Mikor felépítettük ezt a várost testvéreim egyike volt Uriel, s Ramiél, akimellettem volt mind végig. Büszke voltam a testvéreimre, amikor megteremtettek miket, s együtt vittünk véghez minden tettet, amit lehetett, hogy apánk büszke legyen ránk.
Soha nem gondoltam volna, hogy atyánk maga az úr, egyszer csak elhagy minket s megválik tőlünk. Mindig is féltékenyek voltunk, azokra, kiket embereknek nevezett. Egy Reprika fajra, kiknek nincsen céljuk, de igyekeztünk elfelejteni és élvezi atyánk örömét. Néha vakon követtük, mint amikor mészárlást rendelt el, ami a bibliába az özön víz nevet kapta. De, amikor Gabriel elkezdte puszítani azokat, akiket apánk örökségének hívunk, az már fájt. Meg kellett mentenem őket, de jó magam se vagyok annyira elájulva tőlük.
Tetsvérem köszönt engem, s én csak bicentek, majd Whisky fele igyekszem. Bele kortyolok az italba ami perzseli nyelő csövemet, mikor elöször ittam ilyet, akkor köhögni kezdtem, de ez már azóta más. Már élvezem a bűnt, és nem érdekel semmi és senki. - Nem zavarsz fivérem, te soha. - MOndom lágy mosollyal arcomon. - Kérlek- Mutatok a kanapére, majd leülök vele én is, és a kezébe teszem a másik poharat, remélve, hogy elfogadja azt.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Jan. 14, 2017 2:18 pm
Michael & Ramiél
Már jócskán éjféltájt jár az idő, mikor megjelenek Mihály panorámájában. Ritkán szoktam használni az emberi kezek építette felvonókat, vagy lépcsőket, egyáltalán az ajtó mint olyan se mond nekem semmit, mert nagyon ritkán használom, általában akkor is csak azért, mert pont olyan helyre tévedek ahonnan egyszerűbb kisétálni mint kirepülni. Megállok a hatalmas üveg ablakok halmaza előtt, betekintek, de bent még sötét van. Valahonnan lentebbről érzem az energiáját, ami egyre erősödik, ebből tudom, közeledik. Megfordulok és háttal az ablakoknak figyelem a csillagokat. Ez egy olyan látvány számomra, amit a Mennyből sosem érünk el. Ahogy most atyánk is, én már számtalanszor eltűntem, elkóboroltam, egyszer még gyerek fejjel megjártam az univerzum apró szegletét, sosem gondoltam volna hogy ilyen csodálatos látványt nyújtanak itt a földön ezek a bolygók. Amíg a bátyám fel nem ér, azzal szórakozom hogy alakokat próbálok összerakni belőlük. Kicsit később a képességemmel bent termek a nappaliban, az ablaknál megállok karba font kezekkel, háttal az ajtónak, s bár kifelé tekintek, most már korántsem a csillagokat bámulom. Azon gondolkodom amit megtudtam, miként mondjam el neki. És amit tudni szeretnék, azt hogyan kérdezzem. Mi lehet vele? Jól van? Mind olyan apró dolog ami másnak természetes, de nekem nehezemre esik lekommunikálni felé. Alapból ilyen vagyok. Van aki könnyebben előhozza belőlem a jobbik énem, mint a húgunk Raquel, és van aki nehezebben, mint Mihály vagy Gabriel. Még nem sikerült rájönnöm atyámnak mi célja volt ezzel? Miért teremtett ilyennek? Mire fény gyúl a nappaliban már el is felejtem ezeket a tüskéket, aggodalmam tovaszáll, helyette megmaradok aki vagyok, magamban, csendben. - Isten hozott, bátyám! Mély baritonom lágy szellőként érinti arcát, félig felé fordulok a köszönés közben. Földöntúli tekintetemmel bár őt figyelem, egy csepp érzelem sem fér meg az ábrázatomon. Talán csak a komolyság, mely a következő szavaim nyomán barázdálja homlokom. - Bocsáss meg kései látogatásomért! Ha alkalmatlan, úgy elmegyek, de ha nem...akkor maradnék. Nem akarom lerohanni a számomra fontosnak vélt dolgok megvitatásával, még csak most jött, hagyom levegőhöz jutni és inkább kérdezzen ő először, avagy küldjön el ha most kéretlen az ittlétem.
