A perytonok érdekes kicsiny lények. A Mennyek országának állatai, Isten teremtette őket az emberek emlékeinek hordozására. Fontos a szerepük, fontosabb, mint halandó elsőnek azt gondolná, hiszen ők teszik az emberek számára színessé a túlvilágot. Számtalan van ezekből a fura, nyúlszerű lényekből, jelenleg a földön is repkednek. Az irodám párkányán állva fogok a kezembe egyet közülük és az álla alatt megvakargatom, s a fülébe suttogom kérésemet, majd egy kis papírtekercset helyezek a lábára erősített kis övön lógó tokba. Igen, postagalambként kezdtem el őket használni. Ha esetleg az adott angyallal nem olyan erős a kötelékem, hogy csak úgy megjelenjek neki és imát intézzek hozzá. Ráadásul rendkívül elegáns módja ez a távközlésnek. Mielőtt a kis lény elrepülne felugrik a vállamra és fejét az arcomhoz simítja, amivel meg is idézi egyik emlékem. Egyből magam előtt látom Faye és az én képem, amint csókolózunk. Elhessegetem azt a délibábot és belépek az irodámba, ahol elkezdek gyorsan a papirügyekkel foglalkozni. Éppen egy a vízellátás javításához szükséges kérelmet írtam alá, mikor éreztem, hogy kit az imént hívtam üzenetben meg fog érkezni. Egyszerűen csak éreztem a jelenlétét. Felemelem tollamat és intek, amitől a kétszárnyas ajtó kinyílik, s a fiatalabb testvér, kit szólítottam ott is áll a küszöbömön. - Ephran, - köszöntöm érzelemmentes hanggal és arccal– jó téged látni. Kérlek, fáradj beljebb! És a beinvitálással fel is állok asztalom mögött összekulcsolva hátam mögött a két karomat, majd úgy indulok meg ki a fenyőfa íróasztal mögül. Jelentőségteljesen nézek rá, tudja jól miért hívtam ide. - Neked van már valami híred a testvéreid ügyében? Megtudtál valamit? Ezt a kérdést azért tettem fel neki, hogy tudjam honnan kezdjem az informálását a helyzetről. Elvégre a szemeim és füleim sokfelé látnak és hallanak, így megtudtam ezt-azt a testvérei eltűnéséről.
