Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Sikátor közel Asterinékhez •
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Dec. 19, 2020 11:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Cole Asterin
Évezredek teltek már el azóta, hogy utoljára sírva fakadtam, pontosabban két évezred. Sosem voltam egy törékeny virágszál típus és sosem volt könnyű engem megríkatni. Kristály tisztán emlékszem az utolsó alkalomra, a bátyám volt az oka.
Már a sokadik szökési kísérletem volt, mikor a démonasszony megelégelte a dolgot és ahelyett, hogy ő maga jött volna el értem a legidősebb bátyámat küldte utánam. Számítottam a verésre, hisz minden alkalommal úgy megvert, hogy azt hittem tényleg ott maradok. De ez alkalommal más volt a büntetés. Nem ő vert meg, hanem a bátyámat kényszerítette rá. Az emlék úgy bele égett az elmémbe, hogy azt még a vén Isten kujon sem tudná belőle kitörölni.
Miután az a nő rám zárta a sötét szoba ajtaját, az egész éjjelt végig bőgtem, némán, hangtalanul, egyedül. Akkor éreztem magam először elárulva. Sajnálom… ez szó ugyanúgy elhangzott azon az estén, mint most, de azt az esetet a mai napig nem tudtam megbocsájtani, sem a démon szajhának, sem Ahrimannak.
Nem igazán értem, egy vadidegen, hogy volt képes megsiratni, azt pedig főleg, hogy érzem jobban magam az ő bocsánat kérésétől, mint a tulajdon bátyámétól. Miért fáj jobban, ha valaki, akihez semmi közöm mondja azt, hogy őrült vagyok, annál, mint amikor a rokonaim, vagy egykori barátaim mondják? Vagy annak van köze hozzá, hogy azt hittem, végre tehetek én is valami jót? Fogalmam sincs valójából mi váltotta ki, de elég pocsékul érzem magam tőle.
Várom, hogy a fiú hozzám szóljon, hogy mondjon valami olyat, amitől jobban érzem magam, de nem teszi. Némán sétál fel hozzám és még arra is csak a fejét rázza, hogy van- e nála zsebkendő. Fogalmam sincs miért csinálja, de megcsókol nekem pedig egy rövid megszeppenés után beindulnak az ösztöneim. Akármit is akart a csókkal elérni, csak azt érte el vele, hogy feltüzelt és innentől fittyet hányva az önzetlenségre nem vagyok hajlandó egy csóknál megállni, de minél tovább tart a pillanat annál inkább érzem úgy, hogy Cole is épp így gondolja.
Elszakadok tőle, mikor már elfogy a levegőm és míg a légzésem sűrűsége nem csillapodik kicsit, csendben figyelem őt, az arckifejezését, a vonásait. Miután elkönyveltem magamban, hogy tényleg tetszik és nem csak a pillanat heve indított be a kezembe veszem az irányítást. Magamhoz rántom a felsőjét megmarkolva és birtokba veszem az ajkait, önzően, felhevülten. Nem tiltakozik és nem gondolkodik, ugyan annyira átadja magát a vágynak akár csak én. Még mindig nem tudom, honnan is indult ez az egész, a semmiből jött mégis képtelenség neki ellenállni, de nem is akarok. Az elmúlt idők gyenge próbálkozásai után végre úgy érzem újra életre kelek.
Annyira jól esik, ahogy a fenekembe markol, hogy halkan a csók közben fel is nyögök és a vállaiba mélyesztem az ujjaim. Egy pillanattal később elszakad tőlem én pedig epekedve kapok utána. Megilletődök és az arcomra az értetlenség ki is ül egyből, de csak addig, míg végig simítva a combjaim hátulján az ölébe nem kap én pedig azonnal a nyakába csimpaszkodok.
„Hol” hagyja el száját a rövid kérdés olyan komoly arckifejezéssel, amit rövid ismeretségünk alatt még nem láttam rajta. Nagyon bejön ez a határozottság. Nem kell magyaráznia pontosan tudom, mire gondol. Az első gondolatom az ágyam, de esélytelennek tartom, hogy feljussunk odáig. A korlátra pillantok, mire az arcizmaim összerándulnak.
- A lépcsőforduló – az talán nincs túl messze és kisebb az esélye, hogy összetörjük magunkat, mindezek mellett ott van egy apró ablak, aminek a párkányát még állva is elérem, tökéletes kapaszkodó, ha szükség lenne rá. – Nem muszáj felcipelned, ha nehéz vagyok – persze mindennek ellenére nem bánom, ha fel akar vinni. Szorosabban fűzöm a karjaim a nyaka köré és finoman alig észrevehetően a mágiámmal megtámogatom hátulról, hogy véletlenül se legyen lehetőségünk hátra borulni, amíg fel nem érünk. A segítség nyújtás ellenére egy kaján gondolat fogan meg az örült fejemben, ami talán kísértené, a sorsunkat és azt, hogy eldobjon, mégsem tudok neki ellenállni. Az arcomat a nyakához fúrom és finoman, fájdalom mentesem a nyaka ívébe harapok, ha meginog megtámogatom, de abban csak reménykedni tudok, hogy eldobni azért még nem fog.
credit
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Dec. 17, 2020 5:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


And whatever you do, don’t close your eyes.
────────────── ──────────────
@Asterin - 595 szó - Hanging
Az egyik lépcsőfokon toporog és könnyeket törölget az arcáról. Anyámra emlékeztet, nem feltétlen a kényelmetlen toporgás miatt, hanem mert sír – ő is rengetegszer sírt miattam, jellemzően azután, megpofozott. Időnként olyasmit mondtam vagy csináltam, amivel sikerült kihoznom a tűréshatárából, néha azonban elég volt hozzá rám néznie, és már gördült is lefelé az első csepp az arcán.
Grace másvalakire is emlékeztet, történetesen Alexre a Vadászavató Ünnepségen, az első emeleten a dolgozószobában, ahol végleg eljátszottam a bizalmát. Megfordult és kisétált, de nem csak a szobából, hanem az életemből is, mert a megfelelő pillanat elmúlt: hagytam őt elmenni és utólag sehogyan sem tehettem már jóvá.
Grace semmit sem jelent nekem – a tőle kapott pofont csak a bőröm érzi és ha elfut előlem, nem hagy kitölthetetlen űrt maga után, de talán pontosan azért nem engedem, hogy újabb elszalasztott lehetőség váljon belőle, mert ha erről az idegenről van szó, semmit sem veszíthetek.
Lassan lépkedni kezdek felfelé, s kettővel előtte megállok.
Az első eszébe jutó dolog a zsebkendő, a tippje azonban elég jó, mert tényleg nincs nálam, így válaszadás helyett megcsóválom a fejem, a következő másodpercben pedig úgy döntök, nem várok tovább. Megcsókolom, mert legrosszabb esetben épp ugyanott fogok tartani, mint mikor megtorpantam előtte odakint, mikor még a sikátor falának dőlve üldögélt a földön a hidegben – ugyanúgy nem lesz semmim, ellenkező esetben viszont jó eséllyel megbocsát. És ha megbocsát, talán tovább tart valamivel ez az éjszaka. Kapok még egy kis időt, amikor nem vagyok egyedül.
Kell neki pár pillanat, talán felméri az előnyöket és hátrányokat, vagy fogalmam sincs, mi játszódhat le pontosan a másik oldalon, de a lány visszacsókol és közelebb húzódik hozzám. Átkarolja a nyakamat és a tenyere is visszasiklik az arcomra – ugyan jóval finomabban, mint az előző alkalommal –, s bár még el sem váltunk egymástól, érzem, hogy ő is többet akar ennél, hogy bármi történjen is ezután, nem fogunk megállni.
A korlát helyett csak a derekát fogom, de mégsem vagyok annyira totálon a fűtől, hogy ne tudjam megtartani az egyensúlyomat, mikor eggyel lejjebb lép; szerencse, különben talán mindketten borulnánk, és az utóbbi pár percben egész más elképzelésem támadt az esténk befejezésével kapcsolatban, mint gerincet törni…
Kifújjuk magunkat, tartunk pár másodperc szapora levegőkapkodással töltött szünetet és Grace várakozóan pillant fel rám. Halvány mosolyra húzódik a szám sarka, s épp ilyen óvatosan döntöm oldalra a fejemet, miközben azon gondolkozom, ő akarna mondani valamit, vagy nekem kellene gyors magyarázattal szolgálnom az előbbire, és épp arra vár; de aztán még azelőtt közelebb ránt magához, hogy megállapíthatnám, van-e bármi tennivalóm.
Ezúttal ő kezdeményez és a tempót is ő diktálja – az ajkai követelőzőbbek, a csókjai szenvedélyesebbek, mint korábban, én pedig gondolkodás nélkül felveszem a ritmusát. Talán mégis hasonlóak vagyunk egy kicsit abban, hogy magányosak, hogy számunkra nem maradt már más, csak a pillanatnak élni, kiélvezni mindent, amit lehet és amíg tart, és akkor talán elfeledkezhetünk minden egyébről, amin egyébként sem tudunk változtatni.
Az egyik kezem lejjebb csúszik a derekán és a fenekébe markolnak az ujjaim, amíg újra el nem enged, és ugyan a legkevésbé sem tiltakozom a vadsága ellen, a fejemben fura módon most mégiscsak forogni kezdenek a fogaskerekek.
Elhajolok tőle, de csak azért, mert időközben ráeszmélek, milyen típusú technikai problémával állunk szemben itt a hűvös lépcsőház kellős közepén. Egy hirtelen ötlettől vezérelve mindkét karommal a combjai alá nyúlok és felkapom, és körülbelül negyed talpnyi területtel kerülöm el a lépcső vészjóslóan balesettel kecsegtető legszélét. De állva maradok ahelyett, hogy hátradőlnék, és azt hiszem, hogy még Grace-t sem sikerült elejtenem.
Hol? – kérdezem halálosan komoly arckifejezéssel és közben nagyon remélem, hogy nem kell majd levetkőznöm. A terv az, hogy oda helyezem át magunkat, ahová a lány mutat.
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Dec. 14, 2020 11:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Cole Asterin
Hiába ajánlgatom lelkesen a magassarkúmat ő megelégszik az üveggel. Nem mintha bánnám, hogy nem kell tönkre tegyem sörrel a kedvenc cipőmet. Pénzem már amúgy sincs újra, mert Vestával épp a pénz és a semmittevés dolgán vesztünk össze, úgyhogy aligha kapok mostanában költeni valót, ami pedig volt, azt most mind a közös ivászatra költöttem, de nem bánom. Rég volt már, hogy találtam magamnak cimborát bármihez is. Én a megszokott módon nyomom a dolgokat, de úgy tűnik Cole- nak ez talán kicsit sok, vagy tömény, minden esetre megjegyzem, hogy ha nem akaródzik neki akkor nem erőltetem rá a saját megszokásaimat.
- Nem igazán vagyok jó megfigyelő, de nekem most sem tűnsz jobb állapotúnak, mint egy fél órával ezelőtt, csak a hangulatod oldódott. Mindegy, ha nem érzed jól magad szólj, nem áll szándékomban kicsinálni téged – mondom méregetve őt. Valahol kicsit megnyugtat, hogy nem szívta még túl magát, de nem árt azért vigyázni. Nem azért hívtam meg inni, hogy utána gödröt kelljen ássak neki, valószínűleg súlyos bélyeget nyomna a nem létező lelkemre. – Sosem tudhatod, lehet épp így van csak még nem tudsz róla – eresztek meg egy biztató mosolyt, bár érdekes humora lehet a sorsnak, ha pont én lennék az, aki megváltoztatja az életét. Már nem köti le az agyamat a gondolkodás arról mi is lehet ő, arra a következtetésre jutottam, hogy amolyan emberből vált démon lehet, akár csak Dimitri, valószínűleg épp ezért emlékeztet a benne csordogáló mágia az övére. Mondjuk, ha így van akkor azért szívósabbnak kellene lennie az ilyen dolgokra, talán friss hajtás lehet a pokoli ágon és még nem szokott át. A gondolataimat inkább a sörbe fojtom és érdeklődök, mihez is kezdett ebben a nagy világban. A meséje hallatán túl lelkesedek, megfordul a fejemben, hogy ő talán megtalálhatja nekem az egykori szeretőimet aztán megfordul a fejemben, hogy ezzel a viselkedésemmel őt is elijeszthetem magam mellől így inkább bűnbánóan bocsánatot kérek és ejtem a témát. Állítása szerint segítettem rajta, ami jobb kedvre derít, de hamar le is töri ezt, egy kérdéssel, ami túlságosan mélyen érint. Azt hittem ő más, azt hittem ő nem olyan, mint a családom, vagy az egykori barátnőm, akiktől mást sem hallok csak, hogy őrült vagyok.
Azt hittem már megbarátkoztam gondolattal és elfogadtam, hogy így van, de Cole ezzel a megnyilvánulásával újra feltépte a sebet, amiről azt hittem eltűnik végre belőlem és megszűnik a fájdalom, amit már évszázadok óta okoz. Persze ettől még tisztában vagyok azzal, hogy mindnek igaza van, de lehet egyáltalán ebben a magából kifordult világban normálisról beszélni? Hol van meghúzva a határ, mikor a „fajtánkra” természetfelettikre vadásznak az emberek és kénytelenek vagyunk meghúzódni a sötétségben? Személyesen ugyan nem volt erre tapasztalatom, de Vesta igyekezett visszafogni és tanítani emiatt.
Nem gondolkodom csak ösztönösen cselekszem, mikor megütöm majd felrohanok a lépcsőn, de nem jutok messzire, mert magyarázkodni kezd, ami miatt meggondolom magam, de ettől függetlenül még mindig rossz érzések tartanak a markukban. Durcásan, könnyekkel küszködve követelem, hogy mondjon valami kedveset, amitől jobb kedvre derülök, különben ücsöröghet egyedül a lépcsőházban. Felém fordulva megállapítja, hogy félek attól, hogy kattant vagyok. Igazából nem teljesen helyt álló ez a kijelentés, hiszen tudom magamról, hogy így van. A baj, hogy a jófejségének, a hallgatóságának és nem elutasításának köszönhetően egy röpke időre elhittem magamról, hogy talán mégsem így van, aztán egy mondattal ráébresztett az igazságra. Szívem szerint kijavítanám őt, de annyira keserű a szám íze ettől az érzéstől, hogy képtelen vagyok ezzel kapcsolatban hangot kiereszteni a számon. Egy szorító gombócként feszíti a torkomat a gondolat. Sajnálja… nem szólok csak összeszorított szájjal rázom meg a fejem, majd letörlöm az arcomon végig guruló könnyeket. Rohadtul nem akarok bőgni miatta, de nem tudom tovább elnyomni, túl sokszor nyeltem le és tettem úgy, mintha nem érdekelne. Elindul felém, de hiába várom, hogy mondjon valamit, amitől jobb kedvem lesz, nem szól. Kezdem érezni, hogy a talpam fázik a hideg kövön, hisz a cipőmet otthagytam minden mással együtt a lépcső aljában. Toporogni kezdek egyszerre a hideg beton és a türelmetlenség miatt, amiért nem szólal meg. Újra megtörlöm az arcom, majd igyekszem összeszedni magam mire elém lép. Most ugyan olyan magasak vagyunk, keserűen elmosolyodok.
- Gondolom nálad sincs zsebkendő – jegyzem meg szipogva, de ahelyett, hogy válaszolna csak magához húz és megcsókol. Még a levegő is a torkomon akad annyira meglepődők a dolgon. Mégis honnan jön ez most neki? Talán a meséim alapján azt gondolja, ez az egyetlen és megfelelő kiengesztelési forma? Próbálok magam rájönni, mégis mi járhat a fejében, de nem tart a gondolkodásom csak pár hezitáló pillanatig elvégre én, még mindig én vagyok, így lehunyva a szemeimet viszonozom a csókot. Ösztönösen simulok közelebb, miközben szinte azonnal felveszem a ritmust, amit diktál. Az egyik kezemet a nyaka köré fonom, míg a másik tenyerem az arca már élénken pirosodó felére tapaszom. Biztos vagyok benne, hogy fáj neki, és már kezdem is megbánni, hogy nyomot hagytam rajta. Abszolút nem gondoltam arra, hogy ez az este még fordulhat ilyen irányba, kivételesen sokkal jobban foglalkoztatott most az, hogy megpróbáljak jó lenni, minthogy hálául elvárjak bármit. Mindezek ellenére teljesen bele tudom élni magam a pillanatba, de mikor már érzem, hogy levegő híján vagyok egy halk sóhajjal szakadok el az ajkaitól és a lépcső széléről lecsusszanok az alatta lévő fokra. Már az sem érdekel, hogy fázik a talpam, mint ahogy a sajgó érzés is kezd jócskán enyhülni, helyét pedig átveszi a sóvárgás egy újabb csók után. A tekintetemet végig futtatom az arcán. Nem is vettem észre csak most, hogy ilyen közelről figyelem, mennyire bejönnek a vonásai. Finoman a számba harapok majd nem is tétovázva tovább, lábujjhegyre emelkedve ragadom meg a felsőjét és ezúttal én csókolom meg, magam diktálva egy kissé hevesebb iramot. Fogalmam sincs mit akart ezzel elérni, de most csakis a saját önzőségem hajt és az sem érdekel már, ha ő maga megbánja, hogy kezdeményezett, nem hagyok neki visszalépési lehetőséget akkor sem, ha kitisztult fejjel magam is megbánom.
credit
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 13, 2020 9:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


And whatever you do, don’t close your eyes.
────────────── ──────────────
@Asterin - 923 szó - Hanging
Korán jelenteném be, hogy az összes megérzésem beigazolódott Grace-szel kapcsolatban, mert befelé menet sokatmondó néven illeti azt a bizonyos lakótársát. Tehát nem párkapcsolati vita áll a világgá menetele hátterében – bár ezt akár abból is kikövetkeztethettem volna, hogy tulajdonképpen kurvázni indult el az éjszakába –, hanem valami más kötelék fűzi a vele élő illetőhöz. Magamban megjegyzem, hogy később mindenképp járjak utána a dolognak, ha elég lesz rá az együtt töltött időnk.
Ugyan a cipőből ivást extra zamata ellenére is elutasítom, jobban esik a kezembe nyomott sör, mint gondolná; nem csak az alkoholtartalma miatt, hanem mert a nemrég elszívott cigije mellékhatásaként iszonyatosan szomjas vagyok. Amíg azzal voltam elfoglalva, hogy meg ne fagyjak odakint az esőben és a pulóverem nélkül, észre sem vettem, most azonban a körülményekhez képest kényelmes és szélvédett helyen ülünk, így bőven jut a figyelmemből törődni az ehhez hasonló részletekkel.
Amíg nem nézek ki szarabbul, mint amikor összefutottunk, nem vagyok rosszul – nyugtatom meg, amint feltűnik neki a második joint elfogadására irányuló hezitálásom. Még egy pár korty hosszát azért nála hagyom a cuccot, de őszintén reménykedem benne, hogy nem a mai este lesz az, ami taccsra vág; voltam már ennél sokkal-sokkal rosszabb állapotban is. Beszedtem és megittam már több mindent, és még élek. – És egyébként is, ha kötelező lenne, az azt jelentené, hogy baromira megfordult a szerencsém – vigyorgok rá oldalról, olyat ugyanis még sosem hallottam, hogy valaki kötelező jelleggel és ingyen adta volna át a saját tudatmódosítóit, amiért máshol élet-halál harcot vívnak az utcán.
Lassan, de biztosan terelődik a téma a munka felé, még ha esetemben ez olyasmi is, ami papíron sohasem létezett. Régen bántam, hogy így alakult; el sem tudnám mondani, mennyit gondolkoztam azon, mi lehetett volna belőlem, ha megpróbálom, de most már tudom, hogy valószínűleg pontosan ugyanitt tartanék akkor is, ha befejezem az iskolát. Ha soha nem megyek el otthonról, ha lenne még vezetéknevem, ha lennének még papírjaim… Jó eséllyel bármit is csinálnék máshogy, nem jutott volna több, nem lett volna szebb az életem. Ha körülnézek a sivár semmiben, a sötétben magam körül, legbelül tudom, érzem, hogy ez az egész, hogy ez minden.
Grace furán lelkes lesz, amint körülírom neki azt, amivel nem is olyan rég még megpróbáltam pénzt keresni – persze még ez is dicsőségesebben hangzik, mint a kukázás és kéregetés, amit jelenleg művelek.
Hát… – kezdenék magyarázkodásba halkan, de úgy látszik, tényleg van valami, amit szeretne, mert jóformán még be sem fejeztem a mondandómat és ő már előttem térdel, kezével a vállamon. Ki akarna jutni a városból? Remélem, ha így van, a falakon túlra már azért felöltözne… Vagy az emberekre vonatkozó információgyűjtés ragadta meg a figyelmét? Talán a szétszéledt szektatársait keresi… Túl sok kérdésem lenne, de nem vagyok biztos benne, hogy tudnék neki segíteni, hiszen már az én kapcsolataim sem a régiek, anélkül pedig nem lenne jó ötlet felkavarnom az érzéseit. Legalábbis úgy tűnik, hogy nagyon reménykedik valamiben.
Semmi gond – vonom össze a szemöldökeimet, mert olyan gyorsan visszaül mellém, ahogy az előbb előttem termett. Ha összeszedném magam, megpróbálhatnék utána járni, bármi is legyen az, amit ennyire tudni szeretne, de még azelőtt lelkizésbe kezd, hogy eldönthetném, megérné-e kockára tennem érte az ismerőseim maradékának bizalmát. Nincs már túl sok szívesség, amit behajthatnék, de jobb dolgom sem igazán, és azt hiszem, hogy átvészeltem már a nehezét. Nem vagyok teljesen önmagam, de képes lennék újra koncentrálni.
Akarva vagy akaratlanul, de segített rajtam, ezutóbbit hamarosan szavakkal is összefoglalom – és ennek hála azt hiszem, egy fokkal közelebb kerülök a saját dilemmám megoldásához. Már épp rákérdeznék, mi az, amit ennyire tudni szeretne, mikor igencsak mellétalálok a kérdésemmel. Nem gondoltam komolyan. Na jó, talán mégis komolyan gondoltam, de ahelyett, hogy hagyná, hogy megmagyarázzam, miért nem érdekel, valóban bolond-e, nemes egyszerűséggel megpofoz.
Hatalmas erő van a lányban, az az egy bebizonyosodott, mert hosszú pillanatokig hallom még a csattanó hangot és arról is meg vagyok győződve, hogy a tenyere nyoma reggelig sem fog eltűnni az arcom oldaláról. Nagyobbat üt, mint amekkorát valaha kaptam anyámtól. Persze azok a pofonok máshol fájtak; kiszakítottak a bensőmből egy darabot, csak nem azt, amit olyan nagyon szerettem volna magamból eltüntetni.
Nem azt a darabot, amiért kaptam őket.
Lassan felállok és megfordulok – ő néhány fokkal felettem ácsorog a lépcső közepén. Azt hittem, hogy jobban megérint majd ez az egész, de minél jobban zsibbad a keze nyoma, annál üresebbnek érzem magam – cserben hagytam és megbántottam valakit; ismét csalódtak bennem, talán el is ítélnek, de nem érdekel. Hát mégis megérte annyiszor meghalni, olyan sokáig lebegni minden egyes alkalommal az éterben, ahová egyféleképpen lehet csak eljutni.
Grace lassan mégis visszafordul felém. A fokokra vezetem a pillantásomat, míg azon gondolkozom, mit kéne mondanom.
Te tényleg félsz attól, hogy nem vagy normális – állapítom meg csendesen és megcsóválom a fejemet. Ennél nyilvánvalóbban nem is hozhatta volna a tudtomra, érzékeny a téma, bár magamtól is észrevehettem volna, tekintve, milyen sokáig rettegtem tőle, hogy én sem vagyok olyan, mint mindenki más. – Sajnálom, hogy nem vettem komolyan. – Tényleg sajnálom, mert nem akartam őt megbántani.
Halk sóhaj szökik ki a számon. Mit mondhatnék neki, amivel helyrehozhatom? Az ő szemei könnyesek, én meg egy teljes tenyérnyommal lettem gazdagabb. Hacsak nem történik csoda, egész biztos nem úgy fog végződni ez az este, ahogy azt nemrég elképzeltük.
A bennem dolgozó fű és sör elegye persze egyből nagyszerű ötletet ültet a fejembe. Feljebb megyek egy fokkal, aztán kettővel, és a végén épp csak ennyit hagyok ki kettőnk között, mikor megállok. Legalább szemmagasságba kerülünk végre, hála Grace a lépcső adta előnyének.
Egyetlen további szó nélkül felé hajolok – és hacsak nem osztja ki az előbbi pofon párját azonnal –, közelebb húzva és a peremen egyensúlyozva megcsókolom. Már csak ürességet érzek, és nincs mit veszítenem.
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Dec. 09, 2020 9:22 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Cole Asterin
Felhúzott szemöldökkel bámulok rá, mikor Mary Jane - nek hív. Biztos vagyok benne, hogy utalni akar ezzel valamire, de nem tartózkodok olyan régóta az új világban, hogy értsem, mire próbál utalni. Mindezek ellenére egy féloldalas mosollyal reagálom le. Nem akarom, magam lebuktatni egy démon előtt, úgyhogy jó lesz vesztegnek maradnom, bár félek nem fog az olyan könnyen menni, főleg, ha iszom is a fűre, de mindegy remélhetőleg, ha meg is történik lesz olyan részeg addigra, hogy bemesélhessem, neki csak képzelte. Meglepődik azon, hogy ilyen közel maradtam az „otthonomhoz”. Igazából nem volt célom, hogy messze menjek a lakásunktól, de az sem, hogy itt maradjak a szomszédban.
- Igazából nem érdekelt mennyire messze jutok csak ne kelljen otthon maradjak – vonom meg a vállam érdektelenül. – Úgy havonta egyszer kirak a lakásból az a szipirtyó – forgatom a szemeimet Vestára gondolva. Eszemben sincs a balkezemről lemondani, de néha nagyobb tehernek érzem ezt az egész komédiát, mint bármit. Nem tudom, hogy valaha vissza tudom- e állítani a régi rendet, ki nem állhatom, hogy ő mondja meg mit csináljak és mit nem. Beérve a lépcsőházba megpróbálom kényelmesebbé varázsolni kis házi kocsmánkat és jó vendéglátó módjára már bontom is az első kört. Poharam ugyan nincs, de viccből felajánlom neki a cipőmet, mire ő majdnem kiköpi a röhögéstől a szájában lévő kortyot.
- Ki ne köpd! – fújtatok rá vigyorogva, de végül ügyesen megbirkózik a dologgal és finoman elutasítja a pohár helyettest. – Te tudod – vonom meg a vállam – de ad neki egy extra zamatot – mondom nevetve.
Előszedem a következő szálat, eszembe sem jut, hogy neki esetleg sok lehet, nekem már annyira hozzászokott a szervezetem, nem, hogy túl szívni nem tudom magam, de ha nem pótolom akkor már jelentkeznek a feszültség jelei.
- Ha rosszul vagy tőle nem kötelező elfogadnod – beszélek a lehető legegyüttérzőbben, bár igazából nem tudom átérezni ezt a dolgot. Nem akarom kicsinálni, találtam valakit végre, akin segíthetek, vagy legalábbis megpróbálhatom. Kíváncsiskodva felteszek neki pár kérdést, amire készségesen válaszol is. „Kilences” a szó hallatán bólintok mintha érteném, de igazából fogalmam sincs, hogy miről beszél én állandóan eltévedek ebben a tetves városban. Még a saját utcánknak a nevét sem tudom, de mondjuk, ha valahol már jártam azt megjegyzem, ilyen például idősebbik fivérem lakhelye is gyalog sosem találnék oda, de mivel már jártam arra a házak és a környék alapján tócsajárássál bármikor oda tudnék menni és bármilyen körülmények között felismerném a helyet. Kikéri magának, hogy nem kéregető, amire egy gúnyos vigyort és egy „most komolyan?” féle szemöldök felvonást eresztek meg, de ő maga is hamar belátja, hogy téved. Kiváncsian hallgatom mikor megüti a fülem a meséjének egy része. „Megtaláltam embereket” szájtátva a szorongatom a sörös üvegszáját. Abban a pillanatban megtörik bennem valami, hisz én magam is épp megtalálni szeretnék valakit, valakiket. Talán ő tud segíteni nekem?
- És… és foglalkozol még ezzel? – teszem le a sörömet és térdelek fel vele szembe megragadva a vállát. A kezem remegni kezd annak a gondolatától, hogy talán tud nekem segíteni. Aztán feleszmélek kicsit és rájövök, hogy ez a kitörés tényleg emlékeztet valami őrült személyre. – Ne haragudj – hajtom le a fejem leülve a térdeimre majd a söröm fogva visszaülök, mintha mi sem történt volna. Ezután mesélek neki arról, hogy szerettem volna jobb emberré válni, vagyis valójából inkább emberré válni, és jobbá annál, mint amilyen anyám halála előtt voltam. Ezután, hozok magunknak egy kukát az esetleges rosszulléthez, de ő félre húzza.
- Magamnak is hoztam – reagálom le egy megszidó hangnemmel. Az ezt követő szavai jó érzéssel töltenek el szinte már- már örömmel – Örülök, ha tényleg így van – mosolyodom el, mint egy szégyenlős kislány, ha megpaskolják a fejét. Máris szimpatikusabb lett, mint eddig volt. Végre valaki, akin mondhatjuk, hogy segítettem, bár az, hogy meghívtam inni elég furcsa formája a segítségnek, de, ha neki ettől jobb akkor nekem is. Tényleg megérte lemondanom a terveimről… úgy sem kaptam volna meg azt, amit akarok, így legalább jól érzem magam és megiszom az üveg tartalmát. Rápillantok az övére, így úgy döntök egyelőre nem kezdek meg mást, amíg be nem ér. Ki is mondom, ami megfogan bennem, de meglehetősen furcsán reagálja le. „Honnan veszed, hogy nem nézlek hülyének?” Az eddigi jó érzés egy pillanat alatt szilánkosra törik. Mintha egy kést vágnának a hátamba. Nagyon megbánt ezzel a kérdéssel. Felpattanok mellőle és hirtelen dühömben lekeverek neki egy lendületes pofont. A másik kezem ökölbe szorul az ajkaim pedig sírásba görbülnek, majd elrobogni készülök mellőle, mikor magyarázatba kezd. Meg állok pár lépcsővel felette. Meghallgatom, amit mond, de nem reagálok rá. Nem is mozdulok csak szipogok hangosan, hogy vegye a lapot most a lelkembe lépett, vagyis csak annak helyébe. Részben megnyugtató az, amit mond, de ugyan akkor nagyon fájt és valahol még mindig sajog.
- Tessék valami kedveset mondani most nekem – fújtatok könnyes szemmel visszafordulva. - Csak akkor vagyok hajlandó tovább inni veled – fonom össze magam előtt a kezem ajak biggyesztve durcásan. Úgy látom, mintha a kezem nyoma kezdene kirajzolódni a képén, de egyelőre elég halvány, nem tudom nem- e képzelem.
credit
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Dec. 02, 2020 6:34 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


And whatever you do, don’t close your eyes.
────────────── ──────────────
@Asterin - 960 szó - Hanging
Nem láttam még mindent New Yorkból, pedig azt hittem, ismerem az összes arcát. Egyáltalán nem az ingyen ital gondolata az egyetlen, ami Grace mellett tart majd az este hátralévő részében, már most tudom: a vadsága és szókimondó természete van olyan érdekes, hogy akár az előbbi híján is az ő társaságát válasszam bárki másé helyett. Csak azt nem értem, miért épp velem akarja tölteni az idejét egy ekkora városban, tele olyan emberekkel, akik többet tudnának nyújtani cserébe, mint egy félig elhasznált pulóver.
Kiérve megint jóval hidegebb van ugyan és az időjárás sem látszik csillapodni, de sokkal jobban érzem magam, mint odabent, mikor a hátamra tapadtak a balhét kereső szemek. Az is lehet, hogy az előbb elszívott energia az, ami miatt most sokkal könnyebb lélegeznem – a tüdőm mindenesetre jólesően hűvös levegővel és oxigénnel töltődik meg, amint átlépem a küszöböt.
Elnézést, hogy nem vagyok úgy hozzászokva, mint te, kedves Mary Jane! – illetem a cucc egykori becenevén vigyorogva, bár nem tartom teljesen valószínűtlennek, hogy a végén mégsem fog átjönni neki az utalás. Én még a régi világban születtem, de így sem tudok róla annyit, amennyit szeretnék, pedig egy darabig gyűjtöttem a kazettákat és a homályos képeket, nem is beszélve a szórólapokról meg a megmaradt magazinokról; a múlt valahogy túl érdekesnek látszik ahhoz, hogy feledésbe merüljön róla minden.
Grace válasza hallatán meglepetten pislogok magam elé, mielőtt menet közben ismét felé fordítanám a fejemet.
Ezek szerint nem kóboroltál olyan nagyon messze otthonról – állapítom meg lazán. Gyanúsan alul volt öltözve, szóval akár magamtól is kitalálhattam volna, hogy valószínűleg csak egy emelettel vagy kettővel függőlegesen lakik arrébb, de ehelyett saját magamat akartam meglátni benne. Saját magamat azon a napon, amikor úgy döntöttem, lemondok arról az életről – amikor lemondtam mindenről, de az az igazság, hogy neki van még visszaút, és ezért mégsem vagyunk ugyanolyanok.
A többi mellé állítom az addig magamhoz szorított üvegeket. Tiszta minibárunk van, mire helyet foglalok mellette a hideg lépcsőre terített pulcsin, és bár utóbbi is elég nyirkos, még mindig jobb arra letenni a seggemet, mint az alatta húzódó kemény felületre.
Egészség – koccintok az addigra felbontott sörrel, és már épp lenyelném belőle az első kortyot, mikor felajánlja a saját cipőjét pohár gyanánt. Majdnem szétköpöm a kikívánkozó nevetéstől, de aztán sikerül vele megküzdenem. – Szerintem megelégszem az üveggel, de köszönöm – biccentek egy széles vigyor kíséretében.
Újabb cigi kerül elő a varázstáskából, nekem pedig megfordul a fejemben, hogy talán tényleg végeláthatatlan és el nem apadó mennyiségben raktározza benne őket… Ezek alapján az előző körben beszívott anyag sem ment még ki belőlem, de ő már gyújtja a következőt; jobban bírja, mint gondoltam, ha az előbb beszerzett italmennyiség mellé még azt is magához akarja venni, és csak remélni tudom, hogy bírni fogom a tempóját.
A tekintetem elidőzik a végén vöröslő parázson, mielőtt válaszra nyitnám a számat.
Kilences – mondom ki a szektor nevét. Nem a legtisztább környék, de a hajléktalanok és a bűnbandák előszeretettel táboroznak arrafelé, így mondanom sem kell, hogy tőlem sem kértek még gyakran személyazonosító iratokat. Ott kapórajön a névtelenség. – Először is, nem vagyok kéregető! – emelem a mutatóujjam a magasba tiltakozásképp, de aztán alaposabban is átgondolom magamban az előbbi kijelentést.
Jó, talán kéregető vagyok. – Nyugodtan elismerhetem, innen úgysincs már nagyon lejjebb. És nem is olyan nagyon fontos, hogy mit gondol rólam Grace, illetve, ha már itt tartunk, senki véleménye nem érdekel többé túlságosan. – Egyedül. Mondjuk úgy, hogy szívességeket teljesítettem… Megtaláltam embereket, vagy információt írtam össze azoknak, akiknek kellett, egy párszor kijáratok tervét adtam el a városból, meg ilyesmi – vonok aztán vállat. Az elejétől a végéig illegális az egész, de kétlem, hogy egy marihuánát termesztő csaj fog feladni, így egészen nyugodtan folytatom tovább. – Nem egy életbiztosítás. De manapság úgysincs rá szüksége senkinek. – Nem halhatunk meg, ehhez a fajta túléléshez meg épp elég a kéregetés és a kukázás. Megelégszem vele a maradék időmre.
Először nem akarom átvenni tőle a jointot, tekintve, hogy még az előző adagot is érzem odabent motoszkálni, fura gondolatokat kergetni előre az elmém legsötétebb részeiből, de aztán mégis mellette döntök. Ártani nem árthat, a többi meg nem számít.
Az ezt követő monológja jobban meglep, mint gondolná, pedig megjegyezte már korábban, hogy az ő élete sem tökéletes. Léteznek még szekrények ajtónyitáskor kieső csontvázak nélkül? A mai világban azt hiszem, mindenki tele van titkokkal és bűnökkel, a különbség csak annyi, hogy néhányunknak több jut belőle; több jut a szégyenből, mint másoknak.
Elém hozza a kukát, mire aprót bólintok köszönet gyanánt. Arrébb igazítom az útból a szabad kezemmel.
Nagyon rendes tőled, de még nem kell hánynom – csóválom meg a fejemet, s megerősítésképp mély slukkot szívok a kezemben füstölgő cigarettából, mielőtt azt visszaadnám. Azt azért megvárom, amíg némi helyezkedést követően kényelmesen leheveredik mellettem a lépcsőn elfoglalt helyén.
Könnyedén viszonzom a rám szegeződő pillantását.
Azt nem tudom, hogy jobb ember vagy-e, mint voltál, de szerintem most elég jól állsz. Rajtam egész biztos, hogy segítettél. Már amennyire rajtam segíteni lehet – teszem hozzá, és komolyan gondolom a szavaimat. Az indítékait nem ismerem, de tudnia kell, hogy kellemesebbé tette a napomat, az pedig tökmindegy, hogy önzetlenségből ilyen nagylelkű, vagy pontosan olyan önző, mint amilyen én vagyok, az ugyanis előfordulhat, hogy csak kihasználjuk egymást. De nem baj, ha így van.
Úgy látszik, az ivászatban is gyorsabb, Grace ugyanis már az üvege alján tart. Kortyolok én is néhányat, bár képtelenség lenne beérnem, és annyira nagyon talán nincs is okom sietni.
Honnan veszed, hogy nem nézlek hülyének? – nevetek fel halkan, persze remélem, hogy nem vág nyakon még azelőtt, hogy tisztázhatnám az előbbi megjegyzésemet – Könnyen elképzelhető, hogy bolond vagy. De aztán az is könnyen elképzelhető, hogy hallucinálom most ezt az egészet. Néha nehéz megkülönböztetnem a valódit a nem valóditól… A lényeg, hogy pontosan annyi esély van arra, hogy nem vagy normális, mint hogy én nem vagyok az – filozofálgatok tovább csendesen, majd ismét beleiszom a sörömbe. – Mindenesetre bárhogy is legyen, most nem zavar, hogy az vagyok, aki. Hogy azok vagyunk, akik, tudod.
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 29, 2020 7:45 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Cole Asterin
Ő az első élőlény, aki nem titulál őrültnek azok után, hogy mesélek neki a gyülekezetemről, pedig még az is kétkedve néz rám, aki velem együtt vezette azt.
- Te vagy az első, aki ezt mondja, legtöbben azt mondják nem vagyok normális – mosolyodok el keserűen. Mindazon által jól esik, hogy ezt mondja akkor is, ha nem gondolja komolyan, valahogy most kinézem belőle, hogy csak jófejségből mondja.
- Az igazság az, hogy nem is szoktam érte – vonom meg a vállam – csak olyan dolgokért fizetek, amivel meg vagyok elégedve, az utóbbi idők felhozatala viszont elég sivárnak bizonyul. Persze, ha megtalálnám a szeretőimet nem kellene ilyenekkel küszködjek, de elnyelte őket a föld – sóhajtok keserűen. Igazából mégse csak nem tudom merre keressem őket. Elfelejtettek ők is akár csak Vesta. Azt sem tudom mostanában mivel foglalhatják le magukat, hogy legalább azon a nyomon elindulhassak. Sikerül végre felkaparnom magam a földről, majd az újdonsült ivó cimborámat is. Újabb történetet akar hallani, ezúttal a kocsmából való kitiltásomét. Kezd egyre szimpatikusabb lenni ez a gyerek, talán az én szerencsém is megfordul és végre nem csak elutasítást, vádaskodást és lenézést kapok az élettől.
- Csak akkor, ha meg kell védenem magam, vagy valakit, akit kedvelek, nem vagyok nagy balhés, a néma és aljasan láthatatlan bosszú híve vagyok. Jó, jó lehet kicsit a szadizmusé is, de csak, ha az illető kiérdemli, az árulást, a hátba támadást keményen szoktam büntetni – magyarázom neki az elveimet. Felnevetek, ahogy teszi magát az úriemberes kijelentésemre, majd hozzáteszi, azért bekísér a biztonság kedvéért. Cseppet sem lep meg, hogy a hangulat fagyossá válik, mikor belépek. Gyorsan, balhé mentesen szándékozom rendezni a dolgokat és úgy tűnik sikerül is. Cole visszakérdezésére csak mosolyogva biccentek nem vagyok fukar, van nálam annyi, hogy egy drágább ital is beleférjen.
- Jó választás – vigyorodok el, majd biccentek az üveg felé és Bob már ugrik is érte. Fizetés után mindketten teli kézzel távoznunk azonban, ahogy az ajtóhoz érünk megérzem, hogy a mágiája erősödik. Rá pillantok, de kívülről semmi nem látszik rajta ebből. Egész jól csinálja és most már kezdem egyre csekélyebb esélyét érezni annak, hogy ember legyen. Mindegy… amíg nem tör az életemre, vagy nem tesz nekem keresztbe addig nem kell félnie attól, hogy megmerítem benne a méregfogaim. Időközben esernyőt csinálok a kapott pulóverből reménykedve, hogy valamennyire szárazon megússzuk az utat a lépcsőházig.
- Ezt nekem kéne kérdezni. Úgy be vagy lassulva, mint egy hetvenéves járókeretes mami – mondom gúnyosan, majd el is indulunk. Nem rohanunk, de a gyors séta tempóját azért felvesszük, míg a lépcsőház ajtajához érünk.
- Igen, ebben a házban, a második emeleten egy kis lyukban– csak akkor válaszolok neki, mikor már a lépcsőházba bejutottunk sosem tudtam egyszerre beszélni koncentrálni. Márpedig arra most nagyon kellett, nehogy véletlen egy- egy tócsa szélét érve elnyeljen az minket. Az italokat leteszem a lépcső aljára, majd a pulcsit magunk alá terítem. Felkapok két sört majd a lépcső széléhez illesztve azok kupakját lecsapom róluk. Az elsőt a vendégemnek nyújtom, majd helyet foglalok a korláttól távolabb, meghagyva a helyet Colenek. Vasból van, erre már párszor részegen rájöttem. Jobb nem a közelében lennem.
- Egészségedre – nyújtom koccintásra az üveget.  – Bocsi, pohár az most nincs – mondom, majd lekapom a magassarkúimat. – Max, ha nagyon ragaszkodsz hozzá ezt tudom fel ajánlani – nyújtom felé a cipőt poénból, de nem gondolom, hogy tényleg abból akarna inni. Előhalászok a táskám aljából egy újabb szál cigit és elfordulva meggyújtom. Bele szívok, majd hátra dőlök és kinyújtom a lábaimat.
- És te merre laksz? – érdeklődök, ne csak én meséljek a csodasztikus életemről. – Egyedül élsz? Mivel foglalkoztál, mielőtt kéregető lettél? – kérdem és egy újabb slukk után át nyújtom a jointot. Bele iszok a sörömbe. Az egyetlen egy dologért nem szeretem a sört, úgy csúszik, mintha vizet innék.
– Én anyám halála után jobb emberré akartam válni, de valahogy az élet mindig úgy hozta, hogy nem jött össze, bár az is lehet, hogy csak hülye vagyok a dologhoz
– nevetek magamon. – Fogalmam sincs, hogy kell segíteni másokon, úgyhogy mindig csak rontok a helyzeten az önzőségemmel. Amúgy… - ugrok fel a lépcsőről és lépek el az ajtó mellett pihenő kukáért. – Ha rosszul vagy – teszem elénk majd visszahuppanok a fiú mellé és veszek fel egy félig fekvő pozíciót, bár a pulcsi ellenére sem túl kényelmes a beton. Figyelem őt, a kocsmából kilépve eldöntöttem, hogy démon, legalábbis az őt körül vevő mágia arra enged következtetni. Eleinte kételkedtem, hisz beszélt az anyjáról, de időközben rádöbbentem, hogy annak ellenére lehetett neki, ha valamikor ő maga is ember volt.
- Tudod, örülök, hogy megálltál kéregetni, rég nem beszélgettem már úgy senkivel, hogy ne nézzen hülyének – mosolyodok el, meghúzva a sörös üveget ki is iszom a tartalmát. Lehet valami mást kellett volna sör helyett kérnem.
credit
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Nov. 21, 2020 4:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


And whatever you do, don’t close your eyes.
────────────── ──────────────
@Asterin - 876 szó - The Blame
Sosem hittem volna, hogy épp ő lesz az, akitől az utóbbi idő legérdekesebb történetét hallom majd, de most itt vagyunk, szívunk valami érdekes cuccot és közben arról mesél, hogyan ért véget az orgiacsoportja, amit inkább szektának nevezne most, mint bármi másnak. Mindenkinek vannak vad sztorijai, a mai világban azonban nem hiszem, hogy túl sok minden létezik, ami igazán furának számítana…
Wow – reagálok tömören, a gondolataimat ugyanis még mindig lefoglalja a kép teljes mértékű összerakása, jelenleg gőzerővel dolgoznak odabent a fogaskerekek. Végre messzebb érzem magam önmagamtól – távolabbinak, szinte külső szemlélődőnek és ez megnyugtat –, amit csak részben köszönhetek a Grace által megosztott ciginek, a másik felét egész egyszerűen az adja, hogy olyasmire koncentrálhatok, aminek semmi köze a saját életemhez.
Wow, de jó értelemben – teszem hozzá vigyorogva, miután összefoglalom azt, amit sikerült felfognom ebből az egészből – Meglepő, de legalább annyira lenyűgöző – biccentek felvont szemöldökkel. Nem vagyok túl tájékozott a nem vallási gyülekezetek létrehozásának terén, de ha Grace-nek valóban ilyen fontos ez az egész, a szex meg a bedrogozott követői, talán még újrakezdheti; bizonyos értelemben New York a lehetőségek városa, ha az ember tudja, melyik sarkában mit keressen, ő pedig egyre inkább látszik olyasvalakinek, aki nem ismer lehetetlent.
Tartok egy kis gondolat-összekaparási szünetet, mielőtt válaszolnék a kérdésére.
Nem is tudom. Első pillantásra nem tűntél annak a típusnak. Tudod, aki fizetne érte. – Vállat vonok. Talán a szektadolgok után annyira mégsem elképzelhetetlen a dolog; jó eséllyel van pénze és nincs jobb dolog, amire elkölthetné. És az is lehetséges, hogy én vagyok az utolsó az egész városban, aki tényleg az, aminek látszik – persze ez a feltételezés további elmélkedést igényelne és minden kétséget kizáróan a jointnak tulajdonítható, a téma viszont megy tovább és Grace-nek is indulhatnékja támad.
Felhúz aztán belém karol, és már úton is vagyunk. Szerencse, hogy ez a néhány méter most végtelen utazásnak érződik, mert így legalább bőven van időm végighallgatni újabb kalandos történetét. Hozzá sem kell tennem, hogy az arcomon ragadt vigyor minden mondatával egyre szélesebbre húzódik.
Te jó ég – csóválom meg a fejem akkor már sokadszorra, a nevetés pedig úgyszintén vissza-vissza tér – Szóval te kemény csaj vagy! Verekszel is. – Hihetetlen, de egyre kevésbé érzem magam meglepve a dolgai hallatán. Talán igazat mond, talán csak nagyon jól hazudik, jobban, mint én, pedig egészen meggyőző tudok lenni bizonyos esetekben – a lényeg, hogy bármelyik is legyen, nem bánom. Csak annak örülök, hogy van, ami ma éjszaka felváltja az állandósult csendet.
Most, hogy nem üldögélünk tovább a fal tövében, hidegebbnek érződik a levegő a korábbinál. Menet közben lopva végigdörzsölök az egyik felkaromon.
Szolgálatára – hajolok meg nevetve, mikor úriembernek hív a felajánlás kapcsán. Bementem volna a kedvéért, de talán tényleg olyan erős, mint ahogy mondja; talán tényleg nincs szüksége segítségre. – Te tudod, de azért bekísérlek. – Ki tudja, milyen fogadtatásra számíthat odabent, bár lehet, hogy hozzá kéne tennem, nem én vagyok a legjobb verekedőpartner a környéken. Az erőmet használva mi sem lenne egyszerűbb, de nincs kedvem vadászok célpontjává válni; ahhoz abszolút nem ittam még ma eleget.
Grace után én is átlépem a kocsma küszöbét. Megkönnyebbülten sóhajtok, amint a bőrömet éri az odabenti szobahőmérsékletű levegő, de az érzés nem tart sokáig, mert rögtön ezután a ránk szegeződő ezernyi szempárt is sikerül észrevennem. A hajamba túrok és arrébb igazítom az arcomba lógó vizes tincsek többségét.
Bármit? – kérdezek vissza a biztonság kedvéért, de elnézve azt a mennyiséget, amit magának rendelt be Bobtól – vagyis inkább Terence-től –, nem hiszem, hogy egyetlen üveg valamivel túlságosan megnyomhatnám a számlánkat. A kocsmák legtöbbjében egyébként is házilag készített és palackozott italokat árulnak, azoknak az ára pedig a valódiak közelében sem jár; egy igazi, címkézett alkohol a régi világból egyre nagyobb kincsnek számít, ahogy telnek az évek. – Mit szólnál egy whiskey-hez? – pillantok oldalra, és hacsak nincs ellenvetése, erre adom le a szavazatomat.
Amíg Grace fizet, félig hátrafordulok – most én méregetem a kíváncsi vagy épp barátságtalan tekintetű vendégeket. Nagyon sokáig nem tudom rajtuk tartani a pillantásomat, így hamar felveszem az eredeti pozíciómat a pult mellett. Vajon az ő produkciója az, amiért most kiemelt figyelem jár, vagy én nézek ki olyan csapzottan és szarul?
Magamhoz veszem az üvegek nagyrészét, de még így is marad annyi a lánynak, hogy az ő kezei is teljesen tele legyenek, ha felkapja a maradékot, így előre megyek, hogy jobb lehetőség híján könyökkel és lábbal ügyeskedve tárhassam ki az ajtót kettőnk előtt.
És kifelé menet leszívom őket. Nem mindenkit, mert a helyiség minden sarkába nem érek el, de mindig is képes voltam hosszú-hosszú méterekkel arrébbról megkaparintani az energiát, itt pedig nagyon sokat érzek abból a boldogságból, aminek sohasem vagyok képes ellenállni. Úgy szippantom magamba az egészet, mintha vákuumból lennék, kívülről azonban semmi sem látszik abból, ahogy az innen-onnan szerzett életerő megállíthatatlanul cikázik felém a kocsma terében.
Egyet pislogok csak, és már fel is vagyok töltődve. Az előbb történtek hatására szinte észre sem veszem, hogy Grace időközben esernyővé avatta a kettőnk közös pulóverét. Most meg futni akar.
Remélem, tudod tartani a tempót – szívatom, mielőtt nekiindulnék. Mintha jobban esne, mint alig néhány perccel ezelőtt, annyira viszont nem akarok sietni, nehogy valamelyikünk eldobjon egyet az értékes tartalmú üvegek közül. Olyan könnyű lenne a levegőbe emelni őket, hogy lebegve hozhassuk magunk után, ezt a kockázatot azonban egész biztos, hogy nem merném bevállalni. Nem most, hogy végre nem vagyok egyedül.
Szóval mi a helyzet ezzel a lépcsőházzal? – kérdezek rá, miután kikerüljük az első pocsolyát. – A környékén laksz?
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 15, 2020 10:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Cole Asterin
Nem mondja el az igazat, de nem rovom fel neki, elvégre nem vagyok más, mint egy vadidegen, akit most lát életében először és  nagy valószínűséggel utoljára. Sejtéseim vannak mégis mi és miért történhetett vele, de nem kérdezek rá, hogy igazak-e a sejtéseim, nem az én dolgom. Ennek ellenére a hitetlenkedésemnek hangot adok, ő pedig még jobban ráhelyesel, „nagyon- nagyon vad kutyák”. Némán nevetek fel és bólintok rá. Úgy látszik neki bőven elég, ha nem kérdezek többet. Mesél kicsit múltjáról, az anyjáról, ami bennem is felidéz egy két dolgot az enyémről, de nem osztok meg vele annál többet róla, minthogy nem keseríti tovább az élők sorát. Ami valódi történetünk nem emberi fülnek való, bár nem is igazán vagyok abban biztos, hogy ő ember, hisz érzem az őt körül vevő mágiát. Arról viszont mesélek neki, hogy alapítottam egykor egy gyülekezetet és időnk legjavában mivel voltunk elfoglalva. Megállít egy pillanatra a mesém közben. Abból, ahogy rám néz azt sikerül leszűrnöm, hogy már jócskán hatni kezd nála a szárított vadkender. A kérdése alapján úgy érzem, nem igazán hiszi el, amit mondok neki, de nem veszem magamra, kezdem megszokni a dolgot.
- Így is hívhatod, mi annak idején gyülekezetnek hívtuk, a lakótársam erre azt mondta, hogy szekta. De tény, hogy nagyszerepe volt a szexnek a dologban és igen én alapítottam, akármilyen hihetetlenül is hangzik – mondom a számszélébe harapva, miközben a sikátor közepén lassan gyűlő kis tócsát figyelem. Mesélek neki arról is, hogy elzártak és hogy most visszatérve, azzal kell szembesüljek, hogy a tagjaink elhullottak, a megmaradtak szét széledtek és mind elfelejtettek. Kitörölték a létezésünket, a létezésemet… Vestára ugyan rátaláltam, de ő már nem az a Vesta akinek én ismertem. Talán én sem vagyok az az Asterin, aki akkor voltam. Sőt… tudom, hogy így van emlékszem az elzárás utáni kezdeti tébolyultságomra, mikor képes voltam kiszáradt fadarabokkal társalogni, vagy épp egy gödröt ásni, majd magamra húzni a földet. Miközben mesélek neki kicsit elmerengek ezen, szinte észre sem veszem mennyire próbálkozik a történet megértésével, csak mikor visszakérdez. Az ő szájából, tömören lényegre törően hallva tényleg furcsa.
- Olyasmi, vagyis én annak éltem meg, nem voltam egyedül, a testvéreim velem voltak – vonom meg érdektelenül a vállam. – De ez nem változtat a tényen, hogy a magam kis birodalmát teljesen felszámolták és még az emlékének is hűlt helye maradt – Még a gondolata is haraggal tölt el ennek az egésznek. Na meg keserűséggel, hogy nem tudom merre keressem, vagy hogyan találjam meg azokat, akik még életben vannak. Úgy érzem ahhoz, hogy össze tudjam rakni újra a régi önmagam, ahhoz szükségem rájuk azokra, akik egykor a gyülekezet kemény magját alkották. Valahol mélyen a Vestával való helyzet óta félek, mi van, ha már nem tudok visszaállítani, mindent a régi állapotába. Amíg nem találok megoldást arra, hogyan is kutathatnám fel a többieket addig csak vegetálok. Néha fűvel, néha alkohollal, néha szajhákkal, van, hogy mindet ötvözöm, de még így sem érem el azt a hatást, amire annyira vágyok. Ezt az estét is ennek szántam, a vegetálásomra, ami eddig nagyon úgy tűnt, hogy elmarad, de ez a fiú meglepően jó társaságnak bizonyul, így egy kíváncsi kérdést felteszek, amire örömömre őszintén válaszol. Elmondom neki az előző terveimet, mire hitetlenkedve nevetésbe tör ki.
- Meglepni? Mégis mivel? – vonom meg fel a szemöldökömet, nem igazán értem mi olyan meglepő, azon, hogy szajhákkal akartam tölteni az éjszakát. Mindenesetre meghívom, tartson velem ma este, legalább mind kettőnknek lesz társasága. Elfogadja a meghívást, mire felvázolom a tervet. Nagyon koncentrál, hogy megértse miről beszélek. Még a terv is tetszik neki, de csak akkor, ha elmesélem a kitiltásom sztoriját.
- Ezt most is eltudom mesélni, nem egy nagy sztori, és nem is túl hosszú – mondom miközben belé karolva elindulunk. – Egyedül tértem be az ivóba, férfitársaság nélkül. Békésen iszogattam egy ideig és pont mikor a kocsmáros eltűnt egy kis időre az egyik csőcselék, öreg, alkoholista és még perverz is… - mondom fintorogva - odasunnyogott mellém és ajánlatot tett. Azt hiszem valahogy úgy fogalmazott a korsót tartó kezemnek jobb helyet is tudna. Én csak érdektelenül ránéztem majd elengedtem a korsót és… - gondolkodok valami nőiesebb és finomabb megfogalmazáson, de igazából nem igazán jut eszembe semmi és nem is az én stílusom a finomkodás – tökön ragadtam, de valahogy nem igazán tetszett neki a dolog, bár nem értem miért, hisz erre vágyott – vonom meg érdektelenül a vállam – aztán mint kiderült nem csak ő élvezné a dolgot, hanem közös játékszer lettem volna a haverjaival. El akartak kapni, csak nem számítottak arra, hogy megtudom védeni magam. Egy amolyan igaz kocsmai verekedés kerekedett ki a dologból és a kocsmáros arra tért vissza, hogy az egyik hátán eltörök egy széket. Persze az lett kitiltva, aki önvédelemből balhézott nem azok a sarlatánok, akik közösen a mosdóba rángattak volna egy nőt. Mindegy is… ez van – vonom meg a vállam a mosolyogva, majd megállunk a bejárat előtt.
- Micsoda hős, egy igazi úriember – nevetem el magam – de ne aggódj nem félek bemenni, ott maradni sem félnék, csak nem akarlak bele keverni. Jobb a békesség. Amúgy sem jutnál messzire vele, hiába a magassarkú észre sem vennéd és már el is kaptalak – mondom széles mosollyal. Ebben az időben meg főleg, egy pillanat alatt elé kerülnék, már épp elég tócsa van hozzá a környéken. Végül benyitok és előre engedve magamat belépek, hirtelen néma csend vetül a helyre és mindenki árgus szemekkel figyel minket. Nem foglalkozva a fagyos hangulattal újra Cole karjába karolok és a pulthoz veszem az irányt.
- Mit szeretnél inni? – fordulok a fiúhoz, majd a csaposhoz. – Szia Bob – terül el egy széles vigyor a képemen, de a poharat törölgető férfi nem örül annyira, hogy láthat.
- Még mindig Terencenek hívnak – böki oda nekem, mire legyintek egyet.
- Csak megvesszük, ami kell és itt sem vagyunk, nekem dobj ide négy sört meg abból a nagyon finom borból egy üveggel, ja meg két üveg vizet. Legyen mivel ruhát vagy szájat öblögetni – magyarázom Colenak, nem igazán szeretem a visszatérő alkohol ízét a számban, ha még valamennyire észnél vagyok ilyenkor. – Nyugodtan válassz bármit onnan a hátulról - mutatok a pult mögé kirakott italokra, miközben az általam kért dolgokat a kocsmáros már elénk is teszi. Nem kérek erősebbet annak reményében, hogy férfi módjára majd ő teszi ezt, úgyis mindent befelezünk. Ha kikéri az ő adagját én ki is fizetem, hogy mi hamarabb távozhassunk. Kilépve az ajtón szembesülök a ténnyel, hogy az eső rendesen rázendített. Leteszem a kezembe lévő italokat, majd lekapom magamról a pulcsit és mindkettőnk fejére téve szedem össze a cuccom.
- Mit szólsz egy kis futáshoz? – kérdem a szembe lévő lakóházra bökve.
credit
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Nov. 14, 2020 8:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


And whatever you do, don’t close your eyes.
────────────── ──────────────
@Asterin - 868 szó - The Blame
Az arckifejezése alapján nem ejtettem át a gyorsan kitalált történettel, de nem bánom; nem akar a témába ennél mélyebben belemenni, és ez elég is.
Ja, nagyon-nagyon vad kutyák – bólintok rá megerősítésként. Időnként hatalmas fogakkal mar belém valami odabent, és az utóbbi hónapokban minden egyes alkalommal kevesebbnek éreztem magam egy darabkával. Talán ha hagyom, hogy elfogyjon az összes olyan rész, ami még én vagyok, végre külön tudom választani a sötétséget – nem lenne olyan nehéz, ha nem maradna mellette semmi más. Talán ha többé nem éreznék semmit, ha visszafordíthatatlanul eggyé válnék vele, nem zavarna annyira, hogy ott van.
Anyám látta őt, ő valahogy mindig látta bennem a sötétséget. Jóval azelőtt kiszúrta, hogy én magam is észrevettem volna – de az is lehet, hogy csak azért, mert mindig árgus szemekkel figyelte a jeleket, mert egészen a kezdetektől fogva tisztában volt az igazsággal: tudta, hogy ott van, vagy ha nincs, meg fog jelenni.
Vállat vonok, mielőtt válaszolnék Grace-nek.
Én is, de semmi gáz. Ez is régen történt – pillantok rá oldalról. Az ő anyja meghalt. Az enyém még él. Vagyis inkább csak feltételezem, hogy életben van és hogy az eltűnésem után új esélyt kapott a sorstól – remélem, hogy boldogabb most, mint ahogyan emlékszem rá.
Megosztok vele egy darabot a múltamból és cserébe ő is mesébe kezd. Valószínűleg nem változtatjuk meg vele egymás világát, de jólesik most beszélni és még jobb érzés hallgatni; hamar elrebbenő illúzió a mi kettőnk találkozása, de kiélvezem minden egyes másodpercét, mert tudom, hogy amint vége, vissza kell térnem a valóságba. A csend marad majd csak és a hideg, és még mindig nem döntöttem el, hol alszom ma éjszaka.
Várj… – szakítom félbe mondandója közepén egyre nagyobbra táguló szemekkel. Azt hiszem, tényleg érzem már a cucc hatását, legutóbbi mondata ugyanis már megint hihetetlennek és viccesnek hangzik egyszerre. – Te alapítottál egy szexcsoportot? – billentem oldalra a fejem halkan röhögve az előbb hallottakon, ugyanis hiába próbálom magam visszafogni, lehetetlen küldetés lenne nem visszakérdeznem. A valamikor régennel való kezdésbe bele sem merek gondolni; ki tudja, hány évesen jutott eszébe ez az egész, orgiát szervezni egy csapatnyi emberrel… Egészen eddig azt hittem, hogy túl vagyok már mindenen, de ez új megvilágításba helyezi életem legrosszabb döntéseinek többségét.
Egyre nehezebb értelmet találnom a szavaiban, ami ekkorra már valószínűleg a zavaros arckifejezésemen is látszik – koncentrálok, ahogy tudok, de az elfelejtős résznél végképp elveszítem a fonalat. Iszonyat durva anyagot hozott Grace, egészen biztos, hogy ez az oka.
Hadd foglaljam össze ezt az egészet… – emelem fel a kezeimet, amikkel aztán magam előtt gesztikulálok, mialatt tovább beszélek – Összeszerveztél egy orgiacsoportot… Aztán börtönbe kerültél? – Mire kiszabadult, a többiek olyan szinten túltolták a szereket, hogy mára egyetlen emlékük sincs – talán heroinra váltottak a fűről, vagy valami gombára, fogalmam sincs, mit állíthat még elő Grace ott, ahonnan a jointot is hozta. A történet mindenesetre nem veszi el a kedvemet a következő slukktól – nekem már úgyis mindegy –, bár miután visszadőlök a falhoz, hosszú másodpercekig bámulom a kopár látképet magam előtt. Hát léteznek még kemény emberek. Nem csoda, hogy semmitől nem tart, amit az utcák rejthetnek éjszakénként.
Úgy látszik, a korát nem sikerül eltalálnom, de a cigi maradékát felajánlja, amit egy ismételt vállvonás kíséretében el is fogadok. Ki tudja, mikor kerül a kezembe ilyesmi legközebb, és egyébként is van egy olyan gyanúm, hogy bármit is mond ezután, ahhoz szükségem lesz a dupla adag kábulatra.
Ezúttal legalább nem tippelek nagyon mellé…
Ó, dehogynem – válaszolom széles vigyorral, amint lecsillapodik az állandóan újrainduló nevetésem, most történetesen a szajhák kapcsán, amikre a nála lévő pénzt eredetileg költeni tervezte – Mondjuk úgy, hogy megint sikerült meglepetést okoznod – csóválom meg a fejem, majd megtörlöm az arcomat az egyik kézfejemmel. A hideg nem zavar már annyira, mint az elején, még ha lassan át is fagynak tőle az ujjaim, az egyre sűrűbben csöpögő eső azonban semmi jót nem ígér.
Még egyszer utoljára hozzám kerül a szál, Grace pedig feláll, amíg az utolsó slukkot szívom. Elnyomom a csikket, mielőtt felpillantanék rá, s a füst maradéka jóleső sóhajjal hagyja el a számat. Egy fokkal szebb a világ, mint tíz perce volt.
Hova megyünk? – kérdezem, a válaszra azonban nem kell sokat várnom, mert egyből mellém lép és belém karol. Nem bánom, hogy bízik bennem, hiába olyan szokatlan ez az egész; a régi időkre emlékeztet, amikor még valami jobban reménykedtem.
A kocsma felé pislogok, amit az út másik oldalán mutat, közben pedig újból csak azon vagyok, hogy maradéktalanul felfogjam az összes szót, ami elhagyja Grace ajkait.
Még szép, hogy megfelel… Viszont! – emelem a mutatóujjamat a levegőbe – Csak akkor, ha utána megosztod velem, hogyan sikerült magad onnan kitiltatni. – Kétség sem fér hozzá, hogy a lány végtelen mennyiségben tartogatja az ehhez hasonló vicces sztorikat, s a cuccnak hála most ellenállhatatlan késztetést érzek rá, hogy bármit meghallgassak, amit hajlandó elmesélni. Rengeteg időnk van még reggelig.
Időközben tényleg elindulunk, a pillantok viszont mintha lassabban telnének most a szokásosnál: először azt hiszem, hogy órák óta gyalogolunk, de amint odaérkezünk és hátra fordulok, rá kell jönnöm, hogy mindössze néhány métert tettünk meg a sikátor szélétől. Hmmm.
Amíg ezen gondolkozom, erősen hunyorogva pillantok le a lányra.
Most akkor menjek be egyedül? Ha jobbnak látod egy az egyben elkerülni a helyet… – ajánlom fel a segítségem, mielőtt hozzátenném a következő random gondolatot – Eskü, nem nyúlom le a pénzedet. – A szívemre rakom egy tenyeremet és egészen komoly ábrázattal pislogok Grace-re.
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Nov. 11, 2020 9:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Cole Asterin
Sejtettem, hogy nem hinné el, nekem senki nem hisz. Eleinte még megrázott a tény, hogy egykori jobb kezem nem akarja elhinni, hogy leviatán vagyok, de még csak azt sem, hogy fajunk létezik egyáltalán. Mikor meséltem neki a régi együtt töltött időkről és ő kétkedve méregetett, majd azt vágta a fejemhez, „Te őrült vagy”. Na annál jobban eddig semmi nem fájt az elmúlt ötezer évben. Fel sem veszem már a tényt, hogy a srác így vélekedik, de meglepetésemre óvatosságra int. Egy gúnyos félmosoly húzódik a képemre, majd kissé lekezelően oda vágom.
- Nem félek senkitől, a környékbeliek aligha tudnának maradandó kárt okozni bennem – fújtatok magam elé meredve. Megdöbbenek mikor átadja az őt melegítő anyagot. Gyorsan belebújok majd magam mellé invitálva kamu néven bemutatkozok. Nem látom értelmét kiadnom a valódi személyazonosságom. Érdeklődve figyelem a reakcióját a magam által termesztett vadkenderre és büszkén nyugtázom magamban, jó gondját viseltem a kicsikéimnek, mert az arca elégedettségről árulkodik. Két slukk és egy kézfogás után visszakapom a jointot. Azonnal bele is szívok egyet mielőtt a remegés újra rám tőr. Érdeklődöm felőle, mert a kinézete alapján úgy gondolom érdekes dolgokat tudna mesélni, talán kicsit meg is érteném általa az új világ sötétebbik oldalát. Meglep a tény, hogy van hol laknia, de sejtem, hogy az a hely nem a gazdag negyed legnívósabb építménye. Kíváncsiság megüti a fejem mikor meg pillantom a karjait. Kutyák mi? A magyarázat hallatán hitetlenkedve húzom fel a szemöldökömet majd belevívok egy nagyot a cigibe mielőtt visszaadom, úgy döntök a maradékot megtarthatja a táskámban úgy is lapul még egy pár ilyen hangulat doppingoló rudacska.
- Szóval kutyák… - adok hangot a hitetlenségemnek egy grimasszal, de nem firtatom a témát, nem tartozik rám minden, elvégre nem vagyunk országos cimborák. Igazából úgy gondolom sejtem, miért csinálta azt magával. Mikor kiszabadultam az új világba, a legközelebbi könyvtárba vezetett az utam, hogy felmérjem a helyzetet, tudnak-e a gyülekezetemről, a használt bódító szereinkről. A keresett dolgokról sajnos semmit nem találtam, de helyette rábukkantam egy- két érdekes olvasmányra. Valami Shakespeare nevű fazon írt, pár roppant fura könyvet, köztük az egyik bemutatja az újkor fiataljainak szerelemhez való hozzáállását. Persze a legegyszerűbb kinyírni magukat ahelyett, hogy elrabolnák, akit maguknak akarnak, vagy elcsábítanák és megszöknének velük. Ha én ilyet tettem volna annak idején Dimmel vagy Theoval, nagyon pofára estem volna, mert míg én visszajöttem volna… nos nekik maximum a megmerevedett hullájukat tarthattam volna magam mellett. A gyerekkoráról kezd el mesélni és arról ő milyen sűrűn szökött el otthonról. Valahol mélyen kicsit irigy vagyok rá, én is szívesen elszöktem volna és én is megpróbáltam volna szeretni az anyánkat, de mi sajnos nem effélére teremtettünk.
- Sajnálom – mondom ki együtt érzőn, bár ténylegesen nem tudom átérezni, hisz nem emlékszem, hogy valaha is tudtam volna más érzéseket táplálni a minket világra hozó szuka iránt, mint gyűlöletet, ha volt is erre példa az már olyan régen volt, hogy még a leviatán sem tud olyan mélyre nyúlni az emlékei között. A múltja felidézése hallatán nekem is kissé megered a nyelvem, jó érzés valakinek elpanaszolni azokat a dolgokat, amik nyomasztanak, persze az emlékezés dolgát nem igazán érti.
- Valamikor régen alapítottam egy… - gondolkodok, hogyan is kéne ember méretekre fokoznom életem fő vonalát – bandát. Összetartóak voltunk, a mának éltünk, ittunk, mindenféle érdekes hatású gyógynövényt kipróbáltunk, és… - húzódik egy buja mosoly az arcomra, ahogy a klán életének szaftosabb részeire gondolok – mondjuk úgy, hogy nem vetettük meg az erotikát sem. Szép évek voltak – mesélem beleéléssel, miközben a pulcsija ujjából kiálló cérnaszálra szegeződik a tekintetem és játszani kezdek vele. – Aztán egy nap elzártak, mindentől és mindenkitől, aki számított. Hosszú időre és mire kiszabadultam mindennek hűlt helye volt. A bandámból akadnak, aki ma már nem élnek, de aki még igen, az sem emlékszik már mind arra, amit közösen csináltunk, de még csak rám sem – nevetem el magam némán és gúnyosan. Rápillantok, amint a felejtés előnyeiről beszél, de valahogy cseppet sem nyugtat meg a gondolat. Nem nekem kellett nekik megfelelnem, hanem nekik nekem. Meglepetésemre visszaadja a szálat, mire leesik, hogy a döntésemet csak magamban fogalmaztam meg, vele nem közöltem. Mindegy, ha már így alakul bele szívok még egy utolsó slukkot és jó ideig magamban tartom, majd mielőtt válaszolok kifújom.
- Igazad lehet, csak az én esetemre ezt nem lehet ráhúzni. Nekem eddig nem kellett megfelelnem senkinek, ellenben most, hogy nem emlékeznek rám… - gondolok azokra a dolgokra, amik mostanság vitát generálnak Vesta és köztem. Úgy okít az élet nagy dolgaira, mint egy sokat megélt vénember, ami meglehetősen szórakoztat. Kíváncsiságból rákérdezek ő mennyi idős és mit gondol az álcám alapján én mennyi lehetek. Hosszan szemlél, a gondolkodás kiül az arcára, amin én csak jót vigyorgok, végül egy meglepő számot bök ki a jointra biccentve.
- Kicsit távol áll a valóságtól, de kössz, ez jól esett - nevetem el magam belegondolva, hányszor huszonegy is vagyok. Vissza nyújtom azt a keveset, ami a szálból marad és ezúttal hozzáfűzőm – Szívd csak el nyugodtan, rád fér - Egy hirtelen jött kósza ötlet miatt rákérdek, mit is venne magának, ha pénzt adnék neki. Ugyan van sejtésem, ahogy végig nézek rajta, de nagyon remélem az igazságot hallom válaszul. Elmosolyodva nyugtázom van benne annyi tartás, hogy őszinte legyen és ne játssza meg magát. A válaszért cserébe elmondom neki az eredeti terveimet ma estére, aztán megkérdem van-e kedve velem tartani, de mikor kimondom, hogy a maradék pénzemet hímringyókra akartam költeni, röhögésbe tör ki. Összehúzott szemöldökkel mérges grimasszal csípek bele a tarkójába.
- Ne nevess ki! – Nyávogom durcásan – Mi olyan vicces ezen? Csak azért, mert nő vagyok nekem nem szabad szajhákat hajkurásznom? – fújom fel a képemet, mint egy durcás gyerek karba tett kézzel, majd elnézve a nevetését akaratlanul is elmosolyodok végül pedig én is nevetésbe török ki. Bocsánatot kér, de a nevetés közepette nem, hiszem, hogy képes őszintén megbánni a szégyenteljes tettét: bele lépett az érzékeny hiúságomba. Végül mégis meghívom, tartson velem, társaságban szórakoztatóbb inni, mint egyedül. El is fogadja a meghívást, persze, ha nem zavar, hogy a sodrott vadkender és az alkohol elegyétől, minden visszaköszön, amit elfogyasztottunk. Egy kaján mosollyal az arcomon nyúlok a táskámba és kapok elő egy újabb szálat, majd a jointhoz közel emelve a kezem csettintve meggyújtom.
- Komolyan azt gondolod, hogy nem vagyok hozzászokva az ilyenekhez? – szívok bele egy nagyot, majd az orra alá dugom. – Hát nem? – válaszolok a kérdésére egy másik kérdéssel – Tudod milyen rossz, mikor nincs, aki tartsa a hajadat? – nevetem el magam majd feltápászkodom. Ideje indulnunk az eső egyre jobban szakadni kezd, jó lenne legalább félig szárazon megúszni az estét. Nyújtózok egyet, mint valami nyugdíjas kecske aztán a kezem nyújtom, hogy felsegítsem.
- Nos, a terv az… - kezdek bele belé karolva, ha összeszedte magát – hogy megvesszük abba a kocsmába az esti betevőnket – mutatok a helyre, ami teljesen jól látszik a sikátorból. – Aztán beülünk ide a lépcsőházba, mit szólsz hozzá?  – biccentek a mögöttünk lévő falra. – Nem igazán vagyok szívesen látott vendég ott, nem akarlak téged is belekeverni, csak megvesszük, ami kell és lelépünk. Ott védve vagyunk az időtől. Ilyenkor amúgy sem igazán merészkednek már le a lakók. Persze, ha neked megfelel így.
credit
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 08, 2020 3:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


And whatever you do, don’t close your eyes.
────────────── ──────────────
@Asterin - 1077 szó - The Blame
Hosszú pillanatokig nézem a kezében füstölgő jointot, mielőtt válaszolnék a kérdésre, aztán megrázom a fejem.
Nem hinném el, de ha véletlenül mégis így lenne… Én óvatosabban hangoztatnám az utcán – figyelmeztetem diplomatikusan és egy vállvonás kíséretében, mielőtt nekilátok a cserének. Nem nagyon értek a kertészkedéshez, de tudom, hogy az efféle növényeknek speciális igényeik vannak; ha nem lennének, ma könnyebb lenne hozzájuk jutni. Minél tovább figyelem a lányt magam mellett, annál inkább érzem úgy, hogy talán mégis az igazat mondja – hogy valamiért titokzatosabb, mint amilyennek tűnik. Azonnal hidegebb lesz, ahogy átadom neki a viseltes, de legalább nagyjából tiszta pulóvert, egyelőre azonban nem zavar a mindkét karomon végigfutó libabőr és az enyhe reszketés. Volt már sokkal rosszabb is: tudom, milyen fázni és ez egyszerűen nem számít még annak.
Végül kiderül, hogy csak részlegesen van igazam az első benyomást illetően: ő is menekül valami elől, a menekülése azonban sokkal inkább fakad hirtelen felindulásból, mint gondos tervezésből, ezt pedig már a nem túl felkészült ruházatából is megállapíthattam volna, ha sikerül gyorsabban gondolkoznom. Nem mondok semmit, csak bólintok egyet. Párkapcsolati problémákra tippelnék, az pedig abszolút nem az én területem, szóval jobban járunk, ha nem megyünk bele a témába és kap tőlem hasznavehetetlen tanácsokat.
Már a második mélyre szívott és bent tartott slukk után érezni kezdek valamit; lassan, de biztosan kúszik felfelé a régóta vágyott tompaság és én alig várom, hogy végre tetőtől talpig beborítson. Erős ez a cucc, erősebb, mint amilyennek tűnik… Átveszem a másik oldalra, amint felém nyújtja a saját kezét egy bemutatkozás utáni kézfogásra. Megrázom, mikor a tenyerembe csúsztatja az övét és visszapasszolom egy kicsit a szálat.
Hát… Inkább úgy mondanám, hogy van még hol laknom. Minden látszat ellenére – teszem hozzá egy halvány vigyorral, hajléktalannak ugyanis tényleg nem nevezném magam. Munkakerülőnek vagy munkanélkülinek már annál inkább. Eddig az életművész volt a nyerő kifejezés, újabban viszont már nem vagyok olyan biztos benne, hogy bárki is irigyelné azt a karriert, amit a kilencedik szektorban felépítettem magamnak. Most már nincs semmim.
A karomra terelődik a téma, erre a kérdésre pedig szinte azonnal és szemrebbenés nélkül adok választ. Megpróbáltam kikaparni valamit a bőröm alól, amit tudom, hogy soha nem fogok tudni eltávolítani magamból, különválasztani minden mástól, ami én vagyok.
Kutyák. Vadkutyák, bejönnek az elkerített területekről. – Hazudni valahogy mindig sokkal gyorsabb és egyszerűbb, mint megmondani az igazat, főként, ha a tartalma semmit sem számít. Egy idegenről van szó; ma látom Grace-t először és utoljára. Persze fognyomok híján elég átlátszó és megkérdőjelezhető a magyarázatom igazságtartalma, de remélem, nem bánja, hogy megkönnyítem vele mindkettőnk helyzetét.
A szökdöséshez kapcsolódó emlékeket már én kergetem a felszínre. Végtére is fogalmam sincs, a mellettem ülő kivel lakik együtt, csak azt tudom, hogy néha jó hallani, nem csak te hozol a világon átgondolatlan döntéseket.
Elég bonyolult volt a kettőnk kapcsolata – vonok vállat elmélkedés közben – Mondjuk úgy, hogy megpróbáltuk egymást szeretni. – Nem alakul minden úgy az életben, ahogy azt akarjuk, és ez olyasmi, amit korán megtanultam, de csak most fogadtam el igazán. Egy ideje azzal dolgozom, amim van: alkoholt veszek, ha tudok miből és felvágom a karjaimat, ha másképp nem jön el az időszakos megkönnyebbülés. A pillanatnak élek ahelyett, hogy előre számolnék; beletörődöm az értelmetlen vágyakozás helyett.
Ha előbb-utóbb ismét hozzám kerül a cigi, újabb adagot tüdőzök le a füstről. Nem kell már belőle túlzottan sok ahhoz, hogy nyúlni kezdjen a vászon a szemeim előtt – elégedetten veszem tudomásul, hogy bármi is van benne, hamar sikerült tőle beállnom. Érzem, mert a következő szavain már sokkal hosszabban kell gondolkoznom, mint amilyet elvárnék a saját felfogóképességemtől; belassul körülöttem a világ és még a filozofáláshoz is kedvem támad hirtelen.
Hogy értve nem emlékeznek? – vonom össze a szemöldökeimet, de aztán csendesen folytatom tovább, mert azt hiszem, tudom, mire gondol. Ha meghalnék ma, senki sem venné észre, és reggel is ugyanúgy felkelne a nap New York felett, ahogy mindig. Mennyi kéne neki…? Egy hét, talán kettő, és kitörlődne a létezésem összes bizonyítéka: megtalálnák és széthordanák, aztán elfújná a szél.  – Ha úgy vesszük, nem olyan rossz dolog elfeledettnek lenni. Vagyis szar, elég szar az egész, de van egy jó oldala – pillantok rá, visszaadva a szálat, ha azóta valóban járt még nálam egyszer – Senkinek sem tartozol felelősséggel, senkinek sem kell magyarázkodnod, és nincsenek többé elvárások, amiknek meg kell felelned. – Nem okozhatsz csalódást senkinek, s ha ő is annyira elhagyja önmagát, ahogy én tettem az utóbbi néhány hónapban, már a saját lelkiismeretednek sem igazán.
Ismét felé fordítom a fejemet és hosszan tanulmányozom az arcát, mielőtt leadnám a tippet a korára. Tippelni könnyebbnek érződik most, mint fejben kiszámítani a sajátomat – ez utóbbiról teljesen sikerült elfeledkeznem az elmúlt évek alatt. Nem gondolok rá valami gyakran, mert senki sem kérdezi.
Húsznak mondanálak. Huszonegyek – kerekítem felfelé a számot a jointra biccentve, egykor ugyanis ez volt a klassz dolgok legális korhatára az USA-ban. Amikor még voltak korhatárok és államok, na meg rendes törvények. Sokszor eszembe jut, mivé váltam volna egy normális világban.
Vigyorogva fordulok vissza a fal irányába. Létezik, hogy mégis van nála pénz? Persze a kettőnk közt megosztott cuccon felül semmit sem kérnék már tőle, így is több jutott ma nekem a jóból, mint azt eredetileg reméltem – és persze kihasználni sem akarom Grace-t.
Őszintén? – húzom el a számat, mialatt azon agyalok, a lány az igazságra kíváncsi-e, vagy inkább egy szépen hangzó hazugságot szeretne hallani. Az előbbi mellett döntök. – Valószínűleg alkoholt vennék. Ha maradna még utána, akkor kaját, illetve… Ahogy magamat ismerem, felmérném a lehetőségeimet és kisakkoznám, hogyan fér bele mindkettő. De tényleg elinnám a nagy részét – felelek végül bólogatva. Nem szégyellem a hegeket és nem szégyellem az alkoholizmust sem, sem pedig a tényt, hogy saját magamat juttattam ebbe a helyzetbe és ebbe a reménytelen állapotba. Úgyis az arcomra és a ruháimra van írva, és ott van mélyen belekarcolva mindkét karomba az igazság – eltitkolnom bármit is belőle felesleges erőfeszítés.
Érdeklődve pillantok oldalra, amint a ma esti terveit kezdi felvezetni, a szajhák hallatán azonban képtelen lennék visszafogni a kitörni kívánkozó nevetést, szépen félbeszakítva ezzel a monológját. Nem is tudom, hogy tényleg ilyen jókedvem lett-e a társaságtól vagy inkább a fű lenne a hibás, de tetszik, hogy a boldogság látszatával keveredik a tompaság, amiért olyan hosszú ideje sóvárogtam.
Bocsánat, bocsánat – nevetgélek tovább elhalkulva, ugyanis eléggé meglep, hogy erre rakott félre; Grace egész egyszerűen sokkal inkább tűnik annak a fajta lánynak, aki ingyen is megkaphatja azt, amit szeretne. – A legnagyobb örömmel iszom veled – fűzöm hozzá szélesen vigyorogva – Ha nem zavar, hogy valószínűleg be fogunk hányni ez után – utalok az egyre leégő szálra, amiből már csak egy egészen kevés maradt. Megemelem a szemöldökeimet. – De legalább addig sem hányunk egyedül, nemigaz? Addig sem vagyunk elfeledve.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2