Idegesen térek, haza, és a sírás környékezz. Csak így itt tudott engem hagyni,
amikor azt mondta más vagyok? Talán túlértékeltem magam, én nem is vagyok vadásznak való. Az az arc ahogyan rá nézett, ahogyan láttam a szemébe, hogy jaj fogd már be, hogy láttam a mesterem ennyire másnak. Érzetem, hogy nem nn maga, soha nem kerülhettem közel hozzá, ahogyan akartam, de éreztem, hogy megtudtam volna dolgozni, hogy a kacérkodásom talán majd időközben célt érne, de elment, és megváltozott. Becsapom az ajtót, majd neki dőlök, és a két kezembe temetem az arcom, és nagyokat sóhajtok. Nem sírok. Oda megyek a kötszerekhez, és ellátom a sérülésemet.
Hallok némi zajt, és tudom, hogy az csak Alex lehet. Felállok, és kisétálok a nappaliba.  


- Te mit csinálsz? - Pillantok rá.
- Neked nem kéne még pihened? - Kérdezem értetlenül, majd elindulok felé.
- Hogy érzed magad? - Kérdezem, majd lehuppanok a kanapéra, a lábamat fel teszem a karfára, anyém utálja, ha így ülök, de nem érdekel. A mai kijelentései után, hogy majd,
ha Drake elmegy ővé lesz a város, felbosszantott. Világ életükben utálták őt, pedig ő jó ember volt, és annál is jobb vezető. Alex nem rég majdnem megölte magát, de miért még mindig nem tudom, legszívesebben egy pofonnal nyugtáztam volna hülyeségét, kár, hogy nem tettem.

- Elmondod nekem mi volt az a láttad a poklot? - kérdezem, hiszen az valljuk be elég furcsa volt. Valami mágikus lény lehet, hiszen anyánk be vallotta, hogy örökbe fogadták, de a szüleiről semmit nem mond, talán valami olyan dolog lehet, ami még minket is megijesztene, de én nem tudok máshogyan nézni rá, ő az én testvérem, és ennyi. Támogatom, és, ha kell mellé állok bármiben.