Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cassael


☩ Történetem :
☩ Reagok :
273
☩ Rang :
Szeráf
☩ Play by :
Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 15, 2020 2:24 am
Következő oldal


Gratulálunk, elfogadva!
Üdvözlünk a Hell Or Heaven FRPG oldalán

Kedves Nieven! OMG

Azt kell, hogy mondjam, számos leviatánt megélt már az oldalunk, annál több lapot és elképzelést olvastam róluk, ám neked sikeredett egy egészen egyedi és újszerű oldalról megközelíteni a fajtájukat! fanolos A fénysebességedről pedig ne is beszéljünk, ámulok és bámulok azon, hogy az igényesség megtartása mellett sikerült egy ilyen minőségű lapot ilyen hamar megírnod :O Nem te vagy az első, de nekem meggyőződésem, hogy ti, spuri királyok és királynők valami megmagyarázhatatlan szuperképességgel rendelkeztek Very Happy

No de komolyra fordítva a szót, hihetetlenül magával ragadott az előtörténeted! A képesség leírás (külön köszönet a részletességért) is sejtette, hogy nem teljesen fekete vagy fehér a karakter, a bohókás ügyetlenkedések mellett néha-néha felbukkant egy-egy vérmesebb, komolyabb megjegyzés, ám az előtörténetedben tökéletesen a "gyakorlatba" is ültetted ezt *-*
De talán nem is itt kellene kezdenem, hanem ott, hogy milyen érdekes koncepcióval álltál elő. Szerintem sokunk fejében az a kép él a leviatánokról, hogy kegyetlen gyilkosok, alávaló köpönyegforgatók és hatalommániások, nekem meg sem fordult volna a kobakomban a lehetőség, hogy akár lehetnek effajta gyengeségeik, mint a támogatás-nélküliségből fakadó mágikus ingatagság. Rettentően tetszik az egyensúly, amit ebben megteremtettél, amit hidd el, most órákig tudnék cifrázni, de inkább kiemelem a számomra legjelentőségteljesebb mozzanatot, ami tökéletesen lefestette számunkra Nievent.
Ez pedig a boszorkányának a máglyára vetése. Esküszöm, minden benne volt, aminek benne kell lennie. Remekül felépítetted az emberekhez fűződő könnyedebb kapcsolatát, és mégsem vált teljesen érző lénnyé Nie a boszi halálától, hanem azért volt annyira kétségbeesve, mert odalett a mondjuk ki, eszköze, a hídja a magabiztosságához. Egy kapaszkodó a nagyságához, a mágiájához, és közben el sem gondolkodik azon, vajon mi lehet a gátja annak, amiért egymagában nem tudja kisajtolni magából ugyanazt a sikert, mint bármelyik támasztéka mellett? Andariel gonoszsága és lekicsinylése épített ki benne egyfajta gátat, vagy valami egészen másról van szó? Na, hát amint láthatod, engem szétvet a kíváncsiság Very Happy

Puh, tényleg sokat lehetne értekezni itt, mert a karakter jellemfejlődéséről egy betűt sem írtam le, pedig elnyomottból vérengző felbujtóvá válni nem apróság, aztán ott vannak ezek a képszakadásos mészárlások is, amiket megint csak hihetetlen szépséggel írtál le, ám tényleg nem szeretnélek örökre magamhoz, meg a locsogásomhoz láncolni.

Összességében egy szépen megírt, felépített és átgondolt karakterlapot olvashattunk tőled, az alaposságodat tekintve pedig a lehető legnagyobb nyugalommal pecsételek ide egy "Elfogadva" pacát, majd engedlek tovább a játéktérre!  fanolos Na és persze sok szeretettel üdvözöllek téged az oldalunk tagjai között! *-*

A név és pb foglalóba kérlek, még less be, aztán irány meghódítani a játékteret!


Jó szórakozást kívánunk! Smile


Hell Or Heaven FRPG
- CAELO VEL IN INFERNO -


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




spiritual, celestial being

Never have I been a calm blue sea. I have always been a storm
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Nieven


Nieven Pikkelyke2
☩ Történetem :
☩ Reagok :
169
☩ Rang :
7. leviatán
☩ Play by :
India Eisley
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 13, 2020 4:32 pm
Következő oldal


Egységben az Erő!
Saját
Sok


Nieven
Karakter információ
Család - 7 testvérem van, akikért bármit megtennék, az életem is odaadnám értük. Egyikünk sem normális, vagy átlagos.

Mi a beosztásod - Némileg kispadra ültetett káoszokozó lennék.

Melyik oldalon állsz? - A testvéreim oldalán állok. Akit ők támogatnak, azt én is.

Városod - Változó, nagy felfedező vagyok.

Porhüvelyem neve - Az enyém, nem adom!
India Eisley
-
7. leviatán
Leviatán
Nieven
20

Karakter képességeinek leírása
Hát izé… muszáj ezt? De csak akkor mondom meg, ha megígéritek, hogy nem mutatjátok meg a testvéreimnek. Bár azt hiszem ők tudják a legjobban. Igazából az a szomorú, hogy csak egyedül nem boldogulok velük, ha valamelyikük ott van, akkor nagyjából rendben vannak. Legalábbis általában.
Halhatatlanság. Jaj, ez a legjobb, ez gond nélkül megy! Azért ennek ellenére se hadonássz az orrom előtt mindenféle vassal, vagy egyéb fegyverrel, mert mérges leszek. Az angyalpengét meg még messzebb tartsd. Hidd el, a te érdeked!
Mágia. Na ezt már kevésbé kedvelem, ugyanis kapcsolatunk nem mindig volt zökkenőmentes.
A mágia elszívása okés, főleg ha éppen fáradt vagyok. Valahol még élvezem is. El se hiszitek, de általában attól lopom el az energiáit, akitől akartam. Azért egy-egy jól sikerült projekt után hajlamos vagyok megveregetni a saját vállam. “Így kell ezt csinálni!”
Vízjárás… hát izé, mondtam már, hogy van két csodás lábam, amin lehet sétálni? Köszi a lehetőséget, de inkább azokat használom. Ha az atyafiakkal megyek valahova, akkor ott lyukadok ki, ahol ők, de egyedül tuti nem. Kicsit lassabb, de legalább garantált a siker, inkább gyalog megyek.
Az az üzenés dolog kicsit úgy van, hogy nincs. Mármint, használható, de jobb, ha előtte kétszer-háromszor leírom valahova amit el akarok küldeni, és a folyamat közben erősen koncentrálok, különben a szavak sorrendje nem fog egyezni, valamint a betűk is könnyen megtréfálhatnak. Egyébként is, imádok beszélni, inkább szóban közlöm amit kell.
Te jó ég, újabb pont… végülis a külsőm illúziójának keltés része megvan, a fenntartás részénél azonban akadnak gondok. Minél idegesebb, kétségbeesettebb vagyok, annál inkább oda az álca, szóval ha lehet ezt sem használom. Ritka dekoncentrált egyén vagyok sajnos.
Huh, szerencsére majdnem a végére értünk, ez már a jobbik része. Még soha senkire nem sikerült átkot tennem, de a fejét le tudom tépni, az meg már majdnem ugyanaz. Ugye? A bűbájok változóan hatnak a tárgyakra, ha én próbálom megbűvölni őket. Kicsit véletlenszerű, mikor sikerül a dolog, mikor nem. Ha nyugodt vagyok, akkor általában egyedül is szerencsével járok. Elementális mágia. Vicces, de ez megy, ha esik, ha fúj, ha kergetnek, ha egyedül vagyok… szóval mindig. Jó, a föld nem szeret túlzottan, de a vízzel könnyedén bánok (csak ne kelljen benne utazni), a levegő is egészen kellemesen idomul az akaratomhoz, ha nagyobb tárgyról van szó, akkor a telekinézis is működőképes (főleg ha valamit fel kell emelni, aztán el kell dobni, azért egy kóbor pisztolygolyó esetén inkább ugrom, semmint, hogy megkeressem, aztán mágiával térítsem el), és végül a tűz… nos, időnként előfordul a környezetemben lévő tárgyakkal, rosszabb esetben személyekkel, hogy spontán öngyulladnak, de ez inkább akkor jelentkezik, ha mérges, ijedt vagyok, esetleg éppen elkapott a gyilkos szándék.
Így visszatekintve… kicsit hasonlítok egy időzített bombára, nem?
Egyébként kardforgatásban elég jó vagyok (szívesebben nyúlok hozzá, mint a mágiámhoz, de azért egy harcosangyallal tuti nem kezdenék ki), valamint az íjat is kedvelem.
Hosszú éveket töltöttem az emberek megfigyelésével, gesztusaik, mimikájuk feltérképezésével, így a spontán reakcióikból egészen jól tudok olvasni, ám leleményesebb, a nonverbális jelzéseikre jobban figyelő egyének könnyedén rászedhetnek. Ha pedig illuziók terén nem is vagyok valami nagy erő, amolyan ember- vagy éppen félvérfélének egészen jól el tudom adni magam, ameddig nem zavarnak bele az általam előadott történetbe. A kisebb ellenőrző kérdésekre még biztos és megfontolt választ tudok adni, de ha a másik fél nagyon komolyan veszi az ellenőrzést, előbb-utóbb én is azon kezdek gondolkozni, vajon tényleg hitelesen építettem fel az álcám, onnantól kezdve pedig hamar hibát ejthetek.





Minden történet rejthet titkokat
Azt hiszem kijelenthető, hogy én vagyok a család fekete báránya. Na nem azért, mert ne lennék olyan nagyravágyó, alattamos, és ha a szükség úgy hozza, akkor kegyetlen, mint a testvéreim, csakhát… nekem valahogy semmi se úgy sikerül, ahogy eltervezem.

Erre leghamarabb anyám eszmélhetett, akit sorban érték a csalódások miattam. Minden balul sült el, amit rám bízott, egyedül használhatatlan voltam a számára. Rengetegszer hallgathattam a dühöngését, és általában nem négyszemközt osztotta meg velem, hanem a testvéreim előtt ordította le a fejem a helyéről, megalázva minden egyes alkalommal, amikor csak lehetett, vagy egyéb fájdalmas módon élvezhettem a hibám miatti haragját. Kezdetben rajongtam érte, én akartam lenni a kedvence, akire bármikor számíthat, ám mint ahogy azt említettem, nem voltam a megvalósítás csúcsán, hiába voltam tele ötletekkel.

Történt egyszer, hogy az emberek valami templomfélét akartak emelni anyámnak, amit ő hihetetlen elégedettséggel fogadott. Igen gyakran ránézett a megkezdett épületre, ami nagyon lassan készülgetett, s ezért anyám kicsit türelmetlenkedett. Láttam rajta az elégedetlenséget, ezért úgy döntöttem a tettek mezejére lépek, elvégre mi lehet nekem egy pár kő egymásra halmozása? Hát… gondolom sejtitek ti is, mi lett az eredmény. Nekiálltam sebes iramban befejezni, már majdnem elkészültem vele, amikor egyszer csak összedőlt. Ó, nahát - gondoltam meglepve a kőhalom előtt állva. Természetesen anyám éppen akkor kívánta megvizitelni az építkezést. Nem volt boldog. Ráadásul a templom teljes tönkremenését a készítőik rossz ómennek vették, és senki, sehogy sem tudta rábeszélni őket az újrakezdésére. Jó hosszú ideig volt akkor mosolyszünet anyám és köztem.

A testvéreim azonban sosem vetették a szememre a hibáimat, támogattak, mindig számíthattam rájuk. Ők nem is érezhettek igazán szerencsétlennek, ha valamelyikükkel voltam, valahogy minden simán, könnyedén ment. Egyeztettük a terveinket, mondjuk szívesen dolgoztam a kezük alá, főleg ha pontos utasításokkal láttak el, s gyakran szolgáltam számukra jó ötletekkel, vagy éppen tanácsokkal, ha valahol hibádzott a terv.

Idővel a düh, és a gyűlölet, amelyet az anyám iránt éreztem kiteljesedett. Meguntam a becsmérlést. Mégis milyen jogon mer velem ilyen hangot megütve beszélni?! Hiszen nap mint nap az ő ügyeit intézem, intézzük, mintha a szolgái lennénk. Nem tekint minket egyenrangúnak, és ez így tarthatatlan! A vérét akartam. Azt, hogy soha többet ne ejthesse ki undorral a száján a nevemet. Soha többet ne alázhasson meg, vagy okozhasson fájdalmat. Szét akartam tépni. A vérében akartam fürdeni, s elemészteni az utolsó csepp erejét is. Könnyebb volt meggyőznöm a testvéreimet, mint gondoltam. Igazából csak egy szikra kellett, hogy végre megfogalmazódjon a közös cél. El kellett pusztítanunk azt, aki rabláncon tartott minket. Én pedig nem voltam rest kimondani, és annyiszor suttogni a testvéreim fülébe, amíg maguk is legalább annyira hitték, mint én. Legszívesebben azonnal cselekedtem volna, de végül sikerült türelemre intenem saját magamat. Kivártuk a megfelelő pillanatot, s akkor csaptunk le. El sem tudom mondani, micsoda élvezet volt. Legszívesebben hangosan röhögtem volna, látva anyám döbbent arcát. Mintha maga se hinné, hogy ez éppen vele történik meg. Nem kíméltem, hiszen még így sem volt esélyem minden sérelmet visszafizetni, ami miatta ért. Az volt életem egyik legszebb napja. Igaz, nem sokra emlékszem. Az arcára, amire ráfagyott a döbbenet, az élvezetre, amikor elmajszoltam szívének rám eső darabját és a vérre. Arra a csodálatos vörös nedűre. Még mindig beleborzongok, valahányszor csak rágondolok! Azonban a dolog nagy része kiesett. A vörös köd leereszkedett a szemeim elé, és ölni akartam. Végül valamelyik testvérem rángatott le az élettelen, szétmarcangolt testről. De a franc se tudja már, hogy ez a szív megevése előtt, vagy után történt.

A következő évezredekben a csendes megfigyelő szerepét töltöttem be. Jó volt látni, hogyan élvezik ki a testvéreim a hatalmuk, hogyan uralkodnak az emberek felett, miképpen átkozzák, őrjítik meg őket, vagy éppen hogyan érik el, hogy egymásnak essenek, véres összecsapásokat, szörnyű háborúkat keltve. Jó mulatság volt. Természetesen ha bármelyik testvéremnek szüksége volt a segítségemre, az számíthatott rám, bármiről volt is szó, de ha éppen nem állt fenn ilyen helyzet, akkor az időmet az emberek tanulmányozásával töltöttem. Egészen érdekes kis lényeknek találtam őket. Kíváncsiságom csak nem apadt el az irányukban, csakúgy szívtam magamba a gesztusaikat, mimikájukat, a viselkedésüket. Időnként interakcióba is léptem velük, hogy a látott gesztusokat kipróbáljam, s valahányszor azt a reakciót kaptam, amit az eredeti használó is kapott, elégedett voltam. Szépen, lassan összegyűjtöttem, s kialakítottam magamnak azt a “személyiséget”, viselkedésmódot, amit a teremtésemkor kapott arcomhoz, alakomhoz a legjobbnak találtam.

Ha a Leviatán olyan elfoglalt, mint én voltam, akkor bizony nehezen észleli az idő sebes múlását. Mint kiderült, tényleg évezredekkel később, a testvéreim rángattak ki teljesen a megfigyelés csendes foglalatosságából. Engem személy szerint meglepetésként ért a benépesítés gondolata, de a testvéreim akarata szent és sérthetetlen volt a számomra, szóval magam is segédkeztem a terveik véghezvitelében. Számtalan emberrel osztottuk meg az erőnkent. Az egyik boszorkány kivételesen közel került a nem létező lelkemhez. Sosem értettem meg, hogy miért voltam számára fontosabb, mint az összes többi testvérem, de a rajongása, magasztalása rendkívül jól esett. Ragaszkodott hozzá, hogy tőlem kapja az erejét, s utána se hagyott el, folyamatosan követett, hiába is próbáltam elriasztani, elüldözni magamtól. Jelenléte, s a biztatása furcsa hatással volt a mágikus képességeimre, mintha a testvéreim lettek volna mellettem. A jelenléte megnyugtatott, könnyebben koncentráltam, s használtam az erőt, amelyet a szüleimtől kaptam.

Semmi sem tarthat azonban örökké, Isten megneszelte a ténykedésünk. Nekiállt irtatni a boszorkányokat. Ritka undorító cselekedet volt tőle, hiszen még annyi sem volt benne, hogy a tollzsákjait küldje le, az emberekkel végeztette el a piszkos munkát. Igazából a kezdetek kezdetén nem érintett engem túlzottan a dolog, csak a testvéreim bosszankodása, ám ez hamar megváltozott. Az egyik megbeszélésünk egy rövid időre elszólított a pártfogoltam mellől, mire pedig visszatértem hozzá, borzalmas látvány fogadott. Már előtte is furcsálltam a kesernyés, égett szagot, ami az orromba mart, sülő hús szagával keveredve. A nő, aki ki tudja meddig járt a nyomomban egy máglyán sikítozott. A boszorkány vadászok a faluba értek, ahonnan ő is származott, s könnyedén a nyomára leltek. Az egész falu a máglya körül gyűlt össze, hogy eljuthassak hozzá, át kellett furakodnom közöttük. Gondolkodás nélkül lökdöstem őket félre, nem érdekelt kinek a lábára taposok rá, vagy kinek a bordáiba könyöklök bele. Hozzá kellett jutnom. Szükségem volt rá. Kellett nekem! A közelsége áldásosan hatott rám mindig is… nem veszíthetem el azt, aki mellett hatalmas lehetek! Végre odaértem hozzá, a közeli kútból vizet loccsantottam a máglyára, a testét pedig letéptem a farúdról. Óvatosan tartottam a karjaimban, hiszen néhol elérte a tűz, a bőre itt-ott fel volt hólyagosodva, ám ezek nem tűntek olyan súlyos sérüléseknek… mégis halott volt már. Döbbenten szorítottam magamhoz ernyedt testét. Most mit kezdjek vele? Valaki felordított a tömegben: “Égessétek el a másik boszorkányt is!” Többen is meglódultak felém. A kábultságom helyét hamar átvette a mindent elsöprő harag. Hogy merészelnek rám támadni ezek a pondrók?! Dühödt tekintetem - amely már a legkevésbé sem volt emberi - végighordoztam a tömegen. - Pusztuljatok! - ordítottam magamból kikelve, aztán képszakadás. Élvezetesek voltak a halálsikolyok és a könyörgések. Egyik sem érdemelte meg az életet, és egyébként sem az én feladatom megkönyörülni bárkin is. A kacajom oly sokszor hangzott fel, amíg mészároltam a nyomorultakat. Addig nem nyugodtam, amíg az utolsó menekülő férget utol nem értem. A belei csakúgy omlottak ki a hasából! Megvártam, hogy kiszenvedjen - nehogy nekem megszökhessen a halál elől -, majd visszasétáltam a faluba. Útközben kiöblítettem a számból a vért, tűhegyes fogaimat nem is egy emberbe mélyesztettem bele. Minden házat gondosan, egyénként felgyújtottam, porig romboltam. A főtéren újra, az előzőhöz hasonlatos óvatossággal vettem a karjaimban a követőm testét. Elvittem a falu temetőjébe, és az egyik frissen ásott sírba helyeztem végső nyugalomra. A szíve fölé az egyik kitépett pikkelyemet helyeztem, majd pedig elföldeltem. Igazából bárhányszor gondoltam is vissza erre a történésre, nem értettem, miért cselekedtem így. Akkor ez helyesnek tűnt. Tudtam, hogy az emberek így szokták, mégsem vagyok képes megfogalmazni magamnak a pontos indokot. De még mindig úgy érzem, hogy ez jó volt így.

Vicces, de a ládában, elzárva töltött időt én inkább ajándékként fogtam fel, a testvéreimmel szemben. Élveztem a társaságuk, hogy velük lehetek, anélkül, hogy bármit is elrontanék. Ezzel szemben nem voltam éppen a legboldogabb, amikor Amara egyszercsak kirángatott minket onnan. Jó, a testvéreim szabadok akartak lenni, de akkor is. Nem bíztam, s még most sem bízom abban a nőben, aki a megmentőnként tetszeleg. Az anyánkra emlékeztet, akit pedig tiszta szívemből - milyen vicces kifejezés is ez lélek nélkül - gyűlöltem. Ez a nőszemély pedig sokkal erősebb, ami aggodalommal tölt el. Talán nem kellene az oldalán állnunk? Persze arra kevés az esély, hogy egyedül cselekedjek, de megeshet, hogy egy kínálkozó alkalmat nem hagynék ki. Talán ő lehet a kulcs régi hatalmunk visszaszerzéséhez, és akár további gyarapításához, de akár a végzetünk is lehet, elvégre mégiscsak Isten testvére, aki apánk végzete lett volna, s az egyikünké lesz is. Nem árt az óvatosság.

Kételyeim azóta se tűntek el, de egyenlőre fogjuk rá, hogy hűségesen szolgálom a Sötétséget, igaz a magam kicsit béna módján. Igyekszem a testvéreimmel maradni, mindig legalább valamelyikükkel, hogy ne tűnhessen fel, hogy egymagam alul teljesítek, ám ígyis akad, hogy elszakadok tőlük. Egy ilyen alkalomnak köszönhetem a pompás fegyverem, amely részben bizonyítja, hogy erős harcos vagyok, s nagy hiba, halálos vétek alábecsülni. Az oldalamon lógó angyali penge valóban egy angyaltól van, hozzá pedig nem másképp jutottam, mint az előző gazdája életének kioltása által. Egyébként nem volt bennem gyilkos - de mégcsak rossz szándék sem - amikor felé közeledtem, inkább a régi, mármár ősi kíváncsiságom hajtott a megismerése felé, azonban az angyal - Gabriel egyik követője -, nem kívánt szóba elegyedni velem. Előrántotta a pengéjét, azzal a határozott céllal, hogy megöl. Az egykori ház romjai nem minősültek a legjobb harctérnek, mivel minden fajta stabilitást mellőztek, ő mégis vad elhatározottsággal vetette rám magát. Nem volt már meg a régi erőm, de nem akartam meghalni, össze-vissza használtam a mágiámat, s igyekeztem elkerülni, vagy elhárítani a csapásait. Minden erőmet beleadtam a küzdelembe, végül talán pont ez billentette a javamra a mérleg nyelvét.

Fogalmam sincs, mennyi idővel később térhettem magamhoz. Az orrom valami hidegnek nyomódott, amely a legkevésbé volt kellemes, arcomhoz pedig valami ragadós, a vér fémes illatát hordozó anyag tapadt. Kicsit álmosan nyitottam ki a szemem, lassan pislogva próbáltam felfogni, mit is látok. Az angyalpenge hidegét éreztem a bőrömön, amely az angyal szívéből meredt ki. Az anyag tényleg vér volt, amely már teljesen átáztatta az angyalon lévő pólót, eképpen bőven volt lehetősége az arcomra tapasztani azt. Bal kezem ujjai a lény jobb szárnyának selymes tollai között vesztek el, s nem győztem csodálkozni, milyen csodálatos a tapintásuk. Kicsit kábultan tápászkodtam fel, tekintetemmel feltérképeztem a környezetemet. Pont ugyan ott voltunk, ahol megküzdöttünk, bár a napszak minden bizonnyal megváltozott. Lustán pillantottam végig az áldozatomon. A bal szárnya furcsa, természetellenes szögben állt, minden bizonnyal eltört. Az arcára fagyott kifejezés valahol a kegyetlen gyilkos és a rémült áldozat között helyezkedett el. Békésnek nem volt mondható, de szerintem illett az összhatáshoz. Nem kellett volna meghalnia. Persze hidegen hagyott a tény, hogy megöltem, de akkor is, ha nem támad rám, és nem akar mindenáron megölni, akkor nem pöccenek be, s nem végzem ki a saját kardját is felhasználva. A történések megint ködösek voltak, csak a vérszomjra emlékeztem, és az élvezetre, amikor a saját kardját mélyesztettem a mellkasába. Aztán képszakadás… vajon mennyi mágiát használhattam fel, hogy ájulásig merültem ki tőle? Bosszúsan tapostam az angyal mellkasára, hogy kihúzhassam belőle a kardját. Gondosan letöröltem róla a vérét, majd a hüvelyével együtt az övemre szíjaztam, jobb oldalra. A ruhámra pillantva elfintorodtam. Csupa vér volt. A francba ezzel a nyomorult angyallal! Körülnéztem, és szerencsére a romok között észrevettem valami szekrényfélét. Odasétáltam, miután kinyitottam, elégedetten horkantottam fel. Talán a fosztogatók erre nem jártak, mivel maradt benne néhány póló és farmer, ami ráadásul nagyjából az én méretem is volt. Gyorsan átöltöztem, régi ruházatomból csak a dzsekim - amelyet egy kis vízzel sikeresen megtisztítottam -, az övem és a cipőm maradt meg, majd elindultam kifelé, azonban a küszöbről hirtelen visszafordultam. Elmerengve bámultam a holttestet. Magam sem tudom mi vezetett, de visszasétáltam, és kitéptem az angyal legszebb fekete tollát, majd a dzsekim zsebébe süllyesztettem. Ez, akárcsak a kard egyfajta ereklye a számomra. Biztatás, hogy nem vagyok gyenge, tehetetlen. Bennem is ugyanúgy ott lobog apánk hatalma. Talán nem vagyok tökéletes, vagy éppen a legjobb. De veszélyes vagyok. És ami azt illeti, kiszámíthatatlan is.

Nieven Tumblr_puhm5pWy5I1rbkgduo3_500





Hell Or Heaven FRPG
- CAELO VEL IN INFERNO -
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 27 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
8/4
Angyal
2
Démon
15
Bukott Angyal
3
Ember
3
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
7
Nephilim
6