Mióta az emberek megtizedelődtek, a Föld túláradó, nyomasztóan borús érzéseket ont magából. Mind hazudik, aki azt állítja, nem érez belőle. Rettenetes, állandó unalmam többnyire Rassilon feladatai, és saját kis mókázásaim miatt tompulnak. A tétlenség egy öröklétűnek még a halálnál is jobban fájhat, én pedig kétség kívül tenni kívánok az ellen, hogy bármelyik is utolérjen... Kész kis birodalmat állíthatnék össze, ha kérkedhetnék vele, és ha valóban érdekelne, úgy igazán komolyan gondolnám az érdekeltségeimet. Nem így van, mindössze játéknak fogom fel. Mint minden percet, amit itt kell eltöltsek. Néha egyébként előfordul, hogy ereimben örök forrongást csillapítva a város megmaradt részei között sétálok, különösen az éjjeli csönd hat nyugtatónak, hiszen ébenfekete szárnyaim ilyenkor szélesre tárom, s hagyom, hogy a valóság megcsókolja tollaim. De ma jelenésem van, s ehhez mérten teszem tiszteletét a helyre, ahová meginvitáltak. Rég jártam már itt.
- Ha volna szívem, most megdobbanna miattad - célirányosan közelítem meg szeráfom megszokott, feszesre húzott alakját. Szám rafináltan görbül felfelé, sokkal emberibben hat ezáltal, tehát kevésbé szigorú az ábrázatom, hacsak nem másképp akarom. Rassilonnal sokszor csinálom ezt. - Hívhattál volna hamarabb is. - teszem még hozzá, mielőtt lépteimmel az angyal elé érek. Fejem felszegem, karjaimat összefűzöm mellkasom előtt. Kétlem, hogy Rassilon nélkülem is unatkozna, de kíváncsivá tesz, miféle valódi oka van a hívásnak. Bármilyen kötelék is a miénk, csak úgy nem szoktunk együtt "lógni". Bár ki tudja, kár, vagy éppenséggel nem kár ezért. - Mit tehetek érted, Rassilon?
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Május 27, 2018 12:05 pm
Jaesa & Rassilon Bár ennek is megvannak a maga veszélyei, mégis szeretem Gabriel székhelyén intézni a kényesebb ügyeket. Hisz senki nem figyel olyan élesen, amikor közvetlenül az orra alatt cselekszem. San Fransiscoban is hasonlóan volt ez. Nem húztam volna ott évekig, ha mindig keresek egy eldugott sikátort a szegény negyedben, ahányszor szeretnék elintézni valamit a saját szakállamra. Ezért várok most a jobb kezemre a városháza egyik tanácstermében. Hátratett kezekkel, egyenes háttal ballagok fel, s alá. Nem tudom, hogy egy vallató tisztre, vagy egy ráérő nyugdíjasra hasonlíthatok inkább. Hamarabb érkeztem, mint amikorra az én „legkedvesebb” angyalom hívtam. Addig is ellenőriztem, hogy biztosan négyszemközt legyünk. Jó néhány napja lehet, hogy legutóbb láttuk egymást. Mindenki intézte a maga dolgát. Én a lorddal találkoztam, mindenki tudta nélkül. Ő pedig ki tudja mit csinált a tőlem kapott feladatain kívül. Olykor elég posszesszív tudok lenni, de nem tartom rövid pórázon, ápolgassa csak az alvilági kapcsolatait nyugodtan. Amikor nyílik az ajtó, felé fordulok. Vonásaimon ezalkalommal nem játszik mosoly. Komoly tekintettel várom meg, míg Jaesa becsukja maga mögött az ajtót. - Kezdtél hiányozni. - Jegyzem meg kelletlenül, de hallatok a hangomon némi szórakozott élt. Mintha csak ezért hívattam volna ide. Ami nyilvánvalóan nem így van. Többnyire nem kajtatok utána. Akkor hívom, ha akarok valamit. Ez most is így van. Amikor megszálltuk a Földet, nagyon fontos leckét kaptam az Gabrieltől: a cél szentesíti az eszközt. Engem sem kellett sosem félteni, de annak idején látva, hogy a főnök milyen mélységekbe képes lenyúlni ezzel a jelmondattal példázva, az engem is felbátorított. Az én célom, hogy vigyázzak az arkangyalra. Az eszközöm pedig, nos… mikor mi. Általában nem tiszta és általában nem kell senki jóváhagyása. Ez most különösen így lesz. Ki mást választanék, mint Jeasat?
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szer. Dec. 14, 2016 12:01 am
Lucifer & Gabriel
Hello, brother, it's nice to see you.
Próbálok nem prüszkölve belenevetni a poharamban, amikor meghallom Lucifer magyarázatát, amely számára annyira kézenfekvőnek tűnik: apánk távoztával egyszerűen kinevezte magát kis főnöknek, és komolyan el is hiszi, hogy joga van ítéletet mondani rólam, vagy akárki más felett. - Ó, nem várom el, testvér, hogy megértsd, mit miért teszek – vonok vállat, és tekintetem tagadhatatlanul némileg lesajnáló. Megszoktam már az elmúlt negyed évszázad alatt, hogy némelyek egyenesen őrültnek hisznek, csak mert hiszek valamiben, amivel ők nem értenek egyet. Miért is éppen Lucifer lenne az, aki felfogja, hogy ez már valóban a világvége, hogy hamarosan teljesen vége minden földi játszadozásának, hogy ezek az utolsó játszmák, amiket le kell zavarnunk, és ha ennek vége, csak akkor térhet vissza atyánk. A próféták már sorra megírták ezt az Ő „tollbamondásából”, nem tehetek róla, hogy az emberek, vagy a testvéreim ezt nem látják be. És ez igazából nem is változtat semmin. Ha viszont egyszer valóban szárnyamat szegik, amiért követtem az utalásokat, és szívből hittem valamiben, hát állok elébe. Bár valamiért az az érzésem, hogy Lucifer jobban örülne az én vereségemnek, mint annak, ha ő visszakapná a sajátjait. Szép dolog is a testvéri szeretet. Ezt sajnos mi sem műveljük jobban, mint a halandók. - Nagyon megható, Luci, hogy ennyit gondolsz rám, és a jövőmre. Láthatóan már alig várod, hogy egyengethesd a sorsomat, mint egy igazi, szerető nagy testvér – lököm neki a szavakat gúnyosan, a fejemet ingatva. Aztán végighallgatom a kedves „figyelmeztetését”. Ó, testvér, csak ennyire telik tőled? Azt hinnénk, a több ezer évnyi sátán-lét alatt már mesterire fejleszthette volna a fenyegetés művészetét, erre ezt kapom. Visszafojtok egy nevetést, és inkább ismét kortyolok egyet az italomból, majd felé emelem a tekintetem, és higgadtan megszólalok. - Tedd, amit jónak látsz. Én is pontosan ezt teszem. Egyébként meg... belegondoltál már, hogy a terved esetleg a visszájára fordulhat? Biztos lehetsz benne, nem fog minden testvérünknek tetszeni, hogy a démonaid oldalán harcoljon, és közbeavatkozásod csak azt eredményezi majd, hogy még többen csatlakoznak hozzám, csak hogy a tieid ellen csatározhassanak – tárom szét végül a karomat. Azok az angyalok, akik még mindig haboznak mellém állni, azok, akik egyelőre nem találják a helyüket, nem kizárt, hogy végül sorra mögém sorakoznak majd, mert Lucifer jelenléte éppen arról fogja őket meggyőzni, hogy Michael nem a megfelelő oldal. Szóval tegye csak a Pokol Ura, amit akar... meglátjuk, kinek is tesz majd vele igazán szívességet.
Mintha otthon lennék, úgy szolgálom magamat ki, hiszen testvérek vagyunk, nem? Az emberek ilyenkor azt szokták mondani, hogy ami az enyém, azaz övé. Persze, mi nem emberek vagyunk. S a mi testvéri kapcsolatunk eléggé furcsa. Belekóstolok az italba, majd a számat elhúzom. - Sose volt ízlésed... Leteszem az asztalra, majd elmosolyodom a következő mondandója miatt. - Ismersz jól, öcsém. Tárom szét a karjaimat kacsintva. Persze, hogy belé kötni akartam. Nem szokásom kedveskedni senkivel, csak akkor ha a szükség úgy hozza. - Igen, ha már Apánk elhagyott minket, akkor eldöntöm én. Valakinek el kell. Ó, ne foglalkozz a Pokol ügyeivel. Nyaralok egy kicsit, de nem vagyok bolond. Nem hagytam el úgy, hogy felügyeletet nem biztosítottam volna. Bár hamarosan ezt a saját szemeddel is megláthatod, mert ha Apa egyszer visszajön szerinted mit fog szólni a drágalátos akciódhoz? Megfogja veregetni a válladat és jutalmat kapsz? El fogok veszteni a szárnyadat. El fogsz bukni. Akkor kellett volna ezt tennie, amikor megkérdezte tőlünk Apa, hogy ki vállalná a feladatot. Akkor a fülét, farkát behúzva bújt el a kötelesség elől. Akkor félt megtenni. Lehet, hogy most játssza a rossz fiút, de ő még mindig az a szegény kisgyerek akinek szüksége van a figyelemre. Lehet, hogy mást áttud verni, de a fivéreit nem. - Ne izgulj hamarosan te is meg fogod tapasztalni azt az érzést, amikor levágják a szárnyaidat. Mondom egy kicsit ingerülten már, hiszen ez tényleg a legérzékenyebb pontom volt. - Én pedig nevetni fogok a gyötrelmeiden, s amint a Pokolban leszel nem fogok neked segíteni. Ledoblak a frissekhez és megmutathatod, hogy mit érsz. S ha eljutsz hozzám, akkor talán helyet adok magam mellett. Suttogom neki az utolsó szavakat, közelebb hajolva hozzá. - Figyelmeztetni jöttem, öcskös. Ha tovább folytatod ezt a "minden embert megölök" hadjáratodat, akkor mi is bele fogunk szólni. Akkor két frontos háborút kell majd megvívnod. Van elég katonád rá? Nem hiszem. Gondolkozz józan ésszel. Mert nem lesz jó vége.
Szótlan higgadtsággal és türelemmel figyelem, ahogy drága bátyám kegyesen kiszolgálja, majd hellyel kínálja saját magát. Mit neki vendégszeretet? Szereti ő önmagát mindenki más helyett is. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy már nem úgy tekintek rám, mint egy testvérre. Ő örökké a fivérem marad, és eszerint is érzek. De szerintem így is érhető a lényeg. - Igen, ezzel tisztában vagyok. Tőled a kedveskedés is sértésbe burkolva érkezhet csupán – csavarok még egyet a szavain, de igazából nekem aztán teljesen mindegy, hogy most épp bókolni akart, vagy belém kötni. Bár nyilván sokkal inkább az utóbbi miatt érkezhetett ilyen véres csinnadrattával. - Rossz szerepben? Igazán? És mégis ki dönti el, hogy milyen szerepben kellene tetszelegnem? - vonom fel a szemöldökeimet kérdőn. - Talán te? Ha már itt tartunk, te sem ott és úgy töltötted az elmúlt időszakot, ahogy tőled várható volna. New Orleans? Drága bárok és hotelszobák? Most komolyan, Luci? Nem félsz, hogy kihűl a lenti királyságod, amíg te idefenn lopod a napot? - kérdezem széles, gunyoros mosollyal. Jobb dolga sincs neki, meg a drága démonjainak, mint atyánk távozását kihasználva az emberek között elvegyülve élvezni a kiváltságosak életét, és közben alaposan megkeverni a dolgokat nem csak a halandók, de az angyalok között is. Hát nem a Pokolban kellene tevékenykednie, és a sok leküldött, eltévelyedett lelket pesztrálnia? És még ő akar kioktatni engem? Ugyan! - Azért azt megnézném, ha belőled valaki tényleg újra igazi angyalt tudna csinálni – nevetek fel röviden, a fejemet ingatva. - Nem szokott fájni néha a szíved a szárnyaid után? Ha szépen kéred, Sariel egyszer talán visszaadja neked – mondom, mintha hangosan tűnődnék, és még a szemöldököm is megemelem kétszer. Igen, tudom, valószínűleg oda szúrtam ezzel, ahol a legjobban fáj. De hát régen látott fivéreknél ez így szokás, nem igaz? Kötelező szurkálódás nélkül el sem lehet kezdeni egy beszélgetést. - Na de most, ha ezzel letudtuk a bevezető köröket, rá is térhetnénk a lényegesebb témára, és elmondhatnád, hogy minek is köszönhetem ezt a kedves, ám de kissé váratlan látogatást? - nézek rá kérdőn a poharam felett, majd belekortyolok az italba.
Nem tudnám megölni a testvéreimet, akármennyire látszik úgy, hogy gyűlölöm például ezt a ganajtúrót, akihez éppen most megyek, de nem. Szeretem őt is, mint a többieket. Még Sariel-t is. Bár ő egy... hogy is mondjam? Ööö, maradjunk annyiban, hogy megnehezíti azoknak a dolgát, akik szeretni akarják őt. Túl komolyan veszi a feladatát és így minden olyan érzés, ami kedvelhetővé teszi, elveszett belőle. Humorérzék? Ó, kérlek azt sem tudja mi az. Mint a szex nála. Azt hiszi, hogy egy evőeszköz. Gabriel pedig kezd lesüllyedni az ő szintjére, amióta a fejébe vette azt, hogy Apa vissza fog térni amikor meghal az utolsó ember is, azóta teljesen megváltozott. Hol van az a Öcsém, aki még attól is félt, hogy megsértse az ember lelkét? Még egy légynek sem tudott volna ártani akkor. Emlékszem, amikor elsőnek ölt. Néztem őt lentről, mert egyikőjüket sem vesztettem szem elől soha sem. Az egyik angyaltársát, aki ki akarta engedni a Félelmet abból a bizonyos palackból. Láttam az arcát, amikor ránézett a vértől vörösben ázott kezére. Olyan volt, mint akire az egész világ fájdalma rázúdult. De nem ez volt az, ami szerintem elindította a lavinát. Dávid és Góliát esete. Akkor fent tartózkodtam a Földön és az árnyékból figyeltem azt, ahogyan Gabriel felnevelte a gyereket. A bolond megszerette azt a kisfiút. Amikor eljött az idő, amikor Apánk azt mondta, hogy indulhat a játszma, akkor Dávid megölte Góliátot és ő lett az új hős. Az Arkangyal arcán pedig a boldogságot lehetett csak látni. De utána megmutatkozott az emberek kapzsisága és gonoszsága még a mi beavatkozásunk nélkül is. A kisfiút megölték, és a helyére egy másikat állítottak. Akkor esküdött bosszút a fivérem, és ölte meg később a királyt. Onnantól változott meg. Megrázom a fejem, hogy visszatérjek a való világba a gondolataim tengeréből. Éppen az egyik alacsonyabb rangú angyalnak vágom el a torkát. Elhúzom a számat, és aztán folytatom az utamat Gabriel felé. Amint felérek, elmosolyodom a kérdése hallatán. - Annak veszed, aminek akarod, öcsém. De az én számból legtöbbször csak sértések szaladnak ki. Elteszem a kardomat, majd odasétálok hozzá és italt töltve magamnak, lehuppanok a fotelba. - Nyomatékosítani akartam benned azt, hogy rossz szerepben díszelegsz, fivérem. Vonok vállat még mindig mosolyogva, majd állom a nézését és elnevetem magam. - Hát igen, szerintem kivirultam. Az emberek annyira csodálatosak, hogy az Ördögből is kis angyalt csinálnak. A zsebemben kezdek el kotorászni, majd előveszek egy cigit és meggyújtom. - Bár hamarosan úgyis megtudod, hogy milyen a Pokol.
Egy tárgyalásra hívtam össze az erősebb angyalaimat az elfoglalt városháza legfelsőbb szintjén. Azonban az egész sokkal jobban elhúzódott, mint vártam, és a végére már enyhén elegem lett belőle, hogy nem tudunk közös nevezőre jutni. Stratégiák, a küszöbön álló összecsapás időpontja, a bevetni tervezett eszközök, fegyverek... mind-mind szerves részeit képezik a szervezkedésnek, és bár az utolsó szó joga egyértelműen az enyém, egyetlen jó hadvezér sem kezd csatározni anélkül, hogy ki ne kérné a tanácsadói véleményét. Mégis ami sok, az sok. Semmire nem megyek a tanácsaikkal, ha egymás torkának esnek ahelyett, hogy a közös célt tartanák szem előtt. Az egész megbeszélésnek mégis az vet hirtelen gyorsasággal véget, amikor meghallom fivérem szavait a fejemben. Lucifer ide tart? Na, ez érdekes lesz. Mindenesetre cseppet sem hiányzik, hogy a belső körön kívül bárki bármit megneszeljen a küszöbön álló támadásról, ezért a Sátán érkezése tökéletes ok arra, hogy sietve szétoszlassam az unalmassá vált társaságot. - A fületeken ültök? Mindenki, kifelé! - Utasításom a szokottnál is élesebbnek csattan, elárulva valamicskét a bennem hullámzó feszültségből. Időnként kezdem úgy érezni, hogy a dolgok irányítása lassan kicsúszik a kezeim közül. Nem tetszik a jelenlegi helyzet, hogy Mihállyal, és az ő pártfogoltjaival kell hamarosan szembe szállnom, de úgy érzem, nincs más választásom. És akkor még Lucifer is idetolja a képét. Azt hiszem, nem is igen volt szerencsénk egymáshoz, amióta atyánk eltűnt. Biztos vagyok benne, hogy izgalmas találkozás lesz. Az őrséget megerősítem a bejáratnál, nem azért, mert úgy hiszem, hogy tényleg fel tudnák tartóztatni fivéremet, inkább csak hogy biztos időben értesüljek az érkezéséről. Ugyanezen okból vállalom személyesen, hogy szemmel tartom a biztonsági kamerák felvételeit. Nem is telik bele sok időbe, hogy Lucifert kiszúrjam a kapunál, miután látható élvezettel nyársalja fel az útjába álló angyalaimat. Ezt látva már nincs is sok értelme továbbra is figyelemmel kísérnem az eseményeket. Az az érzésem, az egész csak arra megy ki, hogy felbosszantson testvéreink lekaszabolásával. Ám ahelyett, hogy elébe mennék, és megakadályoznám a további vérengzést, nyugalmat erőltetek magamra, és whiskyt véve magamhoz letelepszem egy fotelbe. Így várom meg, hogy a lift megérkezzem vele. - Pici Sátán? Ez most valamiféle sértés akar lenni, vagy épp ellenkezőleg, elismerés? - vonom fel a szemöldökeimet, majd unottan meglötyögtetem poharamban az aranyló italt. - Mindenesetre szép kis jelenetet rendeztél odalent. Gondolom a Pokol Ura felhajtás nélkül már nem is tudna megérkezni sehova... - forgatom meg a szemeimet, majd egyenesen fivérem tekintetébe fúrom a sajátomat. - Jó színben vagy, Luci. Gondolom jó hatással van rád a New Orleans-i levegő a sok odalenn poshadás után – jelenik meg egy gunyoros mosoly az arcomon.
New Orleans legmagasabb épületének tetején ülök éppen az eget kémlelve miközben a számból lóg ki a cigi, gyönyörű füstöt hagyva maga után minden szívásnál. Szépen lassan hátranyúlok és a végigsimítok a sebhelyen, amik még régen nem voltak ott. A szárnyaim helye. Fantomfájásaim vannak még mindig, és nem múlnak el. Soha nem fognak. Örök emlék marad, mindig érezni fogom a hasogatást. De ettől vagyok szabad. Hiányzik a repülés, már csak a lebegést tudom megoldani. Az is épp elég, ha éppen egy ilyen magas helyen vagyok fent és készülök leugrani. Sóhajtva felállok, még egyszer felnézek az égre. A tervem végén, mind meghaltok. Éppen már ugranék le, amikor megjelenik az egyik démonom aki jelentést hozott nekem. A hír hallatán elvigyorodom és a mélybe vetem magam. Nem kell sok, néhány másodperc és leérek a földre. Gabriel öcsém, most el fogunk egy kicsit beszélgetni. Nem viszek magammal senkit, csak mi ketten. Kiroppantom a nyakam, majd indulok is a kocsimhoz. Már rajtam van a páncélom, a hátamra kötve a kardom. Nem fogom használni ellene, kézzel fogok egy is agyat verni a fejébe. Ez csak a többi angyalka ellen lesz aki meg fog próbálni megállítani a kapunál. Óriási harag van bennem, akkor kellett volna öldösni az embereket amikor Apánk megkérte őt. Akkor nemet mondott mert félt. Csak én voltam az aki meg merte tenni, érte. S még azt mondja, hogy hiányzik neki? Hazugság. Meg fogom neki mutatni az igazi fájdalmat, porrá fogom zúzni a koponyáját az öcsémnek. A sivatagi utakon padlógázzal süvítek át, az energiám már távolból megérezhetők, mert egyenesen a város felé irányítom őket. ~Búj el, öcskös, mert úton vagyok érted. ~ Küldöm neki telepatikusan a szavakat, miközben elérem a várost jelző táblát és egyhamar utána már fel is tűnik az elkerített terület kapuja. Kiszállok az autóból, a köpönyegemnek a csuklyája az arcomba van húzva így nem látszik az, hogy ki vagyok. Megvárom, hogy nyissák ki az ajtót. - Ki vagy, és miért akarsz ide belépni? Kérdezi tőlem az egyik őr, akinek érzem az energiáján, hogy angyal. Szépen lassan nézek fel rá, már a vörös szemeimmel és rávigyorgok. - Csak azért, hogy beköszönjek a tesómnak. Kuncogom, majd hirtelen húzom elő a kardom és egy vágásból metszem el a nyakát, s ugyanazzal a mozdulatsorral vágom le a másikat is. Levetem magamról az utazóköpenyem, s vigyorogva a kamerába nézek a kardom élét felé mutatva. Elindulok befelé, csak néhány alsóbbrendű tollas merte állni az utat velem szemben, azokkal könnyedén elbántam. A Városházán az őrök fejvesztve szaladtak előlem, lehet, hogy más lényektől nem ijedtek volna meg, de nem arra vannak kiképezve, hogy magával az Ördöggel álljanak ki. Fütyörészve lépkedek oda a portához, ahonnan kiveszek egy újságot és megnyomom a lift hívógombját. Teljesen nyugodtan nézegetem a híreket, majd amint megjött a felvonó eldobom a szennylapot és sóhajtva lépek be rajta. Egyenesen a legfelső emeletre megyek. A kardomat elteszem úgy szállok ki, és az öcskösömre pillantok a démoni szemeimmel. - Helló, pici Sátán.
§§ 321 §§