See, I've already waited too long, and all my hope is gone..
Késő éjszaka volt már, de mégis látni kívántam őt -, az egyetlen meghódításra váró egyedet. S ahogy belépett a fülledt szobába, mintha csak egy szempillantás alatt, nos életre keltek volna bennem a víziók. Perverzség, játékosság, az élvezet gyönyöre... Talán a perc maga lelassult képpé fakult, és csak pillanatokkal később hallottam meg Anastasia szavát, miszerint új hobbit kellene találnom. Nem hiába hívtam így, hiszen érződött rajta az ártatlanságának a szimbóluma, ezért akartam minden áron a magaménak tudni. Szívesen eljátszottam annak a gondolatával, hogy milyen is lenne őt megrontani. Ruhákat szaggatni a bőrén, és a hátának a húsába vájni a körmeim.. Ahogy a vér izgató hatással előserken, egy vékony csíkvonalat rajzolva fel, s ahogy én magam bevadulok ettől, mintsem egy igazi ragadozó vadállat. Ekkor már tudtam, hogy mit érezhettek. Élvezet, élvezet, élvezet... De az illúziókon túl menően, nos cselekednem kellett. Finoman emelkedtem fel a székről, ahogy az asztalra ültem át. Szelíden elmosolyodva másztam keresztül rajta, ahogy eközben tetőtől talpig végig mértem őt -, Őt, akit a magamévá akartam tenni. Őrület volt ez a hatalmas nagy távolság kettőnk között, s ezért közeledtem felé, ahogy lemásztam az asztalról. Lépések, idegtépő percek, vágy, vagy netán képzelgések.. Nem tudtam beazonosítani. Elhomályosult elmém a piros karika mögé lépett át, mintha csak éppen egy vörös ajtó mögé rejthetném a beteges fantáziám. - Minek új hobbi... - Kérdeztem lágyan. - ...amikor is itt vagy nekem Te? - Pimaszul ragadtam meg a derekánál fogva, hogy ezáltal igencsak közel kerüljünk egymáshoz. Szinte izzó volt a hangulat, láttam magam előtt a csupasz bőrét, ahogy... ahogy korbácsolja önmagát értem. Egy pillanatig visszafogtam a lélegzésemet is, ám, hirtelen elengedtem, s mint kincsre, nos úgy tekintettem rá. Vagy csak pusztán a vágyaim kielégítésének eszközeként szolgált? - Kedvesem.. - Szóltam újfent hozzá csábító éllel, ahogy mélyen a szemeibe nézve, végig simítottam az arcán. - ..már régóta várok Rád! - Suttogom hízelgőn, s mégis mohón. Kibírna betelni egyszerűen csak a látvánnyal? Mert.. mert én nem! Legszívesebben itt helyben leteperném a földre, és addig abba nem hagynám, amíg nem könyörög a megváltásért, az élvezetért, sőt magáért a gyönyörért. Anastasia annyira vonzó, ezzel a magával ragadó naivsággal, és ezzel a kifinomult ártatlansággal, hogy szinte az idegeimen lejt táncot. Kell nekem! Akarom! De ki mondta azt, hogy nem szerezhettem meg? Úgy is az enyém lesz! Kezemet magam mellé ejtve figyelem a vonásait, miközben próbálok belőlük olvasni. Vajon mire gondolhat mostan? Akarhat engem? Szeretheti a látványt? Mennyire, de mennyire befolyásolható a személyisége? Uralkodni valaki felett -, élvezet. Az orránál fogva vezetni pedig -, hatalom. Mindennél jobban tudjuk, hogy egyesek külső alapján leolvashatóak, és ő... ő pont ez a kategória! Végül is ki ne akarna engem az ágyába -, a híres Mr. Greyt? Minden egyes nő álma vagyok, és nem mindenki teheti meg azt, hogy velem szemközt álljon, nem de bár?
***
Hirtelen kapom fel a tekintettemet Rhamiel-re, amikor is tudatosabbá válik, hogy az előbbi történések kellege pusztán csak egy képzelgés eszményének köszönhetőek. Enyhe sóhajjal illetem mindezt, és magára a térképre pillantok. Gyakran megesik, hogy az őrült gondolatmenetem valami egészen mássá alakítja a szituációkat, de... hogy pont ezzé? Ez még számomra is igencsak... kényelmetlen tényező. Mindenesetre plusz pont, miszerint ebből ő mit sem érzékelhetett, bár azt hiszem roppantul vicces lett volna az adott helyzetből, kimagyarázni magam! - Mihez képest is kellene új hobbi? - Teszem fel a kérdést, ahogy a figyelmemet neki szentelem. - A dühöm kéne elvonni, vagy a munkát kellene átváltani? - Kétkedően hajtom le a fejemet, ahogy egyetlen mozdulattal állóhelyzetbe kerülök. Nagyot nyelve tekintek az ablak felé, majd ellépve az íróasztaltól egy félreeső szekrényt célzok meg irányként. Két üvegpohárral térek vissza az iménti elhelyezkedéshez, ahogy újra az asztal mögé kerülök. - Mond csak... - Pillantok rá mosolyogva. - ...nem lenne kedved netán helyet foglalni? - Folytatom, ahogy öntök magunknak inni, és immáron ismételten a helyemen ülök. Olyan, mintha el sem mozdultam volna, de minden bizonnyal percekig várathattam az udvarias formátumokkal. Néha megesik, sőt... túl gyakran, ami azt illeti. De nem éppen erről vagyok a leghíresebb, nem de? - ...és ismét a munka öröme! - Csapom össze ironikusan a tenyereimet, ahogy végül megemelve a pohárt, nos felé tartom. Vajon elfogadja, vagy elutasítja a koccintás eshetőségének meglétét?
▲ music: King▲ ▲Words: 678▲ ▲Note: A reag a kihívásra készült, ne lepődj meg az elején ▲
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Kedd Ápr. 11, 2017 10:16 am
Stamiel & Rhamiel
Az éjszakai égbolt figyelemmel követése és a csillagokból való sors kiolvasása. Nos az utóbbi nem az én terepem, de a csillagok útmutatást adnak. Valakinek biztosan. Mi nem a csillagokban keressük mindezt, hanem egymásban. Magunkban. Gabrielben. Nem szükséges semmi emberi mindehhez. Tényleg nem ma másztam le a fáról, hogy boldog-boldogtalannak elregéljem, miféle angyal(ka) is vagyok én, ha szerencséjük van, sosem tudják meg, ha nincs, beledöglenek… Visszatérve a négy fal közé a falak sokkal érdekesebbnek tűntek, mint a megszámlálhatatlan sok csillag. Azokat csak az Úr képes megszámlálni… bár senkit sem érdekelne. Még mielőtt bárki is megkérdezné nem lopom az időmet, tervezgetek. Csak ezt ülve és a kis csapattal nem igen lehet kieszelni. Nekem van egy A és B tervem… amihez majd hozzájön egy A1 terv is…az nem tőlem jön általában, azt csak teljesítem. És az én részemmel folytatom, mely általában passzol is ehhez az egészhez. Ezt már elég régóta űzzük… Az asztalon a sakktábla fent állt a bábukkal. A Király. A Vezér. A Bástyák. Mind mozgásban. Az ellenfél ugyanígy. Gabriel és Michael serege. A Gyalogosok, a huszár és futók mozgásban. Újabb terv, újabb kudarc, újabb siker, míg miénk nem lesz a teljes győzelem. Én így játszom. Taktika. Lépések. Sakk- Matt. Az asztalra dőltem, karjaim az asztal szélét marták és figyeltem a bábjaimat. Amíg meg nem zavart egy bizonyos hang. Aztán még egy, majd egy újabb. Hozzám szóltak. Leesett. Eljutott a tudatomig a hozzám intézett szavak összessége. Hallgattam és hallgattam és hallgattam. Stamiel igazán büszke lehetett volna rám, hogy ilyen türelmet tanúsítok. Viszont az ezt következőknél szerintem nem örült volna. Legalábbis... áh nem, biztos, hogy nem. Ugyanis fogtam magam és akkorát rúgtam a mellettem pihenő székbe, hogy előre repült vagy két-három métert - ha nem akadályozta meg valahogy a bent grasszáló katona -, miután fájdalmas hangok közepette búcsút intett eredeti helyének. Az arcom továbbra is pontosan az unott és érdektelen kifejezést köpi a világ felé, amit eddig is. Csak a szemem sarka ugrik kissé ráncba, és lassan, kimérten fordítom a „hírnök” felé a fejem. Nem szeretem ha épp ilyenkor zavarnak meg… de mivel Stamiel hivatott, eltekintek a továbbiaktól. Felegyenesedem az asztaltól és elsétálok hű katonám mellett, aki nagyot nyelve leszegi a fejét. A folyosón törtetek előre magabiztos lépések követik a következő lépéseimet. A kiválasztott terem pár méterre van csupán, hallom a hangot, nem törődöm vele túlzottam, Stamiel eleve furcsább még nálam is… meg vannak a magunk szeszélyei. Maradjunk ennyiben. Befordulva a dolgozószobába azonban körül kell hogy nézzek. Hogy van-e kérdésem? Annyi kérdésem van, hogy egyet sem tudnék kiragadni az ezer közül. Befejezetlen tagmondatok sokasága kering az elmémben, egyiknek sincs értelme, ahhoz pedig túl sok van, hogy megragadjam és összepárosítsam őket. - Kéne neked egy hobbi. Valami...új. - vonom le a messzemenő következtetéseket, persze csak hogy eltereljem a gondolatait másfelé. Egész másfelé amúgy sem lehet, de egy kis kitérőt még tehet ez ügyben. Bízom benne, hogy Stamiel képes az észérveket kihallani a stílusom helyett, amihez - valljuk be - épp elég ideje volt hozzászokni.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Ápr. 10, 2017 9:20 am
To: Rhamiel
See, I've already waited too long, and all my hope is gone..
Az éjszaka fátyla sötétségbe vonja a dolgozószobát, és minden tárgy ezzel egyaránt válik eltűnővé. A homály ez alkalommal nemcsak átmeneti, ugyanis a percek hosszúra nyúlnak el, és már-már olyan érzés kerít a hatalmába, mintha egyszeriben megállt volna az idő. Az óramutató nem vánszorog odébb, és nem is hallani azt az idegesítően egyenletes kattogását. Talán az elem kifogyott, talán az elmém rejti el a valóságot, vagy csak én nem érzékelem már a külső teret. Finoman dőlök hátrébb a székben, ahogy egészen mélyen juttatom a levegőt a tüdőmbe. Bal alkarommal a karfán támaszkodom, míg a jobb kezem ujjai az asztalon dobolnak idegesen -, egyenletes, lassú, s néhol gyorsabb ritmust véve fel. Az éjjeli szakasz őrjítően idegtépő, és a hajlani virtuóz közeledte csak fokozza mindezt. Hirtelen váltok pozíciót, amikor is állóhelyzetbe kerülve, nos megközelítem a szoba fekete leplében álló, hallgatag angyalt. Érzem, ahogy a hangulat feszültségbe nyúlik át, de okát nem különösebben firtatom, ugyanis nem szándékozom ártani neki -, mindezt a részesedést meghagynám a parancsnokának. Könnyedén lépek el mellette, megközelítve a falat. Halk, s ideges sóhajt hallatok, amint kezem a kapcsolóhoz ér. Nem sokára a sötétség világosságba torkollik át, és a lámpa izzója eleinte nyugtalanul vibrál. Nem fordulok az angyal felé, ám érzem, hogy a tekintetét rajtam tartja. Néhány pillanatnyi hatásszünet után megfordulok, lépéseket teszek az íróasztal irányába, míg végül megállok, s könnyedén intek jobb kezemmel, hogy lépjen közelebb. Pillantásomat az asztalon kiterített térképvázlaton futtatom végig újra, és újra. A csend mindinkább megtelepszik a szobában, ahogy újfent dobolni kezdek ujjaimmal az asztalon. Elmém egy szegletében egészen elkalandozok, s a lehetséges szituációk sokaságára gondolok. Csata kimeneteleket képzelgek, lépéseket fontolgatok, és terveket szövök. Talán jobban tenném azt, ha mindezt nem csak fantáziálnám, de meg is lépném, nem de bár? Megrázom a fejem, majd a katonára szánom a figyelmem. Hosszas perceknek tűnhet mire megszólalok, s maga a feszült helyzet is elkezd végre feloldódni. - Kérlek... - Suttogom, a hangom túl lágy, és mégis rejtélyes vonulatú. - ...szólj a parancsnokodnak, hogy jöjjön elém! - Ám, még mielőtt elmenne félszegen hozzáteszem. - Lehetőleg diszkréten zavard meg Rhamielt, kétleném, hogy repesne az örömtől, hogy ilyentájt kéretem, de vannak, amik nem várhatnak, és főleg most.. - Zárom le komolyabban a beszédet, és végül biccentek, hogy távozhat. Megkerülve az asztalt, egy pillanat elejére lefékezek az ablaknál. Az égboltot bámulom, mely áthatóan sötét, és mégis annyira rideg kivitelű. A megannyi ékes kis csillag aranysárgás ragyogása ugyan dob az összhangon, de nem emeli kellemesebbé a gondolataim szakaszát, s talán ezért is fordítok hátat az üvegfelületnek. Visszalépek az eredeti helyzetembe, és ismételten helyet foglalok az íróasztal mögött -, a széken. Tekintettemmel a mennyezetet pásztázom a kezdetekben, míg végül újfent a térképvázlatra koncentrálok. Tehát... San Francisco területét határ védi, ám nem áttörhetetlen, ha az x-el jelölt helyek valamelyikén tervezem meg az átlépést. Kezdetben pedig célba vehetném a semleges szakaszt, amely nem rejt magában annyi kérdőjelet, és rejtélyt, ám nem számítok semmi jóra, mégis meggyőzően kell érvelni, és fellépni. Nem ínyem győzködni, de egyre kevesebb a számunk a többiekhez képest, és kellenek a pártatlan, avagy a Michael oldaláról átálló angyalok. Az ellenfél ark serege magas fölényű, s nem beszélve arról, hogy Lucifer is az egykori vezetőm oldalát erősíti. Hátrányban vagyunk, de bizonyos lépésekkel mindez... mindez változtatható. Érvek, érvek, érvek.. Egészen belefeledkezem a terv kidolgozásának a részleteibe, így azt sem venném észre, ha a kéretett szerafim belépne a szobába. Az elmélkedésem közepén automatikusan nyúlok az üvegpohárért, és öntök magamnak a drága, mégis jó minőségű whisky-ből. Nagyot kortyolok az italból, megfeszülnek a pohárfalán az ujjaim, és a terv tökéletlenségén rágódom. - Nem igaz, hogy... - Dühöm hevében a falnak vágom a drága üvegpoharat, amely a Gabriel készletét gyarapította még egykoron. - ...a fenébe! - Szitkozódom, ahogy idegesen a hajamba túrok, és feladóan nézek a pohár után, mely nemcsak, hogy ripityára tört, de a benne maradt whisky-vel, nos igencsak szépen be is színezte a falat. Felsóhajtva hajtom le a fejem, és kezdem el bámulni a padlót. Halkan töprengek, míg valami, avagy valaki meg nem zavarja a figyelmemet..
