Bár a gyerekkorom elhanyagolható, olyan volt, mint a legtöbb gyermeké, ha szeretnéd mesélek róla.
Szóval, mint már említettem, az édesapámat nem ismertem, még születésem előtt elhunyt. Anyám, Camille nevelt fel, engem és a két ikernővérem Biancát és Rosiet. Nem panaszkodhatom, a körülményekhez képest szép gyerekkorom volt. 3 éves voltam, amikor a katasztrófa bekövetkezett. Nem igazán emlékszem arra, hogy pontosan mi történt, inkább csak hallomásból tudok róla.
Arra viszont jól emlékszem, hogy anyám mennyit dolgozott, hogy mi lányok semmiben se szenvedjünk hiányt.
Szerettem az iskolát, mert azon kívül alig jártunk valahova. A barátainkkal csak a suliban lehettünk együtt, ha vége volt rögtön mehettünk haza. Hiszen a világ tele volt veszéllyel, ezáltal rettegéssel is. Az anyánk félt az utcára engedni minket, otthon kellett ülnünk. Akkor úgy éreztem magam, mint egy börtönben. Most már értem. Csak nem akarta, hogy bajunk essen.
Sokat mesélt arról, milyen volt régen, még azelőtt, hogy a katasztrófa bekövetkezett volna. Milyen békés és szép világ volt. Nem kellett félni, hogy mikor csap le újra, valami szörnyűség.
Ahogy a nővéreim felnőttek egyre jobban kimaradozhattak. Már nem csak az otthon létezett a számukra. De amit nekik lehetett az nekem nem. Elvégre 5 év volt közöttünk, ők már tudtak magukra és egymásra vigyázni, de egy tizenhárom éves lány csak nyűg lett volna a nyakukon. Nekem akkor következtek csak az igazán magányos évek. Otthon, kettesben, anyámmal. Próbált jó társaság lenni, de nekem nem erre volt szükségem.
Amikor gimnáziumba kerültem anyám megismerkedett Billel, aki jóval idősebb volt nála. De a nagy korkülönbség ellenére nagyon szerették egymást. Én is örültem, hogy kaptam egy apát.
A tanulmányaim befejeztével, előttem is megnyílt a világ. Már nem csak a tanulás és az otthon ülés létezett. Szabadon eljárkálhattam és ismerkedhettem. Minél többet fedeztem fel a világból annál jobban tetszett.
Húsz éves voltam, amikor megismerkedtem az első barátommal, ő is a rendőrségen dolgozott, akárcsak én. Először csak kerülgettük egymást, míg egy nap randevúra hívott. Akkor azt hittem ő lesz az a bizonyos férfi akivel majd leélhetem az életem. Egy év után megkérte a kezem, igent mondtam. Már az esküvőnket terveztük, amikor hirtelen áthelyezték egy másik városba. Mivel nem tudtuk tartani a kapcsolatot, szétváltak útjaink. A szívem megszakadt.
Rá egy évvel, ugyanúgy a rendőrségen megismerkedtem Alannel. Teljesen más volt, mint a volt vőlegényem. El se tudtam volna képzelni, hogy valaha beleszeretek. Először szörnyen idegesített, már a jelenlététől is kirázott a hideg. Amíg egy nap, mégis az ágyában kötöttem ki. Nem akartam kapcsolatot, úgy éreztem még nem állok rá készen. Ezért kezdetben csupán testi kapcsolat volt köztünk. De ahogy telt az idő, elrabolta a szívem. Féltem, hogy újra összetörik, de mégis neki adtam. A félelmem nem volt alaptalan, el kellett hagynia a várost, de megígérte, hogy visszatér hozzám.
Közben kiderült, hogy terhes vagyok, kilenc hónapra rá megszületett a kisbabám. Gyönyörű, egészséges kislány. De Alan nem tért vissza és én egyedül maradtam a csöppséggel. Nem tudtam mire gondoljak, már minden átfutott az agyamon. Amikor eszembe jutott, a családunk régi barátja, egy magánnyomozó. Megbíztam, hogy kutassa fel, nem számít mennyi időbe is telik, de tudnom kell mi történt vele.
Két év telt el, két küszködéssel teli év. Nagyon sokat kellet dolgoznom ahhoz, hogy nekem és Emilynek ne kelljen nélkülöznünk. Így viszont keveset lehettem vele. Az anyám és a nővéreim voltak az egyetlen támaszom. Sokat segítettek a kicsivel.
Egy nap aztán visszatért a nyomozó, nem tudott sok mindent, de nekem elég volt a tudat, hogy Alan él. Akkor eldöntöttem, hogy történjen bármi, de soha nem fogom visszaengedni az életembe.
Teltek az évek. Az anyám megbetegedett és itt hagyott minket, a nővéreim pedig férjhez mentek és családot alapítottak. Magunkra maradtunk Emilyvel. Nehéz idők voltak, de átvészeltük őket. Volt egy saját kis birodalmunk, ahol csak mi ketten számítottunk. Lettek volna férfiak, akik próbálkoztak, de nem engedtem magamhoz közel őket. Van mikor elgondolkozom, mi lett volna, ha nem így történik? Emily se könnyíti meg, egyre többször kérdezi, hol az apukája? Ilyenkor elgondolkozom, mi lett volna ha Alan nem hagy el? Vagy mi lett volna, ha valakinek adok esélyt belépni az életünkbe? De azt hiszem, jó ez így nekünk.
Most, hogy San Francisco romokban, nekünk is mennünk kell. New Yorkba költözünk, abban a reményben, hogy ott egy jobb élet vár ránk.
Hogy mi az a két szó, amivel Eveline-t legjobban lehetne jellemezni? Erős és független, ha kell bárkin és bármin átgázol, hogy elérje a célját. Minden helyzetet remekül átlát. 
