Iron • Üzenet:    • Credit:℘

A víz olyan hangosan zúgott, hogy elnyomta az összes többi hangot a környéken. A falak ropogását, pengéim csengését a földön. Térdre zuhanva kapom le fejemről a csuklyát, és olyan mély levegőt veszek, mintha csak most bukkannék fel valami víz alól, hosszú idő után. Mintha fojtogatna valami... a tudat... A sötét kis lyukon át figyelem a vizet, ahogy fehéren, habozva, hatalmas erővel zuhog lefelé. Megfordul a fejemben, hogy leugorjak ott, de nincs értelme. Nem történne semmi. Nem mosná le kezeimről a vért, nem törölné el a múltat. Sem a rossz kedvem. Amikor épp nem vért ontok éjjel, titokban, itt húzom meg magam. Egészen berendezkedtem, ebben az alagútban. Itt-ott elhasznált gyertyák, egy nagyobbacska láda, amiben könyvek és ruhák vannak. Egy szék, és ennyi. Se ágy, se takarók. Kinyitva a ládát kiveszek belőle egy könyvet és már olvasnám a felkelő nap adta fénynél, amely átszűrődik a vízfüggönyön, mikor meghallom valaki gondolatait... Tulajdonképpen ő szólít engem. Egy rég nem látott ismerős... Phanuel.

Nem szólalok meg a fejében, de a valóság torzításával adok neki jelet: fehér ruhát láthat ellibbenni az alagút bejáratánál. Ha követi a jelet, a sarkon ismét csak megláthatja a fehér, selyemkelmét szépen szállva elillanni. Oda érve és befordulva már láthat engem, ahogy lassan felkelek a földről. Hátra tűrve vörös tincseimet pillantok rá kék szemeimmel. És habár láthatóan rossz a kedvem, látványa még is haloványan mosolyra fakaszt. De nem szólalok meg. Nem üdvözlöm. Nem adok ki hangot. Közelebb lépve, egyszerűen csak megölelem, s egy halk sóhajjal kezdek gondolkodni egy újabb terven.