Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Payne Lakás •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Payne Lakás VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1070
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 21, 2019 5:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


***
Szabad a játéktér
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Payne Lakás 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
346
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 21, 2019 11:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Knock, knock. Who's there?
Joseph & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 520 • Zene; Who Are You? »
« One minute I know you then I don't »
Minden egyes másodperccel egyre biztosabbá válok abban, hogy egy komplett őrültet sodort a házunk ajtaja elé a sors, mert egyrészt hiába sorolja a példáit, állítólagos emlékeit, bennem egy árva foszlány sem dereng fel, másrészt a viselkedése magáért beszél. Habár a szemforgatást egész hűen imitálja, ezt el kell ismernem…
Ettől függetlenül a türelmem maradéka egyre haloványabban képviselteti magát a bensőmben, s míg néhány pillanattal ezelőtt sikerrel visszafogtam az ujjaim bosszús dobolását az ajtófélfán, ezúttal nem tudom megállni, hogy ne kezdjek kéretlen ingyen koncertbe, aláfestés gyanánt a srác komédiájához. Noha annak is akad egy afféle magaslata, ahol a feszengésem levezetésében is kénytelen vagyok megakadni, történetesen az a pont, ahol elkönyvel minket testvéreknek. Ahol az anyámat a sajátjának is nevezi. Őszintén szólva magam sem tudom, miért nem vágom rá az ajtót egyből, talán mert olyan hirtelen reakcióként szakad fel belőlem egy horkantás, majd hitetlen nevetés, hogy az ésszerű lépésekről azonnal el is terelődik a figyelmem.
- Oké, most megfogtál. Nagyon jó poén volt, meg minden. Fel akarsz lépni a bálon, erről van szó? - billentem oldalra a fejemet enyhén, igaz, a barátságosságtól egészen messze helyezkedik a pillanatról pillanatra visszakomolyodó ábrázatom, és a már-már érdektelen hangom. Nyilvánvalóan a bálra is aztán úgy csodálkozik rá, mintha most először történne ilyesmi a városban, és néhány év kihagyását leszámítva nem lenne New York egyik hagyományos ünnepsége. Valami egészen biztos, hogy nincs rendben a fejével.
Ismét megemelem az egyik szemöldökömet, jelezvén, erre a kérdésre nem leszek hajlandó választ adni, és hogy egyébként jó lenne, ha már színt vallana, mert tényleg kezdek kifogyni a béketűrésemből. De nem, nem érdekli, helyette az ég felé nyújtózik, és a franc se tudja, min töri éppen azt a zavaros agyát. El vagyok szokva a hozzá hasonló emberektől, ugyanis a közbiztonság érdekében azokat, akiknek probléma van a fejével, a falakhoz közeli intézményben helyezik el, hogy meggyógyítsák vagy ellássák őket a halálukig. Tehát az utcán ritkán találkozol szembe bolondokkal, így igazából nem is tudom, miként kellene hozzá viszonyulnom. Behívni a házba és értesíteni a bázist a problémáról? Vagy hagyni elmenni, s csak aztán szólni a központnak? Ötletem sincs, és időm se arra, hogy megemésszem a váratlan helyzetet, mert aztán megint beszélni kezd.
Változatlanul ragaszkodik a rokoni kapcsolathoz, meggyőzően sorolgatja a nevünket is, de eszembe sem jut hinni neki. Egyre biztosabb, hogy egy megzápult agyú civillel van dolgom, aki valamiért azt hiszi, hogy hozzánk tartozik. Mégsem állítom meg, amikor megkísérel besurranni a házba, legalább eldőlt a helyzet megoldásának a módja.
- Anyám sohasem beszélt nekünk testvérről, és nem is emlékszem rád. Ha valóban hozzánk tartozol, mégis hol voltál eddig? - kíváncsiskodok, szóval tartva, amíg becsukom az ajtót és elsétálok mellette. Nem aggódok, ha egyszerű ember vagy félszerezet, bármikor leszerelem, angyalhoz túlzottan őrültnek tűnik, ha pedig démon… A bejárat innenső oldala felett, a plafonon kirajzolódó ördögcsapda ezt a gondot is felszámolja. A kör átmérője nem túl nagy, ezért hamar ki fog derülni, amennyiben egy feketeszemű akar az agyamra menni.
- Gondolom úgyse tágítasz, szóval nem próbálom meg - vonom meg a vállaimat megadóan. - Talán jobb, ha leülünk a konyhában - sóhajtok fel beletörődöttséget mímelve, bár ha átmegy a teszten, ez az érzés szomorú valósággá fog válni.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 18, 2019 6:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Your dearest brother is back!
Alex & Joseph
──────────── ────────────
« • Szószám; 847• Zene; Well I'm back, nana-na na na nana-na na na»
Lehet kezdi kapizsgálni? Lehrt elkezdett emlékezni? Az agyát eltakaró ocsmány ragadós köd elpárologni látszik talán? De az is lehet, hogy ezt a tippet látta a legvalószínűbbnek velem kapcsolatban, hogy miért kereshetem a mamát és miért bukkantam fel a házunk küszöbén.
'Igen, voltunk azok is. Mindig lustának csúfoltál, mert egyébként tényleg lusta voltam a közelharcot gyakorolni és amikor megindokoltam ennek miértjét, csak a szemedet forgattad, valahogy így...' - és teátrálisan kissé hátrahajolva, két karomat széttárva forgatom szemeimet, de még a fejemet is ingatom hozzá kis köröket leírva, mintha a nyakamon a kobakot egy vékony rúd tartaná és ha megpöccintik a fejem, akkor akarva akaratlanul is bólogatni meg ingatni kezdem a fejemet. De tényleg így csinálta! Lusta Joe, így hívott sokszor.
'Neeem, nem Marissa Paynet, hanem Holleanyót... hát persze, hogy őt! És csak, hogy helyesbítsek kicsit; az anyánkat. A mamánkat.' - egyenesedem ki újfent és meredten bámulok sértetlen kis arcába, várva a reakcióját, ami megdöbbenéstől kezdve, a felháborodáson át, a nevető görcsig bármi lehet. Véleményem szerint fel fog horkanni, megvető kacarászásba kezd, de azért a homlokán a ráncok mélyülni fognak, akár egy süppedő szakadék, majd hogy ne kelljen tovább hallgatnia a szerinte sületlenségeimet és kitalációimat elhajt a küszöbről. Figyeljétek meg, ez így fog történni! Ha nem... akkor nem. Beinvitálni elképzeléseim szerint nem fog, ám sebaj, megoldom én magamnak, egész nagyra nőttem a feladathoz, hogy engedély nélkül átlépjek egy bejáratot.
'Vadászavató bál? Így megsokasodott volna a népség? Hogyan sikerült ez az örvendetes dolog, hogy még eseményt is érdemel? Jöttek maguktól, vagy összefogdostátok őket, mint a csótányokat?' - elképzelem, hogy egyesével nyakon csípték szegény szerencsétlen jelölteket, akiknek a fizikumát elég érdemesnek találták arra, hogy természetfeletti lényeket hajkurásszanak éjt nappallá téve, védjék a város védvonalát, amit most valamiért nem tesznek, de ezek szerint akkor ennek még az oka is megvan. Hanyagok. Bár ahhoz, hogy vadász légy nem kell túlságosan sok agyi munka. Megtanulod a praktikákat, fortélyokat, elsajátítasz minden szükséges dolgot és olyanná válik egy idő után, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Persze van, aki sosem tud megtanulni biciklizni. Biztosan most is vannak, akik kilógnak a sorból, ügyetlenek, esetlenek és inkább kéne őket csaléteknek használni, semmint különféle veszélyesnek számító akciókban bevetni, mint használható segítség. Na jó, a csalétek is használható segítség egy bizonyos pontig és szintig.
Nagyot nyújtózva a bokor fölött az égig nyújtom a karjaimat, ujjaimat megfeszítve igyekszem elérni a hófehérre megálmodott felhőket, amiket ha elérnék, átsiklanának az ujjaim között, vagy körbevennék őket, de akár még játszhatok is velük, hogy megkavargatom őket és kis felhő örvényeket csinálok belőlük. Sosem fogom őket elérni. Pislogás nélkül bámulok a Napba, amíg testvérem meg nem töri a kertvárosi idillbe beálló madárcsicsergéssel tarkított csöndet, hogy fejemet megrázva, szemeimet erősen összeszorítva és karjaimat magam mellé ejtve forduljak irányába és sűrűn pislogva tekintsek rá újra. Mennyi színes folt! Borzalmasak. Sok kicsi csíkok és foltok úsznak a levegőben, jöttek a semmiből és mennek a semmibe. A nevem? Hát érdekel még ezek után is a nevem? Ajkaim komisz mosolyra görbülnek és mint álmos óvodás, aki a délutáni sziesztájából nemrég ébredt dörgölöm meg bal szememet és sétálok vissza ráérősen a lépcső aljához, hogy fellépjek kettőt és újfent ott álljak előtte, mintha most érkeztem volna ismét.
'Hogyne lenne családnevem! Neked is van, mamának is van, Tonynak is van, Kaitlynnek is van, a szomszédoknak is van, csak annyi különbséggel, hogy minket ugyanúgy hívnak. Joseph Payne a teljes nevem. És nem tudom mi a frászkarikáért nem emlékszel rám, de rettenetesen irritál és ha tetszik, ha nem, most bizony rá fogsz érni. Szerintem a mama apró - cseprő feladatkái megvárnak, nem mennek sehová. Engedelmed nélkül pedig szeretném most már ezt a francos küszöböt átlépni.' - vidámságomat, akár Alex feledékeny agyát, sötétlő felhők kezdték beárnyékolni és színes virágokkal beborított lelkem rétje ronda és gyors hervadásnak indult. Éhes vagyok kifejezetten, de még annál fáradtabb is, egyre kevesebb türelmem van az amnéziában szenvedő öcsém fejében kicserélni a villanykörtét, hogy ismét világosság legyen odabent. De ám legyen! Teszek egy próbát. Ajtófélfát szorongató kezét felütöm, akár a sorompót és fürgén, mint a gyík surranok be a kellemetlen szagú, rossz levegőjű mauzóleumba, virágos rétem viszont ennek ellenére ismét kezd kiderülni, színes fejük pedig jobbra - balra hajlong a boldogságtól.
'Most már becsukhatod. Gondolom ezt a hosszas beszélgetést nem az ajtóban szeretnéd megejteni. Vagy de, mert kipenderítesz innét?' - háhááá! Neked szurkolok majd!
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Payne Lakás 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
346
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Szept. 02, 2019 12:02 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Knock, knock. Who's there?
Joseph & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 524 • Zene; Who Are You? »
« One minute I know you then I don't »
A bizalmatlanság és gyanakvás kontra nosztalgia mérlegen az előbbi kezd nagyobb súlyt nyomni, mialatt a srác duzzogóba forduló arckifejezéseit mustrálom. Úgy viselkedik, mint egy nagyra nőtt óvodás, vagy mint akinek megártott a nap, és mindennek tetejében reggel óta egy korty vizet sem ivott. Noha ahhoz képest meg energikus, meglehet, túlzottan is. Amúgy is, ki nevezi mamának bárki anyját húszon felül? Valami nem stimmel vele, ebben egyre biztosabbá válok.
- Sajnálom, de nem ismerlek meg. Edzőtársak voltunk talán? - tippelgetek, alig tudva megállni, hogy ne kezdjek el a bensőmben feléledő frusztrációnak teret adni az ujjaim, ajtófélfán történő dobolásával. - A többiek nincsenek itthon. Az anyámat keresed? Marissa Payne-t? - próbálok kihúzni belőle valamiféle információt, mert ez a néhány, kínzóan hosszúnak tűnő percek alatt lezajló beszélgetésünk alkalmával eddig még nem jött össze, hiába kérdeztem többedszerre is a látogatása indokáról. - A vadászavató bált szervezik, nem tudom pontosan, hol vannak éppen - ami hazugság. Egy nappal az ünnepség előtt határozottan a kúriában lehetnek igazítani a díszleteken, elpróbálni a sokat gyakorolt beszédeket és felállást, átnyálazni a zenei felhozatalt. Engem ma már nem tudtak rávenni, hogy ismét ott rostokoljak velük és az időm nagy részében unott fejjel várjam, amíg ők tesznek-vesznek, de szerencsére nem bánkódtak. Valószínűleg köze van hozzá annak, hogy elkezdtem felélni a sör készletet, amit a vendégeknek szántak. Visszakanyarodva a lódításomra, nem fogom kiadni a családom helyzetét egy láthatóan problémás alaknak, majd ha akarja, megkeresi őket máskor itt, a házunk biztonságában.
Csendben figyelem közben, ahogy leugrik a tornácról, és elindul az idevezető utat szegélyező sövény irányába. Meg kellene könnyebbülnie a mellkasomnak, amiért feladta a próbálkozást és nem kell tovább latolgatnom, mi a francot akar tőlünk, csakhogy az ösztöneim azt súgják; ennyivel nem úsztad meg, Payne. És valóban, a legközelebbi bokornál megtorpan, hogy fölé hajolva nézegesse, mielőtt visszafordulna hozzám és újból megszólalna.
- Engem az érdekelne, hogy ki vagy - jelentem ki némi türelmetlenséggel, mert kezdem úgy érezni, hogy a bolondját járatja velem. A nevemet nem nehéz tudnia, aki egy kicsit utána jár a családunknak, az hamar fel tud ismerni minket, szóval csupán ebből kifolyólag még nem hiszek abban, hogy igazán ismerősök is lennénk. Talán egy zakkant, kiábrándult civil, aki a végletekig rühelli a vadászokat, főként az alapítókat, és minket tudott megtalálni a bosszúállásával. Kezdem megbánni, hogy nem hoztam magammal az íjamat s legalább egy nyilat, és ez az érzet tovább növekszik bennem az eszelős nevetése hallatán.
Ugyan rezzenéstelen ábrázattal nézem végig a rövidre szabott produkcióját, ám ezalatt már a kiiktatásának lehetséges módjait latolgatom. Nem gondolnám, hogy ennek a különös látogatásnak jó vége lesz.
- Szóval Joseph - ismerősen cseng a neve, de még mindig nem tudok hozzá egyetlen emléket sem kötni. - Családneved is van? - faggatom kitartóan, bár egyre kevesebb türelmet lelek magamban ennek a végeláthatatlan találósdinak a lejátszásához. Ehhez képest persze ő az, aki elégedetlenül csettint a nyelvével és bámul hol a szomszéd irányába, hol pedig rám.
- Rendben, figyelj. Ha nem mondod el, miért jöttél vagy mit akarsz, akkor menj el. Igazad van, nem érek rá erre - jelentem ki az egyik szemöldökömet megemelve, míg a számat kelletlenül elhúzva. A küszöbtől is odébb lépek, jelezve; másodperceid vannak, kedves idegen, mielőtt rád vágom az ajtónkat.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 01, 2019 6:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Your dearest brother is back!
Alex & Joseph
──────────── ────────────
«  • Szószám; 830• Zene; Well I'm back, nana-na na na nana-na na na»
Le tudunk szakadni végre arról a francos lekvárról? Legalább egy pillanatra! Türelmetlenül fújtatok egyet, ajkaimat pedig, akár a kisgyerekek bosszúsan kezdem csücsöríteni és elnézek az állítólagos Johnsonék felé, akik már a kezdetekkor megakasztották egy tökéletes családi összejövetel kibontakozását, bár ebben Alex kiüresedett feje is szorosan közrejátszik, nem kenhetek mégiscsak mindent a szomszédokra. Orromat jobbra - balra mozgatva sandítok vissza testvéremre, majd egy rövid hümmögés kíséretében fordulok vissza a ház felé. És ha demens szegény? Ebbe nem gondoltál bele? Idő előtt elbutul, az is csoda, hogy egyedül merik hagyni, ki tudja mennyire előrehaladott, ha már téged sem ismer föl. De nem néz ki úgy, mint akinek baj lenne a fejében, teljesen átlagos. Vagy csak azért mert a mamáék felöltöztették? Nehéz ezt így megmondani.
'Szóóóval... tényleg nem ismersz föl? Ez kellemetlen. A mamáék itthon vannak?' - vajon ha megkérdezném a mamáék nevét, tudná? Különben is; most ugrassam ki a macskát a zsákból, vagy még húzzam egy ideig, mint a rétest? Beengedni úgysem fog, hiszen szemmel láthatóan és füllel tökéletesen hallhatóan halvány lila gőze nincs arról, hogy ki vagyok és voltam. Szegény fickó, milyen üres lehet odabent abban a fejben.
'Bár ha itthon lennének akkor már rég kijöttek volna. Nem tudod merre vannak?' - fordulok meg és úgy ugrom le a lépcsőről, mintha legalább egy asztal tetejéről tettem volna ezt meg és kezeimet a zsebeimbe tömködve indulok meg az egyik közeli bokor irányába, aminek levelei között élénk piros aprócska bogyók lapulnak meg, a bogyók között pedig biztosan akad egy két nagyobb pók, akik arra várnak, hogy valami bogár vagy rovar besétáljon láthatatlan csapdájukba, hogy hiábavaló vergődésük és bátor küzdelmük után gubóba csavart eleség legyen belőlük. Vajon ha bedugnám a kezem megmarna akár egy is? Orromat újfent ide - oda mozgatva hajolok jó előre a bokor fölé és próbálkozom bepillantást nyerni a közepébe a sűrű leveleken keresztül, de bentlakóit gondosan, óvón takarja a külvilág elől, hogy mindenki háborítatlanul élhesse benti, biztonságos életét.
'Egyébként olyan ritka udvariatlan vagyok. Idejövök a semmiből, zavarlak, mert biztos vagyok benne, hogy valami nagyon fontos dolgot csinálhattál, amit a mama bízott rád és még a nevemet sem árulom el. Ejnye, ejnye, ejnye. Én persze tudom a tiédet, Alex.' - fordítom felé a fejemet és kezdek el kuncogni magamban egyre hangosabban, míg végül egész testem beleremeg már a nevetésbe és fognom kell a hasamat, mintha attól félnék, hogy a beleim kifordulnak rögvest a helyükről és előttem a sárguló gyepen kötnek ki, összekenve ezzel az ütött - kopott cipőmet is. Olyan ritka udvariatlan vagyok! - 'Joseph. A nevem Joseph.' - Payne, de azt nem teszem hozzá, legyen neki meglepetés, ahogy mindenki másnak is az lesz, hogyha hazaérnek ügyes - bajos dolgaikból, borsos teendőikből és engem a házban találnak, feltéve, ha az Alex nevű emlékezetkiesésben szenvedő akadályon átjutok valaha, sőt arról sem vagyok meggyőződve, hogy iménti gyermekded kacagásomat túlságosan biztatónak találná és széles mosollyal lépne odébb az ajtóból, engedne be a házba, melyet teljes mellszélességgel óv és védelmez, mert ezt az idióta Josephet nem ismeri fel. Na és hogyan fogok egyébként bejutni? Ezek a vadász népségek olyan gyanakvóak s van egy sejtésem, hogy a régi távoli rokon kártyát már annyiszor hallotta, hogy a tényleges távoli rokonoknak is alig akarja elhinni, hogy valamiféle kötelék összeköti őket. Dehát én az vagyok! Nem is távoli, de van bennünk közös! Ha meg nekiállok kérdezősködni, hogy miért nem megyünk be, hogy többet meséljek arról, hogy kiféle és miféle vagyok még be is csapná az orrom előtt az ajtót, a házban elrejtett csapdák valamelyikében, már ha vannak, nagy valószínűséggel fennakadnék és onnantól se eleje, se vége nem lenne arcom szépítő só kezelésének és a szenteltvizes locsolkodásnak. Bár felőlem idekint is megvárhatjuk a mamát, jobban is érzem magam a friss levegőn! Évekig poshadtam egy penészes, dohos, ocsmány pincére emlékeztető lukban, a végén valami agyi pánik rám jönne és ki tudja milyen bolondságokat csinálnék odabent. Én egyáltalán képes vagyok ilyen emberi megtekeredésre? Hogyne lennék hajlamos az ilyenre, félig én is az vagyok. Elégedetlenül ciccentek nyelvemmel és szám oldalát rágcsálva meredek Johnsonék ronda házára, néha egy - egy futó oldalpillantást vetve Alexre, hogy mikor vágja be maga mögött az ajtót. Tényleg jobb lenne itt a friss levegőn maradni, kezdem úgy érezni, mintha élnék.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Payne Lakás 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
346
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Aug. 29, 2019 11:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Knock, knock. Who's there?
Joseph & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 491 • Zene; Who Are You? »
« One minute I know you then I don't »
Komótos tempóban araszol a homlokom közepe felé az egyik szemöldököm a visszakérdezését hallva, ugyanis nem ilyen választ vártam volna. Egy gyors „elnézést, köszönöm” vagy egy „nem, nem azért jöttem” valószerűbbnek tűnt a reakciójánál, de végtére is nem vagyunk egyformák, így könnyed vállvonással hagyom annyiban a dolgot. Elvégre én tudjam?
Csendben várakozok a legelső kérdésem megválaszolására, és mivel kezd a kelleténél tovább húzódni ez a szituáció, a szabad kezemmel kényelmesen megkapaszkodok az ajtófélfában, míg a másikat változatlanul a kilincsen tartom. Van valami különös ennek a srácnak a kisugárzásában. Nem tudnám pontosan meghatározni micsoda, viszont a végtagjaim libabőrössé válnak az arcára fagyott vigyortól, a tarkómon pedig a gyanakvás és az elbizonytalanodás hűvöse nyaldos végig. Éppen úgy érzem magamat, mint egy-egy vadászat alkalmával, mikor szemtől szembe kerülök az ellennel azzal a különbséggel, holmi megmagyarázhatatlan nosztalgia is párosul a tapasztalás mellé. Kicsit olyan, mint amikor deja vu-je van az embernek; fogalmad sincs, miért tűnik úgy, mintha előre láttad volna az eseményeket, amikor előtte még sohasem tapasztaltad. Most sem tudnám megmagyarázni, miért hat olyan ismerősnek az idegen, akit biztosan nem láttam ezelőtt - ilyen kinézettel esélytelen, hogy ne ragadt volna meg a tudatomban.
Folytatja a beszédet, azonban továbbra sem felel az érdeklődésemre, hanem… Hát nem is tudom, minek nevezzem azt a zagyvaságot, amit előad nekem. Tudnom kellene? Ezúttal jól körülhatárolt ráncokba szedődnek a szemöldökeim, mert bárhogyan is töröm az agyamat, egyszerűen képtelen vagyok bármit is felidézni erről a srácról. Lehetséges, hogy egy gyerekkori barátom lenne, akit valamilyen oknál fogva teljesen elfelejtettem az évek során? És ha így van, hol volt eddig vagy miért nem beszélt róla senki? Pedig ez tűnik a legésszerűbb magyarázatnak.
- Öhm… Ismerjük egymást? - teszem fel az újabb kérdést, nagyobb baleknak érezve magamat, mint a legelső közelharc-vizsgámon. Hányni tudtam volna az izgalomtól, anyáék ráadásul kivételesen mindannyian eljöttek megnézni, hogy aztán szemtanúi lehessenek életem egyik legnagyobb bukásának. Azóta sem ütött még úgy ki senki, mint az akkori ideiglenes edzőtársam. Nos, a jelenlegi helyzet rosszabb, mert most magamnál vagyok, és szörnyen kínosnak érzem, amiért emlékeznem kellene erre a fiúra, de egy megveszekedett foszlány sem dereng fel róla az elmém lankáin. Hirtelen egészen hasznosnak találnám, ha képes lehetnék belelátni a múltjába, viszont ugyanennyire meg is rémít az ötlet; ahhoz nyúljak, amitől a leginkább meg szeretnék szabadulni. - A lekvár csak egy tipp volt, a többség el szokta téveszteni a házszámot - rándítom meg újra a vállaimat, magam sem tudva, miért éreztem szükségét a magyarázkodásnak. Van egy olyan halovány sejtelmem, hogy teljesen hidegen hagyja az egész. - Szóval… segíthetek valamiben? - kíváncsiskodok tovább, leeresztve a félfáról a tenyeremet, és kicsit kijjebb tárva az ajtót, hogy magam is közelebb léphessek egy arasznyival a küszöbhöz, illetve az idegenhez. Ismét végigmérem őt, tetőtől talpig, de nem a ragyogó napsütés bántotta a szememet és homályosította el a látásomat; változatlanul nem tudok nevet vagy korábbi emlékeket kapcsolni a falfehér képű, vörös hajú alakhoz, pedig ő pont úgy néz rám, mintha időtlen idők óta ismernénk egymást, s még csak nem is távolról.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 26, 2019 9:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Your dearest brother is back!
Alex & Joseph
──────────── ────────────
«  • Szószám; 969• Zene; Well I'm back, nana-na na na nana-na na na»
Lekvár? Ez most szórakozik velem ugye? Lekvár.
De! Ne haladjunk előre ennyire a történetben, pörgessük kicsit vissza a dolgokat, egészen odáig, hogy mekkora sajnálattal eltelve néztem, hogy ennek a városnak a falai még mindig állnak és cukormázas, rózsaszín habtenger vette körül az egészet. Mint egy hatalmas, áthatolhatatlan felhő, amibe ha belenyúlsz és kihúzod belőle a karod, már ha ki tudod belőle egyáltalán húzni, akkor elviselhetetlenül édes, már - már gejl szaga lesz tőle a kezednek, amit soha többé nem tudsz lesúrolni magadról, akárhogy igyekszel, mert benne marad a szaga az orrodban, át akarja inni mindened, be akar kebelezni. A Nincs Semmi Gond városa ez, ahol elvileg mindenki biztonságban és kényelemben él, mivel vadászok vesznek körbe mindent, az utolsó négyzetcentiméter sem maradhat ellenőrzés nélkül, akármennyire is akarják a kívülállók, nincs sebezhető pont, nincs sebezhető fűszál, még az esőfelhő is mosolyog a város felett. De akkor... hogyan állhatok én itt? Csak kérdezem. Hogyan sétáltam be minden erőlködés nélkül a városba? Jó, nem azt mondom, hogy ahol mindenki ismer, mert az túlontúl nagyképű és fennhéjázós lenne, nem beszélve arról, hogy elég hosszú időre eltűntem ahhoz, hogy azt is elfelejtsék, hogy valaha, bármikor volt még egy nap csípte hajú Payne gyerek, aki annyi rossz fát tett a tűzre, hogy az egész várost lángba tudta volna vele borítani, de azért... mégis csak Payne vagyok, érted. Dehogy érted. A kérdés viszont továbbra is fennáll: hova lettek a lelkes kis falon állók? Csípőre tett kezekkel, már szinte elégedetlenkedve pillantok körbe, hogy nem vetették rám magukat kapásból hatan vagy heten, hogy ki vagyok és mi dolgom van a városban, nem kínáltak meg egy korsó szenteltvízzel, hátha ki lennék száradva a hosszú úttól, lényegtelen, hogy milyen messziről jöttem; a szomszédból vagy a világ végéről, a korsó víz, mindig fontos létszükségű. Na nem mintha egyébként hiányozna, hogy ezt a törékeny testet még jobban összetörjék, előbb szeretném összeszedni magam, utána akár maga a jó Isten is ugrálhat a csontjaimon. Hopp, istenkáromlás, csapj a szádra Joseph! Heves és lelkes, megszégyenüléstől túlfűtött ajak csapkodás helyett csak csettintek egyet a nyelvemmel, ahogy körbenézek a csöndes városrészen, ahol az úton épphogy nem gurul el előttem az a... az a szénaboglya nagy csomó, mindenki látott már ilyet százszor. Na az.
'Sehol senki.' - morfondírozom magamban félhangosan, miközben hátam mögött összekulcsolt kezekkel indulok el az ismerős terepen, ahol már annyi ideje nem jártam, lábaim mégis tudják a célomhoz vezető utat. Haza. Haza? Ez már régóta nem haza, soha nem is volt az, csak átmeneti élőhely. Igen, lehet így is fogalmazni, átmeneti élőhely. Kissé hunyorogva a nap erős fényétől futtatom tekintetem végig ráérősen az újjáépült, szépített és csinosított, mégis egyszínű házakon, amit giz - gazokkal akartak szebbé és jobbá tenni, becsapva ezzel önmagukat, hogy nem is olyan vészes ez a helyzet, mint ahogy gondolták, mert persze lehetne rosszabb is. Mindig lehet rosszabb. Például az is lehet rosszabb, hogy egyszer csak megáll abban az ajtóban az ember, aminek megfogadta, hogy soha többé nem lép át a küszöbét s lám! Mire készülök? De előtte megdobálhatnám kövekkel, vagy betörhetném az ablakokat. Van otthon vajon valaki, vagy én leszek az, aki széles mosollyal, szélesre tárt karokkal várja haza a családot?
'Megjöttem mami!' - hangozna a kiáltás, amitől a mama bizonyára összeesne, de inkább fordulna ki a házból se perc alatt és meg sem állna a biztonságot és menedéked adó irodájáig. Összeesni? Ez a nő? Ugyan Jospeh, mire gondolsz?! A hegyek előbb omlanának magukba, mint ahogy ez a nőszemély bármikor megtenné!
'És milyen igaz...' - dünnyögök magamban, mialatt meredten bámulom az ajtón az egyetlen sérült pontot, egy vékonyka, egész hajszálvékony, alig észrevehető repedés vonalat, amit ha megrúgnék, talán ketté repedhetne a bejárat. Kezdődne minden elölről, még itt sem vagyok szinte... ehm... öhm... huzamosabb ideje, már török, zúzok, rombolok és tombolok. Próbáljuk meg finoman, indulatok nélkül! Ökölbe szorított jobb kezem középső ujjának ujjpercével sürgetően kezdem kopogtatni a bejáratot, mintha megszabott időkeretet kellene beosztanom a szeretettől terhes családi körben. Vannak itthon egyáltalán? ebbe bele sem gondoltam, ahogy rúgtam magam előtt szerte - szana az apró darab köveket az úton, hogy bárminek nekiütközzenek és célt érjenek, amivel csak találkoznak. Léptek! Hallom őket! Mind a tíz ujjamat kiropogtatva magam előtt kulcsolom őket ismét hátra a hátam mögött és majdhogynem izgatottan várom, hogy feltáruljon előttem a csúfos ajtó, belül egy még csúfosabb házzal, még csúfosabb élettel.
Tessék? Lekvár? Sűrű pislogások közepette, arcomra fagyott bájgúnár vigyorral nézek Alexre, aki igencsak megnőtt amióta utoljára láttam. Vagy már akkor is ilyen magas volt? De miért küld lekvárért?
'Lekvár? Mit akarok én a lekvárral?' - azért nem ismer meg, mert a szemébe süt a nap, vagy mi történt? Ennyit öregedtem volna? Magyarázatot követelek, mert kezd kissé zavarni a gyanakvás az arcán és az, hogy nem jutok beljebb a lakásba. - 'Tudod, hogy nem szeretem a levárt, amikor gyerek voltál bele is kentem egy egész üveggel a hajadba. Ha jól emlékszem szilva volt... vagy eper? Nem tudom, gyümölcs, gyümölcs!' - na, nem ismerjük meg Josephet? Az öreg szurokszemű Josephet? De kellemetlen itt kint álldogálni, mintha idegen lennék a saját házam, saját családom portáján.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Payne Lakás 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
346
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 25, 2019 10:38 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Knock, knock. Who's there?
Joseph & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 553 • Zene; Who Are You? »
« One minute I know you then I don't »
Már régóta nem jártam itthon. Azt gondolná az ember, hogy ennyi kimaradás és ritka látogatás után a családja minimum kitekeri a nyakát, de legalábbis untig faggatja majd, hogy mi volt az eltűnés oka, ehhez képest elég volt annyit mondanom; Wallenberg csapatának segítettem éjt nappallá téve a város védelmének megerősítésében, és megmenekültem a további kérdésektől. Kaitlyn nem árult be, a többiek meg nem szeretnek hallani Drake-ről - avagy rátaláltam a tökéletes magyarázatra. Persze az időzítésem is valószínűleg szükséges volt a békéhez, ugyanis napok óta mindenki lelkesen készül a holnapi bálra a nyolcas szektorban, így szerencsémre rajtam kívül ritkán van bárki a házban, vagy csak estefelé.
Ezúttal is az a kényelem ért, hogy egyedül uralhatom az otthonunkat, és tekintve, hogy még sietnem sem kell, végre rávettem magamat a nagy becsben őrzött íjászfelszerelésem karbantartására. Szokás szerint a kanapéra táboroztam le, hiszen a dohányzóasztal elég nagy ahhoz, hogy az összes angyalpengéből faragott nyilamat szépen sorban kipakolhassam, és még az íjnak is maradjon helye valamelyik oldalon, ha épp nem azt tisztogatom. Meg sem tudnám mondani, mióta nem éreztem magamat ekkora nyugalomban. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindent a legnagyobb rendben találok és túltettem magamat azon, amin véleményem szerint nem lehet, de azóta, hogy találkoztam Cole-al a szórakozóhelyen, és némiképp rendbe rázott, egészen lehiggadtam. Nem vágyok minden éjjel ismeretlen emberek közé egy klub zsúfolt, levegőtlen táncterén, sem a töménytelen alkoholra, amit előtte napi szinten legyömöszöltem a torkomon csupán azért, hogy végül képszakadást kapjak valamelyik lépcsőházban. Nem, akkor már inkább hozzá mennék, viszont fogalmam sincs arról, mennyire venné jó néven, ha visszaélnék a lakhelyének ismeretével, és folyton a nyakára járnék. Pedig egy üveg whiskyvel még minimum jövök neki…
Halovány mosollyal emelem az ablakon beszűrődő fény felé az aktuálisan lekezelt nyilamat, és már cserélném is le a következőre, konstatálva az előző ragyogó tisztaságát, amikor kopogás szűrődik a nappali csendjébe a bejárati ajtó felől. Elbizonytalanodottan, összevont szemöldökökkel tekintek el az előszoba irányába, majd egy mély sóhajjal feltápászkodok a kanapéról.
Elképzelésem sincs, ki lehet az. Natalie nem ismer olyat, hogy kopogás, a többieknek meg van kulcsuk a házhoz a szabad bejárásról nem is beszélve, mivelhogy itt élnek. Persze sok mindenki jöhet szóba rajtuk kívül; a nővérem férje, az unokaöcsém, Abby vagy az ő férje, bármelyik vadász, akit anyám küldött értem, netán valamelyik szomszédunk, amiért átlóg a kertjükbe az egyik faág. Furcsa dolgokkal tudnak előállni az emberek.
Nyilván a legegyszerűbb mód arra, hogy kiderítsem, ki az, ha kapkodom a lépteimet és ajtót nyitok végre, így félpercnyi időhúzást követően - illetve a kukucskálón meggyőződve arról, nem egy véresszájú démon várakozik rám -, kitárom a számomra idegen előtt a bejáratot.
- Helló… Segíthetek valamiben? - teszem fel a halandó világ egyik leghülyébb kérdését a vörös hajú srácnak, mert egyértelműen akar valamit, ha már egyszer bekopogott hozzánk. Viszont mégis csak barátságosabban hangzik egy „Mit akarsz?”-nál. - Ha lekvárért jöttél, akkor az a szomszéd ház lesz, Johnsonék - biccentek a fejemmel baloldalra, hunyorgó pillantásommal követve a mozdulatot, s felmérve egyúttal a délutáni, aranyló napsugarakba öltözött környék látványát. Sok helyen kiszárította a nap a füvet, ellenben a fák zöldellő levelei dúsan lengedeznek a bogárneszezéstől hangos szellőben. Kihalt az utca, és a környező házak is olyan csendben vannak, mintha soha nem is élt volna bennük senki. Meleg van, biztosan a folyóparton hűsöl a többség.
A gondolat és a mustra végén visszavezetem a szemeimet az előttem ácsorgóra, türelmesen várva a feleletét.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Payne Lakás VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1070
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 29, 2018 9:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


***
Szabad a játéktér
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Payne Lakás 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
471
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 29, 2018 9:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 526 • Zene; Raise your glass»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Csak tátott szájjal tudom hallgatni mindazt, amit mondd. Ajkaim szavakat formálnak, de hang nem jön ki torkomból. Úgy nézhetek ki, mint egy partra vetett hal, ki levegőért könyörög az égieknek, de azok magasról tesznek rá. És akkor… akkor…
- Ez a város hogy maradhatott eddig életben? - pislogok nagyokat, hiszen… Ez… Ez… Ez az életképtelenség teljes határa.
Küldenek egy Nem diplomatát, akinek semmi köze az egészhez, hogy kérjenek valamit a semmiért cserébe. Tényleg az utóbbi években tényleg így éltük túl. Főleg egy olyan városba, ahol ki tudja, hogy merre is ül meg egy Gabriel párt angyal arra várva, hogy bejusson a városba.
Igen, totálisan túlgondolom.
Inkább csak fejemet rázva engedem el ezt a témát. Nem akarok erre gondolni, amúgy is a fáradtság teljes mértékben rámült. Ilyenkor a legkisebb gondolkozás is konkrét fizikai fájdalmat jelent, hát még ha ilyenekbe kell belegondolni.
A napi lelkisegélyszolgáltatást is törlesztem felé. Ha belelátnék a fejébe, akkor biztos újra és újra vitába szállnék vele. Mennyire kicsinek gondolja magát, pedig ha tudná, hogy mennyire is több ebben a városban szinte mindenkinél.
Nem fogok tudni annyi évet élni, hogy valaha viszonozzam azt, amit egykor tett értem. Ő - is - nem csak a családomat jelenti számomra, hanem lényegében a mindenemet. Azt az egyet tudom, hogy ő azok közé a kevesek közé tartozik, akikért a tűzbe mennék.
Mosolyra húzva a számat engedem el.
Igen, a családunkat nem választhatjuk meg.
- Ha másért nem, miattam nem tette volna meg - akaratlanul is gyűrűs ujjamra simulnak ujjaim, ám a gyűrű nincs ott.
Már rég nem hordom. Otthon hever egy dobozba az éjjeliszerkényemen. Napról napra újra feltépem a saját sebemet. Nem hagyom magamnak, hogy begyógyuljon. Ő emlékeztet napról napra, hogy miért kelek fel, hogy miért harcolok. Szerette ezt a várost és ennek a városnak a lakóit. És biztos vagyok abban, hogy Alex-et saját öccseként kezelné.
A “hé” dobálgatásokra már nem reagálok, inkább elmondom a véleményem. Még ha szörnyű is a család… Engem a drágák kidobtak. Nem kellettem nekik, mert… túl problémás vagyok? Mindenki viseli a saját keresztjét és… Igen, talán ebben sose fogunk dűlőre jutni úgy érzem.
- Egyikünknek sem - könyökölök le mellé, homokomat kezembe ejtve, hogy onnan túrjak bele a hajamba. - Azt hiszem, hogy be kell szerezni egy boxzsákot - magyarázom a márványpultnak. - Tudod vannak olyan játéktermi gépek, hogy beleütsz és számolgatja, hogy milyen erővel ütöttél. Ezen kellene kiélnünk a feszkóinkat - sóhajtom, újra felegyenesedve, hiszen lassan megfenyeget a kis rókám.
Nem, már tudom, hogy nem haragszom rá, sőt! Büszkeséggel tölt el, hogy ennyire… Kiáll valami miatt. Szipogva törlöm meg az orromat.
- Ugyan már, anyád a legjobb barinőm - kacsintok rá, hisz igaza van, ki tudja, hogy mit hall ez a ház. - A legutóbb a legjobb sütisreceptemet adtam meg neki. Amúgy meg túl értékes vagyok ehhez a városhoz - talán félre kellene állnom, nehogy rámszakadjon a plafon. Deee!!!
Megúszom.
- Jó-jó… - ásítom, hiszen így, hogy eszembe jutatta ólomsúlyú fáradtság telepedik rám. Ellépnék mellette, de inkább ő hagy engem hátra.
- Vigyázz magadra Tökmag! - kiáltom utána, mintha én lennék az anyja. Vagy legalább a nővére. - Bár nem érdekel, de ha nem hallasz felőlem többé, akkor Ed lábgombája miatt vágom le a saját lábaim! - kiabálom az emelet irányába, hangosan nevetve, oldva a konyha feszültségét, mielőtt kilépnék a lakásból.
Szerintem a kocsiba alszom...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Payne Lakás 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
346
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 26, 2018 11:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


The little prince and the fox
Natalie & Alexander
─────────────── ───────────────
« Comment; <3 • Szószám; 814 • Zene; Gold »

Puha keze ismét az enyémre siklik, éppúgy a tekintetem a rögtönzött, miniatűr kicsi a rakásra, azonban bármennyire szeretnék a józan eszemnek és az aggodalmaimnak adózni a gondolataimmal, Nati magabiztossága és közelsége elűz belőlem minden kételyt. Hiszen igaza van, felkészültek vagyunk belőlük, vagyis az elitek biztosan szerteágazóbb tudással bírnak akár az arkangyalokról, mint mi, mezei halandók. Talán külön leckéket kellene vennem.
Végül egyetértő bólintással jelzem a megnyugvásomat, több szót pedig nem pazarolok a vészmadárkodásra. Na de a mesedélután! Nem csorbítok egyetlen apró részleten sem, tudja csak meg ő is, miféle elmeháborodottakkal vagyunk kénytelenek szövetkezni. Nevetése persze belőlem is előcsalja a cinkos mosolyt, hiába az egyébiránt érzett mélységes felháborodásom.
- Nem kizárt, bár ahhoz meg elég amatőrök voltak, és ott nem éppen röhögött a belem - csóválom meg a fejemet, aztán balommal a pultra könyökölve simítom az arcomat a tenyerembe, széles, mindent tudó mosollyal figyelve a hitetlenkedéssel elegyedett kacarászását.
- Tudom, tudom, átérzem a fájdalmadat - vigyorodok el, hagyva, hogy a maga tempójában lecsengjen benne minden elhangzott, abszurd összetevő, s csak ezután tudatom vele, a bohócok társulata valahol ténylegesen a látványra és a figyelem lekötésére szolgált egy nagyobb cél beteljesítéséhez a háttérben. Ám ezt ebben a házban meg sem kockáztatnám kifecsegni, és szerencsére Natalie sem faggatózik tovább, láthatóan realizálva a visszatartott információ súlyosságát.
Sajnos innentől kezdve nem, hogy könnyebbednének a témáink, hanem egyre meredekebb lejtőn szánkáznak a mélységbe, a felszabadult hangulatot gyökerestül tépve ki belőlünk. Valahogy mégis enyhül a lelkem, amint biztosít a támogatásáról és egyszerűen csak… itt van nekem, ellenben anyámmal, aki a hatalomért áskálódik untalan, vagy a bátyámmal, ki ha nem az ő árnyékában kajtat, úgy a nőket hajkurássza, vagy Kaitlynnel, akinek megszállottsága Wallenberg felkutatása lett. Fogalmam sincs, mi lenne velem nélküle, de ahhoz gyáva vagyok, hangosan is megnevezzem az érzéseimet vele kapcsolatban. Másrészt biztosra veszem, tud róluk.
- Köszönöm - motyogom el az orrom alatt, mert közel sem szeretnék hálátlan lenni, noha remélem, ebben az esetben soha nem lesz szükségem a támogatására és a vadász képességeire. Igyekszem hamar túllendülni Domon, mind a szívemben és az elmémben, mind a beszélgetésünk során, igaz, Dylan-nel kapcsolatban sem húznám örömmel a taglalást. Olyan seb ez Natalie-nak, amit nem jó ötlet újra és újra feltépni, legalábbis én gyűlölöm az ilyenkor a tekintetére ülő jéghideg fagyot, s a páncél mögött kavargó mélységes szomorúságot. És még egyesek megkérdezik, miért nem rajongok rózsaszínbe borult szemekkel Wallenbergért...
- Ezt már nem fogjuk megtudni. De attól még biztosra veszem, hogy nem bántott volna téged vagy másokat - jelentem ki újra, nem veszejtve a határozottságomból. Dylan jó ember volt, ha más hal meg egy másik vadász egyszerű bénaságából, senkit nem érdekel, miben különbözik az ő vétke ettől? Sosem fogom megérteni, azonban nem is szeretném ezzel tovább keseríteni Natot. Legalábbis ma nem, a hangulatomat túlnyomóan a pesszimizmus uralja. Na igen, és ezt ő sem veszti szem elől…
Aprót nyögve dőlök a márványlap fölé, eddig kényelmesen könyöklő kezem kicsúszik alólam, és kis híja, hogy nem verem le az egész tányér barackot.
- Hé! - vágok vissza felháborodott ábrázattal, miközben a sajgó tarkómat dörzsölöm, persze ennél komolyabban nem szállnék vele vitába, megkockáztatva még egy pofont is akár. Helyette csendben hallgatom a szavait, és a végére nem csupán a kezem csúszik le a szürkés pultra a fejemről, hanem a pillantásom is szégyenkezve bukik alá rá. Szégyenkezve és egyúttal beletörődően, a szomorúságot s a csalódottságot meghagyva belső világom rejtett zugaiban. Mert bár értem, hogy neki, vagy sokaknak kín volt az árvaház, és bármit megadtak volna egy családért, de… Legalább nem kellett hazugságban élniük, és egy támogató háttér illúziójában, mert őszintén, milyen támogatásról beszélünk? A nővérem lelkesen rántana magával a halálba, a bátyámat nem érdekelné, az anyám meg csak egy bábut lát bennem, akit könnyen lehet mozgatni a tekintélye megtartása érdekében. Hurrá…
Keserűségemet magamba fojtom, elvégre erről közel sem tehet Natalie, és azt sem várom, hogy megértse. Igaza van, én sem tudom maradéktalanul átérezni, amit nekik kellett átélniük.
- Sajnálom - nyögöm ki végül, hagyva, vállaimnál fogva fordítson magához a széken, és az íriszeimet sem rejtem el előle. - Mindössze nincsen jó napom - teszem még hozzá, mielőtt elengedhetne, és bebizonyíthatnám, milyen is a Payne-eknél a rossz nap kifejezésének valódi tartalma.
Szinte ég a bőröm a visszakérdezése hallatán, jól tudva, ezúttal átléptem egy bizonyos határt, de ha már megtettem, nem fogok meghunyászkodni. Egyébként is fáradt vagyok ehhez az egészhez, Kait őrültségei, és most Nat fenyegetése… Mintha egy kifordított napot élnék.
Sóhajtva kelek fel a székről, és igazítom meg a nadrágom összegyűrt szárait.
- Csak óvva intelek. Wallenberg ostobán intézte a lelépését, a Tanácsnak emiatt egyre nagyobb a támogatottsága, megint. Ha most nyíltan az egyikőjük ellen fordulsz, ki fogják használni - tekintek rá elkomolyodva, nem fáradva üres zsarolással, hiszen ő is jól tudja, milyen állapotok uralkodnak jelenleg a városban. - Pihenned kellene, ha megint Eddel kerülsz össze, szükséged lesz az erődre - mosolyodok el kényszeredetten, éppen hogy, majd meg sem várva a válaszát, sétálok ki a konyhából, visszatérve a szobám nyugalmába.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Payne Lakás 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
471
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 20, 2018 9:46 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 825• Zene; Raise your glass»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Somolyogva tekintek a fiúra, fejemet kissé félrehajtva. Mintha csak tegnap lett volna, hogy leütöttem egy gyakorló bottal, vagy hogy beavattam az alkohol titkos rejtelmeibe. Vagy, hogy nyakunkba vettük a várost és szereztünk neki néhány ínycsiklandozó jégkrémet. Esetleg, mikor megunta az itthoni létet, egyszerűen csak becsöngetett hozzám és nálam héderezett pár napig. Friss rántottát, vagy épp palacsintát készítettem neki, amit még az étterembe tanultam el. A mennyei hamburgereimről már nem is nyilatkozva.
S lám, most pedig… Felcseperedve az élet nagy problémájával találja magát szembe, amitől mindig is óvni akartam. Egyedül kellett szembenéznie egy csapat idiótával és miért? Mert nem voltam ott, de ismerve a tanácsot a közelükbe sem engedtek volna. Nem kissé pikkelünk egymásra. Elismerhetnék erőmet és tudásomat, legfőképp egy ilyen esetben.
Hiszen tudom, hogy Drake számított volna rám.
- Éberek leszünk - teszem kezemet az övére. Soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha épp neki kellene árat fizetnie ezért. Bármit megtennék, hogy továbbra is megvédjem ezektől. - Nem lesz semmi baj - kacsintok rá. - Felkészültek vagyunk belőlük, ne feledd - kocogtatom meg halántékomat mutatóujjammal.
Hála a kínzótermünknek és pár szadista vadásznak, elég sok mindent hamarabb tudunk, mint bárki más. S ez előny. Ha még kihasználjuk és okosan forgatjuk a lapjainkat az angyalokkal szembe. Két lépéssel előttük járhatunk.
Kockázatos igen, de nem fogjuk hagyni, hogy még egy természetfeletti háború söpörjön végig a városon.
Viszont folytatja a mesélést! Figyeljünk. Szemöldököm a homlokom közepére szalad, majd csengő nevetésem tölti be a konyha terét, a lassan kihűlő kávém a pohárba kezd el lassú poshadásának.
- Szóval tipikus angyalként - összegzem az ark viselkedését. - Lenéznek minket, pedig épp mi vagyunk, na mindegy - legyintek. Nem kezdek bele újra és újra ugyanabba a körbe. Kívülről fújják már. Néha tényleg összeköthetnének Noah-val. Mi vagyunk a teremtés csúcsai, minket kellene védeniük a démonoktól, de hát… - Kivonult? - nevetem el magamat, majd ajkamat harapdálva próbálok úrrá lenni a jókedvemen. Még a torkomat is megköszörülöm, ahogy hallgatom tovább ezt a….
- Jézusom, mi volt ez, valami cirkuszi társulat? - nevetem el magamat. - Igent kapjon? Mire? Miért? Miért cserébe, ez… - fejemet enyhén megrázom, hiszen ez… Ez… Ez… - Én… Én, Alex, ez.. Én… Nem találom a szavakat - nevetek halkan, megtámaszkodva a konyhapult szélén. Még a könnyem is kicsordul, ahogy hallgatom. Nem tudom, hogy azért, mert ennyire nevetséges, vagy mert ennyire fáj az életképtelenségük.
- Na várj, nem diplomata, de… - lehunyt szemmel rázom meg újra a fejem. Szavakat formálok ajkammal, de nem ejtem ki őket, képtelen vagyok hangokat adni ennek, s amúgy is. Sokkal, de sokkal érdekesebbet mondd, ami felkelti érdeklődésem.
Határozottan bólintva veszem tudomásul, hüvelyk és mutatóujjamat összecsippentve húzom el szám előtt, jelezve, hogy cipzár a számon.
Inkább térjünk át egy másik témára, ami…
Nem, nem, nem! Vissza akarok menni az előzőhöz! Nem akarom így látni! Nem akartam, hogy ehhez hasonlókat átéljen. Az összetört szív…
- Nem is kell, hisz ezért vagyok itt - simítok végig a fején. - Nem kell végigmenned ezen, hiszen nem vagy egyedül. Rám bármikor és bármiben számíthatsz - suttogom neki, mintha az anyja lennék. Úgy vigasztalom, noha tudom, hogy az anyja ehhez hasonló kedvességet és gyengédséget sosem tanúsított gyermekei iránt.
Talán ezért is olyan egy-kettő, amilyen.
Kérdésem megakasztja nem csak a szót, de magát a levegőt is. Tekintetemmel a szemközti konyha falára felvert csempékre függesztem. Jéghideg tekintet a jéghideg burkolatra. Már nem is emlékszem, hogy vártam-e erre választ, avagy sem, merengésemből Alex zökkent ki.
- De, ha akkor megkímélték volna az életét, megváltozott volna minden. Máshogy kezelték volna, és az ember nehezen tudja feldolgozni, amikor egyszeribe mindenhonnan kiközösítik, azért, ami - simítok végig a karján, gyengéd mosollyal. Mondhatnám, hogy szerencsénkre sose tudjuk meg. Nem mondom, mert meg akartam tudni.
Mert azt akartam, hogy ezekben az időkben is mellettem legyen, egymás mellett legyünk. Az élet nem így hozta, megkezdett gondolatom mégsem folytatom. Ott marad közöttünk, tán hagyjuk lehullani közénk.
- Hé! - vágom nyakon, nem túl finoman. - Még egy ilyen megjegyzés és a következő egy pofon lesz - mutatok rá. - Nem vagy látszat, kisebb testvér vagy, de nézz körül. Neked ebbe a világban megvan az, ami mások csak vágynak. Egy család, még ha olyan is, amilyen. Akikre számíthatsz, akik nem fordítanak neked hátat, akik nem hagynak el egy büdös szó nélkül… - fújtatok egyet, ahogy hirtelen harapom el a mondatomat.
Na igen, az árvák - vagyis az ahhoz hasonlók - sanyarú élete. Újból.
-Nem vagy látszat. Az vagy, ami vagy, és erre büszkének kell lenned, bárki, bármit mondd! Ebben a rohadt házban nagyon is jól tudják, hogy ebbe a világban ez az egyetlen, mi számít. A kapocs - fogom meg mindkét vállát, miközben mélyen a szemébe nézek. Közbe azért remélem érzékeli, hogy még egy ilyen önbecsüléshiányos megjegyzés és arcán minimum nyolc napon túl gyógyuló sérülés fog éktelenkedni.
S ha az idegeim nem lennének már így is kész, akkor ő tesz róla. Mély levegőt véve nyugtatgatom magam, de már fel-alá sétálok a konyhába. Idegesen túrok hajamba, majd tekintek a fiúra.
Majd pedig…
- Te most fenyegetsz engem? - nyílnak el ajkaim, nem is kicsit. Nem csak állam, de a pofám is leszakad. Ő… Ő… megfenyegetett? Sokk alá kerültem, nem is tudom, hogy haragudjak rá, vagy legyek rá büszke, amiért tanult tőlem valamit.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7