Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Dolgozószoba
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
22
☩ Play by :
Joel Kinnaman

Utolsó Poszt Szomb. Okt. 06, 2018 1:41 pm
Következő oldal


Inside my head

Bartholomew & Gabriel
zenei aláfestés • szószám: 1234• Credit:

 
Mi ez az egész? Hm - hm - hm... Elmondjam, ne mondjam? Bár most már eléggé nehéz lenne nem magyarázatot adni erre az őrültek házára a fejemben, hogyha ő is belecsöppent, elég nehéz lenne azt mondani, hogy 'Áh semmi, ne is törődj vele!', amikor az életét kockáztatta azzal, hogy bejött ide utánam. Olyan lenne, mintha ütöttem volna egy kisbolygó méretű lyukat a falba és szalvétával próbálnám meg eltakarni, vagy azt mondani, hogy ugyan semmiség az egész, csak egy kicsit lepattogott a festék.
'Mi történt? Kiugrottunk az ablakon és visszakerültünk az úgymond betegszobámba. Csinos mi? Ráférne egy festés, egy fal áthelyezés, egy takarítás és egy ágynemű csere is, de attól függetlenül egész lakájos. Nem mellesleg üdvözöllek a fejemben! Ahová ugyan megtiltottam, hogy bárki is belépjen, még neked is, de hálával tartozom, hogy miattad nem zabált meg az egyik szörnyeteg a jobb combomtól lefelé. A csókok garmadájáért pedig elnézést kérek, sajnos az öröm furcsa dolgokra képes.' - paskolom meg a homlokát, hogy aztán elengedjem és fölkeljek mellőle a hideg, maszatos padlóról. Ejnye, ejnye Bart, nem megmondtam, hogy ide mindenkinek tilos a belépés? Tény, hogyha nem terelte volna el annak a fekete ocsmányságnak a figyelmét, akkor mindenbizonnyal már csak a fejem gurulna valahol a padlón abban az orvosi szobában, így pedig még a lábam is megúszta, de legbelül akkor is idegesít, irritál a tudat, hogy parancsot szegett. Egye fene, most az egyszer elnézem, kivételes vészhelyzeti eset címszóval. Kezeimet a tarkómnál hátrakulcsolva sétálok el az ajtóig, hogy a szűk kukucskálón kipillantva mérjem fel a sötét és mocskos folyosó állapotát, de ahelyett, hogy a szokásosan ramaty állapotban lévő fallal nézné farkasszemet, egy sötétzöld, véreres szemgolyó tekint vissza rám, amitől szívem akkorát ugrik mellkasomban, hogy majdnem ott marad a lenyomata az erős vasból készült ajtóban. Reeendben, akkor nem megyünk ki még innen egy ideig, Bartban amúgy is rengeteg kérdés merült fel valószínűleg, csupa színes kérdőjellel, amire a folyosón nem tudnék válaszolni két lélekszakadva rohanás között, így megadom neki a lehetőséget, hogy most ne fogja vissza magát e téren.
'Hát, azt hiszem itt ragadtunk, mert valaki elállta az ajtót, de sebaj, mert addig is tudunk kérdezz feleleket játszani. Gondolom rájöttél, hogy te fogsz kérdezni, de amire tudok már most válaszolok előre, mielőtt megkérdeznéd. Ahogy már említettem, a fejemben vagyunk, pontosabban agyam azon részén, ami azért felel, hogy ti kint egy erős vezetőt lássatok magatok előtt, ne pedig egy félőrültet habzó szájjal, aki a sarokban gubbasztva magában beszél és néha felordít. Amikor már érzem, hogy közelítek ehhez az állapothoz, akkor mindenféle jóga gyakorlatot mellőzve ide jövök és addig vagyok bent, amíg jónak látom, pontosabban, amíg le nem nyugszom. Sajnos mivel ez egyre tovább szokott tartani, egyre nehezebben lehet innen kijutni, mert az egész egy labirintus, ami csak akkor enged ki, hogyha agyamban tudatosul, hogy most már minden rendben és az indulataimat kordában tudom tartani. Addig itt bent tombolok, öldösöm a hozzám hasonló bent lakókat, menekülök, bujkálok, fitogtatom emberi erőmet. Oh, igen, az erő. Sajnálom Bart, itt nincs angyal penge, rúnák, pecsétek, vérrel a falra rajzolt varázslatok, itt pusztán a nyers erődre és harci tudásodra, na meg a környező berendezési tárgyakra tudsz támaszkodni, mint eszköz az ellenség ellen. És tudom, hogy mindjárt mérges leszel, mert hamar felmérgeled magad mindenen és a torkomnak fogsz ugrani, talán még az sem fog érdekelni, hogy kint bizony sarokba állíthatlak, viszont gondold végig. Megértelek egyébként, ha én ilyen helyre kerülnék idegenként, én is kiborulnék, azt hiszem, de egy percre higgadj le, ha tudsz, vegyél egy nagy levegőt, gondold át és... emmm... a végét még kitalálom. Röviden összegezve; csak akkor jutunk ki a fejemből, hogyha már úgy gondolom magamról, hogy kellőképp lenyugodtam, addig túlélésre játszunk. Nem, nem maradhatunk itt bent és várjuk ki, már próbáltam egyszer.' - fordulok vissza angyalkám felé, miközben átsuhan agyamon a gondolat, hogy ez meg sem fordult a fejemben, hogy nekem támadhat! Lássuk csak, ki nyerné meg a másik püfölését: egy születése óta terepen edzett, acél izomzattal rendelkező, tömény gyűlöletből álló harag gombóc, vagy egy általában a hátsóján ücsörgő és másoknak odacsettintő giliszta? Még az a szerencse, hogyha a gilisztát kettévágják, akkor vissza tudja növeszteni a hiányzó részeit. Kint tisztel, mert tisztelnie kell, mert erősebb vagyok nála és a felettese amúgy is, de idebent akár tekézhet is a fejemmel. Kezeimet leeresztve sandítok jobb vállamra és pöccintek le onnan egy muslicát, mintha makulátlan lenne az öltözékem és nem akarnám, hogy bármi bepiszkolja, de pólómon továbbra is ott virít a hatalmas nagy véres nyom, ami egyre csak sötétedik, hála az véralvadás csodálatos folyamatának. Remélem, akkor már nem leszünk itt, amikor elkezd szaglani. Amíg várom, hogy hű barátom és katonám felocsúdjon a rengeteg információtól, addig visszafordulok az ajtó felé és kezeimet csípőmre téve kezdem rágcsálni a számat, gondolkozva az elindulás lehetőségén, néha pedig a kukucskálóba pillantva, hogy szobám lelkes őre odébb állt - e már, de akárhányszor belepillantok, mindig a zöld íriszű golyó néz vissza rám. Ez nem lehet igaz! Nyissam ki és rántsam be? Nem a legjobb ötlet, tekintettel arra, hogy egy darab szemen kívül semmi mást nem látok és lehet, hogy egy egész hordányi démon várja odakint, hogy kinyíljon az ajtó, de az is lehet, hogy ez a valami van vagy öt méter tömény zsír és izom, rengeteg szemmel, karokkal, lábakkal, szájjal és fogakkal, amit ha beengedek még csak ki sem tudunk rohanni előle, mert eltakarja a kijáratot és hála Atyámnak a kijutási lehetőségek tárházát ezzel ki is merítettük, mert az ablakon lévő rács eleve megakadályozza az ottani menekülés lehetőségét, de szélessége további bonyodalmakat okozna. Én még csak - csak kiférnék, hogyha Bart erőnek erejével kipréselne rajta, de őt csak úgy tudnám kihúzni, hogyha közben kissé lereszelné róla a szilárd beton a bőrt, az izmokat, rostokat, a feje tetejét és még sok minden mást is.
'Apropó, hogy haladnak kint a dolgok? Terveztem pár új dolgot, amíg idebent voltam, szebb és jobb lesz minden az eddigieknél, már alig várom, hogy kikerüljek innen. Itt - ott lesz egy kis változtatás, ami nem fog mindenkinek tetszeni, de utána tökéletes lesz minden, ráadásul csupa nagybetűvel.' - ohóóó, de még mennyire, hogy tökéletes lesz! Orrom viszont ezzel ellentétben fintorba torzul és kénytelen vagyok a szag irányába fordulni, a falat elborító fekete penész áradat felé. Szemöldökömet kissé megemelve, hümmögve sétálok a bűz forrása felé és fölnézve a mennyezetre, kezeimet hátra téve kezdek azon morfondírozni, hogy a rothadás mennyire ehette szét már a plafont és megbontható állapotban van - e, mert ha igen, akkor megtaláltam a kiutat ideiglenes börtönünkből. Már csak azt kéne kideríteni mire álljak fel...
'Bart, kéne keresni valamit, amivel meg tudom bontani a plafont, utána pedig a nyakadba fogok állni, hogy elérjem azt a részt, mert nem maradunk itt sokáig.' - fordulok felé ismét, majd nézek körbe szerényen berendezett szobámban. Nem dúskálunk a lehetőségekben, de mindenben meg lehet látni az eszközt, ha nagyon muszáj.


avatar



☩ Reagok :
21
☩ Play by :
【 tom hardy 】

Utolsó Poszt Kedd Szept. 04, 2018 10:34 am
Következő oldal



@Gabriel
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.  • Credit:
Ha nem a saját szememmel látom ezt az egészet... Mármint, sejtettem, hogy olyasvalamibe kontárkodom bele, amelybe nem szabadna. Tudom. Sosem szegtem meg parancsot, azonban ez most valami olyan, amit muszáj volt és amiért vállalom a büntetést is, már ha lesz. De aztán, így hirtelen belecsöppenve ebbe az egészbe, úgy érzem, ez már maga a büntetést. Lehetséges, elsőre az is volt a gondolatom, hogy ez egy olyan hely, ahova Gabriel a kíváncsiskodókat száműzi, legyen az bárki, aki csak eme elme közelébe kerül, ide száműzetik és szabaduljon, ahogy tudjon. És mégis, valahol azt érzem, itt kell lennem. Rettentően bosszant, hogy mégis totálisan tehetetlenül és kiszolgáltatottan. Erőm tovaszállt, egy apró szikráját sem tudom előhívni, még annyit sem, hogy megtudjam, akad-e itt még élő, vagy csak... ezek a valamik. Dühöm forrong, kedvem támadna lezúzni a falakat, de felesleges, amikor kissé megbotolva találkozott öklöm a fallal, rögtön kiserkent kézfejem bütykén a vérem és nem húzta össze semmi mennyei erő. Szerencsére, hogy a vér már rég nem ijeszt meg, a sajátom meg főleg, a fájdalom itt még nagyon minimális. Inkább dübörög fejemben az az ingerület, amely most átjár. Jogos a kérdés, hogy miért akartam mindezt? Még ha előre tudom, még ha Gabriel lejegyezte volna és homlokára ragasztva hirdette volna, akkor is meglépem. Mert nekem ezt kell tennem: hezitálás nélkül menni utána, küzdeni vele s megtenni mindent amit csak lehet. Hányszor, de hányszor kiabálták angyaltestvéreim arcomba, hogy bolond vagyok, bábú, és még sokkal rosszabb dolgokat. Bolond lennék? Az elmém tiszta, ott nincsenek ilyen harcok, akadnának, de ehhez a helyhez képest az maga a Paradicsom. Hát legyünk bolondok...
Hideg minden és halálszagú. Amit az előbb felületesen futottam át, azt most megtapogatom, a falat, mely ha csak egy erős illúzió, mégis, olyan biztos, mint az akarata. Ezt talán csak ő tudná ledönteni, fogalmam sincs, miért nem tette meg eddig, miért akarna itt lenni ahelyett, hogy odakint teremti meg a mi világunkat, vagy akármit. Persze, sejtésem van, tudom, hogy neki is vannak olyan pillanatai, amikor elgyengül, amikor az erős vezető eltűnik és cselekedetei irracionálisak. Láttam már és fel is ismerem a jeleket, noha sosem szóltam bele, csak őriztem a nyugalmat. Pár óra, vagy kicsivel több, és visszakaptuk őt. És most? Semmi. Hosszú ideje már, és bár nekünk egy hét egy villanás a milliók után, mégis, túl sok. A Földön vagyunk, egy háború közepén, nincs időnk ilyesmire. Igen, tudom, szigorú szavak ezek, de üsse kő. Nem bánom, de be fogja látni.
Mintha folyamatosan patkányok neszelnének mindenhol, távoli zajként hallom azt, ahogy akárki vagy akármi közlekedik a helyen. A folyosók sosem fogynak, mindig van egy út jobbra, balra, akármerre, de utána ugyanúgy száz elágazás, és sehol egy kijárat. Mire jó ez a labirintus? Valamiért ösztönösen térképet keresek, vagyis, olyan „menekülési tervet”, amit az emberek aggattak minden épületbe, hogy ha kiütne a tűz, tudják, merre kelljen futni. Előlünk persze nem létezett ilyesmi, bármerre rohantak, de hát... nem lehet minden tökéletes. Apró vigyorral adózom az emlék előtt és tovább haladok. Örülhetek, hogy semmi nem veti rám magát, de szinte zsigereimben érzem, hogy valami követ. Lépteim szaporák, testem most emberibb, mint bármikor és gyűlölöm. De nem üthetem magam mert épp a legnagyobb undorom és talán félelmem válik valóra, azzal kell beérnem, ami van. Remek. Rekedtre kell kiáltozni magam addig? Miután hangom elül, meghallom, amit kell, nem kell hozzá éteri érzékelés. Miközben én felhívtam magamra a figyelmet a lények szempontjából, meglelem azt, amit kerestem. Öklöm a falapra csapódik, miközben odabentről üvöltés hangzik. A kaparászás körülöttem is erősödik, valami közeledik lassan, komótosan de kitartóan. Egyik kezem a kilincsen pihen, a másikkal tovább dörömbölök, de tekintetem és fejem ide-oda forgatom. Valami.. a sötétben kirajzolódó amorf alak csoszog felém, olyasmi, mint amit el akartam intézni az első pillanatban. Vagy rosszabb? Nem látom jól még, de azt igen, hogy gyilkos és a vérem akarja. Hát nem adom azt könnyen! A kilincset elengedve készülök fel arra, hogy ha az ott rám veti magát, én megküzdök vele, de idő nincs erre. Az ajtó, amit eddig rángattam és ütöttem, megnyílik, egy kéz fonódik a csuklómra és beránt. Kiáltok, hisz meglepett, hisz nem tudom elhajítani messzire egy gondolatra és mert váratlanul ért. A levegőért kapkodva fordulok az alak felé, majd minden, ami eddig zavart, elszáll. Végre látom, csupa véresen, meggyötörve, de itt van, mozog, nem pedig csak mellkasra bukott fejjel pihen egy székben. Itt van, nem csak engem űzött ide, nem egyedül. Nevem hallatára bólintok egyet, és az ajtónak dőlök. Kicsit rendbe kell szednem magam és a levegőért kapkodás nemigen illik egy katonához. Ahogy az sem, hogy szó szerint zavarba érzi magát egy kérdéstől. Tekintetem a padlóra szegezem, ahogy ő előveszi a szigort, és azt, ami ő maga. Aki nem tűri meg, ha valaki tilosba lép. De most más, minden más...
- Igen – köhintve szerzem vissza hangom erejét, és visszapillantok rá. Az a sok vér... Csak nem az övé, szerencsére. - Igen belemásztam, és muszáj volt. Tudom, hogy azt mondtad, senki ne zavarjon, de... Túl sok idő telt el, a katonáid keresnek, gyanakodnak, várnak, nekem sem tetszett a helyzet. Meg akartam... bizonyosodni, hogy tényleg csak kell a pihenő, de ez a hely... - körbetekintek ismét, a szobán, ahol tartózkodunk, amely most jelenleg a menedék. Hát, mit ne mondjak, ez sem jobb, mint a folyosón kint, sőt. Rosszabb talán, mert kevesebb az út, amerre menekülni lehetne. Kintről viszont tökéletesen hallani, hogy közelednek, nem tágítanak, szép lassan kerítenek be minket a... mik is? Értetlen arcom ismét Gabriel-re szegezem, hisz talán ő okosabb, ez az ő birodalma. És mégsem? Ott nem reszketne, fürdene vérben és nem látnám a tekintetében a félelmet. Mi történt veled?
- Gabriel, hol vagyunk? Mi ez a hely és miért vannak odakint a pokol legmélyebb bugyraiból kimászott szörnyetegek? Tudod, hogy mindig mindenhova követlek, de ezen a helyen... valami nem oké velem, nem tudom használni az erőmet, nem tudok semmit, és... Tudom, hogy nem kéne itt lennem, de ez a hely ijesztő, miért vagy itt? - inkább lenne tengerparton, távoli városban vagy a mennyei rezidencián, bárhol, de ne itt. A fejem rázom, és bólintok, ki kell innen jutni. Az már biztos, de hol? Nem láttam semmi olyan ajtót, amely erre megfelelő lenne. Ismét tekintetem a szobára szegezem, megoldást keresve, amikor felhangzik a morgás. A lyukra bámulok, amit az egyik mocsok vájt talán, vagy akárki.
- El kellene torlaszolni azt a lyukat, nem? - elmélkedem, de úgy néz ki, más ötlete akad. Az ablakhoz húz, és én kitekintek. Szemeim nagyra nyílnak, mikor realizálom, hogy mire készül.
- Nincsenek itt a szárnyaim, Gabriel, ez most.. ez most nem megoldás.. - nem félek, de az értelmetlen öngyilkosság sosem megoldás. Ha idebent végünk akkor kint is vajon? Talán nem, de élettelen bábok maradunk csupán, amely majdnem ugyan az. Szóval... az ajtó ki akar szakadni, engem rángatnak ki az ablakon, és végül kiáltva hullok alá. Erőlködöm, hívom, vágyom a szárnyaim, de semmi, csak a sötétség...
Hideg. Ha meghaltam, elég vacak helyre kerültem, ámbár nekünk nincs túlvilág, és mégis érzek. Kemény, hideg valami alattam, hangok és szagok. Lassan érzékelem, hogy nem a halál ért el, csak... valami más. Motoszkálás, és sejtem, hogy ez egy olyan pokolszörny, vagy kiértünk és a valóságban mocorog valaki mellettem. Fel akarnék ugrani, de nem tudok, megbénít a tehetetlenség és az ólomsúlyú végtagjaim. Puhán ér valaki hozzám, és amire eszmélek, nos, arra nincsenek szavak. Szemeim először résnyire nyílnak, majd végül, kissé kábán tekintek fel arra, aki ölel. A földön fekszem, Gabriel pedig csókokkal halmoz el. Mi a..? Zavarom ismét előtör, és mégis, a karjára fogok, hogy érezzem, tényleg valóságos.
- Mi.. mi történt..? - szegezem neki a kérdést, amint sikerül megszólalnom. - És miért csókolsz úgy, mintha... mintha máris megmenekültünk volna? - ó igen, ez zavar a legjobban. Miért csókol össze egy arkangyal, vagy bárki. Sosem. Én sosem éltem át ilyet.


avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
22
☩ Play by :
Joel Kinnaman

Utolsó Poszt Vas. Aug. 05, 2018 12:25 pm
Következő oldal


Inside my head

Bartholomew & Gabriel
zenei aláfestés • szószám: 1197• Credit:

 
'Nem... nem... nem - nem - nem - nem...' - kapkodom tekintetem vissza a ragyogó fényű irodában, miközben az ajtó egyre csak döng és döng mögöttem. Be akarják törni! Agyamban cérnavékonyan sikít a tudat, hogy bármelyik pillanatban széttéphetnek és örökké ebben a koszfészekben fogok ragadni, odakint pedig a nagy Gabriel nem lesz más, mint egy üres húszsák. Odalesz a nagy vezér, odalesznek a tervek, oda lesz a küzdelem Atyám visszatéréséért, odalesz minden, amit eddig felépítettem. Nem mondom, hogy ezeknek a gondolatoknak hála csodálatos módon új erőre kaptam, mert ilyen csak a filmekben és könyvekben létezik, hogy a főhős pánik helyett erőt vesz magán és egyetlen csettintés alatt kitalálja, hogy mi lehetne az a következő lépés, amivel se perc alatt kivágja magát a kutyaszorítóból és már el is menekül a gonoszok szemébe röhögve és integetve.
'Hát... én sajnos ilyenekre alkalmatlan vagyok.' - de még mennyire! Pedig mennyire jó jönne most egy ilyen semmiből jött segítség. Dühösen morranva törlöm izzadó arcom mocskos pizsamám felsőjének nyakába és szőke fejemet megrázva nézek körbe a tágas térben, hogy közelharc esetén mi válhatna hasznomra, de a legcélszerűbbnek idáig az tűnik, hogy a torony magasságokban felnyúló könyvespolcok egyikére felmászok, onnan átugrom a csillárra és addig hintázom rajta, amíg le em szakad alattam, aminek lássuk be, nem kell majd sok idő. Polc kilőve. Mi van még? Egy állólámpa. Remek! Az állólámpa beletörik az első támadóba, a többivel mit fogok csinálni? Hozzájuk vágom a széket?
'Gondolkozz, gondolkozz!' - dörmögöm valamivel hangosabban és ingerülten csapkodom nedves homlokom, mintha az eddig is segített volna bármin is. Egy reccsenés, majd még egy. Kikerekedett szemekkel pillantok le az ajtó fájára, melynek sötét fája az alsóbb régiókban kezd megtörni, míg végül robbanásszerűen fordul ki belőle világos húsa és nyúl be az így keletkezett résen egy kéz, de nem is akármilyen. Egy kéz, kettő kézfejjel, öt - öt hosszú, ocsmány szürke, mocskos karmokban végződő ujjal, a kézfejeket pedig hamarosan egy kar követi könyékig és úgy akaszkodik bele nadrágom szárába, mint horog a hal lágy húsába. Felüvöltve ugranék odébb, de annyit érek el vele, hogy hanyatt vágódom és farkasszemet nézek a vérvörös szempárral, mely mindenbizonnyal a kar tulajdonosához tartozik. Fülem elkezd sípolni, érzem, hogy nyom a fejem, tompul az agyam, nehezebb a lélegzetvétel, mint eddig bármikor máskor és üres tekintettel figyelem, ahogy az ajtó reped tovább, a démon grafit szürke testét egyre erőszakosabban próbálja betuszkolni a résen, miközben szélesre tátott szájából előbukkan vértől szennyes villás nyelve. Mik az utolsó kívánságaim? Nincsenek. Legalábbis nem jut eszembe egy sem. Szívem minden egyes dobbanása felér egy fájdalmas ütéssel, szinte kezdem érezni, hogy az események egyre lassabban történnek körülöttem, amikor másodpercek alatt minden visszaáll eredeti állapotába. Fejemet megrázva figyelem a szörnyeteget, aki száját bezárva tekint a háta mögé és mintha érdekesebb prédát talált volna, úgy engedi el szorításából bokámat és húzódik vissza a folyosó sötétjének rejtekébe. Mi történt? Reszkető karokkal támasztom magam és pislantás nélkül figyelem a lyukat, hallgatom a kintről beszűrődő zajokat és egy egyre közelebbről érkező zihálást. Zihálást? Ezek nem szoktak...
'Bartholomew?' - suttogom magam elé bizalmasom nevét, melynél jelenleg nem is lehet szebb dolgot kimondani a világon. De hogy kerül ide? Agyamban a vékony hang majdhogynem üvölti, hogy ez csapda, ne figyeljek rá oda és el fog tűnni, a remény valamiért mégis arra bátorít, hogy nyissam ki az ajtót és engedjem be. Tényleg ő lenne az? Hogyan jött ide? És miért? Meg - megremegő lábakkal kászálódom talpra és veszem fel a földről az első közelemben heverő tárgyat, ami történetesen egy törött székláb lett. Ezzel is tudok kezdeni valamit. Óvatosan az ajtóhoz lépve fordítom el a kulcsot és rántom fel a biztonságot már nem nyújtó ajtót, hogy iphraememet, vagy annak hasonmását berántsam menedékembe és utána visszazárjam magunkat. Tisztes távolságig elhátrálva tőle fordítom az ő irányába a szék kitörött, szálkákkal bőségesen tarkított, hegyesebb részét és le sem veszem róla a pillantásom. Hogyan nézhetek ki vajon? Hisz nemrég beleestem egy tócsányi megalvadt vérbe, ami vörösre színezte egész karomat, a pizsamámat és még az államat is kissé, legalábbis érzem, hogy feszül rajta valami, ahogy a bőr elmozdul kissé.
'Bart?' - Uram, könyörgöm legyen ő! Nem csinálhatom ezt magammal. - 'Hogy kerültél ide? Miért vagy itt? Csak nem bemásztál a fejembe?' - tekintetem résnyire szűkül, szúróssá és szigorúvá válik, miközben pár lépéssel közelebb araszolok hozzá. Komolyan, most fogok elkezdeni ezen vitatkozni vele, hogy hogyan merte megszegni a parancsomat, mely szerint senki, még ő sem, zavarhat? Inkább hálásnak kéne lennem és egy percig félretenni a sértődött gyerek szerepét, amiért fogta magát és eljött. Eljött arra a helyre, amiről neki sem lehetne tudomása, eljött arra a helyre, amitől sokszor még magamat sem tudom megvédeni, nemhogy egy turistát. Bartholomew kint akármennyire számít jó harcosnak, velem együtt idebent neki sincs ereje, csakis pusztán a nyers erő, amiből szintén nem szenved hiányt, mégis magabiztosabban akkor harcol mindenki a legjobban, amikor a természetfeletti aduász ott van a kezében. Remegő lélegzettel váltogatom pillantásom közötte és a lyukas bejárat között, ahová morgás alapján ismét elkezdtek összegyűlni az agyam által kreált démonok egy kiadós vacsora reményében, aminek immáron nem csak főfogása lesz, hanem desszertje is.
'Ki kell jutnunk innen...' - suttogom magam elé és szőke fürtjeim közé túrva kezdem vakarni fejbőröm, mintegy ösztönözve magam a gondolkodásra. Két kijárat van; az ajtó és az ablak. Az ajtót hogyha kinyitjuk ömleni fog a nyakunkba egy seregnyi éhes szörnyeteg, ha az ablakon távozunk, visszatérünk a kiindulási pontra. Melyik legyen? Ajtó, ablak? Ablak, ajtó? Vagy engedjük be őket egyesével hátha egyszer elfogynak? Igen és teljesen valószínű, hogy egyes sorba felfejlődve fognak várni a sorukra, addig majd elcseverésznek, teázgatnak, megvitatják az élet nagy dolgait. Ezt te sem gondolhattad komolyan! Marad az ablak. Barthoz lépve ragadom meg csuklóját és ráncigálom az ablakig, nincs időnk arra, hogy a véleményét kikérjem.
'Itt az ideje, hogy még jobban bízz bennem, mint eddig.' - nyitom ki az ablakot és nézek le a feneketlennek tűnő mélybe, melynek alján nedvesen csillognak a tengervízzel naphosszat ostromolt hegyes szikladarabok. Angyalkám kezét erősebben szorítva tekintek hátra vállam fölött az ajtó irányába, melyet már csak egy leheletnyi erő tart a helyén, még mielőtt kidőlne. Bartholomew válaszát meg sem várva rántom ki magammal az ablakon, egyenesen a nyársakként tetszelgő sziklák felé.
Hatalmas levegő és pánik. Mellkasomhoz kapva ülök fel hirtelen az ágyamon és zihálva tapogatom meg magam, de minden kétséget kizáróan élek. Vissza a kiindulási ponthoz, a cellámhoz, melyet most már iphraememmel osztok meg. Hangosan zihálva keresem meg körvonalait a sötét cellában, majd mászom le mellé a hideg földre, hogy aztán eszméletlen fejét magamhoz öleljem és hálától, valamint a boldogságtól vezérelve összecsókoljam. Eljött értem. Eljött segíteni. Drága angyalom.



avatar



☩ Reagok :
21
☩ Play by :
【 tom hardy 】

Utolsó Poszt Kedd Júl. 24, 2018 9:37 pm
Következő oldal



@Gabriel
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.  • Credit:
Összefolynak a napok számomra, követni sem tudom, mikor kezdődött ez az egész. Lehet csak tegnap, de lehet már egy éve. Persze, ez csak költői túlzás, kirohanás tőlem, amely nem megszokott de nem is lehetetlen. Egyszer az én cérnaszálam is elszakad vagy csak közel ér hozzá. Hosszú napok óta csak darálom és darálom a parancsokat, mintha futószalagon gyártanám őket, mintha muszáj lenne – és persze az is, leplezni, őrizni a rendet. Mert egy jó segítőnek ez a dolga, mindent és mindenkit kézben tartani, még akkor is, amikor borul az egység. Vagy épp maga a fej. Gabriel megváltozott, még talán azok is látják, akik előtte talán csak nevét hallották, de nem tudják azt, mennyire és miben. Nem merik kimondani és én is csak gondolok rá. Ez épp elég, azonban az nem, ami manapság kísérti. Mindig higgadt, kimért, na meg persze, mindig tudja, mit kell tenni – még ha ebben segítem is, nem kicsit. De ez a lényeg. Hogy nem mutat semmi olyat, amelytől egy pillanatra is gyengébb lenne. Ez azonban csak a látszat, mert mikor látom, hogy gyülekeznek felette a sötét felhők, lépek, hogy tényleg csak az én szemem lásson ilyesmit, ajkaim pedig néma, némán cselekszem és nincs kérdés. Segítenem kell. Sosem tart sokáig, van, amikor percek, órák telnek csak el, vagy egy nap és máris visszakapjuk erős vezetőnket. Csakhogy most valami nagyon balul sült el, bennem pedig úgy gyűlnek a viharok, hogy ha kirobban, félő, elsöpri a világot. Nem kérdezek, cselekszem, de meddig? Meddig mehetek el úgy, hogy meg sem próbáltam? Egyszerűen...
Az ajtó halk kattanással zárul az utolsó távozó mögött. Elküldtem. El bizony, mert nem tudhatnak erről. Ma megteszem, megcselekszem a lehetetlent még akkor is, ha harcolnom kell vele, ha féktelen haragját rajtam tölti ki, ám legyen. Azonban az sem állapot, hogy a bezárt ajtó mögött létezik, valahol messze, szavaim szerint pedig épp házon kívül kicsit. Meglepő arcok, de ki kételkedne az én szavamban, ki mer? Ha akad is, nem érdekel. Nyakam kiropogtatva oldom a görcsöt, percekig csak a kopott festéket bámulom a falapon, ajkaimat halk sóhaj hagyja el. Talán félek? Hosszú életemben ritka pillanatok egyike fog el, azonban nem attól, ami vár rám, hanem attól, hogy ha hibázom, ha valami olyasmi történik, akkor talán nem tér vissza. Nem gondolhatok ilyesmire, de miután ordítottam, megráztam vagy épp csak meglegyintettem arcát... a válasz ugyan az volt. Feje a vállára bukik, karjai élettelen csusszannak jobbra-balra, előre, bármerre. Élettelen, mint egy bábu. Bevallom, még vízzel is leöntöttem, meg is volt szentelve – ér, ha én próbáltam? - és őszintén vártam, hogy felugrik és üvölt, hogy mégis mit képzelek. Erre sem érkezett válasz. Vállaim megereszkednek, mintha kiadtam volna magamból mindent, és megindulok az iroda felé. Amaz mögött, a falakra felvéstem pár rúnát, biztos ami biztos alapon, hogy valóban senki ne léphessen be hozzá, akit nem kívánna látni, vagy, ha képes is, akkor bizony én arról a világ másik felén is tudjak. Nem állhattam mindig mellette, de ez a védelem úgy gondolom kellett, aztán csak lehet, hogy túlságosan aggódom, mintha lenne szívem, vagyis van, de valóban élne. Újabb ajtó, újabb pillantás és a kép semmit sem változott. Ez aggasztó, ajkamba harapva zárkózom be, és mellé telepszem a földre, törökülésbe. Csend. Mindenhol csend, hallani a rágcsálók kotorászását, a szél suhogását. Túl nagy csend. Felpillantok az arcba, amely most békés és amely tudom, hogy álca. Túl nagy csend. Túl messze jár.
- Bocsáss meg előre, vagy örvendj, de ennek itt, vége – mintha ez is holmi parancs lenne, azonban neki én sosem. Tanácsot adhatok, arra viszont nem fogja felnyitni szemeit. Akkora erőm nincs. Bárcsak...
Egy ideig figyelek csak. Töröm a fejem, mégis milyen kelepce ez, mivel állok szembe. Nem tudok mit tenni, mert most nem a csatamezőn állok, nem üvöltő arcokba bámulok bele amikkel tudom, mit kell kezdeni. Nem vagyok ennek a mestere, nem voltam sosem. És itt leledzik a hiba talán. Egy idő után ismét talpon, járkálok, majd ismét visszatelepszem és csak hagyom, hogy peregjenek az idő homokszemcséi, amelyből egyre kevesebb van. Aztán, talán végső elkeseredésemben lépem meg azt, amelyre csak talán a poén kedvéért gondoltam akár egy pillanatra is. Csak egy kósza ötlet...
Régi, mocskos folyosót pillantok meg, ablaktalan, gyér fénnyel. Korántsem az, amely vegasi szállásunkat jellemzi, pedig az sem épp egy fényes palota. A falakból a doh szaga mellett nyirok árad, penészfoltok burjánzanak. Értetlenségem jól kiütközik arcomra, meg sem kell szólalnom, már minden olvasható. Fordulok jobbra, majd balra, és a kép nem változik, mintha beragadtam volna a jelenetbe.
- Ördög és pokol, mégis miféle hely ez? - dörmögöm és mintha várnám a választ, de az nem érkezik. Itt sincs. Nincs itt senki sem, vagyis egészen addig ezt érzékelem, ameddig nem mordul valami, egész közel. Szemöldököm magasba kúszik, miközben a hang irányába fordulok és Isten adja, hogy amit az alak árnyékában sejtek, csak az én fantáziám szüleménye legyen. És mégsem. Mégis elém kúszik, gerincemen pedig a hideg fut fel, ahogy felmérem, mégis... Hol a szája? És az ott a mellkasán? A rémség nem tágít, még akkor sem, amikor – úgy érzem - , megvillantom angyali erőmet, elrettentésül. Vagyis szeretném, de nem érzek semmit sem. Megfagyva, kapkodva saját mivoltom után és nem érem el. Talán rúnák...? Kigondolni sincs időm, máris támad.
- Mész vissza a Pokolba, szörnyeteg! - rivallok rá és amennyire tudom, a falnak lököm, megragadom, de erőm ekkor sem bújik elő. Túl távol a mennyektől, Gabriel elméjébe szivárogva mit várhatnék? Én akartam, én kerestem. És most...
Erőteljes rúgással díjazom az oldalán, az felnyüszít és annyi időt enged, míg én angolosan távozom. Vagy inkább rohanva. Sosem tettem ilyen, de azok a fogak elérnek...
- Gabriel! Gabriel merre vagy? Hallasz már?! - üvöltöm a labirintusba, mert akárhány folyosóra fordulok be, ugyanaz fogad. Az ajtók mögött kaparászás, nyöszörgés vagy rosszabb. Mindig is úgy véltem, Gabriel a Mennyek gondolataiba vágyik vissza, és ennél a kis „kirándulásnál” ott kötök ki. És lám. Erőtlenül vagyok az őrültek házában... És lám, menekülök. Talán ez a jussom, mert bele mertem szólni abba, ami nem az én dolgom?
Véletlen kötök ki egy folyosón, ahol maradványok fogadnak, és még tetszene is a látvány, hisz magam sem hagytam sokat emberekből a csata elején, de a látványhoz hang társul. Az ő hangja?
- Itt vagyok! - keresem a forrást, keresem a hangot. Lehet, csak egy másik áldozat, aki kíváncsi akart lenni. Lehet...
Nincs időm. Nincs egy nyamvadt percem se a tétlenkedésre. Odakint két test élettelenül, „mély álomban” pihen, és csak rúnák és pár zárt ajtó védi bármitől is. Csak egy levelet hagytam az asztalon, sebesen írva, hogy mi történik, hogy mi fog történni. Semmi több. Csak én, és csak annyi erő, amely Isten által teremtett testembe kerülhetett. Mintha... ember lennék. Még a gondolattól is forog a gyomrom, amikor az ajtót, amely mögül a kiáltás jön, meglelem. Egy gyors lépés és kezem a kilincsre simul. Csapda is lehet.
- Te vagy odabent? Ugye te – nyomom le a kilincset, mire megérzem azt, amelytől jogosan zárhatta el magát. Valami, vagy valakik felélted. Nem félek, csak dühös vagyok, mindenre. Rá, erre a helyre, magamra. Tovább nyomom a kilincset. - Engedj be, mert ezek itt széttépnek, és akkor nem tudok segíteni neked.


avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
22
☩ Play by :
Joel Kinnaman

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 21, 2018 5:49 pm
Következő oldal


Inside my head

Bartholomew & Gabriel
zenei aláfestés • szószám: 1168 • Credit:

 
Renoválni kéne a plafont. Nem csak a plafont, hanem a szobát is. És ha már itt tartunk, akkor az egyenruhát is. Na meg az épületet is. Kényelmetlen és több helyen lyukas csíkos matracom rugói megállás nélkül nyomják derekam és hátam összes létező pontját, a matrac belsejét kitöltő sárga szivacs pedig az összes lyukas helyen kezd kifelé utat törni magának, arról nem beszélve, hogy az évmilliók alatt már annyira kifeküdtem, hogy szinte leheletvékonnyá vált és egyenesen a rugókon, valamint az ágynak a keretén fekszem. Néha egy - egy egér is elő szokott belőle mászni. A plafonon jól lehet már nincs is festék, mind lepotyogott róla, jobb alsó sarkából egyetlen hatalmas fekete folt terjeszkedik a közepe felé, rozsdaszínű széle a feketeség előtt töri az utat, ami fal melletti ágyam tetejét már el is érte, így minden este retteghetek, hogy mikor omlik rám a nagy, tömör feketeség. Több helyen felhólyagzott miatta a festék alatti betonréteg, rothadás és halál szaga árad belőle, ami az egész szobát betölti és nem lehet tőle szabadulni, ráadásként nem csak a plafont akarja teljes szélességével bevenni, hanem hosszában folydogál lefelé, mindennap egy kicsit hosszabb lesz. Gondolkoztam rajta, hogy odébb húzom az ágyamat, de teljesen értelmetlen, mert nem kaphatok másik szobát, a feketeség pedig előbb vagy utóbb úgyis utolér és akkor nem lesz már hová húzni az amúgy is rozsdás lábakon álló ágyat, ami bármelyik percben összeomolhat alattam. Meg nyilván a földbe van csavarozva, hogy ne tudjam hozzávágni senkihez, ahogy az ágyam mellett álló hűvös, fém éjjeliszekrény. Ennek a funkcióját nem tudom behatározni, hiszek ételt, italt nem kapok, de még gyógyszert sem, nem tárolok rajta semmit, csak van és porosodik. Apró, ráccsal ellátott ablakomon a nap gyönyörű, fényes sugarai ragyognak be, megvilágítva a szürke, barátságtalan falakat, melyeken karmolások, vésetek, ököllel bevert lyukak ékeskednek, és az életében még egyszer felmosóvizet nem látott és érzett csempét, melynek fehérsége elveszítette egykori fényét és ragyogását, ma már tele van mocsokkal, kosszal, vérrel. Nappal van, most még kimehetek, nem fog bántódásom esni, megpróbálhatok kijutni, de az éjjel túl hamar eljön és vele együtt a rémek is. Hihetetlen persze. Gabriel arkangyal retteg? Igen. Rettegek. Rettegek, mert nem vagyok sérthetetlen, nem vagyok megközelíthetetlen, nem vagyok ép és nem vagyok magamnál, már pedig amíg nem vagyok magamnál, nem is fogok innen kijutni. Torkomat megköszörülve ülök el a nyikorgó ágyon és teszem lábam a ragacsos padlóra, mezítelen lábujjaimat megmozgatom és szőke tincseimet hátratűrve nézek ismét az ablak felé, ahonnan pontosan látom, hogy nincs már sok hátra naplementéig. Elkeseredetten sóhajtva állok fel és lépek egyetlen szűk ablakkal és ráccsal rendelkező vasból készült ajtóm elé, ami nincs bezárva, nem ellenőrzi senki. Nincs itt személyzet, csak ápoltak, csak betegek. A rácsba kapaszkodva rántok egyet az ajtón, mire az szélesre tárul előttem és farkasszemet nézek a halvány fényben derengő kietlen folyosóval, ami talán még rosszabb állapotban van a szobámnál is. A padló itt is mocskos, színtelen, vérrel borított, a falakról a tapétát leszaggatták, több helyen vér és testek maradványai díszítik, ameddig a szem ellát. A vakolat alól már több helyen kikandikál a vörös tégla, amit ököllel bezúztak és kráternyi lyukakat hagytak benne, s ugyanez a helyzet  a plafonnal is, mert aki fel tud oda mászni, ott küzd az életéért, ennek okán a lámpákat több helyen is leverték, az égőket szétroppantották. Hideg verejtékben úszva lépek ki a folyosóra és bár számtalanszor végigmentem már ezeken a folyosókon minden egyes alkalommal az épület egyre nagyobb, egyre nehezebb kijutni belőle, egyre több a zsák utca, a körfolyosók, az emeletek száma, az ajtók megduplázódnak és a lakosok is. Itt nincs olyan, hogy senki nem férne el és elküldenék őket, vagy a folyosón kéne lakniuk bezáratlanul. Nem. Mindenkinek megvan a maga helye és zuga.
'Oké... nyugalom... most kijutunk...' - lehelem halkan magam elé és reszketve indulok el a napfénnyel borított folyosórész irányába, halk, nesztelen léptekkel. Igaz a többiek csak este képesek előjönni, akadnak olyanok, akik bár nem szívesen, képesek a fényben járni. Mellkasomban szívem hevesen zakatol és másodpercenként pillantok a hátam mögé, de eddig minden rendben. Ezen a részen nem a betegek ajtói vannak, hanem irodák és rendelők, lentebb látogatói szobák és ebédlők, még lejjebb műtők, kísérleti laborok, hullaházak és égetők, följebb pedig zuhanyzók. De ha nincs személyzet, akkor nincsenek orvosok, akkor miért lenne szükség az alsóbb szintekre? Jogos a kérdés, a válasz pedig egyszerű; egyes betegek szeretik azt képzelni, hogy ők az orvosok és meg akarják gyógyítani a többieket, ezeknek a kísérleteknek pedig katasztrofális következményeik szoktak lenni. De először is meg kell találnom a lépcsőt, ami azért nem egyszerű, mert egy emeleten számtalan folyosórendszer van és minél nagyobb a rendszer, annál nehezebb már magáról az emeletről való kijutás is. Lehet el kéne kezdenem másfajta dühkezelési terápiát kitalálni, mert ez így nem lesz jó.
'Nagyon nem.' - suttogom magam elé és a falhoz lapulva lesek be a következő folyosóra, majd loholok végig rajta lóhalálában a pislákoló lámpák fényében. Valakik már ébren vannak, hallani a csoszogásukat, motyogásukat de még nem fognak kijönni, én pedig lélekszakadva fordulnék le a folyosón, amikor a semmiből, pontosabban fentről a semmiből tompa puffanással valami földet ér előttem. Lábaim beleakadnak, nem tudtam időben fékezni és átzuhanok rajta, egyenesen egy tócsányi sötét, megalvadt vérbe. Kezemet fölemelve nézem, ahogy ragadós csíkkal válik el a sötétvörös vér a padlótól, majd minden undoromat félretéve tenyerelek bele és kelek föl a földről, ahol egy törzzsel találom szembe magam. Se fej, se kezek, se lábak, egyetlen törzs. Miközben kezeimet a ruhámba törlöm, tekintetem a plafonra irányítom, ahol először nem a tekintélyes méretű lyukat veszem észre, ahol a test egy részét lehajították, hanem egy fejet. Egy fejjel lefelé lógó fejet, haj nélkül, kopaszon, melynek izzadt bőrfelületén megcsillan a lámpák tompa fénye, vöröses sárgás szemei vérben úsznak és csak bámul, pislogás nélkül. Lábaim szó nélkül engedelmeskednek agyam néma parancsának és futásnak erednek, hátam mögött pedig súlyos puffanás rázza meg az épületet és egy dühödt, állatias üvöltés, mely sokkal közelebb áll a pokol egyik torz szüleményének démoni üvöltéséhez, mint bármilyen emberi vagy állati lényéhez, amit eddig hallottam. Ki kell jutnom! De hogyan? Súlyos és gyors léptei alatt remeg az épület, én pedig lélekszakadva rohanok előle és vetem be magam egy nyitott irodába, amilyen becsapom ajtaját és a kulcsot elfordítva a zárban dőlök a lakkozott fának. Kapkodom a levegőt, ahogy végigtekintek az ugyanolyan dolgozószobán, mint amilyen idáig az összes többi volt, panorámára nyíló ablakán keresztül pedig figyelem, ahogy a Nap lassan lebukik, mélyen a föld alá, a világosságot leváltja a sötétség, kint pedig mint ezer rozoga harsona nyikordulnak fel szinte egyszerre a betegszobák ajtajai. A rémálom ugyanaz, mint ahogyan a hét legelején indult és a kép továbbra sem változik. Igen. Egy hete vagyok ide bezárva a pokol összes szülötte közé, egy hete vagyok bezárva a saját fejembe, a saját elmémbe, egy hete ülök dolgozószobámban ugyanabban a pózban asztalomnál, csukott szemmel, mintha csak aludnék. Egy hete döntöttem úgy, hogy önkéntesen száműzetésbe vonulok egy kis időre, de nem úgy sikerült, ahogy gondoltam és most nem tudok kijönni. Nem akarok itt ragadni örökre!
'Segítség!' - ordítom el magam, ordítom az üres szobának, de nem felel senki más, csak az odakint ólálkodó szörnyetegek, akik alig várják, hogy elkaphassanak.


avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
492
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Kedd Jún. 05, 2018 10:01 am
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Utolsó Poszt Kedd Ápr. 18, 2017 11:38 pm
Következő oldal


To: Rhamiel
See, I've already waited too long, and all my hope is gone..



Késő éjszaka volt már, de mégis látni kívántam őt -, az egyetlen meghódításra váró egyedet. S ahogy belépett a fülledt szobába, mintha csak egy szempillantás alatt, nos életre keltek volna bennem a víziók. Perverzség, játékosság, az élvezet gyönyöre... Talán a perc maga lelassult képpé fakult, és csak pillanatokkal később hallottam meg Anastasia szavát, miszerint új hobbit kellene találnom. Nem hiába hívtam így, hiszen érződött rajta az ártatlanságának a szimbóluma, ezért akartam minden áron a magaménak tudni. Szívesen eljátszottam annak a gondolatával, hogy milyen is lenne őt megrontani. Ruhákat szaggatni a bőrén, és a hátának a húsába vájni a körmeim.. Ahogy a vér izgató hatással előserken, egy vékony csíkvonalat rajzolva fel, s ahogy én magam bevadulok ettől, mintsem egy igazi ragadozó vadállat. Ekkor már tudtam, hogy mit érezhettek. Élvezet, élvezet, élvezet... De az illúziókon túl menően, nos cselekednem kellett. Finoman emelkedtem fel a székről, ahogy az asztalra ültem át. Szelíden elmosolyodva másztam keresztül rajta, ahogy eközben tetőtől talpig végig mértem őt -, Őt, akit a magamévá akartam tenni. Őrület volt ez a hatalmas nagy távolság kettőnk között, s ezért közeledtem felé, ahogy lemásztam az asztalról. Lépések, idegtépő percek, vágy, vagy netán képzelgések.. Nem tudtam beazonosítani. Elhomályosult elmém a piros karika mögé lépett át, mintha csak éppen egy vörös ajtó mögé rejthetném a beteges fantáziám.
- Minek új hobbi... - Kérdeztem lágyan. - ...amikor is itt vagy nekem Te? - Pimaszul ragadtam meg a derekánál fogva, hogy ezáltal igencsak közel kerüljünk egymáshoz. Szinte izzó volt a hangulat, láttam magam előtt a csupasz bőrét, ahogy... ahogy korbácsolja önmagát értem. Egy pillanatig visszafogtam a lélegzésemet is, ám, hirtelen elengedtem, s mint kincsre, nos úgy tekintettem rá. Vagy csak pusztán a vágyaim kielégítésének eszközeként szolgált?
- Kedvesem.. - Szóltam újfent hozzá csábító éllel, ahogy mélyen a szemeibe nézve, végig simítottam az arcán. - ..már régóta várok Rád! - Suttogom hízelgőn, s mégis mohón. Kibírna betelni egyszerűen csak a látvánnyal? Mert.. mert én nem! Legszívesebben itt helyben leteperném a földre, és addig abba nem hagynám, amíg nem könyörög a megváltásért, az élvezetért, sőt magáért a gyönyörért. Anastasia annyira vonzó, ezzel a magával ragadó naivsággal, és ezzel a kifinomult ártatlansággal, hogy szinte az idegeimen lejt táncot. Kell nekem! Akarom! De ki mondta azt, hogy nem szerezhettem meg? Úgy is az enyém lesz! Kezemet magam mellé ejtve figyelem a vonásait, miközben próbálok belőlük olvasni. Vajon mire gondolhat mostan? Akarhat engem? Szeretheti a látványt? Mennyire, de mennyire befolyásolható a személyisége? Uralkodni valaki felett -, élvezet. Az orránál fogva vezetni pedig -, hatalom. Mindennél jobban tudjuk, hogy egyesek külső alapján leolvashatóak, és ő... ő pont ez a kategória!
Végül is ki ne akarna engem az ágyába -, a híres Mr. Greyt? Minden egyes nő álma vagyok, és nem mindenki teheti meg azt, hogy velem szemközt álljon, nem de bár?

***

Hirtelen kapom fel a tekintettemet Rhamiel-re, amikor is tudatosabbá válik, hogy az előbbi történések kellege pusztán csak egy képzelgés eszményének köszönhetőek. Enyhe sóhajjal illetem mindezt, és magára a térképre pillantok. Gyakran megesik, hogy az őrült gondolatmenetem valami egészen mássá alakítja a szituációkat, de... hogy pont ezzé? Ez még számomra is igencsak... kényelmetlen tényező. Mindenesetre plusz pont, miszerint ebből ő mit sem érzékelhetett, bár azt hiszem roppantul vicces lett volna az adott helyzetből, kimagyarázni magam!
- Mihez képest is kellene új hobbi? - Teszem fel a kérdést, ahogy a figyelmemet neki szentelem. - A dühöm kéne elvonni, vagy a munkát kellene átváltani? - Kétkedően hajtom le a fejemet, ahogy egyetlen mozdulattal állóhelyzetbe kerülök. Nagyot nyelve tekintek az ablak felé, majd ellépve az íróasztaltól egy félreeső szekrényt célzok meg irányként. Két üvegpohárral térek vissza az iménti elhelyezkedéshez, ahogy újra az asztal mögé kerülök.
- Mond csak... - Pillantok rá mosolyogva. - ...nem lenne kedved netán helyet foglalni? - Folytatom, ahogy öntök magunknak inni, és immáron ismételten a helyemen ülök. Olyan, mintha el sem mozdultam volna, de minden bizonnyal percekig várathattam az udvarias formátumokkal. Néha megesik, sőt... túl gyakran, ami azt illeti. De nem éppen erről vagyok a leghíresebb, nem de?
- ...és ismét a munka öröme! - Csapom össze ironikusan a tenyereimet, ahogy végül megemelve a pohárt, nos felé tartom. Vajon elfogadja, vagy elutasítja a koccintás eshetőségének meglétét?

▲ music: King▲ ▲Words: 678▲ ▲Note: A reag a kihívásra készült, ne lepődj meg az elején lmao


Utolsó Poszt Kedd Ápr. 11, 2017 10:16 am
Következő oldal


Stamiel & Rhamiel

Az éjszakai égbolt figyelemmel követése és a csillagokból való sors kiolvasása. Nos az utóbbi nem az én terepem, de a csillagok útmutatást adnak. Valakinek biztosan. Mi nem a csillagokban keressük mindezt, hanem egymásban. Magunkban. Gabrielben. Nem szükséges semmi emberi mindehhez. Tényleg nem ma másztam le a fáról, hogy boldog-boldogtalannak elregéljem, miféle angyal(ka) is vagyok én, ha szerencséjük van, sosem tudják meg, ha nincs, beledöglenek…
Visszatérve a négy fal közé a falak sokkal érdekesebbnek tűntek, mint a megszámlálhatatlan sok csillag. Azokat csak az Úr képes megszámlálni… bár senkit sem érdekelne. Még mielőtt bárki is megkérdezné nem lopom az időmet, tervezgetek. Csak ezt ülve és a kis csapattal nem igen lehet kieszelni. Nekem van egy A és B tervem… amihez majd hozzájön egy A1 terv is…az nem tőlem jön általában, azt csak teljesítem.
És az én részemmel folytatom, mely általában passzol is ehhez az egészhez. Ezt már elég régóta űzzük…
Az asztalon a sakktábla fent állt a bábukkal. A Király. A Vezér. A Bástyák. Mind mozgásban. Az ellenfél ugyanígy.
Gabriel és Michael serege.
A Gyalogosok, a huszár és futók mozgásban. Újabb terv, újabb kudarc, újabb siker, míg miénk nem lesz a teljes győzelem. Én így játszom. Taktika. Lépések. Sakk- Matt.
Az asztalra dőltem, karjaim az asztal szélét marták és figyeltem a bábjaimat. Amíg meg nem zavart egy bizonyos hang.
Aztán még egy, majd egy újabb. Hozzám szóltak.
Leesett.
Eljutott a tudatomig a hozzám intézett szavak összessége.
Hallgattam és hallgattam és hallgattam. Stamiel igazán büszke lehetett volna rám, hogy ilyen türelmet tanúsítok. Viszont az ezt következőknél szerintem nem örült volna. Legalábbis... áh nem, biztos, hogy nem.
Ugyanis fogtam magam és akkorát rúgtam a mellettem pihenő székbe, hogy előre repült vagy két-három métert - ha nem akadályozta meg valahogy a bent grasszáló katona -, miután fájdalmas hangok közepette búcsút intett eredeti helyének.
Az arcom továbbra is pontosan az unott és érdektelen kifejezést köpi a világ felé, amit eddig is. Csak a szemem sarka ugrik kissé ráncba, és lassan, kimérten fordítom a „hírnök” felé a fejem.
Nem szeretem ha épp ilyenkor zavarnak meg… de mivel Stamiel hivatott, eltekintek a továbbiaktól.  
Felegyenesedem az asztaltól és elsétálok hű katonám mellett, aki nagyot nyelve leszegi a fejét.
A folyosón törtetek előre magabiztos lépések követik a következő lépéseimet. A kiválasztott terem pár méterre van csupán, hallom a hangot, nem törődöm vele túlzottam, Stamiel eleve furcsább még nálam is… meg vannak a magunk szeszélyei. Maradjunk ennyiben.
Befordulva a dolgozószobába azonban körül kell hogy nézzek.
Hogy van-e kérdésem? Annyi kérdésem van, hogy egyet sem tudnék kiragadni az ezer közül. Befejezetlen tagmondatok sokasága kering az elmémben, egyiknek sincs értelme, ahhoz pedig túl sok van, hogy megragadjam és összepárosítsam őket.
- Kéne neked egy hobbi. Valami...új. - vonom le a messzemenő következtetéseket, persze csak hogy eltereljem a gondolatait másfelé. Egész másfelé amúgy sem lehet, de egy kis kitérőt még tehet ez ügyben.
Bízom benne, hogy Stamiel képes az észérveket kihallani a stílusom helyett, amihez - valljuk be - épp elég ideje volt hozzászokni.



Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 10, 2017 9:20 am
Következő oldal


To: Rhamiel
See, I've already waited too long, and all my hope is gone..



Az éjszaka fátyla sötétségbe vonja a dolgozószobát, és minden tárgy ezzel egyaránt válik eltűnővé. A homály ez alkalommal nemcsak átmeneti, ugyanis a percek hosszúra nyúlnak el, és már-már olyan érzés kerít a hatalmába, mintha egyszeriben megállt volna az idő. Az óramutató nem vánszorog odébb, és nem is hallani azt az idegesítően egyenletes kattogását. Talán az elem kifogyott, talán az elmém rejti el a valóságot, vagy csak én nem érzékelem már a külső teret. Finoman dőlök hátrébb a székben, ahogy egészen mélyen juttatom a levegőt a tüdőmbe. Bal alkarommal a karfán támaszkodom, míg a jobb kezem ujjai az asztalon dobolnak idegesen -, egyenletes, lassú, s néhol gyorsabb ritmust véve fel. Az éjjeli szakasz őrjítően idegtépő, és a hajlani virtuóz közeledte csak fokozza mindezt. Hirtelen váltok pozíciót, amikor is állóhelyzetbe kerülve, nos megközelítem a szoba fekete leplében álló, hallgatag angyalt. Érzem, ahogy a hangulat feszültségbe nyúlik át, de okát nem különösebben firtatom, ugyanis nem szándékozom ártani neki -, mindezt a részesedést meghagynám a parancsnokának. Könnyedén lépek el mellette, megközelítve a falat. Halk, s ideges sóhajt hallatok, amint kezem a kapcsolóhoz ér. Nem sokára a sötétség világosságba torkollik át, és a lámpa izzója eleinte nyugtalanul vibrál. Nem fordulok az angyal felé, ám érzem, hogy a tekintetét rajtam tartja. Néhány pillanatnyi hatásszünet után megfordulok, lépéseket teszek az íróasztal irányába, míg végül megállok, s könnyedén intek jobb kezemmel, hogy lépjen közelebb. Pillantásomat az asztalon kiterített térképvázlaton futtatom végig újra, és újra. A csend mindinkább megtelepszik a szobában, ahogy újfent dobolni kezdek ujjaimmal az asztalon. Elmém egy szegletében egészen elkalandozok, s a lehetséges szituációk sokaságára gondolok. Csata kimeneteleket képzelgek, lépéseket fontolgatok, és terveket szövök. Talán jobban tenném azt, ha mindezt nem csak fantáziálnám, de meg is lépném, nem de bár? Megrázom a fejem, majd a katonára szánom a figyelmem. Hosszas perceknek tűnhet mire megszólalok, s maga a feszült helyzet is elkezd végre feloldódni.
- Kérlek... - Suttogom, a hangom túl lágy, és mégis rejtélyes vonulatú. - ...szólj a parancsnokodnak, hogy jöjjön elém! - Ám, még mielőtt elmenne félszegen hozzáteszem. - Lehetőleg diszkréten zavard meg Rhamielt, kétleném, hogy repesne az örömtől, hogy ilyentájt kéretem, de vannak, amik nem várhatnak, és főleg most.. - Zárom le komolyabban a beszédet, és végül biccentek, hogy távozhat. Megkerülve az asztalt, egy pillanat elejére lefékezek az ablaknál. Az égboltot bámulom, mely áthatóan sötét, és mégis annyira rideg kivitelű. A megannyi ékes kis csillag aranysárgás ragyogása ugyan dob az összhangon, de nem emeli kellemesebbé a gondolataim szakaszát, s talán ezért is fordítok hátat az üvegfelületnek. Visszalépek az eredeti helyzetembe, és ismételten helyet foglalok az íróasztal mögött -, a széken. Tekintettemmel a mennyezetet pásztázom a kezdetekben, míg végül újfent a térképvázlatra koncentrálok.
Tehát... San Francisco területét határ védi, ám nem áttörhetetlen, ha az x-el jelölt helyek valamelyikén tervezem meg az átlépést. Kezdetben pedig célba vehetném a semleges szakaszt, amely nem rejt magában annyi kérdőjelet, és rejtélyt, ám nem számítok semmi jóra, mégis meggyőzően kell érvelni, és fellépni. Nem ínyem győzködni, de egyre kevesebb a számunk a többiekhez képest, és kellenek a pártatlan, avagy a Michael oldaláról átálló angyalok. Az ellenfél ark serege magas fölényű, s nem beszélve arról, hogy Lucifer is az egykori vezetőm oldalát erősíti. Hátrányban vagyunk, de bizonyos lépésekkel mindez... mindez változtatható. Érvek, érvek, érvek..
Egészen belefeledkezem a terv kidolgozásának a részleteibe, így azt sem venném észre, ha a kéretett szerafim belépne a szobába. Az elmélkedésem közepén automatikusan nyúlok az üvegpohárért, és öntök magamnak a drága, mégis jó minőségű whisky-ből. Nagyot kortyolok az italból, megfeszülnek a pohárfalán az ujjaim, és a terv tökéletlenségén rágódom.
- Nem igaz, hogy... - Dühöm hevében a falnak vágom a drága üvegpoharat, amely a Gabriel készletét gyarapította még egykoron. - ...a fenébe! - Szitkozódom, ahogy idegesen a hajamba túrok, és feladóan nézek a pohár után, mely nemcsak, hogy ripityára tört, de a benne maradt whisky-vel, nos igencsak szépen be is színezte a falat. Felsóhajtva hajtom le a fejem, és kezdem el bámulni a padlót. Halkan töprengek, míg valami, avagy valaki meg nem zavarja a figyelmemet..

▲ music: Seven Devils▲ ▲Words: 654▲ ▲Note: -


Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 10, 2017 9:09 am
Következő oldal


***


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
8
Nephilim
3