Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Linzo - Lorenzo & Lilith, New York •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Linzo - Lorenzo & Lilith, New York VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1059
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 03, 2018 10:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Lezárt játék
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 03, 2018 8:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Megdöbbenek, amint felcsattan... Bár csupán egyetlen pillanat erejéig tart a dolog, mégis... egy pillanatra megijedtem tőle... Nem tudom, vajon tudatos-e ez a részéről, mégis... néha... ijesztőnek találom őt...
- De... nekem ez nem jelent semmi többet. Félangyal vagyok, és... jó, és...? Kár Istent emlegetned, ő pont ezért utál engem, nem? Ahogy az angyalok is. Meg a démonok. És az emberek. Mindenki... - tanácstalanul lesek fel rá, félénken, idegesen, hogy megint kiakad tőlem... Neki ez talán jelent valamit, vagy nem is tudom... lehet ő élvezi, hogy utálják ezek a lények... de... én ettől nem érzem magam többnek senkinél, sőt, még hogy többnek... ahh, ne vicceljünk, annál sokkal kevesebbnek érzem magam, mint amennyinek egy átlagos ember érezheti magát... annál meg pláne, amennyinek egy angyal érezheti magát, vagy egy démon, vagy Isten... Eme lények közül mind egy szálig arra szavazott volna, ha kikérik a véleményét, hogy meg se foganjak, nem még hogy azóta is éljek... Ettől nekem nem érzem, hogy jobb lenne... Apámon kívül senki nem örül, hogy élek, ha ő nincs, meg is halhatok...
Tudom, vagyis... sejtem, hogy Lily ennek nem örül... nem tudom pontosan miért akar engem ennyire meggyőzni, hogy... hogy... nem is tudom... hogy másként van, mint ahogy érzem magam, mint ahogy élek... hogy másként igaz a világ... mert szerintem nem. Nem igaz. Ez a világ ilyen. Nekem az a fura, ahogy ő látja... ennyire máshogy, nem értem... nem értem, honnét ez a temérdek vakhit benne... Honnan ered? Honnan meríti?
Zavaros... de... az, hogy megmutatta, mi ő... némi magyarázattal szolgált nekem... a viselkedése kapcsán... már értem, ezt a hirtelen néha fel-fellobbanó indulatot benne, ezt a... fura... vibrálást, nem is tudom... minek hívhatnám... de... így már érthetőbb. Benne más vér kering... s őt talán még nálam is jobban befolyásolja, kik a szülei... azaz hogy... az egyik kicsoda/micsoda.
Szemforgatására nem reagálok, csak egy zavart kis mosolyfélével. Nem is tudom, ez talán azt jelenti, hogy nem néz teljesen bolondnak? Hogy csak egy kicsit néz annak? Vagy a kicsinél kicsit jobban?
De aztán, a következő pillanatban már egész más...
- Olyan furán nézel... - mondom neki, csak halkan, mert nem akarom megtörni a pillanatot. Nem tudom minek köszönhetem ezt a... fura kifejezést a szemében. Olyan furcsán meleg... nem tudom, fura...
- És... neked mi is a célod pontosan? - kérdezek rá nyíltan, s aztán megrázom a fejem. - Azt a részem utálom a legjobban, amelyik hasonlít rá... - suttogom csak neki halkan, bizalmasan... mintha félnék, hogy valaki olyan meghallhatja, aki elmondhatja neki... annak a lénynek, akit a világon a legjobban... Az egyetlennek, akit szeretnék holtan látni...
Kissé borzongató a gondolat, hogy egyszeriben egy féllényekből álló egész csapat keveredett az életembe... de... közben valahogy otthonos érzés is... Ez nagyon különös... nekem.
- Talán igazad van. Talán elég tudnom, hogy jó érzés... - bólintom lassan, egyetértve, elfogadva szavait... vagyis próbálva... hogy talán nem kell... mindent tudnom. Talán csak kedvel. Végülis... a maga fura módján kedves nőnek tűnik... azt hiszem... én is kedvelem őt kicsit.
- Senkinek sem kell a lelkem, akkor minek van egyáltalán lelkem? - kérdezem tőle, értetlenül, tanácstalanul lesve őt... Istennek nem kell, az Ördögnek nem kell, a démonoknak nem kell... akkor miért van egyáltalán lelkünk? Nem értem...
- Ismered az illetőt?! - kapok a szón, s izgalmat érezhet a hangomban. Izgatott is vagyok. Ha a lelkem nem is adhatom oda apáért cserébe, talán ha Lily ismeri az illetőt, ha tud róla dolgokat, ha... ha... akkor lehet reményünk még...!
Továbbra is értetlenkedő pillantással lesem amit tesz... figyelem összevont szemöldökkel, mint fogja a kezem, fordítja meg... és teszi bele a sajátját.
- Most mit...? - kezdtem volna, mikor hirtelen lehunyta szemét, és megszólalt, egy számomra ismeretlen nyelven... s hirtelen megugrottam a meglepetéstől, mikor... mikor csinált velem valamit!
- M... mi?! V... vért?! - hebegem kitágult szemekkel, amik kis túlzással majd' kiestek a helyükről, annyira bámultam őt és a jelet a kezemben, felváltva! Felszisszenek, bár igazából főleg a látványra... és... hebegve-habogva bámulok vissza rá, így csak bólintani tudok, hogy értem...
És már el is lépett tőlem, elindult és... nem tudom, vágyat éreztem... igen... hogy meg kéne állítanom, hogy... kérjem, induljunk rögtön, mert minden perc számíthat... de... nem tudom... nem ment... Hagytam elmenni. Talán azért, mert a szívem mélyén borzongott tőle minden érzékem... és főleg attól, hogy valahol benn, mélyen... mégis megkedveltem, a maga fura... ijesztő lénye ellenére is... mert az első volt, hosszú ideje, aki... engem látott, meg mert... reméltem, és hittem benne, hogy valóban tud nekem segíteni apa ügyében...
Nem sokkal azután, hogy eltűnt a szemem elől, magam is felálltam, és elhagytam a helyiséget... Még nem voltam biztos benne merre indulok el, de... úgy éreztem... valami... hajt előre...
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Jún. 27, 2018 11:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith



Látom, amint előbb rám pillant tanácstalanul, majd a kezeit vizslatja, mintha lenne rajta valami kosz réteg vagy valami hasonló. Ó, egek! Ez a gyerek tényleg ennyire ostoba? A nevelője egy balfácánt csinált belőle, aki semmit se tud igazán. Még hogy ember akar lenni! A pokolba az egésszel! Ő nem lehet ember, hiszen félig angyal, az apja. Ó igen, Gadreel, akit talán jobban ismerek mint a saját tenyeremet.
- Lorenzo, elég legyen! - csattanok fel, majd rendezem a vonásaimat és ellágyítom őket - Nem csak az állatos dolog és a szárnyaid vannak. Az isten szerelmére nefilim vagy! - teszem hozzá kedvesen, majd egyik tenyerembe temetem a homlokomat. Hogyan magyarázzak el neki egy olyan dolgot, amihez én magam nem értek? Láttam már sok angyalt, bukottat, démont és félvért, de ami a nefilimeket illeti. Velük még nem volt dolgom igazán. Ki kell találnom valamit a lehető leggyorsabban. Á, meg is van! Ahogy feketén felvillannak a szemeim látom egyből eltátja a száját, mire halkan kuncogok, látom a mozdulatát, de meg is áll közben, mivel úgy hiszi, hogy féllény vagyok. Makogva kérdez, mutogat a levegőben, mire csak együtt érzőn bólintok egy aprót, hogy a kérdésére is válaszoljak.  Persze elfogadom a magyarázatát, de az édes kevés ahhoz mérten, amit én tudok a bibliáról és a saját történetemről is. Szemeimet forgatom csak a megjegyzése hallatán, ha tudná, hogy mennyire hasonlít ilyenkor az édesapjára. Az a pökhendi stílus, ami az angyalt is annyiszor körül lengte. Kissé elrévedek a múltba és elgyengült pillantással meredek a velem szemben ülőre, legalábbis ő ezt hiheti, de lelki-szemeim előtt az apja jelenik meg.
- Igen mások vagyunk, de a célunk lehetne egy! Tudod jobban hasonlítasz rá, mint azt gondolod - teszem hozzá halkan. Hiszen a szavai visszahoztak a jelenbe és újra őt látom magam előtt, a kisfiús sármját, hófehér, megrontani való lelkét. Újabb kérdésére csak bólintok egyet. Igen a csapatom tagjai is féllények, vagyis jobb ha ő így tudja. Még nem kell teljesen tisztán látnia mindent, annak nem jött el az ideje. A hátát simogatom, mire kérdések közepette felpillant rám.
- Nem kell mindenre okokat vagy válaszokat találni - mondom, de a kezem még mindig a hátán pihen, nem akarom elengedni. Tudattalanul alkalmazom az energiáimat, ujjaim közül láthatatlan fekete csápok nyaldossák a fiú hátát, hogy ezáltal feketítsem. Úgyis olyan tudatlan, így nem veszi észre, hogy a kis csápjaim a bőre alá hatolnak a húsát át egészen a szívéig, hogy ott gyökeret verhessenek. Megrázom a fejem, felemelem a kezemet, hogy elcsendesítsem őt.
- Te egy nefilim vagy, ha tetszik, ha nem. Így a lelked más, a démonoknak nem fog kelleni. Viszont sejtem, hogy melyik démon keze van a dologban - gondolkodom hangosan. Látom, hogy az izgatottságtól kipirult az arca, elmosolyodom rajta. Milyen izgatott és milyen ostoba is valójában.
- Rendben - mondom ki határozottan, egyik kezét megfogom, tenyérrel felfelé és bele simítom a sajátomat - Segítek neked! - lehunyom a szemeimet, halkan mormolok pár szót, amit egyáltalán nem érhet, hiszen démoniak, majd felnyitom a pilláimat, mik egyetlen másodperc erejéig feketén felvillannak - Ez egy jel, ha szükséged van rám csepegtess rá pár vércseppet és tudunk kommunikálni - magyarázom, ahogy elhúzom a kezemet megjelenik rajta egy pecsét, ami előbb serceg kicsit, ahogy a bőrbe ég, majd be is gyógyul.
- Most mennem kell, ha megtudok valamit jelentkezek - teszem hozzá, majd elindulok az ajtó felé. Ha akar még megtud állítani, ha nem teszi akkor kilépek a kávézóból és el is tűnök.
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 14, 2018 6:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lily nem felel nekem, de nem tudom pontosan mi ennek az oka... Vagy nem akar... vagy olyan válasza volna, ami nem tetszene... gondolom... vagy csak nincs kedve. De én tényleg nem értem, mi a gond ezzel. Mindenkinek joga van a vágyaihoz, nekem is, és én erre vágyom... Talán azért van ez, mert életem egy kis részében emberként nevelkedtem, s később is úgy próbáltak nevelni, még ha tudtam is az igazat magamról, de... nem tehetek róla, visszasírom az édes tudatlanságot, jobb lett volna, ha meg sem tudom ezt, és ha nem öröklök semmi különlegességet az angyalian szemét apámtól...
Oké, ööö... passz, nem értem mit akar ebből kihozni, elvesztettem a fonalat... és ez asszem az arcomra is ki van írva. Tanácstalanul pislogok a kezeimre... Mi van?!
- Az én kezemben nincs semmi. Van az állatos dolog, meg a szárnyak... ennyi... más nincsen... - rázom a fejem, és tökéletesen biztos vagyok már benne, hogy ő valami egészen mást keres bennem, mint amit megtalálhat...
És egészen addig hiszem, hogy ő nagyon eltévedt valahol, mígnem hirtelen feketére váltanak a szemei... amitől kicsit eltátom a számat, és már épp felpattannék a székemről, amikor megjegyzi, hogy ő csak félig ember...
- Te... szóval te... egy... félig... izé... démon... Szóval neked az egyik szülőd egy... olyan... démon... volt? - kérdezem makogva, össze-vissza mutogatva, próbálva kicsavarodni a zavaromból... bár asszem most már nem hogy elvesztettem azt a fonalat, de fel is gyújtották mögöttem, hogy esélyem se legyen megtalálni...
Az mondjuk biztos, hogy akkor neki még nálam is több indoka lehet utálni az egyik, ha nem rögtön mindkét szülőjét... hisz nem biztos, hogy... de... na... ki tudja, milyen okból feküdt össze az a démon és ember, akik a szülei... bár nem is tudom, tudnak-e a démonok szeretni... vagy... nem...
- Tudom, hogy... kihagytak, olvastam róla tanulmányokat is, hogy... miféle dolgokat engedtek beletenni meg miket nem, és hogy mit miért tettek bele vagy éppen hagytak ki... A régi iskolákban és könyvtárakban sok mindent találni... - felelem magyarázatképpen. Az elhagyatott helyekre könnyű bejutni állatként, és utána már azt csinál ott az ember, amit csak akar. Én például hosszú éjszakákat töltöttem ilyen helyeken, és egész könyvhegyeket másztam meg... töredelmesen bevallom, hogy néhányat haza is vittem magammal... khm... Bár a gazdáik már nagy valószínűséggel halottak, de azért... na... mégis...
A tériszonyomat illetően nem felelek, nem kell neki tudni, hogy én azzal már évek óta küzdök... és még nem sikerült... se ő nem nyert, se én, bár igaz, hogy nem is szívesen próbálkozom... nem szeretek rosszul lenni, jobb két lábbal... vagy néggyel a földön lenni.
- Pff... 22 év alatt nem kaptak el, szerintem ez jó arány... - ingatom a fejem ellenkezve, mert szerintem én... még életemben nem voltam úgy, hogy egy napig ne féljek valamitől... akármitől, bármitől... ha mást nem, hát a magasságtól, mikor éjjel kimásztam az ablakon... de na... mégse kaptak még el, szóval szerintem a rendszer működik... Nem tökéletes, nem az amit tán rendeltetésemnek szántak, de életképes.
- Ezzel az a baj, hogy én nem akarom... én más vagyok mint te... - mondom, és most nem konkrétan arra gondolok, hogy ő félig... sötét lény, mert az én apám se volt szerintem világosabb fazon... az én szememben legalábbis elmegy démonnak is, szóval nem is az, de Lily... egész más mint én, ő más dolgokat tart fontosnak, én csak... a régi békés életemet akarom apával...
- A csapatod tagjai is... - tétován mutatok rá, majd széttárom kezeimet. - Érted... ők is... félig mások? - kérdezem tétovázva, mert nem tudom, hogyan fogalmazzam ezt meg. Én féllény vagyok, ő féllény, logikus volna, hogy a csapatában mások is... ilyesmik legyenek... talán... lehet épp azért piszkál ennyire, mert ilyesféle féllényekkel veszi körbe magát... és... hát... öhm... nem is tudom miket csinál... ügyeket intéz...
Próbáltam nem bepánikolni a gondolattól, hogy apám lelkét patkányképű, pokollakó, sült polipok próbálhatják éppen kiszipolyozni a testéből... vagy... nem is tudom hol tároljuk a lelkünket... még sose kerestem a magamét... De ha apát démonok által megszállt üres városfélében tartják fogva, mégis... hogyan... szabadíthatnánk ki?! Máris kezdtem úgy érezni, kár is volt a kérdésemért, mert nem lehetnek mind emberek a társai, ha ilyen városok közelébe mernek merészkedni... Bolond, aki ilyen helyre megy...
Valahogy mégis úgy érzem, az volna a helyes, ha nem mások mennének, hanem én... hiszen nincs jogom mások életét veszélybe sodorni, mindegy, milyen lények, félig ez, vagy félig az, mind épp úgy kiutáltak vagyunk... Ha emberek, akkor pedig főként... nem helyes...
De mégis, ő... az apám... bármi is legyen az ára, nekem... meg kell fizetnem, hogy visszakaphassam... mert muszáj...
Csak remélhetem, hogy nem kerül mások életébe visszakapnom, mert azt nem akarom, hogy másnak baja legyen miattam. Még a gondolat is elborzasztott... mindkét gondolat... egyedül maradni vagy elveszteni önmagam hogy apát visszakapjam, vajon melyik a rosszabb érzés? Melyikkel bírnék együtt élni? Később...
- Miért vagy hozzám ilyen kedves...? Hisz nincs mivel viszonoznom... - kétségbeesetten pislogtam fel rá, ahogy megéreztem kezét a hátamon. Ha apa odavész, ha én elveszek, ha... ha ennek az egésznek a végén nem tudunk majd egymás szemébe nézni... ha...
- De... most komolyan... ha ez valóban így van, ha egy... olyan démon akarja őt... mégis... ki menthetné meg...? Mi...? - hangom remeg, ahogy rákérdezek. Mi mit tehetnénk, hisz mi csak... csak ennyi vagyunk, amit láthatnak belőlünk, csak... ennyik, semmi többek, hát mi erő kellhet ahhoz, hogy egy nagy hatalmú démontól visszaszerezzük apát... főként úgy, hogy azt sem tudjuk ki az, hol van... és miért épp apa kell neki... miért az ő lelke...?
- Miért épp apát vitték el? Miért az ő lelke kell nekik? Miért nem jó nekik helyette az enyém... - felvillan elmémben egy gondolat, s felegyenesedve megragadom izgatott-idegesen Lily kezét.
- Ajánljuk fel a démonnak az én lelkemet apáé helyett! Keressük meg őket, menjünk a csapattal, és... és... és adjuk oda nekik az enyémet az ő életéért cserébe! - hadarom hevesen, miközben arcom kipirul az izgatott gondolattól, hogy ezzel talán megmenthetném apát és másokat sem kéne veszélybe sodornom! Csak meg kell találni őket! - Kérlek, segíts nekem, megteszek bármit! Viheti az enyémet, ha megkímélik apát, és a csapatodat sem veszélyeztetem!
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Május 30, 2018 10:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith



Kérdését figyelmen kívül hagyom, nem vagyok hajlandó minden értetlenkedésére válaszolni, amellett pedig azzal csak magamat buktatnám le. Tudom, hogy ember akar lenni, de nem lehet, soha nem is volt az. Ez csak egy illúzió, amivel áltatta azaz ostoba emberi nevelője. Talán ha felmerül benne egy kérdés a kilétemmel kapcsolatban, akkor kell okosnak lennem, nem mondhatom el neki a teljes igazságot, hogy démon vagyok. Hallom, ahogy morog, kicsit megsértődött a mondandómon, mire kedves mosollyal az arcomon megrázom a fejem. Nem gondolnám, hogy nem tudja magát megvédeni.
- Tudom, hogy megtudod magad védeni. De! Használtad valaha a tényleges képességeidet, amit apádtól örököltél? Azokra az angyali dolgokra gondolok, amik a kezedben vannak, csak elsiklasz felettük, mert annyira ember akarsz lenni - érvelek teljes beleéléssel, ugyanakkor egyetlen percre sem megyek át követelőzőbe vagy támadó stílusba. Inkább egy aggódó anyuka képét festem le, aki a gyermekének érvel arról, hogy többet tud annál, mint amit megmutat magából. Egyszerűen megrázom a fejem és megmutatom neki a démoni valómat, ami annyiban merül ki, hogy egyetlen pillanat erejéig elfeketedik a szemem.
- Csak félig vagyok az - mosolygok rá ugyanolyan kedvesen - Éppen ezért a magam oldalán állok - teszem hozzá egyből, hogy kicsit világosabb legyen neki a dolog. Végül is a fél igazság is igazság, nem de bár? Nem hazudtam neki, hiszen démon vagyok és az, hogy azt mondtam, hogy félig. Lazán belefér tekintve, hogy a pályafutásomat emberként kezdtem. Halvány mosollyal díjazom a morgását, a könyvet illetően. Tudom miről beszél és értékelem is, hogy ismeri azt a remekműnek mondott vastag kötethalmot. Talán a maga idejében Tolkien hatalmas írónak számított és amit leírt azt a valóságból merítette, a második világháború kínjait helyezte át egy másik környezetbe. Érdeklődve hallgatom a beszámolóját a könyvekről, amiket olvasott. Kuncogok a tériszonyán, majd egy aprót sóhajtok.
- A bibliából egy csomó mindent kihagytak. A tériszony legyőzhető - válaszolok biztatóan - Ha félsz azzal csak magadra vonod a démonok figyelmét, ők a félelemből táplálkoznak félig meddig. De tudnál, csak akarnod kell! Én megtaníthatom neked - teszem hozzá. Ez a fiú telis-tele van kétségekkel, mivel senki sem mutatta meg neki, hogy mi a helyes és mi nem a mi világunkban. Folyton a sötétségben élt, de ez nem menet így tovább, ki kell lépnie a fényre, hogy aztán elbukhasson. Olyan akár egy ijedt állat, akit eddig láncon tartottak, de az elszakad, ő meg csak ott áll tehetetlenül és nem tudja mitévő legyen. Aprót bólintok csak a kérdése hallatán, mivel nincs időm válaszolni, hiszen egyből folytatja is. Hebeg habog össze-vissza, majd idegesen újra a hajába túr végül kétségbeesésében az asztalt bámulja.
- Igen, kintre. A csapatom tagjait, vannak felderítőink. Van egy-két város, ahol még démonok tanyáznak, valószínű azért vitték magukkal, mert szükségük van a lelkére - adom meg a kellő információt neki, ami megint csak egy féligazság. Fogalmam sincs mi van ma velem, de egészen kedves hangulatomban lehetek, ha nem úgy hazudozok mint a vízfolyás. Kezeivel támasztja a fejét úgy néz fel rám, így láthatja, hogy újra biccentek. Még nem akarom beavatni az ügybe, majd megtudja a megfelelő időben. Egyszer ki kell mondania, hogy a nevelője akár halott is lehet, ami amúgy lehetetlen, mivel hála Amarának a holtak köztünk járnak, szóval ha meg is halna, akkor is visszatér az életbe. Kár, hogy a pokol zárva van. Fejét az asztalra teszi, hangtalanul hátra tolom a székem, csak cipőm koppanását hallhatja, aztán csak a kezemet érezheti a hátán, ahogy gyengéden simogatom azt.
- Nincs semmi baj, nem vagy egyedül, én itt vagyok melletted. Nem kell egyedül végig csinálnod az egészet, bármi is legyen a vége, rám számíthatsz mindenben - körkörös mozdulatokat írok le a hátán, miközben halkan suttogok neki, akár egy szerető anya. Talán így képes lesz egy kicsit megnyugodni és jobban elkezd bízni bennem, hiszen arra van szükségem, hogy feltétel nélkül megbízzon bennem. Szükségünk van egymásra, legalábbis ő ezt hiszi. Számomra egy nagyon fontos figura azon a sakktáblán, melyen már elkezdtek felsorakozni a bábuk és velük együtt a csapatok is alakulnak. A háború a küszöbön toporog, ami a világunk sorsáról fog dönteni.
- Esély az mindig van és ahogy az előbb mondtam a lelkére van szükségük. Van egy olyan sejtésem, hogy még úton vannak és egy nagyobb démonnak akarják adni az apádat - magyarázom teljesen logikusan, közben egy pillanatra sem hagyom abba a simogatását.
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 24, 2018 10:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


- Mi az? Ezzel mi baj van? - pislogok értetlenül, amikor ciccegni kezd. Nem értem... az baj? Jó, hát neki lehet hogy talán... de ő is ember, szóval... miért baj, hogy én is az szeretnék lenni? Ilyen taszító a gondolat, hogy egy magamfajta olyan szeretne lenni, mint a normális emberek? Pedig ha lehetne egy kívánságom... Na jó... vagyis... nem... régen... régen ezt kívántam volna, ha kívánhattam volna... emberi létet, emberi mivoltot, testet... életet... De már minden megváltozott. Most már csak apát szeretném. Bármi másról lemondanék őérte.
Ajj... bárcsak... bárcsak, bárcsak, bárcsak volna valaki aki hallja a fohászom... vagy érdekelne valakit... Mert őszintén elbizonytalanodtam... nem tudom mit tegyek, nem tudom kiben higgyek, bízzak... Lehet még egyáltalán bárkiben is? Annyira...
Veszek egy mély lélegzetet.
Nem könnyű az élet... Szeretném visszakapni az utolsó megmaradt szülőmet, még ha hazug is, még ha... nem is az ő vére vagyok... de szeretem, és csak ő van nekem, és... igaz, csúnyán hazudott nekem, ha igaz, de... de tuti... tudom... biztos, hogy szeretetből tette... Ő mindent megtett értem, én sem hagyhatom őt cserben... Egyszerűen nem tehetem... még ha ezért ingoványos talajra kell is lépnem, vagy sötét útra... vagy ki tudja hová visz még a sorsom... tétlenül nem ülhetek semmiképp se...
- Én meg tudom magam védeni - mormogom az orrom alatt, némileg sértetten. Láttam én már démont, találkoztam már olyannal, és élek...! Jó, nem én öltem meg, nem én küzdöttem meg vele, viszont én mentettem meg akire támadt! Ez is csak számít valamit, nem? Az illető is él, meg én is... szóval... igenis meg tudom magam védeni... és másokat is... én... képes vagyok rá...
Különben is, ha itt a vész, mutassatok nekem egy démont, aki nekiáll üldözni egy hangyát a millióból. Eddig is éltem, és túléltem. Még akkor is, amikor nem volt meg ez az erőm... akkor is éltem, túléltem az éjjeleket kinn az utcán, nem kaptak el a démonok, és az angyalok sem, és... nem bántott engem sose senki. Képes vagyok rá, hogy megvédjem magam, én és az éjszaka... jó szövetségesek vagyunk. Az éj elrejt, és aki használja az eszét, az túlél bármit és bárkit.
- De... ember vagy, nem? Nincs minden ember a démonok ellen, és a harcos... a gyilkos angyalok ellen? - kérdem kíváncsian, tűnődve. Az emberek általában átkozzák az ilyeneket, a démonokat, az angyalokat akik ölni jöttek... és ha választaniuk kell, az embereket választják, vagy az olyan angyalokat, akik óvni érkeztek... Az biztos, hogy soha nem a félvéreket... minket senki sem szeret, mindegy mik vagyunk félig... egyik oldal se szívlel bennünket, inkább ölnének halomra némelyek... azért is kell titkolni... jobb titkolni... igazából... ha az ember békességben akar élni... Én is így teszek. Nem tudnám elviselni, ha gyűlölettel néznének rám...
- Ja... aha... olvastam a Gyűrűk urát én is... - mormogom, lesütött szemekkel, kis mosollyal a szám szélén... Ősrégi könyv... rémesen régi... egy elhagyatott házban találtam egyszer... jó vastag könyv volt, elvoltam vele pár estét... Nem volt rossz sztori, bár szerintem nincs sok valóságalapja, hogy a törpikenép menti meg a világot... a gyengék, akiket mindenki lenéz... Ez a valóságban tuti nem így volna... a démonokat nem ilyenek fogják legyőzni, és a rossz angyalokat se ilyenek fogják elűzni... Talán majd a jó angyalok, vagy Isten... áhh, nem is tudom... talán senki se... és így lesz örökké, míg ki nem halunk.
Oké, ahogy rá nézek újra, érzem, hogy nem erre gondolt... mármint... nem a könyvre. Talán azt sem tudja, miről beszéltem...
- Tudod... sokat olvasok... a könyvek mindig ilyenek. A gyenge, a kicsi, a lenézett... az menti meg az embereket, a világot, akiből nem nézték ki, de... ez általában mese... a törikönyvekben nem ez van... még a Biblia is csak mese habbal... a valóságban... a nagyok, a bátrak, az erősek győznek... és akik sokan vannak... sok fegyverrel... Én csak egy félangyal vagyok, aki embernek vágyik lenni, aki... nem lát messzebb az orránál... aki... szárnyakkal él, de fél a magasban... hányingerem lesz még a székre állva is... - lemondón sóhajtok. - Ez a világ nem az enyém... Én nem szeretek a világosban járni, és nem szeretek beszélni másokkal... mert... félek... hogy kiderül mi vagyok... én... éjjel járok ki a városba, és... megvédem, akit tudok... a démonoktól... kutyaként... farkasként... gepárdként... vagy ilyesmi... elcsalom őket a vadászokhoz... de én... én nem harcolok, nem tudok, én nem olyan vagyok... - rázom a fejem, és még a gondolattól is borsódzik a hátam. Egyszerűen nem... nem... nem tudom mit vár ő tőlem, mire gondol... mit szeretne látni, de szerintem rossz lóra tett... nem hinném, hogy én vagyok az, akire gondol... És különben is, én csak apát akarom, csak... találjam meg, és megyek haza. Ilyen egyszerű.
- Csapatok? Ki... kintre? - majdnem a torkomon akad a kérdés, úgy meglepődöm. - Már... mármint hogy... hogy odakintre? - elmutatok kifelé, a városon kívülre utalva. - Kiket? Apa kint...? De... kint... kint nincs semmi... nem? Nincsenek... városok... vagyis... csak pár... és a démonok kint... - hebegve nyelek egy nagyot. Két kezemmel túrok a hajamba, nagyot sóhajtok, az asztallapot bámulom... eskü kezdtem úgy érezni, hogy migrénem lesz... Vagy csak belefájdult a fejem a sok új dologba? Bárhogy nézem is, ez az egész dolog, egyre... nagyon... uhh... soha életemben nem járt még ennyi minden egyszerre a fejemben...
- Egy ügyben? - sandítok rá újra. Nem engedem le a kezeim, és nem egyenesedek fel, jó a fejem a kezembe támasztani, csak annyira nézek fel, hogy lássam őt. - Szóval... én segítek egy dologban neked, és te cserébe visszahozod apát? És... ha olyat kérsz, amit nem tudok megtenni? Vagy... ha apa már... - Megrázom a fejem, ki sem akarom mondani, gondolni sem akarok rá...
- Félek, és nem tudom mit tegyek... egyedül vagyok, és nem... nem tudom, mi lesz velem, ha ő már... - lehajtom a fejem az asztalra, és homlokomat a lapjának támasztom, két kezem ujjait összekulcsolom a tarkómon. Nem akarok egyedül maradni, se árva lenni, se... elveszteni őt... - Van még vajon egyáltalán esély rá, hogy éljen? Nincs rá okuk, hogy életben tartsák... igazából nincs... Csak nyűg nekik... kolonc... még csak nem is értik egymást... csoda volna, ha még életben volna... - hirtelen újra szúrni kezdik szemeimet a könnyek, pedig annyira nem akarom...
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Május 23, 2018 11:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith



Látom, amint megrázza a fejét és halkan válaszol a szavaimra. Persze, hogy nem volt elrejtve, mégis úgy tett, mint aki elakar bújni a világ zajától. Komolyan mondom, nem értem én ezt a gyereket, mégis nem akar benne lenni egy olyan apokaliptikus világban, mint amiben manpság élünk? Következő vallomásán nőiesen ciccegek egyet majd megrázom a fejem, miközben ő a vállát vonogatja. Oké, most eldöntöttem! Azt a nyomoronc halandót biztos megfogom kínozni, sőt! Mivel a halottak az emberek között járnak, így lehet át is küldöm őt a túlvilágra. Látom, hogy csak bámul ki a fejéből, nem érti mi zajlik körülötte. Ó, te drága elveseztt báránykám. Ne aggódj, megfoglak menteni, megmutatom milyen erők rejlenek benned igazán. Szemöldöke a magasba szökik, majd megrázza a fejét, de nem érdekel, kitartok az álláspontom mellett. Nem fogok addig beszélni, míg vissza nem ül a helyére. Amint megadja magát egy mosollyal az arcomon biccentek felé, pillantásomból egy hálás köszönetet tud kiolvasni. Az ujjaira pillantok, amikkel rajzolgat az asztallapján, de oda sem figyel, csak próbálja csillapítani a rátörő remegést. Megértem. Nehéz lehet rádöbbenni arra, hogy az eddigi élete egy hatalmas hazugság. Én is éreztem már valami hasonlót, mikor a saját apám elárult és a katonái az életemre törek. Sosem fogok neki megbocsájtani ezért.
- Nem is kell háborúznod. VIszont az sosem baj, ha a képességeid segítségével megtudod magad védeni - válaszolok, kedvesen rá mosolyogva. Próbálom meggyőzni arról, hogy a képessége és angyali mivolta sokkal lényegesebb annál, mint azt valaha is hitte volna. A bizalmába kell férkőznöm és belülről szétszaggatni a lelkét, megfertőzni mérhetetlen sötétséggel, amivel nem fog tudni megbirkózni. Egyet bólintok csak, nem kommentálom a megjegzését. Igen, sokat tudok, volt hozzá elég évem, persze erről neki még nem kell tudnia. Látom, hogy oldalra biccenti a fejét és kissé gyanakvóan mered rám. Mégis hogyan mondhatnám el neki mindazt, ami bennem dúl? Fajomból eredendően azt kellene mondanom, hogy a démonokkal. Ha szívemre hallgatok, akkor azt válaszolom, hogy az angyalokkal. De az igazság ennél sokkalta bonyolultabb, mégis képes vagyok egyetlen szóval megfogalmazni a lényeget.
- Semelyikükkel. A magam oldalán állok - válaszolok teljesen őszintén. Tudom, hogy a démonom majdnem minden esetben hazudnak, de én képes vagyok arra, hogy igazat szóljak, talán az eredeti emberi mivoltom miatt lehetséges ez. - Sokkal nagyobb erők mozognak a háttérben, mint azt hinnéd. Ahogy a mondás tartja a leggyengébbekben rejlik a legnagyobb erő. Ők olyan tettekre képesek, melyek akár mindent megváltoztathatnak - sokatmondóan nézek a szemeibe, miközben ezek a szavak elhagyják ajkaimat.
Bólintok, aztán látva zavarodott pillantását újabb mosolyra húzódik a szám széle.
- Ahogy már az előbb említettem a magam oldalán állok, de egyedül nem sokra megyek - mondom, majd megrázom a fejem. A képességével sosem fogja megtalálni a nevelőapját, ahhoz túlságosan keveset járt a világban. Ehhez segítségül kellene hívnia a másik oldalát, amire képtelen. Tanácstalan, de ez sosem zavart igazán. Ő most még azt hiszi, hogy az apja megtalálásához kell a segítsége, milyen naív, ártatatlan, akár egy újszülött bárány.
- A segítséged nem apád megtalálásához kell. Kiküldök csapatokat, akik rendelkeznek megfelelő eszközökkel a megtaláláshoz - magyarázom széttárva karjaimat, majd hátra tűrök egy arcomba lógó tincset - Nevezzük ezt egyfajta alkunak vagy kompromisszumnak. Én segítek megtalálni az apádat, te pedig segítségemre leszel egy igen kényes ügyben - teszem hozzá félig őszintén. Nem, ez még nem egy alku. Még nem akarom a lelkét megkaparintani, előbb feketévé kell tenni a pici szívét.  
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 14, 2018 4:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


- Nem voltam rejtve. Én nem akartam jobban benne lenni. Nem szeretem, ha az emberek tudnak rólam... - rázom meg a fejem, csak halkan ejtve ki a szavakat, őt figyelve, és a korábbi székem háttámlájára támaszkodva. - Ember akarok lenni, csak nem lehetek ennél jobban - vonom meg a vállam, ahogy újra az asztalra sandítok, Lily-vel szemben állok, és csak bámulok ki a fejemből. Nem fókuszálok rá, csak mikor hangja már olyan... nem is tudom... harcias, elszánt... hogy muszáj vagyok ismét őrá pillantani.
Szemöldököm összevonom, és újra csak a fejem rázom. Ő kitart. Végül megadom magam, leülök újra. Egyik ujjammal az asztal lapján rajzolgatok, de oda sem figyelek a mozdulatra, csak úgy... megy... hogy a kezem csináljon valamit, és ne remegjenek az ujjaim.
- Én nem háborúzok, nem vagyok harcos. Sosem voltam. Nem is leszek... nem vagyok olyan... - mormogom, és lepillantok a kezemre. Nem tudom mit akar ez jelenteni... háború... igen, tudom, hogy a démonok és a rossz angyalok folyton... hogy jönnek, és harcolni kell velük, aki tud, de... ugyan, ne áltassuk magunkat, nincs az az ember, aki összefogna egy magamfélével... És én tényleg nem vagyok olyan. Teszem, amit teszek, de ennél többet... nem tudom... nem tudok...
- Sokat tudsz... - mondom, mert még mindig így érzem. Sokat tud rólam... többet mint én magam, pedig még sosem láttam, és ez fura érzés... Soha senki nem tudott még rólam ennyit...
- Mások háborújához egyébként sincs közöm, a démonok és az angyalok, meg az emberek is egyöntetűen lenéznek minket, félvéreket... Egyik oldal se akarja hogy velük legyünk. Mindenkinek jobb, ha nem firtatjuk, ki micsoda... Te melyikükkel vagy? - bököm oda a végére a kérdést, ami most elkezdte furdalni az oldalamat. Gyanakvón pislogok fel a szemeibe, kérdőn billentem a fejem.
Gondolkodom.
Nem. Megrázom ismét a fejem. Nem, nem lehet. Mert hallottam. Apa és a néném beszélgettek róla. És én biztos vagyok benne, hogy jól értettem, amit beszéltek. Nem kellettem az angyalnak, és kész. Megcsinált, és szépen lemondott rólam, anya meghalt, és rámaradtam a mostohaapámra, aki még koloncként is elfogadott a maga fiának, és felnevelt, szeretett, védett, gondoskodott rólam. Mindig. Ezt soha, senki nem vitathatja el tőle, nem hagyom, nem és kész! Annak az angyalnak nincs köze az életemhez, nem volt, nincs, és soha nem is lesz. És nem is akarom, hogy legyen. Megvolt már az esélye, anno, és nem élt vele, szóval ennyi, nincs több lehetősége, eljátszotta. Bármi is ez az egész, bárhová is vezessen, ebben biztos vagyok, neki nem kellettem, de apának igen, és ezen már se Isten, se ember, se senki nem változtathat.
Értetlenkedve pislogok.
- A tiédre? - kérdezem, és össze vagyok zavarodva. Ismét. Nem ő vitte el apát... nem tudja hol van most... de ha neki segítek, úgy szabadíthatom ki...? Hogyan? Nem értem...
- De... a képességemmel már próbáltam őt megtalálni, és nem ment... - rázom a fejem, ellenkezve, mert nem értem, hogyan segítene ez apán. - A világon a legjobb szaglással rendelkező állatokkal próbáltam követni... a legerősebb, legjobb látású lényekkel nyomokat keresni... de semmi... sehol... se az otthonunkban, se körülötte, se az utcákon... Akkor... hogyan...? - várom, hogy tanácstalanságomon egy jól irányzott megoldással átlendítsen, amitől úgy érezném, mint a régi mesékben, mikor a mesefigura feje felett felvillant egy villanykörte, jelezve a nyerő ötletet, ami az aktuális gondot orvosolja... őszintén beléje helyeztem bizodalmam, hogy ő elém áll egy ilyennel... mert én nem látom a fától az erdőt, pedig annyira szeretném...
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 12, 2018 5:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith

Egy óra kattog valahol a messzeségben, hallom a hangját távolról. Tikk-takk...tikk-takk.. Egyenletesen adja ki magából a hangot, mint egy metronóm, ami a zene ritmusát megalapozza. Zene, igen máshonnan hallatszik valami lágy melódia a rádióból, talán a konyha felől érkezik a hang, de egyikre sem figyelek igazán. Az egyetlen dolog, ami minden érzékszervemet leköti az a mellkasomon szuszogó kiskutya, akinek szívverése kezd egyenletessé válni. Beszív. Benntart. Kifúj. Ez egy perceken keresztül, míg én gyengéden simogatom. Egyikünk sem szólal meg, nincs is szükség szavakra. Azok most túlságosan deficitesek lennének. Szegénykém most tudta meg, hogy az egész eddigi élete egy nagy hazugság. Látni az összeomlását belül mosolyra késztet. A játék elkezdődött és apránként összetöröm belül, megszabadítom minden jóságtól, amiben egészen eddig hitt. Mindent elveszek tőle, hogy aztán a segítségemmel újjászülethessen.
Megtehetném, hogy most itt helyben ráteszek egy rontást, aminek köszönhetően nem tudna visszaváltozni, de az túlságosan egyszerű lenne. Azt akarom, hogy magától adja oda magát nekem. Nem a testére van szükségem, a lelke is csak mellékes plusz lesz. A képességére van szükségem, arra, hogy az enyém legyen az idők végezetéig, az én saját kis játékszerem, amit kedvem szerint használok. De ehhez előbb a bizalmába kell férkőznöm minél jobban. Hinnie kell nekem, minden bizalmát belém kell, hogy fektesse.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok forognak a fejemben, mikor érzem, hogy mozgolódni kezd az ölemben. Hallom, ahogy egy mély sóhaj hagyja el puha kis nóziját, majd apránként kibontakozik az ölelésemből és a padlóra ugrik. Látom, amint visszaveszi emberi formáját, szipogva rázza meg a fejét, úgy pislog rám a könnyfátylán keresztül. Egy nagyot sóhajtok, majd még egyet kortyolok a kávémból, hogy húzzam az időt.
- Sajnálom, hogy ennyire felkavartalak  - kezdek bele egy bocsánatkérő pillantással karöltve - Egy olyan világ részese vagy, amiről túlságosan keveset tudsz és eddig rejtve voltál előle. De ennek vége kell, hogy legyen. Nem maradhatsz tovább az árnyékban, mintha semmi se történt volna  - folytatom, kissé erélyesebben teszem teszem le a csészémet, mire az hangosan ellenkezésbe kezd az alátéttel érintkezve - Háborúban állunk!  - mondom határozottan, szemeimben egyetlen pillanat erejéig megcsillan a pokol tüze, amit ő az akarat és a tettrekészségnek tudhat be. Intek neki a kezemmel, hogy foglaljon helyet újra, addig nem vagyok hajlandó beszélni, míg le nem ül. Amint megtette rá emelem a pillantásom, halovány mosoly bujkál a szám sarkában.
- Tudom, amit tudnom kell  - válaszolok rejtélyesen, nem fogom felfedni neki igaz valómat, még nem jött el annak az ideje. Megrázom a fejem szavai hallatán.
- Mégis honnan tudod, hogy lemondott rólad? Az meg sem fordult a fejedben, hogy ő abban a hitben él, hogy csak egy lánya van? Nézd, nem akarom védeni azt az alakot...  - kissé megakadok, hiszen fáj így neveznem őt. A múlton nem változtathatok, az emlékek újra megrohamoznak, most nem látom a szemeim előtt őket, de tudom, hogy velem vannak. A szívem egyfolytában sajog, mintha egy éles kést forgatnának benne egyfolytában.
- ... de ezt is számításba kellene venned  - fejezem be átgondoltan a mondatomat. A sokkot követően minden halandónak az első reakciója a tagadás, aminek segítségével magukat is próbálják meggyőzni arról, hogy ez mind képtelenség. Hogy az adott helyzet, amibe kerültek az nem is létezik, elakarják hitetni magukkal, hogy a valóságból kiszakadtak egy álomvilágba, ahol mindez történik, mert sokkal jobb tagadásban élniük, mint elfogadni a szörnyű igazságot. A velem szemben ülő nefilim is éppen ezt teszi. Ezt követően kissé dühödten, mégis elszántan teszi fel a kérdését.
- Mi sem egyszerűbb! - válaszolok mosolyogva, majd az utolsó korty fekete löttyömet küldöm le. A hatás kedvéért várok még egy kicsit, közelebb hajolok, mélyen a szemeibe nézek. - Légy a segítségemre.  
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Május 09, 2018 5:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak... valahol egy óra kattog, de nem nézem meg hol, csak hallgatom. Hallgatom, miközben Lily szívdobogását is érzékelem, ami furán összecseng vele a szívemben. A szemeim még mindig le vannak hunyva, a mancsom puha bőrt érint, ugyanazt a bőrt, melynek orromat nyomom, és fejemet döntöm. Egy váll, egy nyak... ennyi a menedékem, ennyi a védelmem egy gonosz, hazug világgal szemben, ahol még életemben soha nem volt szerencsém őszinte emberhez, kezdem ezt érezni... Vagy csak apa ilyen hazudós?
Felrémlik bennem kedves arca, mely szeretőn mosolyog rám, miközben azt jeleli nekem, hogy szeret, én pedig visszajelelem neki, hogy én is szeretem őt.
Mikor elkezdtük együtt tanulni a jelbeszédet, úgy éreztem, mintha egy külön kis közös nyelvet tanulnánk, amit az idegenek majd nem értenek kívülről, csak mi ketten, és bármit elmondhatunk majd egymásnak, anélkül, hogy mások megtudnák, mit is beszélünk... Persze, ez gyermeki hülyeség volt, lévén, ezt a nyelvet is sokan értik, és használják, bizonyára még ma is, eme viszontagságos, idegen időkben, melyekben már az én nemzedékem felnőtt.
Talán csak abban akartam hinni, hogy apa mindig őszinte hozzám. Még ha tudtam is, hogy hazudik, hisz nem ő nemzett engem... csak úgy tett. Bár... ez nekem még többet is jelentett, lévén, azzal, hogy nem az övé voltam, mégis úgy nevelt, több volt, mintha valóban az övé lettem volna, és akképp is nevelt volna... Talán azt is hinni szerettem volna, hogy ezáltal ő engem még jobban is szeret, mint más apák a tulajdon gyermekeiket... és annál biztosan jobban, mint az én tulajdon apám engem.
De miért hazudott nekem ennyit? Miért nem mondta el önként, hogy mi vagyok? Nem bízott bennem, hogy úgy is ugyanúgy szeretném őt? Azt hitte, hogy az angyalt választanám, akinek nem kellettem? És ez a testvér-ügy... Hogyan lehetne ez lehetséges? Mikor megszülettem, és anya meghalt... ha ketten lettünk volna, a testvérem is velem nőtt volna fel. Ha nem... ha ő... ha tényleg... De nem... hisz hogyan került volna az angyalhoz? Az angyal... ő lemondott rólam, nem kellettem neki, de a húgom igen... Ha ez igaz volna... lehetséges lenne, hogy elvitte a másik gyermeket, míg én nem kellettem neki? Tényleg? Csak úgy, választott egyet, talán a szimpatikusabbat, vagy mi?
Bárcsak itt volna apa, és elmondaná most az igazat, amit anno nem mondott el nekem...
Dehát... hogy lehetne ez igaz...? És Lily honnét tud erről? Egyáltalán, tudhatna róla? Hogyan lehet... apáról, az angyalról, rólam... és az állítólagos testvéremről? Mindenről? Minderről hogyan? Talán az angyal mondta neki? De miért... miért tette volna?
Végül döntök. Mélyet szusszanva veszem fel újra emberi alakomat, és nehéz szívvel, lassan bontakozom ki Lily öleléséből.
- Nem értem... - rázom meg a fejem, és szipogva pislogok a különös alakra, aki alig öt perce ismer, de már felforgatta az életem. - Nem értek semmit sem. Mi történik körülöttem? Miért történik? És honnét tudhatsz te mindenről? Az az angyal lemondott rólam. Hogyan létezhetne egy húgom, aki vele élne? Ez nem lehetséges. Egyszerűen képtelenség! - mondom, még mindig tagadva az elhangzottakat. Nem akarom elhinni, hogy az életem ennyire... nem az enyém, hogy minden amit hittem... amiben hinni akartam, hazugság. Miért hazudott volna erről apa? Miért lenne az a testvér az angyalnál? Hogyan kerülhetett volna hozzá? És Lily honnan tudja? És miért mondja most el nekem? Főleg, ha tényleg nem az angyal vitte/vitette el apát...?
- Mond... mond meg, hogyan kaphatom vissza apát? Hogyan találhatom meg? - kérdezem elszántan, talán kicsit dühösen is, mert tőle kell ezt hallanom... addig nem bírom elhinni, míg ő, apa nem mondja a szemembe, hogy tényleg van még egy... belőlem... hogy van egy húgom, egy igazi... testvérem...
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Május 08, 2018 9:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Lorenzo & Lilith

Látom, hogy majdnem elejt újra egy mosolyt felém, de végül csak egy szájrándulásra telik tőle. Nem számít, később úgyis lesz jobb is. A kettőnk kapcsolata még csak most látszik alakulni, a kezdet kezdetén vagyunk, ahol még minden annyira képlékeny. Hiszen egyetlen döntés vagy a pillanat varázsa mindent megváltoztathat. Érzem rajta, hogy felpezsdült, úgy érzi, végre van számára, azaz az apja számára remény. O, drágaságom! Ha tudnád, hogy apádnak már réges-régen befellegzett, a démonaim ügyelnek rá és ha végre megnyílik a pokol kapuja, akkor viszem magammal. Élvezni fogom minden egyes percet, amit majd a kínzásával tölthetek. Újabb kérdés, elkerekedett szemekkel pillant rám és értetlenségében vállat von, aminek láttán csak biccentek egyet. Nem, nem szándékozok válaszolni erre a fél kérdésre. Nincs értelme belebonyolódni. A képessége csakis engem érdekel, szükségem van rá. Zavartan néz, mintha nem tudná szavakba önteni azt, hogy milyen is igazából a képessége. Pedig sokkal érdekesebb, mint azt ő maga hinné. Különben miért érdekelne annyira egy magamfajta démont? Nagyokat bólogatok a mondandója hallatán, nyugtázom magamban minden apró részletét. A képességét még fejlesztenie kell, akkor tovább fogja tudni tartani azt a formát. Vagy elég hozzá egy kisebb átok, akarom mondani rásegítés, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Hallgatom a szavai, mikor elkalandozik halvány mosollyal szemlélem minden egyes rezdülését, hogy milyen nagy beleéléssel beszél. Félve veszem fel a bögrémet, hogy kortyoljak egyet a kávémból, de közben végig őt bámulom. Végül mikor rádöbben, hogy sokat beszélt egyből elhallgat és csak a vállát vonogatja. Szemeimet forgatom erre a reakcióra, de még mindig nem szólalok meg. Megrázza a fejét majd magyarázkodik és úgy tesz mint, aki egy analfabéta. Pedig az előbbiek alapján biztosan tudom, hogy nem ejtette a fejére a nevelőapja, mikor kicsi volt. De annyira látszik rajta, hogy egy emberi lény nevelte, hiányzik belőle minden olyasmi, amivel a természetfelettiek rendelkeznek.
- Több rejlik benned, mint azt valaha is gondoltad volna. Nem csak egy ember vagy, ott csörgedezik benned az igazi apád vére és ereje is. Az angyalok temérdek dologra képesek, ezek közül egy-kettőt te is örököltél - magyarázom neki, hátha leesik valami az egészből. A nevetést abbahagyva bocsánatkérően nézek rá, mikor a tekintetem találkozik egy értetlen, kissé ijedt szempárral. Ha tudná, hogy mennyi mindent tudok és az apja. Az én drága szerelmem, akit a saját tenyeremnél is jobban ismerek, na igen, róla órákon keresztül tudnék mesélni. A mondandómat követően a tea félre csúszik neki, fuldokolva köhécsel, éppen felkelnék, hogy segítsek rajta, mire krákogva pislog rám.
- Jól hallottad, az ikerhúgod - válaszolok, míg ő a szemét törölgeti. De nincs időm folytatni, mert hevesen ellenkezik és rázza a fejét. Hosszasan ismételgeti a mindenki által kristálytisztán ismert tagadószót, mintha beakadt volna a lemez és nem megy neki tovább, se előre, se hátra. Idegesen túr a hajába és úgy néz rám, mintha őrült lennék. Érzem, a levegőben terjeng a vér fémes íze, ami az ő fejéről serkent ki. Eltolja magától a bögrét, mire hátra dőlök a székben, míg ő homlokát az asztalnak támasztja, hallom ahogy mélyeket lélegzik. Hagyom, hadd eméssze meg az új információkat, tudom, hogy a szavait nem nekem címzi, hanem saját magának. Újra felemeli a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Enzo, kérlek... - ejtem ki a nevét, szemeimben gyengédség csillog. Próbálok olyan lenni akár egy anya, aki a fiát akarja megvigasztalni. Látom, hogy nyel egyet majd remegni kezd a test és zsugorodik apránként. Hallom, amint leugrik a székről, hátrébb tolom a székemet, hogy beláthassak az asztal alá. Elsőre kikerekednek a szemeim, aztán apró mosoly terül szét az arcomon. Látom, ahogy elnyúlt az asztal alatt, nagyokat szuszog és szemeit eltakarja, mintha ott se lenne.
- Ó, drágaságom! Gyere ide, ne félj!  - guggolok le, hogy feltudjam emelni a kiskutyát - Én itt vagyok melletted - suttogom, miközben a mellkasomra helyezem az apróságot, úgy hogy a feje a vállamon legyen. Óvatosan és gyengéden elkezdem simogatni a kis feketeség fejét, hátha attól megnyugszik.
"Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt."   k76k
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Május 02, 2018 3:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Ahogy újra csak rám mosolyog, az én szám is megrándul, de már túl felpezsdültnek érzem magam, ahhoz, hogy tényleg viszonozni tudjam a gesztust. Nem, nem megy. Apára gondolok, és ezer meg ezer rosszabbnál is rosszabb lehetőség cikázik át elmémen, mik történhetnek vele, míg én itt üldögélek... valami idegen nőszeméllyel, aki eddig akár csak hitegethetett is, mivel... mondja, mondja... de még nem tudom, tényleg tud-e majd segíteni... Pedig annyira szeretném... a legapróbb szalmaszálba is boldogan belekapaszkodom, csak nyújtsa ide nekem. Cserébe pedig... kérjen bármit, megteszem neki...
Érzek rajta valamit, amikor feleltem a tegeződést illetően... mintha nem ezt várta volna tőlem, vagy nem is tudom... de nem foglalkozom a gondolattal, odébb is hessentem, ahogy megszületett bennem. Nekem ez tényleg nem érdekes, nem számít... apán kívül nemigen beszélek mással, nem is akarok, ha tehetném, most is inkább vonítanék, vagy ugatnék... de úgy, azt hiszem, nehéz volna... megértetnünk egymással magunkat. Most így kell maradnom.
- A... a képességemről? - csodálkozva nézek rá, és értetlenkedve vonom meg a vállaimat, miközben a fejemet ingatom. - Abban semmi érdekes nincs. Csak... én csak... - zavarodottan pislogok, próbálok benne valami érdekesre bukkanni, valami fontosra. De közben frusztrál is... egy kezemen meg tudom számolni, hányszor beszéltem róla, és... nyilvános helyen ez a szám egy kerek nulla... és csinálni könnyebb, mint mondani... - Én csak... állat... állatalakokat veszek fel, mint egy... alakváltó. Minél nagyobb és erősebb az állat, annál... annál nehezebb... tovább megtartani az alakját. De amúgy sem tart a végtelenségig, csak... csak egy darabig. És fekete... fekete leszek, csak ebben a színben megy minden állat... vagyis amit már próbáltam, az mind az volt... Néhánynál ez nem feltűnő, kutya, macska... néhánynál igen... fekete oroszlán nincs... vagyis vannak róla legendák, hogy él olyan is, de a kriptozoológusok nem tudták bizonyítani, úgyhogy kb. olyan mint a chupacabra - magyarázom, elkalandozva az eredeti kérdéstől, miként önkéntelenül is előbújt belőlem az okostojás, mert muszáj volt megmagyaráznom a gondolatomat. Ám, ahogy ráeszméltem, hogy fecsegek, elhallgatok, és újra csak a vállamat vonogatom.
Valahogy furcsa, de... amikor azt mondja, tényleg tud segíteni, ez valamiféle megnyugvás nekem... vigasz, hogy... nem is tudom, mintha nem volnék egyedül... még ha idegen is, de a gondolat, hogy tud... ő tud nekem segíteni... valami egészen furcsa érzés, amit még sosem tapasztaltam... nem is tudnám megnevezni, micsoda lehet...
- Hogy-hogy... hogy érted, hogy legutóbb? Ezt nem értem... - rázom meg újra a fejem. Nem értem, és nem is tetszik ez nekem... de folytatja is. - De hát... én ezt nem értem... hogy lehet engem kihasználni?! Én nem vagyok senki, és a képességem se... az se... Ami nekem megy, az egy mezei kutyával is megcsinálható... - pislogok csak, mint tyúk az ABC-s könyvre, és egyszerűen nem bírom összekötni a két feladatot, hogy én, és a kihasználás... Miért viszik el apát, hogy engem kihasználhassanak, miért kell ez a cécó, mikor semmi nagy dolog nincs ebben az egészben, amit tudok... Bárki, aki ebben a világban él, nagyobb és hatalmasabb erőket birtokol, mint én valaha is fogok, akkor mire kellhetnék én bárkinek is?
Értetlenségemet csak fokozza, amikor ő felnevet. Nevet... de miért nevet? Vicceset mondtam? Vagy vicceset kérdeztem? Melyik rész volt ilyen mulatságos? Egyszerűen nem értem...
De mielőtt megkérdezhetném, megjön a pincér, és letesz elém egy teát. Mormogok neki valami köszönésfélét, de tuti biztos hogy egy mukkot sem érthetett meg belőle. Teszek bele cukrot, meg egy kis mézet, aztán jól összekavarom, és kicsit megfújva, belekortyolok. Édes és finom meleg... kicsit ez is megnyugtató... békés... otthonos...
Közben tovább figyelek. Bár a vér szerinti apám gondolata is elveszi a méz édes ízét...
De ez sehol nincs ahhoz képest, ami ezután elhangzott. Az épp a számba kerülő korty tea azonnal félre is csúszik, és öklendezve fuldokolni kezdek tőle egy bő pillanatig, ami után köhögve, leizzadva és kivörösödve, könnyező szemekkel, krákogva pislogok nagyokat asztaltársamra.
- H... hogy... a... kicsodámmal??? - veszek nagy levegőket, és a bögrét szinte visszaejtve az asztalra, kezdem el a szemem törölgetni, hogy újra tisztán lássak. - Ki...? A... nem... nem, nem, nem, nem, nem és nem... - hevesen rázom a fejem. - Nem... nem, nekem nincs... nem... nem... nem... nem én... Mi?! Nem! Miről beszélsz? Egészen biztos, hogy tévedsz! Testvér? Nem! Nem, nekem nincsen testvérem. Nem! Nem! - Úgy rázom a fejem, mintha elfelejtettem volna, hogy hogyan kell abbahagyni. Idegesen, zavartan túrok a hajamba, és úgy bámulok Lily-re, mintha egy komplett őrültet néznék. Idegességemben a saját fejbőrömbe karmolok, hogy felébresszem magam ebből az álomból, ám hiába érzem a fájdalmat, nem változik a kép, habár szinte szédítő a helyzet, és úgy érzem, rosszul vagyok, de mégsem ébredek fel... Még a gondolat is hányingerkeltő, hogy ébren vagyok...
Eltolom a bögrém az útból, a székem is hátrébb lököm, s homlokomat támasztom az asztal lapjának. Lehunyom a szemeimet, és próbálok mélyeket lélegezni.
- Hazudsz... biztos, hogy hazudsz... - mormogom, szinte csak magamnak. - Nekem nincs testvérem. Apa elmondta volna. Hazudsz nekem. Miért hazudsz nekem? Te hazudsz nekem. Ez nem igaz. Nincs semmiféle testvérem, főleg nem ikertestvérem. Nekem nincs... nincs... nincsen testvérem. - Újra felemelem a fejem, és Lily szemébe nézek. - Apa elmondta volna. - Hangom szemrehányó. - Ő elmondta volna nekem! Miért hazudsz?! - emelem meg a hangom, bár még nem kiabálok... de... közben... igazából csak menekülni próbálok, elnyomva a belső hangot a fejemben, ami emlékeztet... hogy apa azt sem akarta elmondani, mi vagyok... honnét származom... Ha nem hallgattam volna ki gyerekként, és ha nem jelentkezik nálam az örökölt képesség, a letagadhatatlan jel, hogy mi vagyok... sosem tudtam volna talán meg, hogy egy angyaltól származom... ő talán sosem mondta volna el...
- Nem megy... - nyelek nagyot, és önkéntelenül kezdek el formálódni, oda sem figyelek magamra, épp csak részben veszem észre, amikor már akkora vagyok, hogy leugorhatok a székemről, és el tudok nyúlni az asztal alatt, ezzel eltűnni szem elől, s ezt meg is teszem.
( http://www.kocyk-piesek-zabawa.pieski.org/pies/3224.jpeg )
Ahogy végbemegy a változás, nagyot szusszanok, lehunyom újra a szemeimet, és a mancsaim mögé bújok, hogy megpróbálhassam kizárni az egész hazug világot...
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 42 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 33 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
8/6
Angyal
1
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
6
Nephilim
6