Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Panelház •
reveal your secrets

Lev Swain


Panelház - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 01, 2020 11:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Nothing in the
cage of my ribcage
Emptiness is safe, keep it that way


Már egy ideje biztossá vált, hogy nem ért meg, s bár a cél nem is ez volt, azért kezd egyre zavaróbbá válni az értetlensége. Amiről talán nem is tehet, hiszen talán sosem gondolkodott el korábban, hogy mi a különbség aközött, hogy valaki a testében vagy éppen azon kívül tartózkodik. Mert ha csak annyi zavarná, hogy bármit megtehetnék vele, akkor van egy rossz hírem, mindent ami csak eszébe jut meg tudnék tenni vele a testén kívül is. Maximum az édesgetett kis egóját sértheti, de az mindenképpen a folyamat áldozatává válna. Akár meg is próbálhatnám értetni vele, hogy mennyire nincs igaza, de szintén, kinek van energiája ilyenekre? Meg ha mindketten ilyen fafejűek vagyunk, sosem jutunk egyről a kettőre ha a témánál maradunk, ezért is kap egy igazán kifejező és lelkes választ. – Aha. – Még csak meg sem erőltettem a hangomat, hogy egyetértőbben hangozzon. Lassan tényleg csak túl akartam esni az egész megbeszélésen, hazamenni és folytatni az életem, már ameddig Beelzebub rám nem talál. Ha egy másik időszakban találkoztunk volna, mondjuk amikor még aludni is van nyugtom esténként és nem tölti ki a napjaimat a túlélés gondolata, akkor valószínűleg most nem így és nem erről beszélnénk. Csakhogy ezek már mind megtörténtek, és bár elfutni könnyű, azért amikor tehetem a maradok és szenvedek ha kell típus vagyok, mintsem az elrohanós. Mondjuk az életemért simán elfutnék, de egyelőre nem ekkora tétekben játszottunk Caraval. Haragudt rám, azt éreztem, de konkrét gyilkolási vágy nem áradt a lelkéből. Persze ettől még lehetett neki, talán csak ilyen profin mélyre nyomja magában, de egyelőre nem volt okom azt gondolni, hogy mellette nagyobb veszélyben vagyok, mint egy ideje bárhol. Ha valaki, akkor ő volt ismét nagyobb veszélyben a közelemben, mert ha mondjuk Beelzebub valamilyen csoda folytán most betoppanna… hát, másodjára aligha sétálna el olyan könnyedén a lábain, vagyis, nem azonnal. Belegondolva a mostani találkozásunk meglepően hasonlít az elsőre, csak nem tudja azt az apró kis részletet, hogy egy időzített bomba vagyok éppen. Már, az érzelmi kilengéseken kívül. Az egy melléktermék, egy repedés amit a démon okozott, s a hiányában tovább nő… az érkeztekor meg ki tudja mi lesz belőle. Talán felemészt, talán most, talán később. De talán túlélem, mint ahogyan eddig is túléltem. Az az egy biztos, hogy szükségem van rá.
- Ha más testben volnék se tudnád. – Rántanék egyet a vállán, de nem vagyunk egyedül, ezt a részletet meg elég nehéz elfelejteni, mert közben valami elképesztően irritáló hangszínnel érkeznek hozzánk a szavak, amikre egy ideje talán egyikünk sem figyel igazán, csak az arcunk olyan, mintha még a témánál lennénk. – Sose mond, hogy soha, szerintem rám sem számítottál, mégis megkaptál. – Vigyorgok benne egy keveset, de tényleg illékony jókedv, egy apró töredéke annak aki amúgy lenni szoktam, de most különösen mélyre süllyedt. Bár legalább éledezni látszik az ilyen pillanatokban.
Amikor pedig végre valami izgalmasabbra terelődne a beszélgetés, és történne is valami érdekes, meg kell szakítani, mert a Caras üggyel kellene haladni, és a saját szórakozásom csak rontana a mostani helyzetünkön. Bár azért kérdéses, hogy meddig van a lennebb, merthogy van az tuti, de tényleg, meddig? Azért nem maradok próbálgatni, egy kis noszogatás után olyan könnyedséggel távozom, mintha sosem lettem volna a testében, csak a beálló csend jelzi, hogy a kis gondolatbéli királysága trónján ismét egyedül ül. Egy ideig. Merthogy vissza kell térnem, amint elintéztem mamamacit, akit amúgy már majdnem megkedveltem, hiszen már óráknak tűnő percek óta ő volt az első aki végre valami színt is vitt volna a beszélgetésbe. Ez persze nem teszi jóvá, hogy mennyire fárasztó tud lenni, de ha kevésbé lennék kimerülve, jobban értékelném az idegesítő jellemét. Így viszont lelkesedés nélkül költözök be a rózsaszín gondolatfelhőjébe, s fokozatosan kezdem fertőzni azt a habosbabos világot ami körbevesz éppen.
Cara dühének pattogó szikrái még innen is elérnek, de igyekszem nem rá figyelni, hanem a cukormázas hölgyre és a felszínen hasonlóan fodros lelkére, hogy azt majd szépen egyengetve terelgethessem a gondolatait, pontosabban azok az én gondolataim, amit sajátjának hisz, s úgy kezdi követni a kifeszített fonalat, hogy mire feleszmélne, már el is indult megkeresni a szíve választottját, mintha az valóban megmentésre szorulna. De a nő elhatározásai meglehetősen szeszélyesek, ezért is tartok vele az út elején, hiszen könnyedén visszafordult volna különben, ahogyan az ajtóban is megtette, onnan is én rángattam finoman a kijárat felé, sietősebbre fogva, mert ez már megint nem a dolgok szórakoztató része, akárcsak ez után sem mosoly és kacagás jön. Nem mintha lenne energiám a jókedvre, de az a beszélgetés ami ránk vár aligha fog segíteni. Igazából egészen könnyű lenne meglépni az éjszakában, de a hideg levegő magamhoz térít annyira, hogy erőt véve mégis visszatérjek Carahoz.
Még mindig nem lelkesen, de legalább már ismét benne vagyok, még ha ő ezt azonnal nem is tudja meg, hiszen hallgatok, mintha gondolkoznom kellene, hogy valóban akarom-e ezt az egészet. A válasz egy ideje már nem, nagyon nincs kedvem ehhez, de végül mégis az én hangom töri meg a magányt a fejében. – Hiányoztam? – Így már tudja, nincs egyedül, szóval, izé, kezdjük? De mégis hogyan?
- Nem tudom mennyi időt nyertünk, a csaj elég gyorsan változtat az elképzelésein, ezért is maradtam vele még egy keveset. – Igazából ez inkább időhúzás volt még, aligha kíváncsi a részletekre, de kihasználtam ezt a pár másodpercet. Pontosabban, ki akartam használni, de rohadtul kevés volt. – Vagy megzavartalak? – Mintha csak most esne le, hogy mennyire kényelembe helyezte magát, és nem lazítottam volna én is pár pillanatot némán a testében, kiélvezve, hogy még nem kell beszélnünk. A beszéd szinte sosem szokott kényelmetlen lenni számomra, de ez most pont a kivételes helyzetek közé tartozott.
- Nézd, egy kicsit talán sok volt amit a templomban kaptál, de mindketten egyformán megszívtuk, ha ez számít valamit. – Bocsánatot kérni ennél jobban nem igazán terveztem, mert még mindig nagyon hittem, hogy az ő keze is benne volt a mocsokban. Figyelmeztettem, még ha nem is sokszor, s még ha a helyében én sem álltam volna le, azt azért nem ismerhettem be, hogy mennyire kicsúszni látszik néha a kezemből az irányítás. Még ha tapasztalta is.
Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mi mást kellene mondani neki, elsőre ezen túl csak tapogatózni szándékoztam, rájönni, hogy el kell-e simítani még a témát, vagy… varázslatosan lehűlt annyira, hogy nem kellene piszkálni a parazsat? Miért érzem úgy, hogy lesz ez még rosszabb?
reveal your secrets

Cara Pierce


Panelház - Page 2 Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
262
☩ Rang :
nincs
☩ Play by :
Olivia Wilde
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 28, 2020 9:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


☽I need an explanation

Lev & Cara
zene: When the Levee breaks  szószám: 1040 • Credit:

 

A Levvel való ’agybirkózás’ ezen az estén sokkal nehezebb volt, mint legutóbb. Akkor sem esküdtünk örök barátságot egymásnak, de most… Kijelenthető, hogy kifejezetten elmérgesedett a viszonyunk. Ebben nyilván nekem is van némi szerepem, de azt nem lehet elfelejteni, hogy ő volt az, aki akkor is és most is váratlanul beállított a testembe. Lehet, hogy a természetfelettieknek az ilyen abszolút rendjén van, de egy magam fajta halandót igenis feszélyez, ha babrálnak az agyával vagy a testével. Lev egyszerűen képtelen megérteni, hogy a kiszolgáltatottság, ami társul a jelenlétével nem egy olyan dolog, amit könnyedén el lehet fogadni. Hiába állítja, hogy nincsenek ártó szándékai, a tény, hogy megtehetne bármit, és semmit sem tudok ellen tenni kiborít. Most egy fokkal kevésbé volt kényes a helyzet, mint legutóbb, de akkor sem volt időnk feloldani ezt a konfliktust, így nem sokat változott a helyzet. Illetve igen, talán még annál is rosszabb lett.
– Azt egyértelműen kijelenthetjük, hogy most teljesen mások a körülmények. – próbáltam racionalizálni neki a helyzetet, de kezdtem lemondani a dologról. Sosem fogja megérteni. Ő nem halandó. Van értelme így egyáltalán folytatni? Nyerhetek ezen az estén egyáltalán valamit? Hasznos lesz számomra a vele való ismeretség? Vagy az egyetlen jutalmam az a kínzó fájdalom, ami ugyan már nem élt élénken bennem, de az emlék még mindig fojtogató volt? Kedvem lett volna a kezemet a homlokomra illesztve elmélyedni a gondolataimban, de Mamamaci olyan élénken magyarázott, hogy képtelen voltam koncentrálni és megfontolt döntést hozni. Kézenfekvő lett volna akár rögtön elfogadni Lev ajánlatát, de az ismeretlen ereje azért megkongatott bennem pár vészharangot.
– Mivel nem tudom, hogy pontosan mire is vagy képes, szerintem teljesen jogosak az aggályaim. – kivételesen most nem információ szerzés volt a célom, hanem egy egyszerű tényre világítottam rá. Hiába táncolt az idegeimen a csaj, semmit sem tudok Levről, így meggondolatlanság lett volna a részemről, ha azonnal belemegyek a tervébe. Egyetlen dologban viszont abszolút egy hullámhosszon voltunk. Ezt a nőt nem lehet tovább bírni.
– Oh, hát hogyne. Minden bizonnyal rózsaszínben még igazi hercegnő is lennék. Kár, hogy ez sosem fog kiderülni. – a köztünk ’titokban’ végbe menő csevej némileg enyhítette a feszültségem, de még így is nagyon közel voltam már ahhoz, hogy felrobbanjak. Aztán végül mégiscsak eljött az a bizonyos pont, amikor nem bírtam tovább. Tulajdonképpen a kaput az tette be, amikor Pete legféltettebb testrészéről kezdett beszélni. Jól van. Most már francba az óvatossággal. A bigének vesznie kell legyen annak bármilyen következménye is. Lev azonban most megint megmakacsolta magát és hiába ajánlotta fel korábban olyan készségesen, hogy megoldja a kis gondunkat, most neki állt időt húzni. Mondanom sem kell, hogy nem voltam túl boldog ettől a fordulattól.
– Csak nem viszonyítani akarod magad hozzá képest? Gyerünk bújj bele, máshogy nem szabadulunk… – a kétségbeesés határán voltam, így próbáltam az eszére hatni, ami biztosan neki is azt súgta, hogy ez így tarthatatlan állapot. De nem, neki ellent kell mondani, amikor én már beadom a derekam, neki még akkor is tovább kell feszítenie a húrt… Mivel érdemeltem ezt ki? Tudom, hogy nem vagyok egy könnyű eset, de akkor mi a helyzet Levvel? Egészen biztos, hogy valami nem kerek a fejében. Aztán nagy nehezen végül mégis csak hajlandóságot mutatott az értelmes cselekvésre, de már annyira türelmetlen voltam, hogy csoda, hogy nem hangosan kezdtem ordítani. Egy piros pontot mindenesetre biztosan megérdemlek ezért.
– Jól van, jól van, tündér bogár leszek esküszöm. Csak csináld végre. – persze biztosan érezte a hangomon, hogy már tényleg betelt nálam a pohár, de azt hiszem ez érthető. Annyira sűrű volt az elmúlt pár óra, hogy úgy gondolom teljesen jogos a türelmetlenségem. Lev végül távozott, legalábbis feltételeztem, mert érezni nem éreztem semmit. A csaj vonásaira viszont egy furcsa új érzelem ült ki, így ez alapján már elég biztos voltam abban, hogy Lev benne van. Viszont a téma, amiről tovább csacsogott továbbra sem volt túl szívderítő.
 – Oh, úgy irigyellek titeket. Olyan nagy a szerelem köztetek. – mondtam ezt már Mamamacinak és jó magam is drámaian a mellkasomhoz kaptam akár csak ő, ezzel is elvonva a figyelmemet az arcomról, ami önkéntelenül erőteljes fintorra húzódott. Eddig tudtam tartani a póker arcomat. Szerencsére annyira elmerült az érzelmeiben, hogy nem vette észre, hogy némán, de dobtam egy rókát magamban. Tényleg azon a ponton voltam, hogy ideje felkötni magamat a fölöttünk elhelyezkedő csicsás csillárra, hiszen a szájamat hangosan elhagyó szavak már tényleg a legalja volt. Az a mosoly sem volt őszinte, amit a lassan távozó és még mindig magyarázó alakjához intéztem, egy finom integetés kíséretében. Már épp kiengedtem volna a tüdőmbe szorított levevőt az ajtó csukódása után, amikor megint visszajött. Szerencsére csak egy pillanatra és végül elindult kifelé. Alap esetben kellemetlenül éreztem volna magamat egy idegen lakásban, de az egyedül lét olyan felszabadítottá tett, hogy azonnal lekaptam a cipőmet és felpakoltam a lábaimat a kanapéra, mintha csak otthon lettem volna. A fájós kezem persze még mindig belezavart a komfort érzetembe, de a csend mindenért kárpótolt. Már csak egy fürdőkád kellett volna tele vízzel meg habbal, és tökéletesen éreztem volna magamat. Sokan vannak, akik nem bírják elviselni a magányt, de nekem ez sosem okozott gondot. Sőt, a történtek után másra sem vágytam. Igazából nem is tudtam eldönteni, hogy akarom-e, hogy visszajöjjön Lev vagy sem. A béke szigetének éreztem magamat, és nem voltam biztos benne, hogy ha ő újra elkezdi nyaldosni a partjaimat, akkor megmarad a jó hangulatom. Ugyanakkor viszont még tartozott nekem egy magyarázattal, amit biztosan befogok hajtani rajta. Mindenesetre nem voltam türelmetlen, és hátra hajtott fejjel, teljes nyugalomban és csendben vártam, hogy visszatérjen. Egy pillanatra viszont levettem a kezemről a jeges cuccot és szemrevételeztem a kezemet. Nem volt túl barátságos színe, de megállapítottam, hogy nem tört el. Mondjuk a zúzódás is igen sokáig tud kellemetlen perceket okozni, így ez csak félsiker. A legjobb az lett volna, ha nem kényszerülök arra, hogy a haragomat fizikálisan vezessem le, de túlságosan is intenzív volt az élmény ahhoz, hogy más alternatívát találjak. Vajon mi történhetett pontosan Levvel, amiért ennyi volt benne a keserűség? Én is sokat kaptam az életem során, de igyekeztem arra használni a sebeket, hogy még erősebb legyek. Lev viszont… Tényleg nem tudom, hogy hova tegyem, hogy sajnáljam-e vagy én magam segítsem le a pokolba, ha már annyira szereti a démonokat. Apropó el ne felejtsem felhozni a Seymour témát is, amikor visszajön. Még a nagy lelkizés közben ki marad a lényeg…


reveal your secrets

Lev Swain


Panelház - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 24, 2020 10:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Nothing in the
cage of my ribcage
Emptiness is safe, keep it that way


A váratlan kérdést egy pillanat csend követte, hiszen meglepett vele, majd egy gyenge mosoly, ami csak egy halovány késztetés formájában érezhetett, túl erőtlenül ahhoz, hogy meg is jelenlen rajta. Mintha ismerősek lettek volna a szavak, csak sokkal korábbanról, még a bárból amikor a démonokkal találkoztunk. – Elképesztő vagy. – Ez most nem bók, bár ahhoz kimerült vagyok, hogy elég gúnyt csempésszek a szavak mögé, talán így is sejtheti, hogy nem dicsérem éppen.  – Legutóbb nekem elég sok győzködés kellett fordított helyzetben, de legyen, úgysem hiszed el könnyen, hogy nincsenek ártó szándékaim. – Már nem is tudom, hogy szeretném-e bizonygatni is számára ezt. Igazából meglepően kevésszer akarok ártani másoknak, az esetek túlnyomó részében ez egy kellemetlen szükséglet. Ha ők vagy én a kérdés, akkor a válasz egyértelmű. Igazából hazudhat is Cara, de ezen a ponton már ez érdekelt a legkevésbé, csak túl akartam lépni ezen a beszélgetésen és ezen az estén, ami ha már önmagában is nem lett volna elég elcseszett, most ez a beszédes… is megkoronázta a már amúgy is csodálatosan alakuló találkánkat.
Felvázolom neki a tervem, de úgy tűnt nem győztem meg. Annyira nem zavarna, ha lenne épkézláb és használható ötlete, mielőtt még fokozódna ez a mentális kínzás aminek alávet minket a mama. – Mégis mitől félsz ennyire? – Nem értettem a problémáját, őt is zavarja, engem is, el kellene csitítani, tudnék egy biztonságos módszer, ő semmit, mégis húzza a száját a javaslatra. – Nem arról beszélünk, hogy kinyírom… - Jó lenne az érzelmeinél is mélyebbre látni abban a felettébb komplikált lelkében, mert volt egy olyan érzésem, hogy már megint félreértett itt valamit, vagy olyan részleteken akadt fenn amiken amúgy nem kellett volna. Ennyit arról a bizalomról, az eddigi állás alapján olyanunk sosem lesz. És már abban sem voltam biztos, hogy megérné nekem ez az egész, az alapvető különbségeink miatt.
- Ja, te immunis vagy a csillámra. – Már majdnem megengedtem volna magamnak valami mosolyfélét, de még időben visszafogtam a késztetést. Ettől függetlenül egy tündérvilágbeli Cara képnél kevés szórakoztatóbbat vagy éppen szürreálisabbat tudtam volna elképzelni abban a pillanatban. - Pedig jólállna. Kiemelné a szemed. - Mondjuk azon nem feltétlenül kellene sokat emelni, megoldotta számára a természet, van valami természetéből adódóan igéző a szemeiben, de nem igazán vagyunk abban a kapcsolatban, hogy ilyeneket beismerjek neki, sőt, ha valaha szóba kerülne, maximum átlagosnak mondanám a szemeit.
Legalább a háromból egyik probléma megoldódni látszott, ahogyan a papamaci elvonult öltözni… bár ő volt a legkisebb problémánk, ez máris nagyobb lépés mint az elmúlt hosszú percek során bármelyik. Bár a csukódó ajtóval a dolgok kicsit átértékelődtek, ugyanis így, hogy csak a “nők” maradtak, mamamaci villámgyorsan változtatott a csevej hangulatán, akkorát, amekkorára nem számítottam. Bár talán meg sem kellett volna lepnie. De legalább a témaváltás már elég motivációnak bizonyult Cara számára, hogy rábólintson a tervemre. Mellesleg, miért is vártam ilyen sokáig erre? Simán megtehettem volna a beleegyezése nélkül is, nem mintha bármit is tehetett volna ellene… de ha már eljutottunk idáig. – Ahh, rendben, egy pillanat, csak ezt még fejezzük be, szerintem egy fontos részlet következik. Mit is mondott, mekkora? – Ez a fajta kínos szenvedés már kezdte visszahozni a kedvem, még ha egyelőre kevés is volt ahhoz, hogy összeszedjem magam, legalább a csípkelődésre már kezdett erőm lenni. Kérdéses, hogy kinek jó ez, de ha már idáig váratott a döntéssel, akkor én is vártam még egy kicsit, csakhogy érezze. Tudtam kellemetlen számára a téma, de engem kevésbé zavart, mint őt, sőt, volt valami szórakoztató abban a kényelmetlen feszengésben amit kiváltott belőle. A bosszú szép dolog, de azért nem akartam túlzásba esni vele, ezért magára hagytam Carat mielőtt még túl sok lett volna. – Légy jó amíg elmegyek. Mellesleg, ha nem zavart volna plusz egy fül a beszélgetésünkben, akkor nem így kerestelek volna fel. De vannak témák amiket jobb, ha nem hallana más. – És ezzel ott is hagytam, hogy pár pillanat múlva már egy egészen más szögből figyelhessem. Nem akartam még egy külsőst a beszélgetésünkben, ezért is döntöttem a direkt megoldás mellett, valamint volt egy olyan előnye is, hogy így aligha utasíthatott volna vissza. Még ha ott is volt az a kellemetlenség, hogy megzavarom a privát kis terét, ezen a lépésen már túl voltunk egyszer. De úgy tűnik csak ez egyikünk dolgozta fel ezt ilyen könnyedén.
A nő innen nézve sem volt sokkal jobb, felületre ugyanaz, mélyebbre meg a fene fog ásni, elég annyit turkálni benne, hogy viszonylag gyanútlanul félrepakolhassuk az útból. Lennie kell valaminek ami arra készteti, hogy megszakítva a csevejt elvonuljon egy időre... egy érzés, amit megragadhatok benne, valami, mivel ügyesen játszadova megzavarom a kialakul nyugalmát... de nehéz így koncentrálni, hogy folyamatosan beszél, a gondolatai is pont olyan hagnosak, mint a szája, és annyira sokszínűek is: a kedves papamaci visszatérő jelenség erre. És talán pont ez lesz a megoldás, Cara észlelheti, ahogyan a vonásai lasssan aggódóbbá válnak, miközben drámaian kap a mellkasához. - Egyszerűen imádom őt, Cara! Annyira... tökéletes! - Nem, nincsenek itt gondok, csak erre az érzelmére próbáltam játszani, bár ebben vagyok a leg ügyetlenebb, lévén, kevés a tapasztalatom vele... de szerencsére itt most nem kell sok motiváció, hogy felidézzem benne mennyire is fontos számára a papamaci. És mennyire aggódik érte néha. És mennyire szeret mellette lenni. És most is mennyire mellette lenne. De elment. De utána mehetne... megkeresni. Segíteni kiválasztani a legjobb bort. Hiszen nem mindig azt hozza, hiszen nem mindig néz körbe, csak megfogja az elsőt és megveszi, talán azt sem tudja, merre kellene keresni! De Cara megérdemelné a legjobb fajtát, hát ki kell mentenie ebből a helyzetből az ő papamaciját, ha ezen múlik, hogy lenyűgözze a főnökét, segítenie kell neki! Ahogyan eddig is tette, hiszen biztos benne, hogy lenyűgözte a nőt, ha már ilyen oldottan el tudnak csevegni mindenféléről... mert nem látja, hogy Cara mosolya mennyire mű, s a beszélgetés kéretlen, az öröm megjátszott, a hallgatás nem kíváncsiság hanem csendben gyűlő harag. A gondolatai összefolynak a sajátjaimmal, az érzelmei változnak, a gondolatból elhatározás lesz, ahogyan magyarázkodva kel fel, mert meg kell keresni a papamacit, aki olyan kis ügyetlen tud lenni néha, hát segít bort választani, majd jól meglepi közben, és a tökéletes üveggel jönnek majd vissza. De Cara érezze csak otthon magát, nem váratják meg sokáig... Még a küszöbön is magyaráz, miközben gombolja a kabátját, az ajtó is keservesen lassan csukódik, sőt, még utána is visszaszól valamit mielőtt a lépteink távolodnának. Többes számban, ugyanis maradok még, megbizonyosodva, hogy valóban elmegy és nem fordul vissza, hiszen egyszer már megtette, és a készetetés rá még mindig nagy, csitítgatni kellene, ösztönözni, hogy meg kell keresnie a papamaciját. Már egy kicsit eltávolodtunk az épülettől, amire már elég biztos lettem abban, hogy nem fog visszafordulni, így magára hagytam és lekezdtem tapogatni Cara lelkéért... amit szerencsére már ismertem annyira, hogy megtaláljam.
Visszatérek belé, egy kérdés kívánkozna ki belőlem, de nem teszem fel azonnal, helyette csendben maradok, annyira halkan amennyire csak lehet, várva és figyelve, mit tesz Cara a hiányomban?
reveal your secrets

Cara Pierce


Panelház - Page 2 Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
262
☩ Rang :
nincs
☩ Play by :
Olivia Wilde
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 20, 2020 5:52 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


☽I need an explanation

Lev & Cara
zene: When the Levee breaks  szószám: 763 • Credit:

 

Apró lüktető fájdalmat kezdtem érezni a halántékomnál. A kezemből és a fejemből áradó érzés miatt egyre nehezebb volt koncentrálni, viszont legalább pontosan tudtam, hogy miért történik ez velem. A kezem ügyében Lev volt a ludas, a fejemet pedig egyértelműen ez a csaj vágta haza… Hogy képes Pete ezt elviselni? Csinos nő azt el kell ismerni, de annyira nem, hogy kompenzálja azt, hogy mennyi szar ömlik ki a száján. Pardon, inkább szivárvány… biztos, hogy ha szellent egyet akkor is annak virág illata van és unikornisok énekelnek dicshimnuszt hozzá… Édes jó jézusom… Minden energiámat leszívja ez a nő, és így nem fog arra maradni kapacitás, hogy lerendezzem Levvel az ügyünket. Viszont, ha a csajjal nem bírok, akkor talán Levet meg lehetne kérni, hogy egy ideig vegyen vissza egy kicsit. Mondjuk a templom óta nem igazán ad okot a panaszra, de jobb a dolgok elébe menni.
– Figyelj csak. Mit szólnál, ha elásnánk a csatabárdot, amíg nem rendezzük ezeknek a helyzetét és amíg nem tudunk nyugodtan beszélni?   - ajánlatom teljesen őszinte volt, még ha a korábbiak fényében ez viszonylag hiteltelenül hangzott is. Tényleg nem kenyerem az örökös vitatkozás, és ha Lev nem borítja rám a lelkében honoló sötétséget mostanra akár már egy sör társaságában dumálhatnánk arról, hogy akkor mi is a helyzet Seymourral, és hol is tartózkodik Lev fizikailag. Ehelyett olyan irányt vett a beszélgetésünk, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Tény, hogy túl feszítettem a húrt, de mégis honnan kellett volna tudnom, hogy Lev ennyire ráfeszül az angyalokra? Sokan utálják őket, többek között én sem vagyok a rajongójuk, de az eszembe se jutott, hogy valaki annyira érzékeny erre a témára, hogy rögtön bedurran. Mindenesetre ezt a kérdést ráérünk még tisztázni, feltéve, hogy sikerül lakatot szerelni valahogy Mamamaci szájára… Lev meg próbálta elmagyarázni nekem pontosan hogyan is képzeli ezt és ugyan hajlottam rám, de nem győzött meg teljesen.
– Nem is tudom… – ha esetleg a hölgyikére is ráborítaná, amivel engem ’tisztelt’ meg, tuti, hogy a csaj nem bírná ki. Akit nem nyomorgatott meg az élet, az képtelen elviselni ennyi fájdalmat. Márpedig az alapján, hogy mennyire csodaszépnek látja a világot, biztos nem kapott eleget. Tehát nem biztos, hogy kifejezetten jótékony hatással lenne a lelki világára, ha Lev belebújna. Azonban kezdett annyira idegesíteni a csaj, hogy lehetséges, hogy megérné a kockázatot.
– Engem már megpróbált párszor bekebelezni a tündérvilágába, de ellenálltam, szóval nem hiszem, hogy fertőző. – időközben Pete elindult, hogy szerezzen nekem valami itókát, és hárman maradtunk. A hölgy szempontjából viszont ketten. Úgy tűnik ismét súlyos hibát vétettem, mert Pete távozásának köszönhetően a csaj úgy gondolta, hogy ideje egy kis ’csajszis’ csevejnek, és elkezdett igen intim információkat megosztani az alkalmazottamról… Pontos információkat kaptam arra vonatkozóan, hogy mekkora, merre dől, és meddig képes tenni a dolgát. Most öljön meg valaki…
– Mondjuk jobb ötletem tényleg nincs, és ezt már tényleg nem bírom sokáig. Pete-t viszont legalább sikerült diszkréten elküldeni, de úgy tűnik ez még nagyobb hiba volt. – úgy tűnik ma mindketten sorra rossz döntéseket hozunk.  Persze az arcomra próbáltam nem rávetíteni az undoromat, és egy pillanatra rá is néztem a tükörre, hogy miként sikerült. Hát… nem túl jól, de ez a csaj szellemileg nincs azon a szinten, hogy bármit is észre vegyen belőle. Lev viszont nem hagyta szó nélkül persze.
– Jah… főleg ahhoz képest, hogy úgy érzem magam, mintha liba fost reggeliztem volna. – ráadásul nem csak a fizikumom, de a mentális állapotom is igen ramaty állapotban volt. Mindig is erősnek gondoltam magam, hiszen képes vagyok arra, hogy dobjam a szomorúságot, és helyette inkább királynő legyek. Most viszont... Azt hiszem szükségem lenne egy kis pihenésre minden tekintetben. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy ez a picsa befogja végre.
– Rendben. Csináld akkor, de ne tegyél benne semmi kárt. Utálom, de azért nem akarom, hogy baja essen. – legalábbis nem annyira… ilyenkor azért hálás lennék, ha járnának buszok, mint régen. Véletlenül elé kerülne… Áh nem, én tényleg nem vagyok ennyire gonosz. Csak most tényleg nagyon rosszkor talált be a bige a hülyeségével. Lev jelenléte egy olyan mentális teher, ami képtelenné tesz arra, hogy legalább egy ici-picit is nyitott legyek erre a szeretet hullámra.
– Mondjuk így jobban belegondolva kicsit kevésbé érezném magam őrültnek, ha úgy dumálnánk, hogy valaki másban vagy. – hirtelen jutott eszembe, de igazából tényleg ezen a véleményen voltam. Ha eleve valaki más alakjában jön Lev, akkor jobban hajlottam volna arra a kijelentésére, hogy nem akar bántani. Így ugye mindig fennáll annak a lehetősége, hogy a testemet mozgatva nemes egyszerűséggel jobb létre szenderít. Ha viszont más alakjában lenne… Na jó, ha most a csaj testéből magyarázna nekem azt hiszem még jobban meg akarnám ütni, mint eddig…


reveal your secrets

Lev Swain


Panelház - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 13, 2020 7:54 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Nothing in the
cage of my ribcage
Emptiness is safe, keep it that way


Éreztem Cara növekvő dühét, úgy tűnik neki nehezebb túltennie magát a dolgokon, mert én legszívesebben semmit nem éreztem volna, ha egyedül lennék már lassan rámtört volna valami kellemesen tompa zsibbadtság amiben elmerülhetnék… csakhogy nem hagyta nekem. A dühe darabkái rámtapadtak, nekem meg alig maradt erőm azzal is küzdeni… mintha nem lett volna elég a jelenléte folyamatos emlékeztetőnek, hogy elcsesztem valamit… nem lehetne lezárni már ezt a napot? Pontot tenni arra a bizonyos ire, elköszönni és lelép mindenki a dolgára… csakhogy nem ilyen egyszerű. Egy jobb beszélgetés reményében léptem át a küszöböt vele, de ami ránk várt az… hát, őszintén, jobbnak talán jobb volt a korábbinál… de azt nem volt nehéz túlszárnyalni. Ideálisnak semmiképpen sem volt ideális a környezet, nem egy, hanem két ember is volt, de a második határozottan kitett hármat is, nem csak a szavai sokasága miatt, hanem a puszta létezése miatt is. Kevés ember tud ilyen irritálóan beszélni, de ő pont közéjük tartozott. És pont ő hiányzott, hogy tovább szívja a negatívba haladó energiaszintem… mondjuk Caranak hála dühöt éreztem, de nem voltam biztos abban, hogy az jó dolog. Nem tudom mi járhatott a fejében, de nem segített a lelkiállapotán az biztos… legalább most már talán mamamaci miatt dühös? Mondjuk azért naiv lenne azt hinni, hogy el is felejtette ami történt, vagy egyáltalán hajlandó lenne csak úgy megtenni. A kérdés csak az, hogy mennyire fontos akkor az a bizonyos megbocsájtás nekem…
- A pokolban legalább lennének ismerősök… - Még ha nem is mind a kedvesebb fajtából, vagy nem is mind tűrne meg maga mellét élve. Mosolynak álcázza, de érzem, hogy vicsor az, olyan kényszeredetten feszíti az állát, még ha kívülről talán hihető is, innen bentről minden csak nem valós, ez az a merev mosoly amit még másnap is megéreznél, annyira belefeszül az arcod. Mondjuk a drága szent angyalkák képeinél még ez is jobb. – A korábbihoz képest ezt meg tudnám szokni. – Jó, talán csak eltűrni, de majdnem ugyanaz. Itt kevesebb eséllyel kapok idegösszeroppanást, vagyis, kevésbé gyorsan meg látványosan. Remélhetőleg ő sem bírná olyan sokáig, és, nem is maradnánk olyan sokáig. Amúgy, le is léphetek… miért is vagyok még itt? Ja, igen, beszélnünk kell, mert egy idióta vagyok. Gratula, Lev.
Valahol meglep, hogy ennyire iszonyog egy olyan hétköznapi dologtól, mint az ölelés… de azok után, hogy én kiborultam egy olyan megszokott dologtól, mint egy templom, talán nem ítélkezhetek. Annyira. Szóval ő sem úszta meg a trauma nélküli gyerekkort, szép, még egy közös pont, csakhogy aligha tudunk mihez kezdeni vele, hacsak nem akarunk kettesben sírni a sarokban… és nem, nem akarunk ilyet. – Nee, a ruhát ne! – Próbálok visszatérni a régi folyamomba, de elméletben könnyebb ezt megtenni, egyelőre csak a kisebb beszólások maradtak. – Akkor minek rángattál bele. – Elsőnek jogosnak tűnik, majd belegondolok. -  Jó, talán lenne okod rá, de nem az egész miatt. – Mert abba ő rángatott bele, még ha a mocsok az enyém is volt, itt a hangsúly, az enyém volt és ő megpiszkálta.
Bárhogyan is, de abban is egy volt a véleményünk, hogy tenni kell valamit a szerelmesekkel, főleg a csajjal, mielőtt romantikusan beleroppanunk a nagy szerelembe. Megértettük, imádják egymást, minden tündibündi cukormázas habostorta cseresznyével a tetején, hát jó nekik, annyira elvannak a saját kis fantázia világjukban, hogy nem látják ami körülöttük van. Vaknak lenni áldásos tud lenni, vagy éppen halálos, de mi nem vagyunk azok, szóval okkal zavarhat minket a kéretlen jelenet. Ezért is ajánlanám fel olyan készségesen, hogy elintézem a csajt, lépjünk túl a gerlepáron, vagy lépjünk le… csak akkor ott a kérdés, hogy hová az éjszaka közepén. Vagy úgy általában. De mintha némi gyanakvást éreztem volna felőle, vagy csak az érzékeim csaptak be, ezen a ponton már egyik sem lepne meg. – Mégis hogyan? A jólbevállt belemászok a testecskéjébe és elhitetem vele, hogy amúgy nem is azt akarja tenni amit hisz, hogy tenni szeretne. Szóval azt miben jó vagyok. – Még ha most pont úgy is érzem, mintha a lelkemen átment volna egy úthenger, és vissza tolatott volna, mert elfelejtett valamit, mamamaci adott annyi motivációt, hogy talán elég erőm lesz kimászni Caraból át a csajsziba. – Mondjuk félek mit találok benne. Szerinted fertőző? – Nem pont így működnek a dolgok, tudom én is, de legalább eltereli a gondolatait arról, hogy hogyan is működhet a képességem. – Szóval megpróbálhatom elmanipulálgatni valamerre, vissza a szobába, ki a házból, vagy valami, csak ne legyen itt. Elsőre nem tűnik úgy, hogy vasakarata van, vagy kiemelkedő IQja, talán észre sem venne, de óvatos leszek, hogy ne gyanakodjon nagyon. Egy próbát megér, hacsak nincs jobb ötleted. – Mert felőlem mehetünk az ő terve szerint is, az nekem is kényelmesebb lenne, és elkerülném a hölgyemény közeli megismerését. – Már innen nem tetszik a lelke, ha gyanakodnál, tényleg... ilyen belülről is. – Szépen megnyomom az ilyen szót, bár talán análkül is tökéletesen értené mire célzok. Nyafogok, de ha nincs más, hajlandó leszek lépni, annyira finnyás nem vagyok, inkább csak szavakban, de gyakorlatban elvégzem a piszkos munkát is, ha kell. - Szerintem sikerülhetne.
Időközben a probléma kissebbik része megoldódni látszott, papamacinak – úristen, ez ragályos – az udvariassága volt a veszte, amit Cara gyönyörűen ki is használt. – Szép. – A játéka egész hiteles volt, főleg a korábbi produkcióihoz mérten, bár erre talán rásegített, hogy nem a csajjal beszélt. Ehhez a Petehez úgy tűnt kevesebb undor fűzi.
- Lehengerlően áll. – A tekintete egy pillanatra az oldalsó tükörre tévedne, talán, de csak talán, benne lehet a kezem a dologban? De ha sikerült is, csak egy pillanat volt az egész, mégis, arra elég, hogy megcsodálhassuk Cara színpadias ábrázatát. – Szóval, az én tervem, vagy a tied? – Már ha van neki jobb ötlete, a csaj tapadósabbnak tűnt, talán azért is, mert őt nem köti a munkahelye Carahoz.
reveal your secrets

Cara Pierce


Panelház - Page 2 Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
262
☩ Rang :
nincs
☩ Play by :
Olivia Wilde
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 12, 2020 8:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


☽I need an explanation

Lev & Cara
zene: When the Levee breaks  szószám: 1100 • Credit:

 

Azt hiszem tényleg súlyos hiba volt éppen Pete lakásához jönni. Mentségemre szóljon, az lebegett a szemem előtt, hogy legalább a fájó kezemet, minél korábban elláthassam, és arra nem gondoltam, hogy a történtek után igazából egy kis mentális nyugalomra lenne a legnagyobb szükség. A probléma az, hogy alap esetben is falra mászom Pete bigéjétől, na de a mai este után… Nagy kedvem lett volna a Levvel lefolytatott beszélgetés folyamán felgyülemlett feszültséget maximális hatékonysággal levezetni rajta. Nem feltétlenül fizikailag, de…. Áh, igazából fizikailag is… Nagyon szívesen megütöttem volna valakit. Persze nem azzal a kezemmel, amit már eleve lenulláztam, azzal, hogy angyalokkal támadt kedvem bokszolni. Igazából jobban belegondolva, mit kaptam eddig Levtől? Életveszélyt, egy szar cunamit a nyakamba, és egy remélhetőleg nem törött kezet. Mindezt úgy, hogy elméletben nem áll szándékéban ártani nekem. Jogosan merül fel akkor a kérdés, hogy mit tenne akkor, ha istenesen ki akarna velem baszni… Azt, hogy ilyen sok szaron ment keresztül, nem jogosítja fel, hogy minden emberrel úgy bánjon, ahogy vele tették. Én sosem ártottam neki, és a természetfelettiek sem zavarnak addig, amíg nem ártanak az embereknek. Ezek után viszont őt hova kéne sorolnom? Most ő is a gonoszok táborát erősíti, aki mindenkin bosszút akar állni az őt ért sérelmekért? Vagy csak egy szimpla áldozat, aki szeretné, ha békén hagynák, és csak saját magát védi? Nagyon nehéz ezt eldönteni. Többet kell megtudnom arról, amit rám zúdított. Persze szigorúan csak egy beszélgetés formájában, mert még egyszer nem biztos, hogy kibírnám ezt az élményt. Még így is, hogy sokkal jobban éreztem mentálisan magamat, nyomott hagyott rajtam ez az egész. Ezt a sok szörnyűséget, nem lehet egyik pillanatról a másikra elfelejteni. Ennek ellenére azt éreztem, hogy többet kell megtudnom. Pedig nem tartom magam mazochistának, inkább a hedonizmus híve vagyok. Mégis piszkálni akarom a darázsfészket. Azt hiszem tényleg kezelésre szorulok lassan… Erősen erre utal az is, hogy csak egy szimpla ölelést kaptam, bennem mégis zsigeri undort váltott ki az érzelmek ezen irányú kinyilvánítása. Engem egy nő ne ölelgessen, főleg, ha még a köztünk lévő viszony sem indokolja.
– Te akartál eljönni a fentiek földi kirendeltségéből. Hát, most üdv feltehetőleg a pokolban… – széles mosoly az arcomon tudattam a külvilág számára, hogy velem bizony minden rendben, és én is örülök, hogy itt lehetek ezekkel a csodás emberekkel. Őszinte gondolataim csak Levnek szóltak. Ő érezhette azt is, hogy szinte szét kellett feszíteni a szám, annyira nehezemre esett előadni, hogy ez az egész helyzet a kedvemre való.
– Inkább kihagynám a gyakorlás részt, és szimplán megelégednék azzal, ha nem taperolnának össze. Tuti, hogy a ruhámat is összekente valami szarral. – a bosszús gondolatot, csak Lev hallhatta, de kivételesen nem ő volt az kiváltója az érzelmeknek. Fejlődő képes vagyok… Vagy az is lehet, hogy csak óvatos. Nem tudom, hogy most miként kéne viszonyulni hozzá.  Könnyebb lenne dönteni, ha egy kicsit elvonatkoztatnék tőle és valami mással foglalkoznék. Mondjuk az egyik nagyszerű alkalmazottammal és a párjával… Csak ez valamiért, most még nehezebb, mint a Levvel való agybirkózás. De egyébként nyugtasson már meg valaki, hogy nem velem van a baj és ez a csaj tényleg maga a rémálom…
– Nos, most már biztos. Meghaltam, és ez az én személyes poklom. – ha nem a fejemben zajlott volna a beszélgetés valószínűleg egy hatalmas sóhaj is elhagyta volna az ajkaimat, de így csak maradt a mosoly, ami mostanra már az arcomra fagyott. A kedves vendéglátóink persze semmit nem vettek észre a dologból. Pedig Pete jól ismeri ezt a műmosolyt, de vagy nem vette észre, hogy ez van a háttérben, vagy csak nem foglalkozott vele, mert a kis ’mama macijával’ volt elfoglalva. Hogy a magánéletében mit csinál az nem érdekel, de a jelenlétemben igazán türtőztethetné a hormonjait, és eggyel határozottabban állíthatna egyet a csaján. Nekem itt piszkosul fájt a kezem, egy másik személy van a testemben, ez bige meg csak ecsetelgeti nekem gyönyörű szóvirágokkal és kedves kis történetekkel tarkítva, hogy az ő szerelme bizony milyen nagyszerű. Émelyítő. Valószínűleg Levnek is már zavaró lehetett a csaj, vagy csak kivételesen kedvezni akart nekem, de fel is ajánlotta, hogy megoldja ezt a kis problémát.
– Pontosan mire gondolsz? – alapesetben rögtön rá ugrottam volna az ötletre, de voltak fenntartásaim. Bármennyire is nem bírom a csajt, azt nem akarom, hogy valami baja essen. Éppen ezért is reméltem, hogy egy kicsit bővebben ki fejti Lev, hogy miként képzelte el ezt a rendkívül nemes akciót. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy legalább a csajt le kéne szerelni valahogy, mert így biztosan nem fogok tudni normálisan beszélgetni Levvel. Illetve előbb utóbb Pete-el is kéne kezdeni valamit, de azt biztosan nem engedem meg, hogy Lev a fejébe bújjon. Még a végén Pete kikotyogna valami hadi titkot, aztán akkor baszhatom, hogy eddig diszkréten megtartottam magamnak a legfontosabb információkat.
– Szükséged van még valamire Cara? – oh Pete, az én kedves emberem. Hát milyen figyelmes. Igen szükségem lenne valamire, még pedig, hogy a gerle pár lelépjen, de ezt még sem mondhattam. Előálltam inkább valami mással, ami az adott szituációban abszolút hiteles igényként merülhetne fel a részemről.
 – Most, hogy így kérdezed, egy pohár bor jól esne. – igazából víz is bőven megtenné, de a borral talán több időt eltölt, és lesz egy pár pillanatnyi nyugalmunk. Azonban a szerencse végre a kegyelmébe fogadott, mert pont sikerült egy olyan termékre igényt benyújtani, aminek beszerzése komoly logisztikát igényel.
– Öhm… Nincs itthon borunk. – az arcára némi szégyenérzet ült ki, és alapesetben egyből megnyugtattam volna, hogy semmi baj, nekem egy pohár vizecske is megteszi, de ha már adódott ez a lehetőség, akkor nem hagyhattam veszni. Még akkor sem, ha ezzel nem épp a kedvesebb oldalamat mutatom az alkalmazottam felé.
 – Semmi gond, végül is csak lehet, hogy a kezemet törtem el, abszolút nincs szükségem semmi másra ezen kívül. – némi csalódottságat erőltettem az arcomra, ha jobb színész lennék biztosan egy könnycseppet is elmorzsoltam volna, de így maradt a cinizmus. Pete láthatóan gondolkodott egy pár pillanatig, majd egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkait.
– Jól van, értettem. Szerzek valahonnan. – láthatóan nem volt túl boldog, de végül elindult a hálószoba felé, feltételeztem, hogy öltözni. A csaja erőteljesen belecsípett a fenekébe, mikor elhaladt mellette. Visszafogtam, az ábrázatot, ami ki akart ülni az arcomra, és a jól ismert mosolyomat vettem ismét elő.
 – Köszönöm Pete. Kedvességed határtalan. – szóltam immár az emberem hátához. Amint ki ért a szobából, és csak a barátnője magyarázott még mindig töretlen lelkesedéssel, ismét Levhez szóltam.
– Már csak a csajt kéne rendezni. Addig is üres tekintet, és bárgyú vigyor fel. – amint azt kifejtettem meg is jelent az arcomon az említett ’jelenet’. Semmi baj. Túl fogom ezt is élni. A kezemben honoló fájdalom egyből enyhébbnek tűnik legalább. Az agy sejtjeimet ért támadás minden mást elnyom…


reveal your secrets

Lev Swain


Panelház - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Okt. 09, 2020 1:00 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Nothing in the
cage of my ribcage
Emptiness is safe, keep it that way


Kilépve az épületből az esti levegő mintha segített volna, igyekeztem a légzésre figyelni meg a fájdalomra, ami a kezünkből áradt, sokkal kényelmesebb volt ezekben elveszni, mint a korábbi őrületben, amiről még mindig furcsán szorít a mellkasunk. Még hallottam a szívverésünk, ott lüktetett a fülünkben, minden másodpercben arról kiáltva, hogy mekkora idióta voltam amiért hagytam magam, amiért talán bosszúból ráerősítettem az egészre. Az kellett legyen, biztosan csak ezért volt, nem azért mert túl sok lett volna, nem lehet túl sok, hiszen még az út felénél sem tartok. Bárhogyan is, de Caranak rohadtul nem kellett volna akár sejtést is szereznie az egészről, de talán, csak talán, még meggyőzhetem arról, hogy ami megtörtént az nem is volt teljesen valós, talán elhinné, hogy csak a képességem ereje volt, és nem valami mélyebbről jövő, valami fájdalmasan őszinte amiről nem szabadott volna tudomást szereznie? Mindkettőnknek jobb lenne, ha meggyőzhető lenne az utóbbiról és soha többé nem tennék említést róla, pont ezt kellene tenni, elfelejteni ezt az estét, mintha sosem történt volna meg… de meg tudjuk tenni? Csúnyán elszabadultam benne, nem biztos, hogy a kéretlen élményt ilyen egyszerűen hajlandó lenne meg nem történek tekinteni… még akkor sem, ha tulajdonképpen miatta is történt, ő volt az aki rájátszott, bár nem tudhatta mi fog történni, megtörtént. Egy idióta vagyok, amiért gyengének mutatkoztam előtte, el kellett volna engednem a büszkeségem és megpróbálni visszafogni magam, úgy talán még maradt volna valami belőle – a büszkeségemből ugyanis minden józanodó gondolattal egyre kevesebb maradt. El kellene mennem, itt hagyni, úgysem találna meg még egy ideig, tulajdonképpen el is hagyhatnám a várost pár hétre, vagy valami… de úgy talán csak gyanúsabb lesz az egész. Fáj a fejem, túl sok gondolat, túl sok érzés… józanodni kezdek, de így most a valóság nehezedik rám. Az emlékeket legalább nem láthatta, de így is sokat átélhetett, el kell hitetnem vele, hogy csak jól felállított illúzió volt az egész, hiába tűnt annyira fájóan valósnak, átverés volt mind. Talán mégjobban utálni fog miatta, de számít az már? A korábbi terveimnek lassan amúgy is annyi, ha nem fogom tudni valahogyan helyretenni a dolgokat, aligha találkozhatunk újra.
A fájdalom már kevésbé éles, lassan tompa súllyá alakul a vállainkon, egy nehezékké, amit minden lélegzetvételünkkel érzünk, amit eldobnánk, de nem lehet… mert nem engedem. Azon kellene gondolkoznom, hogy hogyan hozom helyre ezt az egészet, de helyette lekötnek azok az ostoba emlékek amikhez a ragaszkodásom más aligha értené meg, haszontalannak, sőt őrültnek neveznék… Cara számára viszont egyszer csak elérkezik a várt enyhülés, de nem azért, mert valóban elengedtem volna bármi fájót is, hanem azért, mert kitisztult annyira a fejem, hogy elszakadjak tőle, őt engedtem el az emlékek helyett, azokat még mindig közel tartottam, őket láttam magam előtt újra és újra ahelyett, hogy a mostani helyzet megoldásával töltöttem volna az út hátralevő részét.
Így, hogy Cara irányított, még maradt egy kis időm összekaparni magam, szerencsére beszélni már neki sem volt kedve, bár a csend is nehéz volt, a szavakhoz még korai lett volna. Mit is mondanánk? Fogalmam sem volt arról, hogy hogyan lehetne elkezdeni egy ilyen beszélgetést… Végül mégis én voltam aki megtörte a csendet. A hangomon még én is meglepődtem egy kicsit, azt hittem, sikerül majd valamivel összeszedettebbnek hangzani… de a válasza még szinte ennél is meglepőbb volt. Talán csak azért volt kedves, mert még ő sem tette teljesen túl magát a történteken, talán ő sem tudja mit mondjon, csak azt, hogy ezt most nem kellene így hagynunk. Vagy pedig még mindig bosszút akar állni a bárban történtek miatt… ha így van, akkor kellemetlen, mert egy újabb dolgot írhat a számlámra. Még ha magának is kérte, ki tudja mi van fejében… én csak az érzelmeit érem el, de egyelőre inkább nem nyújtóztam feléjük, a korábbi kapocs elég volt még egy időre.  – Ja. – Tényleg, a kezünk, még mindig fáj. Egy ideje már szinte fel sem tűnt, de most, hogy újra szóba került, mintha felerősödött volna…
Nemsokára a “vendéglátónk” is előkerült. Elsőre még nem volt gyanús a helyzet, csendben lapultam a sarkamban ahogy azt illik, békén hagyva Carát és a testét, beérve azzal amit ő akart tenni, csak akkor zavarva meg miután hozzám szólt. – Annyira rossz? – Naivan hangzott el a kérdés, éreztem a nemtetszését, de egy ölelés, ennyibe még nem halt bele senki, pár pillanat és vége, igazából ő volt az aki furává tette az egészet a merev tartásával. És mi volt az a hátpaskolás? - …ezt gyakorolnod kell. – Nem mintha annyira az ölelések szakértője lennék, de ennél azért jobb vagyok. A megjegyzés kivételesen nem volt gúnyos, ennyi volt csak, egyszerű ténymegállapítás. Az érzelmei okára viszont nemsokára meg is kaptam a választ. - …hová hoztál? – A hangszín elárulta, hogy nem a tényleges helyre vonatkozott a kérdés, sokkal inkább a helyzetre. A korábbiak után egy ilyen beszélgetésre tényleg nem sok energiám maradt, a nyomok alapján talán neki sem. – Szerintem nem tűnne fel neki, ha csak mosolyognál és bólogatnál. – Vagyis, ezt hittem, amíg meg nem éreztem, hogy milyen mosolyt szabadított a nőre. - …lehet, hogy a mosoly mégsem jó. Mondjuk nem úgy tűnik, mintha zavarná. – Inkább úgy tűnt, nem is érdeklik az ilyen részletek, még talán a “papamaci” figyelmeztetésére is. Ez már szinte nekem kellemetlen… komolyan vannak olyam emberek, akik ilyen beceneveket aggatnak egymásra? És el is viselik? És… mások előtt is használják, mindenféle gúny nélkül? – Hízelgő. – Az elmúlt percekben most először éreztem volna késztetést egy gyenge mosolyra, de visszafogtam mielőtt még megjelenhetett volna, így csak Cara érezhetett egy pillanatnyi, igencsak gyenge jókedvet, de ha nem figyelt eléggé, könnyen figyelmen kívül hagyhatta. Például a kezéből áradó fájdalom könnyedén semmissé tehette. – Nekem lenne egy módszerem rávenni mamamacit, hogy elhallgasson, de nem tudom mennyire értékelnéd. – Ha érti mire gondolok. Megszállhatom csendben, és megpróbálhatok minél kevesebb feltűnéssel hatni rá, rávenni, hogy elvonuljon és ami még fontosabb, elhallgasson egy időre. De felmerül az a kérdés, hogy biztosan akarnánk, hogy abbahagyja a fecsegését ezen az idegesítő hangszínén? Mert az azt jelentené, hogy azonnal rátérhetnénk a lényegre, feltéve, hogy papamaci tudja mikor kellene hallgatnia.
reveal your secrets

Cara Pierce


Panelház - Page 2 Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
262
☩ Rang :
nincs
☩ Play by :
Olivia Wilde
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Okt. 08, 2020 1:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


☽I need an explanation

Lev & Cara
zene: When the Levee breaks  szószám: 1318 • Credit:

 

Pusztító örvényként kavarogtak bennem az érzések. Olyan vihar tombolt bennem, ami elől nem volt menekülés, bármennyire is próbáltam kiszakadni a valóság börtönéből. A fekete fellegek már rátelepedtek a lelkemre, és azt éreztem, hogy sosem fogom már látni a napfényt, és nem marad más csak a kín, ami előbb utóbb elevenen felemészt. Sok mindent átéltem már korábban, voltam már mélyponton, de az semmi volt ehhez képest.  Ha már nem tudom legyűrni a fájdalmat, akkor menekülni akartam, magam mögött hagyni mindent, eltemetni a mocskot, elpusztítani mindenkit, aki bántott, véget vetni az életemnek, bármit csak múljon el végre. Éppen ezért is hagytam eleinte Levnek, hogy vezessen, bárhova csak el erről a helyről, ami annyi fájdalmat okozott, ami megtestesít mindent, ami rossz ezen a világon. Csak a fizikai fájdalomra való koncentráció hozott némi enyhülést, így tudatomat próbáltam arra összpontosítani és a lehetséges kezelésre, mintha a kezem meggyógyítása képes lenne a lelkemen ejtett sebet is beforrasztani. Hiú ábránd talán, de valamit tennem kellett, mert ezt az állapotot képtelen voltam tovább elviselni.
Ahogy határozott léptekkel haladtunk előre, először céltalanul, éreztem, hogy egy kicsit mintha enyhülne a nyomás. A kezem viszont egyre jobban sajgott. Nem törhetett el, annak sokkal jobban kéne fájnia nem igaz? Csak egy kis jégre van szükségem. Azt pedig hol találok? Otthon. De nincs az a pénz, hogy Levet elvigyem a lakásomhoz. Igazából csak azért nem tiltakoztam foggal és körömmel a jelenléte ellen, mert egy halovány, bűntudat szerű érzés is elszabadult bennem, miután beláttam, hogy ezt a sok mocskot, valószínűleg én hoztam ki Levből. Ha nem tombolt volna bennem harag még talán bocsánatot is kértem volna tőle. De így csak egy dologra koncentráltam, elmenni valahova, ahol jegelhetem a kezem, és reménykedni abban, hogy hamarosan jobb lesz.
Rövidesen tehát átvettem az irányítást, és az egyik emberem lakása felé vettem az irányt. A legközelebb Pete volt, aki, ha minden igaz, most a barátnőjével él, szóval biztos nem lesz kifejezetten boldog, ha megjelenek, és belezavarok az állandóan tomboló romantikába. De magasról leszarom… Csillapítanom kell a fájdalmamat, és előbb vagy utóbb Levvel is meg kell beszélnem a történteket, mert a köztünk honoló néma csend csak még elviselhetetlenebbé teszi ezt az egész helyzetet. Én viszont biztos, hogy nem fogom megtörni a némasági ’fogadalmat’. És egyelőre a bocsánat kérésemet sem fogja megkapni. Majd, ha már tiszta lesz teljesen a fejem, és csakis a saját érzéseim kavarognak bennem, akkor megfontolom. Addig viszont elégedjen meg azzal, hogy nem rontok tovább a helyzeten. Pedig nekem is könnyebb lenne, ha vissza zúdíthatnék rá mindent. Oh, bizony. Semmi nem esne jobban, mit vissza lapátolni a szart, és kiszabadítani magamat, ebből a fertőből, amit rám zúdított. Azonban túlságosan intenzív volt ez az élmény, hogy ilyen könnyen szabaduljak a hatása alól. Hát csendben maradtam, amíg nem rendeztem a gondolataimat.
Néhány fojtogató kilométer után meg is érkeztünk Pete lakásához. Meggyötört léptekkel küzdöttem le az előttem elterülő lépcsősort, majd a megfelelő ajtónál finoman bekopogtam az ép kezemmel. Először nem érkezett válasz, így kénytelen voltam eggyel határozottabban bedörömbölni, ha célt akarok érni. Lev ekkor végül megtörte a csendet, és diszkréten érdeklődött, hogy hova is jöttünk. A hangulatom már sokkal békésebb volt a korábbiakhoz képest, ezért úgy döntöttem, hogy most tisztességes választ fog tőlem kapni.
– Ez az egyik emberem lakása. Jegelni kell a kezemet, mert egyre jobban fáj. – válaszoltam neki immáron csak gondolatban. Mostantól különösen kell ügyelnem arra, hogy ha valamit közölni akarok vele azt csak neki címezzem. Pete megbízható ember, de nehezen viseli a szokatlan dolgokat, így nem lenne tanácsos felfedni előtte, hogy a főnöke bekattant. Az igazságot, meg még kellemetlenebb lenne neki feltárni, mert nem kifejezetten rajong a természetfeletti lényekért, és könnyen meglehet, hogy erőszakkal próbálná meg kiűzni belőlem Levet. Azt pedig nem engedhetem, mert túlságosan sok minden történt, ahhoz, hogy magyarázat nélkül elengedjem. Mint ahogy nem sétáltathat bele egy életveszélyes szituációba, úgy a szaros bilit sem öntheti rám indoklás nélkül. Pár pillanattal később mozgolódást hallottam, és hamarosan nyílt is az ajtó, ami mögött a félmeztelen Pete-et találtuk. Fasza. Tehát itt van a csaja is.
– Oh. Hello Cara. Azt hittem, hogy ma szabad napom van. Valami gond van?   – az arcán őszinte döbbenetet láttam. Tényleg nem szoktam túl gyakran csak úgy felugrani hozzá. Igazából csak üzleti ügyben szoktam meglátogatni. Hát ez most kivételesen nem az.
 – Szevasz. Kéne egy kis jég. Volt egy kisebb balesetem.  – az orra alá toltam a sérült öklömet, ami mostanra egyértelműen elszíneződött. Természetesen azt nem állt szándékomban rögtön közölni vele, hogy a seggébe fogom ezt feldugni, ha nem siet, mert annyira fáj mostanra. Ezt az információt ráérek akkor közölni vele, ha ténylegesen megvárakoztat.
– Huh, basszus gyere be és ülj le. Mindjárt hozok valamit. – a szívélyes invitálást egy erőltetett mosollyal háláltam meg, majd gyors lépteket követően birtokba is vettem a kanapét. Nem telt el kettő másodperc, és egy „papa macim ki az” kérdést követően elő is került a hálószobából, Pete barátnője. Kedves mosoly jelent meg az arcán, amikor észrevett.
– Áh, Cara, te vagy az? De örülök, hogy látlak. – a bige már el is indult felém, és szélesre tárta a karjait. Oh, bazd meg. Csak ezt ne… Pedig de. Sebes léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot, és már a szorosan ölelő karjait találtam magam körül. Nem tudtam leplezni a fintort, amit ez a ’szeretet’ kiváltott belőlem, és csak annyira voltam képest, hogy sután hátba veregettem őt az ép kezemmel.
– Azt hiszem ezt nem gondoltam át… – közöltem ezt immáron csak Levvel, mert némi magyarázatra szorult, hogy miért is kerített hatalmába az undor ilyen hirtelen. Nem tehetek róla, de nem bírom elviselni az ilyen kitörő érzelmeket. Ez a mézes-mázas stílus ki hoz a sodromból. Nem is voltam képes túlsokáig magamban tartani a bosszúságom.
– Jön már az a jég Pete?  – kérdeztem az emberemtől, némileg megemelt hangszínen, és a célt végül elértem, mert hamarosan meg is érkezett egy csomag fagyasztott valamivel a kezében. Az utánfutója közben neki állt elmesélni, hogy milyen ’csudi szuper’ napot töltöttek együtt, és milyen hálás nekem, hogy szabadnapot adtam az ő kis ’papa macijának’. Résztelesen kitért még arra is, hogy milyen ’ruciban’ tette mindezt, és hogy mennyi ’irtó cukker’ emberrel találkoztak a parkban. Visszanyeltem a feltörő gyomor tartalmamat, és a fagyasztott szart jó erősen rányomtam a kezemre, mert még a sérült öklömre nehezedő nyomás is kellemesebb volt, mint ezt a csajt hallgatni.
– Basszus, így nagyon nehéz lesz folytatni a beszélgetésünket. Ennek a libának be nem áll a szája… – címeztem ezt megint Levnek, mert biztos ő is érezte már, hogy egyre feszültebben mocorgok a kanapén.
– Ez csodásan hangzik.  – egy inkább vicsorra hajazó műmosolyt került fel az arcomra, de ez a nő persze még így sem vette észre, hogy színtiszta gúny tört belőlem elő.  Csak mondta és mondta és mondta, és még akkor sem hallgatott el, amikor Pete finoman a hátára tette a kezét, és próbálta jelezni, hogy lassan vissza kéne vennie a mókából. Egy fáradt sóhaj csúszott ki az ajkaim közül, de még tartottam magamat. Felemeltem a tekintetem, bármit, csak ne kelljen ezekre néznem, és akkor vettem észre, hogy egy hatalmas tükör van a szemközti falon. Alaposan megvizsgáltam az ábrázatomat, és kisebb sokként ért, hogy még annál is szarabbul nézek ki, mint amire számítottam. Tényleg fasza. Inkább el is fordítottam a fejemet vissza a kezemre, és a Levvel való beszélgetésbe menekültem.
– Bármilyen hihetetlenül hangzik is, de ezek után őszintén mondhatom, hogy a te társaságod nem is olyan rossz. – most kivételesen szemernyi irónia sem volt az Levhez intézett szavaimban. Bár nem hiszem, hogy túl nagy bóknak nevezhető az, hogy kellemesebbnek tartom a vele való csevejt, mint ennek a csajnak a puszta létezését, de legalább őszinte voltam. Most már csak lekéne rázni, ’papa macit’ és ’mama macit’, hogy legyen egy kis nyugalom. A történtek után igazán rám férne, és biztos vagyok benne, hogy Lev sem tiltakozna a dolog ellen. Vagy legalábbis ajánlom neki, mert ez után az élmény után azt hiszem jön nekem eggyel. Mondjuk én is neki. Minimum egy bocsánat kéréssel. Azt azonban nem kapja meg tőlem olyan könnyen.


reveal your secrets

Lev Swain


Panelház - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 07, 2020 4:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Nothing in the
cage of my ribcage
Emptiness is safe, keep it that way


A beszélgetés lejtőnek indult, találkozunk pillanata óta sokadjára már, de erről a pontról már nehezebb lesz visszamászni, mint bármelyik korábbiról. Hagytam elveszíteni a fejem, feltörni azokat a sebeket amiket titokban kellett volna tartom előle is, akár mindenki más elől. De rosszkor jött, ha korábban találkoztunk volna kevésbé zavart volna, de amióta Beelzebubra várok a megszokottnál is nehezebb nyugodtnak maradni. A napok telnek, még nem talált rám, de érzem a nyomait, még ha nem is áll előttem, az ujjai melege ott a nyakam körül, szorul és feszít, a bőrünk is éget, kényelmetlen Cara teste, de ahhoz gyenge vagyok, hogy elmeneküljek. Túl gyenge vagyok és pont ez gond, mindig is ez volt a gond. Kérdeznem kellett volna még Seymourról valamit, bármit, de visszafordulni már innen is késő. Mindig minden késő… Nem tudja mi tesz boldoggá, de azt igen, hogy mi nem… Késve válaszolok, vagy talán nem is, próbálok másra figyelni, de túl sok, a díszes minták, mosolygó angyalok, keresztek és szentek képei minden oldalról minket figyelnek… mindig ennyire meleg volt idebent?
Szórakozik. Sokadjára ismétlem magamban az egyértelműt, mintha olyan nehéz lenne elhinni, pedig csak elviselni az. Feladni viszont úgy tűnik nem akarja, én pedig hasadok tovább, mégis, szinte észre sem veszem, mennyire elszabadulni készül szinte minden amit eddig olyan gondosan óvtam. A korábbi szóváltásaink szinte jelentéktelennek tűnnek, a gúnyos megjegyzései egy részét amúgy is szó nélkül tűrtem, naivan híve abban, hogy ami utána jön majd jobb lesz. Tévedtem. Mindenkinek jobb lett volna, ha a az idegesítésem helyett Seymourról faggatom tovább, eljátszom még egy ideig a tudatlant, talán a végén mégis elárulva, hogy pont ő az akitől távolságot kellene tartania… de talán már nem sokáig. Talán az a helyzet is pont olyan gyorsan csap át valami teljesen másba, mint ahogyan az velünk is megtörtént. A bosszantása talán ártatlanabbnak indult ennél, de lavinát indított el vele, valamit ami már régóta érett, és most végre előtört egy darabka. Valami megtört, talán rég törött volt, mégis próbálom egyben tartani, úgy téve, mintha rendben lenne, mintha össze lehetne még ragasztani a részeket… de a valóság az, hogy ebből már nem lesz egész, ennek a darabjaira kell hullania ahhoz, hogy újjáépülhessen. Nem állok rá készen, de már alig maradt időm rá, kénytelen leszek szembenézni vele. Ma, holnap, vagy holnapután… talán utána már nem lesz ilyen nehéz cipelni, akkor majd más terheim lesznek, ha nem is lesz jobb, más lesz, egy esély, akármi ezen a ponton.
Talán pont én szorítom össze az állkapcsát olyan erősen, rá is haragszom amiért ezt tette velem, amiért ő volt az utolsó löket amitől minden elszabadult… rosszabb is lehetett volna ez tény, de nála pont nem kellett volna gyengének mutatkoznom. Még ha a részleteket nem is ismeri, az érzést már igen, és ez is sok, túl sok… a hiányos információk néha veszélyesebbek tudnak lenni, mint a teljes kép, hiszen az emberek ilyenkor kezdenek találgatni és elméleteket gyártani, miközben olyan dolgokra is rájöhetnek, amik a teljes képet figyelve a háttérbe szorulnának. Teljes részletekre viszont hiába is várna, talán kíváncsi sem lenne rá, egyelőre lefoglalja őt is ami engem, az érzelmeink különös elegye, ahogyan megszűnik a határ köztünk és önkéntelenül vezetem bele évek fájdalmába és haragjába. Talán neki sem idegen, talán ő is kapott eleget az élettől, mint még sokan mások, de a különbség az, hogy azokat a pofonokat darabokban osztja az élet, de ez most egyszerre zuhant a nyakába, még ha voltak is jelek, hogy közeledik, azt mégsem sejtette, hogy érezni is fogja. A mosolya gyorsan semmivé vált, mintha sosem létezett volna, talán tényleg így volt, csak képzelődtük, hogy valami kellemes is születhetne ebből a beszélgetésből.
És még engem okol. - Bocsánat, hogy nem volt kedvem oldalas részleteséggel kifejteni, hogy miért nem jó ötlet felbaszni valakit akivel egy testben vagy. – Váratlanul fogom vissza a hangomat, bár a hangerő már közelíti egy beszélgetését, minden szó olyan feszült merevséggel tör elő, mintha bármelyik pillanatban robbanhatna. Mert így is van, a fájdalom nem vette még el minden erőm, a ráeszmélés utáni béna csend csak pillanatokkal később érkezik majd, most még nagyon is maradt erőm dühösnek lenni és felégetni az egész istenverte templomot, ha úgy alakul. De egyszer az égető érzés is enyhülni látszik, bár a vörös köd lassabban oszlik szét, egyszer elfogynak az emlékek, vagy legalábbis rájövök, hogy nem tölthetek túl sok időt nyafogással, mint egy gyerek, az nem segít túlélni, ha túl közel tartod a sebeidet… de én nem engedhettem meg, hogy örökre elengedjem a fájdalmam. Nekem szükségem van rá, hiszen csak az maradt nekem, csak az jutott nekem, csak azon keresztül élhetek túl… most mégis megpróbálom összecsomagolni ami maradt belőle, Cara már így is kapott eleget… túl sokat.
Elindulok vele mielőtt még teljesen fel is foghatná, de úgy tűnik egyelőre nem is akar ellenkezni. Legalább egyszer okosan tesz valamit, most tényleg egy ilyen veszekedésre lenne a legkevésbé szükségünk. A kezünkre tényleg ráfér egy adag jég, vagy akár kettő is… bár nem pont ezért indultam, legalább mindketten menni akartunk. – Talán nem tört el… - Még az előzmények hatása alatt voltam annyira, hogy ne tudjam eldönteni mennyire komoly a helyzet a kezével… bár tulajdonképpen nem is az én problémámnak kellett volna lennie… a kirohanásom után mégsem léphetek le szó nélkül. Bár talán a további beszélgetés csak rontana a helyzeten… de van ennél lennebb? – Tökmindegy hová megyünk, csak el innen. – Még mindig inkább morgás a hangom, mint emberi beszéd, de még kivehető annyira, hogy megértse. Szinte már meglepő, milyen sokáig hagyja, hogy vezessem előre, de nem teszem szóvá , sőt, örülök valahol, hogy az én dühödt lépteimmel haladunk, kevés vigasz, de tétlenül ülni a testében képtelen lennék. Amikor mégis át akarja venni az irányítást, hagyom neki, bár kicsit sem tetszik, most különösen nem… az út további részén viszont nem szívesen beszélnék vele. Meghúzom magam a teste egy csendes kis szegletében, hagyom, hogy a gondolatainkba merüljünk, már amennyire tudjuk azt miden után… fogalmam sincs innen hogyan tovább. Felhozni sem lesz jó, de hagyni is veszélyes, a gondolatai veszélyesek lehetnek.
Az esti levegő és a beálló csend segít lenyugodni, vagy ha nem is legalább eltompulni annyira, hogy elzárjam magam Caratól amire végre megállunk egy ajtó előtt, már csak a fájdalmunk közös. - Hol vagyunk? - A hang a fejében szinte meglepően halk, nem gyenge, inkább fáradt. Valakinek a lakásához érkeztünk, ez egyértelmű, de valamiért azt nem hinném, hogy  sajátja. Ez viszont felveti azt a kérdés, hogy akkor hármasban kívánta folytatni? Vagy nem is akarja? Mert elküldeni még ő sem küldött el, de talán csak azért, mert a fájdalomra figyel még mindig.
reveal your secrets

Hell or Heaven


Panelház - Page 2 VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1136
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 16, 2020 4:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


***
Szabad a játéktér
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 24, 2019 8:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Family business
Athan&&Rory  • Credit:
Igazán érdekes a kapcsolat leviatán és leviatán között, ez így van a kezdetek óta. De mit várnál egy veremnyi sziszegő kígyótól. Persze vannak a testvéreim között azok, akiket nem csak elviselek, de még egészen kedvelek is néha napján. Athan sosem volt ilyen. Nem kifejezetten tett ellenem semmit, az, hogy sosem álltunk közel egymáshoz és mindig ott volt a kimondatlan, ám ellenséges szikra valójában az én hibám. Már ha hibának lehet nevezni. Sosem mondtam ki, de titkon mindig is féltékeny voltam az anyánktól kapott figyelmére. Ő miért kapta meg azt a figyelmet és én miért nem? Annyira, de annyira vágytam rá. Andariel árnyékából persze rég kiléptünk és mindannyiunk életében legfeljebb egy rossz emlék és jó vacsora képében díszeleg, de azért… vannak tüskék, amik benne maradnak a kígyóban. Szóval igen, nevezhetjük viccnek is, hogy épp őt látogattam meg. Főleg, hogy a Ládában töltött „évezredek” alatt is többnyire elkerültem az öcsémet. Bár ez utóbbi nem egy kiemelhető dolog, hisz mind így voltunk egymással. Most mégis talán… nem is tudom. Készen állok rá, hogy barátkozzak vele? Ő akarna még egyáltalán? Az egyre érdekesebb kanyarulatot vevő gondolataimnak véget vetek egy nagy sóhajjal és az illúziót azzal együtt megsemmisítve öltök formát.
- Azt mindjárt gondoltam, hogy nem vártál. – Van némi kárörvendés a hangomban, de ezen hamar túllendülök. A vállam felett a nekem kínált székre pillantok, hezitálva, hogy helyet foglaljak-e vagy ácsorogjak még egy darabig. Végül leülök, de fellelhető némi feszültség a tartásomban. – Ne aggódj, csak én jöttem, nem hoztam magammal a pereputtyot. Ám mielőtt a tárgyra térnék, meg kell kérdeznem az ügy kényessége lévén. Mennyire védett a hely? Tudunk itt beszélni… kényes dolgokról, vagy vegyünk egy sétát a város falain kívül? – Athan akármilyen ártatlan bumburnyáknak tűnik, tudom, hogy nem az. Felteszem rég levédte a helyet, csak épp a magafajtára nem gondolt. Felesleges is lenne, hisz egy oldalon állunk. Elméletileg. De azért jobb biztosra menni. Végül mielőtt a tárgyra térnék, meggondolom magam és hagyom felszabadulni azt az apró, szórakozott kacajt, ami a mellkasomat nyomja.
- Őszintén szólva, fogalmam sincs, kibe botlottam bele, de azt hiszem szerveztem neked egy randit holnapra. Ó, ne aggódj, abszolút szolid voltam.


reveal your secrets

Athan


Panelház - Page 2 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 24, 2019 1:42 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Blood of my blood
────────────── ──────────────
@Rory - 779 - kopogni illene
A könyv fölé görnyed, lábán fél pár cipő, félig kész és mégis, megáll és leköti magát. Olvassa a régen leírt sorokat, az idő nem bánt szépen vele, az elülső oldalak már megfakultak de mit sem számít, azok úgysem kellettek. Indulni készül, vadászni, magának jót keresni, apró ötlete és hiányérzete éhsége mély és amúgy is, a kis rejtekhelye, ami messze innen, új holmikra vágyik. Nem ostoba, hogy a városba hozza azokat, amik egyből lebuktatják, egyetlen jele van csak, de azt sem reklámozza, a többi pedig... maradjon az ő kis titka. Elég jól védi, már csak a környezet is segít neki, az apró csapdák és az erő, vagyis bűbáj, amely végképp eldugja titkait a kíváncsi és kotnyeles orrok elől. Az meg él, ameddig nem szűnik meg a saját mágiája, ameddig ő maga is, tehát... Végképp lemerülni meg nem tervez, így aztán felesleges aggódnia, vagy ha kell, akkor majd azt is megoldja. A könyv mellett egy másik is pihen, és ez talán meglepőbb, mint egy kölcsönzött, szebb néven lopott, régi kötet, amelybe átkokat és egyéb jókívánságokat véstek le. Utóbbi viszont csak egy egyszerű, az akkori legújabb kiadása egy komolyabb biológiakönyvnek, fogalma sincs, hogy a természet merre alkotott ennyi idő után, a fejezet pedig a kígyóknál pihent meg, szinte ronggyá lapozva, mert amúgy réges-rég elázott saláta csak, de a lényeg kapható. Csak válogat, olyan ez, mint régen az áruházi prospektus. Mi a kínálat, mennyiért és persze hogy mutat. Ő meg csak házi kedvencet válogat, aranyosat és szépet, olyat, amelytől elakad a lélegzet, talán szó szerint. Lehet, ő lett szentimentális ennyi év után és kezdi el hiányolni kedvenceit, amelyek mindig körbevették, vagy egyszerűen magányos és valakihez beszélne, aki mégsem válaszol. Egy hű barát, akin ujjait végigsimítva elütheti az időt. Vagy csak érezné, hogy van itt még egy élet. Egykor hatalmasabbakat volt képes alkotni, mint amit ez a vacak könyv le mer írni, de képtelen rá. Még egy siklót sem képes, és ez éktelen haragra gerjesztette, rég nem érezte, vagyis, idekint még nem. Régi ismerős, a ládai korai éveiben pusztította őt, gyilkolta idegszálait és most megmutatta, hogy ott van az még és lehetne is használni, csak hát, nem volt eddig indok. És mégis, most akadt. Tehetetlenség. Így ahhoz nyúl, ami használható. Csak kell hozzá alany, hogy meglássa, túléli-e. Ennek okán készül indulni, begombolja a nadrágot, mégse csússzon ülepe alá, ahogy az egy időben divat volt, tiszta felsőjét félredobva egy bejáratott darab pihen rajta, de még nem tette teljesen tönkre. Fél lábán bakancs, a másikon még semmi. Nem is kell nagyon, az öltözködés még mindig nem a legjobb mestersége. Mit tud ő, hogy mit művelnek képével, arra emeli fel csupán a fejét, hogy megérzi a másikat. Ajkaira fintor ül ki, de mi köze hozzá, mit művel, ameddig nem ront el semmit. Eltűnik és akkor nem lesz kedve vele vacsorázni sem, most nagyon akarja azt, amit, ne tartsák fel, vissza kell érnie időben, mert még edzeni is kell. Bahh. Sosincs semmire ideje! A harmadik könyv egy atlasz, csak hogy belője, hogy tud kimászni, de tudja, olyan lehetetlen találni azonnal valamit, hogy készül arra, csak sokadjára lesz alkalma, hogy legyen is jussa. De az első a legnehezebb. Aztán kiegyenesedik, épp emeli a lábát, hogy a másik bakancsba dugja, amikor...
A kulcsra zárt ajtó kattan egyet. Egyből megfeszül, mint valami vad, sőt mi több, tekintetét szegezi az ajtót, elkapja az erőt és káromkodik egy sort. Hát csak nem idejött?! Egyenesen? Egy pillanatra nem figyelt, máris a család szakad a nyakába. Pedig kedve lenne ujjai közé hívni az angyalpengét, a sima, hűvös fémet, de... nem, moderálja magát. Lerúgja a másik cipőt a lábáról, a könyveket egy intéssel küldi a szoba másik felére, mire belép... önmaga.
- Ez most valami vicc – nyögi ki, kezét leeresztve bámul magára. Nem rossz, nem rossz, ritkán néz tükröt, de így már érti, miért hiszik azt, ami. Kedve támadna nevetni, de nem teszi. Csak bámulja, ahogy eltűnnek vonásai és Rory képe sejlik fel. Mosolyt húz arcára. Remek.
- Jó, ügyes volt és jó csel, hogy ebben jöttél – elismerően rázza ujját felé, így aztán senkinek nem tűnhetett fel az idegen arc. Reméli, csak erre használta. Majd kiderül...
- Minek köszönhetem a látogatásodat szerény hajlékomban, kedves testvérem? Nem vártam... egyikőtöket sem – és mert ő egy marha, hát már rég meg kellett volna találni a rúnákat ide is, amelyek végképp elrejtik. De ő csak egy, a többi elől még lehet. No de majd máskor. Mivel nem kell visszafognia magát, intésére kényelmesen csusszan ki a szék, úgy, hogy a másik, amelyre most ő ül le, szembe legyen vele. Nyilván nem csak azért jött, hogy megnézze, eszik-e rendesen és fel van-e takarítva. Nem. Ők sosem ok nélkül jönnek, nem olyan család.
- Foglalj csak helyet és érezd magad otthon.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 27 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 23 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2