A háború már több mint húsz éve húzódik, és kezdem azt érezni, hogy se vége, se hossza nem lesz. Michaelnek hála, nem tehetem azt, aminek a véghezvitelére megesküdtem magamnak, és atyánknak, miután ő távozott, nem pusztíthatom az emberiséget, ahogy azt megérdemelnék, mert helyettük folyton a testvéreim ellenállásába ütközöm. Sosem volt célom, hogy velük harcoljak, sosem akartam bántani őket, és a kardommal venni életüket. Bárcsak Michael nem kényszerítene erre! De nem hagy más választást. Tudhatja, hogy nem fogok meghátrálni, és talán ő sem. Éppen ezért kell újabb és újabb módszerekhez folyamodnom ahhoz, hogy előrébb vigyem az ügyünket a lehető legkevesebb angyali áldozatot hagyva magam után. Talán éppen erre találták ki a kémkedést. Ha mindig az ellenfél előtt járhatunk pár lépéssel, tudhatjuk, mire készülnek, mire alapoznak, akkor nincs szükség nagyobb vérfürdőkre, kevesebb a kár mindkét oldalon. És akkor az erőinket végre összpontosíthatnánk az igazi feladatunkra. Ez volt az elképzelés akkor, amikor beküldtem az embereimet San Franciscoba, hogy vegyüljenek el, gyűjtsenek információkat, és ha úgy adódna, szabad kezet kaptak, hogy foglyokat ejtsenek. Persze csak amíg képesek erre a lebukás veszélye nélkül. Tisztában vagyok vele, hogy a fivérem nagyon komoly védelmi intézkedésekkel látta el azt a várost, és nem lehet könnyű dolga az enyéimnek, de reméljük, megéri a kockázatot. Jól jönne az a néhány belsős infó. Azt azonban nem vártam, hogy a visszatérő kémeim éppen késő este fognak kopogtatni nálam a magukkal hozott zsákmányukkal. A meglepettségem pedig csak tovább nő, amikor kiderül, hogy kit is rángattak magukkal. - Anaelle? - ejtem ki a nevét döbbenten, amikor szembe kerülök a lánnyal. A pillantásom azután a kísérőire esik, és harag lobban a tekintetemben, amit az a kettő, úgy tűnik, hamar észre is vesz, mert az engedelmemmel inkább távoznának. Csak legyintek nekik, hogy ne is lássam őket, ám mire az ajtó becsukódik mögöttük, a dühöm már el is apad. Nem tudhatták. Egyébként pedig... ez talán egy jó lehetőség. Nem beszéltem egykori tanítványommal már... ki tudja, mióta, és lenne hozzá pár kérdésem, amiket már régen fel akartam tenni. - Nem számítottam rá, hogy éppen veled térnek majd vissza. Remélem, nem bántak veled nagyon rosszul. Kérlek... – lépek közelebb hozzá, miközben szemügyre is veszem, hogy valóban sértetlen-e. Aztán megérintem a hátát, így tessékelem beljebb. - Gyere, foglalj helyet. És kérlek, bocsásd meg a körülményeket – pillantok rá kedvesen. Remélem, el tudja nézni nekem ezt a félreértést. Az csak bonyolultabbá tenné a dolgokat, ha az engesztelésével kellene kezdenünk ezt a beszélgetést, ami már olyan hosszú ideje váratott magára.
Az, ami napjainkban zajlik borzalmas. Két arkangyal harcol egymás ellen. Az egyikük védi az emberiséget, a másik pedig el akarja pusztítani őket. Mindez még külső szemlélőként is borzalmasan hangzana, hát még, ha azt is számításba vesszük, hogy az utóbbi egy személyben az én mentorom... és az, aki iránt gyengéd érzelmeket táplálok. Én pedig ellene döntöttem. Michael-t választottam, hiszen Gab el akarja tüntetni az embereket a föld színéről. Harag, vagy érzelmek ide vagy oda, ez akkoris borzalmas.. és hallatlan dolog. Talán még jobban megutál majd, ha ezt megtudja.. vagy lehet, hogy már tudja is, mindenesetre nem tehettem mást. Nem állhatok mellé, miközben ő ilyesmit tervez. Valahányszor Michael gyűlést hívott össze San Francisco-ba, én igyekeztem úgy megjelenni rajtuk, hogy lehetőleg minél kevesebb személy figyelmét hívhassam fel magamra. Persze, ez nem mindig jött össze, de.. azért próbálkoztam. Az időm nagy részét inkább a védencemre, Tobias-ra fordítottam, hiszen addig sem kellett gondolnom másra. Kedvelem Tobias-t. Ő egy igazán rendes gyerek. Ő az egyik élő példa rá, hogy az emberi faj nincs velejéig megromolva. Tobias nem érdemli meg azt a sorsot, amit Gab neki szánt.. Michael mai gyűlésén viszont az átlagosnél is rosszabbul sikerült a figyelemelkerülési kísérletem. Sőt, annyira rosszul, hogy közvetlenül a gyűlés után, mikor készültem távozni, két fura alak támadt rám. A védekezéssel nem mentem valami sokra, hiába is próbálkoztam, sikerült lekötözniük és betuszkolniuk egy sötét kamion csomagtartójába. Elképzelni nem tudtam, mit akarhatnak.. vagyis egy sejtésem támadt. A gyanúm arra engedett következtetni, hogy Gabriel kémjei lehetnek ezek a fatuskók.. Egy idő után meguntam a bárányok számolását, illetve azt, hogy egyre kevésbé érzem a végtagjaimat.. és kezdtem azt hinni, hogy bárhová is visznek engem, soha nem fogunk már odaérni. Aztán újabb hosszúra elnyuló percek után, hirtelen megállt a gépjármű. Gondolatban már készülni kezdtem arra, hogy amint felnyitják a csomagtartót, és elengednek egy jó hatalmasat rúgjak abba a személybe, akit először megpillantok. És ezt meg is tettem, ha másra nem is volt jó a "kísérletem", arra legalább igen, hogy meglepjem a szemeteket. Aztán egy ismeretlen lakosztályig vonszoltak el engem. Miközben haladtunk egyre inkább felerősödött bennem a korábbi gyanúm is, miszerint valóban Gab-hez visznek engem. Hirtelen nem tudtam eldönteni, ez most voltaképpen jót jelent-e, vagy sem.
// 