☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 
Gabriel lakosztálya

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Feb. 05, 2017 12:32 am írtam neked utoljára


Anaelle & Gabriel
what an unexpected surprise
Látom, érzem a meglepettségét, valamiért mégsem utasít el, nem húzódik el, nem olyan távolságtartó, mint korábban, az érkezésekor. Talán ebből merítem a kellő bátorságot, hogy közelebb hajoljak az arcához, a füléhez...
- Látod, milyen jól megy? Ha tennél egy kört egyedül is, szólj, és máris elengedlek – szólalok meg halkan, majd kissé távolabb is húzódom, mégsem túl távol. Valójában nem szívesen engedném ki a karjaim közül, még nem, de megfojtani sem akarom a közelségemmel. Örülök, hogy itt van, hogy velem van, hogy ennyi idő után újra láthatom, és hogy kezdünk lassan feloldódni, ugyanúgy lenni, mint régen, mintha nem is huszonöt év telt el volna azóta, hogy elváltunk egymástól, inkább csak pár nap. A mögöttünk levő időszak azonban mindkettőnkben nyomott hagyott, és semmi sem olyan egyszerű, vagy kézenfekvő, mint régen. Ami lehetetlennek tűnt, mára mindennapos, és ami átlagosnak számított, ma már sehol sincs. A világ kifordult magából. És atyánk távol maradása minden egyes nappal nehezebbnek tűnik, mi pedig kétségbeesetten kapaszkodunk bármibe, ami hit, reményt, esetleg némi boldogságot ígér vagy biztosít. És számomra mindezt ebben a pillanatban Anaelle jelenti. Minden tudni szeretnék róla, minden gondolatát, érzéseit... újra megismerném őt. A faggatózásom is ugyanezt a célt szolgálja. A válasza meg kellene, hogy lepjen, vagy elindítson bennem valamit, talán egyféle láncreakciót, melynek eredménye talán a bűntudat, megbánás, vagy bizonytalanság. De már megszoktam, hogy egyesek az emberi jósággal, tisztasággal hozakodnak elő, és így próbálnak meggyőzni a terveim helytelenségéről. Ana persze nem e célból mesél nekem a védencéről, de talán valahol reméli, hogy a szavai eljutnak a szívemig, de még ha el is jutnak, már nem verhetnek gyökeret. Ezen kicsit el is csodálkozom magamban, őt hallgatva, hogy az emberiség földi sorsa milyen mértékben hidegen hagy mostanra. De téved, aki azt képzeli, hogy a gyűlölet, vagy harag vezérel. Csak a küldetésemet látom magam előtt, egy célt, amiben hiszek, és amelytől nem tudnak eltéríteni az egyéb érzéseim sem. Valaha Anaelle is ember volt, ám halandó életének vége nem jelentett örök elmúlást. Épp ellenkezőleg. Valami szebbnek, csodálatosabbnak a kezdetét jelezte. Hiszem, hogy ugyanígy az apokalipszis, az emberiség elmúlása is egy új világ eljövetelét vetíti előre, melyben atyánk ismét itt lesz, hogy felügyeljen, vigyázzon ránk, és fényével megvilágítson valamennyiünket.
- Igaz. Az időt nem lehet visszafordítani, a múlt már nem térhet vissza. Előre kell haladnunk az úton, amit atyánk kijelölt nekünk, akkor is, ha Ő már nincs itt közvetlenül, hogy kísérje utunkat – jegyzem meg halkan, majd némi gondolkodás után újra megszólalok. - Még sosem meséltél nekem a gyerekkorodról. Valójában az emberi életedről sem tudok sokat – teszem hozzá tűnődve. Odafenn, amíg hosszú éveken át mentoráltam őt, egyengettem az útján, hogy őrangyal válhasson belőle, mindig inkább a jövőre koncentráltunk, esetleg a jelenre, és kevés alkalmunk maradt arra, hogy arról beszéljünk, honnan jött. Én sem értem, miért éppen most válik érdekessé életének az a része számomra, talán éppen azért, mert most itt vagyunk lent, közelebb ahhoz, ahol a létezése kezdődött, de igazán kíváncsi lettem a történetére. Az én faggatózásom azonban az ő érdeklődését is felkelti, így nem is el kell kicsit gondolkodnom a témán.
- Régebben talán... még évszázadokkal, ezredekkel ezelőtt egyszer-kétszer. Első földi útjaim és feladataim során. De nem akartam igazán ember lenni, inkább csak... szerettem volna kicsit jobban megismerni, megérteni őket... a helyükbe képzelni magam... - felelem magamban felidézve azokat az időket. A nosztalgiából azonban egy-két élesebb sikoly térít magamhoz. A hangok lentről érkeznek, kissé távolabbról, a város egy mostanság kevésbé forgalmas területéről. Azonnal sejtem, miről lehet szó, és erős a gyanúm, hogy ez nem Anának való. Tekintetem a lány felé kapom ismét, és miközben a szavakat keresem, elengedem őt.
- Megnézem, mi történik. Talán jobb lenne, ha te itt maradnál... vagy még jobb, ha visszamész a tetőre – ajánlom neki, és reménykedem, hogy nem most akar ellenkezni velem.

Skin

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Dec. 18, 2016 4:34 pm írtam neked utoljára



Ana & Gabriel


Olyan hihetetlennek tűnt, hogy elsőre összejöjjön felemelkednem és eltávolodnom a földtől, hogy rendesen meglepetésként ért a sikerem. Egy széles mosoly húzódott végig az arcomon, a felismerésre, hogy repülök. Ezt követően, szinte gondolkodás nélkül kulcsolom össze az újjainkat. Nem kellett volna megtennem, hiba volt, tisztában voltam vele, de mégsem tudtam megállítani magamat. Egy részem teljesen helyesnek érezte a mozdulatot. Ahogy egyre távolabb kerültünk a talajtól, én is egyre bátrabbnak éreztem magamat, illetve otthonosabban is kezdtem el viselkedni. Hiányzott a repülés. A lényem egy részét teljesen elnyomtam magamban, azóta, hogy a földre jöttünk. Már-már teljesen emberré formálódtunk a társaimmal. Akkoriban nem bántam, csak most döbbentem rá igazán, miről is mondtam le annak idején.
Gab reakciójára, mikor a szabad karját a derekam köré illesztette, egy pillanatra a lélegzetem is visszafolytottam. Minek köszönhető nála hirtelen ez a változás? Ám, nem tudtam még időben feltenni Neki a kérdésemet, mert közben ő beelőzőtt, egy egész mást címezve felém.
- Nos, ritkán de előfordult, hogy igen. - Vallom be habozás nélkül Neki, hogy akadtak bizony pillanatok, mikor azt kívántam, bárcsak ismét emberi bőrbe bújhatnék. - Kiváltképpen, miközben a védencemet figyeltem.. olyan ártatlan és jóságos a fiú, tele lehetőségekkel és életerővel. Akaratlanul is, a gyerekkoromat juttatja eszembe, minden alkalommal, mikor rápillantok.   - Itt tartok egy rövid kis szünetet és mélyet szippantok a levegőből. - Aztán eszembe jut az is, hogy emberként nem lehetne részem ebben az élményben. Bármennyire is jó volt halandónak lenni, az angyallétnek is megvannak a maga szépségei. - Pillantok fel, egyenesen Gab-re emelve a tekintetemet. Őt sem ismerhettem volna meg, ha még mindig halandóként tengetném a napjaimat.
- És te? Kívántad valaha azt, hogy halandó légy? - Kérdezek vissza, bár  sejtettem, hogy mit fogok kapni válaszként.
Elnézést a késésért  3  // dont let me down  

Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Dec. 13, 2016 11:55 pm írtam neked utoljára


Anaelle & Gabriel
what an unexpected surprise
Türelmesen várom, amíg Anaelle bátorságot gyűjt, és elrugaszkodik a földtől. Azt hiszem, ezt okozza az emberek közelsége, és leköltözésünk a földre: néha még azt is elfeledjük, kik vagyunk, mire lehetünk képesek, mire vagyunk hivatottak. Pedig a repülés elvileg a lényünk része, ugyanúgy, mint a halhatatlanság, a gyógyítás, a telepátia, vagy bármelyik másik képességünk. És kétlem, hogy ezekben a dolgokban képesek lehetnénk berozsdásodni. Ez inkább csak a fejünkben történhet. Elbátortalanodunk, elbizonytalanodunk... Atyánk távozása, az Ő hiánya is kisebb-nagyobb mértékben rossz hatással van valamennyiünkre. Ezért is kell kapaszkodnunk valamibe, a saját hitünkbe, a céljainkba, az elveinkbe, hogy ne veszítsük el önmagunkat.
- Persze, hogy sikerült – mosolyodom el, látva a lány lelkesedését, amint felemelkedett a tetőről. Szavaim és a tekintetem is azt sugallja, hogy én nem is vártam tőle kevesebbet. Csak egy kis löket kellett, hogy higgyen magában, ennyin múlt az egész. Amikor elég közel ér hozzám, ujjainkat összefűzi, én pedig egyre magasabbra irányítom magunkat, majd el a város fölé, hogy az épület végül el is tűnik alólunk. Aztán lelassítok, valamelyest Ana felé fordulok, majd a kezét fogva kicsit közelebb húzom magamhoz, végül szabad karom a dereka köré fonódik, mintha csak egy égi táncra kérném fel. Magam sem tudom, mitől bátorodtam így fel ehhez a mozdulatsorhoz. Talán még mindig a korábbi érintés varázsa alatt vagyok, amikor végigsimítottam a szárnyán, vagy a repülés szabadított így fel, de jelenleg nem érzem egyáltalán helytelennek, amit teszek, hogy bátorkodom az ölelésembe zárni őt. Az énem egy része még mindig azt súgja, hogy ezt nem lenne szabad, miközben a másik felem szerint ezt valójában már sokkal hamarabb meg kellett volna tennem. A mi életünk ugyan nem olyan rövid, mint az embereké, az utóbbi évek megtanítottak rá, hogy milyen gyorsan változhatnak a dolgok, és milyen egyszerűen válhatunk mi is semmivé. Atyánk távozása, hogy magunkra hagyott bennünket, sok szempontól tanulságos a számunkra, és most, hogy nem kötnek gúzsba bennünket szigorú szabályok, néha úgy vélem, sokkal több mindent megengedhetnénk magunknak, mint hittük. Valószínűleg valamelyest másképpen fogok érezni, ha most elutasításba ütközöm, de szerintem akkor sem igazán fogom bánni, hogy néhány pillanat erejéig magamhoz ölelem őt.
- Mesélj nekem egy kicsit, Ana, hogyan teltek az elmúlt éveid? Milyen volt az emberek között élni? Kívántad valaha akár csak egy pillanat erejéig is azt, hogy újra halandó legyél? - billentem oldalra a fejem érdeklődve. Egy percig sem az jár a fejemben, hogy esetleg San Franciscoról szerezzek újabb belső infókat. Tényleg érdekelne, hogyan élte meg ő ezt az időszakot. Szeretném újra megismerni, megtudni, hogy mennyit változott. Mert az nem kérdéses, hogy változott, ez alól egyikünk sem lehet kivétel. Az elmúlt negyed évszázad fajtól, rangtól függetlenül mindenkiben nyomott hagyott.


Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Nov. 27, 2016 11:56 am írtam neked utoljára



Ana & Gabriel


Nem hittem volna, hogy ilyen irányba fog terelődni a mai napom. Azok után, hogy elraboltak, betuszkoltak egy autó csomagtartójába, majd ide hoztak, az állítólagos bűnök városába, mint túszt Gabriel elé. Bár, ha erre a szerencsétlen véletlenre nem kerül sor, lehet mi Gab-el sem találkoztunk volna még jó hosszú évtizedekig. Nem igazán kereszteztük egymás útjait, ami érthető is, hiszen amíg ő az emberek elleni pusztító hadjáratát tervezte, én Michael seregében próbáltam kitartani és nem megőrülni. Az utóbbi időben, főleg a megőrülés megelőzése miatt, elég sok időt töltöttem el a védencemet figyelve.. sőt, hacsak időm engedte mindig rajta tartottam legalább az egyik szememet. Egyrészt mert nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy félre pillantsak, s ezzel egyidőben Gab angyalainak is esélyt adjak arra, hogy megöljék a fiút.. másfelől, pedig immár nem maradt más feladatom, amitől igazán  angyalnak érezhettem magamat. Repülni sem repültem már, nagyon rég óta.
Pontosan ezért is féltem annyira attól, hogy újra használni kezdjem a szárnyaimat. Kicsit berozsdásodhattak.. én pedig nem szívesen tettem volna ki magam egy jó nagy pottyanásnak..
Gabriel szavai viszont ösztönzőleg hatottak rám. Plusz, nem tagadom, már az a felemelő érzés is hiányzott, hogy újra repüljek.
- Lehet.. - mondom bátortalanul, majd mikor megérinti az egyik szárnyamat, végighúzva az újjait a tollakon, egy elég fura érzés kerít hatalmába. Nem igazán tudnám megmagyarázni a dolgot, de az viszont tény, hogy nem mindennapinak számít az, hogy valaki végigsimítson a szárnyaimon.. aminek örülök is.
Majd, miután ő felemelkedett a levegőbe, és kezét kinyújtotta felém, egy pillanatra lehúnytam a szemeimet és próbáltam magam elé képzelni a legelső repülésemet, azzal együtt, amire akkoriban is gondoltam. Képes vagyok rá. Gab mindig is tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy motiválni tudjon engem, talán emiatt is érdemelhette ki ő a legjobb mentor szerepkört nálam.
Aztán, néhány rövidke másodperc után, mikor újra kinyitottam a szemeimet, már nem éreztem a lábaim alatt a talajt. Repülök.
- Sikerült. - Mosolyogtam szélesen Gab-re, mikor már végre nagyjából egy magasságban voltam vele, közben újjainkat összekulcsolva.
Elnézést a késésért  3  // dont let me down  

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Nov. 20, 2016 11:38 pm írtam neked utoljára


Anaelle & Gabriel
what an unexpected surprise
Las Vegas, a város, mely sokaknak hozta el a szerencsét a korábbi évtizedek alatt, másoknak a nyomort, veszteségeket, bűnt, veszély, halált... És megannyi olyan házasság köttetett itt, amelyek heteken, sőt, napokon belül feloldásra kerültek. Szomorú. Mégis, a bűn és az eltévelyedés állandó jelenléte ellenére van benne valami igazán gyönyörű. Persze az utóbbi időben rengeteget változott ennek a terebélyes településnek az arculata. Mára már főleg angyalok lakják. Olyan testvérek, akik hisznek a céljainkban, és ez összeköti őket, erőd ad neki. Még azoknak is, akik már rég elvesztették a szárnyukat, és azzal együtt talán a hitüket is abban, hogy valaha jobb lesz a sorsuk. Aztán vannak itt démonok is, bár nem túl nagy számmal, de mindig akadnak olyanok, akik közénk merészkednek, információéhesen, vagy épp egy új üzlet lehetőségének reményében. És emberek. Bizony, közülük is akadnék még itt páran, leginkább olyanok, akik túl makacsok ahhoz, hogy elmeneküljenek, vakmerőn kitartanak amellett, hogy ez itt még az ő otthonuk, és inkább bujdokolnak... amíg megtehetik. Bármilyen komoly feladatot is tűztem ki magam elé, az efféle emberi kitartás és szívósság még engem is megérint olykor. És amikor idefenn vagyok, mindezt a nyüzsgést, változást, a fajok egymás melletti együttélését, a készülődéseket, a terveink okozta izgalmat, félelmet, bizonytalankodásokat... mindezt egyszerre érzem, és néha pontosan erre van szükségem. Egy kis zűrzavarra ahhoz, hogy újra megtaláljam önmagam. De most nem ezért jöttem fel, hanem mert úgy éreztem, meg akarom osztani ezt a kis titkomat Anaelle-lel. Az hogy ő itt van, talán újabb változásokat hozott magával, és olyan érzéseket vált ki belőlem, amiket már régen éreztem.
- Sejtettem, hogy tetszeni fog – bólintok elmosolyodva. Szárnyaim kitárása őt is hasonló mozdulatsorra készteti, és nem tudom megállni, gyönyörködve issza tekintetem a látványt.
- Biztos vagyok benne, hogy újra ráérzel, amint kipróbálod. Ez nem olyan dolog, amit tanulnunk kell. Ez hozzánk tartozik. És szerintem kevés jobb dolog van a repülésnél. Kicsit megmozgatod őket, és meglátod, menni fog – lépek előrébb kicsit oldalazva, majd szinte gondolkodás nélkül érintem meg a hófehér tollakat, ujjaimat végighúzom az egyik szárny felső részén. Egy céltalan mozdulat, aminek nem tudtam ellenállni. Egy angyal akkor van igazi pompájában, amikor nem rejti el micsoda, és Anaelle tényleg elbűvölően szép így. Végül újra a szemeibe nézek, és kinyújtom felé a kezem.
- Gyere! - azzal meglendítem a saját szárnyaimat. Egyetlen lendületes csapás, és már a levegőben vagyok, ám a karomat továbbra is Ana felé tartom. - Bátorság! Ígérem, elkaplak, ha mégsem menne – teszem hozzá lágyan felnevetve. Igazából nem tervem messzire elcsalni őt, csak körözni egyet a város felett, megnézni közelebbről a fényeket, látni, ahogy a társaink megtöltik élettel az utcákat, érezni, ahogy a szél körültáncol bennünket. Nincs ennél szabadabb érzés, és csak az lehet jobb, ha megoszthatjuk valakivel. És talán még beszélgetni is marad közben kedve.


Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Nov. 18, 2016 11:33 pm írtam neked utoljára



Ana & Gabriel


Mintha minden a legnagyobb rendben lenne körülöttünk. Körülbelül így éreztem magamat abban a percben, mikor az újjaink ismét eggyé olvadtak, majd beszáltunk mindketten a liftbe. Nem szabadott volna hagynom neki. Ebből még baj lesz, tudom, illetve a lelkem mélyén egy aprócskát még érzem is. De én mégis megtettem, és immár nem is akartam elengedni a kezét. Hagytam, hogy irányítson a meglepetése fele, nem tiltakoztam, hiszen egyrészt kíváncsi voltam rá, bármit is készül megmutatni nekem, másrészt pedig.. bíztam benne.  Még azok után is, hogy nem tudunk egy oldalra állni és mindketten mást gondolunk helyesnek. Ő Gabriel, a mentorom, a barátom.. és az a férfi, aki iránt még angyalként is képes vagyok gyengéd érzelmeket táplálni. Mindegy mi történik, vagy épp melyik oldalon harcolunk, a bizalmam az irányába soha nem fog megszűnni.
- Nem bánom, ha gyalogolnunk kell. - Jegyzem meg egy megnyugtató mosollyal az arcomon, miután kiszáltunk a liftből. Tényleg szerettem sétálni. Mióta lejöttünk a Mennyből, a járkálás jelenti az egyik legjobb kikapcsolódást a számomra, mert addig sem kell a világ problémáin gondolkodnom.
Majd kisvártatva a sétánk is véget ért, mikor kiértünk az épület tetejére. Egyre kíváncsibb lettem rá, mit szeretne Gab megmutatni nekem. Netalán, a tájat? Mert az gyönyörű, állapítom meg magamban, miközben gyorsan körbe is pillantok.
- Nagyon szép a kilátás. - Szólalok meg a szavai után, közben követve őt, de még nem foglalok helyet, hanem inkább csak figyelem őt és a kilátást, felváltva. Igen, mesébe illő ez a táj, ahogyan a jelenet is, amibe csöppentünk. Rég éreztem őt ennyire nyitottnak. Csak most döbbenek rá igazán, mennyire is hiányzott az életemből az alatt az idő alatt, amit egymástól távol töltöttünk el.

Majd hirtelen felpattant és feltett egy olyan kérdést, amire egyáltalán nem számítottam. Akaratlanul is kiszélesedett a mosolyom, mikor rájöttem arra, mit is tervez konkrétan. Repülni akar.
- Hát, nem tegnap és nem is a múlt héten, de remélem még nem felejtettem el azért használni őket. - Nevetek fel jóízűen, majd ahogy a pillantásom megakadt Gab szélesre tárt szárnyain, én is késztetést éreztem rá, hogy megpróbálkozzam a feladattal, hogy előcsalogassam a sajátjaimat. És.. sikerült. Egyszerűen felemelő érzés volt olyan hosszú idő után.. ismét szabadnak és angyalinak érezni magamat. Abban se tudtam hagyni a mosolygást. Mint egy kisgyerek, aki hozzájutott a rég óta áhitott játékjához, körülbelül én is olyan boldog lehettem ebben a pillanatban.
- Köszönöm, hogy megmutattad ezt itt nekem. - Fordulok ismét vissza Gab-hez közben a fennséges kilátás fele mutatva a kezeimmel, majd a szárnyaink szélesre tárásától reflexszerűen törtek ki belőlem kicsivel később a következő szavak is. - Mit gondolsz, szerinted el lehet felejteni a repülést..? - Kérdezem bizonytalanul tőle, és az igazság az, hogy félek kideríteni.
Elnézést a késésért  3  // dont let me down  

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Nov. 14, 2016 9:26 pm írtam neked utoljára


Anaelle & Gabriel
what an unexpected surprise
Örülök, hogy további győzködések és vita nélkül képesek vagyunk egyszerűen félretenni a témát. Egyenesen megkönnyebbülés, hiszen az utóbbi időben már semmi másról nem szólnak a mindennapjaim, mint a háborúról, szervezkedésről, gyakorlásról, toborzásról, győzködésről... A körülöttem lévők talán már azt gondolják, hogy tényleg nem is érdekel más, pedig időnként nekem is hiányzik, hogy egy kicsit magam mögött hagyhassam ezt az egészet, hogy legalább pár órára megszabaduljak a tehertől, amit magamra vállaltam, kicsit lazítsak, és ezáltal újra igazán annak az angyalnak érezhessem magam, aki régen voltam. Csakhogy erre itt nincs sok lehetőségem. Nem csak nekem vannak elvárásaim a társaim felé, ez visszafelé is érvényes, hiszen erről szól vezetőnek lenni, plusz nem is igazán van kivel kiszakadnom a szokásos légkörből. Ezért is öröm egy régi, kedves arc, egy barát felbukkanása. Megfeledkezni a háborúról, mással foglalkozni, másról beszélni, emlékeket feleleveníteni... Ki gondolta volna, hogy tényleg csak ennyire van most szükségünk?
Ana hamar beleegyezik, hogy követ, amivel ismét apró, sejtelmes mosolyt csal az arcomra, és mivel nem mutat ellenkezést az iránt sem, hogy a kezét fogjam, összekulcsolom az ujjainkat. A lift hamar megérkezik, a lányt pedig egy intéssel magam elé invitálom, majd én is belépek után. Nem sokkal később a szerkezet újra kinyílik, és ezúttal egy gyéren kivilágított folyosón találjuk magunkat. Nem sokan járnak erre.
- Innen egy kicsit még lépcsőznünk kell, de tényleg csak keveset – ígérem meg, és azzal be tovább is vezetem őt a lépcsőházba, onnan pedig felfelé. És akkor végre, az ajtón túljutva már a tetőre is érünk.
- Az egyik kedvenc helyem a városban – tárom szét a karomat, aztán abban a reményben, hogy követ, megcélzom a perem legközelebb eső részét, és leülök rá. - Gyakran jövök ide gondolkodni, ha egy kis magányra van szükségem, főleg éjjel – árulom el, majd a város felé fordítom a fejem. Tele van kisebb-nagyobb fénypontokkal, melyek elnyomják a csillagokat. Gyönyörű. És egyben szomorú is, belegondolni, hogy az ember mi mindent volt képes létrehozni mindazzal a találékonysággal, és az alapanyagokkal, melyeket atyánk biztosított nekik, de végül mindezt a csodát beszennyezte a sok bűn, a kapzsiság, a gyilkosságok, prostitúció, csalás... Az emberek pedig büszkén nevezték Las Vegast a bűnös városnak. Nem hiába vettem be elsőként éppen ezt a helyet. Időnként persze én sem vagyok benne teljesen biztos, hogy jó úton haladok-e, de a látvány, ami idefenn szokott fogadni, az a szépség és tisztaság, amivel a környező, nagy kiterjedésű sivatagos föld körülveszi a csillogó települést, mindig elkápráztat, és tagadhatatlanul érdekes, vegyes érzéseket ébreszt bennem, melyeken jól esik időnként elmerengeni.
- Egyik oldalról a város fényei, a másik oldalról a szinte még érintetlen természet... Néha úgy érzem, jól illusztrálja a helyzetet, amibe sokunk beékelődött az Ő távozásával – osztom meg a gondolataimat röviden összefoglalva a lánnyal, aztán gondolok egyet, és felállva felé lépek egyet.
- Mondd csak, mikor használtad utoljára a szárnyaidat? - kérdezek rá egy cinkos mosollyal, miközben a sajátjaimat szélesre, hatalmasra tárom. Ami azt illeti, én sem sokat mozgattam őket mostanában, és ha jól sejtem, ő sem tette. Az informátoraim szerint a San Franciscoban élő angyalok többsége annyira igyekszik beilleszkedni az emberek közé, hogy néha talán arról is megfeledkeznek, hogy mik is ők valójában.

this town

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Nov. 12, 2016 11:32 pm írtam neked utoljára




Ana & Gabriel


Miután kifejeztem a véleményemet, nem is próbált győzködni vagy ellenkezni, ami meglepetésként ért. Az, amit válaszként kaptam tőle igencsak messze állt attól, ami lelki szemeim előtt megjelent. Megértő volt. Azért minden bizonnyal nehezére eshetett így visszafognia magát és elfogadni azt, hogy pont az egykori tanítványa nem ért vele egyet.. de nem hazudhattam. Nem éreztem helyesnek. Hosszú távon meg is bánnám, ha nem lennék most teljesen őszinte vele. Túl sok minden forgott kockán. Bár, egyébként sem szoktam hazudni. Nem is angyalokhoz méltó tulajdonság a hazudozás.
- Igen. - Bólintok a szavaira egyetértően. Ha ő nem akarja folytatni a meggyőzésemet, akkor én sem fogom folytatni a lebeszélését az egész tervéről. Be kell látnom, nem lesz könnyű dolgom megváltoztatni a nézeteit. Viszont, az előbbiből azt vonhatom le, mint amolyan következtetést, hogy igenis megéri folytatnom, mert nem csak süket fülekre talál a mondandóm. Idővel talán sikerülhet is rávezetnem Őt arra, hogy meggondolja magát.. ráadásul még időben, még mielőtt beláthatatlan következményei lennének az egésznek az emberiségre nézve.
Majd miután kinyújtottam felé a karomat, egyenesen az övére helyezve a kézfejemet, egy pillanatra el is bizonytalanodtam, sőt kéztetést is éreztem arra, hogy visszahúzzam a kezemet, de Gab beelőzött, így mielőtt még bármit is tehettem volna, a tenyerem már a kezei között találta magát. Nem bántam. Jól esett az újjainak érintését a sajátom körül érezni. A nézeteltéréseink ellenére is.. mintha még mindig meglenne a kapocs kettőnk között. Ennek csak örülni tudok. Azt hiszem, nehezen viseltem volna el, ha az előbbi után ingerülten kiparancsolt volna a helyiségből, mondván, hogy ha nem értek vele egyet, akkor ne kerüljek többé a szemei elé.
- Igen, szerintem is. A körülményektől eltekintve, jó itt lenni. Olyan rég beszéltünk utoljára. - Pillantok fel rá, egyenesen a szemeibe, közben egy mosolyt is megengedve magamnak.
A következő javaslata ezek után, már nem is ért annyira váratlanul. De az inkább, mikor szavakba is foglalta, hogy megért engem, illetve belátja, mit miért tettem.
- Rendben. - Állok fel én is, hozzá hasonlóan, mikor megemlíti, hogy a vitatkozás helyett, inkább mutatna nekem valamit. Követem őt a lift felé, majd kissé bizonytalanul ugyan, de végül elfogadom a felém nyújtott karját is. - Egyébként.. mit szeretnél mutatni nekem? - Bukik ki belőlem a kíváncsiság, miközben a liftre várunk.
Elnézést a késésért  3  // you're missing  

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Nov. 07, 2016 12:28 am írtam neked utoljára


Anaelle & Gabriel
what an unexpected surprise
Hallom őt, és azt hiszem, értem is, vagy csak szeretném, de valahol mégis elbeszélünk egymás mellett, és ez kissé elkeserítő. Bizonyos értelemben biztos igaza van. Nem arra teremtettük, hogy pusztítsuk az embert, hanem hogy segítsük, és terelgessük őt azon az úton, amit atyánk kijelölt neki. Ha eltévelyedne, utat, fényt mutassunk neki. Vannak pillanatok, amikor rám tör a félelem, a kétségbeesés, hogy én is olyan lettem, mint ők, egy eltévelyedett, aki a fény hiányában letért a kijelölt útjáról. Istenünk útmutatása nélkül nehéz boldogulnunk. Ezért is kell hinnem abban, hogy ha a küldetésem végére értem, és véghez vittem azt, amit kijelöltem magam előtt, akkor végre visszatér majd hozzánk. A halandók már sokszor megkapták a lehetőséget a megtérésre. Attól tartok, ezúttal már nincs visszaút. Ha Urunk távozása valóban a világ végét jelöli, ahogy azt sokan tartják, akkor a bűnös lelkek már elkéstek. Ahogy a jövendölésekben is áll, ez az időszak arról szól, hogy végleg leszámoljunk a gonosszal, annak minden megnyilvánulásával. Csak hát... mindig úgy hittem, hogy Ő is velünk tart ebben a csatában. Vagy legalább Mihály megérti, és velem együtt harcol majd, nem pedig ellenem.
- Mindannyiunknak hinnünk kell valamiben, ami erőt és célt ad – bólintok végül. Talán mégsem ma lesz az a nap, amikor meggyőzhetem Anaellet az igazamról. Azt hiszem, ahogy az emberek mondani szokták, ez nem sprint, hanem maraton. Ahogy a többi testvérem esetében, úgy vele kapcsolatban is türelmesnek kell lennem, és végül talán meglátja, hogy igazam van. Vagy fordítva fog történni. Ki tudja?
Néhány pillanattal később, számomra teljesen váratlanul, a fiatal pártfogoltam kinyújtja felém, majd a kézfejemre csúsztatja a kezét. Kissé meglepetten tekintek fel rá, azt hittem, zavarja az érintésem. Ám mielőtt meggondolhatná magát, a saját tenyeremet az övére simítom, így zárva a kezeim közé. A különbözőségeink ellenére is a helyzet meghittsége kellemesen melengeti a szívemet. Azt hiszem, senkit nem éreztem magamhoz ilyen közel, mióta atyánk elment. Nem fizikai, inkább lelki értelemben. Persze itt vannak a testvéreim, sokan közülük körülvesznek nap mint nap, együtt éreznek, egyetértenek velem, támogatnak a küldetésemben. Mégsem érzem őket elég közel. Távolról sem ugyanaz ez, mint egykor. Azelőtt. Egyetértés van, de a szeretet...? Nem is tudom. De Anával most teljesen más.
- Örülök, hogy most itt vagy. Még ha egy szerencsétlen félreértés útján kerültél is ide – mosolyodom el halványan, ujjaim finoman érintik a puha, selymes bőrt a kézfején, aztán egy kis tűnődés után újra megszólalok. - Mit szólnál, ha egy időre félretennénk ezt a témát? Szeretném, hogy tudd, megértelek, hogy mit miért tettél, és miért érzel úgy, ahogy. De ahogy én nem győzhetlek meg ma este már az igazamról, úgy minden bizonnyal te sem fogsz a tiédről. Inkább... engedd meg, hogy mutassak neked valamit – állok fel a kijárat és lift felé lépve, és hívogatón felé nyújtom a karom.

this town

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Okt. 28, 2016 10:09 pm írtam neked utoljára




Ana & Gabriel


Lehet túl keményen fejeztem ki a véleményemet az általa képviselt elvekkel kapcsolatban, de még mindig úgy gondolom, hogy meg kellett tudnia. Más nem fogja kimondani Neki ezeket a szavakat, amiket én az imént megtettem. Ebben teljesen bizonyos vagyok. Tartanak Tőle. Talán nekem is kellene, de egy részem bízni akar abban, hogy biztonságban vagyok mellette. A belső hangom általában nem szokott cserben hagyni, remélem ezúttal sem fog. Bár, ha cserben is hagyna, legalább azzal a tudattal fogok szembe nézni a következményekkel, hogy én megpróbáltam.
Látva az arckifejezését, egy pillanat erejéig hirtelen ismét olyannak láttam Gabrielt, mint egykoron. Annak a férfinek, akire bármikor támaszkodhatok, aki megért engem és akiért akár még a végsőkig is elmennék. És.. azt hiszem, még mindig így érzek vele kapcsolatban, ha nem is ez jön le a viselkedésemből. Én mellette állok, jelenleg is azt próbálom elérni, hogy meggondolja magát. Mert az Úr nem akarná, hogy ezt tegye. Nem akarhatja!
- Tudom, hogy nem kérnél olyasmit, de még az sem változtatna az alap felálláson. Én.. nem tudom mit mondhatnék. Nem érzem azt, hogy mindannyian megérdemelnék a sorsot, amit nekik szánsz. Például, a védencem sem. Gab, mi arra születtünk, hogy megvédjük  az embereket vagy jó útra térítsük őket, ha szükséges.. nem az elpusztításukra. - Próbálok annyi ész érvet felhozni, amennyit csak képes vagyok.
Aztán, néma csendbe burkolózva hallgattam a szavait, közben a pillantásom akaratlanul is az övét kezdte keresni. Annyira megbántottnak tűnt.
- Nem hiszem. Nem gondolhatjuk ezt.. - Nem lehet, hogy az Úr is azt akarná, ő nem kívánhatja ezt a sorsot a saját teremtményeinek. Bár, korábban is megtette az özönvízzel. Viszont, a mostani más. Ezúttal angyalok harcolnak egymás ellen, nap mint nap, az életüket kockáztatva a cél érdekében, amiben hisznek.
- Nem vagy őrült. - Jelentem ki határozottan, és közben késztetést érzek arra is, hogy megérintsem a tenyerét vagy átöleljem, de nem, azzal lehet csupán rontanék a helyzetünkön. - Csak hiányzik a jelenléte, megértelek. Nekem is, ahogy valószínüleg mindannyiunknak. Mindenesetre van valami abban, amit mondasz. Nem világos a számunkra az, hogy Ő mit is szeretne konkrétan, de egy valamivel kapcsolatban változatlan a véleményem. Kell lennie egy tervnek a tarsolyában és minden bizonnyal bonyolultabb lehet annak a kivitelezése, mint az emberiség eltűntetése a föld színéről. Vissza fog térni. Hinnünk kell ebben. - Ha nem is érezhetem át teljesen azt, amiken Gab keresztül mehet, de attól még megérthetem a fájdalmát. Jogosan érzi elhagyatottnak magát a történtek után, én pedig nem szeretem őt ilyennek látni. Végül, miután magamba folytok egy megadó sóhajt, hirtelen kinyújtom az egyik kezemet, majd egyenesen az övére helyezem. - Bármennyire is nehezteltem rád, igenis nehezemre esett ellened dönteni. - Bukik ki belőlem kisvártatva a mondat, mielőtt kétszer is meggondolhattam volna, mit készülök kiejteni a számon.
Elnézést a késésért 3  // you're missing  

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Okt. 23, 2016 2:48 am írtam neked utoljára


Anaelle & Gabriel
what an unexpected surprise
„Ez nem helyes...” - visszhangzik fejemben ez az árva fél mondat, miközben Ana tovább szövi a mondandóját, én pedig szóra nyitom a szám, aztán mégsem mondok semmit. Valamiért úgy érzem, őt meggyőznöm az igazamról, vele megértetnem az indokaimat, nehezebb lesz, mint korábban bárki más esetében. Talán éppen azért, mert ő azon kevesek közé tartozik, akiknek a véleménye és a támogatása nem csupán a háború alakulása miatt számít nekem, hanem elsősorban személyesen is érint, hogy hogyan vélekedik. Inkább először csak végighallgatom őt, mindazt, amit mondani akar, addig is elgondolkodhatom, miként is válaszoljak a szavaira.
- Hidd el... - egy másodperc erejéig eltűnődve pillantok a kezére, késztetést érezve rá, hogy a tenyerembe fogjam, de végül természetesen nem teszem. Semmi értelme nem lenne egy ilyen mozdulatnak, amikor minden érintésemtől ódzkodik. - Sosem várnám el, hogy beállj a seregembe, és harcolj. A háború nem való mindenkinek. Vannak angyalok, akik erre teremtettek, és vannak, akik nem – vonok vállat megnyugtatónak szánt szavaim után. Valójában, azt hiszem, nem csak, hogy nem várnám el, de nem is igazán nézném jó szemmel, ha csatározni szeretne. Hiszen még mindig olyan fiatal, tapasztalatlan, csupán pár évszázad van mögötte. Őszintén remélem, hogy lesz alkalma ennél sokkal többet is megélni.
- Viszont ami az emberek sorsát illeti... akkor is mellettük állnál, ha Atyánk csak az ő életük árán térne vissza? - vonom fel a szemöldökeimet. Ha az Úr visszajön, talán egy pillanatba sem telne a számára, hogy mindent rendbe hozzon, újra teremtsen. Nélküle viszont... mind csak egyre inkább elveszünk.
- Tudom, sokan még ma sem értenek velem egyet, őrültnek hisznek, azt gondolják, elment az eszem, belebetegedtem a hiányába... És ki tudja? Talán igazuk van – sóhajtok, majd egy-két pillanatig némán meredek magam elé, aztán újra a lány szemeibe nézek. - De mi van, ha nem? Mi van, ha tényleg ezt várja tőlünk? Nem mintha nem tett volna már maga is hasonló drasztikus lépéseket korábban. És vajon nem jelent volna meg, és utasított volna rendre bennünket, ha tévedünk, és az elveszett báránykái még mindig ugyanolyan fontosak a számára? - teszem fel a kérdéseket, amelyek bennem is időről időre felötlenek. Egy részem talán várja is ezt a momentumot, amikor atyánk újra itt lesz, és megbüntet a tévedésemért, ha úgy tartja kedve. Azt hiszem, még erre is készen állnék. Sokkal inkább, mint a mostani céltalanságra és bizonytalanság, ami sokunkat a markában tart. De arkangyal vagyok, nem bujdokolhatok el reménytelenül, a babérjaimon ülve, ahogy egyes testvéreim teszik, mint például Ramiel. Tennem kell valamit, bármit, hogy reményt adjak ezzel a többieknek, a társaimnak, akik úgy döntenek, követnek engem, és első sorban magamnak. Komolyan elhiszem a célt, amiért harcolok, tiszta szívemből, mert hinnem kell valamiben, és tudom, hogy sokan vannak még így.

runnin'

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Okt. 17, 2016 9:22 pm írtam neked utoljára




Ana & Gabriel


Egyáltalán nem volt könnyű dolgom ilyen ridegen viselkedni a közelében. Félre tenni a múltat, azokat a gyönyörű emlékeket, melyben részünk volt sok évvel ezelőtt. Annak idején szinte bármivel kapcsolatban nyíltan kiönthettem neki a szívemet, tudván, hogy megbízhatok benne. És bíztam is benne. Fontos volt a számomra.. és talán - bármennyire is utálom beismerni önmagam előtt - még mindig az. Mindazok ellenére is, hogy bántott az elutasítása, ezzel az egész emberiség eltüntető tervével együtt.. Régebben egyáltalán nem ilyen volt. Az Úr távozása a Mennyből  túlságosan is megviselte őt, ezt látni rajta.. vagyis én legalábbis látom rajta. Minden bizonnyal ez okozhatta azt a hirtelen változást nála.
Nem tudom elérnék-e egyáltalán valamit azzal, ha megpróbálnék beszélni a fejéhez. Talán igen, de az is lehet, hogy mindössze csak rontanék a helyzeten. Már nem vagyunk olyan viszonyban, mint egykoron. Sok minden megváltozott azóta.
Aztán, ismét megszólalt. Úgy tűnt, mintha magyarázkodni akarna.. mintha azt próbálná megértetni velem, hogy ő a jó oldalon áll és egyáltalán nem akar ártani a társainknak. De mielőtt esélyem lett volna felelni a szavaira, ismét beszédre nyitotta ajkait és kisvártatva már Michael került terítékre. Az egyetlen olyan téma, amivel kapcsolatban az eszem és a szívem két külön "oldalt" képviselt. És én hiába tudtam mélyen legbelül, hogy jó döntést hoztam azzal, hogy az eszemre hallgattam, mert a lelkiismeretem azóta sem hagyott teljesen nyugodni ezzel kapcsolatban.
- Nem volt más választásom. Gab, te el akarod törölni az embereket a föld színéről.. ez nem helyes. Mármint én nem védeni próbálom őket, mert tisztában vagyok vele, hogy néhányan igenis megérdemlik a sorsot, amit Te nekik szánnál, de akadnak közöttük jó néhányan olyanok is, akik nem. - Csak úgy folyt belőlem a szó. Képtelen voltam abbahagyni a beszédet. Meg kell értenie. Vagy legalább meg kell próbálnom megértetni vele.
- Igazából nem haragszom rájuk, vagyis nem annyira, mint gondolnád. - Javítom ki magam, közben akaratlanul el is mosolyodva, de hamar észbe is kapok és ismét komolyabb hangszínre váltok át.
- Én nem akarok ellened harcolni. - Bukott ki belőlem a mondat és közben azt a hibát is elkövettem, hogy egyenesen belenéztem azokba a nagy kék szemeibe. - De az oldaladon sem tudok. Képtelen vagyok végignézni, ahogy ártatlanok esnek el a harcmezőn. - Ezen nem volt mit szépíteni, ezt nem tudtam másként elmondani.
Remélem tetszeni fog :3 // old, but gold  

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Okt. 16, 2016 6:42 pm írtam neked utoljára


Anaelle & Gabriel
what an unexpected surprise
Nem vagyok benne biztos, hogyan is közelítsem meg a lányt, hiszen oly sok idő eltelt, és annyi minden változott. Valaha nagyon közel álltunk egymáshoz, évszázadokon át, és szinte bármiről beszélhettünk egymással. Elsősorban ő volt az, aki bármikor kiönthette nekem a szívét, hisz a mentora voltam, és végül valami ennél is több. Hiányoznak azok az idők. Hiányzott Anaelle. Amikor megláttam, a haragon túl, amit az elrablói keltettek bennem, az öröm is átjárt, hogy újra itt van. Ám az első egymáshoz intézett szavak, az első gesztusok, a hanglejtése, az arckifejezése mind-mind azt sugallják, hogy már semmi nem olyan, mint régen. És nem lehet nem észrevenni azt sem, ahogyan az érintésemre reagál. Be kell vallanom, kissé meglep. Azt hiszem, haragszik rám, és ebben több van, mint hogy a katonáim nem bántak vele hozzá méltó módon. Vagy túl sokat képzelnék bele?
- Tudom, hogy ez az egész most rosszul néz ki, de hidd el, a látszat ellenére éppen az lenne a cél, hogy minél kevesebb társunk szenvedjen, és essen áldozatául ennek a háborúnak - tárom szét a karomat, miközben helyet foglalok a lánnyal szemben egy fotelben. Néhány pillanatig csak nézem őt, tekintetem issza a látványt, ám az arcom rezzenéstelen.
- Hallottam róla pletykákat, hogy Michael mellé szegődtél... - jegyzem meg halkan, és igyekszem minden megbántottságot mellőzni a hangomból. Próbálom nem hibáztatni a testvéreimet azért, mert más nézeteket vallanak, és tovább gerjesztik ezt a vérengzést, de amikor olyanokról van szó, akik igazán közel álltak hozzám, ezzel együtt jár az elárultság érzése is, amit nehezebb elnyomni. Nem azt mondom, hogy a támogatását várnám, de hogy nyíltan a másik csapathoz csatlakozik, és képes lenne akár a harcmezőn is szembeszállni velem... Ezek kényes, sőt, fájdalmas dolgok. Sajnos, amióta atyánk elment, sok dolog a visszájára fordult, és már nem ugyanaz, mint azelőtt. Ezt mindannyiunknak szokni kell, és alkalmazkodni. Itt vannak például a földi örömök... A különféle ételek, italok, alkohol... és a további testi élvezetek. Az efféle kihágásokért régen súlyos büntetés járt volna a fajtánknak. Akkoriban azonban még Urunk közelében, az ő fényében azonban mindenünk megvolt ahhoz, hogy boldogok legyünk, és nem kellett ehhez más források után kutatni. Ma viszont... ki hibáztathatná akármelyikünket azért, ha apró földi boldogságokat hajszolva próbáljuk betölteni a bennünk maradt űrt? Talán még a szerelem is teljesen más szintre került számunkra. Az angyalok eltévelyedései mindennaposakká váltak.
- Azt azonban egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy így találkozunk újra. Camael és Ardarel kicsit elragadtatták magukat, de ők sem akartak rosszat. Szerintem egyikünknek sem könnyű egymás ellen harcolnunk... Nem tudnálak valamivel kiengesztelni? - teszem végül fel a kérdést, mert szeretném, ha meg tudnánk törni a jeget. Nem várom, hogy azonnal minden olyan legyen, mint régen, de jó lenne legalább a jelenlegi feszültségszintet lejjebb húzni.

CARNIVORE

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Okt. 16, 2016 11:30 am írtam neked utoljára




Ana & Gabriel


A gyanúm aztán be is igazolódott, amint megálltunk egy ajtó előtt, majd kisvártatva a főmanus is megjelent előttünk. Valóban Gabriel volt az illető, és az arcára kiült hitetlenkedés, meglepettség és düh egyvelege láttán arra is rájöhettem, hogy nem tudott rólam, mint túszról. Nos, ez jó hír, mert azt jelenti, nem szánt szándékkal akart elraboltatni.
- Helló Gabriel. - Köszönök neki inkább tárgyilagos hangszínt megütve, mint örülve a viszontlátásnak. Nem volt minek örülnöm. Visszautasított, most meg elraboltatott.. az elsőt még megértem.. valószínüleg nem vagyok az esete, de ezzel kicsit túlment a célon.
Ha már itt vagyok, nincs értelme sietve távoznom alapon lépem át a lakosztálya küszöbét, miközben Gab elküldi az elrablóimat, közben dühös íriszekkel jelezve feléjük, hogy most súlyos hibát vétettek.
Nem igazán tudtam eldönteni, mit mondhatnék neki ezek után, úgyhogy inkább hallgattam és hagytam, hogy ő nyissa beszédre az ajkait először.
- A karma egy mocsok, mi? - Vonom fel a szemöldökeimet a halandók által oly' gyakran alkalmazott mondást használva, miután beismerte, hogy egyáltalán nem tudott arról, hogy engem fognak ma eléje hozni.
- Nagyon rosszul.. - ismételem el a szavait egy apró, alig hallható horkantás keretein belül. De nem tudtam folytatni, mert mikor közelebb lépett hozzám, én önkéntelenül tettem néhány lépést hátra fele. A hátam megérintésére, kicsit össze is rezzentem.
- Rendben. - Mondom, közben helyet is foglalva a közelben levő kanapén, de nem olyan hanglejtéssel ejtettem ki a szót, mint aki tényleg meg is bocsájtott neki, hanem sokkal inkább azért sétáltam a kanapéhoz, hogy a kezét minél távolabb tudhassam a hátamtól. Aztán ismét némasági fogadalmat tettem, közben azon is igyekezve, hogy a pillantásunk se találkozhasson. Most valahogy nem tudtam.. de nem is akartam túlzottan a szemeibe nézni.
ez most picit rövidke lett 3  // old, but gold  

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Okt. 16, 2016 12:47 am írtam neked utoljára


Anaelle & Gabriel
what an unexpected surprise
A háború már több mint húsz éve húzódik, és kezdem azt érezni, hogy se vége, se hossza nem lesz. Michaelnek hála, nem tehetem azt, aminek a véghezvitelére megesküdtem magamnak, és atyánknak, miután ő távozott, nem pusztíthatom az emberiséget, ahogy azt megérdemelnék, mert helyettük folyton a testvéreim ellenállásába ütközöm. Sosem volt célom, hogy velük harcoljak, sosem akartam bántani őket, és a kardommal venni életüket. Bárcsak Michael nem kényszerítene erre! De nem hagy más választást. Tudhatja, hogy nem fogok meghátrálni, és talán ő sem. Éppen ezért kell újabb és újabb módszerekhez folyamodnom ahhoz, hogy előrébb vigyem az ügyünket a lehető legkevesebb angyali áldozatot hagyva magam után. Talán éppen erre találták ki a kémkedést. Ha mindig az ellenfél előtt járhatunk pár lépéssel, tudhatjuk, mire készülnek, mire alapoznak, akkor nincs szükség nagyobb vérfürdőkre, kevesebb a kár mindkét oldalon. És akkor az erőinket végre összpontosíthatnánk az igazi feladatunkra. Ez volt az elképzelés akkor, amikor beküldtem az embereimet San Franciscoba, hogy vegyüljenek el, gyűjtsenek információkat, és ha úgy adódna, szabad kezet kaptak, hogy foglyokat ejtsenek. Persze csak amíg képesek erre a lebukás veszélye nélkül. Tisztában vagyok vele, hogy a fivérem nagyon komoly védelmi intézkedésekkel látta el azt a várost, és nem lehet könnyű dolga az enyéimnek, de reméljük, megéri a kockázatot. Jól jönne az a néhány belsős infó.
Azt azonban nem vártam, hogy a visszatérő kémeim éppen késő este fognak kopogtatni nálam a magukkal hozott zsákmányukkal. A meglepettségem pedig csak tovább nő, amikor kiderül, hogy kit is rángattak magukkal.
- Anaelle? - ejtem ki a nevét döbbenten, amikor szembe kerülök a lánnyal. A pillantásom azután a kísérőire esik, és harag lobban a tekintetemben, amit az a kettő, úgy tűnik, hamar észre is vesz, mert az engedelmemmel inkább távoznának. Csak legyintek nekik, hogy ne is lássam őket, ám mire az ajtó becsukódik mögöttük, a dühöm már el is apad. Nem tudhatták. Egyébként pedig... ez talán egy jó lehetőség. Nem beszéltem egykori tanítványommal már... ki tudja, mióta, és lenne hozzá pár kérdésem, amiket már régen fel akartam tenni.
- Nem számítottam rá, hogy éppen veled térnek majd vissza. Remélem, nem bántak veled nagyon rosszul. Kérlek... – lépek közelebb hozzá, miközben szemügyre is veszem, hogy valóban sértetlen-e. Aztán megérintem a hátát, így tessékelem beljebb.
- Gyere, foglalj helyet. És kérlek, bocsásd meg a körülményeket – pillantok rá kedvesen. Remélem, el tudja nézni nekem ezt a félreértést. Az csak bonyolultabbá tenné a dolgokat, ha az engesztelésével kellene kezdenünk ezt a beszélgetést, ami már olyan hosszú ideje váratott magára.

If I had a heart
(Imádom a dalválasztásod *-*)

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Okt. 15, 2016 8:29 pm írtam neked utoljára




Ana & Gabriel


Az, ami napjainkban zajlik borzalmas. Két arkangyal harcol egymás ellen. Az egyikük védi az emberiséget, a másik pedig el akarja pusztítani őket. Mindez még külső szemlélőként is borzalmasan hangzana, hát még, ha azt is számításba vesszük, hogy az utóbbi egy személyben az én mentorom... és az, aki iránt gyengéd érzelmeket táplálok. Én pedig ellene döntöttem. Michael-t választottam, hiszen Gab el akarja tüntetni az embereket a föld színéről. Harag, vagy érzelmek ide vagy oda, ez akkoris borzalmas.. és hallatlan dolog. Talán még jobban megutál majd, ha ezt megtudja.. vagy lehet, hogy már tudja is, mindenesetre nem tehettem mást. Nem állhatok mellé, miközben ő ilyesmit tervez.
Valahányszor Michael gyűlést hívott össze San Francisco-ba, én igyekeztem úgy megjelenni rajtuk, hogy lehetőleg minél kevesebb személy figyelmét hívhassam fel magamra. Persze, ez nem mindig jött össze, de.. azért próbálkoztam. Az időm nagy részét inkább a védencemre, Tobias-ra fordítottam, hiszen addig sem kellett gondolnom másra. Kedvelem Tobias-t. Ő egy igazán rendes gyerek. Ő az egyik élő példa rá, hogy az emberi faj nincs velejéig megromolva.  Tobias nem érdemli meg azt a sorsot, amit Gab neki szánt..
Michael mai gyűlésén viszont az átlagosnél is rosszabbul sikerült a figyelemelkerülési kísérletem. Sőt, annyira rosszul, hogy közvetlenül a gyűlés után, mikor készültem távozni, két fura alak támadt rám. A védekezéssel nem mentem valami sokra, hiába is próbálkoztam, sikerült lekötözniük és betuszkolniuk egy sötét kamion csomagtartójába. Elképzelni nem tudtam, mit akarhatnak.. vagyis egy sejtésem támadt. A gyanúm arra engedett következtetni, hogy Gabriel kémjei lehetnek ezek a fatuskók..
Egy idő után meguntam a bárányok számolását, illetve azt, hogy egyre kevésbé érzem a végtagjaimat.. és kezdtem azt hinni, hogy bárhová is visznek engem, soha nem fogunk már odaérni. Aztán újabb hosszúra elnyuló percek után, hirtelen megállt a gépjármű. Gondolatban már készülni kezdtem arra, hogy amint felnyitják a csomagtartót, és elengednek egy jó hatalmasat rúgjak abba a személybe, akit először megpillantok. És ezt meg is tettem, ha másra nem is volt jó a "kísérletem", arra legalább igen, hogy meglepjem a szemeteket.
Aztán egy ismeretlen lakosztályig vonszoltak el engem. Miközben haladtunk egyre inkább felerősödött bennem a korábbi gyanúm is, miszerint valóban Gab-hez visznek engem. Hirtelen nem tudtam eldönteni, ez most voltaképpen jót jelent-e, vagy sem.
nem lett a legjobb 3  // old, but gold muzsika  Wink  

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Okt. 15, 2016 7:50 pm írtam neked utoljára


***

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Gabriel lakosztálya
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: