Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Erdős terület, Geneseo környéke •
reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jan. 28, 2021 4:44 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Howls & growls
Anastasia & Asto Vidatu
beautiful creatures, delightful little monsters
Minden eltelt pillanattal nő a dühe, szinte fokoznom sem kellene, mégis megteszem, hogy végül egy biccentéssel hagyjam annyiban a témát. Látszólag, hiszen talán mindkettőnkben marad még ebből a különös haragból, amit néha nem árt közel tartani.
Legalább látja a hibáit, bár ennyi idő után ez már kevés, száz év alatt azért mégiscsak ragadhatott volna rá valami démonibb is az egyszerű felismerésnél.
Végighallgatom a szavait, de csak egy vállrántást kap válaszul. Nem lep meg, hogy nem ért egyet, hiszen még nagyrészt emberként gondolkodik. Zavarja, amikor szembesítem vele, de ez az igazság, talán pont ezért vesztette volna el miatta a fejét, hacsak Sagdid meg nem jelent volna az utolsó pillanatban, és meg nem zavarta volna a kitörését. Valahol bántam, kíváncsi lettem volna, meddig menne el, bár sokat azért nem reméltem volna tőle, ezért is olyan könnyed az a mozdulat amivel a kutya felé indulok, a háttérbe szorítva nőt egy pár pillanatra, amíg összerakom mi történt.
Amint rápillantok, még elkapom az arcára rajzolódó gúnyos mosolyt. Azt hiszi dühítene? Ezzel nem. Mással már annál inkább. Amitől igyekszek nyugodtabbnak tűnni és nem beszélni hozzá, a haragom nem szállt el azonnal, itt van még, ahogyan már egy ideje bennem volt, ő csak a felszínre hozta, ráerősítve arra a kavargó fellegre. Magára kellene hagynom a nőt, de mégsem teszem – talán pont azért, mert kíváncsi vagyok, mi történik. Mi történne, ha egyszer újra... – Asto Vidatu. – Egy ideje már így ejtik, bár már évezredek óta ez sem mond semmit, a korábbi még ennél is idegenebb lehet. Évezredek teltek el, mióta abbahagytam a híresztelését, és pont így el is felejtették a halandók. De sosem az volt a lényeg, hogy tudják ki vagyok… ezért is felejtettek el olyan gyorsan.
Pontosít a kérdésén, de válasz előtt még egyszer felmérem. – Talán. – Ennyire szeretné? Bár ettől még nem adnám könnyebben, megjegyzem.  – De a mostani fejlődési ütemed alapján az több, mint száz évbe telne. Addig bármi történhet vele… - Végigsimítok a kölyök fején, aki csendben fogadja az érintést. Rosszabb esetben elpusztulhat, jobban pedig máshoz kerülhet… vagy ki tudja, megtartanám?
Érti? Még ha teljesen nem is hiszem el, azt látom, hogy legalább sejti, érzi, még ha egy részét tagadná is. Körbepillant és az erdőt figyeli, mintha gondolkozna, én pedig hagyom neki, a kutyákkal foglalkozok, indulni készülve, hiszen nem sok megbeszélni valónk maradt, itt akár le is zárhatnánk… csakhogy nem fogjuk. Merthogy a démonnő is maradna még, ki tudja milyen reményekkel. És én is maradnék még, ki tudja milyen szándékokkal.
A szavai erősek, de mégsem győz meg teljesen arról, hogy visszanyerte a bátorságát, hiszen az eddig is illékony volt nála, csak a haragja csitította, de a félelem mindvégig ott bujkált benne, még ha próbálta is mélyebbre ásni, vagy éppen a zsebeibe rejteni a remegő kezét, mintha úgy nem látnám, mintha úgy nem érezném.
- Kamak. – Végül hagyom, hogy jöjjön csak, elnyomom a fekete tekintetem és úgy indulok én is tovább Sagdid léptei nyomán.
- Pontosabban? Ha csak a keresés miatt érdekel, Sagdid is meg tudja találni. - Én pedig nem terveztem ennél is jobban felhívni magunkra a figyelmet, ha még valaki erre tévedne... ez a találkozás elég lesz erre az estére, ezért is pillantottam olyan szúrósan oldalra rá, amikor fütyülni kezdett a kutya után. - Egyelőre az is elég, ha követjük. Csendben. Mielőtt még újabb társaságunk adódna. - Tehát füttyszavak és kiabálás nélkül, ha lehet. Azt pedig egyelőre inkább nem fejtettem ki, hogy kinek az érkezésére számítanék. Abból, hogy a kutyák egyértelműen öldöztek valakit, talán már lehetnek ötletei. - De a nevére is hallgatna. Jobban, mint Chamrosh... - Lepillantok a karomban fekvő ebre, és egy pillanatra mintha meg is rezzenne az ajkam széle, ahogyan összetalálkozik a tekintetünk, de amilyen váratlanul érkezett, úgy el is tűnt, mintha jelentéktelen lett volna. Mert az is.
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Jan. 27, 2021 11:11 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Asto Vidatu Anastasia

Kezd roppant mód felbosszantani ez a pokolfajzat. Hiába is próbálkozok úgy sem fogja elhinni, amit állítok. Miért is tenné, elvégre tényleg semmi nyoma kíséretnek.
- Öregebb és tapasztaltabb vagy elvileg, pontosan tudnod kéne, nem gondolod? – válaszolok beletörődve a ténybe, hogy ezt nem fogom tudni bemagyarázni neki. Folyton csak az jár a fejemben nem kellett volna elindulnom megkeresni a pici gazdáját. Lehet az lett volna a legjobb, ha ott magára hagyom, úgy is megtalálta volna, nem? Nem tudtam volna megtenni, nem vagyok hozzá elég lelketlen, még mindig a régi morálok a régi ösztönök mozgatnak. Szívem szerint minden alkalommal mikor erre ráeszmélek elbujdosnék egy mély lyukba. Gyűlölöm őket mégis olyan vagyok, mint ők. Csak beletörődve sóhajtok, ez a beszélgetés kezd nyűgössé válni, azt hiszem mindkettőnk számára. Hiába is próbáltam az elmúlt száz évben levedleni magamról az emberi gondolkodásomat egyszerűen tehetetlen vagyok ellenük. Hazudok, mikor kimondom jó vagyok így Mephistonak, mert nem így van, ő maga is próbál már egy jó ideje jobb belátásra bírni, de sajnos itt nem a belátásról van szó, hanem arról, hogy fogalmam sincs, hogy jussak el odáig, hogy akár csak kicsit is olyan lehessek, mint ők. Mint Hél, mint Mephisto, mint ez az alak, aki itt áll előttem.
- Ezt én is így vélem – mondom halkan és sütöm le a szemeimet beletörődve. Ha tudni nem is tudom, de sejteni sejtem mi lett volna, ha Irigy elenged, hogy kedvemre tegyek azok ellen, akik akkor bántottak. Megijeszt a tény, hogy az az érzés az elmúlt évszázaddal és tettesek halálával tova szállt. Haragot még mindig érzek, de már nem igazán irántuk - elvégre már nincs is már ki iránt éreznem közülük -, hanem a gazdám iránt, aki nem engedett a közelükbe. ”Veszélyes…” tudom, de mégis nem lett volna jó tanuláság? Nem kértem volna, hogy egyedül menjek, akár Hélt is elküldhette volna velem. Nem kell hallgatnom… tényleg nem, de ha sarkon fordulnék és elindulnék nem úsznám meg ennyivel, mert biztos nem hagynám csak úgy itt a picit vele.
- Úgy vélem amúgy sem érteném, hisz én már egyszer megtapasztaltam milyen olyannak lenni, mint ők. Még, ha a lelkemet sikerülne is elnyomni akkor is tudom, milyen érzés volt együtt érezni velük. Érteni csak elméleti síkon érthetitek őket elvégre érezni képtelenek vagytok. Lehet nem tudom és nem is fogom tudni felfogni mennyire is láthattok beléjük, de vannak róla sejtéseim. Az igazság az, hogy felesleges erről vitázni, hisz az igazság fogalma relatív dolog, a te szemszögedből neked, az enyémből pedig nekem van igazam – le kellene zárnunk ezt a vitát, mert teljesen értelmetlen. Sosem fogunk dűlőre jutni, sosem fogjuk megérteni egymást. Gúnyolódik rajtam, ami a haragomat csak még jobban fokozza, de mielőtt az elszabadulhatna a démon kutya érkezése észhez térít. Nem lenne célszerű és jó, ha neki támadnék, számomra legalábbis cseppet sem, öregebb, tapasztaltabb, démonibb és minden bizonnyal erősebb is, mint én.
- Biztos van olyan formája is, amit a hozzám hasonló zöldfülűek is ki tudnak ejteni. Ők is hívnak valahogy. De ha neked meg teszi akkor Vénség lesz a neved, nekem ez is megfelel – húzódik egy halvány gúnyos mosoly a szám sarkába. Magamra hagyna, de én viszont még mindig nem tudom elengedni a picit. Felteszem a kérdést, ami megfogan bennem, de félre ért, igaz… én nem fogalmaztam meg jól a kérdést.
- Úgy értem démonibb, ha démonibb lennék, mint most, akkor nekem adnád? – nézek a szemébe határozottan a szemeibe, mint aki döntést hozott. Végül is valami olyasmi játszódik le bennem, ami miatt Mephistoval szemben kissé bűntudatom van, mert úgy jön le, mintha rossz tanár lenne, de nem így van, ebben biztos vagyok elvégre Hél is az ő keze alatt vált olyanná amilyen. Úgy gondolom túl erősek az iránta való érzéseim, talán ez lehet az ok, talán félek, ha a lelkem eltűnik már nem tudom őt úgy szeretni, ahogy eddig és talán pont ez akadályoz meg abban, hogy démonibb legyek. Nem tudom biztosan, de egy próbát megér.
- De figyeltem… értem miről beszélsz – nem vagyok ostoba, naivnak lehet, hogy naiv vagyok, de teljesen ostoba nem. A következő kérdésre magam mögé nézek. A felvigyázóm már biztos útnak indult. Pár percig figyelem az erdőt, a szél néma suttogását. Tudom, ha most a vénséggel tartok és közben Mephisto előkerül Hél nagyon meg lesz büntetve, ha bajom esik lehet meg is tapossa őt, de démon, ki fogja bírni… viszont, ha a sikerül ellesnem az öregtől egy- két dolgot, ami, hasznomra vállhat, talán még a kutyust is elnyerhetném tőle és Mephisto is büszke lehet majd rám. Tudom, ez a naiv, de optimista gondolkodás még mindig halandóhoz méltó, de talán ez segít majd, hogy tovább lépjek. Visszafordulok a démonhoz elhatározva magam. Nincs konkrét tervem a megtalálásra, de úgy gondolom több szem többet lát.
- Induljunk Vénség nem érünk rá egész este itt ácsorogni, nem igaz? – kérdem és elindulok abba az irányba amerre a felnőtt kutyát láttam futni. A félelem újra rám tör a gondolattól, hogy egy vadidegen démonnal tartok ahelyett, hogy haza szaladnék a démonnőhöz, a kezem remegni is kezd, ökölbe szorítom és zsebre dugom. Az igazság az, hogy csak olyan tudás van a birtokomban, amit a földi ebekhez használtunk, fogalmam sincs, hogy működik- e, de jobb nem jut eszembe, majd megfigyelem ő mit csinál és megpróbálom elsajátítani.
- Hogy hívják az elveszett vérebet?  - fordulok vissza a gazdához, majd a karjaiban pihenő kölyökre pillantok. Kicibálva az ökleimet a zsebemből két ujjamat a számba véve füttyögni kezdek. A sebesült kölyök már mozgatja is a fülét a hangra, nem tudom vajon a másik is reagál majd valahogy rá?
- Azt mondtad nem úgy kell bánni velük, ahogy a földi jószágokkal, akkor mutasd meg kérlek, hogyan is kell csinálni, igazán kíváncsi vagyok rá  - intek magam elé invitálva őt.
credit
reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Dec. 28, 2020 10:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Growls & howls

beautiful creatures, delightful little monsters

[You must be registered and logged in to see this image.]- Miért olyan fontos, hogy meggyőzz az ellenkezőjéről? – Mintha kettőnk közül nem ő kérdezett volna vissza olyan magasra szegett orral, hogy szerintem Mephisto magára hagyná őt? Bár a válasz az lenne, hogy nem, ha kicsit is vigyázni szeretne rá, nem engedhetné hosszú pórázra – most mégis minden jel arra utalt, hogy a kedves egyedül mászkál a sötét erdőben, amiről azt hiszi, ismeri. Egy részét legalábbis. De vajon ezt is? Figyelte, hogy merre megy? Vagy elvakította a cél, hogy megtalálja a kutya gazdáját? Akit talán nem is erre kellett volna keresnie, mégis, az erdő mélyére jött. Hozzám. Vajon menekülne már? Nem, mert nem hagyná magára a kölyköt velem. Velem, akié. Szánalmas. Bár túlélte ideáig.
- Teljesen más okokból. – Gyorsan visszarántom magam mellé, mielőtt még hamis álmokba kergetné magát, bár azokat szépen össze lehet törni, annyira azért nem hosszú ez az este… vagy mégis? De előbb a másik kölyköt is meg kellene találni, majd visszamenni. És visszakapni Chamrosht is, akit olyan makacsul tart a kezében, mintha máris a sajátjának érezné. A tekintetem a védően fonódó karjait figyeli. Máris ragaszkodna hozzá? Akkor sem kaphatja meg. Nem érdemli meg. Nem fogom rá pazarolni, még Chamrosht sem. Hiszen vele ellentétben ő nem tűnik reménytelennek.
- Azzal a démonná válás egy eléggé alapvető lépésén ugranánk túl. – Nem érti. Vagy csak nem akarja, valahol neki is látnia kell amit közleni próbálok vele. Vagy túl finom lennék? Lehet. Mostanában túl sok a különös részlet erre, talán még rám is hatnak. – De nem muszáj hallgatnod. – Tényleg nem lenne, már rég itt hagyhatta volna a kölyköt, de nem tette. Mert ragaszkodni kezdett hozzá. Valamihez amihez nem is kellett volna, amit ha pár hónappal később ismert volna meg, nem így alakult volna a beszélgetés. Nem állna ennyire sértetlenül, még ha felül is kerekedett volna a pokolkutya korlátozott hatalmán, legalább egy sikeres harapás nyoma maradhatott volna a testén. Ehelyett pedig, Chamrosh a sorsába törődve fekszik a karjai közt, szinte küzdelem nélkül adva át magát a sorsnak.
- Vagyis, amíg nem váltál teljesen démonná, nem tudhatod, milyen is az, mennyire értheted meg az embereket és az életüket. – A saját szavait fordítom ellene, anélkül, hogy kicsit is elbizonytalanítana a kis monológja. Évezredek, vagy milliók tapasztalatát nem teszi semmisé az ő alig százévet megélt gondolatmenete, hiszen a fajtám számára elképzelhetetlen idők óta itt van, és teszi a dolgát. És ha körbenézett volna a pokolban, tudhatja, hogy egészen jól. Foghatja az emberekre is, abba hitbe ringatva magát, hogy ők mind csúnya gonosz szörnyetegek – de a valóság az, hogy semmik a démonokhoz képest. Üres hüvelyek, bábok, akiket madzagon rángatnak a felsőbb hatalmak, akiknek legfeljebb a küzdés ajándéka adatott meg, de a végén úgyis behódolni kényszerülnek az egyik oldalnak. A szabadság álomképe mellett nőnek fel, de a valóság az, hogy nincs olyan sok lehetőségük, mint remélnék. De hogyan értené meg mindezt a démonnő, amíg emberként gondolkozik? Szinte érezni még a lelket belőle, valamit, amire már igezán nem lenne szüksége. Még csak nem is látja, mennyire lekorlátozza azt amivé válhatna így… A gondolatot engedem megjelenni az arcomon, ami lassan megy át valami lenézően sajnálósba, de ahogyan a felhők mozdulnak az égen, a gyérülő fényben el is tűnik, mintha nem létezett volna. Hiszen pont mint az árnyak játéka, csak egy felejthető illúziónak tűnő pillanat…?
- Megrémiszt. – Nem engem, őt. Szinte érzem a félelmét a rezdüléseiből, amiket ő talán láthatatlannak hisz, nekem viszont évezredek óta erre éleződtek ki az érzékeim, felismerni ezeket a jeleket, rájönni, mikor kell mögélyük nyúlva a magasba emelni őket, finomítani, tökéletesíteni rajtuk, elérni, hogy belülről emésszék fel, lassan mérgezve, marcangolva, apró cafatokra szedve az elméjüket, amíg a valóság értelmét veszti… de ő még közel sem tart a rettegés eufóriájánál, még csak remeg, csak félti a saját jólétét, talán a kutyáét is… olyan sokat veszthetne? Vagy ez is csak egy újabb ösztön, amitől nem tudott szabadulni?
- Mindkettőtöknek, igazából.
A korábban lassan bimbizó haragja végre kinyílni látszik, de mielőtt teljes pompájában elszabadulhatna, megzavarnak. De nem akárki, Sagdid csatlakozik közénk, a véres pofáját nyalogatva mesélve el mindent amit tudnom kell, mielőtt újabb szaglásásba kezdene az utolsó hiányzó szökevény után. Valahol kár, hogy így félbeszakadt a korábbi beszélgetésünk, de legalább visszaterelte a gondolataimat a megfelelő irányba. Nem az Ana nevezetű démonjelölt miatt vagyok itt. És talán minél kevesebb időt töltünk együtt, annál jobb… mielőtt mégis valami meggondolatlant tennék. Bár már kevésbé meggondolatlan, ha többször is lejátszódtak már a fejembe a képek, mégis… az alkalom nem jó. A körülmények túl kényesek, és abban sem vagyok biztos, hogy most vissza tudnám fogni magam. Újra.
- Csak egy kérdés volt. – Közlöm az egyértelműt, de miért kellett túlreagálnia? Tuskó az korábban voltam, most csak érdeklődtem, bár tudtam a választ. – Nagyon hatékony módszernek hangzik. – A hangszín a szokásos nyugodt volt, de mégis, talán nem volt nehéz odaképzelni valamennyi iróniát közéjük.
A következő válaszára inkább elpillantok, gyenge próbálkozás volt a visszavágásra. – Kétlem, hogy megrémisztenél a saját nevemmel. Bár sokféleképpen ejtették már, és valóban hajmeresztő tud lenni, hogyan a hozzá nem értő ajkak formálják az eredeti formáját, túl fiatal vagy ahhoz, hogy esélyesen sejthesd hogyan kellene ejteni. – Talán pont ezért használják a régebbi alakot olyan kevesen, egészen pontosan egyetlen démon olyan kitartóan, a többi nyelvén már Asto Vidatu vagyok, valami, amitől nem ráz ki a hideg amikor kimondják. Bár az ő szájából az eredti is olyan különösen hangzik, mint minden más ami érinti őt, egyszerre jelentéktelen, de a legfontosabb dolgok egyike is.
Már indulnék, de a kérdésére mégis megállok egy pillanatra, hogy hátra forduljak, így a válasz a szemeit figyelve érkezhet. – Nem az erőszinted a probléma. – Nem érti, még mindig nem, a nemtetszésem pedig kéretlen vendégként jelenik meg ismét a máskor olyan biztosan olvashatatlan vonásaim közt. De ez, ez pont egy olyan dolog amit nehéz elviselnem. Nem elég, hogy ilyen, még el sem ismeri a tökéletlenségét, meg sem próbálná belátni, és úgy tesz, mintha ez egy édes játék lenne, és csak úgy kiérdemelhetné a démonlétet a közel semmiért cserébe, Mephisto oldalán csüngve, mint egy emberek által írt regény magatehetetlen főhősnője.
Bár talán számára jót tenne, ha velem tartana, ha látná Kamakot is, aki egy egészen más világ, bár szintén nem teljesen formált, ő a skála másik vége. Nem véletlen a nevük. Bár számára aligha mondanak ezek az alakok bármit is. – Mintha nem figyeltél volna ez elmúlt percekben. – Hiszen elmondtam, nem? Mindketten selejtes példányok, ami önmagában nem mindig rossz, de ha a hiba pont az elemi részükben van, abban az esszencben ami a fajtájukat azzá tenné ami, valamiben, amit a természetes szelekció máskor magától írt ki, már problémásabb. Mert egyelőre mindketten egyfajta könyörület miatt vannak életben. Chamrosban láttam valamit, amiért nem hagytam, hogy széttépjék a társai. Talán Mephisto is így volt ezzel a nővel, látott benne valamit, de mit? Talán csak a szabályosan formált vonásait, talán csak ennyi ami miatt könyörült rajta. Vagy több lenne? Nem mindig kell ennél több, van akinek már ennyi is bőven elég indok… - Szóval, be is veted azt a jól eltervelt keresési stratégiádat, vagy csak állsz egyedül ökölbe szorított kézzel az erdő közepén? Vagy egyáltalán… emlékszem még a visszaútra? – Talán jogos kérdés, ki tudja merre kószált a fák közt, aki járatlan az erdőkben, az könnyen azt hiheti, hogy minden út nagyon hasonló.
Sagdid közben már egyfajta nyomra talált, s egy biccentés után előbbre is rohant körbenézni. Ezzel egyidőben rezzen a karjaim közt Chamrosh is, de egy szisszenéssel nyugalomra intettem. Mára már elég volt neki ennyi szabadság, egyelőre nem engedem ki a kezemből. A pillantásom Anara kerül pár másodpercre.
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Dec. 18, 2020 8:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Asto Vidatu Anastasia

- Miért ennyire fontos neked ez most? – érdeklődöm ahelyett, hogy választ adnék a kérdésre. Iszonyat mód kiakarja húzni belőlem, hogy egyedül vagyok, azt akarja, hogy beismerjem, de nem értem ez mire jó neki. Lehet tényleg az lett volna a legjobb megoldás, ha haza viszem magammal a csöppséget, akkor megúsztam volna ezt az egyre kellemetlenebbé váló beszélgetést. Magam is tudom, hogy minél mélyebben bele megy, a nem vagyok egyedül kérdésbe, annál szürreálisabbnak kezd hatni az, hogy próbálok kitartani az nem létező igazam mellett. A pokolra való kérdésére egy felvetést dobok be mivel nem fűlik a fogam ahhoz, hogy egy olyan helyről trécseljünk, ahová a lelkem nem igazán vágyik.
- Remek, legalább ebben egyet értünk – bólintok a válaszára határozottan, de érzem ezt az állapotot már nem sokáig fogom tudni fent tartani.
- Nem tudunk tovább lépni azon, hogy én ilyen vagyok? – látszólag nem változik semmi az arckifejezésén, de valahogy mégis feszélyezettebbnek érzem a légkört és vérfagyasztóbbnak. Minél többet, hangoztatja, hogy emberi vagyok annál inkább kezd az agyam túl csordulni. – Tényleg szerencse, hogy nem vagyok – reagálom le ennyivel a szavait – Tudod a vélemény csak egy dolog, felesleges tépned vele a szádat. Én megfelelek így a gazdámnak, úgyhogy neked felesleges ilyen dolgokkal törődnöd, legalábbis ez meg az én véleményem – eléggé elkanyarodtunk az eredeti témától. Nem azért jöttem, hogy egy vadidegen démon fajzat megbotránkozott szövegét hallgassam arról, hogy miért nem vagyok „jó” démon, vagy az ő szavaival élve, egyáltalán démonnak tekinthető. Időnként előtör belőlem a keserűség, amiért más vagyok, mint a többiek, de hiába próbálok hozzájuk hasonlítani nem megy. Néha már úgy érzem, hogy sosem leszek olyan, mint ők sosem tudok felhagyni a szánakozással. Hél szerint ez akadályoz abban is, hogy az erőm teljes valóját használjam. Igazából egészen eddig cseppet sem zavart, amennyire akartam és amennyire hasznomra volt annyira képes voltam használni a képességeim legjavát. Nem akartam hatalmat, élesben láttam mivel jár, ha túl sokan le akarnak taszítani a trónodról. Ugyan ez az emberek világában történt, de kétlem, hogy démon körökben ez máshogy működne. Sőt, tudom, hogy annál sokkalta brutálisabb lenne. Ezért is elégszem meg a helyemmel, a képességeimmel, saját magammal. Most valahogy mégis előtör az érzés, mennyivel könnyebb lenne, ha akár csak Hél szintjét megütnék a képességeim, kevésbé fojtogatna most a félelem, amit az előttem álló démon láthatólag észrevett már. A mosolya egyenesen vérfagyasztó.
- Én ezzel azért nem értek teljesen egyet, ha nem tapasztaltál meg valamit akkor magát az érzést nem tudhatod, hogy milyen, maximum sejtheted mit vált ki, de mivel nem vagyunk egyformák ebben sem lehetsz száz százalékig biztos. Ha nem engednek azok közelébe, akik iránt végtelen a haragod és a gyűlöleted, nem tudhatod, hogy tényleg képes lennél-e megtenni azt, amiről hiszed, hogy így lenne – mondom miközben elmerengek vajon tényleg mivé válhattam volna, ha Mephisto visszaenged Oroszországba démonná válásom után. Mindig azt gondoltam véres és könyörtelen bosszút állnék azokon, akik részt vettek a családom kiirtásában, de igazából sosem derült ki, hogy a lelkem engedte volna- e vagy kudarcot vallottam volna. Talán, ha akkor Mephisto elenged én sem olyan lennék amilyen most. Újra a kíséretem témáján lovagol, kezd most már nagyon bosszantani.
- Mit számít az neked? – kétlem, hogy tartana a kíséretemtől mégis folyamatos velük foglalkozik. Kezd számomra teljesen érthetetlen lenni a dolog miértje.
- Mégis kinek ártana? És ki mondta. hogy a vesztébe űzném? – kérdezek vissza, képtelen vagyok már a fennhangom visszafogni, a dühöm egyre jobban kezd rajtam úrrá lenni, hiába próbálom elfojtani. A következő kérdésére nem válaszolok, sejtem, hogy a pokolkutyák legjavához más bánásmód dukál, mint a földi jószágokhoz, de a kicsi amit még a kezemben tartok más, mint azok amiket én ismerek, más mint a többi. De egyébként is, ott van mellettem Hél, ő biztos tud segíteni és ha Mephisto visszatér végre biztos megtanítana bánni vele. A harag elönti az agyam és se lát, se hall módjára az erőm elszabadulni készül, de a közeledő fehér pokol jószág megzavar, ami nem is akkora baj, mert ha rátámadok biztos nem úszom meg épp bőrrel. Még így sem biztos. A picit végül visszaengedem, de a szívem szakad meg, hogy a gazdája kezében látom pihenni. Érdeklődik csak ezzel a kutyával találkoztam- e én pedig készségesen válaszolok.
- Te egy igazi tuskó vagy – fújtatok. Idióta egy kijelentés volt ez egy démon számára, de mindegy. – Hogyhogy, hogy? Nyilván elindulnék és keresném, mint mindenki más – horkantok fel szét tárt karokkal szem forgatva. A homlokom dörzsölöm, tényleg ostoba gondolat volt felajánlani a segítségem. Újra megpróbálom megtudakolni a nevét, de rendes válasz, helyett megint csak egy flegma visszakérdezést kapok.
- Azt, amit te annak a tényével, hogy hol van a kíséretem – fonom össze a karjaimat magam előtt, miközben a kezében pihenő kölyköt figyelem.
- Mond, ha erősebb lennék… nekem adnád? – teszek fel a kérdést, ami a kutyát figyelve megfogan a fejembe. Azt mondja haza kéne menjek. Tudom, hogy igaza van, tudom, hogy az lenne a legjobb, ha ezt tenném. „Kislány…” ez a szó visszhangzik a fejemben. Ökölbe szorítom a kezem és csikorgatom a fogaim. Valahogy nagyon nehezemre esik elengedni a kutyát, pedig látom, milyen nyugodtan sóhajtozik a gazdája kezében.
credit
reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 06, 2020 12:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Growls & howls

beautiful creatures, delightful little monsters

[You must be registered and logged in to see this image.]- Tehát valaki csendben figyeli, ahogyan egy idegen pokolkutyával szaladgálsz az erdőben? -  Érzi, hogy valahol nevetséges a gondolat? Még ha valóban annyira fontos is az Irigység számára, hogy megóvja minden áron – és bár az eddigiek alapján valamiért mégis fontos neki, vagy valaki másnak – ez akkor is túlzás lenne kissé, hogy az árnyékokból figyeljék, vagy csak előugorjon valaki amikor sikítana. Annyi plusz lépés és energia megőrizni valamit, ami ellentmond mindennek ami természetes… amit a természet maga szokott kiszűrni a hibái miatt. Megéri küzdeni ezek az erők ellen?
Fél. Vagy ha még nem is, akkor fog, és kellene is. Nem csak tőlem, mástól is. Félnie kell. Ezt az egyet éreznie kellene, hogy miért rossz amiért ilyen maradt, hogy ez veszélyes, hogy ez természetellenes. De nem úgy tűnik, hogy zavarná. Ez nem. Talán azt hiszi, hogy démonná válni ajándék? Hiszen talán pont így is bántak vele, ajándékként. De ez a hatalom nem szabadna ingyen járjon.
- Ebben biztos vagyok. – Lassan elmosolyodok, de semmi természetes nincs benne, akárcsak érzelem sem mögötte, üres és hideg. Mellette felesleges lenne azzal fáradnom, hogy valószerűnek tettessem. – Ha ismernéd, nem élted volna túl. Ebben a formádban biztosan nem. – Hiszen csiszolatlan, ha van is benne lehetőség, még nem hozták elő teljes pompájában azt, több réteg emberi mocsok mögött bujkál még mindig.
Pislogás nélkül hallgatom a szavait, látszólag változatlan türelemmel, de ez most valóban csak ennyi látszat, mert minden szava egyre zavaróbbá válik, mintha csak sérteni próbálna velük. – Aranyosan emberi gondolat. – Valóban az, náluk talán szép eszmék ezek, de a pokol szabályai nem ilyeneken alapszanak. Nem azok, amik mellett én éltem. A gyengék vagy ostobák nálunk elpusztulnak, annyiszor, ahányszor szükségük van rá ahhoz, hogy válhassanak valamivé. Legyen az csak árnyék a sötétben, egy kimagasló alak akit követnek, vagy éppen az, aki vakon követi ezeket. De ő, ő egyikhez sem tartozott, nem volt még formába öltve, de még előkészítve is alig… - Nem, ha az alárendeltem lennél, már rég meghaltál volna. Legalább egyszer. – Az eddigiek alapján sokkal többször is. – Ítélkezést végrehajtani talán nem, de megfogalmazni a véleményem már igen. – Főleg így, hogy a gazdája nincs a közelben. Akkor is csak a saját bőröm kellene féltenem a főbűn esetleges haragjától… De ezek csak szavak. Valami amit sok démon nem ért meg, szavak és tettek közt nagy különbség van, de sokukból hiányzik az a kontroll, ami időben megfékezné őket, hogy különbséget tehessenek a kettő közt.
A hangja már remeg, a hideg mosolyom pedig szélesedik. Még mindig nem érzek örömet, de így legalább láthatja, hogy tudom, érzem, hogy fél, pedig még csak beszélgettünk, még alig mozdultam felé, és máris fél. Érzi már, hogy mennyire esetlen? Hogy miért is kellene változnia? Mert Mephisto nélkül kiszolgáltatott. Egy óvatlan pillanat, és vége az üres kis démoni életének. Amitől ajándékba kapta, nem biztos, hogy jó ötlet ajándékként is kezelnie. Előbb vagy utóbb találkozni fog egy olyan démonnal, akit nem fog érdekelni, hogy kihez tartozik. Vagy pont, hogy a gazdája címére pályázik majd, és ha az ő útjába kerül, gondolkozás nélkül tenné félre őt. Ha tényleg annyira fontos a főbűnnek, miért hagyja így? Szinte céltáblaként legyeskedik körülötte. Talán pont ez a célja vele.
Lassan indulok felé, a beszélgetésünk alapján nem tűnik hasznosnak, ezért is kellene rövidebbre fogni, elvenni Chamrosht és menni tovább, mielőtt a mostaninál is nagyobbra nőne a zavaró kavargás a bensőmben. Amióta zárva a pokol, még én is könnyebben mások torkának ugranék, ami nem tetszik. Valami változni kezd, ami szintén nem tetszik. Ráadásul pont egy ilyen démon kerül elém, ami ismét nem tetszik. Azt hittem, a kutyák majd lefoglalnak és elfejtetik az összes többi furcsaságot… erre pont ő jön velem szembe.
- Nem kell mindent átélni vagy érezni, hogy tudd, milyen is az. Ha nem így lenne, a démonok sokkal kevésbé lennének hatékonyak. Eddig sem kellett nekünk lélek, hogy végezzük a dolgunkat a föld felett és alatt. Lelkem nincs, de lelkeim vannak. – Évezredek alatt keresett, gondosan válogatott lelkek. Akiknek mára már csak formaság, hogy emberként léteztek. Mert már rég nem azok, már rég többek annál az isteni szikrával megáldott sárkupacnál amik életükben voltak. Egy szint, aminek még csak az alját kapargatja az előttem álló démon.
Megfeszül. Jól teszi, félnie kell, hiszen szinte minden, ami ebben az erdőben van, árthatna neki. – Merre van a kíséreted ilyenkor? – Nem akarná hívni őket? Bár ahhoz még nem fél eléggé, ahhoz talán már igen, hogy magától is megforduljon a fejében a gondolat, ha valóban nincs egyedül. De így lenne?
- Néha a hasonlóságokat távol kell tartani egymástól, mielőtt túl erősre növelnék egymást. Amit tennétek egymással, csak ártana. Nem azért kezdtem el Chamroshal foglalkozni, hogy amint odaadom valakinek, a vesztébe űzze. – Akkor csak feleslegesen ölném az energiát bele, egy kutyába, aki még ha nem is ideális, van benne lehetőség. Ha nem így lenne, nem lenne még mellettem Csak értő kezek kellenének hozzá, valami, ami Ananák aligha van. - Tudod egyáltalán, hogy egy ilyen kutyának mire van szüksége? – Vagy csak úgy bánna vele, mint egy emberi korccsal? Ha így lenne, csak idő kérdése lenne, hogy elszabaduljon a kutya valódi természete. Aki még ha szelídebb is a társainál, valahol mélyen ő is a pokol könyörtelen szülötte. Valami amit úgy tűnik, Ana nem akar megérteni. Átveri az apró külső, arányos vonások, de ezek a kutyák sokkal többek ennél.
Még mindig nem fél eléggé, még mindig helytelen eszmék vannak a fejében, amiket ráadásul őrizgetnek és ápolgatnak is neki, meg sem próbálva gátat szabni a veszélyes gondolatoknak, amiket ki kelle írtani, felül kellene írni benne. Ezért is hergelem tovább, meg talán azért is, mert már ő is szítani kezdte bennem azt a tüzet, aminek léteznie sem kellene. Most nem, így nem.
Elszabadulni látszik az ereje, de túl tanulatlan ahhoz, hogy igazán fenyegetve érezzem magam tőle, ha meg is sebezne, a végén úgysem ő állna felül. Nem lenne esélye, egyedül biztosan nem. És a korábban emlegetett társasága még mindig sehol. A sajátjai helyett viszont a sajátjaim mentik meg, bár akaratlanul, de úgy tűnt, Sagdid érkezése megzavarta annyira, hogy visszatérjen a józan esze. Kivételesen bánom a dolgot, ha rámtámad, elég jó indokom lett volna ártani neki, így viszont…
Viszont Sagdid érkezését sem hagyhatom figyelmen kívül, végül is ez az este nem Anaról szólt, még ha ilyen kitartóan meg is próbálja tönkretenni számomra.
A préda elkapva, egy kutya viszont még hiányzik, ezért is fordulok ismét a démonnak csúfolt nő felé, már Chamrossal a kezemben. Mert az ostoba kutya nem vigyázott eléggé, és nem akarom, hogy ennél is jobban lesérüljön. A gyógyulása időigényes lenne, az elpusztulása meg kellemetlen. Már így is vesztettem kutyákat a pokol kidobása miatt. – Talán. – A kérdésből már igazán sejthette, hogy keresek még legalább egy kutyát. De a válasza ismét haszontalan, de meg sem lep. Az lepett volna meg, ha hasznosnak bizonyult volna. Már fordulnék vissza a kutyákhoz, mikor újra megszólal, én pedig felszaladt szemöldökkel pillantok vissza rá. – Segíteni? Mégis hogyan? – Nem hittem, hogy hasznos lenne számomra, sőt, ha valamit, akkor kerülnöm kellene, főleg amíg nem vagyok teljesen biztos abban, hogy mi ez a változás. Bár még nem nőtt túl rajtam, nem is szeretném hagyni, hogy eluralkodjon. És a közelében erősebben érzem. Még irányítható, de bosszantó emlékeztető arra, hogy az imádott rendszerem már nincs többé.
A következő kérdését már nem várom egy helyben maradva, hanem indulnék a szimatoló Sagdid után, aki úgy tűnt, nyomra bukkant. – És mégis mihez kezdenél vele? – Valószínűleg semmit sem mondana neki a nevem. És a poklot sem ismeri rendesen. Nem látom, de szinte érzem, hogy még mindig Chamrosht bámulja, ezért visszapillantok rá. – Meg kellene keresned a “kíséreted”. – A hangsúly alapján még mindig nem hiszem, hogy a közelben lenne ilyene. Azt már elhiszem, hogy régen szokott lenni neki, hiszen csak az magyarázná meg, hogy még előttem állhat. Vagy ez, vagy pokoli szerencse, amiből lassan ki kellene fogynia. – Az erdő ilyenkor nem kislányoknak való. – Bár tanácsokat sem kellene osztogatnom neki, mégis végig ezt tettem. Csak talán észre sem vette, fenyegetésnek és kötekedésnek, szidásnak és ítéletnek vette őket, pedig őszinte gondolatok voltak csak, amiket hosszú évek tapasztalata aggatott rám. Valami, ami neki még nem adatott meg.
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Dec. 02, 2020 6:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Asto Vidatu Anastasia
A reményeim hamar szerte foszlanak arról, hogy mélyen érinti a hova tartozásom. Csak biccent egyet rá és ennyivel le van tudva az egész. Cseppet sem veszi magára a dolgot. Vajon ki ő vagy mi ő valójából? Miért nem reagált sehogy arra, hogy Mephistohoz tartozok? Talán egyenrangú lenne vele? Még ennek a gondolatára is össze ugrik a gyomrom. Érdeklődik arról, hogy egyedül kószálok-e, de erre, ha belegebedek sem fogok neki egyenes vagy igaz választ adni, biztos vagyok benne, hogy nem a segítőszándék miatt érdeklődik. A kijelentése eléghatározott egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán tényleg tudja az igazat… Nem az kizárt. Ez valami démoni csel, lehet, hogy nem vagyok a démonok démonja, de fel kell ismernem bizonyos dolgokat, ennyi idő alatt legalább ezt meg kell tanuljam felismerni. Akárhogy is meg kell próbálnom, tartani a nem vagyok egyedül látszatát, legalább addig míg tényleg nem leszek már egyedül.
- Honnan veszed, hogy Irigy elengedett egyedül? -kérdezek vissza határozottan. Igyekszem tartani magam, de a félelem kezd bennem gyökeret verni, úgy gondolom, ha ennek jelét adom még nagyobb bajba kerülök. Nem vagyok neki szimpatikus ezt már akkor leszűrtem mikor az első pár szóváltáson túl voltunk. Szinte pislogás nélkül figyelem őt minden mozdulatát. Egyszerre támad bennem futhatnék és földbe gyökerezettség. Ő egy erősebb és tapasztaltabb démon, még ha nem is tudok róla semmit ennyit már sikerült leszűrnöm. Nem jutnék messze. Kezdem úgy érezni ez az egész már nem a kutyáról szól, hanem arról, hogy a „fajtám” szúrja a szemét. A fajtám… igazából az elmúlt közel száz év alatt nem találkoztam magamhoz hasonló démonnal. A pokolról érdeklődik. Eddig java részt ott éltem, de nem voltam szabadjára engedve, hogy kedvemre kószáljak. Mondjuk nem is szívesen kószáltam volna egy olyan helyen.
- Tudod, te magad. Biztos többet volt időd felfedezni, mint nekem – mondom ki, amit gondolok. A pokol nem az a hely, amiről szíves örömest bájcsevegnék. Kioktat, de valódi választ nem ad. Abban igaza van, hogy az emberek is épp ugyan így kinézik maguk közül azokat, akik kicsit mások, de ez nem jelenti azt, hogy neki is foglalkoznia kell vele.
- Én ilyen vagyok amilyen és te is olyan amilyen. Igazából semmi közöd ahhoz, hogy más vagyok. Nem vagyok az alárendelted, nem vagyok a szolgád, de még csak az ismerősöd sem, úgyhogy nem áll jogodban ítélkezned felettem – a mondat végére a hangom kissé megremeg. Továbbra is küzdök a feltörő keserű érzéssel. „Szét szedni minden apró részletet...” Vajon szó szerint érti, amit mond? Tényleg embereket szedett szét ahhoz, hogy megértse, hogy is működnek? Ahogy figyelem egyre biztosabbá válik számomra, hogy így volt. Veszélyes alak rám nézve erre már korábban rájöttem. Mindezek ellenére valahogy egyre nő bennem a feszültség, a harag iránta.
- Nem mondanám, csak nem szeretem, ha olyanok vádaskodnak és ítélkeznek felettem, akik nem tudják, milyen elveszteni, elhagyni a lelküket. Valamit, ami a magadfajtának sosem volt és nem is lesz – közeledik én pedig egyre jobban befeszülök. Nem támad, pedig érzem a fenyegető, fojtogató érzést. Miért csinálja ezt? Vajon halálra akar rémíteni? Igazán démonra valló gondolat, de nem ez zavar, hanem az, hogy jó úton jár. A félelmem mellett a haragom is nő amiért egy olyan dolog miatt „gyűlöl”, amiről nem is én tehetek és amin nem is tudom, hogyan változtathatnék. Úgy érzem ő tudna rá pár tippet adni, de azt biztos nem akarhatom és Mephisto sem, hogy az ilyenek ötletei által váljak ténylegesen démonná. A kutyát érintő szavaira nem reagálok csak egy halvány szarkasztikus mosoly jelenik meg az arcomon.
- Hasonlítunk? – kérdek vissza elmerengve. – Egy okkal több, hogy foglalkozzak vele, hogy törődjek vele – túl emberi vagyok, tudom ezt jól. Még ember mivoltomban tört elő a gyűlölet a saját fajom és a „jó képviselői” iránt. Valahol mélyen már akkor gyűlöltem magam, azért amiért közéjük tartoztam. A saját fajom csinált belőlem és a családomból viccet a saját fajom árult el és pusztított el mindent, ami valaha fontos, kedves volt nekem. Épp ezért török ki amikor az mondja ember vagyok. Nem vagyok! Nem akarok közéjük tartozni! Lassan már nem tudok uralkodni a saját képességeimen. Mikor azt mondja úgy kezel majd, mint egy embert teljesen elönt a harag, onnantól pedig teljesen elveszítem magam felett az irányítást. Beszél hozzám, de a tudatomig nem érnek el a szavai. Mielőtt elkövetném a végzetes hibát és rátámadnék meghallom a vonyítást. EZ térít vissza önmagamhoz. Leengedek mindent, amit már támadó pozícióba készítettem és mikor megjelenik a fehér pokolkutya elengedem a kölyköt. Ő visszasomfordál a nagyobb társához. Mikor a gazdája a nyakánál fogva felkapja összeszorul a gyomrom. Valahogy ettől a látványtól emberként is ugyanez az érzés keringett bennem. Nem tudom, hogy a szavai a kicsihez vagy hozzám szólnak. Fogat csikorgatva figyelem őket.
- Igen! – válaszolom határozottan. – Nem volt más vele és az úton sem láttam senkit vagy semmi hozzá hasonlót. Miért kellett volna? – érdeklődöm egy lépést előrébb lépve. Meglepetten veszem tudomásul, hogy a haragom teljesen lecsenget, de ennek ellenére mélyen a remegés még ott lapul bennem. – Segítsek megkeresni? – kérdezem meg ó, de igazából abban a pillanatban meg is bánom. Még hogy segíteni… inkább most kéne elfutni és vissza sem nézni. - Most már igazán elárulhatnád ki vagy te? -  A picit figyelem a fiú kezében és valahogy képtelen vagyok meg tenni, annak ellenére is, hogy ő saját döntéséből visszasietett hozzájuk.
credit
reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Nov. 20, 2020 10:19 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Growls & howls

beautiful creatures, delightful little monsters

[You must be registered and logged in to see this image.]A válaszára csak egy semmitmondó biccentést kap, főbűnhöz tartozik, aki szövetkezett az egyik lovassal, lehetne ennél veszélyesebb gazdája is, bár egyelőre azért sem néznék más szemmel rá, ha maga Lucifer játékszere lenne. Az, hogy ki hagyta ennyire szabadon nem változtat azon, hogy gúny nélkül nehéz ráhúzni a démon szót, s bár a hatalmat megkapta, az eddigiek alapján nehéz azt mondanom, hogy ki is érdemelte.
Biztos, persze, hogy az, hamis önbizalom ezernyi rétegét magára ölti, eljátssza a démont, de ennyitől nem lesz az, démonnak lenni nem csak annyiból áll, hogy megkaptad a vele járó hatalmat. Úgy tűnt nem ment át azon a szenvedésen amin a legtöbb a démon, ami valóban ezzé gyúrja őket. Előbb darabokra kell törni a lelküket és teljes lényüket, hogy a semmiből újra formálhassunk valamit, ami már méltón elfoglalhatja a helyét a pokolban és nevezheti magát közülünk valónak.
A válaszaival úgy tűnik nem less készségesebb, de legyen, ha így akarja, megoldom én. – Szóval egyedül. – Olyan határozottsággal nézek a szemébe, mintha valóban tudnám a választ amit legfeljebb csak sejthetek. Ha lenne egyéb veszély az erdőben, tudnom kellene, még ha nem is kijátszhatatlan a rendszerem, egyelőre több okom volt azt hinni, hogy egyedül játssza a nagykislányt az erdőben, minthogy kísérgetik. Bár az biztos, hogy felügyeletre szorul, s nem szabadna magára hagyni amíg ebben a sajnálatos állapotában rekedt. Micsoda hatalmas kár lenne a démoni fajra nézve, ha véletlenül bajba kerülne, mert mondjuk összefut valakivel, akivel nem kellett volna… vagy felhúz valakit akit nem kellett volna. Ezzel a modorral könnyedén megteheti, bár már önmagában az állapot, amiben ragadva maradt is zavaró.
Minden kiejtett szavával kevésbé értem, hát járt a pokolban, de mégsem ismerheti annak minden titkát, mert nem úgy néz ki, akit bedobtak a tűzbe, akit tépdestek a karmok, aki örlődött a fogak közt. Nem, őt nem törték meg, rá vigyáztak, elzárták a szörnyek elől, de minek? Tologatni az elkerülhetetlent… még az irigység sem vigyázhat rá örökké, s mi sem bizonyítja ezt jobban mint a tény, hogy itt van velem kettesben, mindenféle testőr nélkül, a maga védtelen magányában. – Oh, és milyen hely? – Meséljen csak, ha annyira biztos benne, hallgatom, mintha nem ismerném évezredek óta. Mondja el, hogy az ő szemeiben milyen az otthonom, mi az amit látott belőle, vagy csak mesékből szőtt magának képet?
- Azt mondtad emlékszel az emberként leélt rövid életre, magyarázni kellene neked, hogy miért nem szeretik a lények a másságot? – A helyzet persze nem ennyire egyszerű, talán sejti ő is, de a tekintetem alapján ennél bővebb választ nem fog kapni ilyen könnyen. A haragom nő, hiszen a létezésének ténye is zavaró nekem, valami érthetetlen, valami, aminek különösen most nem szabadna megtörténnie. Át kellett volna formálni, amit most látok magam előtt egy súlyos mulasztás, ami bár nem az ő hibája, ez nem jelenti azt, hogy elviselhetőbb lesz ránézni.
- Többet tudok az emberekről, mint amennyit te átéhettél alig két évtized alatt. Évezredeknyi előnyöm van. – Érzi a súlyát, mennyire csekély ehhez képest amit ő tapasztalt? - Átélni nem tudom, átérezni sem, de nem is akarom. Nincs szükség rá, volt időm elemezni őket, szétszedni szépen minden apró részletet, amíg rá nem jövök, hogy hogyan működik… - Megnyugtat amerre visz ez a gondolat, az emlékek mik társulnak hozzá… de ő csak egyre dühödtebb. Érzékeny téma, úgy tűnik a nagy démonlány nem szereti, ha a szemébe mondják az igazságot. Talán pont azért, mert tudja, valóban az ez, kegyetlen igazság, valami, amihez talán nem szokott hozzá az aranykalitkában amiben tartották. Hogyan szabadult el?
- Csak nem… irigy vagy? – Nahát, mint a gazdája. Pontosabban Mephisto egy aprócska morzsája.
Dühít. Annyi minden zavaró benne, annyi ok lenne szabadulni tőle, ezért is indulok szokatlan lendülettel feléje, olyan ingerültséggel ami máskor távol áll tőlem… de talán ezért is illékony, kordában tartom, visszahúzom mielőtt még rászabadítanám, magamban tartom és édesgetem, de így, ha mégis csattanna, az fájdalmasabb lesz…
Látszólag visszatér a nyugalmam, a levegő viszont még mindig feszült, a fenyegetés nem csökkent, csak a tekintetem vált újra emberivé, miközben a félelmét figyelem. Mert észreveszem a jeleket, hiszen pont ez az egyik különlegességem, mások félelme. – Nem miden kutya eszeveszett vadállat. De vannak olyan tulajdonságok, amiket nem engedhetünk meg túl erősre nőni… - Ez most talán nem csak a kutyáról szólt, talán túl mélyen figyeltem őt ahhoz, talán rájött ő is. Bár Chamroshra is igaz volt. – Hasonlítotok. – Ahogyan én és Sagdid is, csak velünk ellentétben, az ők hasonlóságaikat távol kell tartani egymástól, mielőtt túl megerősítenék egymást.
- Nem kellene aggódnod miatta. – Mert ezt teszi, aggódik, de nem kellene. Vagy inkább nem szabadna. Ez is egy újabb tulajdonság, ami az embereké, nem a démonoké, a törődés. Biztosan tudja ő is, ezt is mind az összes többi hibáját amik egyértelműen virítanak a homlokán, hátán, és minden porcikáján céltáblák ezreit vésve rá. És újra robban, hangosabban, mint bármikor korábban, és látványosabban is, a környezetében lévő mozdítható dolgok súlyukat vesztve emelkednek fel, de más nem történik. – És most? – Ha elkezdte, fejezze csak be, mit szeretne, csak nem támadni? Újabb rossz döntés lenne a sorban, ami azzal kezdődött, hogy magához vette a kutyámat. Biztosan ki tudnám szabadítani az irányítása alól a tárgyakat, ennyire kényeztetve nem lehet túl erős nekem. Mégis várom a folytatást, még ha nem is hiszem, hogy lenne bátorsága támadni. Nem tenné. Fél. Talán pont azért, mert tudja, hogy más vagyok, hogy nekem nem okozna gondot bántani őt, hogy talán még az sem zavarna, hogy a kutyám még a karjai közt van, hogy talán egyikőjüket sem kímélném. De az igazságot aligha tudja, csak feltételezget, ahogyan én is teszem.
De megzavarnak. Ismerős hang, amire felkapom a fejem, hiszen Sagdid csatlakozott közénk, elégedetlen nyalva egyet a véres pofáján. Tehát az ember probléma egyelőre megoldva. – Kamak? – A kérdésre a levegőbe szagol, majd az orra a földre tapad s keresni kezd, egy kölyök és az ember megvan, de egy még hiányzik. Chamroshra pillantok, aki már úton van a nagy fekete felé, utánozva őt próbál hasznos lenni, bár a léptei sánták még, és nem tetszik a szög amiben tartja az egyik mancsát… sóhajtva kapom el a nyakánál fogva, s emelem a karjaimba. – Elég gondot okoztál mára… - A kölyökre pillantok, majd Anara, mintha kicsit neki is szólnának a szavak, de utána mégis folytatom egy kérdéssel. – Ő az egyetlen, akivel találkoztál?
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Nov. 10, 2020 9:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Asto Vidatu Anastasia
A levegő kezd megfagyni köztünk, minél tovább tart ez a beszélgetés. Ekkor döbbenek csak rá, hogy eddigi életem során nem igazán találkoztam démonokkal Mephisto, vagy Hél nélkül. Mephisto nem is igazán szeretett kiengedni otthonról, most már kezdem érteni, hogy miért. De ő eltűnt és most sehol sem találjuk, hiába is keressük. A démon kíváncsi kihez tartozom, mire egy röpke percre a földre szegezem a tekintetem. Nem akarok Mephistonak gondot okozni, de azt hiszem ehhez már késő. Talán, ha elmondom visszavesz az agarakból? Kitudja… De, ha flegmán odavágom, hogy semmi köze hozzá, akkor, biztos, hogy felidegesítem. Ami nem lenne sem szórakoztató, sem célszerű a jelenlegi helyzetemben.
- Irigyhez tartozom – jelentem ki határozottan és várom ez a tény miféle reakciót vált ki belőle. Irigy… Valahogy mindig is nehezemre esett ezt kimondanom, de most valahogy meglepően könnyedén hagyta el a számat. Talán, ha Mephistonak hívtam volna nem is tudta volna, kiről van szó, elvégre általában mindenki Irigynek hívta őt. A fenyegetésemet fel sem veszi. Miért is tenné? Hiszen egy maga fajta démon nem lát bennem semmi ijesztőt. Hogy is találhatna, hisz talán sosem tettem semmi olyan dolgot, ami igazán démoni. Az az egy- két megszállt ember aligha nevezhető „nagy” démoni tettnek. Pedig hajdanán milyen lelkes voltam. A családom pusztulása után megesküdtem, hogy vadászni, fogok a tollpárnákra és az emberekre. Legfőképp azokra akartam, akiknek köszönhető volt apám cárihatalmának bukása és minden más porig rombolása, amiben egykor hittem és amit egykor szerettem. Azt hallottam még sírhelyet sem állítottak nekik. Vágytam akkoriban vissza, hogy lássam mi folyik ott, hogy igaz-e az a sok sötét dolog, amiről pletykálnak. Hiába az elszántság, eddig nem volt alkalmam végezni akár eggyel is, de talán nem is voltam, vagyok még felkészülve rá.
- Én biztos vagyok benne. Nyilván te máshogy látod a dolgokat, de én így gondolom – válaszolom őszintén. Abban biztos vagyok, hogy ebben a vitában sosem fogunk dűlőre jutni. Igazából már nem is érdekel csak azt akarom, hogy a kiskutyával minden rendbe legyen. Egy ideje nyugodtnak tűnik, de nem tudom mit tenne, ha elengedném őt. Ahogy ezen gondolkozok megcsapja a fülem újabb kérdéses kijelentés.
- Talán igen, talán nem na erre aztán biztos nem kapsz választ. Utálom, mikor Hél minden rezzenésemet figyeli, mint valami dadus a rábízott gyerekét, és azt is, hogy minden elkövetett szerinte hülységért megszid. Most viszont szívesebben hallgatnám a nyivákolását és a kioktatását, mint hogy egyedül legyek ezzel az alakkal. Titkon nagyon remélem, hogy már elindult megkeresni, mert kezd az az érzés keringeni bennem, hogy nem úszom meg ép bőrrel ezt az estét. Igyekszem kontrollálni magam és ellenállni a késztetésnek, hogy elrohanjak.
- Neked lehet, de én még nem tartok ott, hogy ez összemosódjon, én még emlékszem az emberként leélt rövid életemre. Talán, ha annyi idős leszek, mint te, akkor majd nekem sem fog már jelenteni semmit, de most még sokat jelent. Egészen eddig, java részt lent éltem – igaz egy magam nem igen mehettem sehová, csak az emberek világába. – Tudom, hogy milyen hely… ha erre akartál célozni.
„Egy démon” ez a kijelentése… cseppet sem tart a saját fajába tartozónak, ami valljuk be nem is csoda, talán azok sem tartanak, akikkel együtt élek. Más vagyok, ezt valahogy mindig érzem, abból is ahogy kezelnek. Sejtettem, hogy a fiú nem rendelkezik lélekkel, így nem is igazán érthet meg.
- Mond és miért szúrja a szemed, hogy más vagyok, mint ti, démonok? – teszem fel nyomatékosítva az utolsó szót, ahogy ő is tette. – Ha nem rendelkezel lélekkel nem is tudhatod, min megy át az, akinek meg kell tanulnia elhagyni azt. Pont ez miatt nem ítélkezhetsz felettem, mert még annyira sem tudod, mint én, hogy kell lélektetlenné válni, hisz neked nem is kellett ezt megtanulni. Te eleve azon szerencsés helyzetben voltál, hogy születésedtől fogva tudtad, hogyan kell démonként élni – vágom a fejéhez dühösen, de nem is vagyok benne biztos, hogy rá vagyok dühös. Mintha egy kötelet húznának meg a nyakam körül, ahogy megindul felém. A jeges tekintete és a mozgása is rémisztőnek, hat egy magam fajta át nem szellemült démonnak. Ahogy meg áll, mintha a hurok is abbahagyná a szorítást. A szívem hevesebben ver, már magától a tudattól, hogy ez az alak, hogy tudna engem bántani. Mind ezek ellenére próbálok nyugodt és mozdulatlan maradni. Iszonyatosan nehéz nem azonnal elrohanni. De tudom, messzire úgy sem jutnék. Tudom, hogy igaza van abban, amit mond. Tudom, hogy a pokol egy kegyetlen hely a számára, a fajtánk számára. Ahogy beszél a kölyökről, kezdem úgy érezni, hasonlít rám. Különc a fajtája között akárcsak én.
- Szóval szerinted selejtes csak azért, mert nem egy eszeveszett vadállat? Pont úgy, ahogy én is, igaz? – kérdezem meredten a földet bámulva. Fáj… a tény, hogy más vagyok, hogy nem tudok beilleszkedni a környezetembe és az nem segít, hogy ezt még a fejemhez is verik.
- Nem is alkudni akarok. Csak ellátni a sérüléseit – mondom, de eszembe sem jut, hogy tud olyat mondani, amivel igazán felhergelhet. Pedig képes és meg is teszi. A tény, hogy nem vagyok elég démoni önmagában nem bosszant fel, de az, hogy egy kalap alá vesz a nyomorult halandókkal már annál inkább.  – Nem vagyok ember! – üvöltöm el magam dühömbe és észre sem veszem, hogy a haragom által a környezetemben minden mozdítható mocorogni kezd. A fogam csikorgatva figyelem minden rezzenését a másik démonnak. Tudom, hogy esélyem sincs ellene, de alig vagyok képes ezen a kijelentésen úrrá lenni. A szemem befeketedik és a kutyát tartó kezem ökölbe szorul. A körmeim a húsomba vájnak mikor az eddig csak mocorgó tárgyak lassan megemelkednek. Elengedem a kérdését a fülem mellett nem is reagálok rá, mintha nem is hallanám, amit mond és igazából nem is érdekel. Hirtelen egy éles hang csapja meg a fülem, egy hangos vonyítás. A hang irányába kapom a fejem és minden, amit eddig az erőmmel tartottam levegőben egy szempillantás alatt a földre zuhan felverve a port magunk körül. Talán futnom kéne… Ha van esélyem futni akkor az akkor van, ha nem rám figyel. A kicsi felnyüszül, mire rá döbbenek nem csak a szabad markomat szorítottam, hanem a kicsi száját fogó kezemet is. Engedek a szorításon. Majd megpillantok egy fehér árnyat a porfelhőn keresztül a démon mögött. Nagyot nyelek. Még a vér is belém fagy. Nem a kicsi az egyetlen kutyája. Szépen lassan leteszem a kölyköt a földre és várom mihez kezd. Visszamegy? Vagy talán elfut?
credit
reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Nov. 06, 2020 8:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Growls & howls

beautiful creatures, delightful little monsters

[You must be registered and logged in to see this image.]Ilyen picinek még egész helyes. Ha Chamrosh helyett Kamakra talált volna rá, akkor talán nem így gondolná, talán akkor rájönne, hogy amitől fiatal, nem feltétlenül veszélytelen, ez csak Chamrosh hibája, amin javítani kell, mielőtt még túl késő lenne hozzá. De látszólag fogalma sincs arról, hogy mivel jár ha egy lény túl gyenge a fajtájához, pedig a halál és szenvedés fogalmáról kellene ismerete legyen, mégis eltekint felettük, csak a kölyök pillanatnyi szenvedése lebeg a szemei előtt, leragad ennél a részletnél így nem lát mögé.
Egy démon, aki ráadásul sérült állatokon szeretne segíteni. Lassan egyértelművé vált, hogy aki előttem van még nem démon, csak formálisan, nem törték be, nem tanították eléggé ahhoz. Vajon járt már a pokolban? Tudja mi van odalent? Hogy hogyan bánnak ott az olyanokkal, mint ő? Ha ennyire képes volt megőrizni az ártatlanságát, akkor valaki biztosan vigyáz rá, még így is kihívás lehetett, egyedül közel lehetetlen. – Kihez tartozol? – Ki volt az, aki engedte ezt neki, aki elnézte midnen hibáját, aki kedvencnek tartja, mert másnak aligha használhatja így. Egyedül életképtelen lenne odalent. Vagy ez, vagy mesterien játssza a tudatlant. A kérdés akkor az, hogy mégis miért tenné?
Már meg sem lep, hogy félreérti. A fenyegetése lepattant rólam, mintha meg sem történt volna ugrom át, hiszen az eddigiek alapján aligha jelent veszélyt… bár azért tartottam az óvatosságomból, ha mégis meglepne. – Biztos vagy benne? – Téved. Tudom, hogy így van, de a nevelése nem az én feladatom kellene legyen, hanem a gazdájáé, aki… merre is van? A kimondatlan kérdésre körbepillantok, nem úgy tűnik, hogy a közelben van, és Sagdid sem jelezte, hogy veszély lenne az erdőben. – Egyedül vagy? – Elsőre kijelentés, inkább a gyanakvó tekintet teszi kérdéssé, egyre különösebb az egész, egyre érthetetlenebb, ahogyan minden más az elmúlt évek során. Annyi démon közül miért pont ő talált ránk itt? Vagy pont azért, mert nála kaphatok válaszokat? Ha nem is kívülről, majd belülről, talán egy közelebbi ismertség során rájönne, hogy pár karcolás a bozótoktól semmiség ahhoz képest, ami történhetne a kutyákkal, s amire fel kellene készülniük. Bár ők nem a boncasztalra fektetve tapasztalják meg, de a szenvedésük elkerülhetetlen.
A tekintete makacs és határozott, emberként aranyos tulajdonságok, de csak elsőre. Démonként egyenesen ostobák tudnak lenni, főleg ha nem társul hozzájuk elegendő hatalom. – Illem? – Oldalra döntöm a fejem, hihetetlen ez nő. – Úgy beszélsz, mint egy ember. Nem vagy az. A kor csak egy számmá válik, több száz, vagy párezerre felett már szinte összemosódnak. – Tulajdonképpen az eddigiekkel már felelelt is a kérdésre, bár a válasznál fiatalabbnak tippeltem volna. – Láttad a poklot? – Ha kilencvenkilenc, még láthatta.
- Egy démon. – Hangsúlyos az utóbbi szó, ez köztünk a legnagyobb különbség, mert ő eddig aligha tűnt a fajtámból valónak. – Teremtett. – Sosem volt lelkem, a semmiből kellett megtanulnom, hogy hogyan működik, hogyan lehet utánozni, úgy tenni, mintha tudnám milyen lenne vele élni, de a határ mindig élesen állt ezen a ponton, ahogyan lennie is kell.
- Szerintem pontosan tudod a választ. – Tudnia kellene, legalább erre, ha ezt a hibáját sem képes látni, valóban gondja van.
Kioktatni próbál, de nem hatnak meg a szavai, tőle különösen hatástalanul érnek hozzám, hiszen már bebizonyította a tudatlanságát. – Ez még nem szenvedés, csak kellemetlenség. – Az igazi szenvedés nem pár apró vágásnál kezdődik, még ha fiatal és soknak is érzi, nem az. – A pokolban már rég elpusztult volna. A földön is igaz az a törvény, hogy a gyengék elpusztulnak. Vagyis, igaz volt, amikor még nyitva voltak a kapuk. De nem maradhat örökre így, ha nem áll vissza a régi rend, a pokol fog felköltözni ide, akkor pedig tényleg pár vérző seb lesz a legkevesebb amitől félteni kellene. – A gyengédség nem a mi módszerünk. A gyengédség nem segít túlélni a mi körülményeink közt. A gyengédséget nem a mi fajtánknak ajándékozták. Az érzelmek csak akadályoznának a munkánkban. Eddig minden faj betöltött egy szerepet, eddig egy jól munkált gépezetnek tűnt az egész, most meg kezd darabjaira hullni, és ahogy történik, még azt is nehéz néha ráfogni, hogy az apokalipszis kezdete ez. Azt nem épp így jósolták, abba is hiba csúszott, talán ezek mindig is megvoltak, csak szépen takarva, s most sorra törnek felszínre, minden megjelenő darabka tovább törve a gépet, míg végül semmi sem marad belőle?
De ilyenekről beszélni felesleges lenne vele, ha már az alapkoncepciót sem érti, ha már a kutyán is olyan erővel akar változtatni, s fel sem tűnik, hogy arra kérné, változtasson azon amire teremtették. Ezért is indulok felé, még lenne esélye arra, hogy rövidre zárjuk, de túl makacsnak bizonyul ahhoz, hogy feladja az elveit, amiket már rég fel kellett volna. – A kutya nem alku tárgya. – Hiszen ezt próbál, alkudozni felette s a sorsa felett, pedig nem lenne köze ahhoz, hogy mi történik vele. – Ha ennyire szeretnéd emberien intézni a dolgokat, bánhatok úgy veled, mintha valóban közülük való lennél. Mert még az is vagy. Nem vagy démon. – Van valami fenyegető a hangszínben, de még nem támadok rá, előbb csendre intem a kutyát, akinek a mozgása még hátráltathat. Ő legalább most engedelmesen el is hallgat, okos állat, ellenben a nővel, aki egyelőre úgy tűnik, nem sokat tanult a démonként töltött éveiből. A tekintetem még mindig elsötétülve méri fel, már előtte állva meg, alig két méterre tőle. – Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz. – Akárcsak arról sem, hogy mik a terveim a kutyával, csak feltételezéseket dobál, de amíg emberiként tekint a problémára, képtelen lesz megérteni. – És mégis mit tennél, hogy megakadályozz? – Ez őszintén érdekelt. Mert hacsak nem volt hazugság minden szava, aligha tűnt fenyegetőnek. Inkább csak egy felbátorodott kölyökkutyára emlékeztetett, aki még nem tanulta meg, hogy hol a helye. Azokat pedig pontosan tudom, hogyan lehet engedelmességre bírni...
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Nov. 06, 2020 6:28 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Asto Vidatu Anastasia
Miért is gondoltam, hogy majd könnyű lesz véghez vinni az ötletet? Én naiv, azt gondoltam pikk- pakk meg lesz a kutya gazdája ellátja a sérüléseit, aztán mindenki megy a dolgára. Csak, hogy azzal a ténnyel nem számoltam, hogy a gazda egy démon. A tudatom tisztában volt vele mégsem fogtam fel a tény valós jelentését. Már lassan egy évszázada démonok között élek, de mégis valamiért a mai napig úgy tekintek rájuk akár egykor az emberekre.
- Persze, hogy tudom. A gazdámnak is van kettő – jelentem ki – vérengző fenevadak, ijesztőek… - mondom ki, amit Júdásról és Faustról gondolok. – Eleinte tőle is féltem, de így ilyen picinek, egész helyes – ha nem tartanék attól, hogy a száját elengedve megharap megsimogatnám. Persze a démonjának már az sem tetszik, hogy visszahoztam őt, mit szólna hozzá, ha simogatnám is közben?
- Ellátni, egy sérült állat sebeit, nem idő pazarlás – jelentem ki határozottan. Látom az arcán, hogy nem szimpatizál velem, elég hidegnek tűnik, de azt az egyet megtanultam, hogy egy démonnál ez nem azt jelenti, hogy nem eshet neked bármikor, sőt. Pislogás nélkül nézek vele farkasszemet, mikor nem épp a picit és a viselkedését figyeli. „Ennél jobban is fog fájni neki.” úti meg a fülemet a mondat, mire minden izmom befeszül és teszek egy apró lépést hátra.
- Ne merészeld bántani, van szegénynek épp elég baja – horkantok rá most már dühösen, én sajnos sosem tudtam ilyen kifejezéstelenül, hidegen pillantani bárkire, az arcomra mindig is kiültek az érzelmek. Érzelmek… az a dolog, amiben különböztem a démonoktól és amiről úgy hiszem, hogy amíg élek egy hatalmas szakadékot fog képezni, köztem és a fajom többi példánya között. Eddigi életem során sosem találkoztam, magamhoz hasonló démonnal, átváltoztatottal sem, teremtett démonban pedig nem is reménykedem. Vajon ő melyik? Kijelenti, hogy megtaláltam a kutya gazdáját. Mikor útnak indultam azt hittem, ha elérkezek ehhez a pillanathoz és szépen leteszem az ebet, majd távozom. Ez a gondolat egy félórával ezelőtt volt bennem. Most, hogy meg van a gazda mégsem tudom nyugodt szívvel letenni őt és távozni, pedig mennyivel könnyebb lenne. Összehúzott szemöldökkel méregetem a fiút, pont ahogy ő is teszi. Egyelőre nem engedem el a jószágot, de nem is mozdulok, szinte szoborrá merevedek. Akárhogy súgja minden ösztönöm, hogy minél előbb távoznom kéne, hogy elkerüljem a balhét valahogy mégsem tudom ezt meg tenni.
- Faragatlan vagy, nem illik szóba hozni egy hölgy korát, legyen az démon vagy sem – rovóm meg miután kijelenti, hogy fiatal vagyok, volt egy enyhe kérdő hangzással a mondat végén, mégis úgy érzem ő már eldöntötte, tudja a választ. – Száztizennyolc vagyok, de ebből kilencvenkilencet töltöttem eddig démonként. De, ha már itt tartunk bemutatkozni előbb illő, mint mások korát firtatni – a tekintete elsötétül, mire nagyot nyelek. Tegyen bármit, én is démon vagyok nem hagyom, hogy rám ijesszen egy kisfiú kinézetű pokol szülött.
- Te ki vagy? – teszem fel a kérdést. – Én csak Ana vagyok nem kaptam démon nevet, mikor a gazdám átváltoztatott. Teremtett démon vagy? – érdeklődöm, bár nem mintha számítana bármit, ha átváltoztatott is a lelkét már minden bizonnyal hátra hagyta. Talán nekem is jobb lenne úgy, de fogalmam sincs, hogyan kéne mégis csinálnom.
- Mégis miért ítélsz akkor el? – érdeklődöm meg bár van rá egy tippem, az emberi természetem, minden démonnak szemet szúr, és ténylegesen szúrja is a szemét. – Azt alá írom, de az nem azt jelenti, hogy hagyni kell, hogy újra és újra megsebezze magát, azt meg pláne nem kell hagyni, hogy szenvedjen az a szerencsétlen - elindul felém, minden bizonnyal a kutyáját akarja visszavenni, megfeszülök, enyhe remegés tör rám, ahogy közeledik, igyekszem elnyomni a bennem előtörő félelmet, de tudom ő már előbb észrevette ez, mint én felfogtam, akkor sem hagyom, hogy rám ijesszen, démon vagyok a francba is! Szigorú tekintettel nézek a szemeibe, én biztos nem hátrálok meg. Ő nem fiatal démon, legalábbis nem annyira, mint én. Tapasztaltabbnak tűnik, még az is ahogy megmozdul.
- Meglehet, de akkor sem tudok elmenni egy ilyen eset mellett. Nem akarom, hogy hagyd szenvedni! – emelem meg a hangom. – Vagy legalább azt hagyd akkor, hogy én ellássam őt, azután visszakapod – ez a mondat egy határozott kijelentés akart lenni mégis inkább könyörgésnek hallatszott. A picire pillantok, aki ugyan megfeszülve lapít a kezemben, próbálok rájönni, hogy parancsszóra vár a gazdájától, vagy inkább retteg tőle, az is lehet, hogy mind kettő. Felnéz rá és engedelmeskedik neki, hűséges hozzá, mert ő az erősebb, mert ő tartja a kezében a pórázt. Ekkor tudatosul bennem, miért is ragaszkodok, hozzá ennyire. Talán azért küldte őt a sors az utamba, hogy tanuljak tőle? Hogy emlékeztessen a gazdám akármilyen messze is legyen most éppen, akkor is tudnom kell egy nap, majd újra keresztezi egymást az utunk és minden visszaáll a régi állapotába.
credit
reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Nov. 03, 2020 12:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Growls & howls

beautiful creatures, delightful little monsters

[You must be registered and logged in to see this image.]Szerencsére nem. Összevont szemöldökkel emésztem a szavait, hiszen nem szerencse volt az, hanem a kölyök alkalmatlanságának bizonyítéka, hogy ilyen könnyedén hagyta magát elfogni, még ha most újra szabadulni is próbál, már elkésett vele, egy másik helyzetben már rég nem lenne esélye újra próbálkozni a meneküléssel.
A helyzeten az sem segít, hogy még rá is erősít a kijelentésére, pedig a hangszínemből kivételesen rájöhetett volna, hogy nem értek vele egyet. – Tudod, hogy mit tartasz a kezeid közt? – Bár a kölyök nem egy mintapéldánya a fajtájának, sőt, még most is a védelmemre szorulna, hogy veszélyesnek tűnjön. Már ha van esélye feltornázni a hírét az idegen előtt. Mióta sétáltatja ölben? – De rá pazarolnád? – Kicsit fennebb szegem az állam, nem tetszik a viselkedése, miért ragaszkodik ennyire Chamroshhoz, ő az enyém, még ha nem is a legjobb, még nem adtam fel, nem is fogom, nem taníthatatlan kutya, tudom, hogy okos és van benne potenciál, csak elő kell hozni. Az ölben dédelgetés pedig biztosan nem a megfelelő irányba formálná a jellemét.
A szavai tovább érveltek arról, hogy a szívén viseli a kölyök sorsát, az egyetlen probléma az egyenletben, hogy nem kellene szíve legyen, ha félvér lenne akkor elnézhetőbb bűn, de ha démon, akkor aligha lenne oka dédelgetni Chamrosht ismertelenül. Szívesebben hinném félvérnek, de a szavai alapján démon kellene legyen, ha benne sem merül fel, hogy nem csak a démonok látják őket. – Ennél jobban is fog fájni neki. – Azt viszont nem mondom ki, hogy mi, s a szavaim hűvöséből akár félre is értheti, de a valóság az, hogy nem terveztem ártani a kölyöknek, legalábbis direkt módon nem. A tekintetem továbbra is lélektelen szigorral figyeli a kutyát, de a látszatokról már lemondtam, főleg démonok közt. Az arc amivel teremtettek ártatlan, de ez csak az embereknek szóló külsőség, semmivel sem több ennél.
Már eldöntötte a fajom, ezért nem is válaszolok a kérdésére, hiszen így inkább költőinek tűnt, mintsem megválaszolandónak. Az ő faggatózása helyett jobban érdekel, hogy miért tűnik egyre feszültebbnek, és miért öleli még mindig úgy a kutyámat, mintha a sajátja lenne, s mintha ténylegesen védelemre szorulna. Végre eszébe jutott, hogy nem csak a fogai élesek, bár a karmocskái nem feltétlenül elegek a szabadsága elnyeréséhez. Halkan sóhajtok fel, hiszen egyértelmű, hogy magától aligha fogja elnyerni a szabadságát, erre már hiába várok, láttam a vergődését, vagy elengedi a nő vagy kiveszem én a karjaiból, különben ott fog maradni. Vagy mégroszabb, az erősödő rángásai közt újabb sérüléseket szerez magának, ezért is füttyentek halkan, hogy ismét rám pillantson, s a mozduló kezemre ami csendre inti. Az izmait még befeszítve tartja, de legalább vergődést már abbahagyta. Felesleges volt, láttam, hogy így nem fog tudni szabadulni, csak ront a helyzeten, minden szempontból. – Nos, megtaláltad a gazdáját, szóval, el is engedheted. – Ennyit akart, nem? Visszavinni a kölyköt a démonhoz akihez tartozik. Hát itt vagyok, elengedheti és mehetnénk tovább a saját utunkon. Bár a tekintete amivel már egy ideje méreget, azt sejteti, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Mi mást akar? Nem kellene mások dolgával foglalkoznia, nem volt ideje megtanulni? - Fiatal démon vagy? – Inkább kijelentés, csak a végén sejtet enyhe kérdést a hangszín. Ez megmagyarázná az emberi viselkedését, még ha nem is lenne elég indok rá. A másik lehetőség, hogy idősebb, már tényleg megmagyarázhatatlanabb lenne. És sokkal, sokkal rosszabb is, ezt sejteti a pillanatra elsötétülő tekintetem. Nem fenyegetés, egyelőre nem, csak apró jele a nemtetszésemnek.
- Téged másért ítéllek. – Nem biztos, hogy kíváncsi volt erre, de úgy tűnt az a típus, akinek muszáj belefolynia más ügyeibe is. Miért? Mert megköveteik az elvei? Azok, amiket már rég le kellett volna faragnia magáról? Vagy neki, vagy másnak, de nem kellett volna ilyennek maradnia. – A kutyának meg kell tanulnia vigyázni magára. – Ideje volt tenni is valamit, úgy tűnt semerre sem halad ez a beszélgetés, ezért lassan elindultam felé, hiszen túl távolról beszéltünk egymáshoz. Egyelőre nem fenyegetőek a lépteim, bár ez amúgy is csak külsőség. – Az, hogy mit teszek a kutyáimmal, nem tartozik rád. – Nem kellene szorosabban vonnia magához, nem tőlem kellene védeni, de magyarázkodnom sem kellene neki. Chamrosh hozzám tartozik, nem pedig hozzá. A legkevésbé hozzá. Arra lenne a legkevésbé szüksége, hogy tovább puhítsák a már eleve szegényes jellemét. A vadsága még túl mélyen fekszik, bár Sagdid sem tűnik elsőre egy tipikus szörnyetegnek, ő tuja, hogy mikor kell kimutatnia a fogait, ellenben Chamroshsal, aki túlzottan hajlamos meghúzni magát. Bár nem is alfának volt szánva, még mindig túl puha ahhoz, hogy túlélhesse a társai közt, vagy a kapuk kinyílását. Mert egyszer újra fel kell szabadulnia a pokolnak, különben a föld fogja átvenni a helyét, és az senkinek sem lesz ideális.
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 31, 2020 7:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Asto Vidatu Anastasia
Csak egy szokásos estének indul mégis hamar érdekessé válik, mikor megjelenik a kis pokoli jószág. Magam is meglepődök, hogy az emberként tanult technikákat egy ilyen fenevad ellen is képes vagyok alkalmazni. Az emberek talán a démonoktól tanulták a vadállatok szelídítését? Talán, bár az is lehet, hogy ő igazából nem is volt olyan vad még. Elég hosszúra nyúlik a sétám az erdőben, már teljesen be is sötétedik, de még kóborolok keresve valakit, aki tud gondoskodni a piciről. Egy ideje nem ficánkol csak hatalmasakat sóhajtozik és nyöszörög, talán elfáradt és fájnak a sebei. Ilyen picinek egész helyes jószágnak tűnik, amire az iránta és a fájdalmai iránt érzett sajnálatom is rátesz egy lapáttal. A céltalan kóborlás kezdi azt feltételeztetni velem, hogy a démonja magára hagyta a kölyköt. Mondjuk egy démontól ki is telne... had pusztuljon, ha eltűnt. Én sosem tudtam így gondolkodni, még a démonná válásom után sem. Úgy döntök, ha tíz percen belül nem találom meg a gazdiját, akkor elviszem haza és megkérem Hélt, hogy segítsen ellátni a sebeit. Tudom, hogy cseppet sem fog örülni, ha haza állítok ezzel a kis vérengző fenevaddal, de úgysem vág ki a lakásból vele együtt. Lassan a sötétben észre veszek egy tőlem jóval magasabb, szikár, sötét alakot. Megszólítom őt a szerencsém reményében. A reakciója elég fura kissé darabosnak tűnik és a tekintete a lélek mélyére hatolva megfagyassza azt. Egy démon, már biztos vagyok benne abból, ahogy ránk néz, és hogy nem az volt az első kérdése, milyen kutyus? Meglepően fiatalnak tűnik az általam ismert démonokhoz képest. A pici a kezemben mozgolódni és morogni kezd, ahogy megpillantja a démont, mintha csak bizonyítani akarná, hogy képes az elvárásoknak megfelelni, de nem engedem el sem a száját, sem őt magát.
- Szerencsére nem, magam is meglepődtem - válaszolom, majd nyelek egy nagyot. A kutyát lekezelő és megrovó pillantásokkal illeti, ami valahogy cseppet sem tetszik.
- Igen kutyus... - válaszolom - elvégre az, egy kicsi kutya csak az átlagosnál vadabb természettel. Úgyhogy nekem ennek ellenére kutyus - mondom grimaszolva. - Szóval a tied vagy sem? Mert, ha nem akkor nem pazarlom rád az időmet - horkantok fel türelmetlenül, Hél már lassan útnak indul, hogy megkeressen, nem akarom a szemrehányásait hallgatni egész este. Bár, ha a kutya nálam marad, akkor teljesen mindegy, úgy is hallgatni fogom.
- Nem tudom, az arcod nem túl ijesztő, de modorod annál inkább. Szegény pici megsérült, ezért is keresem a gazdiját, de lehet inkább haza kellett volna egyből vigyem és gondoskodnom róla magam. Pokol kutya vagy sem ők is éreznek fájdalmat és nem áll szándékomban tovább kínozni csak azért, mert démonként sérti az egódat, hogy védtelenül látod. Mert démon vagy, igaz? Persze, hogy az vagy különben nem látnád őt - a tény, hogy húzza az időt ahelyett, hogy válaszolna, magához venné és ellátná a sebeit csak felbosszant. Magam is démon vagyok, de egyszerűen sosem tudom a magunk fajtákat és a gondolkodásukat megérteni. A pici újra szabadulni próbál a kezeim közül és az apró, hegyes körmeit szépen a bőrömbe mélyeszti, mire felszisszenek, majd rá mordulok, de eszemben sincs bántani. Látom, amint a démon fiúra néz... fiú hisz olyan fiatalnak tűnik. Kb. annyi idősnek vagy még fiatalabbnak, mint amennyi magam is voltam, amikor démonná váltam. Könnyen lehet, sok évet rám ver, egy démonnál ez elég nehéz megmondani. De nem is igazán érdekel csak az, hogy mi legyen a kölyökkel. Igazából már biztos vagyok benne, hogy ő a gazdája, de egyenes választ várok arra, hogy az övé valamint arra, hogy kezeli a sebeit és nem hagyja kínlódni szegényt. Mert, ha nem így lesz nem adom neki vissza. Magam is már olyan szigorúan méregetem őt, akárcsak ő engem. Mintha az én hibám lenne, hogy nem figyelt a saját kutyájára és elkóborolva megsérült.
- Nincs, és azért fogtam be a száját, hogy ne is legyen, gyorsan gyógyulok ugyan, de nem akarom otthon a szemre hányást hallgatni, hogy hagytam magam megharaptatni egy kutyával. Ne nézz így rám! Ha figyeltél volna rá akkor most nem lennék itt. Úgyhogy ne engem okolj, hanem magadat - húzom a mellkasomhoz jobban a kutyát miközben, hagyom, hogy a mérgem kiüljön az arcomra. - Ellátod a sebeit vagy sem? - teszem fel utoljára a kérdést, ha nemmel válaszol, vagy nem válaszol abban a minutumban sarkon fordulok és itt hagyom, eszemben sincs több időt elpazarolni egy olyan alakra, aki ahelyett, hogy megköszönné, hogy visszahoztam az állatát inkább engem tart hibásnak, mert megtaláltam őt.
credit
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 24 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2