[You must be registered and logged in to see this image.]Tovább csörtetünk előre most már hárman a száraz kukoricaszárak sűrű erdejében. Váltakozva haladunk a csapat élén éppen ki mikor érzi magát újra késznek arra, hogy az ő tenyerét vágják szét a levelek. Megállunk. Társaim reakciója más és más a hullaszagra. De a szag forrására mindannyiunknak ugyan az a reakciója. Jeges rémület keveredik a döbbenettel. Egy szempillantásnyi ideig földbegyökerezett lábbal igyekszek rájönni igazi e a szörny vagy csak tréfa… - A jó életbe! – sziszegem a lány elhaló szavaira válaszként. Wendigo? - Ez most halál komoly? – nyögök mikor a rém megindul felénk és Will kimondja a varázsszót. Nekem sincs hirtelen jobb ötletem a futásnál. A wendigókról eddig semmi jót nem hallottam. A dög rászolgált a hírnevére, így élőben pont olyan borzalmas, mint amilyennek az emberek állították. A hideg kiráz tőle! Futok ahogy a lábam bírja. A hely nem a mi oldalunkon áll. Csetlek és botlok a kukoricaszárakban és gödrökben. A levelek arcomba csapnak, itt ott vér serken nyomukban. - Mégis hogyan került ide ez a dög? – kiabálom az éppen mögöttem futó srácnak. Tüdőmet perzseli a hideg csípős levegő. Hátrapillantok megvan e a lány. Kétségeim támadnak vajon bírja e a vadásztempót. De nem a lány miatt kell aggódnom. Will a sárban terül el mi pedig vészesen távol kerültünk már tőle. Lefékezek és elharapok egy cifra káromkodást. Épp indulnék, hogy rohanva kivakarjam a sárból mikor megjelenik a büdös dögje és álkapcsát csattogtatva üvöltve ront rá a srác sárban heverő testére. - A rohadt életbe Will! – üvöltöm hisztérikusan magamat is meglepve ezzel. Nyúlok a fegyvertokhoz…nincs nálam… a kard sincs.. persze, hogy nincs nálam egy használható fegyver sem! Csessze meg ez a büdös dög is! Elkapja a fiú lábát és vonszolni kezdi az ellenkező irányba. Futni kezdek utánuk végig sem gondolva mit is teszek pontosan. Térdre rogyva keresek valamit… bármit ami elég kemény hogy magamra hívhassam vele a dög figyelmét. Ujjaim kő után szántják a sarat. - Miért nincs itt egy kicseszett kő sem?! – káromkodva kutatok míg egy nagyobb kőre nem találok. Végre az istenért! - Állj meg te dög! Hozd vissza! Ereszd el! Őt csak én fojtogathatom! Hallod!? – így üvöltözve futok tiszta sarasan a gyorsan haladó lény után míg pont olyan közel nem érek, hogy fejbedobhassam. - Hé te! Gyere, kapj el engem is! – és igen egy pillanatra megtorpan. Céloz és dob! A kő elrepül a sötétbe, csak sejthetem hogy eltaláltam a szörnyet.
A csapat többé-kevésbé hamar felismeri, hogy az előttük tornyosuló szörnyeteg valóban egy szörnyeteg, nem pedig holmi élethűen megkomponált jelmez büszke tulajdonosa. Az arkangyal száján kicsúszik az igazság is, és ha a vadászaink olvastak bármit a wendigokat övező legendákról, abban biztosak lehetnek, hogy a megölésük nem egyszerű. Hát még úgy, ha figyelembe vesszük a tényt, jelenleg a new yorkiak nem ismernek hatékony fegyvert az emberevő rémség ellen, amely eddig valahogyan - és szerencsére - elkerülte a városukat. Futásnak erednek, viszont a sűrű kukoricás jó ideig nem enged nekik más utat, mint az egyenesen előrét. Bukdácsolnak, botladoznak, egy-egy száraz levél megkarcolja a bőrüket, de még a termőföld szélét se közelíthetik meg, amikor Athan lába belegabalyodik valami rendkívül bosszantó gyökérbe a sártengerben és arccal előreesik. Valószínűleg a két lány nem veszi időben észre a problémát, vagy ha igen, a lendülettől akkor sem tudnak olyan hamar megállni, hogy rögvest a bajbajutott segítségére siethessenek. A wendigo pedig egy pillanatot sem tétovázik, az álruhás leviatán mögé ugrik és elkapva a lábát, elkezdi az ellenkező irányba vonszolni kicsit oldalvást tartva a sűrű bozótosnak. Vajon a szerencsésebben járt társai kvázi fegyver nélkül utána iramodnak, vagy inkább a továbbhaladás mellett döntenek, hogy segítséget szerezzenek?
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szer. Okt. 23, 2019 11:25 am
Bloody Hell of Halloween
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
[You must be registered and logged in to see this image.]A hideg borzongás végig simít a gerincem mentén, akár valami szerető, el nem enged egyetlen egy lépésnél sem, amit a vészjósló labirintusban teszek meg. Míg máskor az barátságos egy útvesztő, ahol elveszhet az ember egy kicsit, most éppen egy másik arcát mutatja meg, ami nem éppen a barátságos jelzőt jelenti. Tekintetem ide-oda jár, nem tudok megnyugodni, úgy érzem, menten megfojt ez a nyomasztó érzés, mely követ, mióta betettem ide a lábamat. Ha legalább volna itt valaki... Alig ismerek magamra, ahogy a félelem a húsom alá vájja magát, és elkezdi enni csontjaimat, izmaimat. Megállok egy pillanatra, lehunyom a szememet. Nagy hullámokat ver ereimben a levegő, ahogy mélyen beszívom egyszer, kétszer, háromszor is, dübörög a szívem, mégis a rettegéstől elevennek kezdem érezni magamat, élőnek, aki nem csak sodródik a végtelen időben. Mitől félek? Mi vált olyan fontossá, hogy féltsem?
❝Uriel, emlékezz rá, a szeretetben nincsen félelem, sose felejtsd el, még mikor minden kilátástalannak tűnik, az én szeretetem feltétel nélküli irántatok és elűzöm a ti félelmeiteket.❞
Pilláim megremegnek, ahogy kinyitom szemem, határozottan előrelépek, újra indulok a kitaposott ösvényen. Tovább és még tovább. El kell veszni ahhoz, hogy újra megtalálhassuk önmagunkat. Bár már az remélem lassan, hogy kijutok ebből a labirintusból... de ha nem is, lett annyi szerencsém, hogy a kacskaringós mezsgyén két alakba is ütközzek. Az egyik egy szőkehajú nő meglepő zöld tekintettel, laza tartással. A másik egy férfi, kiismerhetetlen arckifejezéssel és furcsán csillogó szempárral, ami túl feneketlennek tűnik. – Áh, sziasztok – valahol megkönnyebbülök, hogy lélekkel találkozom itt, akikhez csapódhatok, sőt örülök neki. – Köszönöm, azt hiszem, kicsit eltévedtem – görbül ajkam felfelé enyhén, ahogy a nyomukban indulok el, hátha együtt kiérünk ebből a susnyásból. A megnyugvás azonban nem tart soká, ahogy az idegszálaim felállnak a rothadó szagra, a különös hangra, de mielőtt az még megkerülne minket vagy mi őt, már túl közel is került hozzánk. Követem a fényt, mely áthatol a sötétségen, és megmutatja mit is rejt. Földbe gyökerezik a lábam, tekintetem elkerekedik. – Ez egy... – nyögtem fel, ahogy sötétbarna íriszeim végig vándorolnak a groteszk, felismerhetetlen arcvonásokon, a kietlen fekete szempáron, a szájából csöpögő vér és nyál keverékéből, ahogy torzan merednek ki fogai és csattog az állkapcsa, hogy újra valami ehetőbe kóstolhasson bele. Keze-lába kalimpál, azonban tartása egyenes, sőt rugószerűen megfeszül, ahogy várakozik, mint aki a prédát – ebben az esetben minket – cserkészné be. Nagyon rég láttam ilyen förtelmes szörnyeteget már... – ... wendigo – fejeztem be a mondandómat elhalóan. Talán ez volt a hiba, vagy a jelző hang, ami megindította felénk. Az ösztön legyőzött bennem mindent, ahogy megindultam hátrafelé. Én nem tudtam harcolni, nem voltam kiképezve egy wendigora, és az ösztön felülírt mindent, a futás tűnt a legegyszerűbb dolognak, amit tehettünk, így aztán sem a nőnek, sem a férfinak nem kellett ösztönöznie, hogy haladjak egyik csapásról a másikra néha-néha megbotolva egy-egy gallyban, buckában, vagy eltévedve újra a labirintusba vagy pedig kijutva a fogadónál, nem mintha ezzel elmenekültünk volna a szörnyeteg elől.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szer. Okt. 23, 2019 3:21 am
this is halloween
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
[You must be registered and logged in to see this image.]Már tavaly sem ment el a dolog mellett, azonban így, hivatalosan városiként már egészen máshogy kapja el az ünnepi hangulat. Nem tud nem mulatni rajta, mégis mulatni vele együtt, azonban megerőltetnie sem kell magát, hogy a legtöbb dolgot nem érti, hogy minek belezik ki a tököt és tömnek bele gyertyát, vagy hogy épp miért jó az, ha minden pokolbéli rémséget ide-oda aggatnak. Oké, érti ő, hogy vannak már olyan ünnepek, amelyek teljesen másképp festenek, tavaly elkapta San Franciscoban még a karácsonyt is, noha neki aztán még szenet sem hozott, de mindenesetre, tényleg mindig van valami új. Nem hiszi azonban, hogy nincs elég pokolbéli vacak és rémség a felszínen, hogy még örülni is kelljen neki, vagy ne adj isten, egyesek még ki is mázolják magukat. Talán lehet a „Te hogy nézel ki?” kérdés nem a legszebb módja annak, hogy érdeklődjön, pláne nem olyan hanglejtéssel, amiből süt, hogy tényleg megdöbbent. Ő sem lesz egy darabig még a barátja, noha nem mintha aggódnia kellene, William személyét egész könnyed fogadják, neki nem kell holmi ünnep sem hozzá, hogy maskarázzon, noha szerencsére neki nem is kell kikennie magát, csak arcáról eltüntetni pár dolgot, íriszein kívül a gőgöt vagy épp a fel-feltörő ősi tudás nyomását. És mégis ahelyett, hogy most keresne valami igazán hasznosat, kilépett a lakásból, nem ment edzeni sem, hanem eljött ide, a kukoricáshoz, mert éhes a kígyó, mindenre, ami furcsa, megmagyarázhatatlan vagy épp rémisztő. Idefelé kapott egy gyorstalpalót valami tagtól, miszerint ide rémségek és szörnyek járnak csak, közben azonban ott van egy vendéglő is, amelybe életet lehetnek és amely talán érdekesebb, mint a száraz szárak, amelyek elsőre fogadják. Leszakad alkalmi mesélőjéről és egyedül vág bele a kitaposott utak egyikének, azonban azt hamar meg kell vallania, hogy nem olyan egyszerű ez. Főleg így sötétben, mert semmit nem hozott, ami a világításra alkalmas. Nagyon alap, csak a régebben talált ezüstpenge pihen nála, elleste, hogyan lógassa fel úgy, hogy nem zavarja az övén lógó tokban, illetve pár szem cukorka, amelyet a kezébe nyomtak és talán már bánja, hogy a megszokott kis batyuját nem kapta a vállára, hogy lenne miből válogatni, zseblámpát találni. Ez van, nem is készült semmire, csak sétára. Kicsit azonban elkavarodik, követni próbálja mások hangját, de azok csalfák és egyszerre szólnak mellőle és messziről, nehogy valamivel egyszerűbb is legyen. Nem gond, megoldja. Épp azért is áll meg. Körbetekint, mintha keresne valakit, pedig csak meg akar bizonyosodni. Mózest kíván játszani, nem hall mögüle sem senkit, így kész arra, hogy az előtte álló „falat” kicsi csalással válassza ketté, nem kívánja, hogy bőrét jobban felkarmolja a száraz kukorica, mint illene, de mielőtt bármit is tehetne, lépteket hall maga mögött. Aprót morran, még jó hogy csak kezét emelte fel, mert a másik is ezt tette, tapogat is, mintha muszáj lenne, végül fény gyúl, arcába egyenesen. - Hééé! Megvakítasz, vidd már az arcomból – árnyékol ujjaival, hunyorog is felé, kiveszi a vonásokat a fény mögött. - Én? Én mi? - de a hanggal könnyebb, így viszontláthatja a szőkeséget ismét, ha nem is volt kellemes koccanás elsőre, örül, hogy most nem az ujjait érzi a torka körül. Kezét leengedve viszonozza a mosolyt, aztán lát is végül, amint az elemlámpát kikapcsolja. Remek. Orrnyergét és szemeit is átdörzsöli, aztán úgy fordul felé a sötétben. - Aha, csatlakozom – bólint, mintha látná is, mit művel. Végül utána indul meg, hátha ő tudja a rövidebb utat, hát akkor nem csal. Viszont, nem is lesz alkalma. Megint vissza kell húznia az álarcot. Lépkedés közben csapódik hozzájuk egy harmadik, felé pillantva vizsgálja meg ő is a bájos arcú teremtést és még barátságos mosolyt is villant felé, már amennyit lát belőle. Nem fűz hozzá semmit, elvégre a másik megtette, neki már oly mindegy, hogy ketten vagy hárman haladnak tovább. Épp akarná megjegyezni, hogy mégis mi ebben az ijesztő vagy épp a furcsa, mert kiváltképp elunja magát a séta közben, a környezet pedig mintha reagálna rá és módosítana, az eddigi csapatok és heherésző emberek után most csend és kellemes illatok áradata lengi körbe őket. Oké. Kezd jó lenni? - Ehh... Itt leöltek valamit, vagy mi? - nem akarja tudni, miben taposhat, amely ennyire süppedős, a bakancs egyelőre bírja, kényes orra kevésbé. A zajra kapja fel ő is a fejét, megállva tekint arra, amelyre a lámpa fénye vetül... és gerincén végigfut az ismerős, ismeretlen érzet. Nem vadászösztön, hanem a sajátja, amely jelez, mostanság másképp, mint régen, de jelez. Szóval akkor, inkább vállalta volna az unalmat? - Az biztos, abban ott nincs isten – érti a kukoricásra, vagy talán arra az árnyékra. Feléjük sandít, talán csak ez is a szórakozás része. De ahhoz nem túl műanyag, mint az eddigiek. Vagy mégis? Egy pillanatra összezavarodik, haladni kéne tovább. - És akkor... most kéne futni...? - akaratlan csusszan ujja a kés környékére, miközben hátrál. Nem, ez nem vicc. Lassan elébe kúszik a teljes kép, kicsusszan ajkain a káromkodás neki is. - Tűnés innen! - finoman tereli meg a lányokat, ha kell, ha nem jönnek, ő bajuk, ő azonban fut – mert mást nem tud, elvégre a kisember nagy fegyver nélkül tehetetlen, közönség előtt nem tesz mást. Az a dög meg nem viccel, ha sokáig tökölnek, akkor bizony meg is rágja őket.
[You must be registered and logged in to see this image.]Miért érez az ember késztetést arra, hogy amúgy is labilis idegeit még jobban nyúzza? Halloween van… ha az ég rá is szakad a fejünkre, ezt a bulit akkor sem szabad kihagyni! Az emberek a rettegésüket, tapasztalataikat a borzalmasabbnál borzalmasabb poénokra használják. Így ezek a halloween-i éjszakák és csínyek már nem olyanok,mint azok, amikről a fáma szól. Mikor még a gyerekek csontváznak öltözve rohangálnak az utcán, „Csokit vagy csínyt” kiabálnak és wc papírral tekerik be annak a kertjét, aki nem adott elég édességet. Ezek az éjszakák már a felnőtteknek szólnak, a félelemre éhes őrülteknek. Vadászok, katonák, halál-edzett emberek. Kedvenc helyem a „labirintus” Egy kukoricatábla, mely napközben aranyló napfényben fürdik, jókedvűen lengedezik a szellőben, éjszaka viszont átláthatatlan, érzékeket megcsaló növényrengeteggé változik. A levelek vágnak, a szárak marasztalnak. Aki beleveti magát a levelek sűrűjébe igencsak próbára teszi magát. Kitartóan töröm magam előtt az utat. Szeretem a kevésbé kitaposott utat választani. A kukorica tengerben néhol hangok hallatszanak, hol távolról hol egészen közelről. Tud olyan néma csend is lenni, mintha hirtelen mindenki felszívódott volna és egyedül lennék az egész tengerben. Olyankor a suttogások, zizegések húrként pengetik idegszálaimat. Minden nesz felnyomja a pulzusomat. Valami megmoccan. Közvetlen előttem. Megdermedek. Hunyorogva próbálom megállapítani mi van előttem, a Hold fénye csak kicsit süt be a levelek közé, de eléggé hozzászokott már a szemem, hogy lassan körvonalat öltsön az előttem álló valami. Lélegzetvisszafojtva nyújtom ki az árny felé kezemet. Ujjaim puha szövetet érnek. Másik kezemmel a zseblámpámért nyúlok és az előttem állóra világítok. - Te?! – nyögöm teljes megdöbbenéssel, amint a keletkezett fényben a babaarcú vadászt fedezem fel. - Milyen kicsi a világ…- dünnyögöm. Elnyomok egy apró mosolyt, amit a viszontlátás öröme csalt ki belőlem. Mégsem ronthatom el a hírnevemet. Lekapcsolom a fényt, így egy pillanatig kukk sötétben ácsorgunk. - Csatlakozol hozzám ezen a borzalmasan rémisztő úton? – kérdezem a sráctól miközben őt kikerülve indulok a vendéglő és a jól megérdemelt pia felé. Valami újra megmozdul a közelünkben. Az újonnan érkező egy lány, akit még sosem láttam. Bájos teremtés. Ki gondolná róla, hogy egyedül merészkedik egy ilyen helyre. Úgy látszik vonzom az embereket. - Szia! Üdv a csapatban! – üdvözlöm kedvesen az érkezőt. Nem telik el sok idő a távolban léptek zaja töri meg a síri csendet. Na jó…Ekkora kukoricásban is képes vagyok az összes emberbe belefutni, aki csak itt kószál?! Hihetetlen. Nehéz léptek egyre csak közelednek. Valaki úgy látszik jobban felkészült cipőügyben nálam. Az én tornacipőm már teljesen átázott a nyirkos sártól. Reccs…csend. Reccs… Dögszag csapja meg az orrom. Azelemlámpávalvilágítva újra keresem lábam alatt a döglött patkányt nehogy még arra is rálépjek. Aztán valamilyen oknál fogva a hang irányába fordítom a fényt. - Mi az isten? – hördülök a borzalmas jelmez láttán. Ereimben a vér megfagy a jeges rémülettől. Ez csak jelmez! De annak… - A rohadt életbe! – ordítom, amint a dög felénk iramodik.
A labirintus mindig is közkedvelt hely New Yorkban halloweenkor. A kukoricás túloldalán messze híres fogadó várja a megéhező, szomjazó kalandorokat, és a tulajok ilyenkor igyekeznek tematikus étkekkel és italokkal elkápráztatni a vendégeiket. Valószínűleg Athant, Urielt és Agnest sem lepte meg a tény, hogy út közben akarva-akaratlanul is egy csapatba verődtek az itt-ott egészen szűkössé váló csapásokon, hisz odafelé és visszafelé is meglehetősen nagy a forgalom. Az már más kérdés, ki miért indult alapvetően útnak; talán őket is a vendéglő híre vonzotta ide, vagy inkább a különös legendák a bélpoklos földönkívüliekről és a hangosan heherésző csontvázakról? A fogadó irányából és az égbolton ragyogó holdról beszűrődik némi fény a meghajlott, magasra nőtt szárak közé, de alapvetően sötétség uralkodik a környéken. Nehéz tájékozódni, főként, ahol egyáltalán nem látni a növények fölé, s bizony ilyen területből jócskán akad a termőföldön. Ettől függetlenül nem esik pánikba senki, távolról vidám kacagás csilingel az éjszakába, ahogy vélhetően egymást kergetve élvezik a helyi fiatalok a dermesztő ünnep varázsát. Egészen addig minden idilli és éppen csak annyira borzongós, amennyire egy átlagos ember még szereti, amíg hirtelenjében a hármasunk lépteket nem hallanak meg maguk mögül, és a száradt falevelek összetéveszthetetlen ropogását, amint valami egészen súlyos rájuk nehezedik. Mikor hátranéznek - ha hátranéznek -, legfeljebb egy kövér pacákra számítanának, aki negyedikként fog csatlakozni a díszes kompániához, de az a valami mögöttük minden, csak nem ember. Uriel talán felismerheti a torz, megtermett, vérre szomjazó lényt, egy wendigot, ami nem teketóriázik sokat a megtámadásukkal. Hirtelen a futás tűnik a legegyszerűbb megoldásnak, viszont meddig? Ha valami csoda folytán kijutnának a kukoricás bármelyik szélére, rádöbbenhetnek, hogy képtelenek átlépni holmi furcsa, mágikus határvonalat. Csapdába estek!
──────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ────────────
Késő délutánra járt az idő, a közeli erdőben volt dolgom. Elástam egy embert nagyjából 10 méter mélyre. Elvileg halott volt. Feküdt eszméletlenül fején egy tátongó lyukkal, nekem ennyi elég volt, hogy földet hányjak rá. A jól végzett munka után rágyújtok egy szálra. Cipőm talpáról levakarom a rátapadt földet, zakómat a vállamra dobom és vállamnak támasztva az ásónyelet, elindulok hazafelé. Megpillantom a kukoricatáblát menetben és hirtelen ötlettől vezérelve lecsapom a hosszú utat, hogy a kórók között időt spórolva vergődjek át. Jó volna hazaérni még sötétedés előtt. Lenne más, könnyebb, egyszerűbb módja is a gyors hazatérésnek, de ritkán közlekedtem pocsolyákon keresztül. Inkább a kukoricaföldet választom és a sétát. Ekkor még nem tudom, hogy elég rossz ötlet. Nem tudok semmit a helyről, most járok itt először, talán ezért is lep meg, hogy nem egy szokványos kukoricatáblába tévedtem. Túl sok benne a kanyar. Fel is merül bennem, ennek nem ilyennek kéne lenni. Hol jobbra, hol balra fordulok, amit egy rövidebb egyenes szakasz követ, majd újra csak jobbra-balra kanyargok. Olyan érzésem van, mintha egy kukoricalabirintusban járnék. Ami még figyelemre méltó, hogy a növényzet meglehetősen magasra nőtt, még az én majd két méteremre is lazán ráver legalább felet. A távolba egy épület áll, valami villaszerűségnek látszik. Jobb híján elindulok az irányába, már amennyire a kanyargós út ezt engedi.
A kukoricásból kialakított labirintusnak nagy híre van az ott tapasztalható furcsaságokról, amelyek kizárólag halloween estéjén mutatkoznak. Láttak már itt szellemeket, élőhalottakat, hamisan kornyikáló csontvázakat, de például tavaly egy házaspár meg mert volna esküdni, hogy földönkívüliek látogatták meg őket, és faggatóztak a labirintus végében nyugvó fogadó ételkínálatáról. A megmagyarázhatatlan jelenségek ellenére kedvelt hely ez halloweenkor, hisz az év többi napján egyébként kihalt vendéglő ilyenkor feltámad hamvaiból, és különleges ételeivel, italaival várja a megfáradt tévelygőket.
