Halványan ugyan, de emlékszem, hogyan is nézett ki a mostanra teljesen lakatlanná vált környék jó húsz évvel ezelőtt. Ezeken az utcákon éltem, mielőtt a családunk arrébb költözött volna, és hát beletelt egy kis időbe, mire összeszedték a bátorságot a menedékhelyként szolgáló épület elhagyásához. Azt hiszem, akkor jöttek rá, hogy az istenük nem segít, vagy ha mégis, éppen annyira fogja csak meghallgatni az imáikat a város akármelyik másik szegletében. Mondjuk, ahol nem szünetel annyit a vízellátás, az épületeken pedig még mindig van valamennyi vakolat. Az emberek által irányított világban „biztonságos környéken” laktak, de őszintén szólva ezekhez a szavakhoz nem társult konkrét jelentés a fejemben, mellesleg biztosra vettem, hogy ha valaha is létezett ilyen hely, semmivel sem javítaná fel a mostani életkörülményeimet. Mosolyra húzódott a szám, miközben ezen gondolkoztam, mert tudtam, hogy a legtöbben nem értenének egyet az apokalipszisre vonatkozó, semleges nézeteimmel. Ismét kortyoltam egyet a poharamból, majd lezártam a magam mellé állított, félig üres üveget. Néhány hónappal ezelőtt az ablakhoz húztam az asztalt, aminek most a tetején ültem törökülésben és teljes kényelemben, afféle megfigyelő helyiséggé alakítva a jósdával szembeni kis lakás utcára néző szobáját. Mindig korábban érkeztem a kelleténél, hogy szemmel tarthassam a helyszínre érkezőket, mielőtt személyesen is az ismeretlenek elé állnék – azt viszont nem állítom, hogy minden ilyen találkozás előtt okos ötlet lenne legurítanom a feszültségoldót. Két lépés előre és egy hátra, de valaki sokat dolgozott ezen az undorító, valószínűleg alaposan felvizezett házi whiskey-n, én pedig pénzt költöttem rá, hogy megihassam. És különben sem volt jobb dolgom várakozás közben, ha azt nem számítjuk, hogy alaposan ki kellett törölnöm ebből a rohadt pohárból a pókhálókat, mikor a kanapé mögé dugott üveggel együtt elővettem a rejtekhelyéről. Az emberem időközben megérkezett, ráadásul komolyabb fegyver nélkül és egyedül, ahogy annak lennie kell. Természetesen még így is okozhatott meglepetést a találkozás, de első látásra elégségesnek tűnt éppen csak ennyiről megbizonyosodnom. Nem vártam meg, hogy besétáljon az épületbe, mielőtt lehúztam volna a kitöltött whiskey maradékát. A többit visszatettem a szokásos helyre, aztán behúztam a sötétítőfüggönyt, és csak ezután indultam lefelé – reméltem, hogy még úgy is élhetek a meglepetés erejével, ha a vadászomnak várnia kell egy percet. Régóta ismertem az alakot, aki beajánlott nála, persze még jóval azelőtt, hogy velem közölte volna a részleteket. Megbocsátható bűn, ha azt vesszük, hogy fogalma sincs róla, milyen veszélyeket hordozhat magában a kettőnk találkozása, mégis kénytelen voltam elvállalni a feladatot. Gyanús lenne, ha nemet mondanék, mert máskor sosem teszem, és nem is hangzott annyira rosszul letudni a következő jónéhány napra való megélhetésemet. Kikerültem néhány pocsolyát, miközben átsétáltam a nagyrészt sár fedte utcán. Ha szokásos kétcentis por borítaná az aszfaltot, nem aggódtam volna amiatt, hogy esetleg meghallják a lépteimet, így viszont óvatosan közelítettem meg a bejáratot; itt aztán belestem a félhomályos szobába, azonnal kiszúrva a függöny mögé nézelődő idegent. Adtam neki néhány másodpercet, mielőtt megtörtem volna a csendet. - Kopp-kopp – szólaltam meg ajtó hiányában, és bár igen jól szórakoztam volna, ha halálra rémítem a nekem pont háttal álló srácot, kevésbé örülnék egy váratlan támadásnak. – Remélem, nem zavarok – utaltam vigyorogva az előbbi, bizonytalannak hangzó mormogásra. Megkíséreltem közelebb lépni és ha úgy láttam, nem feszélyezi a jelenlétem, az elkövetkezendő néhány perc során körbejártam a helyiséget. Legalábbis ez volt tervben. Eszem ágába sem volt farkasszemet nézni az idetévedőkkel, sőt, szándékosan fordítottam nekik hátat, miközben az ismerős falakat pásztáztam. Ez a szokásos rituálém részét képezte, és általában sikeresen át is adta a kétféle üzenet egyikét: vagy bennük, vagy magamban bízom ennyire.
Az összes porcikám kiáltozik az ellen, hogy itt legyek, mégsem tudom rávenni magamat, hogy kiforduljak a kora esti eső áztatta, szürkülő utcamellékről, amely egy bizonyos épületbe kell, hogy elvezessen. A vadászfelszerelésem zömét otthon hagytam, néhány kés csupán, ami a ruházatom alatt rejtezik, illetve egy az oldalamon, amelyet eszem ágában sincs véka alá rejteni. Nem harcolni jöttem ide, a város legszegényebb, és egyben legkietlenebb területére, azonban egy vadász sosem lehet elég biztos a dolgában. Sőt, ha őszinte akarok lenni, kiráz a hideg az egész környéktől, alig tudom elnyomni magamban a kényszert, hogy az övemen nyugvó tőröm markolatára szorítsam az ujjaimat, készen állva bármiféle váratlan meglepetésre. Ám a legijesztőbb jelenségek kimerülnek a vakon végződő sikátor oldalfalain futkározó pókokban és csótányokban, sehol egy árva lélek. Szemöldökeimet összehúzva, felkészültségemből mit sem engedve közelítek az utca végéhez, amely, mint kiderül, egy vékonyka fordulóval folytatódik tovább balra, ott pedig valóban egy épület íves bejárata vár, ajtó és miegyéb nélkül. Cseppet sem hátborzongató. Oké, szedd össze magad, Payne, meghalni a jelek szerint nem tudsz, a legrosszabb meg, ami történhet, az néhány nyolclábú inváziója a frissen mosott hajadban, semmi ok tehát az aggodalomra. Összekaparva a bátorságomat, fellépek a három fokot számláló kőlépcsőn, be, a helyiségbe, ahol újabb átjáró vár. Itt sincs ajtó, ellenben színes gyöngyfüzér helyettesíti a hiányát, amin alig-alig látni át a félhomályban úszó szobába. Remek. Ezúttal ösztönösen rámarkolva a késemre, elhúzom oldalvást a „függönyt”, és meglepetés! Az égvilágon senki nem vár rám. Na jó… Vajon mennyi az esélye annak, hogy annyi sör és kaja után felültett az a rosszarcú banda? - Hahó! - szólalok meg, hátha a romos helyiség egyik, eddig feltérképezetlen szegletében bújócskázik a figura, aki elviekben segíthet nekem a város titkosabb járatainak fellelésében. Viszont bárhogyan is pásztázzam a feldőlt polcokat, a szerteszét heverő állati koponyákat és egyéb, bizarr holmikat, amelyek a bizonyítékok tekintetében egy valaha volt jósdához tartoztak, sehol sincs nyoma a titokzatos alaknak. - Komolyan mondom, egyszer megfojtom Kaitlynt, meg az ostoba, mentsük meg Wallenberget tervét - mormogom az orrom alatt. - Nem mintha egy tervet meg lehetne fojtani… - oké, határozottan magamban beszélek, ez a korosodás jele, mi?
Üdvözlünk a Hell Or Heaven FRPG oldalán! 2016.09.07-én nyitottunk, és azóta is sok újítással, fajokkal bővültünk. Oldalunk apokaliptikus világban játszódik 2021-ben. A jelenlegi állapotokat az oldal hirdetőfalán (Generalitiesben) találod. Leírásainkat adminjaink alkották, de alapul vettek pár ismert sorozatot is, mint pl: Supernatural. Mielőtt regisztrálsz, kérünk tekintsd meg a Kanon illetve a Keresettjeink listáját. Kettő admin van jelen az oldalon, de kérünk, hogy főfiókra írd a hozzánk intézett kérdéseid. PM linket megtalálod a Generalitiesben. Sok szeretettel várunk ebben az őrült világban!
