Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Autósmozi maradványai •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Autósmozi maradványai VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1058
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Feb. 16, 2020 11:59 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


***
Szabad a játéktér
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 07, 2019 11:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Úgy lopakodok közelebb hozzá, mintha legalább félnivalóm lenne; és össze is rezzenek, mikor roppan a válla, de még mielőtt felém fordulna, visszarendezem a vonásaim a lehető legártatlanabb arckifejezésbe, ami csak telik tőlem. Pedig nem kéne fenyegetve éreznem magam, mert nem csinálok semmi rosszat; de megelőzésképp mégis a levegőbe emelem a kezeim, megadóan, mert hát... gerinctörés. Igen.
Valahol emlékeztetem magam arra, hogy puszta kézzel képes lenne kettétörni; mondjuk az a penge a kezében sem néz ki túl biztatóan, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik le hatalmas kő a szívemről, amikor elteszi azt végül. Nagyjából ugyanekkor engedem is le a kezeimet, és egyáltalán nem azért, mert az íjat a levegőben tartani hosszú távon fárasztó lenne; már csak a szarkazmusa is enyhít a szituáción, valahol valami abszurd módon megnyugtató a tudat, hogy rendelkezik ezzel az egy tulajdonsággal, ami annyi angyalból hiányzott. A többség valószínűleg jól lecseszett volna azért, hogy ilyen hangnemben mertem megszólalni; nem emlékszem már, kitől hallottam ezt korábban, de igaz volt, hogy az angyalok többségének nem volt humorérzéke, vagy ha mégis, akkor annyira ártatlan és prűd volt, hogy lehetetlen lett volna bármit is kezdeni vele. Bár lehet, ez már csak az én egyéni szocproblémám, hogy átvettem az engem körülvevő emberek humorérzékét...?
- Megmelengeti a kicsi szívem, hogy értékeled a szavaim. - Szórakozottan nevetek egy aprót, lassan ingatva meg a fejem; tudom ám, hogy minden szavát a szarkazmus itatja át, én sem gondolom ám komolyan, amit mondok, de egy picit talán még élvezem is azt, hogy csipkelődhetek vele. Pedig amúgy ez általában az egyenes út szokott lenni odáig, hogy valaki jól eltörje az orrom; nem, mintha ilyen gyakran lett volna, az orrtörés helyett általában egyenesen felnyársaltak, és azt hiszem, két kezemen sem tudtam volna már megszámolni azt a rengeteg fegyvert, ami valamikor "végzett" már velem. Mondjuk sosem definitíven - és azt hiszem, ezt belőle sem kéne kiprovokálnom. Mármint azt, hogy felnyársaljon valamire. Pedig amúgy... Khm.
- Jó, ebben mondjuk igazad van... Csupán kár, hogy szavaik gyakran bizonyulnak teljesen fölöslegesnek. - Hanyagul vonom meg a vállam; nagyjából ugyanekkor indulok is meg felé, vagyis inkább annak az autónak az irányában, aminek nekicsapta azt a pokoli dögöt, hogy valahol a tetem mellett felüljek a megroncsolt motorháztetőre, nem törődve azzal, hogy arra is jócskán fröccsent a gusztustalan, ragadós véréből a dögnek. - Valahol amúgy megnyugtató, hogy nem tartozol a fölöslegesen szövegelő fajtába... A monologizálás hosszú távon szörnyen unalmassá tud válni.
Mármint na, elég csak visszaemlékezni a világvége-előtti időkre meg a filmekre, amik akkoriban születtek - minden harmadikban volt egy karakter, aminek lényegében csak annyi volt a szerepe, hogy istentelen hosszúságban monologizáljon valamin, ami nagyjából a harmadik mondat után már senkit sem érdekelt, de legalább megadta a drámai hatást a produkciónak... Mert hát valami szörnyű dráma volt, hogy azt a néhány percnyi szövegelést a semmiről nem lehetett átugrani.
Életem hosszú évei során talán csak két személlyel találkoztam, akiknek a monológjai voltak annyira érdekesek, hogy ténylegesen hallgatni akarjam őket; igaz, ha bárki is kérdezné valaha, a másodikat letagadnám, hiszen hozzám hasonlóan ő is elég rossz hírrel íródott be a világ történelmébe, de hát... Mit számított ez? Hiszen úgyse emlékezett már senki sem a régi, letűnt korokra, a múlt szépséges világaira, tájaira, személyeire. És a szavai... Szúrnak, maró fájdalommal égetnek valahol a szívem környékén; pedig nem is ők meg az ostoba háborújuk tehetett arról, hogy el kellett hagynom Kínát, és főleg Ő nem tehet arról, hogy visszaemlékezni ennyire fáj. Mégsem tudom visszafojtani az elkínzott sóhajt, ami kiszakad ajkaim közül, ahogy megdörzsölöm az orrnyergem, fáradtan-irritáltan; minden olyan jól ment eddig, miért kellett ezt felhoznia?
- Csak ismerd el, hogy hiányoztam az unalmas, szürke mindennapjaitokból. - Szórakozottan dőlök hátrébb, szabad kezemmel megtámaszkodva a hátam mögött, hogy kényelmesebb pozíciót keressek az üléshez; nehéz bakancsba bújtatott lábam hanyagul támasztom meg a dög vállán (?), ahogy felé nézek, provokatív félmosolyra húzva az ajkaimat. Túl egyszerű lenne elismernem, hogy nem volt választásom, ide kellett jönnöm, mert annak idején a dinasztia vérvonalának utolsó képviselője is ideköltözött, csak azért, hogy végül jól feldobja a talpát egy elfertőződött seb. Azután meg... Szégyellném bevallani, hogy krízisem volt, azért nem tértem vissza a Mennybe, hiába volt akkor még lehetőségem rá. Nem akartam gyengének mutatkozni; ezért is űzöm el ezeket a gondolatokat magamtól, mielőtt észrevenné, hogy elkalandoztam, és ezért is gyűröm le magamban az undort is, mikor belegondolok, min támasztom a lábam. Túl jól tudtam már, hogy az ő fajtája megvetette az enyémet, és hát... Nem igazán akartam erősíteni benne ezt az érzést.
- Stagnál ez a háború, igaz? Különben nem lennél most itt, hogy ezeken az alja szarokon vezesd le a feszültséged. - Óvatosan vonom össze a szemöldököm, fejem kérdőn billentve félre; lehet, nem kéne pszichoanalizálnom, de a szavak szinte ösztönösen mondatják magukat, egyáltalán nem passzolva ahhoz a hanyag pózhoz, amiben üldögélek, mintha legalább csak egy filmvetítésre várnék, nem arra, hogy valami véletlenszerűen hátba támadhasson. Mert hát fene tudja, mi rejtőzött még itt a roncsok és romok között... - Mondjuk legalább annyival kevesebb lesz ezekből a rusnya dögökből a világon...

Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 28, 2019 11:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



@Dai Jie
Errored  • Credit:
Valahol könnyebb, valahol nehezebb. Aztán itt mintha meg is állna a pillanat, ahogy az utolsó levegővétel kiszorul a torz testből, úgy a magaméból is, mintha lenne bármi értelme ennek a játéknak amelyben irányítom a hústömeget, bármely módon. Ostobaság mind, lassan az egész létezés. De ennyire ne süllyedjünk el a mocsárban. Akaratlan mégis mindig fel-felkúsznak elmém mélyéről Ophilia-val folytatott beszélgetések részletei, viszketve tőle egyszerűen valahogy, ahogy ott és akkor talán fel sem fogtam, mostanra talán értelmet nyertek. Nem tagadom, talán én vagyok az, aki ilyen esetekben igencsak utólag és nehezen tanul, vagy épp olyan makacs, hogy el sem ismeri. Talán levakartam valamelyest a szemellenzőből, kilestem és valami újdonságot láthattam, tapasztalhattam. Vagy valóban, csupán már mindenre van időm, túl sok, amely szokatlan és zavaró. Így lézengenek a semleges oldalt választók is, akik csak arra várnak, hogy megnyíljanak a kapuk és mehessenek végre? Létidegen. Akkora a káosz, hogy ki se látszunk belőle, a pokoli népség jogosan röhöghet azon, hogy ami egykor jól szervezett és tökéletes egység volt, mostanra nagy és büdös semmi. Még talán mi is ott a sivatagban. Hosszú sóhajjal nézem a művemet, amely korántsem tölt el olyan elégedettséggel, mint ahogy azt reméltem és vártam. Semennyivel sem könnyebb, talán csak annyira, hogy nem a torkomban fortyog, mintha azonnal ki is akarna törni onnan és elönteni mindent, amit csak ér. Lehet hasznos lenne? Vagy mégiscsak felkeresni a várost és besétálni, mintha csak arra vágynék, hogy láthassam a gyönyörű utcákat és a tekinteteket, ahogy mocskos ruhámra, bőrömre tévednek, aztán talán arcomra, akadna aki felismerne és rohannak harangokat kongatni. Tovább lépdelve élvezném ki, aztán a körém gyűlő tömeget, talán az ítéletet. A farkas a birkák között, nem is titkolva mivoltát. Ábrándkép csupán, milyen mókás, hogy valahol elszórakoztat mégis. Igen. Talán több ragad egyre jobban rám is ebből a világból, mint illene.
Vállamon aprót rántva roppantom ki, miután meghallom a társaságot. Vagy valami olyasmi, az érzékek furcsa játékszereknek minősülnek néha. Mostanság a világ rendjébe minden csak belezavar, így nem nehéz néha másnak hinni azt, ami. Szavaira aztán mégis valami vigyorszerű torzulat ül ki ajkaimra, persze, miért hallgatna rám bárki, már nem olyan időket élünk, a játékos gúny mégis valahol szórakoztató. Mennyire szabadok lettek! Vagy épp annak hiszik magukat, hiszen sosem tudni, meddig játsszák még ezt a játékot vagy épp meddig van rá idejük. A végén túlságosan elkényelmesednek... Nem mintha én nem tettem volna azt, amit akarok és nem úgy szólalnék fel, ahogy akarok. Lágyan csóválom meg a fejem, miközben lassan fordulok felé, noha nem azért, mert olyannyira engedelmeskedni kívánok neki. Sőt, van ebben inkább valami fenyegető momentum.
- Micsoda ősi bölcsesség. Csak úgy iszom szavaid – pillantok kezeire, amelyet megemel, mintha számítana. Nekem még ott a penge ujjaim között, amire le is pillantok, majd gyakorlott és gyors mozdulattal kerül helyére, de nem emelem meg kezeim, nem adom én meg magam semminek.
- Ki tudja, manapság mindenki olyan beszédes és másra sem ér rá – kevés csata maradványát látom, mintha a világ is lelassult volna, visszavett mindenből és szunnyadva várja csak azt, ami majd a végjáték eljövetelekor számít csupán, addig meg csak játék és időpocsékolás.
- De meg kell adnom némi igazat is, hogy akik efféle szándékkal érkeznek, nemigen közlik, csak cselekszenek. Magam sem vagyok ilyen – alapvetően sem, csak én is az időt töltöm ki a szavakkal. Talán nem épp erre kellene erősítenem, csendben pillantom meg immáron jobban és ráérősebben, kit is sodort elém az élet. Halovány emlékeim, vagy csupán figyelmetlen memorizálásom áldozata ő, mégis, valahol el tudom helyezi a távoli vidéken, ahova nagyon rég, nagyon másik életben került és tevékenykedett és ami aztán végképp kívül esett azon a körön, amelyben mozogtam. Ő többet és más célból érintkezett az emberekkel, akkoriban feladatként tekintettem rá, manapság olyanként, hogy már akkor is gyűlölködnöm kellett volna, hogy nyakig benne fürödve engedte, hogy szép lassan mindenét befertőzze. És lám. Itt állunk egymással szemben és még mindig él. Saras vagyok, talán magam is.
- Meglep, hogy otthagytad azt a szép és tartalmas vidéked, hogy ebben a romhalmazban mutatkozz ismét. Bár, bevallom, sehol sem voltunk kíméletesebbek – állatias vigyorom utal arra, hogy nem csak itt, de mindenhol tombolás és pusztítás uralkodott, ami maradt, az csak a véletlen vagy épp az, hogy nem volt rajtuk fogás. De nagyon kicsi és nagyon apró pontok ehhez, és nagyon nem érdekes ebből a szempontból. Érdekel viszont az, hogyan pillant azok egyikére, amelyek miatt kényelmes és szép éveknek ért vége. Mintha ezzel akarnám lekötni magam. Ki tudja.

Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Szept. 26, 2019 1:06 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Hiába fogadtam meg, hogy mindazon dolgok után, amik az elmúlt időben történtek, jobban fogok majd vigyázni magamra, már megint azon kaptam magam, hogy csak céltalanul megyek magam elé; a pillanat egy apró töredékéig talán örültem is annak, hogy az itt létem unalmas és eseménytelen, hogy nem próbálnak levadászni a mindenféle pokolfajzatok vagy bokorlakók, de egy idő után ez is unalmassá vált, bármennyire is igyekeztem keresni benne a pozitívumokat.
Talán ha csatlakoznék ehhez a háborúhoz, vagy akármihez, ami épp feldúlja a világot, sokkal kevésbé unatkoznék; talán lenne valami világmegváltó feladatom, valami célom, ami vezérelhetne ahelyett, hogy csak menjek a saját fejem után, kutatva bármi után, ami le tudna kötni tizenhét percnél tovább. Lehet, lassan ideje lett volna lopnom valami könyvet, hogy azzal foglaljam le magam ahelyett, hogy csak ide-oda mászkálnék, mint akinek nincs jobb dolga? ...vagyis igazából jelen pillanatban épp egy fán ülök, lógatva a lábam a semmibe, mert ott biztonságosabb, mint a földön, és még a látvány is valamennyivel jobb, mintha csak a susnyást nézegetném, arra várva, hogy valaki, vagy épp valami előrontson belőle azzal a céllal, hogy jól kibelezzen.
Hatalmas szerencsémre viszont úgy tűnik, valaki feltakarította helyettem a rusnya dögöket; csak messziről, a fám biztonságából figyelem az alakot, ahogy ellátja a pokolfajzatok baját, és még csak meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg besegíthetnék, mert igazán nem tűnik olyannak, mint akinek szüksége lenne a segítségemre. Egyébként is, aki ilyen beleéléssel látja el bármi baját, az biztosan nem azért teszi, mert így akarja megünnepelni azt, mennyire jó napja van, és az igazán nem hiányozna az életemből, hogy a dühét rajtam vezesse le; még a hideg is kiráz egy pillanatra, amikor látom az utolsó dögöt az egyik autónak csapódni, mert elképzelem, hogy engem vághatna ugyanígy valamelyik roncsnak, potenciálisan eltörve a gerincem, ami azért biztosan fájhatott. Minden esetre, nem terveztem megtudni, milyen érzés az, amikor reccsen a csont és törik a gerinc, aztán marionettként hullani a földre; szóval kivárok, szinte már jóval tovább a kelleténél, mielőtt leszállnék a fáról, és egy hosszabb pillanatig fontolgatom, elrejtsem-e a szárnyaim rögtön ezután, ahogy azt Ő tette, arra az esetre, ha esetleg meg akarná őket tépázni... De mi oka lenne erre?
Mégis lassú, kimért léptekkel közelítem meg, mintha lenne bármi okom arra, hogy lopakodjak; talán csak biztosra akarok menni, hogy ha úgy alakulna, elég időm lenne sarkon fordulni és elszaladni, abban a reményben, hogy majd nem lesz kedve utánam futni. Az elképzeléseimben ez egyszerű feladat lenne; de mikor megszólít még annak ellenére is, hogy amúgy nem lát, meglepetésemben még az íjam is majdnem elejtem. Lehet, a lopakodás rossz ötlet volt?
- Ez esetben sokat segítene, ha megfordulnál, nem? - Ha esetleg ezt tényleg megtenné, csak védekezőn emelem fel a kezeimet (igen, még az is, amelyikben az íjat tartom, igyekezve nem tarkón vágni magam vele menet közben), ahogy szelíd mosolyra húzom az ajkaim; lehet, nem a legésszerűbb dolog csak úgy provokálni valaki olyat, aki puszta kézzel elbánt legalább egy tucatnyi pokolfajzattal és minden bizonnyal le tudná tépni a szárnyaim a helyéről különösebb erőfeszítés nélkül, de most már nem vonhattam vissza, amit kimondtam. Lehet, egyszerűbb lett volna még csak nem is érdeklődni iránta, csaj diszkréten továbbállni, de hát mikor voltam én a logika és felelősségteljes gondolkodás mintapéldánya? Utoljára esetleg még évezredekkel ezelőtt, hiszen vegyük csak például a találkozásom azzal a démonnal... - Vagy nem tudom, mert hát ha valaki - velem ellentétben - ártó szándékkal próbálna hátulról megközelíteni, biztosan nem közölné, hogy "helló, xyz vagyok és azért jöttem, hogy hátba szúrjalak".
Meghatározatlan gesztust teszek a szabad kezemmel, valahol a vállvonás és valamiféle lemondó legyintés között, mintha csal a világ legegyértelműbb dolgát közölném vele; aztán akár érdekli, akár nem, leeresztem az íjat tartó kezem is, kivárva a reakcióját a szavaimra - és valahol mélyen fel vagyok készülve arra, hogy már csak a pofátlanságomért is leken majd nekem egy akkorát, hogy felnyalom itt a port. Nem Ő lenne az egyetlen, aki ezt meg akarta/akarja/akarná tenni, és talán már meg sem lepődnék ezen igazán; egyébként is, naiv dolog lenne hinnem abban, hogy egyetlen mosolyommal le tudnám kenyerezni - hiszen ez nem az ókori Kína volt, én pedig csak halovány árnyéka voltam annak a Daji-nak, aki egy életre beleírta magát a világ történelmébe. Lehet, mégis csak célszerűbb lenne lélekben felkészülnöm arra a gerinctörésre...

Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Szept. 24, 2019 10:05 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



@Dai Jie
Errored  • Credit:
Messzire tévedve kell a szellőztetés, vagy egyszerűen igaza volt a nőnek és berozsdásodtam. Mintha nekem is beférkőzött volna a homok az ízületek közé, mint a fogaskerekek, úgy csikorognak. Utolsóként majd talán az lesz, hogy leülök és be is temet, szoborrá válok az örökkévalóságban, ameddig atyám, vagy Gabriel le nem sújt rám. Utóbbi amúgy is mélységesen távolra került, nem lehet nem észrevenni az apró változásokat, akár éteri szinten, akár ha csak a vonásait figyeli egy olyan, aki mindvégig ezt tette. Én túl jól ismerem, de talán azt mondom, lassan már csak múltidő. Mi lett velünk? Mi lesz? A cél elvesztése után, a Sötétség hódítása mellett valami hibádzik, csak kevergünk és kevergünk. Bevallom, hosszú létezésem óta tanácstalan vagyok, kérdésekkel tele. És ez bosszant. Nem ilyen voltam, nem ez vagyok – még talán az a gyilkos sem, amellyé váltam az utóbbi időkben.
Jó kérdés, mi vagyok pontosan én?
San Francisco közelébe merészkedve mintha arra akarnám adni a fejem, hogy meglessem, mi folyik Michael háza tájékán. Persze, vele csak ő tárgyalhat, így a karó bennem visszatart, nem cselekszem semmit, órákig bámultam a várost, amelyből kiszűrődött az élet. Öklöm végig szorításban, még ha tudom, értelmet is lenne, nehezen tudtam visszafogni azt a tombolást, amely jó pár éve alászállásomkor kapott el és tetőzött az őrület határáig. Öngyilkos küldetés lenne, mégis, értelmesebb lenne, mint kutatni, várni és bámulni. Nem, kifejezetten nem fekszik ez a parkolópálya nekem. Mégis, mély sóhajjal hagytam hátam mögött a színpadot, ahol pörögni kívántam és belevetettem a környék szépségébe. Valamit meg kell ütnöm.(...)
A rusnya szörnyeteg egy utolsó nyikkanással csapódik egy roncsnak, én pedig nyakamat kiropogtatva sóhajtok fel. A pokol teremtményei mellett vannak még csodák, amelyek még mindig létjogosultságra kaptak jogot és amelyek átmeneti zavaraim kezelik. Míg Gabriel eddig elzárkózott elméjébe, én máshogy oldottam meg. Rosszabbodok, minden nap mélyebb és talán egy szép napon nem leszek különb annál a testvérnél, aki sötéttől fertőzve támadt nekünk a sivatagban. Ő is eltűnt, a pillanatnyi bajtárs, bekebelezte és elragadta. Nem titok, legtöbbször őt keresem, hogy pontot tegyek az élete végére, hisz megígértem.
A dög mintha fel akarna állni, vagy csak az idegek rángása. Ujjaim ezen mocskok vérében úsznak, utolsó sújtásom megadja a végszót. Elcsendesedik a világ én pedig a moziban találom magam, ahova senki sem vált már jegyet. Csak jelentéseket kaptam erről a környékről, sok autó laposra préselődött, amikor egy-egy gyilkos angyal zuttyant rá a magasból, maradványok még akadhatnak. Apró mosoly, mély levegő. Nem mozdulok, nemrég még kint pihenő szárnyaim eltüntetve rázom le magamról a mindent és az ég felé tekintek. Túl tiszta, mintha vihar előtti csend készülődni. Ajkaim lassan és kellemetlenül nyúlnak mosolyra, hiszen, talán ő követett, talán én léptem a területére. De szinte megérzem.
Vagy csak szerencsém volt.
- Állj meg és azonosítsd magad. Hátul még nem nőttek szemeim – de mozdulni sem mozdulok. Csak egy gépezet.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Autósmozi maradványai VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1058
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Jan. 02, 2019 2:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


***
Szabad a játéktér
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Jan. 02, 2019 2:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Caly x Seth

Chances don't approach you, it's you who approach chances

Kellemesen furcsa lelkiállapotba kerültem. Olyan érzés volt, mint annak idején Hedoné éjszakáin. Nem törődve se a holnappal, se a tegnappal csak a mának, a pillanatnak élni. A többi nem fontos. Abban a pillanatban így éreztem, miután a számhoz emeltem a poharat és belekortyoltam a vörös nedűbe. Mintha csak egy álom lett volna a Calypsoval eltöltött idő. Talán tényleg csak az volt, magam sem tudom biztosan. A víz kellemesen meleg volt, ahogy beleereszkedtem a medencébe. Miközben ujjaimmal felfedeztem az ő testét és ő gyengéden simogatta a hátamat egy mosakodó szivaccsal, megosztottam vele az egyik karomba égetett rúna mibenlétét. Felhörpintettem a poharam egész tartalmát. Pár pillanattal később úgy éreztem magam, mintha már nem is ebben a világban lennék. Az éberségem odaveszett, mintha csak lemosta volna rólam a medence meleg vize, a vágyaim, az érzés, hogy meg akarom kapni itt és most mély álomba szenderült. Húgom hangja is olyan távolinak tűnt. Rettenetesen fáradt voltam. Meg akartam mutatni neki, hogyan használja a rúnát, hogyan kell felfesteni, elvégre nem sajnáltam egyik testvéremtől sem ezt a tudást, de sajnálatos módon nem került rá sor. Talán majd egy másik alkalommal. Feltett kérdéseire sem kapott már választ, mert nem ért el hozzám tisztán a hangja, a fáradtságtól nem voltam képes felfogni, miről is beszélt tulajdonképpen.
- Calypso, ne haragudj, de nem bírom már nyitva tartani a szemeim. - hangom fáradtan csengett, de nem akartam a medencébe bekómálni, ezért elmásztam mellőle, valahogy kiveszekedtem magam és elnyúlva a levedlett ruhakupacokon elnyomott az álomtalan, mély álom.


Köszönöm a játékot!
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 28, 2018 6:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Seth & Calypso
16+
Mosolygok, mert a testvérem vagy,S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
Elcsendesült körülöttünk minden, hirtelen nem volt már mit mondani egymásnak. Beletörődött vagy csak megértett, nem tudom, de nem maradtak szavak, csak a tettek. S most magam sem követeltem válaszokat, s nem akartam tudni mit is gondol. Olyan ritka pillanat volt ez, melyet meg kell őrizni, üvegkupola alá kell rejteni, hogy ne sérüljön. Megfogtam hát a kezét, s szótlanul vontam magammal, s ő némán követet. Bizalom, melyet egymás iránt tanúsítottunk, abban a momentumban. Eltűnt a kétely, a sérelem, mely a múlt századai alatt fekete masszaként mérgezett minket, a tettek, melynek emléke ezüstösen csillogott a fejünk felett, ahogyan a lecsapni készülő hóhér bárdja. Ám most nem hulltak fejek a porban, a bárd élén, nem folyt végig a ragacsos vér, testét dárdaként szúrták át a napsugarak, s illant el, akár a köd. Viszonoztam szorítását, jelezve, hogy még itt vagyok, s nem kell semmitől sem tartania, ma én leszek, aki vigyázz rá, aki óvni fogja álmát. De előtte, teljesítem óhaját. Halványan elmosolyodom, ebben a néhány szóban, ott cseng a hála dallama, s ez nekem megnyugtató volt, még akkor is, ha ez csak a ma éjszakára szól. Kettős érzés, s gondolatok kavarognak bennem. Izmainak apró rezdülései elárulják, bármennyire próbál rajtuk úrrá lenni. Tán nincs egy fél órája sem, hogy nyelve gyengéden cirógatta enyémet, de akkor még szükségesnek tűnt, egy kellemesebb módja annak, hogy elvegye azt, amit magam kínáltam neki. Most pedig minden érintésemre megremeg. S hogy élvezem-e? Nagyon is, kellemes bizsergés járja át testem, ahogy végig futtatom ujjaim hasfalán s mellkasán, s megszabadítom átázott ingétől. Mégis ellépek mellette, hogy frissítőért induljak, még mielőtt esetleg olyan helyeket fedeznék fel… Tudom, hogy pihenésre van szüksége… Kisebb dobozért nyúlok, az asztalon, melyben fehér por lapul. Ebből szórok bele a neki szánt italba. Mivel ezt emberek számára késíztették, így háromszoros adagot kap. Nyugtató, melytől talán hamarabb jön álom a szemére. Visszatérve már szinte teljesen meztelen, őszintén reméltem, hogy mire visszatérek, addigra már elmerül s élvezi, ahogyan a víz simogatja testét. Megvárom míg végez, s átnyújtom neki az italt. – Ha szeretnéd, magadra hagylak. – vizslatom végig tetőtől talpig, majd vissza, akaratlanul is harapok finoman ajkamba, de végül kígyó szemeiben keresek megnyugvást. Halkan csendül a két pohár, ahogyan összekoccannak. – Ránk! – biccentek, s kortyolok én is a saját poharamból. Tekintettemmel követem, ahogy lerakja a poharat, s túlságosan közel lép. Karjai úgy fonnak körbe, ahogy az inda tekeredik az égbetörő fák köré, keze pedig, mint a selyem siklik végig oldalamon. Halk sóhaj szökik ki elváló ajkaim közül, érintésére s mélyen búgó hangjára. Karomon s hátamon jóleső érzésként száguld végig a hideg, torkom s szám kiszárad, melyet gyorsan nedvesítek be nyelvemmel. A gyér fényben száján megcsillan az édes nedű maradéka, s még mielőtt ő tenné meg, finoman harapok a húsos ajkaiba. Követel, mint mindig, most azonban felettébb udvariasan teszi. Keze futótűzként száguld végig testemen, felégetve maga után mindent. Engedelmeskedek neki, s magasba emelem karjaim, hogy megszabadítson felsőmtől, mely az övéi mellé hull. – Miként? Hogyan? – kérdem, hangom csak hamis utánzata, az eredetinek, valami halk, rekedtes suttogás. Fejem oldalra hajtva kínálom fel neki a nyakam, vállára puha csókokat lehelek, szabad kezemmel végig simítok karján. Belekapaszkodom, mert hirtelen elszáll minden erőm, kezeim s lábaim megremegnek. Nesztelenül indul útjára kezemből az üvegpohár, a bor vérvörösre festi a levegőt, néhány cseppje sebesebben ér földet, s pacaként terül el a kerámialapon. A pohár csilingelő koppanással, száz darabra hullik szét. A vágy gyorsan illan, akár a füst. Fivérem mellkasán végig simítva lépek hátrébb, s figyelem előre bukó hajam alól, miként tör utat magának az vörös ital a repedésekbe. Beletelik néhány pillanatba, míg szapora szívverésem újra megfelelő tartományba áll. – Menj, vegyél egy kellemes fürdőt. – hessegetem arrébb bátyám, miközben fülem mögé hajtom tincseim, s nézek szemeibe. Hazudnék, ha azt mondanám nem vette eszem, de most a múlt árnyai a semmiből csaptak elő, s hirtelen… túl sokat nem bajlódok a takarítással, egy finom csukló mozdulattal emelem fel, s a legközelebbi ablakon tűnik is el. Ahogyan én is, hogy újabb teli pohárral térjek vissza, s egy üveggel. Bent megszabadulok nadrágomtól, cipőmtől, de minden mást magamon hagyok. Fivérem, ha közben elmerült a kellemes vízben, újra megcsodálom testét, ahogy az árnyékok táncolnak rajta a gyertyalángok fényében. Lepakolok a medence széléhez,magamhoz véve egy puha szivacsot merülök bele magam is a vízbe. Lágy hullámokat vet érkezésemre, melytől az úszógyertyák életre kelve ingáznak ide-oda a felszínén. – Nem kell megköszönöd. – állok meg háta mögött ismét, hogy széles hátán végig húzzam a szivacsot. A jelen s múlt harcol bennem, vágyom érintésére, hogy olyan helyeket fedezzen fel, amiket évezredekkel sosem hagytam volna neki, s hogy én is olyan helyeken érintsem melyek örömet okoznak neki, mégis agyam leghátsó szegletében ott ül egy fekete varjú, s károgva tiltakozik. Hallgatok rá, s próbálom elterelni a gondolataim az ölemet feszítő vágyról. – Anyánk öröksége? Ezt hogy érted, mit értesz az alatt, hogy megvéd minket? – újra és újra végig simítom a hátát, testem finoman simul az övéhez, ahogyan a nyakába hajolva teszem fel neki a kérdéseimet.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 24, 2018 6:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Caly x Seth

16+

Chances don't approach you, it's you who approach chances


Calypso szavai megnyugtattak. Olyan volt ő számomra abban a pillanatban, mint háborgó tengernek a felhők takarásából előbukkanó napsütés. Én, aki mindig önmagam ura voltam, aki magányos farkasként jártam a világot és soha nem tudtam a terheimtől megszabadulni, valamiféle megnyugvást kezdtem el érezni a közelében. Fura volt a szitu. Nem tudtam teljesen hova tenni. Megpróbált vigaszt nyújtani a számomra, szavakkal és tettekkel egyaránt. Mégha azért oda is pörkölt nekem egyszer-kétszer. Nem értett egyet minden egyes szavammal, de nem is kell. Neki is megvan a maga stratégiája, nekem is. De legalább hellyel-közzel egyetértettünk. És úgy beszéltünk egymáshoz, mint két normális személy, mintha a múlt árnyai nem vetettek volna soha árnyékot a kapcsolatunkra. Jobbára csak hallgattam a szavait és mindvégig rá szegeztem a tekintetem, le sem vettem róla, miközben a karjaimban tartottam. Álom lett volna csupán? Meglehet. De legalább kellemes. Még nem válaszoltam neki. Fáradt voltam, ami tőlem szokatlan volt. Ám ezt is az új világ hozta magával. Vagy a láda. Ez is aggodalommal töltött el. Hogy nem tudtam a miértjeit erőnk elvesztésének. Kibújva ölelésemből ujjai levándoroltak, majd átkulcsolták enyéimet, úgy indult el a málladozó épület belsejében. Igazából azt sem tudtam, hol vagyunk, a világ melyik részén, de követtem őt. Gondolom számára ez jelentette a hajlékot. Letűnt kor maradványa, utánzata volt ez a hely csupán, melyet az idő vasfoga rágott. Mintha csak magunkat láttam volna. Mi nem ezek lennénk? Letűnt kor teremtményei, csak árnyékai hajdan volt önmagunknak. Szótlanul követtem őt az omladozó folyosón keresztül, miközben kicsit jobban rászorítottam a kezére, nehogy elillanjon, mint valami délibáb. Körbeölelt bennünket a csend, csak a víz csobogása és az éjjeli állatok neszezése zavart bele a némaságba. Egy kisebb csarnokba léptem be utána, mely már derűsebben festett, mint az épület többi része. A tükörbe nézve mintha nem is magamat láttam volna. Szánalmas utánzata voltam csak önmagamnak. Legszívesebben összetörtem volna a tükröt a benne ácsorgó alakommal együtt, de nem akartam megrongálni húgom berendezéseit és visszaélni a vendégszeretetével. Ha már így meginvitált. Inkább azt figyeltem, ahogyan mágiáját használva felmelegítette a medence vizét. Szerencsére pára szállt fel és beterítette az egész helyiséget, a tükröket is bevonva. Legalább nem kell magamat bámulnom, miközben megmosdom. Szavaira halvány mosolyféleség jelenik meg a szám sarkában.
- Ez már amúgy is több, mint amire számítottam Calypso. - hangom mély volt és halk. Aztán ismét csak meglepettség szökött a pofámra. Calypso mögém lépett, majd lesimogatta rólam a zakómat. Aztán hátulról szinte átölelve elkezdte kibontani ingem gombjait. Mindkét szemöldököm a magasba emelkedett, ahogy a mutatványt figyeltem. Nyeltem egyet válaszképp, de nem állítottam meg, hagytam, hogy vetkőztessen élvezve a dolgot. Mert élveztem. Calypso, te ma éjjel az őrületbe kergetsz! Jegyeztem meg magamban. Mikor ujjai már a nadrágom gombjain simítottak végig, állkapcsom befeszült, enyhén szaporábban kezdtem vennni a levegőt. Próbáltam magam csillapítani, ne ágaskodjon fel a szerszám idejekorán. Lefejtette rólam ingemet is, megremegtek az izmaim érintésére. A tükrön keresztül néztem bele szemeibe. Kívántam őt, ezt a vak is láthatta. De mielőtt bármit is cselekedhettem volna, mellém lépett, megérintette a karomon lévő rúna alakú sebhelyet, majd körözni kezdett rajta. Felsóhajtottam. Tudtam, mi fog következni. De nem kérdezett, csak megjegyezte, hogy még nem látta ezt rajtam korábban. Na igen. Calypso figyelmét semmi sem kerülheti el, éles sasszemei mindent kiszúrnak. Újabban szóhoz sem jutottam tőle, mert mielőtt lereagálhattam volna az előzőeket, már magamra is hagyott. Értetlenül néztem utána. Ez most komoly? Félig felizgat és aztán itthagy magamra? Mélyet sóhajtva ismét megfeszültek állkapcsaim, majd lerúgtam magamról a cipőket, lerángattam a nadrágom is. Éppen a zoknival bajlódtam, mikor visszatért két pohár borral a kezében. Olyan értetlen tekintettel, melyet abban a pillanatban rá szegeztem szerintem még soha életében nem találkozott. Legalábbis az én esetemben nem. Hányszor fog még meglepni engem az a nő? Tettem fel a költői kérdést magamnak, majd sebesen megszabadultam a zoknijaimtól is és elfogadtam a felém nyújtott poharat.
- Nem számítottam arra, hogy visszajössz. Micsoda vendégszeretet! Jobbat nem is kívánhatna a tengeri kígyó fia! - felfelé kezdett ívelni a szám egyik sarka, miközben ott álltam előtte hót pucéran. De nem zavartattam magam, én is láttam már őt nem is egyszer és a látvány még élénken élt elmémben.
- A leviatánokra Calypso. No meg a pillanatra! - a poharához koccintottam az enyémet, majd belekortyoltam a borba. Olyan volt, mint húgom. Jófajta. Nemes. Nem bírtam már tovább, ki bírná ezt? A medence szélére tettem a poharam, majd közelebb léptem hozzá és forró ölelésembe vontam.
- A vér rúnája. - suttogtam füléhez hajolva, miközben a ruhaanyag alá nyúlva végigsimítottam a hátán.
- Valóban nem láthattad a karomon lévő rúnát, mert ez azután lett a húsomba égetve, hogy otthagytam az otthon melegét. - magyaráztam tovább, miközben ujjaim megálltak a két oldalánál és elkezdtem felfelé húzni a rajta lévő trikót. Most nem téptem le róla a hacukát, nem úgy, mint annak idején, de azért nem sok választási lehetőséget hagytam a számára. Látni akartam őt. Meztelenül. Nosztalgiázni támadt kedvem, csak kicsit másképpen. Ismét csókolni kezdtem a nyaka finom ívét, miután sikerült lehámozni róla a trikót, majd a bosszantó újvilági nadrág gombját kipattinva elkezdtem lesimítani róla azt a bugyival egyetemben. Amint ezzel is megvoltam, már birtokba is vettem ajkait, ezúttal mohóbban csókoltam, mint legutóbb, miközben a fenekére simítva tenyerem magamhoz préseltem, hogy érezze, mit indított el bennem. Felpiszkálta az alvó kígyót. A forró nyelvváltás után kicsit elhúzódtam tőle, de csak azért, hogy kibontsam abból a borzalmas modern fűzőből, ami nem is fűző volt már, de a melleket tartotta. Szó szerint leszaggattam róla, mert fogalmam sem volt, hogyan kell azt kipattintani. Amint az is a ruhái mellett landolt a földön, a feneke alá simítottam a két tenyerem, majd felkaptam és besétéltam vele a jóleső meleg vízű medencébe, amennyiben hagyta magát. Leültem az egyik kitüremkedő párkányra, majd az ölembe ültettem és beleszagoltam a nyakába, miközben simogatni kezdtem az oldalát.
- Nem tudom elégszer megköszönni neked ezt az estét. Komolyan mondom. Mintha ezernyi tehertől szabadultam volna meg. Tudom, ez csak ideiglenes béke, de mégis jóleső. - jegyeztem meg, miközben a kulcscsontjain csókoltam végig. Közben ujjaimmal is feltérképeztem a testét, mintha vak lennék, ki így akar információhoz jutni.  
- A vér rúnája. Egy védőrúna a leviatánok számára. Andariel hagyatéka. Néha hasznos volt a pokolszuka tudása. Ha szeretnéd, megtanítom neked újra, erre szerencsére még én is emlékszem. - nyelvemmel végignyaltam sós bőrén, fel a nyakán egészen az álláig, majd két ujjam közé fogtam állát.
- Nem értünk mindennel egyet húgom, de nem akarom, hogy bajotok essen, ez az egy biztos. És mindent megteszek a leviatánokért. Ha ezzel a saját bőröm viszem vásárra, ám legyen! - egy sunyi vigyor jelent meg az arcomon, ahogy ismét birtokba vettem ajkait, miközben tenyerem a belső combjára simult. Ez a valóság lenne? Vagy már csak elmém játszadozik velem, ahogy én mások életével? Már egyikben sem vagyok biztos.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 08, 2018 10:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Seth & Calypso
Mosolygok, mert a testvérem vagy,S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
Száguldó metróként húztak át agyamon a gondolatok. Próbáltam valami megoldást keresni, a legkisebb lehetőségbe is belekapaszkodni. Hiszem, hogy átérzem, azt ami, lezajlik benne. Mind szembesültünk ezzel, mikor kikerültünk a gyufásdobozból. Az erőnk odaveszett, tudásunk nagy részét is köd fedi, s életünk műve romokban hever. Testvérem megereszkedett válla, suttogásba fúló hangja, még jobban megerősített abban, hogy félre kell tennünk minden eddig vélt vagy valós sérelmeinket, s összeállni, mint a falanx. Együtt lélegezni, együtt mozdulni, nyitni, ha támadni kell, s zárni, ha lesújtani készülnek. Eggyé kovácsolódni, legyen az ok, akár a félsz, a gyűlölet, hatalomvágy vagy árulás. Cseppet sem örültem annak, amit hallottam, ajkaim keletlenül húztam félre. Valamiféle megoldásnak lennie kell, mindig van megoldás, csak meg kell találni, s ez a legnehezebb. Még ha az én elmémben nem keringett volna megannyi kérdés s megannyi lehetőség s új információ, valószínűleg akkor sem tudtam volna tiszta fejjel gondolkozni. Csókja mellyel elvette a felkínált erőt, kellőképpen meglepett.  Lett volna más módja is, s ő mégis ezt választotta, s nem értettem, miért? Mégis átadtam magam neki, neki és a fellobbanó vágynak. De nem volt időm mélázni, a számonkérést nem kerülhettem el. Könnyed fátyolként siklott le a lepel az évezredes titokról. Hűen őriztük mindketten, úgy óvtuk eddig, ahogy a kagylóhéj a benne rejlő igazgyöngyöt. Anyánk kegyetlensége nem ismert határokat, s ezt tudtuk mindketten, éreztük bőrünkön, s az emléke fekete hollóként telepedett vállunkra, s vont körénk súlyos csendet. Nem találtuk a szavakat, s ha maradtak is még kérdések, éreztük, hogy nem a ma éjszaka lesz az, amikor feltesszük őket. – Történt, ami történt, ezen már változtatni nem tudsz. Előre tekints, s ne hátra, nem ez a kudarc fog meghatározni. Ugyanaz a leviatán vagy, aki eddig voltál, aki képes volt anyánk láncait lerázni magáról, aki megalkotta azt. – szorítom meg kezét. Hiába a merev, élettelen arc, a lélektelen tekintet, mégsem láttam még sose ilyen törékenynek. Szeretném hinni, hogy szavaim vigaszt nyújtanak neki vagy erőt, szerettem volna újra … Közeli tervei azonban újra csak arra kényszerítenek, hogy összevonjam a szemöldököm, az arcát fürkészem, hogy valóban komolyan gondolja-e szavait. – Értem mit mondasz. - bólintok szavaira. De ha azt hiszi, hogy ezzel belenyugszom szavaiba, téved. – Még el se kezdődött a háború, s te már úgy csinálsz, mintha megnyertük volna. Te vagy a második, aki ezzel jön. Más prioritás… - forgatom meg szemeim. - … az én véleményem meg az, hogy túl önteltek vagytok, s elfelejtitek, hogy ha a fő akadályt nem szüntetjük meg, kergethettek bármilyen ábrándot nem lesz, ahol építkezhessetek. – fonom össze magam előtt össze karom, amolyan tüntetőlegesen. – Vigyázz Seth milyen játékot űzöl, szövetségesekből, könnyen lehetnek ellenségek, s jelen esetben, nincs elég erőd, hogy két fronton harcolj. – még mielőtt válaszolhatna, emelem fel a kezem, s folytatom. – Viszont tiszteletben tartom, azt teszel, amit akarsz, idődet arra fecsérled, amire akarod. Ha úgy hozza a sors, úgyis keresni fogtok. – erőltetek egy mosolyt az arcomra. Ugyan ott tartunk, ahol elkezdtük, s nem látom értelmét annak, hogy erre több szót fecséreljek. – Más a stratégiánk, s más az elképzelésünk a hatalomról. Én nem vágyom falak közé, melynek határába kitesszük a Leviatánia táblát, ennyi erővel célkeresztet is rajzolhatunk a homlokunkra. S nem vágyom trónra, mert megszerezni könnyebb, mint megtartani. Viszont, mint mondtam, a te ügyed, ha ez a vágyad, viszont a falak nem csak védelmet nyújtanak, de csapdába is zárhatnak. – vonom meg a vállam. Lehet, én vagyok borúlátó, de számomra több veszélyt rejt, mint előnyt, melyet élvezhetek. Ám ahogyan ő is említette mások a prioritások, s nekem túl korainak tűnik, olyan jövőbe tervezni, ami nem is biztos, hogy megadatik. – Rendben, várjunk… - vonom ismét meg a vállam. Hiába is mondok bármit, egyedül vagyok a nézeteimmel. Nem is forszírozom tovább. Tudni kell beletörődni a dolgokba, ettől függetlenül nem értek egyet vele, s a testvéreimmel. További mondandójára csak ide-oda ingatom a fejem. Megmondom őszintén pont olyan fejet vágok, mint aki unja. Értettem mit akar, nem kell újra és újra elismételni. Várjunk ölbe tett kézzel, hogy bekopogtasson az ajtón. Mintha bármelyikük is tudná, hogy keresni fog minket. – Pontosan nem tudom, annyit tudok csak, hogy Aamara végzett vele. De kiderítem.– válaszolok neki tömören, ennél többet én sem tudok, oly sok információ jutott arra a napra, hogy erre nem tértünk ki, de ha hinni lehet az angyal szavának úgy, hamarosan újra találkozunk. Sóhajtok, s szavaira bólintok. Mások a nézeteink, ő és a többi testvéreim is várni akar, míg én inkább sürgetném a dolgot. Nem látom értelmét az óvatosságnak, ha szálkák vagyunk Amara szemében, azok is maradunk, egy istenséggel nehéz felvenni a versenyt vagy akár védekezni is ellene. Néhány perccel ezelőtt már belegyeztem, hogy várjuk meg míg a Sötétség maga jelentkezik. Persze, ha fog. Viszont, azért teljesen hiábavalónak nem mondanám a ma estét. Fivérem legalább belátta, hogy nem számíthatunk csak magunkra, hanem szövetségeseket kell keresnünk, legyen az angyal vagy démon vagy bárki ezen az elátkozott földön. Bár a kérdés még mindig ott lebeg a fejünk felett: Melyik oldalról? De ez a kérdés akkor már legyen a közel jövője, s maradjunk az itt és mostban. Belsőm legmélyéről tör fel valamiféle érzés, mely azt súgja, hogy bátyámnak támogatásra van szüksége. Ez a sugallat az, amely ma arra ösztönzött, hogy kissé megértőbb legyek, még akkor is, ha ezzel saját magam is megleptem. Lépéseket tettem afelé, hogy a feszültség, amely évezredek óta köztünk volt, kissé oldódjon. Nem vártam csodát, nem hittem, hogy ez egyik percről a másikra fog megváltozni, ahogy azt sem, hogy tartós lesz. Hisz mondják, minden csoda három napig tart. Ez is lehet ilyen. Viszont eddigi erőfeszítésem – bár nem ez a legmegfelelőbb szó rá, hisz amit tettem, nem görcsös akarás volt, szavaim, s tetteim „szívből”, ösztönből születtek, s nem vártam érte viszonzást – látszatra belőle is előcsalogatott valamit. Azt hittem az éjszaka folyamán több meglepetést nem okozz számomra. Tévedtem. Karjai indaként fonták át derekam, s akként is szorított magához. Szinte már valamiféle ragaszkodás látszatát keltette valami többet, a vérkötelékénél, talán testvéri szeretetet. De nem lehetett ez más, mint az új helyzet, a zavartság, elveszettség keltette illúzió, melyben mindketten beleragadtunk néhány órára, s nem akartuk, hogy vége legyen. Megnyugvással töltött el mindkettőnket, hogy páncélként ölthetjük magunkra a kietlen valóság ellen, melyben annyi lidérc s árny keringett körülöttünk. Tétován hajtottam mellkasára fejem, s egy percre hagytam, hogy játsszon nedves tincseimmel, s védjen a zord világ ellen, mely most számomra a Tengerek Úrnőjének is túl hatalmas és ijesztő volt. Óvatosan bontakozom ki karjai közül, némán bólintok szavaira, s simítom tenyerem az övébe. Lassan húzva magam után vezetem a gangon, melynek kövei felrepedeztek, s léptünk nyomán apró kavicsok gördülnek tova, s egy-egy magányos falevél reppen fel, majd hangtalanul pihen meg újra mögöttünk. A gangon, melyet íves oszlopok vigyáznak, melyek vértje elvesztette korábbi fényét, s darabjai lábuk előtt hever. De még így is kölcsönöz valami nosztalgikus érzést, csak a magukat áztató urak s úrnők hiányoznak. Hasonló folyosóra fordulok be vele, a falakon ocsmány falfirkák, néhol a falak felhólyagosodtak, s mint valami kelés türelmesen várja, hogy kifakadjon. Az ablakok betört üvegén ezüstös derengésebe vonja a hold a folyosót. Ahova vezetem egy kisebb terem, falán körbe tükör fut végig, melyben jobb oldalt teljes alakjában is megcsodálhatja magát, ki belenéz. Baloldalt pedig egy másik szoba, melyet kék, fehér, s áttetsző gyöngyökből összefűzött függöny választ le ettől. Középen kisebb hideg vizű medence, felszínén csonka úszógyertyák. Elengedem kezét s lépek a medence széléhez, hogy leguggolva kezem a vízfelszínéhez simítsam. Hűs, akár az őszi hajnal, de most se a testnek, se a „léleknek” nem erre van szüksége. Egy pillanatra hunyom le csak a szemem, csak annyira, míg megmaradt erőmből felmelegítem a medence vizét. Finom fodrozódásba kezd tenyerem alatt, ahogy energiám áramlani kezd. Pillanatok alatt gőz száll fel, hogy tükröket elködösítse, majd helyenként vékony pataként gördüljön alá egy-egy kövér vízcsepp, behálózva felületét. A következő pillanatban pedig a csonka úszógyertyák is fellobbannak, hogy sejtelmes árnyékokat fessenek a falra.  – Ennyit tudok ajánlani számodra. – nézek fel rá, csapzott s összeállt tincseim mögül. - Sajnos hiába minden próbálkozása az embereknek, csak silány hamisítvány melyet létre tudtak hozni. S azt a kevés is most az enyészeté lesz. – állok fel, s lépek a háta mögé. Vállára simítom kezem, hogy zakójának peremét megfogva segítsem le róla, s ejtem a földre, egy karnyújtásnyira tőlünk. Itt viszont nem állok meg, karja alatt átnyúlva bújtatom ki az első gombot helyéről, lassan pedig következőt a következő után, nem szólok egy szót sem, csak válla felett nézem kettőn elmosódott alakját a tükörben. Nadrágja korca felett egy lélegzetvételnyi szünetet tartva pattintom ki nadrágja gombját is, hogy aztán megragadjam gondosan betúrt inge szárnyait s szabadítsam ki fogságából. Finoman kúszik vissza kezem vállaihoz, ujjbegyeim leheletnyire érintik bőrét, s eme ruhadarab a másik mellett talál helyet. Simogató pillantással mérem végig a tükörben felső testét, majd hátának megremegő izmait, ahogyan a levegőt veszi.  Nem kerülte el figyelmem azonban az érdes bőr melyet karján érintettem. Ellépve a másik helység irányában megállok mellette s veszem szemügyre a sima bőrbe égetett rúnát. Ujjammal rajzolom körbe újra és újra, talán láttam már valahol, de emlékeim megkoptak, s f eleveníteni nem tudom, akárhogy is szeretném. Viszont azt tudom, hogy nem láttam rajta korában. S nem is én lennék, ha nem érdekelne mikor s hogyan került oda, s mi célt is szolgál. – Ez korábban nem láttam rajtad. – jegyzem meg. – Helyezd magad kényelembe… - intek a medence felé, s eltűnök a függöny mögött, mely halk zörrenéssel zárul mögöttem. A választék nem nagy melyet fel tudok szolgálni, de azt a keveset felszolgálom számára. Két pohárral térek vissza, melyben a városban fel lelhető legjobb bor vöröslik. Akár elmerült vagy csak készül, átnyújtom neki a poharat.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 30, 2018 6:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Caly x Seth

Chances don't approach you, it's you who approach chances


Nem voltam már önmagam, ezt én is észrevettem és valószínűleg húgom is. Ő akarta, hogy levegyem az álarcom, megtettem és olyan csupasznak és védtelennek éreztem magam nélküle, mint annak idején, mikor anyánk magával rángatott, hogy férfit faragjon belőlem. Nem tetszett, hogy ennyire belém láthatott. Hogy megadtam neki az esélyt. De szükségesnek véltem meghozni ezt az áldozatot. Kiérdemelte. Mondhatni leeresztettem. Elfáradtam. Ám arcvonásaim, tekintetem sziklaszilárd maradt, az évek során szinte már rám ragadt ez a pofázmány.
- Nem hiszem. Molekuláira robbant szét. A benne érlelt erő pedig kiszabadult. De örülök neki, hogy titeket nem került el. - feleltem végül és az arcomra erőltettem egy félmosolyt, ami azon nyomban le is hervadt, hogy megjegyezte, tudja a titkomat és én rájöttem melyiket. Megérdeklődtem tőle, ugyan honnan tud róla? Ám mielőtt még válaszra nyithatta volna a száját, éltem a lehetőséggel, melyet felkínált és magamévá téve ajkait szívtam az erejéből. Visszacsókolt, s csókja olyannyira kellemes volt a számomra, hogy szívesen folytattam volna még, nem eresztettem volna el karjaimból, megmutattam volna neki, hogy nem csak pusztítani vagyok képes, hanem örömet is okozni. De aztán úgy döntöttem, hogy mielőtt még eszemet vesztve felkapnám, hogy bizonyítsak, elhúzódtam tőle és végigcsókolva álla ívén megköszöntem neki kedvességét. Vágytam rá, hogy a magamévá tegyem, már évezredek óta, azóta, hogy először le kellett tépjem róla a hacukáját. De ennek semmi jelét nem adtam. Ezúttal sem. Távolabb léptem tőle, most ő következett egy vallomással. Ahogy teltek-múltak a percek, kezdett a szituáció egy kissé kínossá válni. Gyűlöltem azt, aki anyánk mellett kellett legyek, gyűlöltem azt, amit meg kellett tegyek vele. Próbáltam elmosni az emlékét annak, hogy ki kellett elégítsem. Nem reklámoztam ezt senki előtt sem, és nem azért, mert nem voltam rá büszke, hanem mert egyenesen undorodtam még a gondolattól is. Ez egy olyan titok volt, melyet egy másik súlyos titok mellett őriztem. Ami sok mindent megmagyarázott volna a testvéri viszonyaimról. De voltak olyan titkok, melyekről jobb, ha csak az érintett felek tudnak. Calypso mégis tudomást szerzett az egyikről, a legsúlyosabbról mind közül. Kacér érintéseivel leplezte azt, hogy ne kelljen kimondania. Aztán elárulta, honnan derült fény a titokra. Meglepettségem ezúttal rendesen kiült az arcomra. Látta. Szemtanúja volt, ahogy tulajdon anyánk arra kényszerített, hogy meghágjam. Na de vajon melyik jelenetnél volt ott? Mivel a másik személyt nem említette, ezért gondolom, nem abba lesett be húgom. Arról nem tudhat. Majdnem visszakérdeztem, hogy milyen módon leselkedett, de inkább parlagon hagytam a témát, mert láttam rajta, hogy neki is kellemetlen erről beszélnie. És én sem szándékoztam forszírozni a témát a továbbiakban. Csak biccentettem válaszára, ennyi megerősítés éppen elég volt. Érezhette, hogy ez az egész nem jó gondolatokkal árasztotta el elmém, mert vigaszt próbált nyújtani. Abban a pillanatban már nem tudtam volna megmondani, hogy most a valóságban vagyok e, vagy csak álmodom. Túl sok új élmény ért húgommal azon az éjjelen, én pedig már rég nem voltam hozzászokva ilyen pozitív élményekhez a testvéreimmel kapcsolatban. Főleg nem vele.
- De ennek nem így kellett volna történnie Calypso. Olyan, mintha álmodnék. És azt sem tudom eldönteni, jó vagy rossz e ez az álom. Várom, mikor ébredek fel belőle, hogy újra a ládában találjam magam a csillagos ég alatt. - utalok az egész eddigi történésekre a ládából való kiszabadulásunk óta, miközben a saját undormány tükörképem hullámzik a víz felszínén. Az erőm elvesztésére, a kudarcra, a tehetetlenségre, arra, hogy hiába is próbálok rájönni a miértekre, egyszerűen nem tudok. És arra is, ami ezen az estén történt és történik vele. Ismét rápillantok. Ez sem megszokott, mármint ez a gyengédség, ezek a kellemes érzések. A rémálomban talán van valami jó is. Tartson ki legalább addig, míg fel nem ébredek, ne illanjon el oly gyorsan. Megpróbálok én is valami mosolyfélét erőltetni arcomra, de inkább tűnik idegrángásnak, így nem is erőltetem. Szavai hallatán aztán ismét felsóhajtok. Mennyivel könnyebb lenne az élet félreértések nélkül!
- Igen, de nem azonnal, itt és most gondoltam. Mint már említettem is, ha majd elég erőm lesz hozzá. Egyébként meg egyéne válogatja, kinek mi élvez prioritást. Neked ez, másnak meg lehet más. Nincs kőbe vésve semmi. Ráadásul mégha össze is fogunk mind a nyolcan, Amarát valószínűleg akkor sem tudjuk egymagunk legyőzni. Kellenek a szövetségesek. De ha már vannak, nem élvezhetjük az előnyt is? El lehet intézni egyszerre több dolgot is, nem egy előre megrajzolt séma szerint haladunk, amit pontról-ponta kell követni. De ez csak az én véleményem. - feleltem rezzenéstelen arccal. Még a pislogás is elkerült.
- Újfent csak félreértettél. Az, hogy egy leviatán uralta várost akarok teremteni magunknak, ahol szabadon járhatunk kelhetünk és nem kell attól tartanunk, hogy angyalok, démonok, vadászok meg félszerzetek akarnak igazságot szolgáltatni felettünk nem jelenti azt, hogy rabláncra verve akarnálak ott tartani titeket, kötelezni arra, hogy ott éljetek. Én nem ilyen vagyok. De egyszer majd talán te is rájössz. - fogalmaztam meg a gondolataimat úgy, hogy nyilvánvalóak legyenek a számára. Következő megállapítására megcsóváltam a fejemet.
- Calypso. Folyamat. Ez a kulcsa mindennek. Valamivel el kell kezdenünk. Először egy város is megteszi, onnan lehet tovább terjeszkedni. Szépen sorjában. Lassú víz partot mos. Ahogy egyre nő és nő majd az erőnk és kezdünk újra régi, hatalmas erőnkben fürdeni, úgy a hatalmunkat is tovább tudjuk növelni. De ehhez idő kell. Nekem se, neked sem pár száz évbe telt ez, úgy gondolom. - tettem hozzá, majd elfordultam és ismét a fodrozódó vízbe bámultam. Eszemben sem volt feltételeket szabni nekik, uralkodni az akaratuk felett, mert tisztában voltam azzal, milyen érzéseket szül, milyen gondolatokhoz vezet. Világ életemben önző voltam, magamnak való és hataloméhes. De nem zsarnok. Nem vagyok Andariel. És a büdös életben nem akarnék olyanná válni, mint ő. Talán érezte rajtam a feszültséget, fáradtságot, mert leguggolt elém, egyik tenyerét a térdemre helyezte, a másikkal maga felé fordította a fejem, így kénytelen voltam rá nézni. Meleg, barna tekintetébe. Nem tudtam neki mit felelni. Valóban nem kell, de ilyen voltam, mindig is magányos farkas voltam, egyedül küzdöttem meg a problémáimmal. Ez már ilyen berögződés, melyet nem tudok megtörni, kitörölni. Próbálkozom, most is azt teszem, de nem várhat tőlem csodákat. Ismét csak biccentettem tudatva, hogy értettem a mondandóját. Felállt és vele együtt az én kezeim is megindította, így kénytelen voltam felállni. Most már szemben álltunk egymással.
- Nem hiszem, hogy sokáig bújik még meg az árnyak között. De én még mindig úgy gondolom, hogy várjunk. Nem mennék elébe, hogy tőle informálódjunk. És ez nem zárja ki azt, hogy nem szövetkezhetünk angyalokkal és démokkal. Szóval az egyik ark kipurcant? Mi történt?  - érdeklődtem tőle. Nem igazán voltam járatos tollas ügyekben, mivel az informátorom már valószínűleg nem emlékezett rám és elnyelte a föld. Csupán csak annyit tudtam pár elejtett információból, hogy Gabriel fellázadt és eszét vesztett öldöklésbe kezdett a földön, Michael pedig megpróbálta megfékezni őrjöngését. Nem csodálom. Elhagyta az Istene. Ha én nem magamban, hanem másban hinnék, én sem érezném túl jól magam, miután cserben hagytak.
- Pont ez a probléma. Mindenki csak találgat és feltételes módban beszél. Talán Amara ezt akarja, talán azt. Talán ezt tudja, talán nem. Pont ezért lenne balgaság elébe menni, másmilyen módon kell információkhoz jutnunk felőle. Például olyan személyeket kellene megkörnyékezni, kik már fejet hajtottak a sötét nagyasszony előtt. - válaszoltam. Húgom tenyere ismét közeledni kezdett felém, arcizmaim ismét befeszültek, de amilyen gyorsan jött az érzés, olyan gyorsan el is tűnt, mert csak a hajamat kezdte igazgatni. Felhúzott szemöldökkel vizslattam tekintetét. Még mindig a miérteket kerestem, de sehol sem találtam. Még a mellkasom is megbökte és olyan mondatok hagyták el ajkait, melyek furcsa érzéseket keltettek bennem. Kellemes, megnyugtató érzéseket. Ez egy olyan szituáció volt, ami azt a látszatot keltette, mintha mi is egy normális család lennénk. Pedig koránt sem voltunk azok. De ha már itt volt a lehetőség, a pillanat, megragadtam. Két karomat átfontam a derekán, majd hátul összekulcsolva magamhoz vontam. Nem igazán ismertem más módját hálám kifejezésének jeléül. Ujjaim beletúrtak félig még nedves hajába.
- Jól látod húgom. Egy ideje már nem tudtam lehunyni a szemeimet. - mormogtam a feje búbjához. Mióta is nem aludtam? 3 napja? Mióta megéltem azt a kudarcot, nem sokat aludtam. Ha mégis képes voltam lehunyni szemeim, 3-4 óra múlva már ki is pattantak. És mivel folyamatosan töröm a fejem, járatom agytekervényeim, keresem a válaszokat, a lehetőségeket, így a pihenésre nem sok időm jut. Nem tudnék nyugodt szívvel elaludni tudva, hogy erőtlen vagyok, védtelen.
- De előtte jól esne egy kiadós fürdő. - tettem még hozzá. Hiányoztak a termálvizek, a hatalmas fürdők, ebben a mai világban gusztustalanul lekicsinyítettek mindent és összezsúfoltak egy kis térbe. Alig fértem bele a kádba, kényelmetlen volt, kilógott a lábam, a vállaimmal szinte beszorultam. Így feladtam a fürdés lehetőségét és áttértem a zuhany használatára.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 26, 2018 10:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Seth & Calypso
Mosolygok, mert a testvérem vagy,S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
Ahogy gyűltek bennünk az indulatok, úgy gyűltek a fejünk felett a felhők, s végül úgy csillapodott, ahogyan a „lelkünkben” dúló vihar. Véletlen műve csupán? Régen mindkettőnk hatalma megvolt ahhoz, hogy viharokat keltsünk, dús erdőket tegyünk kietlen sivataggá. De mára ez a múlté, mégis … Még sincs idő ezen elmélkedni, talán majd máskor. Pörögnek a percek, ahogyan a gondolatok s szavak. A fürdő omladozó falairól pattantak vissza vagy éppen tompítják halk suttogássá, hogy más nem hallhassa, hogy ha kell csak a mi és az ő titka legyen. Mindig erős volt, mint egy szikla, most mégis úgy éreztem megrogyott, szétcsúszott alatta a talaj. Nem az arca vagy a tekintete árulta el, hanem a szavai. Összeszűkült szemmel hallgatom magyarázatát arról az éjszakáról, melyet én taktikai hibának véltem. Szám belső felére haraptam, ahogyan összeraktam magamban a kockákat. Már amennyire ez lehetséges volt számomra. Hisz sok részlet kimaradt, melyek csak újabb kérdéseket vetettek fel bennem. De innen nézve teljesen megváltozott a helyzet, s nem tudtam érte hibáztatni. Csak egy mély sóhaj szakadt fel tüdőmből. – S a darabjait nem tudnánk valahogyan hasznosítani? – tettem fel az egyszerű s számomra logikus kérdést. Szeretem volna neki segíteni. Hogy miért? Mert minden tette ellenére a véremből való volt, s úgy éreztem a legnagyobb fegyverünk az összefogásban rejlik. Nem akartam érte semmit, életemben nem sok olyan alkalom volt, hogy önzetlenül tettem volna bármit. De ez olyan volt. Pontosan még én sem tudtam, hogy lehetséges-e vagy, hogy ha mégis miként. De a lehetőségek tárháza igencsak foghíjas volt, így minden után két kézzel markoltam, s reménykedtem, hogy nem illan el ujjaim közül. Teljesen megértettem mit érezz, még akkor is, ha ezeket szavakba nem öntöttem, csak némán néztem, miként emészti belülről. Nem csak ő az, akinek a jól felépített „élete”, hatalma egy suhanó gondolat alatt vált porrá, mindannyiunk megsínylette a hétszáz év nyomort. Mind kezdhetünk, előröl mindent.  Ezek voltak azok, melyek arra ösztönöztek, hogy elengedjem múltbéli sérelmeimet, s olyat tegyek melyre már évezredek óta nem volt példa. Megérintettem. Úgy ahogyan még soha. Végül tettem mégis követték a szavak. Nem kellett csalódnom, ám mielőtt válaszolhattam volna, olyat tett melyre álmomban sem gondoltam volna. Ajkát az enyémhez érintette, mintha áram csipet volna meg, szinte láttam, miként szikrázik energiánk kettőnk közt. Nem húzódtam el, bár több volt ez egy testvéri csóknál. Nem vagyok az erkölcs mintaképe, mégsem gondoltam még soha úgy rá, mint egy férfira. Furcsa, ha el kellett volna képzelni, nem ilyen lett volna. Sokkal… durvább, talán azért mert sose jutott számomra más tőle. Az hogy arcán sose láttam a megbánás morzsáját sem, az ajánlatomat nem teszi semmisé. Hagytam, hogy nyelvével táncra hívja enyémet, s én elfogadtam a felkérést. Félve hunytam le szemem, talán arra vártam, miként mar belém, de nem tette, így tenyereim közé fogtam arcát. Csókja egyszerre volt hűs és forró, lágyan kínzó. Éreztem miként hagy el az erőm, ahogy újabb és újabb kört írtunk le a táncparketten. Azt az érzést ismertem, amikor én veszem el az erőt, s átjárja testem, de ez még ismeretlen volt, s talán épp ez tette oly izgalmassá. A keringő végén szinte felkínálom neki állam ívét, úgy lehet még arcához is dörgölődzők. – Szívesen. – rebben magasba szemöldököm, egy árnyék mosoly kíséretében, mely így együtt elismerésről árulkodik. – Honnan? – bontakozok ki karjaiból, s fordulok el tőle. Miként is lehet szavakba önteni, azt amit láttam? Még máig sem találok rá szavakat. Sok mindent láttam már, s az ilyenen sem botránkoztam meg, csupán jégtekintettel figyeltem az eseményt. Ám mikor, arra kell visszaemlékezni anyád, miként hálja el, a daruk nászát, s ezt mind tulajdon fiával, minden szó a torkon akad. – Láttam. – fogalmazok tömören. – Nem, csak egyetlen egyszer… - írok le a levegőben egy félkört, megakadályozva bárminemű kérdést. - … de nem kellett hozzá túl sok ész, hogy rájöjjek, nem egyszeri alkalomról volt szó. Megvoltak anyánk módszerei, neked ez jutott. – próbálok rideg maradni, akár a márvány, ezek tények, melyekbe bele kell, s kellett törődnünk. - De nem élhetünk a múltban, átlépni rajta, mint egy kiszáradt testen, ez a megoldás, mert míg hagyjuk, hogy árnyékot vessen ránk akár csak az emléke, holtában uralkodni fog rajtunk. Nincs mit szégyellened rajta. – küldök felé egy biztató félmosolyt. – Ha ezt a titkod megőriztem ennyi időn keresztül, úgy ezt is megfogom. Nem áll érdekemben, hogy másképpen tegyek, még akkor sem, ha erőd valahol az univerzumba kering. – körzök ujjammal a fejem mellet, miközben másik karom a mellem alatt vetem át. Hogy miért is változtam meg ilyen hirtelen? Olyan témát súroltunk mely mindkettőnk számára kellemetlen, kinek ezért, kinek azért. - Új várost? Ahhoz, hogy jövőnk legyen, a problémát kell elhárítani. Szerintem, most nem ez a legfontosabb. Egy város? Hétszáz év egy dobozban együtt neked nem volt elég? Most újra össze akarsz zárni minket? Nem attól lesz összetartás, hogy összezsúfolsz minket. Ne haragudj, de köszönöm én ebből nem kérek. – tartom fel mindkét kezem. Már a gondolattól is kiráz a hideg. – HA sikerül korábbi önmagunkat összekaparni, miért érnéd be egy várossal, mikor az egész világra kihatással lehetsz? – nézek rá kissé értetlenül, megrázva a fejem. – Miért lenne ennyi elég? Nem arra születtünk, hogy egy városban poshadjunk. De ha eljön az idő, s minden vágyad ez lesz, segítek neked, viszont azt, ne várd, hogy beköltözök az alsó épületbe, egy betondzsungelba. – most is csak a kényszer visz rá, hogy itt legyek. De sose voltam az a fajta, akit négy fal közé lehetett zárni, kivételt képez ez alól a láda. Bár ott is inkább a nihilt választottam lakhelyemül. Látom rajta eluralkodni rajta a tehetetlenséget, mely engem is gyötör, keresi a választ, de hiába kutat, nem találja. Leguggolok elé, térdére teszem kezem, míg a másikkal arca alá nyúlok, ezzel is kényszerítve arra, hogy rám nézzen. – Nem kell mindent egyedül csinálnod. – ismétlem önmagam. Segítenék, de ehhez az kell, hogy kissé feladja önmagát, büszkeségét, de kényszeríteni nem fogom. Ezt a döntést neki kell meghozni. – Igazad van, túl sok a talán, de addig míg Amara meg bújik az árnyak közt nem lesz válasz. A lovasok szétszéledtek, ki tudja, merre járnak. S az arkok? Nos, egy már a csillagok között jár, a másik pedig a Sötétség elé helyezte fegyverét. A lehetséges szövetségesek száma fogyatkozik, lépni kell. – kezem kezére simítom. Felállok, s őt is erre próbálom ösztökélni. – Fegyverek vagyunk, ezt nem vitattam egy percig sem, de a kérdés az, hogy a feláldozhatók táborát gyarapítjuk e. Hogy erőnk véges, azt csak mi tudjuk és talán Amara. Ezt fordíthatjuk a saját javunkra is. De ez nem olyan dolog, amit bármelyikünk eldönthet. Szükség van a többiekre is, s tudnunk kell, hogy Amara mit akar. – nyúlok ismét fejéhez, eljátszadozok egy nedves tinccsel, melyet a helyére igazítok. – Bármi történjék is, melletted állok, amíg az mindenki érdekét szolgálja, s nem lesz benne senki feláldozható. Te sem. – bökök a mellkasára. – Mindig van egy erősebb ellenfél, de minden ellenfélnek meg van a gyenge pontja, neki is kell lennie. S ha elég kitartók vagyunk, megtaláljuk. Kimerültnek látszol. – szemei alatt sötét foltok, eddig fel sem tűnt, talán csak a fények játéka az egész. – Pihened kellene. – javaslom, hisz elmondása szerint erejét vesztette, s bár az imént jól lakott belőlem, a testét s elméjét is megterhelték a történtek. – A két rossz közül a kisebbeket kell választani, s mint minden mérlegnek két oldala van. Most nincs aranyközép út.
[/quote]
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Az emberi technika vívmányai

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
8/6
Angyal
1
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
6
Nephilim
6