Ignorance is the curse of God; knowledge is the wing wherewith we fly to heaven
Egykor egy dologra teremtettek. Figyeljem meg az embereket, írjak le róluk mindent, amit a történelem folyamán végig visznek. Mindent, mindenkiről, hisz még a legjelentéktelenebb emberből is lehet élete végén a legfontosabb. Így a kérdés, hogy ismerek-e valakit a múltból… a válasz számomra mindig egyértelmű, még akkor is, ha már rég meg kellett volna tanulnom: ez másoknál nem így van. Szavai, idézete mégis elgondolkodtató. - Sokan úgy gondolták, köztük én is, hogy Amara valódi előfutára a négy lovas volt. Az emberiség legsötétebb napjait mégsem ők hozták el, az apokalipszis melegágyát nem ők hozták létre - ők képtelenek voltak rá, ellenben az előttem álló ark? Ő lenne, Gabriel? Nem így emlékszik rá senki. Tekintete mégis elárulja, tartása, járása. Kisugárzása, melyet nem tudna lemosni sehogy sem magáról. Közelsége mégsem zavar, nem hátrálok meg, tekintetembe nem férkőzik be a sem a nyugtalanság, sem a félsz. Nincs okom tartani tőle, ha ártani akarna nekem, megtenné. Megtenné akkor is, ha tíz méterre állna tőlem. Ezúttal mégis közel egymagasak vagyunk. - Sikerült Amara befolyásától megszabadulnom - mosolygok rá szelíden, kedvesen. Szavaimat egyszerűen ejtem ki, még akkor is, ha azon az éjszakán nem csak ennyi történt. Nem leszek nyugtalan, ahogy arcom fürkészi és mindezek után pillantását is nyugodtan állom. Sosem éreztem úgy, hogy tartanom kellene testvéreimtől, vagy bármely angyaltól. Ezen még az átéltek sem tudnak igazán változtatni. Némán hallgatom szavait, melyek mégsem mérnek rám most ostor csapást, nem. Mert sejtem, hogy nem ennyit szán. Ha valami hasznom volt az elmúlt időszakban, Amara erejének, hogy képes vagyok érzélemeket megismerni, felfedezni. Megérezni, ha valaki szólni kíván-e, vagy végképp elcsendesedett. S Gabrielnél az előbbi áll fenn. Ezért hallgatom némán őt. Szavai pedig szomorúságot lopnak szívembe, fájdalmat, melyet iránta érzek leginkább. Ő, ki legjobban szerette Atyánkat… Egy szívdobbanásnyi időt engedek még meg magamnak, mielőtt ajkaim szólásra nyitnám. - Találkoztam Atyánkkal - ejtem ki röviden ezt a két szót, reakcióját mégsem várom meg. Az elmúlt majd harminc évben senkinek sem mutatkozott. S egy olcsó, rangtalan angyalnak… - Utoljára akkor éreztem azt a fajta elemi fényességet és békességet, amikor megteremtett - sose volt titok, hogy életem során egyszer sem találkoztam vele, így számomra nem nehéz felismerni, ha újra megteszem. - Köztünk van még, legalább is figyel. Kételkedik Önmagában, döntésében - elsősorban nem ezért jöttem, hogy ezt elmondjam neki, mégis tartozom annyival, hogy megtegyem. Nem titkolhatom el, nem tehetem meg, nem vele szembe. Neki hiányzik a legjobban, még ha soha be sem fogja ezt igazán vallani.
Baromira tud irritálni, hogy Ophilia mindig olyan elegánsan nyugodt. TeRméSzEtEsEn. Hogy oda ne rohanjak! Össze kellett volna húznia a szemeit és mondania valamit a Sötétségről. Én, irigy lennék a vérmérsékletére? Ugyan már, miért éreznék így egyetlen angyallal kapcsolatban is? Ah, ez az időjárás kikészít. Gondolok itt a hónapok óta gyülekező sötét viharfelhőkre. Sötét, érted! Jó, jó, nincs több sötétségvicc. - Nem. – Légies mozdulattal fordulok le a márványtrónról, hogy aztán felszegett állal két lábra kerüljek a heverészés helyett. – Inkább arra a részre, hogy "sok nagyváros kihamvadt, s mindenki égő otthona köré gyűlt, hogy egymás arcát utoljára lássák"… etcetera. - Könnyed, félvállról vett értelemben könnyed, mégis hátborzongató az, ahogy a szavakat kiejtem. De miért ne lenne az? Borzongjon csak a szárnyain a toll, túl közel van az óra mutatója az éjfélhez, neki pedig nagy szerepe volt benne. Apropó, csak volt? Ez az én valódi kérdésem. - Akár csak te, Ophilia. – Idő közben közelebb lépkedtem hozzá, hogy végül az arcába mászva álljak meg. Csak egy csusszanásba kerülne, hogy bakancsom orra az ő jóval kifinomultabb lábbelije orrait érintse. Szagot fogtam, a velejéig látva vizsgálgatom, az arcán húzódó apró mosolyráncoknál jóval tovább nézve. Már megint ott az a mindentudó kifejezés az ábrázatomon, pedig ha tudnám, hogy mennyivel több van ott, mint én arról tudok, lesülne a pofámról a bőr. Nem érzékelem benne azt a mértékű sötétséget, mint legutóbb. Mi változott hát? A bámészkodás után villámcsapásként szegezem tekintetébe a sajátomat. Valami más és nem tudok rájönni, hogy mi. – Tegyük fel, hogy nincs kedvem barkóbázni. Te pedig igen érdekes szituációba helyezted magad – és engem is – a legutóbbi találkozásunk alkalmával. Úgy látom, nem hoztál nekem ajándékot, úgyhogy akár dalolhatnál is helyette. – Mielőtt kifutok a szegényes türelmemből. Tudjuk, hogy nálam olykor megesik. Ám ma egészen simulékony hangulatomban talált, úgyhogy jószándékom… vagy hát legalább semlegesszándékom jeléül előbb én osztok meg vele egy gondolatot. - Még hogy az örökkévalók nem változnak. – Eljátszok egy szőke tinccsel az arcom előtt, majd a fülem mögé tűröm. Igen, megváltoztattam a külsőmet, a testem minden sejtjét, de kettőnket elnézve, azt hiszem, ez most a legkisebb változás. Aminek mellesleg egyelőre nem szándékozom indoklást adni. Pedig tudjuk, hogy vajmi keveset teszek ok nélkül. – Azt hiszem bebizonyosodott, hogy csak Atyánk örök. Tudod, amikor azok a csupasz majmok először merészkedtek vízre, csaknem ámulattal figyeltem. Kíváncsian figyeltem a teremtményeit és közben olyan akartam lenni, mint a víz. Ami átfolyik az ujjaik között, mégis képes fenntartani a hajóikat. De a fent tartásból elnyelés lett. Ch, ch, ch, ejnye Gabriel. – Mondhatnánk azt is, hogy víz helyett inkább olyan lettem, mint a szikla, amivel jól fejen kólintanak valakit, de az inkább Lucifer reszortja. És hogy miért ejtem ki Atyánk nevét egy egészen más tónusban, mint azelőtt bármikor? Az elmémet fertőző büszkeség húzza karóba a szót, hogy úgy tűnjön, magától áll pont olyan daliásan, mint mindig, amikor Atyánk millió neve közül bármely elhagyja a számat. A sokat látott szempár számára mégis feltűnő lehet a máz mögötti igazság. Hogy a név immár keserűbben és jóval kiábrándultabban távozik a gondolataim közül a női ajkakon át. Ne rám nézz, fogjuk a Sötétségre. Manapság úgyis az a módi, Amarára mutogatni minden miatt.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szer. Ápr. 29, 2020 9:10 pm
To Gabriel
Ignorance is the curse of God; knowledge is the wing wherewith we fly to heaven
Türelmem végtelen, ezt tudhatja. Vagyis nem, a mennyben sem sokat találkoztam vele. Egész életem során alig, pedig majd egyidős vagyok az arkokkal. De csak majdnem, valójában az első emberrel. Így soha nem láthattam az első napjaikat, Michaellel való kapcsolatának a gyökereit. Talán, talán ha megtettem volna, akkor képes lehetnék segíteni nekik, hogy az ellentéteket, mely közöttük lakozik, ha minimálisan is, de szűkre vegyük. De várok, ha szükség van erre, az idő mégis sürget minket. Az elmúlt napok várakozása most mégis célt ér, úgy érzem. Ugyanis beengednek. A két őr eláll az ajtóból én pedig felsétálok a maradék lépcsőfokon. Tökéletes összhanggal végzik, ahogy azt bármely olyan katonától elvárható, aki Gabriel seregét szolgálják. Ő jóval kevésbé elnézőbb, mint fivére. Mint bármely más ark, főként ezen időszakokba. Határozott léptekkel indulok meg, pár lépés után mégis tétován állok meg és fordulok vissza a két őr felé. Jobb kezem a vállamig emelem fel, arcom élére simítok ujjaimmal. - Merre is találom? - hiszen nem szóltak semmit sem. Ám, ha megkapom az útmutatást, szelíd mosollyal az ajkamon köszönöm meg nekik és már úton is vagyok, hogy az első arkkal találkozzam. Vagy a másodikkal, ez igazából teljesen részletkérdés. A trónterembe könnyedén engednek be, én pedig annak ajtajában állok meg. pár lépést teszek előre, figyelem a márványtömböt, érzelem mégsem tükröződik arcomon. Hacsak nem lehet annak számítani mosolyom szelídségét, tekintetem, melybe a végtelen nyugalom költözött. Nem úgy, mint legutóbb. A trónon azonban egy nő ül… Viszont azt mondták, hogy Gabriel itt van… - Természetesen - bólintok egy határozottat kérdésére. Ismerem, egészen tipegős kora óta, végigkísértem az életét. Mint minden más embernek is, még ha csak fentről is szemlélhettem, ha részese soha nem lehettem. - A föld, a pompás, népes, kiürült; fa, fű, évszak, ember és élet nélküli halál-tömeg, fagyott rög káosza. Tó, folyó, tenger mozdulatan állt, mi sem borzolta néma mélyüket… - szavalom a számomra oly ismerős vers szavait. - Erre gondoltál? - kérdezem fejem enyhén félrehajtva. Évezredek tudása rejtőzik elmémbe. A múltról nem tud olyat kérdezni, mit nem tudnék, mit nem ismernék. - Bár lord volt, de neki is voltak sötét napjai, mint minden költőnek, írónak - somolygom orrom alatt. Sajnálatos, hogy végül a pokolba kötött ki a lelke. A rá vigyázó angyal nem tudott rajta már segíteni, mennyi hozzá hasonlatos ember élt valaha a Földön. - Megváltoztál legutóbbi találkozásunk óta - veszek egy mély levegőt és közelebb sétálok hozzá. Mégis pár méterre tőle megállok. Kezeimet magam előtt fogom össze, úgy tekintek rá. Hátam kihúzom, állam felszegem, nincs ebben büszkeség, egyszerű egyenesség, nem több ez csupán.
Annak idején, miután kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a perzselő tisztítás után állóháború alakul ki drága fivérem jóvoltából, idelent pedig több időt fogok eltölteni, mint amennyit óhajtok, a városháza egyik megnyerő termében faragtattam magamnak egy márványtrónt, amit néhány helyen finoman művelt matuzsálem-fa berakás szakít meg. A legkevésbé sincs szükségem trónra, sőt, alig töltök el itt időt. De látnod kellene az ellenlábasaim arcát, amikor betáncolnak ide és meglátnak egy trónon pöffeszkedni. Ne mondd, hogy nem mókás! Várj, tudod, hogy mi mókás még? Az olyan mitugrászok, mint Ophilia, aki már napok óta a nyakamra jár. Nem, ez túlzás. Mondjuk, hogy a küszöbömre jár, mert annál tovább nem jut. A legutóbbi rövidéltű, ám igen érdekesen alakuló találkozásunk után kíváncsi voltam, hogy vajon mikor rúgja be az ajtót. Ez alkalommal azonban türelmesebbnek bizonyul, mint gondoltam volna. Húzhatnánk ezt a játékot a végtelenségig, de vele ellentétben, az én türelmem rettentő véges. Az őreimen keresztül minden szót hallok, ami odakint elhagyja a száját, mindeközben szemem sem rebben. Az arkangyal elme előnye, hogy rendkívül sokfelé tudom osztani a figyelmemet. Nem mintha ez most olyan nagy megosztást kívánna meg tőlem. Csak úgy „fél szemmel” figyelek, miközben az imént említett ülőalkalmatosságon heverészek, egyik lábamat a jobb karfán lógatom le, másik könyökemmel pedig a balon támaszkodom, miközben egy apró könyvet lapozgatok a 19. századból. Órákig el tudnék így lenni, ám csak perceket kapok. A figyelmem középpontja ismét az angyalra összpontosul, amikor alattomos módon, személyesen szólít meg. Sandán pillantok fel ismét, csak a szemem sarkából, mire a vele szemben álló két őr egyszerre áll félre, tökéletesen tükrözve le egymást más-más irányba, hogy utat adjanak neki. Tudhatja, hogy hova kell jönnie. Ha nem, akkor hát elkísérik. Így vagy úgy, a trónteremben már kettesben maradunk, melynek egyetlen dísze a márványtömb. Na meg én! - Mondd csak, ismerted Lord Byront? – Könnyelműen lengetem meg magam felett a megsárgult lapú könyvet, amit bölcsebb lenne lassabb mozdulatokkal óvni, mintsem a levegőben megrángatni. – Egészen tetszetős ez a verse a sötétségről. – Sötétség, érted. Mondd, hogy neked is kacag a vakbeled! Ám ezt követően egészen elkomorodik a tekintetem, mereven pillantok rá, a lábaimat a nyakamból lepakolom a padlóra és kissé előre dőlök. Az angyal szemeit vizslatom és minden porcikáját. Valami megváltozott. De mi? Gyerünk, bökd ki, mit akarsz.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Kedd Ápr. 28, 2020 10:59 am
To Gabriel
Ignorance is the curse of God; knowledge is the wing wherewith we fly to heaven
Emelt fővel haladok a Városháza felé, ahol Gabrielt sejtem. Az elmúlt napokban többször is ide járultam, az itt lévő őrök elé. Egyszerű kéréssel fordultam hozzájuk: Gabrielt keresem, vele óhajtok beszélni. Napok óta elhajtanak, azzal az indokkal, hogy nem ér rá. Nem hibáztatom érte, mégis szükségét érzem annak, hogy beszéljek vele. Legutóbb kéretlenül jelentem meg előtte. Csak úgy a semmiből, minden előjel nélkül. Akkori szavaim csengenek még fülembe. Megadta a kulcsot számára, amivel megölheti az embereket. Megadtam neki az esélyt, hogy Amara mellé álljon. Tudom, hogy végzetes hibát követtem el, ám többet nem kívánom ezt megtenni. Vezekelnem kell bűneimért, amiket elkövettem. Sosem gondoltam úgy, hogy mentségem lehet, hogy nem én voltam. Nem én beszéltem, csak irányítottak. Én voltam. Az is az én énem volt, a bennem lakozó sötétség, mely mindenkiben ott van. Pont úgy, ahogy minden sötétségben teremtett lényben ott a fény, a világosság. Egyenes háttal, kibontott szárnyakkal sétálok a porral lepett holt városon végig. Lépteim nyomát elfújja a kósza szellő, mely hajamba kap. Könnyedén simítom fülem mögé őket, mégis úgy érzem parttalan harcot vívok. Rakoncátlan tincseim pár másodperc múlva újra arcomba hullanak, látásom takarják. A városháza előtt állok meg újra. Kezeimet magam előtt kulcsolom össze. Mosolyom kedves és szelíd. Nem zavart sose, ha fegyvert szegeznek rám. Nem vagyok harcos angyal, ezt mindenki tudja. Egykor a menny irattárosa voltam, az örökkévalóság tudását hordozom magamba. Sose állt szándékomba ártani senkinek. Szívemet mardossa az érzés, hogy mégis megtettem. - Gabriel arkangyalhoz jöttem - hajtok fejet a két katona előtt. Rezzenéstelen arccal szemlélnek, engem mégis a nyugodtság leng körbe. - Nem kívánok elmenni a városból, mindaddig, amíg nem találkozom vele. Türelmem végtelen, ha kell újra és újra elé járulok. Mégis, az idő sürget minket, attól tartok mondandóm nem tűrhet halasztást. Fivéréről, Ramiélről kívánok szólni - fejtem ki, hogy miért is jöttem. Ezúttal bővebben. Az indokot mégsem kívánom elmondani, nekik nem. Minél kevesebben tudnak róla, annál kisebb lesz a pánik. Senkinek sem kell még tudnia, hogy Ramiél Amara szolgálatában állt. Újra teljes az ark család, de Atyánk testvérének nem tudjuk erejét venni, amíg az egyikünk is az oldalát támogatja. Tudom, hogy oly sok héttel, hónappal ezelőtt hibát követtem el. ~Kérlek Gabriel, engedd meg, hogy jóvátegyem.~ Próbálom elérni elméjét hangommal őt, ha itt van. ~A segítségedre van szükségünk.~ Nem csak Ramiélnek, de az emberiségnek is. Benned van a legtöbb reményünk, ne hagyj most cserbe minket. Türelmesen állok mégis a városháza lépcsőjén. Ezúttal nem szándékozom elmenni, akkor sem, ha a nap hőségében elolvadok. A feltámadó szél csak égeti a bőrömet, mégsem állok tovább. Ma nem. Ma kitartok, amíg színe elé nem járulhatok. Épp csak a minap volt, hogy találkoztam itt, a városba Beliallal. Erről is tudnia kell, ezúttal már nem tűrhet halasztást, az audenciám. Ezúttal viszont helyesen akarom csinálni a dolgokat, úgy, ahogy azokat kell.
Van Jaesanak egy olyan fegyvere, ami senki másnak. Jól ismer. Azt is tudja, hogy fontos nekem. És ha a helyzet úgy kívánja, ezeket az információkat előszeretettel használja fel. Néha - néha? - ki tudnám nevezni tiszteletbeli kígyónak és belökni egy kígyófészekbe, ahová való. De nyilván kedvelem, hogy ő ilyen. Ha nem így lenne, már az elején sem vettem volna magam mellé. Ő pedig nem maradt volna a kisebb kilengései ellenére hűen mellettem. Megvan a magunk dinamikája. Hallgatom a szavait, figyelem az incselkedéseit. És szívesen kérném arra nagy sóhajjal, hogy fejezze be. Illetve parancsolnám. Akár mennydörögve. Mert ehhez nekem most se erőm, se kedvem. Mégis, az ilyen apróságai tartanak a valóságban, nem hagyják, hogy sötétségbe burkolóddzanak a gondolataim. Sötétség-be. Érted. Hümmögő kérdéseinél azonban betelik a pohár. - Nem korai még egy kicsit az utódodról beszélni? - Nevetem el magam. Nem tart sokáig és kissé epés, de őszintén jön. Egy sóhajjal kísérve szembe fordulok vele és egyik karom köré fonom. A háta mögött ragadom meg a csuklóját, azt a kezét, amelyikben a papírt tartja, lénye egészét préselve magamhoz. A homlokom ráncolva hallgatom őt végig. - Nem eshet komoly bajod. A felelősség teljes mértékben az enyém. - Aztán mintha egyszeriben megvilágosodnék -- már csak a villanykörte hiányzik a fejem felől -- elengedem őt és hátrább lépek, helyet adva. - Várj. Te azt hiszed, hogy…? - Szórakozott kifejezés ül ki vonásaimra. Ezzel a tekintettel biccentek a padló felé, mintha rejteni próbálnám, majd fel is nézek rá. - Nem akarunk megölni senkit. - Nem veszem el tőle a kis papírlapot. Helyette biccentek, hogy nyissa ki. Továbbra is üres, de már nem sokáig. - Szeretném, ha rajta tartanád a szemed a célponton. Minden lépéséről tudni akarok. - Ahogy Jaesa is megemlítette: ő meg én rég nem játszunk tisztán. A módszereim talán etikátlanok, de hosszú távon Gabrielt szolgálják. - Nem lesz könnyű dolgod, de ezt nem bíznám másra. - A papirosra nézek és halk sercegéssel egy név jelenik meg rajta. Az arkangyalé. - Senki nem tudhat sem a feladatról, sem a megszerzett információkról rajtam kívül. Senki. Értve vagyok?
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Kedd Május 29, 2018 3:01 pm
- Nem, ez nem így van. A te képedet még nem utálom. - még. Bár nem hangsúlyozom ki külön, elegendő játékossággal ejtem, hangom dallamosan angyali. Szélsőséges mivoltom ellenére enyhe túlzással él ő is, én is. Való igaz, angyal létemre nem vagyok makulátlan, és a könyörületből hozzám aligha jutott el sok, amikor teremtettek, de semmit nem tudna felhozni ellenem, ha komolyan gondolná. Hacsak nem azt a pár kizsigerelt emlékfoltot venné alapul, akikkel helyette végeztem, amíg ő Michaelnél szórakozott. Nos, akkor valóban utáltam. - Ami azt illeti, igen. - adok választ, habár tudom, hogy költőinek szánta a felcsattanást. Az én határaim is végesek, tekintetében annak, miféle hangulattal rendelkezik mostanában. A papirost nemcsak elveszem - kis buta, azt hitted, csak úgy ott hagyom az orrom előtt? -, kezeimet pedig lecsúsztatom a hátam mögé, ezáltal a homály fedte név is odakerül, hiszen ujjaim közül nem engedem el. Nem így megy? Valóban? Nem feszélyez a szeráfból áradó veszedelem, ha így volna, valószínűleg más lenne a bizalmasa. S pont ezen jogomból adódóan emelem fel oly büszkén az állam. - És ki lesz majd az utódom? Hm? Kiben bízhatnál úgy, mint bennem? Senkiben. - halkítok hangomon, mielőtt ellépek tőle, bár nem megyek messze. Vállam az ő vállához közel, mégis akkora a szakadék... - Rég nem játszunk már tisztán, te sem, én sem. Ne akarj pont engem hülyének nézni, Rassilon... pontosan tudom, hogy készülsz valamire, ezért kellek neked, ezért a nagy "te és én". Feltétel nélküli parancsot adsz, de mire is...? Hmm? Ha hibáznék, nincs mellettem az angyali sereg, ha elvéteném, ha elfognának, senki nem tudná, hol keresse a hamvaim. Vagy talán tévedek? - sziszegem, határán annak, hogy valóban kisétáljak. Villám és mennydörgés cikázik bennem, karom viszont felemelkedvén felé nyújtja az átkozott lapot. Csinálj, amit akarsz, szeráf...
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Május 27, 2018 9:06 pm
- Jobban talán nem hangzik, de hihetőbben igen. - Halovány, ám igen kaján mosolyt futtatok át az emberi alakban férfias vonásaimon. Nyilvánvaló, hogy az ilyesmit egyikünk sem gondolja komolyan. Bár nem vagyok biztos benne, hogy ez a fajta huzavona nekem most menni fog. - És te ezen csodálkozol? - Bosszankodom. Az okkult képességeink még gyengébbek, mint az Úr távozása után voltak. Amikor azt hisszük, hogy mélyebbre már nem süllyedhetünk, a sors fintora valahogy mindig meggyőz az ellenkezőjéről. Felteszem, nem lepem meg Jaesat azzal, hogy nem kerülöm annyira a mágiát, mint kellene. Néhány apróságot csak ezzel lehet elintézni. Persze, hogy fáradt vagyok. És ha már itt tartunk, kiveszi a kezemből a papírt ez a kis dög, mielőtt ellenkezhetnék. De túl sokra nem megy vele, hisz ami rajta áll, az csak az én szavamra tud megjelenni. Olykor a legegyszerűbb mágiát a legnehezebb megtörni, szóval biztos a módszer. - Ez nem így megy, Jaesa. - Közelebb lépek hozzá, dominánsan fölé tornyosulva. Tudom, hogy ez tűzbe hozza, de most nem ez a célom vele. Nem veszem el tőle a papirost, egyelőre úgysem megy vele semmire. - Nem kereskedek veled szívességekkel. Vagy feltétel nélkül követed a parancsaimat, vagy kisétálsz azon az ajtón és elfelejted, hogy hívattalak. - Meghagyom neki a döntés illúzióját. Talán a Földön járunk, de mi, angyalok még mindig hierarchikus rendszerben működünk. Ő pedig alattam áll. Volt, hogy ezt lazábban vettem, de mióta a Sötétség is játékba került, borúsabbak a gondolataim. Lehet ideje lenne kiengedni a gőzt. Még a végén az én angyalom elfelejti, hogy szórakoztató is tudok lenni.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Május 27, 2018 8:13 pm
- Komolyan jobban hangzik, ha azt mondom, hogy örültem, míg nem hívattál magadhoz, mert lever a víz tőled és utálom látni a képed? - rettenetesen szeretem ezt csinálni vele. Mire gondolok pontosan? Arra a hatalmas szigorra és megbontására, ami a lételemét képezi. Hogy nem tudja, vagy alig képes kibújni alóla. Persze nem szórakozásra teremtettek bennünket, de érdekes módon kettőnk közül én vagyok a lobbanékonyabb, ő a nyugalmasabb, ugyanakkor én volnék a kedélyesebb, míg ő... pontosan az, amit most látunk. De ennél fesztelenebbül is viselkedett már. Nem sokkal és talán azt is éberen álmodtam, de érzem, hogy valami nyomasztja. Nem felelek, mindössze tekintetem villan meg, amikor ismételten megszólal, habár éppen visszanyelem a kérdést, amiből már most elindulna a vita, s mivel a szeráf szava mennydörgés, én pedig elébe állnék még a villámnak is, úgy hiszem, jó nem sülne ki az elkövetkezendő percekből. Jobban érdekel, miért ilyen türelmetlen. - Mostanában sokszor fáradt vagy, Rassilon. - halkabban jegyzem meg, mint a szentségtörést ejtenék. Az angyalok nem fáradnak könnyen, bár nem testileg érti, ahogy én sem vélem annak. A gondolatait, az elméjét terheli valami, látom, érzem, tudom. Csaknem lenyűgöz, sőt, kicsal egy álságos félmosolyt a megvillantott papirossal, melyet átveszek tőle ujjaim közé, mialatt tekintetét sajátommal viszonzom. Nem kell megnézzem a lapot, hogy tudjam, le kell vadásszak valakit, de nem is úgy nézek ki, mintha felháborodnék a tényen. - Ha megteszem, ugye tudod, hogy jössz nekem eggyel? - oldalra billentem a fejem, a tekintetét még mindig állom. Ezúttal kissé más szabályokkal szeretne játszani, szavaiból adódóan világossá válik, hogy nincs más beavatott, ez pedig... kissé más fényt ad a továbbiaknak.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Május 27, 2018 7:33 pm
- Na ne hízelegj. - Vonom enyhe ráncokba homlokam. Jelezve neki, hogy most nincs hangulatom a játékaihoz. Kelleti itt magát, mintha egy utolsó démon állna előtte. Lassan talán ismét ideje lenne elbeszélgetnünk arról, hogy hol a helye. Lassan fújom ki a beszívott, mély levegőt és távolabb sétálok tőle. Tulajdonképpen nem vele van problémám. Szimplán feszültebb vagyok a megszokottnál. Azt hiszem, Gabriel miatt. Raiden miatt. Minden miatt. - Elfoglalt voltam. Nyilvánvalóan. - De legközelebb hozok majd neki szuvenírt, ha New Yorkban járok. Mondjuk egy embergyereket, hogy legyen kit babusgatnia, amíg valamelyik katonánk fel nem koncolja a plüssmackójával együtt. Jaesa ismerhet már, ha nagyon figyel, leolvashatja a tekintetemről - és amúgy sem rejtem túlzottan - hogy gondolatban rajta mulatok. Illetve, nem kifejezetten rajta, de neki is van köze ahhoz, amivel épp szórakoztatom magam. Végül csak megrázom a fejem. - Ne haragudj, fáradt vagyok. - „Jó” szokásom telíteni azt a bizonyos poharat, de hében hóban egy-egy ne haragudj kicsúszik. Nehogy túlcsorduljon és visszanyaljon a fagyi, vagy hogy is mondták az emberek annak idején. - Ami azt illeti, egészen sokat. - Felelek arra, hogy mit tehet értem és előhúzok a zsebemből egy mágiával itatott, félbe hajtott papírlapot. Régóta dolgozik nekem, sejtheti, hogy egy nevet fog találni rajta. A következő célpontét. A szemeibe nézve megemelem a kezem és lazán a középső és mutatóujjam közt fejmagasságban tartom a lapocskát. - Ez kettőnk közt marad. Csak te és én. Mit szólsz? - Konkrétumok - sőt minden információ - megadása helyett úgy ejtem ki a kérdést, mintha a millenium ajánlatát tettem volna meg. Nem mintha lenne választása.
