Két évvel ezelőtt
A nagy nap amikor...
...minden hülye feljött a pokolbólFelfelé zuhanni. Luciferre! Száraz síkságon dobott ki magából az a ropogó robajlás, ami palotám kínzócsarnokából ragadott el, ahol éppen formáltam a jövő démongenerációit. Mintha maga a teremtett világ összes hangja zúdult volna a fülemre, légből lett nyomása kalapácsütésként döngette mellemet, a testem tiltakozva vágyott vissza a forróbb forróba, mert Texas ugyan elég meleg ebben az évszakban, de semmi szép, kies pokoli otthonomhoz képest.
- Hogy a faszomba kerültünk ide? - Nyögte mellettem jó kapitányom, kitapogattam a testét, miközben a látóhatárt fürkésztem, hogy betapasszam a száját. Madarak hullottak alá az ördögszekerek felett az égből, fekete szárnyaik kétségbeesetten csapkodtak, bár láttam volna az arcukat, ahogy a Mennyek oltalma helyett a földi pokolban találják magukat.
- Felcsaptuk a Jelenések könyvét - feltápászkodtam fektemből alattvalóim laza körében. Néhányuk puszta fekete füst volt szétszóródott húscafatok felett, mások megőrizték kissé már romos testüket, kevesek ereje bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy épségben átvészeljék ezt a rendkívüli eltávozást a Pokolból, még nem tértek magukhoz.
- Szánalmas csürhe, szedjétek már össze magatokat - sziszegte kapitányom már mellettem állva, karcsú férfi alakját viselte, ha ennél vékonyabb lett volna a karomra tekeredik. Eddig kétszer járt velem a Földön, és egyszer sem élvezte, bezzeg a pokoli csatamezők véres síkjain elemében volt, a Lelkek tengerében boldog bálnaként lubickolt... kemény idők várnak rá, már látom, de a hangját máris megtalálta, kívánságomra, csendesen. - Szégyent hoztok mindannyiunkra, uratokra és Luciferre!
A démonok mozgolódtak, hamarosan egy elhagyatott országúti kisbolt rég kifosztott polcai között ültünk össze mi, akik együtt megmaradtunk a felszínre vetődéskor. Pár tucat egymásra tromfoló elégedetlen hang, dühös elme, ölni vágyó fog, karom, ujjak, bordó és fekete füst. A távoli angyaleső felcsigázta a harci kedvüket, nem sokáig lehetett féken tartani őket. A legegyszerűbb lelkeket elengedtem. Félkész démonkorcsok, akik még csak tanulták a mesterséget, elhullanak mind. A többieket megbabonáztam, de démoni energiáim mintha szűrőn tolakodtak volna keresztül. Kapitányom fenyegetésekkel marasztalta a szétszéledni vágyókat, hármuk teste felfeszítve lógott a zászlórudakon, lerántott bőrük csattogott a felkerekedő szélben, ezt én akartam így.
- Induljatok New Orleans felé, Lucifer városában rakunk fészket.- És te? - suttogta a fülembe kérdőn. Ránéztem és elment a szedett-vedett társasággal, hátrahagyva néhányakat, akiket kiválasztottam. A fele az első éjszaka lelépett, a következőkön pedig tovább aprózódott a birodalom, amíg én megfelelő rejtekhelyet kerestem a testemnek a legkiválóbb őrzőkkel.
Alattvalóim széthullott, feleslegessé vált húsával etettem elkóborolt pokolkutyáinkat, és azok elégedetten vették birtokba ezt az új, ember és angyalvér áztatta földet, mintha csak otthon lettek volna. Ideje, hogy példát vegyek róluk.
- Hogy nézel ki?
- Nem tetszik? - Közönséges egy porhüvely.
- Az volt a cél. Milyen a helyzetünk? - tanulságos beszélgetésünkre két héttel később került sor, de az idő valószínűtlenségét már réges régen megszoktam.
- A légiókból csak vázak maradtak. A mieink a helyüket keresik, az angyalok is alig térnek magukhoz, mindenki menekül. Menekülünk! Gyülekezünk, tanácskozunk! Gyalázat!
- Nem így képzeltük a végső nagy csatát, nem igaz? - nevettem az arckifejezésén, annyira nagyon elkeseredett volt, ez a büszke kapitány, ez a vérontás alvilági apostola, akinek most mégsem jutott több, mint egy gyarló kormányzóság.
- Mennyit ábrándoztunk a nagy napról, amikor a Földre áradó seregeink meghódítják az Alkotást magát és a Mennyekből alászálló angyalok tollaival tömjük ki a párnáinkat! Íme a Végítélet!- Nem így kellene lennie. Ez nem háború. Nem harc. Nincs ellenség és nincs szövetséges, nincs más csak sötétség, káosz és értetlenség.
- Kapitányom, kapitányom, megrémít a Káosz? Milyen démon vagy te? - Nem kevésbé felbosszantott, mint te voltál akkor, amikor hírét vettük az első rohamnak. Emlékszel még rá?
Hogy ne emlékeztem volna?
Huszonkilenc évvel ezelőtt
A nagy nap amikor...
...az angyalok ellopták a showt- Jöjjetek be! - kiáltottam keresztül a sikolyokon, csak néhány új lélek, akiket a legutóbbi utazásomon szereztem odafent. Nehéz a modern kor emberével, velejéig romlott mind, így azt hinnéd, az elkárhozás nem újdonság nekik, de olyan istentelenek, hogy a szenvedés számukra megfoghatatlan és elfogadhatatlan. Kívánságok azok bezzeg vannak.
- GYERTEK MÁR BE! - üvöltöttem, hogy hallják odakint, dörömbölni azt nagyon megy.
- Misran herceg, Luciferre mondom bocsánatodért esedezem, amiért megzavartalak a munkádban, de sürgős híreket kaptunk odafentről - imádtam ezt a tagot, mindig is úgy fogalmazott, mint egy középkori udvaronc. Az is volt. A lelkét azért adta el, hogy meghághassa a királyának lányát. A vére még most is ott kering Nagy-Britannia uralkodóinak ereiben.
- Halljuk őket - intettem segédeimnek, parancsnokaimnak, kiképzőimnek és hóhéraimnak, hogy csendesítsék el a szenvedőket, aztán gyűljenek körém a nagycsarnokban. Elfojtott nyögések köröztek a nagy kupola alatt, beletelt egy kis időbe, mire mindenki végzett, édes kis kikiáltóm rám se merészelt nézni amíg nem lett csend. A bordáim közül valaki más zsigereit szedegettem elő amíg vártunk, újra megjegyezve, hogyha már egyszer Lucifer csontnyúlványos testet adott nekem, akkor nem volna butaság kihagyni a gyötört halandók húsában hempergőzést, ha nem akarom egy örökkévalóságig szedegetni a hajlataimból más darabjait. De igazából miért is ne?
- Eljött a Végítélet!
- Drámai érzék csillagos ötös, mi van még? - Gabriel sereggel indult az emberiség ellen! Mindenkit lemészárolnak! Vérben úszik a Föld!
Mi meg otthon ülünk a seggünkön, Lucifer három éve felment, és... ennyi. Elment a kedvem a nevetéstől.
- ELJÖTT AZ IDŐ!
- IDEJE MEGÖLNI MINDET!
- HERCEG! INDULJUNK!
- VÉÉÉR VÉÉÉRRE ÉHEZEM!
- ANGYALOK A FÖLDÖN!
- A LESZÁMOLÁS IDEJE!
- Jöjjetek be - végtelen pokoli napokkal később a nagytermet még mindig vér, genny, nedvek és démonok cafatjai borították, de egyébként csend honolt és üresség, a kopogás vadul visszhangzott trónusom körül.
- Misran herceg - kis kikiáltóm megviselten hullott a térdeire, jó kapitányom unottan állt mellette, először ránéztem.
- Beszélj.- Még mindig mészárolnak, ömlenek a lelkek. Minden használható démonunk a seregek felduzzasztásán dolgozik.
- De Lucifer nem tért vissza, hogy megindítsa a seregeinket.- Ahogy mondod, Misran herceg - kapitányom csak akkor használta a rangom, ha úgy sejtette nem örülök annak, amit mond.
- Érdekes - a karfába olvasztott koponyán doboltam és a térdeplő csatlósra néztem. Valószínűleg nem túl barátságosan, mert hasra vetette magát úgy darálta el a mondanivalóját.
- Még több angyal jelent meg a Földön, Michael sereggel érkezett, hogy megfékezze a pusztítást, de az emberiség java így is oda, pusztulás a jussa a városoknak, a birodalmaiknak, az ambiciózus vállalkozásaiknak, a gátak mögül kitörtek a Teremtő vizei, égnek az olajmezők, felrobbannak a lőszerek, puszta tarló minden szántó... éhen vész a maradék.
- Én mondom, az angyalok agybeteg népség, hogy azt ne mondjam mindjárt tökhülyék - mélasággal lepleztem a csalódottságom afelett, hogy a földi harcokat csak hírekként tehettem a magamévá, mert a feladataim a Pokolba kötöttek. Az Ördög tán tudja, hogy miért nem engedi szabadjára Légióinkat, de a mohóságuknak gátat vetni képtelen ösztönlényekkel éreztem együtt és a felszínre kívánkoztam. Végül is, herceg vagyok, a vörös az én színem és odafent kijut belőle rendesen.
- Nem gondolnak arra, hogy mi lesz a dohánnyal, az alkohollal, az ópiummal és a kávéval ha lemészárolnak mindenkit? Ki fogja megtermelni a földi javakat, gondozni az Édent, élvezni a gyümölcsüket? Mindent el kell pusztítaniuk, ami élvezetes, csak mert ők képtelenek élvezni?- Mit a terved?
- Felmegyek. Alkalmasabb lelkeket szerzek azok helyett, akiket kénytelenek voltunk darabjaikra tépni, mert elfelejtették, hogy mi a dolgunk. Lucifer seregét gyarapítjuk, és csak azért, mert az angyalok a földön járnak nem vesztegetjük el a sorainkat. Öldössék egymást, és a maradékuk a mienk. Gondoskodj róla, hogy ezt ne feledjék el.- Minden az akaratod szerint lesz.
Két héttel ezelőtt
A nagy nap amikor...
...megszereztelek- Két óra. Hé! Baszom a szád HÉ! - Arthur ütemesen csapkodta a rozsdás motorháztetőt, mintha legalábbis nem hallottam volna elsőre.
- Na? - hozzávágtam a Koldus és királyfi rongyos, szakadt, vérrel festett példányát. Egy iskolásfiú táskájában találtam Chicago külterületén egy éve. A fiú 29 éve bemászott egy esővízelvezető csatornába, hogy elmeneküljön az öldöklő angyalok pusztítása elől, aztán beszorult és megfulladt. Egy bátor különítménnyel jártam arra, akik arra tették fel az életüket, hogy a rommá lett városokból megszerezzenek minden hátrahagyott élvezeti cikket és hasznosítható holmit, amit aztán drágán továbbadhattak. Kockázatos utak voltak, de az emberi kalandvágy, küldetéstudat és mohóság rendszeresen legyőzte a "maradj otthon és termelt krumplit a Central-parkban"-gondolat ésszerűségét. Két ép doboz cigaretta hozzájuttat egy hónap szexhez azzal a csajjal, tudod, azzal, amelyikkel akarod. Paráznaság... ó Bujaság, édesem, biztos arra jártál valahol.
- Két óra múlva indulás. Mindenki itt van?
- Két óra múlva indulunk, minek lenne itt mindenki?- Senkit sem várunk meg.
- Vettem főnök.- Nem sétakocsikázásra megyünk, ez a szállítmány nagyon fontos. Azok ott Fargoban elképesztő mivel küszködnek. Fertőzöttek, pokolkutyák, meg olyan taknyos impfajzatok pfuj pfuj.
- Tegnap mostam le...- Azt osztan minek? Nem szépségversenyre gurulunk, ellátmányt viszünk az ördögbe is.
- Nem jó az ördögöt emlegetni - nevettem az arcába a hajnali órához illő csendességgel, pedig hahotázni tudtam volna. Néha nehéz embernek látszani. Korábbi látogatásaim a Földön az uralkodásról szóltak, hiszen a Pokolnak választottam a csatlósokat, de a modern időkben a lezárt pokolkapuk lehetetlenné tették azt, hogy megformázzuk az elszerzett lelkeket, a földi emberekből kellett kihozni valami használhatót, hogy az angyali harcokban megfogyatkozott sorainkat kipótoljuk. A háborút talán elrontották néhány kényszerű, fogvicsorgatós békekötéssel, de a harc még nem ért véget mindannyiuk lelkéért. Arthurt a személyes karavánmesteremnek tekintettem, hiszen szinte folyamatosan úton volt, hogy a megmaradt településeket ellássa a túlélés kellékeivel, és azokból beszállítsa San Franciscoba amire szüksége volt. Korábban angyalok kísérték az útjain, de a két éve történt összeomlás óta már nem tudott hinni bennük, odaveszett a családja pont mielőtt belekóstolhattak volna a halhatatlanságba. Látta az angyalok erejét, persze, elfogadta a jelenlétüket, fekete szárnyaik azonban lesöpörték a rózsaszín hályogot a szeméről, és rájött, hogy még a jófiúk sem tudják, hogy mit is csinálnak pontosan. Fontoskodnak, és várják a csodát. Hát Arthur már nem várt semmit, a saját kezébe vette a sorsát, most ő a főnök, és nem röhögöd pofán a főnököt.
- Elég ebből a babonás szarságból - köpött azért, űzve a rontást. - Az embereid megvannak?
- Még várok valakit.- El ne késsen - odébbvonult egy másik sofőrt cseszegetni. Egy ideje már én vigyázom Arthur karavánjaira, idomított pokolkutyák feküsznek a kocsi alatt észrevétlenül, a rakományban pedig elrejtettem pár dolgot, amire a fargoi félvéreknek szüksége van ahhoz, hogy a sarkukban lihegő vadászokat végre leszereljék. Arthur azt hitte ennyire jók a fegyveresei, félik őket az angyalok is az utakon. Az ő emberei úgy gondolták szerencsés fickó, és jó vele utazni, más karavánok gyakran veszítettek kocsikat útközben. Azon szerencsétlenek, akik úgy határoztak máshol tengetik nyomorúságos életüket mint San Francisco szegénynegyede főleg hozzá váltották meg a "jegyüket", ami leginkább munkát jelentett a hosszú, néha több hetes utakon. Pár évtizede még elképzelhetetlen lett volna, hogy ne vezessen jól karbantartott autópálya a nyugati parttól a keletiig, de a világvége idején az utazók jó ha baltákkal, ásókkal, vödrökkel és sok-sok szorgos kézzel készültek az útakadályok elhárítására. Az emberek lenyűgöző hittel és energiával vágnak neki az ismeretlennek, újra ott lobog bennük a tűz ami gyenge fáklyáikba kapaszkodva kivezette őket koszos barlangjaikból...
Hangos morgással jelezte az egyik pokolkutya, hogy valaki közelít. Bizonytalan, feszült, csendes léptekkel jött, de állhatatosan. Fiatal fiú az árnyékok között, mit sem sejtve arról milyen árnyék is vetül rá.
- Gyere csak gyere, ülj be - ma a legértékesebb szállítmány az emberszállítmány számomra. Utazók, akiknek máshol van dolguk. Erős férfiak és nők. Eszményi testek olyan démonok számára, akik kiűzettek, és most New Orleansban gomolyogva várják a kiválasztottakat. A helyiek arrafelé már többnyire őrültek vagy foglaltak, így a magam kezébe vettem, hogy gondoskodjam a testekről amikor jó kapitányom üzent nekem. Ebben a városban bőségesen élnek nephilimek, akik titkukat rejtegetni vágyva útra kelnek, mert ha mégis lebuknak elpusztulnak, de most még erősek, egészségesek, otthonosak. Arthurt Fargo után baleset éri, támadás, elveszít néhány kocsit, én pedig visszatérek New Orleansba hercegi zsákmányommal, és egy olyan játékszerrel, amit túl régóta nélkülöznöm kellett. Túl sokat dolgozok az apokalipszis mérlegének elbillentésén, megérdemlem, hogy megjutalmazzam magam valami széppel és ínycsiklandozóval.
- Darian igaz? Vagy Darien? Ott egy pokróc csavard magadra, hideg ez a reggel - dobtam le magam mellé.
- Te fogsz szórakoztatni és ébren tartani az úton, oké? A hegyekig elég unalmas, milliószor jártam már arra, egyszerűen muszáj, hogy valaki beszélgessen velem, nem gond ugye? Hogy egy ilyen vén szarzsák ráderőlteti magát! - Embert játszani nehéz, de néha szórakoztató. Ahogy bámul rám, mintha letaglóznám, udvariaskodik, hogy nem is vagyok vén. Megpróbálok nem nevetni, de képtelen vagyok rá, velem csaholnak a kutyák, csak két félvér hallja őket, ők meg vigyorognak.
- Apád jó barátom, mondta ő, hogy bírod te a munkát, adjunk neked bátran, de én mondtam neeeem, szívességből is elviszünk téged, csak meg ne hallják, értesz ugye? - cinkosság, barátságosság, a környéken lassan összegyűltek az indulásra kész morcos arcok, azt hinnéd a világvége idején a stressz mindenkit korán felver álmából, de az emberek ragaszkodnak a szokásikhoz és morognak. Hol vannak a régi szép idők amikor a kávé mindennapos luxuscikk volt? Angyalok, angyalok, mit tettetek?
- Hadd meséljek neked a korábbi utakról...*kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg az adagolásról kezelődémonát, gyógyszerészét
