Dolgozószoba

Hell or Heaven :: Gabriel székhelye

Mi ez az egész? Hm - hm - hm... Elmondjam, ne mondjam? Bár most már eléggé nehéz lenne nem magyarázatot adni erre az őrültek házára a fejemben, hogyha ő is belecsöppent, elég nehéz lenne azt mondani, hogy 'Áh semmi, ne is törődj vele!', amikor az életét kockáztatta azzal, hogy bejött ide utánam. Olyan lenne, mintha ütöttem volna egy kisbolygó méretű lyukat a falba és szalvétával próbálnám meg eltakarni, vagy azt mondani, hogy ugyan semmiség az egész, csak egy kicsit lepattogott a festék.
'Mi történt? Kiugrottunk az ablakon és visszakerültünk az úgymond betegszobámba. Csinos mi? Ráférne egy festés, egy fal áthelyezés, egy takarítás és egy ágynemű csere is, de attól függetlenül egész lakájos. Nem mellesleg üdvözöllek a fejemben! Ahová ugyan megtiltottam, hogy bárki is belépjen, még neked is, de hálával tartozom, hogy miattad nem zabált meg az egyik szörnyeteg a jobb combomtól lefelé. A csókok garmadájáért pedig elnézést kérek, sajnos az öröm furcsa dolgokra képes.' - paskolom meg a homlokát, hogy aztán elengedjem és fölkeljek mellőle a hideg, maszatos padlóról. Ejnye, ejnye Bart, nem megmondtam, hogy ide mindenkinek tilos a belépés? Tény, hogyha nem terelte volna el annak a fekete ocsmányságnak a figyelmét, akkor mindenbizonnyal már csak a fejem gurulna valahol a padlón abban az orvosi szobában, így pedig még a lábam is megúszta, de legbelül akkor is idegesít, irritál a tudat, hogy parancsot szegett. Egye fene, most az egyszer elnézem, kivételes vészhelyzeti eset címszóval. Kezeimet a tarkómnál hátrakulcsolva sétálok el az ajtóig, hogy a szűk kukucskálón kipillantva mérjem fel a sötét és mocskos folyosó állapotát, de ahelyett, hogy a szokásosan ramaty állapotban lévő fallal nézné farkasszemet, egy sötétzöld, véreres szemgolyó tekint vissza rám, amitől szívem akkorát ugrik mellkasomban, hogy majdnem ott marad a lenyomata az erős vasból készült ajtóban. Reeendben, akkor nem megyünk ki még innen egy ideig, Bartban amúgy is rengeteg kérdés merült fel valószínűleg, csupa színes kérdőjellel, amire a folyosón nem tudnék válaszolni két lélekszakadva rohanás között, így megadom neki a lehetőséget, hogy most ne fogja vissza magát e téren.
'Hát, azt hiszem itt ragadtunk, mert valaki elállta az ajtót, de sebaj, mert addig is tudunk kérdezz feleleket játszani. Gondolom rájöttél, hogy te fogsz kérdezni, de amire tudok már most válaszolok előre, mielőtt megkérdeznéd. Ahogy már említettem, a fejemben vagyunk, pontosabban agyam azon részén, ami azért felel, hogy ti kint egy erős vezetőt lássatok magatok előtt, ne pedig egy félőrültet habzó szájjal, aki a sarokban gubbasztva magában beszél és néha felordít. Amikor már érzem, hogy közelítek ehhez az állapothoz, akkor mindenféle jóga gyakorlatot mellőzve ide jövök és addig vagyok bent, amíg jónak látom, pontosabban, amíg le nem nyugszom. Sajnos mivel ez egyre tovább szokott tartani, egyre nehezebben lehet innen kijutni, mert az egész egy labirintus, ami csak akkor enged ki, hogyha agyamban tudatosul, hogy most már minden rendben és az indulataimat kordában tudom tartani. Addig itt bent tombolok, öldösöm a hozzám hasonló bent lakókat, menekülök, bujkálok, fitogtatom emberi erőmet. Oh, igen, az erő. Sajnálom Bart, itt nincs angyal penge, rúnák, pecsétek, vérrel a falra rajzolt varázslatok, itt pusztán a nyers erődre és harci tudásodra, na meg a környező berendezési tárgyakra tudsz támaszkodni, mint eszköz az ellenség ellen. És tudom, hogy mindjárt mérges leszel, mert hamar felmérgeled magad mindenen és a torkomnak fogsz ugrani, talán még az sem fog érdekelni, hogy kint bizony sarokba állíthatlak, viszont gondold végig. Megértelek egyébként, ha én ilyen helyre kerülnék idegenként, én is kiborulnék, azt hiszem, de egy percre higgadj le, ha tudsz, vegyél egy nagy levegőt, gondold át és... emmm... a végét még kitalálom. Röviden összegezve; csak akkor jutunk ki a fejemből, hogyha már úgy gondolom magamról, hogy kellőképp lenyugodtam, addig túlélésre játszunk. Nem, nem maradhatunk itt bent és várjuk ki, már próbáltam egyszer.' - fordulok vissza angyalkám felé, miközben átsuhan agyamon a gondolat, hogy ez meg sem fordult a fejemben, hogy nekem támadhat! Lássuk csak, ki nyerné meg a másik püfölését: egy születése óta terepen edzett, acél izomzattal rendelkező, tömény gyűlöletből álló harag gombóc, vagy egy általában a hátsóján ücsörgő és másoknak odacsettintő giliszta? Még az a szerencse, hogyha a gilisztát kettévágják, akkor vissza tudja növeszteni a hiányzó részeit. Kint tisztel, mert tisztelnie kell, mert erősebb vagyok nála és a felettese amúgy is, de idebent akár tekézhet is a fejemmel. Kezeimet leeresztve sandítok jobb vállamra és pöccintek le onnan egy muslicát, mintha makulátlan lenne az öltözékem és nem akarnám, hogy bármi bepiszkolja, de pólómon továbbra is ott virít a hatalmas nagy véres nyom, ami egyre csak sötétedik, hála az véralvadás csodálatos folyamatának. Remélem, akkor már nem leszünk itt, amikor elkezd szaglani. Amíg várom, hogy hű barátom és katonám felocsúdjon a rengeteg információtól, addig visszafordulok az ajtó felé és kezeimet csípőmre téve kezdem rágcsálni a számat, gondolkozva az elindulás lehetőségén, néha pedig a kukucskálóba pillantva, hogy szobám lelkes őre odébb állt - e már, de akárhányszor belepillantok, mindig a zöld íriszű golyó néz vissza rám. Ez nem lehet igaz! Nyissam ki és rántsam be? Nem a legjobb ötlet, tekintettel arra, hogy egy darab szemen kívül semmi mást nem látok és lehet, hogy egy egész hordányi démon várja odakint, hogy kinyíljon az ajtó, de az is lehet, hogy ez a valami van vagy öt méter tömény zsír és izom, rengeteg szemmel, karokkal, lábakkal, szájjal és fogakkal, amit ha beengedek még csak ki sem tudunk rohanni előle, mert eltakarja a kijáratot és hála Atyámnak a kijutási lehetőségek tárházát ezzel ki is merítettük, mert az ablakon lévő rács eleve megakadályozza az ottani menekülés lehetőségét, de szélessége további bonyodalmakat okozna. Én még csak - csak kiférnék, hogyha Bart erőnek erejével kipréselne rajta, de őt csak úgy tudnám kihúzni, hogyha közben kissé lereszelné róla a szilárd beton a bőrt, az izmokat, rostokat, a feje tetejét és még sok minden mást is.
'Apropó, hogy haladnak kint a dolgok? Terveztem pár új dolgot, amíg idebent voltam, szebb és jobb lesz minden az eddigieknél, már alig várom, hogy kikerüljek innen. Itt - ott lesz egy kis változtatás, ami nem fog mindenkinek tetszeni, de utána tökéletes lesz minden, ráadásul csupa nagybetűvel.' - ohóóó, de még mennyire, hogy tökéletes lesz! Orrom viszont ezzel ellentétben fintorba torzul és kénytelen vagyok a szag irányába fordulni, a falat elborító fekete penész áradat felé. Szemöldökömet kissé megemelve, hümmögve sétálok a bűz forrása felé és fölnézve a mennyezetre, kezeimet hátra téve kezdek azon morfondírozni, hogy a rothadás mennyire ehette szét már a plafont és megbontható állapotban van - e, mert ha igen, akkor megtaláltam a kiutat ideiglenes börtönünkből. Már csak azt kéne kideríteni mire álljak fel...
'Bart, kéne keresni valamit, amivel meg tudom bontani a plafont, utána pedig a nyakadba fogok állni, hogy elérjem azt a részt, mert nem maradunk itt sokáig.' - fordulok felé ismét, majd nézek körbe szerényen berendezett szobámban. Nem dúskálunk a lehetőségekben, de mindenben meg lehet látni az eszközt, ha nagyon muszáj.

'Nem... nem... nem - nem - nem - nem...' - kapkodom tekintetem vissza a ragyogó fényű irodában, miközben az ajtó egyre csak döng és döng mögöttem. Be akarják törni! Agyamban cérnavékonyan sikít a tudat, hogy bármelyik pillanatban széttéphetnek és örökké ebben a koszfészekben fogok ragadni, odakint pedig a nagy Gabriel nem lesz más, mint egy üres húszsák. Odalesz a nagy vezér, odalesznek a tervek, oda lesz a küzdelem Atyám visszatéréséért, odalesz minden, amit eddig felépítettem. Nem mondom, hogy ezeknek a gondolatoknak hála csodálatos módon új erőre kaptam, mert ilyen csak a filmekben és könyvekben létezik, hogy a főhős pánik helyett erőt vesz magán és egyetlen csettintés alatt kitalálja, hogy mi lehetne az a következő lépés, amivel se perc alatt kivágja magát a kutyaszorítóból és már el is menekül a gonoszok szemébe röhögve és integetve.
'Hát... én sajnos ilyenekre alkalmatlan vagyok.' - de még mennyire! Pedig mennyire jó jönne most egy ilyen semmiből jött segítség. Dühösen morranva törlöm izzadó arcom mocskos pizsamám felsőjének nyakába és szőke fejemet megrázva nézek körbe a tágas térben, hogy közelharc esetén mi válhatna hasznomra, de a legcélszerűbbnek idáig az tűnik, hogy a torony magasságokban felnyúló könyvespolcok egyikére felmászok, onnan átugrom a csillárra és addig hintázom rajta, amíg le em szakad alattam, aminek lássuk be, nem kell majd sok idő. Polc kilőve. Mi van még? Egy állólámpa. Remek! Az állólámpa beletörik az első támadóba, a többivel mit fogok csinálni? Hozzájuk vágom a széket?
'Gondolkozz, gondolkozz!' - dörmögöm valamivel hangosabban és ingerülten csapkodom nedves homlokom, mintha az eddig is segített volna bármin is. Egy reccsenés, majd még egy. Kikerekedett szemekkel pillantok le az ajtó fájára, melynek sötét fája az alsóbb régiókban kezd megtörni, míg végül robbanásszerűen fordul ki belőle világos húsa és nyúl be az így keletkezett résen egy kéz, de nem is akármilyen. Egy kéz, kettő kézfejjel, öt - öt hosszú, ocsmány szürke, mocskos karmokban végződő ujjal, a kézfejeket pedig hamarosan egy kar követi könyékig és úgy akaszkodik bele nadrágom szárába, mint horog a hal lágy húsába. Felüvöltve ugranék odébb, de annyit érek el vele, hogy hanyatt vágódom és farkasszemet nézek a vérvörös szempárral, mely mindenbizonnyal a kar tulajdonosához tartozik. Fülem elkezd sípolni, érzem, hogy nyom a fejem, tompul az agyam, nehezebb a lélegzetvétel, mint eddig bármikor máskor és üres tekintettel figyelem, ahogy az ajtó reped tovább, a démon grafit szürke testét egyre erőszakosabban próbálja betuszkolni a résen, miközben szélesre tátott szájából előbukkan vértől szennyes villás nyelve. Mik az utolsó kívánságaim? Nincsenek. Legalábbis nem jut eszembe egy sem. Szívem minden egyes dobbanása felér egy fájdalmas ütéssel, szinte kezdem érezni, hogy az események egyre lassabban történnek körülöttem, amikor másodpercek alatt minden visszaáll eredeti állapotába. Fejemet megrázva figyelem a szörnyeteget, aki száját bezárva tekint a háta mögé és mintha érdekesebb prédát talált volna, úgy engedi el szorításából bokámat és húzódik vissza a folyosó sötétjének rejtekébe. Mi történt? Reszkető karokkal támasztom magam és pislantás nélkül figyelem a lyukat, hallgatom a kintről beszűrődő zajokat és egy egyre közelebbről érkező zihálást. Zihálást? Ezek nem szoktak...
'Bartholomew?' - suttogom magam elé bizalmasom nevét, melynél jelenleg nem is lehet szebb dolgot kimondani a világon. De hogy kerül ide? Agyamban a vékony hang majdhogynem üvölti, hogy ez csapda, ne figyeljek rá oda és el fog tűnni, a remény valamiért mégis arra bátorít, hogy nyissam ki az ajtót és engedjem be. Tényleg ő lenne az? Hogyan jött ide? És miért? Meg - megremegő lábakkal kászálódom talpra és veszem fel a földről az első közelemben heverő tárgyat, ami történetesen egy törött székláb lett. Ezzel is tudok kezdeni valamit. Óvatosan az ajtóhoz lépve fordítom el a kulcsot és rántom fel a biztonságot már nem nyújtó ajtót, hogy iphraememet, vagy annak hasonmását berántsam menedékembe és utána visszazárjam magunkat. Tisztes távolságig elhátrálva tőle fordítom az ő irányába a szék kitörött, szálkákkal bőségesen tarkított, hegyesebb részét és le sem veszem róla a pillantásom. Hogyan nézhetek ki vajon? Hisz nemrég beleestem egy tócsányi megalvadt vérbe, ami vörösre színezte egész karomat, a pizsamámat és még az államat is kissé, legalábbis érzem, hogy feszül rajta valami, ahogy a bőr elmozdul kissé.
'Bart?' - Uram, könyörgöm legyen ő! Nem csinálhatom ezt magammal. - 'Hogy kerültél ide? Miért vagy itt? Csak nem bemásztál a fejembe?' - tekintetem résnyire szűkül, szúróssá és szigorúvá válik, miközben pár lépéssel közelebb araszolok hozzá. Komolyan, most fogok elkezdeni ezen vitatkozni vele, hogy hogyan merte megszegni a parancsomat, mely szerint senki, még ő sem, zavarhat? Inkább hálásnak kéne lennem és egy percig félretenni a sértődött gyerek szerepét, amiért fogta magát és eljött. Eljött arra a helyre, amiről neki sem lehetne tudomása, eljött arra a helyre, amitől sokszor még magamat sem tudom megvédeni, nemhogy egy turistát. Bartholomew kint akármennyire számít jó harcosnak, velem együtt idebent neki sincs ereje, csakis pusztán a nyers erő, amiből szintén nem szenved hiányt, mégis magabiztosabban akkor harcol mindenki a legjobban, amikor a természetfeletti aduász ott van a kezében. Remegő lélegzettel váltogatom pillantásom közötte és a lyukas bejárat között, ahová morgás alapján ismét elkezdtek összegyűlni az agyam által kreált démonok egy kiadós vacsora reményében, aminek immáron nem csak főfogása lesz, hanem desszertje is.
'Ki kell jutnunk innen...' - suttogom magam elé és szőke fürtjeim közé túrva kezdem vakarni fejbőröm, mintegy ösztönözve magam a gondolkodásra. Két kijárat van; az ajtó és az ablak. Az ajtót hogyha kinyitjuk ömleni fog a nyakunkba egy seregnyi éhes szörnyeteg, ha az ablakon távozunk, visszatérünk a kiindulási pontra. Melyik legyen? Ajtó, ablak? Ablak, ajtó? Vagy engedjük be őket egyesével hátha egyszer elfogynak? Igen és teljesen valószínű, hogy egyes sorba felfejlődve fognak várni a sorukra, addig majd elcseverésznek, teázgatnak, megvitatják az élet nagy dolgait. Ezt te sem gondolhattad komolyan! Marad az ablak. Barthoz lépve ragadom meg csuklóját és ráncigálom az ablakig, nincs időnk arra, hogy a véleményét kikérjem.
'Itt az ideje, hogy még jobban bízz bennem, mint eddig.' - nyitom ki az ablakot és nézek le a feneketlennek tűnő mélybe, melynek alján nedvesen csillognak a tengervízzel naphosszat ostromolt hegyes szikladarabok. Angyalkám kezét erősebben szorítva tekintek hátra vállam fölött az ajtó irányába, melyet már csak egy leheletnyi erő tart a helyén, még mielőtt kidőlne. Bartholomew válaszát meg sem várva rántom ki magammal az ablakon, egyenesen a nyársakként tetszelgő sziklák felé.
Hatalmas levegő és pánik. Mellkasomhoz kapva ülök fel hirtelen az ágyamon és zihálva tapogatom meg magam, de minden kétséget kizáróan élek. Vissza a kiindulási ponthoz, a cellámhoz, melyet most már iphraememmel osztok meg. Hangosan zihálva keresem meg körvonalait a sötét cellában, majd mászom le mellé a hideg földre, hogy aztán eszméletlen fejét magamhoz öleljem és hálától, valamint a boldogságtól vezérelve összecsókoljam. Eljött értem. Eljött segíteni. Drága angyalom.

Renoválni kéne a plafont. Nem csak a plafont, hanem a szobát is. És ha már itt tartunk, akkor az egyenruhát is. Na meg az épületet is. Kényelmetlen és több helyen lyukas csíkos matracom rugói megállás nélkül nyomják derekam és hátam összes létező pontját, a matrac belsejét kitöltő sárga szivacs pedig az összes lyukas helyen kezd kifelé utat törni magának, arról nem beszélve, hogy az évmilliók alatt már annyira kifeküdtem, hogy szinte leheletvékonnyá vált és egyenesen a rugókon, valamint az ágynak a keretén fekszem. Néha egy - egy egér is elő szokott belőle mászni. A plafonon jól lehet már nincs is festék, mind lepotyogott róla, jobb alsó sarkából egyetlen hatalmas fekete folt terjeszkedik a közepe felé, rozsdaszínű széle a feketeség előtt töri az utat, ami fal melletti ágyam tetejét már el is érte, így minden este retteghetek, hogy mikor omlik rám a nagy, tömör feketeség. Több helyen felhólyagzott miatta a festék alatti betonréteg, rothadás és halál szaga árad belőle, ami az egész szobát betölti és nem lehet tőle szabadulni, ráadásként nem csak a plafont akarja teljes szélességével bevenni, hanem hosszában folydogál lefelé, mindennap egy kicsit hosszabb lesz. Gondolkoztam rajta, hogy odébb húzom az ágyamat, de teljesen értelmetlen, mert nem kaphatok másik szobát, a feketeség pedig előbb vagy utóbb úgyis utolér és akkor nem lesz már hová húzni az amúgy is rozsdás lábakon álló ágyat, ami bármelyik percben összeomolhat alattam. Meg nyilván a földbe van csavarozva, hogy ne tudjam hozzávágni senkihez, ahogy az ágyam mellett álló hűvös, fém éjjeliszekrény. Ennek a funkcióját nem tudom behatározni, hiszek ételt, italt nem kapok, de még gyógyszert sem, nem tárolok rajta semmit, csak van és porosodik. Apró, ráccsal ellátott ablakomon a nap gyönyörű, fényes sugarai ragyognak be, megvilágítva a szürke, barátságtalan falakat, melyeken karmolások, vésetek, ököllel bevert lyukak ékeskednek, és az életében még egyszer felmosóvizet nem látott és érzett csempét, melynek fehérsége elveszítette egykori fényét és ragyogását, ma már tele van mocsokkal, kosszal, vérrel. Nappal van, most még kimehetek, nem fog bántódásom esni, megpróbálhatok kijutni, de az éjjel túl hamar eljön és vele együtt a rémek is. Hihetetlen persze. Gabriel arkangyal retteg? Igen. Rettegek. Rettegek, mert nem vagyok sérthetetlen, nem vagyok megközelíthetetlen, nem vagyok ép és nem vagyok magamnál, már pedig amíg nem vagyok magamnál, nem is fogok innen kijutni. Torkomat megköszörülve ülök el a nyikorgó ágyon és teszem lábam a ragacsos padlóra, mezítelen lábujjaimat megmozgatom és szőke tincseimet hátratűrve nézek ismét az ablak felé, ahonnan pontosan látom, hogy nincs már sok hátra naplementéig. Elkeseredetten sóhajtva állok fel és lépek egyetlen szűk ablakkal és ráccsal rendelkező vasból készült ajtóm elé, ami nincs bezárva, nem ellenőrzi senki. Nincs itt személyzet, csak ápoltak, csak betegek. A rácsba kapaszkodva rántok egyet az ajtón, mire az szélesre tárul előttem és farkasszemet nézek a halvány fényben derengő kietlen folyosóval, ami talán még rosszabb állapotban van a szobámnál is. A padló itt is mocskos, színtelen, vérrel borított, a falakról a tapétát leszaggatták, több helyen vér és testek maradványai díszítik, ameddig a szem ellát. A vakolat alól már több helyen kikandikál a vörös tégla, amit ököllel bezúztak és kráternyi lyukakat hagytak benne, s ugyanez a helyzet  a plafonnal is, mert aki fel tud oda mászni, ott küzd az életéért, ennek okán a lámpákat több helyen is leverték, az égőket szétroppantották. Hideg verejtékben úszva lépek ki a folyosóra és bár számtalanszor végigmentem már ezeken a folyosókon minden egyes alkalommal az épület egyre nagyobb, egyre nehezebb kijutni belőle, egyre több a zsák utca, a körfolyosók, az emeletek száma, az ajtók megduplázódnak és a lakosok is. Itt nincs olyan, hogy senki nem férne el és elküldenék őket, vagy a folyosón kéne lakniuk bezáratlanul. Nem. Mindenkinek megvan a maga helye és zuga.
'Oké... nyugalom... most kijutunk...' - lehelem halkan magam elé és reszketve indulok el a napfénnyel borított folyosórész irányába, halk, nesztelen léptekkel. Igaz a többiek csak este képesek előjönni, akadnak olyanok, akik bár nem szívesen, képesek a fényben járni. Mellkasomban szívem hevesen zakatol és másodpercenként pillantok a hátam mögé, de eddig minden rendben. Ezen a részen nem a betegek ajtói vannak, hanem irodák és rendelők, lentebb látogatói szobák és ebédlők, még lejjebb műtők, kísérleti laborok, hullaházak és égetők, följebb pedig zuhanyzók. De ha nincs személyzet, akkor nincsenek orvosok, akkor miért lenne szükség az alsóbb szintekre? Jogos a kérdés, a válasz pedig egyszerű; egyes betegek szeretik azt képzelni, hogy ők az orvosok és meg akarják gyógyítani a többieket, ezeknek a kísérleteknek pedig katasztrofális következményeik szoktak lenni. De először is meg kell találnom a lépcsőt, ami azért nem egyszerű, mert egy emeleten számtalan folyosórendszer van és minél nagyobb a rendszer, annál nehezebb már magáról az emeletről való kijutás is. Lehet el kéne kezdenem másfajta dühkezelési terápiát kitalálni, mert ez így nem lesz jó.
'Nagyon nem.' - suttogom magam elé és a falhoz lapulva lesek be a következő folyosóra, majd loholok végig rajta lóhalálában a pislákoló lámpák fényében. Valakik már ébren vannak, hallani a csoszogásukat, motyogásukat de még nem fognak kijönni, én pedig lélekszakadva fordulnék le a folyosón, amikor a semmiből, pontosabban fentről a semmiből tompa puffanással valami földet ér előttem. Lábaim beleakadnak, nem tudtam időben fékezni és átzuhanok rajta, egyenesen egy tócsányi sötét, megalvadt vérbe. Kezemet fölemelve nézem, ahogy ragadós csíkkal válik el a sötétvörös vér a padlótól, majd minden undoromat félretéve tenyerelek bele és kelek föl a földről, ahol egy törzzsel találom szembe magam. Se fej, se kezek, se lábak, egyetlen törzs. Miközben kezeimet a ruhámba törlöm, tekintetem a plafonra irányítom, ahol először nem a tekintélyes méretű lyukat veszem észre, ahol a test egy részét lehajították, hanem egy fejet. Egy fejjel lefelé lógó fejet, haj nélkül, kopaszon, melynek izzadt bőrfelületén megcsillan a lámpák tompa fénye, vöröses sárgás szemei vérben úsznak és csak bámul, pislogás nélkül. Lábaim szó nélkül engedelmeskednek agyam néma parancsának és futásnak erednek, hátam mögött pedig súlyos puffanás rázza meg az épületet és egy dühödt, állatias üvöltés, mely sokkal közelebb áll a pokol egyik torz szüleményének démoni üvöltéséhez, mint bármilyen emberi vagy állati lényéhez, amit eddig hallottam. Ki kell jutnom! De hogyan? Súlyos és gyors léptei alatt remeg az épület, én pedig lélekszakadva rohanok előle és vetem be magam egy nyitott irodába, amilyen becsapom ajtaját és a kulcsot elfordítva a zárban dőlök a lakkozott fának. Kapkodom a levegőt, ahogy végigtekintek az ugyanolyan dolgozószobán, mint amilyen idáig az összes többi volt, panorámára nyíló ablakán keresztül pedig figyelem, ahogy a Nap lassan lebukik, mélyen a föld alá, a világosságot leváltja a sötétség, kint pedig mint ezer rozoga harsona nyikordulnak fel szinte egyszerre a betegszobák ajtajai. A rémálom ugyanaz, mint ahogyan a hét legelején indult és a kép továbbra sem változik. Igen. Egy hete vagyok ide bezárva a pokol összes szülötte közé, egy hete vagyok bezárva a saját fejembe, a saját elmémbe, egy hete ülök dolgozószobámban ugyanabban a pózban asztalomnál, csukott szemmel, mintha csak aludnék. Egy hete döntöttem úgy, hogy önkéntesen száműzetésbe vonulok egy kis időre, de nem úgy sikerült, ahogy gondoltam és most nem tudok kijönni. Nem akarok itt ragadni örökre!
'Segítség!' - ordítom el magam, ordítom az üres szobának, de nem felel senki más, csak az odakint ólálkodó szörnyetegek, akik alig várják, hogy elkaphassanak.