartok, mint az Alexet esetlegesen felébresztő lépteim zajától, ugyanis ha eddig nem sikerült felkeltenem, atombombát is robbanthatnék most mellette. Egyből a kamrába vetem magam, hiszen előző este is onnan jött a kaja, és amennyiben találok ott valamit, aminek semmi köze a nem túl tápláló, félérett eprekhez, elégedetten és hidegrázva hozom ki a konyhapultra.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Május 09, 2019 8:49 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 1066 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]- Még nem találkoztunk annyit, hogy alkoholistának nézhesselek - vigyorodok el a viccelődésén, alásegítve a hangulat oldását, habár nem sokkal később megint csak én vagyok az, aki némileg visszaveti a feltámadóban lévő jó kedvet - persze annak érdekében, hogy biztosíthassam a segítségemről, bármikor meghoznám ezt a csekély áldozatot. Abban már kevésbé vagyok biztos, hogy Cole valóban elhiszi-e azt, amit mondtam; egyre gyakrabban tűnik úgy, hogy kizökken a szerepéből, engedve némi betekintést a maszkja mögé, de mihelyst emlékeztetem rá, ismét elbújik előlem s ez most sincsen másképpen. Nem tudom megfejteni, hogy a bólintása mögött valós megértés húzódik-e, ahogyan az enyémen függő, kitartó pillantásáról is nehéz eldönteni, a tudomásul vétel vagy inkább a meggyőzésem kelléke? Valószínűleg akkor sem tudnék rájönni, ha fejen állva próbálkoznék, ráadásul őt sem szeretném tovább nyúzni egy láthatóan kényes témával, szóval az ujjainak puha szorítása után hagyom elhalni a gondolatmenetet, és valami egészen más felé terelni a beszélgetésünket. A nevét övező rejtély kapcsán felmerülő vigyorgásom szép lassan leolvad az ábrázatomról, helyét elbizonytalanodott komolyság veszi át. - Hogy mi baj lenne a Jamesszel? - kérdezek vissza halkan, hitetlenül, mint aki fel sem tudja fogni, hogyan is lehet egyáltalán kérdés tárgya a dolog. - Nos, az, hogy akkor el kellene gondolkodom azon, hogy egy titkos ügynökkel osztottam meg az ágyamat. Már is értelmet nyerne az a sok kérdés - vigyorodok el végül, éppen csak kibírva a mondat végéig a rezzenéstelen mimikát. Vigyorom aztán hamar mosollyá szelídül a bemutatkozása hallatán, bár csak nem sikerült kisajtolnom belőle a családnevét, amire ugyanolyan kíváncsi vagyok, mint minden másra vele kapcsolatban. Az információ elhallgatását megint csak a bizalmatlanság számlájára írom, ám igyekszem most nem törődni az ennek nyomán felderengő érzéssel a bensőmben. - Nagyon örvendek, Cole, röviden is hosszan is - a fogsoromat újfent kivillantva hivatalosan is köszöntöm, majd hasonló derűvel egyengetem magunkra az eddig alattunk nyugvó, foltos takarót is. Meglepő egyszerűséggel nehezülnek el az izmaim a testhőmérsékletünk fűtötte vacokban, amit Vele oszthatok meg, és a tudattól, hogy nem fog bármelyik pillanatban felpattanni, magamra hagyva az éjszaka magányával s rémképeivel. Ha nem tartoznék cserébe egy rövid összefoglalóval, valószínűleg perceken belül elnyomna az álom, így viszont a tudat és az álomvilág mezsgyéjén lavírozva könnyen élénkül meg a figyelmem Cole egy-egy szusszanására, moccanására. Vagy éppen megjegyzésére. Ugyan halkan, de felhorkantok a rúna megnevezésére, majd az elképzelt formájának kertelés nélküli leírására, noha az enyhe sokkon hamar túllendülök a nevetgélését hallva. Kénytelen vagyok egy kicsit felnyitni a szemeimet, hogy láthassam az arcát. Még magamban is furcsa kimondani a gondolatot, azonban szörnyen elragadónak találom, ahogyan lecsukott szemekkel, mosolyogva sutyorog, motyog kettőnk közé, na meg ítélkezik a fajtám felett. Ösztönösen mozdulok, hogy végszóként elhinthessek egy csókot a homlokára, és levezethessek egy keveset abból a vidámságból, amit az utóbbi órákban némi kizökkenéstől eltekintve folyamatosan érzek. Nem tervezem hosszúra a közel bújást, mégis, amikor érzem, hogy keze a tarkómra simít, illetve velem együtt moccanna hátra, nem erőltetem az elhúzódást, helyette elmosolyodva bújtatom vissza az arcomat a tincsei közé, ajkaimat változatlanul a homlokán tartva. Ujjaim is feljebb csúsznak a derekáról, és valahol a lapockája alatt pihennek meg; könnyebb úgy simítani, érinteni, ha ő is közel merészkedik. Szemhéjaim ellazultan csukódnak vissza, egy apró szusszanással pedig elhatározom magamat az alvás mellett anélkül, hogy elmozdulnék tőle, hiszen túlzottan kényelmes így. Bolond lennék a takarót vagy az üres levegőt ölelni helyette. A sötétség hamar és szinte várakozás nélkül száll le az elmémre; még haloványan érzem, ahogyan végigsimul a tenyere a nyakamon, s amiként lassacskán a saját kezem is lecsúszik a hátán - de nem róla -, utána viszont teljesen elmerülök az álmok kiszámíthatatlan tengerében...
Dom. A döbbenet és a düh egyvelege kavarog a tekintetében, ahogyan rám néz. Mozog a szája, de nem hallom, amit mondd, cserébe én sem tudok megszólalni. Mintha a testem minden egyes molekuláján egy-egy kavicsdarab csüngene, meggátolva az izmaimat a mozgásban és dermedté varázsolva, akár egy kőszobor. Aztán rá kell döbbenjek, hogy nem a kavicsdarabok akadályoznak, hanem valami, ami teljesen kitölt belülről; suttog a fejemben és irányít, mint egy ócska rongybabát... Mozdul a jobbom, a tenyeremben jól ismert fém nehezül, amelynek pengéje határozottan illeszkedik az ellenkező oldali alkaromra. Undorító nyugalommal csitítgat az elmémben terjengő hang, míg rajtam keresztül Őt fenyegeti. Aggódóvá válik az ábrázata, de mielőtt mozdulhatna, a bőrömet, az alatta fekvő izmokat, ereket, szöveteket éles fájdalommal kísérve, mélyen szántja fel a kés éle. Még arra sem vagyok képes, hogy összeszorítsam a fogaimat vagy kiüvöltsem magamból a kínjaimat, ugyanis nem vagyok ura a cselekedeteimnek. A következő pillanatban a földön találom magamat. Vérző kezem a torkát szorítja, és hiába ellenkezik minden porcikám a fojtogatásával, képtelen vagyok harcolni a sötétséggel. A saját testembe vagyok zárva. Éles reccsenés, és-
Összerezzenve, hirtelen felpattanó szemhéjakkal ér az ébredés. A szívem a torkomban dobog, a mellkasom sűrűn hullámzik fel s alá, ám nem tudok az oldalamra fordulni, hogy könnyíthessek a légzésemen. Le vagyok dermedve. Érzem, ahogy a szemem sarkából hűvös könnycsepp gördül alá, és hiába próbálom kántálni magamban, hogy ez egy újabb rémálom azok közül, amelyek az utóbbi időben kísértenek, képtelen vagyok lehiggadni. Legalábbis, amíg néhány másodperc elteltével már nem csak a saját szuszogásomat, hanem valaki másét is meghallom. A fejem moccan először, oldalra gördül, és mihelyst rájövök, hogy hol vagyok, ki fekszik mellettem, végre a testem maradéka is felfogja; dolgoznia kéne, mert ébren vagyok. Mély, reszketeg sóhajjal dörgölök végig az arcomon, majd hunyorogva eltekintek az ablak felé. A beszűrődő, halovány fényekből ítélve nem lehet több mint négy óra, ami azt jelenti, az elmúlt napokhoz képest sikerült többet aludnom. Egyéb esetben nem kockáztatnék újabb rémálmokat, beérve a „maratoni” pihenéssel, azonban a hálótársam felverését nem vállalnám be a saját kényelmemért, ezért veszek egy mély levegőt, és veszteg maradok. Ennyi idő után általában képes vagyok megnyugodni, de most a feltépett sebeknek és a vele járó további, kínzó emlékeknek hála ismét égni kezd a szemem a felgyülemlett nedvességtől, miként magam elé emelem a kezeimet. Ujjaimmal óvatosan térképezem fel a balomon nyugvó, egyenes szélű, de szinte csuklótól könyökhajlatig húzódó sebhelyet, ami valószínűleg az életem végéig el fog kísérni. Megint szusszanva egyet visszaejtem magam mellé a karjaimat, és csak ekkor villan be, hogy Cole-t még mindig nem szeretném felkelteni. Jobb híján az oldalamra fordulok, és amennyiben nem ébresztettem meg, néhány pillanatig lefoglalom magamat a békés ábrázatának figyelésével. A tenyeremet is közelebb simítom hozzá, és bár legszívesebben megcirógatnám az arcát, egyelőre beérem azzal, hogy a kezéhez vagy a felkarjához - amelyik éppen közelebb esik - érintem az ujjaimat, csakhogy biztos maradhassak benne, nem vagyok egyedül. Kis idő múltán visszahunyom a szemeimet, remélve, hogy talán nekem is sikerül még visszabóbiskolnom a legelső napsugarak felbukkanásáig.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Május 09, 2019 4:06 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 757 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Meglep Alex körültekintősége, hogy ezek szerint szándékosan tartott minket józanul, és hogy ennyit számít neki a döntéseinkben való bizonyosság. Még akkor is, ha inkább a sajátjai miatt aggódott annyira, habár a kocsmai találkozásra visszaemlékezve tudom, hogy egy-két pohár alkohol után is nagyon professzionális tud maradni. Változtatna valamin az, hogy rég magunk mögött hagytuk a munkát? Eddig nem sokat gondolkoztam rajta, mi mehet végbe az ő fejében, de most kénytelen vagyok, és elég önzőnek érzem magam miatta. Jelentheti azt az óvatossága, hogy nem csinál ilyet gyakran? Az, hogy én vagyok az elő, akit magával hozott a kabinba, akár alá is támaszthatná az elméletet. – Direkt? Csak nem nézel alkoholistának? – viccelem el a dolgot. Talán van benne valami, hiszen egyetlen oka van a napok óta tartó vízivásomnak, és azt úgy hívják, hogy kényszerhelyzet – ha lenne mivel fizetnem, már nem lenne, és a kiürült üvegeket is rég sorba állítottam volna az egyik szeméttel teli sarokban. Elutasítom ugyan a rúnára tett ajánlatot is, ő óvatosan próbálkozik tovább, és mikor már végképp nem találom a szavakat, megfogja a kezem. Miért csinálnál ilyesmit? Miért lennél kedves velem még azután is, hogy az számítana? Minden egyes hasonló gesztusával nő az odabent keringő, megválaszolatlan kérdések száma. Hinni akarok neki és mégsem, pedig az Alexszel töltött néhány óra után semmi sem egyértelműbb, minthogy bízhatok benne; ugyanakkor van még egy ilyen igazság, és az beárnyékolja az előzőt: nem hozzám hasonlónak, hanem embernek szól a segítsége, és általános problémákra a megoldásai. – Oké. – Meggyőzésképp ismét bólintok egyet, és csak azután kapom el a tekintetem addig ugyanis igyekeztem állni a pillantását. Tudom, hogy nem fogom keresni, főleg nem ezzel, így semmit sem ígérek, megkímélve őt egy újabb apró hazugságtól. Bár akkor még a takaró tetején dőlök az oldalamra, nem győzöm betelni az éjszaka hozta váratlan kényelemmel. Most akár a földön is fekhetnék odakint, elvére ez volt a terv – már ha volt valaha terv egyáltalán –, ehelyett ágyban fogok aludni. Ágyban, és még csak nem is a saját, kiálló rugókkal tarkított matracomon, ráadásul Alex folytonos simogatása a legkülönösebb és legfelfoghatatlanabb dologra emlékeztet mind közül: ő is itt lesz mellettem. – Fogalmam sincs, mi baj lenne a Jamesszel – válaszolok csukott szemmel, álmosan vigyorogva, még mielőtt újból kinyitnám őket egy komoly és illendő második bemutatkozáshoz. – De Cole vagyok. Röviden és hosszan is. – A vezetéknevem kihagyom, hiszen a környéken senki sem ismeri, így, ha Andrews-ként keresné az utcákon, nem járna előrébb a beazonosíttatásommal. Nem használom, hiszen, ha csak nem vagy neves vadász, semmit sem ér a személyazonosság és a hosszú családnév, arról nem is beszélve, hogy a sajátom soha nem is volt igazán az enyém. Kölcsönbe kaptam és akkor is csak kötelességből, így egyszerűbb volt elhagynom és megfeledkeznem róla az évek múlásával. Alex időközben magunk felé igazítja a takarót, így némi helyezkedés után újra felveszem a korábbi, kényelmes oldalfekvést, csak hogy mindig láthassam az arcát, ha egyszer-egyszer kinyitom a szemeimet. Ugye nem fogsz eltűnni most, hogy végre eldöntöttem, veled maradok? Félek, hogy kiderül, az ébrenlétünk az álom része, és az elém táruló képet bármelyik pillanatban felülírhatja a valóság, a hangja szerencsére azonban megint megnyugtat. A rúnákról kezd beszélni, pedig addigra már majdnem el is felejtődött az alkunk és a félbehagyott téma. – Szexrúna – ragadom ki a legérdekesebb részletet félálomban. – Fogadni mernék rá, hogy faszalakú – teszem hozzá halkan nevetgélve, és aztán már csak suttogva, még egyszer megtoldom a mondatot: – Nem lenne az igazi, ha másmilyen. Vadászok… – sóhajtom végül tettetett elítéléssel a hangomban. Észre sem veszem, mikor Alex közelebb hajol, csak mikor megérzem az ajkai melegét a homlokomra tapadt tincseken keresztül. Nem veheti észre, de erre szinte kipattannak a szemeim; sokként ér ez az apróság, ez a furcsa mozdulat, amit sehová sem tudok csoportosítani. Semmire sem emlékeztet igazán; nincs köze a szexualitáshoz vagy a vágyakhoz, és fogalmam sincs, létezik-e olyan dolog a világon, amivel ez az érzés viszonozható lenne. A fentebb lévő kezem önkéntelenül csúszik a tarkójára, az ujjaim hátulról túrnak a hajába, és ha el is hajol közben, követem őt a mozdulattal. Az övéhez képest lejjebb hajtott fejjel meredek magam elé anélkül, hogy igazából bármire is fókuszálnám a tekintetem. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, addig fogok gondolkozni ezen a pillanaton, míg nem sikerül teljesen megfejtenem, most azonban igyekszem túl lenni a zavaromon, így lassan visszahúzom tőle a kezem. Mielőtt elengedném, végigsimítok vele a nyakán és az állkapcsa szélén; azokon a területeken, amelyek a lecsúszó tenyerem útjába esnek. Mikor már mindkettő a paplan takarása alá kerül, megkeresem a bekötött alkaromat, a hüvelykujjam pedig a géz közepére siklik. Nyomni kezdem, rezzenéstelen arckifejezéssel és egyre erősebben, amíg meg nem könnyebbülök az ismerős fájdalomtól. Máris minden jobban hasonlít egy kicsit a valóságra.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Május 05, 2019 3:10 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 675 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Az elmém egyre inkább lelassul, a mozgékony tevékenység nélküli vízszintes fekvés pedig nem segít sokat a felélénkülésben. Viszont ha nem szakadna rám percről percre, másodpercről másodpercre a napok óta tartó kialvatlanság, sem tudnám igazán, mit lenne tanácsos mondanom. Érdekel, mi történt vele, hogyan és ki által sérült meg valójában, ám se a megfelelő szavak nem kínálkoznak tálcán a nyelvemnek, se bátorságot nem találok magamban ahhoz, hogy valami kevésbé óvatos s körültekintő módon kikérdezzem. Nem győzném utálni magamat, ha elriasztanám és én idézném elő azt, amitől jelenleg a leginkább tartok, szóval azzal ajánlkozok, amivel legalább képes vagyok megbirkózni. Egy seb átkötése, vagy csak a hozzávalók biztosítása, netán egy rúna felrajzolása közel sem okoznának gondot. - Direkt nem kezdtem azzal - mosolyodok el leheletnyire, csakugyan visszatalálva szemeimmel az övéihez. - Így mindkettőnk döntéseiben biztos lehetek - bököm ki, noha az effajta gondolataimat jobb szeretem megtartani magamnak. Ezúttal mégis szükségét érzem, hogy kicsit tovább lépjünk, feloldódjunk, mert ő is ebbe kapaszkodik, és mert én sem csak az időt húzni ültem le mellé odakint. Azonban hiába próbálok önzetlenséget gyakorolni, egy momentumra összeugrik a gyomrom, amikor a rúnát is elutasítja, mint egyszerű, ártalmatlan és távolságtartó segítséget. Most érzem igazán, hogy a hallgatás melletti döntésem helytálló volt, ugyanis ha nem bízik bennem még egy egyszerű rajzzal sem, úgy tovább kérdezősködni egyet jelentett volna a közös pillanataink végével. Aprót nyelve bólintok. - Igen, közelebb… Viszont ezt az egyet gond nélkül és szívesen megosztanám veled - biztosítom róla elhalkulva, mialatt bátortalanul elnyúlok a kezéhez. Ujjaimmal gyengéden ölelem át az övéit, ellenben a tekintetemet nem tartom rajtuk sokáig. Azt akarom, hogy elérjen hozzá a mondanivalóm. - De vigyáznod kell magadra. Ha mégsem tudsz, akkor pedig… akkor tudod, hogyan érj el - egy utolsó puha szorítás az ujjain, mielőtt visszahúznám a kezemet. Meglehet, nem bízik meg bennem igazán, de ha egyszer mégis a segítségemre támaszkodna, tudnia kell, hogy mostantól mellette állok bármivel és bárkivel szemben. Eltökéltem magamat odakint, és az elhatározásaim sohasem egy éjjelre vagy egy kósza napra korlátozódnak. Megnyugtat, amikor lefekszik mellém, ahogyan az is, hogy nem húzódik el az érintésemtől, sőt, közelebb fészkelődik hozzám, miután elhebegem a jelenlegi legnagyobb kívánságomat. Igyekszem nem annyira boldognak látszani, mint amennyire a mellkasomban ismét fellángolni érzem, ám egy izgatott kis mosoly csak felkéredzkedik a számra, miközben visszahajtom a fejemet a párnára. - Nem. De jobb szeretek biztosra menni, Cole - motyogom magunk közé, kíváncsian és szemérmetlenül nézegetve az arcának éles vonalait, a szemöldöke ívét, vagy a puhán egymásnak simuló ajkait, most, hogy behunyta a szemeit. Nehezen tudnám elviselni, ha a nővérem után ő is szó nélkül hátrahagyna, hovatovább, jelenleg ez az este az egyetlen jó dolog, amit képes vagyok fellelni abban, hogy mégsem tudtam útra kelni Kaitlynnel. - Egyáltalán ez az igazi neved? Kellemetlen volna rádöbbenni, hogy eddig egy Jamesszel henteregtem. Vagy egy Gabriellel, az végkép illúzióromboló lenne - vigyorodok el, mialatt elkezdek fészkelődni, és ha felnéz rám, intek a fejemmel a hátsója irányába, miszerint itt az ideje megemelni, mert reggelig szoborrá fogunk fagyni takaró nélkül. Amennyiben segít, bemászok a vastag paplan alá, és őt is gondosan betakargatom. Ha marad az oldalán, én sem változtatok sokat a pozitúrámon, visszakucorodok hozzá éppen csak akkora távolságra, hogy ne fulladjunk meg az egymás közé szuszogott, elhasznált levegőben. Szívesen átölelném mindemellé, de még mindig nem érzem olyan biztosnak magamat és felszabadultnak a hangulatot, hogy csak úgy becsomagoljam a karjaim közé. Helyette ismét a vállát, karját és az oldalát kezdem cirógatni. - Szóval a rúnák… - kezdek bele halkan, behunyva a szemeimet. - Sok mindenre jók, például állóképességet erősíteni vagy a fizikai erőt. Valamelyik nagyobb kitartást ad a szellemi munkához, megint mások koncentrálni segítenek. Habár hallottam olyan pletykákat, hogy valaki még az ágyjeleneteihez is kifejlesztett egyet… - mosolyodok el gyengéden, érezve, hogy egyre inkább elnyom a fáradtság, más esetben ugyanis biztosan elnevettem volna magamat. De már csak azért sem tenném, mert nem szeretném megzavarni, ha hozzám hasonlóan őt sem választja el sok az alvástól. - Talán a közelharci képességekre is kellene szereznem egyet… - jegyzem meg eltűnődötten inkább magamnak, majd nagyot ásítva és lustán odahajolok hozzá, hogy elhinthessek a homlokára egy jó-éjt-csókot.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Május 05, 2019 11:24 am
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 511 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Már most nem tud mit mondani a válaszomra, így leginkább azt sajnálom, hogy nem jutott eszembe egy izgalmasabb sztori a kötést illetően. Valami hihető és mindennapi, amit mindketten könnyen elfelejthetünk. Utólag persze már nem próbálkozom, mert épp olyan felesleges lenne, mint amilyen gyanús, ráadásul semmit sem enyhítene a titkolózásom látványosságán. Ma minden egyes lépésemre jellemző volt ez a meggondolatlanság, így mostanra kezdem megszokni az egymást követő rossz döntések sorozatát, és hogy mindezek után képtelen vagyok teljesen félrerakni az érzelmeimet. Felajánlását hallva bólintok néhányat, ugyan nem túl meggyőző a mozdulat és már megint kerülöm kicsit a tekintetét. Tudom viszont, hogy meg kell törnöm a kínos csendet. – Az alkohollal kellett volna kezdened. Hígítható? – nézek fel mégis félig mosolyogva. Egyértelmű, hogy nem köthetem át előtte a sebet; nincs bennem annyi bátorság, hogy szembesítsem Alexet a mindenféle színben pompázó szélű, egyenetlen vágásokkal. Délután legalábbis nem néztek ki túl jól az egymásba futó, zúzódások kísérte csíkok, körülötte a kétségbeesett karmolásnyomokkal. Időközben újabb dolog jut eszébe, és bár mindennél jobban értékelni akarom a figyelmességét, ezt is vissza kell utasítanom. – Rendben leszek anélkül is. Csak egy karcolás – rázom meg a fejem. – Bár azzal is közelebb lennék a rúnák titkaihoz, ugye? – Remélhetőleg könnyedebb téma felé irányítom a beszélgetést, végleg elterelve Alex figyelmét a kötésről. Úgysem lesz ott, ha legközelebb találkozunk, már ha látjuk még egymást valaha. Mindentől függetlenül hálás vagyok, hálás még akkor is, ha igazából nem is érdekli a sérülés eredete, és végül, mert hamar annyiban hagyja a kérdezősködést. Mellé fekszem. Egy darabig engem néz, mielőtt akármit csinálna vagy megszólalna, de annyira nem bánom, hogy most én vagyok az, aki nem kap azonnali választ. Először fogalmam sincs, mit szeretne, mikor felém nyúl, mégsem mozdulok. A kivárás jól ismert érzése most idegennek tűnik, mert izgatottság párosul hozzá valami rossznak az elmúlása helyett. A kelleténél sokkal jobban élvezem, ahogy az arcomat takaró tincsek között járnak az ujjai, és azt is, ahogy rögtön ezután tovább vándorol rajtam az érintése – megkapom, amit igazán akarok. Legalábbis a jóleső illúziót biztosan, így még a korábbinál is jobban félek, mi fog történni, mikor az egész szertefoszlik körülöttem. Elhangzik a kívánsága, és én azonnal tudom, hogy nem maradhatok. Ha megteszem, magammal csinálom, pontosan úgy, ahogy az előző este történéseit is egyedül saját magamnak köszönhetem. Nem akarom, hogy vele is ez történjen, nem akarok ennél több rossz érzés okozója lenni. Mégis közelebb fészkelődöm hozzá, óvatos és lassú mozdulatokkal, és csak akkor temetkezem ismét mozdulatlanságba, mikor a homlokom a párnához ér az ő térfelén. Apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. Kint még mindig sötét van és hideg, és nekem még mindig szükségem van rád, Alex. – Úgy nézek ki, mint aki bárhová is sietne? – suttogom halkan, és egy kicsit becsukom a szemeimet. Százféle rossz megoldás születik a fejemben: felöltözhetek még, ha Alex elaludt, de akár hazudhatok is, ha megígérem, hogy maradok és a végén mégsem teszem. Persze nem mozdulok, nem állok fel és nagyon jól tudom, hogy nem vagyok elég erős hozzá, hogy egyetlen másodperc leforgása alatt csak úgy itt hagyjam őt. Majd reggel megbánom, mert meg fogom – ez a legegyértelműbb gondolat az odabent tomboló, boldog és szomorú zűrzavarban.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Május 04, 2019 9:23 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 607 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Néha egészen bánom, hogy nem szoktam különösebb figyelmet fordítani Natalie női praktikákkal leplezett vallató technikájára, és a kisajtolt válaszok feldolgozását illető tudományára, ellenkező esetben ugyanis most tudnám, mit kellene kezdenem a tudomásomra jutott információval. Nincs különösebb tehetségem a hazugságok kiszűréséhez, főleg, ha nem ismerem a másikat, azonban a beszélgetés menetéből kizökkenő momentumokat még én is képes vagyok észrevenni. A kérdésemet másodpercek rezzenéstelensége követi, Cole tekintete az enyémen függ, mintha azt várná, magyarázzam meg a képtelen gondolatot, azt, hogy ilyesmiről faggatom, majd a kötéseit figyelve újabb pillanatokat áldoz az érdektelennek remélt válasza kibökéséig. Túl sok idő egyetlen, ártalmatlan balesethez… Nem mutatom jelét különösebb döbbenetnek, viszont nekem is szükségem van gondolkozási időre, amíg kitalálom, mit feleljek rá egyáltalán. Csendben figyelem az átázott, hadviselt gézt az alkarján, de rá kell döbbenjek, hogy nem vagyok se mestere, sem híve az erőltetett kíváncsiskodásnak; engem is éppen annyira bosszantana a kéretlen érdeklődés, ha valamiről mindenáron hallgatni szeretnék, bizalmas kapcsolat ide vagy oda. - Ha gondolod, van kötszer valamelyik szekrényben. És alkohol a fertőtlenítéshez - nyögöm ki jobb híján, noha van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fog élni a felajánlással. Nem fog, ha valóban rejtegetni akarja a sérülését. Erős kényszert érzek arra vonatkozóan, hogy kivárjam a reakcióját és abból vonjam le magamban a végső következtetéseimet az igazságról, ám a lelkem nem engedi, hogy visszatartsak még egy lehetőséget, amivel kínálkozni tudhatok a kínjai enyhítésére. Törzsemmel kicsit oldalt fordulok, a hozzá közelebb eső lábamat feljebb húzom, hogy kitámaszthassam magamat, és úgy vezetem vissza a kékjeire a saját barnáimat. - Esetleg rajzolhatok rád egy rúnát. Elég gyenge, nem fogja elmulasztani a sérülést, de nem fog fájni és hamarabb begyógyul - mosolyodok el gyengéden, mielőtt tovább kalandoznánk a saját szimbólumaimra. Cole változatlanul kíváncsiskodik, ásná bele magát a részletekbe, én pedig nem vagyok rest tovább csámcsogni a türelmén, miközben ujjaim között gondosan forgatom az eper szemet. Érdekel, ez alkalommal mivel állna elő „fizetség” gyanánt, és bevallom, az sem különbül lepne meg, ha az előző egy szem gyümölcs helyett ezúttal kettővel kínálkozna. De nem teszi, helyette eldől mellettem az ágyon, és újabb, eddig nem is érzékelt kis kavics gurul le a mellkasomról; még egy méterrel került távolabb tőlünk az este korai lezárása. Így hát ráérősen, elmélázottan simítom rajta végig a pillantásomat, habár a kérdését hallva óhatatlanul felkapom a szemeimet az arcára. Furcsa érzés, hogy a döntés az én kezembe került, elvégre ilyetén bármit kérhetek, amit, csak akarok. Ha el akarnám viccelődni, biztosan egy hamburger lenne a legnagyobb óhajom, amennyiben viszont pofátlan szeretnék lenni, legszívesebben egy hosszú csókot rabolnék el az ajkaitól. Ám amit kívánok tőle, az sokkal messzebb mutat az egyszerű élvezeteken és a testiségen, emiatt nem is szólalok meg rögtön. Az epret visszateszem a tálba, majd a hozzá közelebb eső kezemet óvatosan kinyújtom felé. Bizonytalan mozdulatokkal söpröm odébb a szemébe hulló, szőkésbarna tincseket, s noha az arcát is örömmel foglalnám a tenyerembe, a vonzalom felfokozott heve nélkül nincs akkora bátorságom, hogy meg is tegyem. Azonban a vállát puhán végigcirógatom, az ujjbegyeimet lefuttatom a felkarján, és csupán a kötés széléhez érve húzom vissza a kezemet, teszem le magunk közé pihenni. - Túl nagy hatalmat adtál a kezembe, Cole - mosolyodok el újfent, leplezendő a feléledő zavaromat. Pótcselekvésként félreteszem magunk közül a tálat az ágy fal felőli sarkába - ahonnét talán egyikünk nyakába sem fog borulni -, és csak aztán vagyok képes előállni a kívánságommal. - Azzal biztosan, ha… Ha itt maradsz az éjszakára, velem - szemeim az állán nyugvó borostán függenek, ugyanis nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy megnézzem, mi bontakozik ki az arcán a felvetés nyomán. Az ujjaimmal is halk dobolásba kezdek a takarón, amit legszívesebben már most felrántanék magunkra, hogy véletlenül se legyen esélye nemet mondani.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Május 04, 2019 3:19 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 643 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]A köztünk történtek pozitív hatása és a vissza-visszatérő sötétség megfejthetetlen elegyet képez a tudatomban, kiszámíthatatlanul színezi be a gondolataimat. A legtöbbször borongósak lesznek, ahogy arra számítani lehet, mikor az embert lezárhatatlan felhőcskék követik, mégis, ha Alexre nézek, átragad valami a belőle áradó melegségből. Átszűrődik rajtuk a nap fénye még úgy is, hogy folytonos mozgásban vannak és így csak egyszer-egyszer ritkulnak meg eléggé ahhoz, hogy közöttük áttörhessen néhány a legerősebb sugarak közül. Akármennyire is tetszik a boldogsága, magában hordozza a felismerést, hogy talán semmi sincs már, ami elég lenne ahhoz, hogy hasonlót érezzek. Ha mégis, az az öröm hazugság, és ha mégsem, akkor nem állandó; olyasmi, amit kérdés nélkül kell elvennem valaki mástól, mert soha nem is volt igazán az enyém. Néha segít, ha mégis megpróbálok magam elé képzelni valami szépet, néha pedig minden nehezebbé válik, ha vágyakozni kezdek valami szürreális és szégyenteljes után. A pillanatba kapaszkodni egy kicsivel biztonságosabb, ezért úgy tervezem, értékelni fogom minden apró csodáját, amíg tart. Például Alex nevetését ahelyett, hogy hang nélkül azt kívánnám, egyszer anélkül érezhessem valaki bőrét a sajátomon, hogy szexelnem kéne az illetővel. – Sokszínű tehetség – bólintok én is egyet, mikor a vadászléttől független képességeinél tatunk, és közben nem öltözöm fel teljesen, hátha ez mindkettőnk ürügyévé válhat. Ha nincs rajtam ruha, még nem végeztünk. Ha nem végeztünk, még nem kell elindulnom sem. Nem akarom elriasztani, ezért azt végképp nem teszem hozzá, hogy tehetne egy rövid látogatást a lakásomban is, persze csak ha kitart addig az ágyneműtakarításhoz való kedve. Miközben az epret pucolom, a sajátjáért egy másik történetet kér cserébe – de bele sem merek gondolni, hogyan reagálna, ha megtudná az igazságot. Ez a titok még az előzőnél is gyengébbé tesz; szinte szégyenteljesebb, mint kiváltás nélküli érintésre vágyni. A szemébe nézek, mintha kettőnk közül én várnék válaszra, aztán lepillantok a gézzel körbetekert területre. Hosszú másodpercek telnek teljes csendben, mire megszólalok. – Baleset jellegű – vonok vállat, még mindig kerülve a tekintetét. A bal kezemmel visszatűrök egy kilógó darabot a kötés alá, és óvatosan szemügyre veszem a dzseki takarásában keletkezett foltokat is. Már sokkal inkább barnásak mint pirosas színűek, de az semmit sem változtat a tényen, hogy újabb megoldandó probléma lesz a géz tisztábbra cserésére, ha hazaérek. De addig persze még begyógyulhat. Azt akarom, hogy a lehető leggyorsabban búcsúzhassam el tőle, ettől a borzasztó emlékeztetőtől, hogy valami nincs rendben velem. – Szerencsére túlélhető – teszem hozzá lazán, mintha semmiség lenne az egész és mintha nem érezném a sebek lüktetését. Talán az is, de biztosan semmi olyasmi, amit ne érdemelnék meg. Én csináltam és ezután is nekem kell majd élnem az utána maradó nyomokkal. Elveszi az epret. Megkönnyebbülök, hogy folytatja a beszédet, habár a témához feleannyira sem ragaszkodom, mint Alex hangjához, az apró ajándék viszont úgy látszik, meghozta hozzá a kedvét. Türelmesen hallgatom a rövid beszámolót, miközben elkalandozik rajta a tekintetem. A szája mozgásán, az átadott epret forgató ujjain, a bicepszén és a vállán, a hátizmokon és a nyakán húzódó puha bőrön. Más nem fog úgy látni, ahogy ő látott ma; többet nem engedem. – És milyen képességeket erősítenek? – kérdezem, csak hogy tovább vigyem a beszélgetést, de erre már nem kapok azonnal választ. Van egy olyan sejtésem, még egy eperrel nem tudom meggyőzni, főleg, hogy az előzőt sem ette még meg, megkímélve engem azoktól a vicces fintoroktól. Mivel azóta sincs, amit felajánlhatnék a továbbiakért cserébe, oldalra dőlök mellette az ágyon. Ugyan most szemtől szembe kerülünk egymással, a tál még mindig köztünk van, én pedig nem igyekszem közelebb férkőzni hozzá. Mégis félek, mert mi van, ha ez lenne az utolsó esélyem közelebb kerülni Alexhez? Hozzáérni; vele lenni és addig sem egyedül. – Szóval mivel lehet téged megvesztegetni? – Ha nem tudnám pontosan, hogy néhány percig kell csak így heverésznem ahhoz, hogy elnyomjon a mai nap fáradtsága, könnyen kitalálnám, mit csináljunk már megint, de egyelőre nem érzek magamban elég erőt az ismétlésre. Ráadásként így, mozdulatlanul fázni kezdem az egyszál alsóban; alig észrevehető remegés fut rajtam végig a takaró tetején fekve.
