Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Lerombolt lakónegyed •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Nieven


Lerombolt lakónegyed Pikkelyke2
☩ Történetem :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
7. leviatán
☩ Play by :
India Eisley
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Yesterday at 6:37 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Egy angyalfej kalandjai
───────────── ────────────
- Ó, dehogynem! - vágom rá élből, nem is én lennék feleselés nélkül. Ez már szinte kötelező nálam. Ráadásul még szép, hogy ragaszkodom a személyre szabott élményekhez! Kéretik mindent tökéletesen az igényekhez igazítani! Egyébként biztosra veszem, hogy ő se hal bele ha kinyitja a száját a folyamat közben, hiába is húzza erre a száját. De ezt máskor, később még bőven lefikszálhatjuk, avagy visszatérhetünk rá, elvégre én ilyen fontos - és bosszantó, legalábbis ahogy látom számára az - dolgokról sosem felejtkezem meg. Ezért vagyok olyan jó, hitelesen idegesítő emberlányka, ha olyan környezetbe kerülök. S bár talán nem Athlan a legjobb személy, akinek az idegein táncolhatok, időnként hajlamos vagyok házhoz menni a nagypofonért. De aztán legalább megpróbálok eltáncolni előle!
- Hát ha te mondod - vágok hitetlenkedő fejet. Még életemben nem hallottam olyat, hogy bármelyik érzelem, bármilyen módon ehető lett volna. Mivel lelkem sosem volt, hatalmam viszont mindig is, az emberek nem tudták megutálni magamat velem sosem. Utáltam én mást pont eléggé, aminek komoly alapja, na meg előzménye volt. Azonban az emberek… egy jelentéktelen képlet még jelentéktelenebb összetevői voltak. Egyszerűen képtelenek voltak rám hatást gyakorolni. Legalábbis eddig. Mostmár azért meggyűlt velük a bajom, és azt kellett mondjam, egyik másik szívósabb példánynál komolyan el kellett gondolkoznom, hogy s mint legyenek a továbbiak.
A kikupálódás témát nem erőltetem, mert csak leesik végre, hogy ezzel bizony olyan információt is képes lettem volna elkotyognom, ami amúgy “belsős” szóval ha a többi tesóm nem mondta el senkinek, akkor bizony csak ők és Mammon tudják. Na meg lehet Cassael is. De ez akkor is csak tíz személy, nem több. Jobban kellene vigyáznom a titkainkra! Persze ezt eltervezni sokkal könnyebb, mint megvalósítani, főleg ha a levi olyan lepcses szájú, mint amilyen én is voltam.
- Az anyánkat ne keverd bele - fintorodom el. Gyűlölöm azt a némbert, ezt eddig sem rejtettem véka alá. - Akkor már inkább az apánktól eredeztesd - na igen, sokkal szimpatikusabb számomra ez az elgondolás. Nem úgy, ahogy az emberek királyai, császárai, fáraói vagy egyebei eredeztetik uralkodói rangjukat holmi vérvonaltól, meg születési előjogoktól, nekünk ténylegesen van hatalmunk, amire büszkék lehetünk. Régen ugyan, de mi is tanultuk a mágiát, mégha használata a vérünkben is volt, apánk végső ajándékaként. Számunkra ráadásul egyetlen mester sem segíthetett a tanulásban, hiszen az elpusztult, akinek hasonló hatalma volt. Persze anyánk ott volt, mint “mester”, de ő szerintem pocsék tanár volt.
- Szerencsére nem ismered őket. Athant leszámítva - vágom rá. Igazából fogalmam sincs, mit jelenthet a “hisztis picsa” szókapcsolat, de ezúttal inkább elkendőzöm az értetlenségem. Külön-külön mégcsak oké, de semmi összefüggés nincs a két szó között… rémes!
Nem, sőt, még az elején tartok! Makacsolom meg magam végleg, és kérlelhetetlenül. További méltatlankodásomat azonban cselekedeteivel sikeresen elvágja, s érdeklődése lejjebb apadásával visszatér a saját testébe.
Nem is rejtem véka alá, hogy vérig sértett, s nem a testőrségről, meg a feladat unalmasságáról szóló szavaival, hanem azzal a gondolattal, hogy nem lennék képes a halálba küldeni. Azért az egóm nem tűri meg, hogy ennyire kislánynak nézzen, mégha a kicsinyes sértődéssel csak még egy lapáttal ráteszek erre az egészre. A Lucifereset is a harag mondotta velem, bár eme hirtelen érzelmi hullámvasút valahol meglep, mégse tiltakozom nagyon a rámtörő emberi dolgok ellen. A harag mindig is érdekes tanácsadóm volt, s általában hasznos is. - Kötve hiszem, hogy te az arany középút nagy barátja lennél! - szúrom oda. Mondjuk az “Annyit még te sem érsz.” megjegyzés meglep, elvégre egyrészt méltató - bár tudom jól, ez nem személyemnek, hanem fajomnak szól -, másrészt azt jelenti, hogy van amiért képes lenne ilyen hülyeségre. Öngyilkos hülyeségre. Érdekes. Megkérdezném mi lehet az, de még mindig mufurckodom, szóval ez nem opció jelen pillanatban.
- Ácsi, ácsi - emelem a kezem. - Csak akkor mutatom meg az összeset, ha kapok még egy szívességet! - vigyorodom el ördögien. Természetesen nem kötelező belemennie, de akkor csak azt az apró részt fogja látni. Három kívánság, három könyvdarab, ez lenne a legideálisabb. Persze ki tudja, hajlandó-e még eggyel megtoldani. Ha igent mond végül, úgy felfedem felsőtestem összes pikkelyét, hagy nézegesse őket kedvére. Kirajzolódnak a lapockámon elterülők, melyek a nyakam aljáig felkúsznak, s a melleim alatt átfutók is, amelyek végignyújtóznak a bordáimon. Hagyom, hagy nézegesse a fogaimat, aztán jöhet a késes művelet. Aprócska turpisságra szánom el magam, mikor átnyújtom neki a pikkelyt, megbűvölöm, hogy mindig érezzem, merre van. Az áhitata mértékéből arra következtetek, hogy mindig magánál hordja, így a későbbiekben könnyedén megtalálom és felkeresem. Őszintén meglepődöm, ahogy lenyeli, de hamar túlteszem magam ezen a furcsaságon. Ez van, és kész.
- Rendben van, majd hívlak - biccentek neki. Nem lehetek benne biztos, hogy az igazi nevét árulta-e el, de az első megidézésnél úgyis megtudom. Már persze ha válaszol a hívásra. Meglepve emelem rá a tekintetem a “még valami” résznél. - Hát jó, megmondom neki… - lövésem sincs, mit jelenthet ez az üzenet, de ha véletlen összefutnék a tesómmal, úgy majd tolmácsolom neki, hátha ő érti. - Viszlát! - kiáltom még a hátának, ahogy nekiindul. Nem marasztalom, nincs is miért ilyet tennem. Ó de, mégis! - A fejet itt hagytad! - kiáltom még utána, s az angyalfejhez lépve felkapom, majd utána hajítom azt. Elég pontosan tudok célozni, szóval ha reagál rá, és ügyes egy picit, akkor simán el tudja kapni. Nem bánom, az övé lehet, neki adom!
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Lerombolt lakónegyed Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 23, 2020 6:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Nieven & Athlan

"Ami furdal csak egy érzés,
Lassú néma lélekvérzés,
Egy hiány mely megrekedt benn,
Ismerős de ismeretlen."
- Tisztázzuk. Az egésznek az a lényege, hogy végignézzük, ahogy egy kibaszott hulla elrohad. Ennyi, nem több, nem kell ide kiegészítő elfoglaltság, ez ennyi. - értetlen pillantásom mögött mintha csak az keringene, hogy "nők". Nekik aztán lehet nyújtani egy kisujjat, az nem elég nekik, az egész rohadt tested akarják! Az pedig, hogy nem sérült meg... Nos, ezt a részét inkább figyelmen kívül hagyom, s nem tartok neki felvilágosító órát a halandó testek működéséről. Pedig aztán a halandó nők havonta kibuggyanó vércseppjei remek mágikus alapanyagnak számítanak, kellemes kis esszenciákat lehet belőlük kotyvasztani.
- A gyűlölet egy idő után már nem felemészt, hanem táplál. - s remek mérgezett alapot eredményez, melyben gyökeret vethetnek a démoni magvak. A halandók iránt érzett megvetésem sem a levegőből szedtem, hiszen ez is tapasztalatokon múlik. Volt rá tizenhét évem, hogy megtapasztaljam, milyen gyengén és szánalmasan létezni egy testben, bezárva lenni egy ilyen korlátokkal teli vázba. Alászállásom a Pokolba számomra megváltás volt.
- Kikupáltam én magam remekül, köszönöm. - forgatom meg egy pillanatra a szemeimet. Ha valakire illik a makacs, önfejű jelző, aki mindent egymaga akar megoldani, az bizony én vagyok. Sosem igényeltem, hogy valaki felemeljen, sosem akartam rangot, egyszerűen csak a saját erőmnek akartam lenni a kovácsa. Atyám sem emelt magasabb szintekre, egyszerűen csak lehetőséget adott, hogy magamat felemeljem. Hogy mit látott anno abban a szerencsétlen fiúban ott Franciaország ködös erdejében... Még magam sem tudom. Tán képes volt előrelátni? Hétszáz évvel is akár?
- Azért nem a ti büszkeségetek, hogy eddig nem tudtak titeket megölni, mert titeket úgy teremtettek, nem csak a földből pattantatok ki, így a dicsőség azt illeti, akitől származtok. - logikus következtetés számomra, s hiába gondolja magát mindenki fölé ez a kislány, attól még egyáltalán nem a saját érdeme az ereje.
- Komolyan sajnálom a testvéreid, legyenek akárhányan. Egy ilyen hisztis picsával kibírni több évszázadot... - ez most nem gúnyosan cseng, sokkal inkább őszintén. Borzalmas egy természete van ennek a lánynak, Athannal egy lapra sem lehetne venni őt. Kiábrándult sóhajom az ő ajkain keresztül szökik a világba, s még fejét is ingatni kezdem erre a hatalmas drámára.
- Befejezted a siránkozást? Kezdem unni. - az ő hangján szólalok meg, az ő gondolataira válaszolva. Miért kell ekkora ügyet csinálni mindenből?! Csak egy kis megszállás, egy kis érintés itt, egy kis érintés ott... Ugyan, ezt még ki lehet bírni, nem a szüzességét vagy a méhét akarom kikaparni! Még. Szerencsére túlságosan sok időt nem töltök ott benne, igazából eléggé nehézkes megférni egy testben egy ilyen személlyel, mint ő. Túl sok benne a réteg a korából kiindulva is, na meg nem éppen nyugodt természettel lett megáldva, így nála nehezebb tartani a szintet, mint egy átlagos halandónál. Hiába van profi szintekre fejlesztve a mágiám, vele meggyűlne a bajom, ha hosszabb időt akarnék benne kirándulni.
- Olyan nagy szavakat használsz... - forgatom meg szemeim immáron a saját testemben. - Miért kell a végletek felé menni? Miért nem lehet megtalálni az aranyközéputat? - vonom fel értetlenül egyik szemöldököm a Luciferes, ostoba ajánlatára. - Annyit még te sem érsz. - legyintek lemondóan. Azért a pikkely és az angyalszárny között van némi különbség, s bár a pikkely is különös dolgokat mozgat meg bennem, de úgy tűnik, hogy azért a tollak közelébe sem érhet. A szárnyak esetén könnyedén belemehetnék meggondolatlanul ilyen remek ajánlatokba, ám ez nem az a helyzet. Lucifer erősebb nálam, ez nem is kérdés, magam is elismerem. Miért öletném meg magam ilyen kislányok miatt? Még a feltételezés is szánalmas.
- Athanon kívül nem találkoztam még leviatánnal, úgyhogy egyértelmű, hogy nem tudom, merre lehetnek rajtad. - bólintok. - Szóval mutasd! - lehelem izgatottan, hiszen már közel vagyok egy kis darabkához egy ilyen különleges fajtól. Nagy szemekkel követem a mozdulatait, fürkészem, merre lehetnek a testén, s még ajkaim is elválnak egymástól, mikor oldalán megjelennek.
- Nahát... - ennyi szökik ki csupán ajkaimon, ahogy ámulva figyelem és nyújtom a kezem. Finoman fonom rá ujjaim a különös pikkelyre, melyet Nieven a kezembe ejt.
- Vigyázni fogok rá. - fura, merengő őszinteséggel ejtem ki szavaim. Milyen csodásan fog festeni a vadász rothadó szárnyai melletti polcon... A fogak másodlagosak, hiszen van egy olyan sejtésem, hogy meggyűlne vele a bajom, ha megpróbálnám kitörni őket a helyükről. Így hát ujjbegyemmel tapogatom végig hátsó szándék nélkül, ugyanolyan gyermeki kíváncsisággal, mint a pikkelyt. Aztán elhúzom kezem. Meglepő? Meglehet. Diadalittasan emelem magamhoz Nieven kis darabkáját, s úgy vélem, hogy ebből a helyzetből kihoztunk mindent, amit lehetett. Ha a későbbiekben is lenne vele tervem, jobb lesz a mostani állapotok végére pontot tenni, s nem elvenni mindent tőle azonnal.
- A nevemet már tudod. Idézz meg, ha kellek. Az alku az alku. - amit komolyan szoktam venni. - Most pedig... - megfordulok a tengelyem körül, s mint aki jól végezte dolgát, megindulok kifelé a házból. - Ó, még valami. - fordulás közben becsúsztatom a számba a pikkelyt, majd egy lassú mozdulattal lenyelem azt. A testemben van a legnagyobb biztonságban.
- Üzenem Athannak, hogy bassza meg. - széles vigyorom csak egy pillanatig láthatja, s ha nem akaratoskodik, akkor én magam el is tűnök nagyon hamar. Biztonságba kell helyeznem gyűjteményem újdonsült darabját.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Nieven


Lerombolt lakónegyed Pikkelyke2
☩ Történetem :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
7. leviatán
☩ Play by :
India Eisley
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Május 15, 2020 1:00 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Egy angyalfej kalandjai
───────────── ────────────
- Igen, ez a te módszered, de mivel ketten csináljuk, így új szabályokat kell kitalálnunk, hogy passzoljon a személyiségünkhöz! - húzom ki magam elégedetten. Mint aki most aztán nagyon megmondta a tutit. Na várjunk csak… Hiszen pont ez történt! - De elnézem a tudatlanságod, s mivel nagylelkű vagyok így meg is bocsátok - vágom én, hogy nem így gondolta, de az meg kit érdekel? - Enni nem szoktam, szal max te piknikezhetsz, de a cicákban benne vagyok! - veszem sorra gondosan az ötleteit. - He? - meredek rá a vérzéses résznél. - Nem is sérültem meg… - pillantok magamra, hátha valamit nem vettem észre, de bizony a testemen sehol sincs még egy pici karcolás se. Értetlen pillantásokkal illetem hát.
- Kár… - mert hát az az igazán érdekes, ami öröklődik, elvégre van amikor nem teszi, na és akkor miért nem teszi? Ez mindig különösen érdekelt, elvégre itt is megfigyelhető volt az emberek sokszínűsége, amelyet oly’ nagy kedvvel vizsgáltam. - Gyűlölet? - pislogok rá meglepetten, valljuk be, más válaszra számítottam. Mondjuk nekem is vannak tapasztalataim a témában, volt már hozzá szerencsém, ugye. Viszont emberi érzelmekkel sosem voltam megáldva - vagy elátkozva -, így nem tudhatom mennyivel más ez, mint az.
- Pedig ki tudja, lehet kikupáltunk volna - kacsintok rá vigyorogva. És tényleg, lehet szárnyakat kapott volna egy kis mágiától. - Hát egyébként felmerült ötletként, de végül máshogy terveztük meghódítani Európát. Csak Isten kicseszett velünk, hogy rohadna meg… - ingatom a fejem, de nem tűnök különösebben bosszúsnak. Azért annak a Vén Kecskének a képébe ordítanám a véleményem, és illetném pár szép jelzővel, de így a Földön, elég messze tőle, talán kezdem elengedni a dolgot. Azért az fel tud bosszantani, amikor a démonok a Pokol bezárása miatt panaszkodnak. Örüljenek neki, hogy nem a ládába lettek ők maguk bezárva.
- Na látod, ez sose jött be - megrántom a vállam. - Ráadásul már nem is vagyok képes ilyen szolgát gyártani - sajnos. Pedig ha képesek lennénk, akkor már hatalmas seregünk lehetne. Pfff, nem siránkozhatunk azért mindig a dicső múlton! Csak néha, érzéssel.
- Nem vágom az összefüggést - fogalmam sincs, miért gondolja, hogy az anyánk miatt nem lehet megölni minket. Hiszen ő CSAK egy démon volt. Itt max az apánk jöhet szóba. - Mármint? Mi nem Isten teremtményei vagyunk - húzom össze a szemem, egyre kevésbé értem, hogy mi alapján hova jut el. - De a saját maga becsmérlése gondolat tetszik - igyekszem valahonnan mégis megragadni a témát. - Nem, az egyéb disznóság miatt történt - vigyorodom el.
- Héj, eressz el, de rögtön! - olyan hirtelen mozdult, hogy nem volt esélyem kitérni előle, a francba is. - Mi ez az állandó tapimánia?! - vergődöm ki a kezei közül. Őszintén abban a pillanatban, amint bőre az enyémhez ért elfelejtkeztem minden anyámmal kapcsolatos dologról, és márcsak az érdekelt, hogy eltávolítsam az aurámból. Most is morcosan pislogok rá, és a tekintetem határozottan üzeni, hogy ne közelítsen, utálom ha fogdosnak.
Engem, de engem rohadtul! És emlékeztetnélek rá, hogy az én testemben vagyunk! Ja, pont hidegen hagy, ki mit gondol, az a fontos, hogy én mit gondolok. Minden egyéb lény elmehet a sóhivatalba, nyugodtan. Ezt most viccnek szántad? Értem ezt a “bízz bennem” megszólalására. Mert nem nevetek, annyi szent, piszok szar vicc volt. Persze mit vár a leviatán egy démontól?
Nem is a kezdő démonok ellen akarok felkészülni, elhiheted természetesen az lenne a cél, hogy se angyal, se démon ne juthasson be a fejembe, illetve, csak az általam hagyott tartalmakhoz férhessenek hozzá, s a kis titkaim biztonságba legyenek minden kémlelő… elme előtt. Azért az alsó túrkálódása közepette eszembe ötlik, hogy vajon mekkora tudása vagy éppen gyakorlata lehet ezen a téren, elvégre férfi teste van, de nem is akarok ennél mélyebben belegondolni, inkább annyival zárom le, hogy biztos volt női is.
A szemöldököm mint a villám szalad fel, ahogy jellemzi a kitalált alkut. Hát nem kapok szikrát, annyi szent! Most komolyan azt reklamálja, hogy nem akarom megöletni?! Én nem tudom hol élt eddig, de valami elbaszott burokban lehetett, ha azt hiszi, hogy ne tudnám beküldeni egy olyan helyre, ahol biztosan elpusztul. Lehet profi mágiahasználó, meg minden istennyila, de azért talán jobb lenne, ha nem keverné össze a kaland- és a halálvágyat. - Miért, mit szeretnél, küldjelek el Lucifer fejéért? - a hangom hideg, és nyugodt. Végtelenül nyugodt, dacára a bennem tomboló elemi dühnek. Hogy elküldeném-e erre a biztosan halálos küldetésre? Még szép, hogy igen. Melegen ajánlom hát, hogy legyen eszed! Az a gyanúm, hogy még mindig egy üresfejű kislánynak néz, aki teljesen ártatlan és életképtelen. Nehogy véletlen te is abba a csapdába ess, amibe oly’ sokan mások előtted. A düh hirtelen illan el, és vált át hideg acélosságba. Immár türelmesen várom a válaszát, ha úgy dönt, szíves-örömest küldöm a Pokol Ura nyakába. Rajtam ne múljék. Kívülről mondjuk nem sokban változom, a testtartásom csak egy hajszállal lesz egyenesebb, mint volt, tagjaimból nem áramlik a visszafojtott feszültség. Még mindig csak egy veszélytelen kislánynak tűnök. A kérdés vajon, hogy felismeri-e, hogy nem vagyok az, s, hogy komolyan gondolom a kiejtett szavakat?
- Azt el is felejtheted - a hangom üres, élettelen. Még mindig várom az előzőre a válaszát. Egy halottal nincs értelme alkudoznom. Szóval ha a Luciferes izgalmakat választja, hát üsse kő, megkapja a pikkelyt, aztán mehet isten hírével. Ha visszatért a fejjel, úgy majd megint lesz értelme beszélnünk.
Amennyiben azonban a józan esze kerekedik felül, nos az én hidegségem is enged egy csöppet. - Fogalmad sincs, merre vannak - vetem neki oda. Elkezdek keresgélni a ház konyharészén, amíg egy tűrhetően éles kést nem találok. Egy pillanatra az asztalra teszem, amíg megszabadulok a dzsekimtől és a pólómtól. A tény, hogy egyszál melltartóban állok előtte, annyira hidegen hagy, mint Mózest a tenger fuldokló kagylói. Nem mutatom meg neki a pikkelyeimet teljes pompájukban, csak az oldalamon fedek fel egy  kör alakú foltot belőlük. Kicsi rész, de még ígyis feltűnhet neki, hogy nem mindenhol borítanak pikkelyek. Br lehet ahhoz szakavatottabb szemlélő szükséges. A legnagyobb pikkelyemet választom ki neki, noha az se nagyobb, mint egy karóra - milyen furcsa szerkezeteik vannak az embereknek - számlapja. Finoman feszegetem le, nehogy megsérüljön, teljesen épen nyújtom neki oda, bár a hátuljára ragad egy kevés fekete véremből. Az illúziót visszahúzom, így nem csak a pikkelyek, de a sérülés is “eltűnik”. Meg nem gyógyul persze, de hagy higgye csak, hogy ilyen gyorsan regenerálódom. Visszaveszem a ruháimat. Most jön a dolog kevésbé kellemes pontja. Felfedem neki a fogaimat, és mereven, pattanásig feszült idegekkel tűröm, hogy közelebbi ismeretséget kössön a fogaimmal. Nagyon nehezen tudok ellenállni a késztetésnek, hogy belémarjak, gyűlölöm, ha megérintenek, a fogaim pedig ezen a téren duplán számítanak. Ha csak nyugodtan szemlélődik, és tapogat, úgy sikerül úrrá lennem az ösztöneimen, de ha megint valami hülyeségre szánná el magát, úgy nem kizárt, hogy újabb fognyomokkal fog gazdagodni.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Lerombolt lakónegyed Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 10, 2020 10:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Nieven & Athlan

"Ami furdal csak egy érzés,
Lassú néma lélekvérzés,
Egy hiány mely megrekedt benn,
Ismerős de ismeretlen."
- Már elnézést... - válaszolom erőteljesebben, miközben értetlenül vonom fel egyik szemöldököm. - Az imént épp arról pofáztam, hogy egy holttestet nyugalomban nézünk végig, ahogy az enyészeté lesz, nem pedig azt, hogy piknikezünk meg macskákat simogatunk körülötte, és elmeséled nekem, mennyire fáj a hasad, amikor vérzel. Már ha vérzel. Vérzel? - hamar váltok más témára, kérdőn biccentve oldalra a fejem. Ez a leányzó egy kíváncsi csitrinek tűnik, s eléggé hihetetlen a tény, hogy valójában leviatán. Nem úgy tűnik, hogy túlságosan meggyötörte volna az a sok évszázadnyi ládában töltött idő. Athan sokkal szarabbul nézett ki, mint ez a leányzó.
- Nem tudok róla, hogy a családomban megfordult volna bárki is ezzel a betegséggel. - vonom meg a vállam. - Mint például a gyűlölet. - bólintok. A halálom előtti hónapokban már szinte mindent kitöltött ez az érzés. Ezzel táplálkoztam, innen merítettem, ha szomjaztam, ehhez nyúltam, ha békére vágytam. Nem véletlen hát, hogy a vége felé már a csontjaim is zörögtek.
- Azért, aki akkor voltam, nem lett volna kár. Aki meg most vagyok... Az minden bizonnyal még segített is volna, ha jó hangulatában kapjátok el. Tán voltak ilyen világmegváltó terveitek? - egy lángoló Európa... Kellemes gondolat. Az lenne aztán maga a földi Pokol!
- Azt javaslom neked, összegezve az eddigieket, hogy inkább szerezz magadnak egy szolgát, amelyik egész nap téged dicsérhet. Sőt, inkább kettőt, mert ha az egyik alszik vagy zabál, akkor addig a másik tudjon nyalni neked. - vigyorgom szélesen, bár nem viccelek, nagyon is komolyan gondolom. A szolgák jól tudják simogatni az egót, főleg ha erővel vannak rákényszerítve, Nievennek pedig úgy látom, nagy szüksége lenne rá, hogy végre valaki jó alaposan körbenyalja a hátsóját. Mindenhogy.
- Akkor ezek szerint nem a te büszkeséged, hogy senki sem bírt megölni eddig titeket, hanem a ribanc anyádé. Ugyanakkor kétlem, hogy halhatatlanok lennétek. - simítok végig államon, miközben vizsgálgatom. - Mindent meg lehet ölni, csak a módszeren múlik. - az embereknek például könnyedén megsebezzük a testét, s már hullanak is, mint a legyek. Lehet, hogy egy leviatánhoz hozzá kell baszni egy olajfaágat meg egy galambot, azt volt kígyó, nincs kígyó.
- Népirtásba. - pontosítok. - Ezzel lényegében saját magát minősítette, nem? Hogy ti szarok vagytok, tehát szart csinált. Szóval lényegében nem is titeket becsmérelt, hanem saját magát. -  vezetem vissza a dolgokat, bár lehet, hogy rosszul gondolom, mégis eléggé logikusnak tűnik a magyarázatom. Számomra legalábbis.
- Ezért basztak bele titeket abba a ládába? Vagy egyáltalán minek? - látom, lelkének élvezete kiül testére, s mikor megnyalja ajkait, én egyből odaugrok hozzá. Egyik kezemmel karjába kapaszkodok bele, másikat pedig a nyaka mellé helyezem.
- Na most csináld. Mehet. Beszélj. - utalok arra, hogy mikor az előbb kimondta, hogy az anyja ellen fordultak, akkor beleborzongott. Láttam ám! Jó lenne, ha most is kimondaná és megremegne, ugyanis én is akarom érezni. Kivárom, esküszöm!
Vagy mégsem. Inkább élek az engedéllyel, s Nieven testébe varázsolom magam, melynek nagy része homályos ugyan számomra, de azért elegendő dolgot láthatok ahhoz, hogy később még többet akarjak.
- Mégis ki a faszt érdekelne, hogy magaddal vitatkozol? Emlékeztetnélek, hogy minden kibaszott fattyú ezen a világon van. Szerinted mennyire tartanák furcsának, ha meglátná bárki, hogy magaddal beszélsz? Kuuurvára leszarja mindenki. Bízz bennem. - az ő ajkaival formálom a szavakat, pontosan olyan hangerővel, amilyennel eddig is. Kissé talán nyers vagyok, de hát a hús is jó nyersen. Szóval én is.
- Azért az nem olyan egyszerű, mint hiszed. Nem mindegy, hogy ki próbál megszállni téged. Ha egy lófasz kezdő démon, azt még egy csecsemő is ki tudja lökni. De egy magasabb mágikus szinttel bírót már eléggé nehéz. - ujja közben melegebb éghajlatra vándorol nekem köszönhetően. Öregem... Most lényegében úgy maszturbálok, hogy közben mégsem. Na de komolyságot!
- Igen, azt én is érzem, hogy normális. - gondolatban azért küldök neki egy vigyort, nehogy véletlenül unatkozzon, s csak ezután úszok mélyebbre az elméjében. Épp annyit látok, amennyit enged, s magam is csupán aprókat csepegtetek számára, semmi lényeges dolgot. Hamarosan újra a saját testemben állok a leányzó előtt, immáron kissé okosabban, mint előtte, bár nem teljesen kielégülve. Még.
- Vállalom. - vágok közbe egyből, mikor még csak levegőt vesz, hogy kifejtse a válaszát. Azért hagyom utána, hogy végigmondja, amit akar, csak utána szólok közbe. - Hát ez geci unalmas. Ennyi? Harcoljak melletted, ha kell? A királylánynak testőrre van szüksége? - most már azért ki kell engednem némi gúnyt magamból, úgyhogy azt beültetem a vigyoromba. - Legyen. - nem gondolkodok sokat, ez egyértelmű. Egy kis harc nekem sem fog ártani, ha arra kerül a sor, megér ennyit egy személyes pikkely. Nyújtom hát először is a kezem, bár...
- Mi lenne, ha én szedném ki belőled? - izgatottan harapom be alsó ajkam, készen arra, hogy az engedélyére azonnal megtéphessem. Mármint a pikkelyét. Vagy igazából bármi megtépendőt, amire engedélyt ad.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Nieven


Lerombolt lakónegyed Pikkelyke2
☩ Történetem :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
7. leviatán
☩ Play by :
India Eisley
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 04, 2020 7:43 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


longus Historia
───────────── ────────────
Meglepett pillantással jutalmazom az előbb hallott bölcsességet. Átrágom magamban párszor, s arra jutok, hogy minden bizonnyal tényleg így van. Bár a hullák szaga feltehetőleg az elkövetkezendőkben sem lesz számomra virágillat, minden bizonnyal toleránsabb leszek velük.
- Komolyan gondoltam - biccentek, majd az ajkaimon egyre szélesedő vigyorral hallgatom a szavait. - Azt egy szóval sem említettem, hogy mozdulatlan, vagy szótlan leszek - valóban nehezemre esik két percig is nyugton megülni a seggemen, s ugyanennyi némán eltöltött idő már egy fél halálos ítélet. - Tudod a dumát a lényemmel együtt adják, nem valami elhanyagolható kísérő jelenség. De nézd a jó oldalát, legalább egy percig sem fogsz unatkozni mellettem! Elszórakoztatlak… na persze csak módjával - teszem még hozzá, elvégre volt már szerencsém rájönni, hogy nem az számára a szórakozás, ami egyéb mezei halandóknak.
A “nagyszájú” jelzőre csak a nyelvemet nyújtom rá és vigyorgok, egyszerűen lerí rólam, hogy jókedvem van. Egyre jobban élvezem a vele való beszélgetést, ami az érdekes témák mellett annak is köszönhető, hogy végre senkinek sem kell magam tettetnem, egyszerűen az lehetek, aki vagyok. És igen, a lendület mellett szókimondással is rendesen meg vagyok áldva.
- Személyes tapasztalat - felelek, talán még hozzáfűznék valamit, de nincs már rá időm, ugyanis szavai újfent magukkal ragadnak. - Nahát, ez nagyon érdekes - a szemeim csillognak - örökölted valamelyik felmenődtől, vagy szerzett volt? - elvileg a beltenyészet eredményezhet olyan jegyeket, amelyeket ő is mutatott, legalábbis például az uralkodó családokban ritka korcs kölykök láttak napvilágot. - Mint például? Vagy ez nem publikus? - észreveszem arcának rezdülését, de még évezredek tapasztalata után se tudom biztosra megmondani, melyik érzelem, volt miértjét pedig még annyira sem láthatom.
- Áhhh, akkor asszem már beládáztak minket - legyintek. - De végülis örülök akkor, hogy nem gyújtottuk fel fél Európát, kár lett volna érted - és ezt akár dicséretnek is veheti. Fogalmazzunk úgy, hogy voltak kreatív és igen pusztító ötleteink arra, hogyan számoljunk le a boszorkányvadászokkal, illetve azokkal, akik dacolni merészeltek volna a hatalmunkkal.
- És mi van az utánozhatatlanul csodálatos mágiámmal, fantasztikus harci képességeimmel és páratlan logikámmal?! Azoknak már smafu?! - reklamálom ezeket bőszen, de a szám sarkában kunkorodó vigyorból sejtheti, hogy a kiejtett szavakat viccnek szánom. Elsősorban. Azért egy kis imádat csak rájuk fér.
- Igazából fogalmam sincs, hogyan lehet elpusztítani minket. Egyetlen módon sem sikerült egyikünket sem. - csóválom meg a fejem. - Lehetséges, hogy csak és kizárólag Isten képes rá - na meg tuti Amara is, de ezt inkább csak gondolatban teszem hozzá. - De egyébként, csakhogy tudd, még senkinek sem sikerült úgy amúgy, egy kis időre megölnie sem! - húzom ki magam elégedetten. Mondjuk lehet ez valahol hátrány, hiszen én még sosem tapasztaltam meg az ezzel járó érzést, de ezutóbbit nem bánom, egyáltalán.
- Hát szerintem megalkotásunk nem igazán volt tervbe véve. Az anyánk csak erősebb akart lenni, de gondolom ismered te is a mondást, ember - itt démon - tervez, Isten végez! - a kijelentés mellé még mosoly is dukál. Valahol hihetetlen egyébként, hogy annyira utálom azt a szukát, hogy elégedettséggel tölt el, hogy Isten - aki ugye második a listámon - beleköpött a levesébe. - Ácsi-ácsi, ki mondta, hogy mind a kettő démon volt? - vigyorgok rá. - Igen, egyszerűen gyönyörűek - az én fejem is ábrándozóvá válik, ahogy rájuk gondolok. Imádom a színüket!
Kifakadásom közben csak egy keményet biccentek az eltalálta-e kérdésére, ám miután gyűlöleltem múlóban van, kérdően hallgatom. - Nahát, te is családirtásba fogtál? - kérdem, s szemöldököm a magasba szökik. - A kelleténél sokkal többször vitatta a képességeimet, emellett pedig azt hitte, hogy irányíthat minket - foglalom neki tömören össze. - Hát… - egy kicsit tétovázok - nem volt rossz, és az erejét élvezetes volt elemészteni, de a kedvenc részem akkor sem az volt - tartok itt hatásszünetet. - Hanem amikor megöltük - arcomra újabb veszett vigyor görbül, a hangom pedig nem viszem le, nyilvánvaló hát, hogy a sztorinak még messze nincs vége - az a döbbenet, hogy tényleg képesek voltunk ellene fordulni… még mindig beleborzongok a gyönyörbe! - testem tényleg megremeg egy árnyalatnyit, s még az ajkaimon is végignyalok, mintha még mindig anyám vére díszítené.
Kíváncsian figyelem őt, amikor megkapja az engedélyt. Halvány mosoly kúszik az arcomra, ahogy a meghökkenésből hirtelen lelkesedésbe vált, kicsit emlékeztet magamra ebben a pillanatban. Na, lankad is a figyelmem, mire csuklón ragad - erre bosszús sóhajt hallgatok, hogy csak megérintett, a fene essen bele -, de más lehetőségem nem lévén követem őt, amerre húz. - Az is elég lett volna, ha szólsz, hogy kövesselek - húzom el a szám, miközben azt figyelem, amit csinál. Először nem értem, minek áll be a szekrény mögé, de aztán leesik. Ezután viszont felgyorsulnak az események, igyekszem szemügyre venni füst képében, majd pedig szétnyitom neki az ajkaimat, hagy jöjjön.
~ Hát igen, még én se nagyon...~ jegyzem meg kicsit gunyorosan, szigorúan gondolatban. ~ Hangosabban nem lehetne? Biztos csodás látvány lehet a magammal vitatkozó testem, de esetleg maradhatnánk a gondolatok síkján. ~ üzenem neki, hogy esetleg lejjebb csavarhatná a hangerőt. ~ Egyébként, kíváncsi voltam. Nem árt, ha tudom milyen érzés, és ha később is megesik, akkor felfedezem és tudok rá reagálni, azonnal ~ felelem neki a végső indokot, amiért a megszállás felé billentette a mérleg nyelvét. Következő megmozdulására szisszenek egyet, hiszen olyan helyen jár, ahol eddig még senki és semmi, ehhez mérten kellemetlen, fájó a törekvése, de vérezni nem kezdek el. ~ Annyira tudtam, hogy bepróbálkozol valami hasonlóval… bár azt hittem a saját testeddel csinálsz valamit. Ebben még mindig annyira rémesen emberi vagy ~ küldök neki gondolatban egy szemforgatást.
~ Nem vagyunk képesek szaporodni, egyáltalán, maximum a mágiánk megosztásával, de sejtheted, hogy az sem igazi. Viszont normális nemiszervvel rendelkezem, nem illúzió. ~ Mivel úgyis olyan lelkes volt, gondosan megmutatom neki anyám halálát, hangsúlyozva a döbbent pofáját. Ezenkívül kap még néhány gyengébb mészárlást, na meg a falu kiírtását. Az emlékek majdnem teljesen tiszták, csupán az érzelmeken kurtítok, nem is feltétlen kicsit, talán egy hangyányit üresek lesznek tőlük a képek, így sejtheti azért, hogy volt még ott valami. A többi kép minden bizonnyal unalmas a számára, hiszen életem nagy részét az emberek megismerésével, megfigyelésével töltöttem. Aztán ő jön, én pedig kíváncsian és lelkesen figyelem. Elméből elmébe… minden kockára szükségem van. Azt mondjuk sajnálom, hogy konkrét démonokat nem látok, hiszen ha megismernék fontosabb arcokat, annak később nagy hasznát vehetném, de erre határozottan nem Athlan a megfelelő személy. A pártatlansága azonban jót is jelenthet a számomra… A démon, az egyetlen, aki megjelenik nála, számomra ismeretlen, de elraktározom magamban az arcot, s a hozzá társított képzeteket, talán később még ő is hasznos lehet, tervekre, vagy rúnákra. Hihetetlennek találom egyébként, hogy mennyire eltér kettőnk felfogása, na meg persze környezete. Nálam elenyészően kevés az olyan kép, ahol egyedül vagyok, ha más nem, hát emberek vannak a közelembe, de a magány ritka, mint a fehér holló.
Meglepődöm, ahogy egyszercsak távozik, további próbálkozások nélkül, igazából biztosra vettem, hogy meg kell majd vívnom vele. Valahol jó, valahol rossz, bár úgy érzem, ha akartam volna, képes lettem volna kilökni az elmémből, de így biztos nem lehetek benne. Mondjuk az biztos, hogy a dolgát nagyban megnehezíthettem volna, hiszen a gondolatmenetem pont olyan, mint amilyen én magam vagyok: villámgyors és hirtelen, nem szívesen marad meg sokáig egyetlen dolognál, s egyszerre is szeret több mindent vizsgálni.
- Igen, azt leszámítva - nyomom meg az “azt” szót, biztosra veszem, hogy nyilvánvaló számára, mire is gondolok. - Majd még meglátjuk - nem zárom ki teljesen a lehetőséget, de Athlan akkor sem olyan személy, akiben annyira nagyon megbíznék, hogy csakúgy beengedjem, vagy kockáztassam, hogy rájöjjön, esetleg egyszerűen is bejuthat a fejembe. Hisz nem tudom pontosan, mekkora erőfeszítést igényelne tőle és tőlem, ha én ellenállnék, ő pedig mindenképpen be akarna jutni.
- Hmm… - húzom össze a szemeimet rátekintve, igazából lenne egy ötletem, persze kérdés, hogy elfogadja-e, de most semmire sincs szükségem tőle. - Igazából van egy ötletem, vagy ha úgy vesszük kettő, ha még mindig meg akarod tapizni a fogaimat is… - futólag felé lesek, hogy figyel-e eléggé - de azt nem tudom, hogy miért teljesítenéd a későbbiekben. Noha a megszállás egészen rendben volt, azért a bizalmam még mindig nem az igazi feléd - tartok némi hatásszünetet, egyrészt, hogy csigázzam az érdeklődését, mit is akarok, másrészt, hogy legyen lehetősége javaslatot tenni arra, mitől bíznék meg benne hirtelen olyan nagyon. - Két, később behajtható szívességet kérnék tőled. Még mielőtt elhúznád a szád, emlékeztetnélek rá, hogy nem egy taknyos kölyök vagyok, aki élvezi, ha olyanokat kérhet, minthogy hagyd el a mostani tested, vagy szúrd le magad egy angyalpengével, esetleg hasonló orbitális ökörség. Hanem egy némileg erejét vesztett leviatán, aki tudna hasznosítani egy erős, és a mágiát profi szinten alkalmazó démon segítségét, erejét és tudását a későbbi terveihez. Szóval leginkább harcok terén, ha problémám adódna, de egyéb céljaim is vannak, amik akár érdekelhetnek is téged. Semmi biztosan halálos, de remélem azért némi életveszélytől nem riadsz vissza, elvégre sem Luciferrel, sem az angyali bagázzsal nem vallunk hasonló nézeteket, mi mi vagyunk, ők meg ők - szerencse, hogy vége a mondandómnak, mert a levegőmből kifogytam. Veszek egy mély lélegzetet, s türelmesen várom a válaszát, vagy a kifogásait.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Lerombolt lakónegyed Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 02, 2020 11:19 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Nieven & Athlan

"Ami furdal csak egy érzés,
Lassú néma lélekvérzés,
Egy hiány mely megrekedt benn,
Ismerős de ismeretlen."
- Büdös? - vonom fel meglepetten a szemöldököm. - Nem, egyáltalán nem büdös. Csupán a test nehezen fogadja az ilyen illatokat, hiszen ez az elmúlásé. Akaratlanul is megrémít, ezáltal az elme kellemetlen szagként fogja fel a bomlást. Holott felettébb kellemes, csak át kell lépni magadban pár határt, hogy tudd értékelni. - például az életét. Többek között. Bölcsen mondom szavaim, mint valami tanító, ki mélységes tapasztalataival próbálja tágítani az arra fogékonyak fejét. Atyám mindig is erőszakolta belém akaratát, miszerint magam is tanítónak kellene szegődjek, hogy egy fiatalabb démon mesterévé váljak... Ez az időszak a mostani helyzetben azonban még nem igazán érkezett el.
- Ezt most viccnek szántad, vagy komolyan gondoltad? - egyik szemöldököm a magasba szökik, ahogy arcát figyelem árulkodó jelek után kutatva. - Nehezen tudnám elképzelni, hogy több héten át ott ülsz mellettem, s csak nézel. Mármint... - ujjamat a magasba emelem, s a levegőben végigfuttatom azt rajta. - Ha csak a kezdeti "az az én hullám"-szerű vérmérsékleted nézzük, nehezen tudnám elképzelni rólad, hogy képes vagy kibírni több hetet mellettem mozdulatlanul és szótlanul. - nem csupán nehezen tudnám elképzelni, de lehetetlennek tartom. Ehhez kell egy bizonyos tudatállapot, hiszen egyáltalán nem egyszerű ilyen sok időn át egyetlen pontra fókuszálni, s arra lekorlátozni az elménket.
- Ám legyen. Ha így lesz, tehetünk egy próbát. Kíváncsi lennék meddig bírod. Nagyszájú... - gúnyos mosoly terül rajtam, s hangomnak is olyan árnyalatot adok, mellyel mintha kihívásra ösztönözném ezt a leányzót. Szeretem azokat, akik fogékonyak azokra az újdonságokra, amiket én mutathatok nekik. Ezek ritkaság számba mennek, nem is kell mondanom. A következő szavait figyelmesen, némán hallgatom, csupán néha hümmögök fel. Érdekes. Felettébb érdekes.
- Ez egy remek következtetés volt. Személyes tapasztalatokból ered, vagy a könyvekből? - államon simítok végig elgondolkodva. - Remek következtetés, de téves. Egy betegség során volt ilyen a bőröm, a testalkatom pedig azért volt vékonyabb, mert egész egyszerűen nem volt kedvem enni. Lefoglaltak... Más dolgok. - mintha egy halovány keserűség futna át vonásaimon, ami talán nem is volt ott, olyan gyorsan mászik odébb. - Az 1300-as évek közepén adtam el a lelkem az egyik legnagyobb pestisjárvány idején. - valóban nem vagyok túl idős, ám hiba lenne az évek számából következtetéseket levonni. Van, aki még ennyi idő után is kezdő szinten használja a mágiáját, ám én magam egy jó ideje megléptem már a profi szintet. Meg is szenvedtem érte...
- Több ezer. Elnézve a hevességed, minden bizonnyal nem egyszerű dolog megölni egy leviatánt, ha ilyen személyiséggel kihúztad ennyi ideig. - most nem gúnyolódok, ezek egyszerű tények. A temperamentumosabb jellemek könnyebben vonzzák a bajt, s könnyebben csobbannak bele olyan dolgokba, mely a vesztüket okozhatja.
- Csak azt ne mondd, hogy az volt a teremtéseteknek a célja, hogy a fáraók mellett bohóckodjatok. - helyezem csípőre egyik kezem. - Mi okból alkottak meg titeket, hogy aztán kitöröljenek az emlékekből? Anyád és apád minden bizonnyal erős démonok lehettek, ha képesek voltak a mágiájukkal megteremteni. - nem is feltételezek más fajt a történetben, ugyanakkor lehet, hogy épp ezzel lövök mellé. - Szóval lila pikkelyek... - elmerengve képzelem el őt magam előtt ibolya árnyalatban, s e gondolatra még alsó ajkam is be kell harapnom. Ha enyém lehetne egy pikkelye... Egy leviatán pikkelye... Azért bármit megtennék.
Az ócska viccelődésem őszinte meglepettséget húz Nieven arcára, ami viszont már az én nevetésem is megakasztja, s hasonló kérdő pislogásokkal meredek felé.
- Nem igazán ismerem, milyen a sajnálat. Értelmetlen számomra az érzés. - bólintok határozottan, de a mosolyom egyre csak szélesedik, ahogy hallgatom őt, s a kitörő haragján már fel is röhögök. Nem gúnyosan, inkább jó kedvűen, hiszen megint csak meglep, hogy ez az ártatlan külső milyen gyorsan képes átváltani ilyen gyűlölködőbe.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy eltaláltam? - ha lennének könnyeim, most biztosan potyognának a feltörő jó kedvemtől. Izgalomtól telítve morranok egyet, s különös csillogás telepedik zöldellő szemeim mélyére.
- Nieven... Te és én talán jobban hasonlítunk, mint azt az elején hittük. - sejtelmes mosoly telepedik arcomra, hiszen az én családom halála sem volt "véletlen". - Mit követett el az némber, amivel ennyire magára haragított? S ami még fontosabb... - szemeim őrülten villannak fel. - Élvezted? Élvezted, ahogy a fogaid alatt szakad a húsa? - mellkasom hevesen emelkedik, s egy remegő sóhajjal fújom ki izgatottságom. Nem is olyan kiábrándító ez a lány, mint amilyennek először tűnt. Most már még inkább meg akarom őt érinteni...
- Bármilyen. Ha ingyen nem hagyod, hogy megérintselek, hát kérj tőlem valamit, s megteszem. - nem hazudok. Kérhet bármit. Aztán újra bármit, ha már egy darabkáját is magamnak akarom... Az ötletem a megszállásról már akkor lehetetlennek tűnik, mikor kimondom, így mikor válaszol, akkor elképedve és kérdőn meredek felé. Várom a csattanót. Amikor elkezd röhögni, gúnyolódni, bármi. Ám ez nem érkezik. Kis híján még ölem is megmozdul az engedélyétől, annyira lázba jövök pár pillanat alatt. Megszállni egy leviatánt... Ahhh, Athlan, te mázlista, mocskos kis fattyú!!!
- Persze, persze, ahhoz nyúlok... - aztán már ragadom is meg a csuklóját Nievennek, s elkezdem magammal húzni az egyik hátsó szobába. Megállítom őt a szoba közepén, én magam pedig bebújok az egyik szekrény mögé, hogy takarásba legyen a testem, hátha érkezik valaki. Amaz pár röpke másodperc alatt mozdulatlanná válik, s megláthatja a lány, ahogy én füst képében cikázok ki a szekrény mögül, s a szája felé gomolygok, majd mire újra pisloghatna, az már az én pislogásom lesz.
- Ezt nem hiszem el... - lassan emelem fel a kezeit magunk elé. - Te komolyan engedted, hogy megszálljalak. Miért? - az ő hangján, az ő testéből kérdem hangosan. Érdekel a válasza, s most már azt hiszem, hogy minden érdekel. Persze, azért annyira nem célszerű bennem bízni, hiszen miután leemelem a kezeit, az első mozdulatom innen a nadrágjába vezet, hogy ott lent tapogassam végig. Számtalanszor szálltam már meg másokat, gyengéket és erőseket egyaránt, azonban ez még nem jelenti azt, hogy Nieven ne tudna meggátolni. Ha nem sikerül neki átvenni az irányítást, úgy egyik ujja magába csusszan ott lent, melyet kicsit ott tartok, s apró nyomást fejtek ki benne ujjbegyével. Nem, ezt nem azért teszem, mert ennyire faszparaszt lennék, hogy az első cselekedetemmel már szexuális zaklatásba kezdenék csak egy kicsit... S ezt a következő kérdésem is jól bizonyítja, már ha eljutunk idáig.
- Ti meg mégis hogy szaporodtok? Vagy ez is csak egy illúzió lenne rajtad? - e kérdés erejéig tartom magában az ujját, utána egyből elhúzom, s nem is kísérlek meg több ilyet. Jó, néha talán túl elhamarkodottan és hevesen döntök, ha épp lelkes vagyok, de hát... Ez az ő hibája! Ha esetleg nem jutottunk el idáig, s meggátolt a cselekedetben, úgy nem teszek mást, hanem egyből elméjébe szökök beljebb. Megfigyelem azokat, melyeket enged számomra, s megjegyzem azokat a sötét és homályos részeket, melyeket el akar előlem zárni. Nem dörömbölök ezek ajtaján, hiszen a kulcs úgyis nála van, melyet erőszakkal nem fogok tudni elvenni. Így hát megragadom a bizalmát, s csak azokat az emlékeket szippantom magamba s élem át, melyet ő megenged számomra. Mikor pedig kinézelődtem magam, s mindent elraktároztam a saját tudatomba, akkor következnek az én emlékeim. Először is láthatja maga előtt a halandó testem, amint a halkan zúgó folyó vizének türkében kémleli magát, orrából pedig egy csepp vér hull lefelé. Láthatja Atyám arctalan arcát, ahogy én térdelek előtte, és sápadt kezem nyújtom felé, ő pedig megfogja azt. Feldereng a Pokol, leszállunk a Holtak tengerének partjára, mely tompa, tajtékzó sikolyoktól terhes. Láthatja a testem egy erdő mélyén feküdni, melyet benőttek a gombák és a moha, melyet kukacok rágnak, s apró csíkokban szövi át annak a bizonyos élő erdőnek a fertője. Láthat vért, pusztulást, lángokat, kínt, szenvedést, s magányt. Magányt, hiszen az emlékképeimben csupán Atyám bukkan fel, kinek eladtam a lelkem, senki más nem vetül Nieven elé. Ebből talán leszűrheti, hogy nem veszek részt a hatalmi harcokban, s nem állok közvetlenül Lucifer alatt. Számtalan elborzasztó képet festek elé, persze ez mind csekély töredéke annak, amilyen a Pokol valójában. Ízelítőnek azonban elég volt. S még mindig élve a bizalmának, miután elhomályosul benne minden, én ajkain át távozok a testéből, s hamarosan már a sajátomban lépkedek elé.
- Tetszett? - kérdem lelkesen. - Mert nekem nagyon... Máskor is megpróbálhatnánk, egészen érdekes vagy belülről. Szívesen látnék többet. - felelem őszintén, talán némi megszállott lelkesedéssel. - Szóval... Mit tehetek azért, hogy megkaparintsam egy pikkelyed? - nagy szemekkel pislogok felé, kicsit tovább haladva a puszta érintésen túlra.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Nieven


Lerombolt lakónegyed Pikkelyke2
☩ Történetem :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
7. leviatán
☩ Play by :
India Eisley
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Május 01, 2020 8:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


longus Historia
───────────── ────────────
- Hát meg igen büdös - szúrom közbe. Azért úgy vélem magamról, hogy elég fejlett szépérzékkel rendelkezem, amit a förtelmes szag nagyban tönkre tud tenni. Nem vagyok ember, hogy elhányjam magam, meg még ki tudja mi mindent csináljak, amikor megérzem, de valljuk be, a virágillatot meg mondjuk az esőét jobban kedvelem. Sokkal jobban. Az általa felvázolt cselekedet azonban rejt érdekes momentumokat, talán egyszer én is végig nézem. Csakhát, jó eséllyel elunnám magam rajta. Tudományos, ismeretgyarapító szempontból nagyon érdekes lenne, viszont én szeretek dumálni másokhoz, úgy nagyjából minden cselekedet közben, ez lenne még a kisebbik gond, azonban emelett választ is szeretek kapni. Az interaktív beszélgetéseket szeretem. Ekkor futólag elgondokozom, hogy ha ő ennyire szereti, akkor akár társaságomul is szegődhetne. - Ha megint ilyet terveznél, feltétlen szólj, szívesen végig nézném veled - eddig is érdekfeszítő társaság volt, minden bizonnyal akkor is jól szórakoztatna.
Örömöm elképzelhetetlen, ahogy látom, hogy végre nem nekem nincs fogalmam sem, miről beszél a másik, hanem ő nem tudja hova tenni a szavaimat. Ó Istenem, mióta vártam egy ilyen pillanatra! Vagyis milyen isten, fúj! Nagyon elégedett vagyok, és természetesen nem felejtem el felvilágosítani sem. - Tudod, olyan kis, emberi csoport, akik közt általában vérségi kötelék van, és vándorló létformát folytatnak. A tundrán meg a tajgán hideg van, kevés a napfény, így fehér marad a bőrük, és soha nem lesz olyan, mint mondjuk az Afrikából származóké. Valamint a hajuk is kifakul, a szemük is gyakorta kék - sorolom a tulajdonságaikat. - Ráadásul nincs túl sok ételük, valamint nem is igazán változatos, szóval vékonyak és a testfelépítésük sem a létező legideálisabb - le sem tagadhatnám mennyi időt öltem az emberek megfigyelésébe. Az ilyen alkalmakkor azonban úgy érzem, minden rájuk vesztegetett perc megérte. Lelkesen csillogó szemekkel figyelem őt szóáradatom végén.
- Akkor nem lehetsz túl idős - függesztem rá a szemeimet. Hozzám képest mondjuk nagyjából mindenki fiatal, főleg démonföldön az emberből démonná lettek. - A boszorkányok kora előtt, vagy után? - kérdezem, hogy legalább valamennyire időhöz tudjam kötni. Elvégre 17 év az én életemben egy pillanat, s mostmár az övében is annyi csupán. - Több ezer éves - ismerem el könnyedén, elvégre nem titok az. - Még fejlesztem és modernizálom a szókincsem. Csoda, milyen újdonságokot találnak ki az emberek pár évszázad alatt! - nevetem el magam. - Az ősi Egyiptomban jelentünk meg, számtalan fáraó uralkodását figyeltük meg, vagy éppen alakítottuk aktívan - nem tudnék neki ennél pontosabbat mondani, az emberiség már annyiszor átvariálta, torzította az időszámítását. Annyi azonban bizonyos, hogy már 4000-ren felül vagyok, jócskán.
- Háááát… - pillantok rá némileg kétkedően. - A születésem pontos körülményeit és mikéntjét nem ismerem, de ha nagyon meg akarnám határozni, inkább azt mondanám, hogy az apám és az anyám mágiájából születtem. Szóval a testemet minden bizonnyal a mágia formálta - talán ez állhat a legközelebb a valósághoz, és ez a lehetőség jobban tetszik, minthogy az anyám alakította a testem olyanná, amilyen most. Persze ha az apám keze van a dologban, az úgy egészen más, egy általa alkotott testet büszkén viselnék. - Nem, ilyesmire nem vagyok képes - rázom meg a fejem. Anno anyám is próbáltatta velünk, de még a legügyesebb testvérem sem volt képes rá - vagy csak szar volt a magyarázat, meg a szemléltetés -, ezt azonban nem bánom, jó nekem a saját testemben, s egészen eddig nem is volt szükségem rá, hogy tudjam, mire gondol a másik. Inkább megfigyeltem. - Átszíneztem a pikkelyeimet. Nem zöldek, mint eredetileg, hanem lilára változtattam őket - felelek erre a kérdésére is.
Kérdésére döbbenet ül ki a vonásaimra. Még sosem találkoztam olyannal, aki ilyen könnyedén rátapintott volna a lényegre. - Honnan...? - lehelem a kérdést, miközben az arcát tanulmányozom. Ezúttal semmi rosszra nem gondolok, csak egy jól sikerült kérdés, többek közt ezért is olyan elemi a meglepődés. Amint azonban múlni kezd, ajkaimra kegyetlen, talán kicsit őrült vigyor telepszik. - Nahát, nahát, te mindig tudsz meglepetést okozni! - hangomban őszinte elismerés lakozik. - Mondjuk fura is lenne, hogyha démon létedre sajnálkoznál, ahogy az emberek szokták. Tudod hányszor kaptam meg, hogy - itt elváltoztatom a hangom, vékonyan vinnyogok, kifigurázva a kérdések feltevőjét - jaaaaaj, te szegény úgy sajnálom! Mi történt? Nem kell elmesélned ha túlságosan fájdalmas az emlék… - arcomra hirtelen mindent elsöprő gyűlölet ül ki, ami természetesen nem Athlannak szól. - Miért hiszi azt mindenki, hogy bármit is veszítettem annak a kurvának a halálával?! - dühös szavaim ostorként csattannak. - Megérdemelte amit kapott, csak azt sajnálom, hogy nem téptük ki és faltuk fel előbb a szívét! Hogy nem szenvedett sokkal többet! - mostani haragom mellett eltörpül az angyalfejes történet, nyilvánvaló lehet számára, hogy az ehhez képest puszta szeszély. Az a nő minden szempontból kivívta, hogy még az emlékére is hányingerem támadjon. Még Isten sem érhet soha a nyomába. Hagyom, hogy dühöm elapadjon, elfollyon. Igazából most tárulkoztam ki neki igazán. Talán nem volt jó ötlet, de mégse bánom igazán.
- Na annak én is örülnék, ha Amara végre visszazsuppolna mindannyiótokat! Már ígyis túl sok angyallal és démonnal találkoztam. Ráadásul irtják a vizsgálnivalót… - célzok az emberekre. Bosszant, hogy kidobta ide őket a Főnökasszony. Nagyon határozottan vissza szeretném kapni a drága jó Földemet, limitált - nagyon limitált - számú démonnal meg angyallal. Sőt, ha lehet inkább a saját kis karámjukba zárja be őket. Ezt a következő alkalommal mindenképpen fel is vetem a számára, ha találkozunk!
Nem tetszik, ahogy keze a levegőben záródik. - Igen, pikkelyek - hagyom rá, továbbra is gyanakvó pillantásokban részítve őt. Az érintéses kérdése meglep, ezen nem szokásom elmélkedni. - Hát - látszik rajtam, hogy nagyon gondolkodom a dolgon. Igazából úgy célzottan érintéssel leginkább a boszorkányom próbálkozott, de még az is kicsit idegen volt a számomra, pedig az a nő… közel állt hozzám. Anyámtól ilyen téren semmi pozitívat nem tapasztaltam, s a testvéreimmel sem voltunk ölelkezős típusok. - Mégis milyen egyezségre? - vonom fel a szemöldököm. Nem hiszem, hogy tudna olyat ajánlani, amitől hagynám, hogy megérintse a fogaimat.
A következő ötlete szintúgy meglep, mint eddig több is. Engedjem meg az elmémbe... Furcsa, de nem vetem el élből az ötletet. Számtalan hasznos részlete is van az ötletnek, nem csak a hátrányait és veszélyességét látom. - Legyen hát… de a szavadat akarom, hogy csak ahhoz nyúlsz, amit engedek! - nem hiszem, hogy az adott szó kötné, mégis… nyugodtabb lennék ha tenne egy ilyen ígéretet. Igazából már a reakcióm is jelzi, hogy még az sincs annyira az ellenemre, hogy a fejemben kutakodjon, amíg módjával teszi azt. Ha belemegy, akkor egy végtelen, fehér oszlopokkal tűzdelt termet képzelek magam elé. A csicsázásával nem törődöm, azonban a kínosabb, kellemetlenebb emlékeimet mélyre ásom. Ha kíváncsiskodik, akkor például anyám megölésének emlékeivel, esetleg egyéb emlékekkel kínálom, s türelmesen várom, hogy megmutassa, amit látni szeretnék. Persze valahol a valós alakját is figyelem, de azt sokkal kevésbé, mint eddig.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Lerombolt lakónegyed Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Május 01, 2020 3:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Nieven & Athlan

"Ami furdal csak egy érzés,
Lassú néma lélekvérzés,
Egy hiány mely megrekedt benn,
Ismerős de ismeretlen."
- A békés döglés igazán kellemes, ha van türelme megvárni a szemlélőnek. Párszor végignéztem az egész folyamatot, ahogy a halandó eljut a halál pillanatától a csontig tartó bomlásig. Végig ott ültem mellette, s figyeltem. Felemelő volt. - ábrándos sóhajjal gyorsítom fel magamban az emlék eseményeit, hiszen csodás volt figyelni, ahogy a rothadás szép lassan felemészti a lélek nélküli testet. Talán ilyennel kellene elütnöm most is az időt? Kár, hogy ez nem opció, hiszen akit megölök, az előbb vagy utóbb, de visszatér az élők közé.
- Talán őrültek. Talán csak mások, mint az átlag. - apró, sejtelmes mosolyra görbülnek ajkaim, még szemöldököm is feljebb kúszik. A halandók közt talán őrült lennék, ám a Pokol sokkal tágabb és befogadóbb, mint ez a világ. Ott nem furcsa a furcsa, s nem tiltottak a beteges vágyak. Maga a pokoli paradicsom...
- A törzsemmel? - kérdezek vissza meglepetten, mire végigtapogatom a hasam és a derekam. - Nem teljesen értem... - töröm a fejem, hogy mégis mire gondolhatott a törzsemmel kapcsolatosan, hiszen miért hangsúlyozza ki azt, ami a testemhez tartozik? A törzsem mindig velem van, nem lép meg néha a fejem és növeszt magának lábakat. Aztán leesik, mire kihűlve csóválom meg a fejem a saját értetlenségemen.
- Ja hogy úgy... Egy franciaországi faluban. Te viszont... Mégis mennyi idős vagy? Furcsák a megfogalmazásaid. Honnan érkeztél? - zöldellő szemeimet hasonló kíváncsisággal függesztem a leányzóra, mint amivel ő teszi fel kérdéseit. Szavait pedig némán hallgatom végig, szótlanságom s figyelmem pedig most nagyon is jót jelent.
- Talán a teremtőd úgy gondolta, hogy a tulajdonságaidat számításba véve sokkal jobban tudnád érvényesíteni önmagad, ha egy női testbe zár. - államon simítok végig, miközben elképzelem őt, milyen lenne mondjuk az én testemben, s e gondolatra majdnem elröhögöm magam. - Nem tudsz akkor vándorolni sem testek között? - nem szükséges ahhoz lélek, ha jól tudatom, talán valamilyen tudatátviteli mágiával is meg lehetne oldani. Nem tudom, mekkora ereje lehet ennek a leányzónak, de nem ártana kipuhatolózni, mielőtt még magam alatt kezdem vágni a fát.
- Legalább most már tudom a kis titkodat, ha már így kitárulkoztál előttem. - vigyorgom szélesen. - Mondjuk az érdekelne, hogy mivel tudtad jobban a saját képedre formálni a tested. - a kis titka meglepő módon biztonságban van nálam. Nem vagyok az a démon, aki a többivel szövetkezik, s az ilyen információkat jobb szeretem csak magamnak megtartani.
- Nieven. Tán megetted a jóanyád? - röhögök fel gúnyosan, bár hagyok némi szünetet, hiszen ha már felhozta múltjának ezt a kicsi szegletét, akkor minden bizonnyal kikívánkozik belőle a folytatás, amit én meglepően szívesen meghallgatok, még ha nem is úgy tűnik. Ritka, mikor egy démon egy leviatánnal találkozik. Illetve... Mostanság talán mégsem.
- Már túl sokat láttam ebből a világból, s elég volt ennyi. Mennék én vissza a Pokolba, oda, ahova mindenki kíván, de ritka pillanatok egyike, hogy ezt nem tehetem. - vonom meg a vállam egykedvűen. Sokat siránkozok amiatt, hogy bezárultak a kapuk, de még nem eleget. Ez pedig szerencsére a háttérbe is szorul, mikor Athan kerül szóba, kinek inkább elhessegetem a hozzám hasonló nevét. Jobb elzárni őt az elmém egy sötét szegletébe, mielőtt még újra bedühödnék már csak a puszta gondolatától is. Helyette inkább Nieven különleges fogaira koncentrálok, melyek szép kis nyomot hagytak a kezemen.
- Pikkely? - halkan, ámulva kérdezem, de csupán a levegőbe marok bele, mikor elhúzza a fejét. - Mikor érintettek meg utoljára? Talán most az egyszer kivételt tehetnél velem. Látod? - felemelem célzóan a kezeim. - Nem akarlak bántani. S bár igazad van, egy démonban sosem lehet megbízni, de... Talán egyezségre tudnánk jutni. - remegve szívom be a levegőt, mely hasonló izgatottsággal távozik belőlem sóhajként. Mit tesz egy pikkely a testéből... Egy leviatán pikkely... Ami csak az enyém... A drágaságom... Kérdésére egy pillanatra megrázom a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, s csak utána válaszolok.
- Mindenkinek más. Van olyan lélek, aki egy illúzióban újra és újra átéli a legnagyobb félelmét, akár éveken keresztül is. Van tüzes része, sivár, mocsaras... De nem úgy kell elképzelni, mint ezen a világon. Ott minden él, s minden halott is egyben. Nehéz megmagyarázni, emberi szavakkal nem is igazán lehet. Csak úgy tudnám megmutatni, ha véletlenül megszállnám a tested, s engedném, hogy a gondolataimba láss... Persze, biztosan nem engednéd. Vagy...? - sejtelmesen biccentem lefelé állam, egy különleges lehetőséget felvázolva a kisasszonynak. Nem is tudom, melyikünk járna jobban ezzel az ajánlattal...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Nieven


Lerombolt lakónegyed Pikkelyke2
☩ Történetem :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
7. leviatán
☩ Play by :
India Eisley
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 30, 2020 6:48 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


longus Historia
───────────── ────────────
Szó se róla, kijelentésével megfogott, csak hümmögni tudok rá. - Én legalább ott hagytam békében dögleni… - nem, ez nem így van, elmélkedem a helyes végen - ...nyugodni - javítom ki magam végül, ahogy eszembe ötlik a helyes szó. - Na jó, tudod mit? Egyezünk ki abban, hogy mind a ketten őrültek vagyunk - ajánlom fel neki a lehetséges kompromisszumos megoldást.
Miközben mesél, hevesen próbálom magam elé képzelni múltbéli alakját, nem túlságosan sok sikerrel. A felsorolt tulajdonságok csak valami nagyon északi - vagy éppen nagyon déli -, nomád törzs tagjaira illene rá, abból pedig kevéssel találkoztam, lévén, hogy nem szeretem a hideg időjárást. Elvégre mégiscsak valami kígyóféle volnék. - A tundrán, vagy a tajgán éltél a… törzseddel? - igen, arra fele törzsek laktak azt hiszem, nem nagyon akadtak városok. Egyebet nem fűztem hozzá, bár rengeteg tanáccsal tudtam volna még segíteni annak a testnek a fejlesztésén, ám mostanra minden bizonnyal férgek martaléka lett. A mostanit meg nagyon kedveli.
- Nincs lelkem - felelem egyszerűen, de messze nem akarom ennyiben hagyni a témát. - Én inkább úgy gondolok a testre, mint a mágiám és a gondolataim hordozójára. Az a lényeg, ami benne van, nem a borítás. Egyébként is, te vagy rá az élő példa, milyen jól ki lehet dekorálni - célzok itt a tetoválásaira. - Az mondjuk érdekelne mi alapján lettem nőnemű… - térek el egy pillanatra a tárgytól. - Nincs problémám a testemmel, és egyébként valahol illik is hozzám, amiben akartam, abban úgyis személyre szabtam, amikor még megvolt a régi erőm. - futólag rápillantok - Mindenki egy nagyszájú kislánynak néz, aki teljesen ártatlan és veszélytelen, ez pedig számomra csak előny. Lehetnék 200 kiló masszív izom, de én jobban szeretek ésszel, avagy alattomosan harcolni. Ha pedig valakit orvul hátba akarok szúrni, nos arra tökéletesek az adottságaim. - gördül ajkaimra a szavak végén kegyetlen vigyor. Már volt alkalmam megtapasztalni, hogy a démonok és az angyalok fizikailag mennyivel erősebbek nálam, csak a fürgeségemre hagyatkozva tudom őket legyőzni, amennyiben nem maradnak távol tőlem.
Elvigyorodom én is, ahogy Athlan nevetni kezd. Nem a megszokott módon teszi, de az ilyesmin nem szokásom fennakadni. - Nieven. De az anyámat inkább hagyjuk. Tudod, csúnya véget ért - osztok meg vele egy apró morzsát a múltamból, teljesen érzelemmentesen. A szavait hallgatva óhatatlanul elgondolkozom rajta, hogy milyen lehet, ha nem egyedül vagy egy fejben. Mit ne mondjak, néha nekem is jót tenne néhány értelmes ötlet, avagy segítség.
- Kiváncsi vagyok - rántom meg könnyedén a vállam. - Téged nem érdekel a körülötted lévő világ? - kérdezem. Igazából elég gyakran tapasztalom ezt, sajnos a saját testvéreimnél. Régebben annyiszor kértek tőlem tanácsot az emberi viselkedéssel kapcsolatban, pedig én se vagyok annyira képben, egyszerűen csak rengeteget figyeltem meg. - Mégis minek húznám az időt? - pillantok rá értetlenül. Na nem mintha nem érnék rá teljes mértékben, elvégre az időm végtelen, de az időhúzás ritka jelenség felém.
Nagyon elégedettnek tűnik az általa felvázolt tényekkel, de ez érdekel a legkevésbé, szinte iszom a szavait. Időnként bólintok egyet, hogy tudja, figyelek, miközben gondosan raktárazom az információt. Így utólag belegondolva, a legjobb démon lopta el a hullám fejét, most úgy döntök, hogy végképp megbocsátom neki ama galád cselekedetet, persze ez nem jelenti azt, hogy még ne emlegetném fel neki. A szörnyű traumához nem tudok mit hozzáfűzni, a korok jöttek és mentek, azonban egy részükben a férfiaknak nem számított, hogy a nők élvezik-e a szexet, nekem meg sosem ez állt az érdeklődésem középpontjába. Na nem azt mondom, öltem már ilyesmi miatt, de akkor lényegében szívességet tettem. Fogalmazzunk úgy, hogy nálam a nem az nem, igen vagy talán helyett.
Az általam felvázolt történések valóban nem minősültek taktikának, de ez képezte a dolog lényegét. Abba pedig eszem ágában sem volt beavatni, hogy a küzdelem több mint felére bizony nem is nagyon emlékszem. Azért annyi büszkeség még szorult belém, hogy ne azt mondjam ennek a démonnak, hogy “szerencsém volt” - pedig minden bizonnyal ez állt a legközelebb az igazsághoz. Csak nem az enyémhez.
- Az angyal is így vélte - rántom meg a vállam. A szavakat nem igazán fenyegetésként kívántam használni, hanem figyelmeztetésként. A vele való beszélgetés szimpatikus volt számomra, és szívesen tettem, amíg kettőnk közt kényelmes távolság marad. - Egyébként pedig az öcsém - érzek némi elégedettséget, hogy beleköthettem egy kicsit a mondandójába. - És meglepően hasonlít a nevetek - gondolkozom el egy pillanatra, ezt azért eléggé furcsállom, hiszen az öcsém neve nem valami gyakori, de ha Athlan nem fűz hozzá semmit, hát hanyagolom a témát.
- Nagyon is bánnám! - vágom rá, és rántom el a fejem. Ha kell, akkor fel is állok, majd pedig odébb sétálok. - Démon vagy. Nem bízom benned, és nem foglak a közelembe engedni. Már ne is haragudj, de borzalmas ez a hirtelen változás, amit itt előadtál... Egyébként is, utálom ha megérintenek - nos ez utóbbi talán ebben a formában nem igaz, ám akkor sem rajongok érte túlzottan. Ha megint normális távolság alakul ki köztünk, csak akkor teszem hozzá a következőket: - Kígyószerű szemekkel és pikkelyekkel is rendelkezem - nem látom értelmét eltitkolni, és ő is megosztott velem ezt azt. - Hogy néz ki a Pokol? - szegezem neki a kérdést. Úgy értelmezem, most én jövök a kíváncsiskodásban.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Lerombolt lakónegyed Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 27, 2020 5:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Nieven & Athlan

"Ami furdal csak egy érzés,
Lassú néma lélekvérzés,
Egy hiány mely megrekedt benn,
Ismerős de ismeretlen."
- Úgy érted, hogy nem te rohangálsz azzal az angyalfejjel, amit amúgy te öltél meg, és amit vissza akarsz szerezni azzal a felkiáltással, hogy "az az én hullám"? - biccentem oldalra a fejem nagyképűen. Én nem őrült vagyok, hanem egyszerűen egy démon, aki nehezen engedi el a pokoli létét, s képtelen beolvadni a mocskos halandók közé. Igen, ezért rohangálok angyalfejjel, mert ez is benne van az emlékeim közt, ahogy ülök a Holtak tengerének sziklás partján, ölemben egy démon fejével, melynek kicsiny darabkáit egy sikolyszellő húzza ajkaim közé.
- Ennek a testnek a totális ellentéte voltam. - felelem egyből. Nem az a fajta pokoljáró vagyok, aki minden egyes dolgát rohadtul mélyen őrizgetne, és senkivel sem osztaná meg. Ha valaki kíváncsi, miért ne lehetne beszélni? Ha már úgyis olyan borzalmas a felvilág, legalább az emlékeim által térjen már vissza valami kellemes, lentről szivárgó érzés.
- Egy alacsony, albínó, férfinek még nem mondható fiatal, tizenhét éves fiú voltam, amikor meghaltam. Vékony, csont és bőr, érzékeny a napfényre, sápadt bőr, már majdnem fehéres haj, rikító kék szemek néhol piros árnyalattal. - a porhüvelyem pedig ennek a szöges ellentéte, s ez így is van rendjén. Abban az átkozott testben nem tudtam érvényesülni, ki kellett törnöm onnan, hogy legyen valaki.
- Te sosem akartad még elhagyni a sajátod, hogy szabadon választhass olyat, ami leginkább közelít a lelkedhez? Meg vagy elégedve vele? - számtalan hátránya és előnye is lehet ennek az ártatlan külsőnek, a kérdés már csak, hogy egy ilyen nagyszájú lány mennyire érzi magáénak. Erre mondjuk én is magam is rájöhetnék, ha véletlenül megszállnám...
- Az ősi indián nevem Szar Füst, de manapság csak Athlannak hívnak. - jó, elismerem, ez egy jó kérdés volt. Nem is fogom vissza a felszakadni készülő röhögésem, mely inkább hallatszik baljóslatúnak, mint szórakoztatónak. Hát na, nem tanított meg senki a rendes nevetésre!
- Na és neked milyen nevet adott a jóanyád, amikor felsírtál a lábadnál fogva? - ha már a neveknél tartunk, visszakérdezek magam is, ami természetesen nem jelenti azt, hogy igazat válaszol. Számomra csak megkönnyíti a visszaemlékezést, ha a jövőben eszembe jut.
- Valójában ő kínálkozott fel nekem még több évszázada. Egy szekta tagja volt, és engedte, hogy megszálljam a testét, mikor megidéztek. Nem volt szükséges elnyomnom. Eleinte meg kellett szoknunk ugyan egymást, aztán szép lassan elhallgatott. Már régóta nem hallottam. - felelem őszintén, ám ekkor kissé összébb húzom a szemeim, s gyanakvóan pislogok a kisasszony felé. - Miért kérdezel ennyit? Mióta érdekel egy ilyen kislányt egy démon? Vagy csak húzni akarod az időt azzal, hogy jártatásra bírod a szám? - bárhogy is legyen, még a következőre is válaszolok. Van bennem némi tanítási hajlam, nem véletlenül adta nekem Atyám a küldetést, hogy keressem meg A Tanítványt, aki mellém szegődhetne.
- Épp ezért lesznek a félvérek félvérek. Ugyanis hiába emberi a porhüvely, attól még a démoni jelenlétem átjárja a legapróbb sejtet is, ezáltal kissé átalakul maga a test. Mondhatjuk úgy, mintha egy fertőzés lennék. Így a magvak emberiek, viszont át vannak itatva démoni erővel. - büszkén biccentem felfelé az állam, s a hatás kedvéért még egy pálcát is szívesen a kezembe repítenék, hogy nagyot csapjak a tenyerembe a mondandóm végeztével. De azért túlzásba nem esek...
- Azok szokták mondani, hogy nem hiányzik nekik, akiknek vagy szörnyű trauma épített egy hatalmas gátat a lelkükbe, vagy... Nincs is lelkük. Melyikbe tartozol? - várom a magyarázatot kíváncsian. Jó kedvemben vagyok épp, egészen kihasználható vagyok!
- Ez nem taktika. - felelem felvont szemöldökkel, összekulcsolt kezekkel. Ugyanis még mindig nem könnyű egy angyaltól megszerezni a pengéjét, de legyen, ugorjunk, vegyük úgy, hogy elhiszem, de amúgy nem. Aztán mégis... Mikor kibukik a szög - illetve kígyó - a zsákból.
- Láttam őket, igen. - felelem szokatlan halksággal. - Emlékeztetnélek, hogy még nem jött vissza az erőd a láda után... Ahogy a fivérednek sem. Aki itt valakit felken a falra, az én leszek. - s ezt mind fanatikus mosollyal, oldalra biccentett fejjel közlöm. Kissé hidegek a szavaim, de ezzel csupán tudatosítom benne, hogy tudok a létükről, s kár kiadni magát egy hatalmas és erős lénynek. Az én esetemben célszerűbb, ha önmagát adja. Azzal legalább nem veszíthet.
- Pár hónapja találkoztunk csupán. Mesélt és mutatott nekem pár dolgot... - csak egy szempillantás erejéig emlékszek vissza az arcára s arra a barlangra, ahol elért minket a másik végzete... S ahol mindent ott hagytunk, hogy tovább őrizzék a falak a titkokat.
- Elájulva? Nem vagyok elájulva. - megszállott csillogás jelenik meg a szemeimben, mely egyértelműen utal épp az ellentétére. - Más külső adottságaid is vannak? Nem bánnád, ha... Megérinteném? - ujjbegyemet közelítem óvatosan és lassan a foga felé, s a mozdulat közben még ajkaim is ámulva siklanak el egymástól. - Csak egy érintést... Egy egészen apró érintést... Kérlek... - súgom halkan, mintha eltűnt volna az a bunkó és alpári démon, aki nemrég még itt kötekedett.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Nieven


Lerombolt lakónegyed Pikkelyke2
☩ Történetem :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
7. leviatán
☩ Play by :
India Eisley
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 24, 2020 5:48 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Egy angyalfej kalandjai
───────────── ────────────
- Hát azért nem… - bámulok rá kicsit meglepve. - Egyébként is, nem én rohangálok egy levágott angyalfejjel - bökök az előbb említett, immár tárgy irányába. - Ráadásul nem én akarom megenni - kontrázok rá az előbbiekre. Vissza azonban nem kérdezek, már nyilvánvaló számomra, hogy ő bizony buggyant. Ez van!
- Hogy néztél ki emberként? - kíváncsiskodom. Az benne van a pakliban, hogy nem felel nekem, de azért hátha. - És neved az van, Szar Füst? - vigyorodom el, némileg kihívóan. Talán bennem van, hogy bosszantsam egy picit, az eddigiek után ezt igazán megérdemli. - De már nagyon megnyomorodott, nem? Mármint, nem tesz neki jót, hogy ott ülsz rajta… vagy tévednék? - hallottam már ezt-azt a testetlen démonokról, de sosem árt ezen pontosítani. - Nem, nincs, én ezzel a testtel születtem - felelem, s egy pillanatra felmerül bennem, hogy vajon elhiszi-e ezt nekem. Az eddigiek alapján nem valami hiszékeny, ami egyébként nem lenne rossz tulajdonság, csakhogy nekem még azt sem hiszi el, ha igazat mondok. Talán pont ezért merül fel a fejemben kósza gondolatként, hogy talán az arcába kellene ordítanom, hogy “leviatán vagyok”, aztán pedig együtt nevetni vele, hogy milyen faszságokat beszélek. Esetében lehet tényleg ez óvna meg a legjobban a lebukástól.
- Kezdem úgy érezni, hogy nem te fogsz nekem továbbképzést tartani az emberi viselkedésből - állapítom meg, némi iróniával a hangomban. Fapofával hallgattam persze a szónoklatát, egyáltalán nem ráztak meg a hallottak, noha azt továbbra sem értem, miért is olyan jó ez. Talán én vagyok túlontúl földhözragadt. - Mármint a hordozód fehéres magvait, nem? - tudom én, hogy nem a legjelentősebb részt sikerült megragadnom, mégis leginkább ez bír számomra információ-értékkel. - Mármint, fekete füstként hogy lehet emberi spermád? Mármint olyan, ami emberinek látszik? - szegezem neki a kérdést. Rengeteg sok információra lenne szükségem, főleg a nem született démonokról, hogy hitelesen elő tudjam adni, hogy én is közéjük tartozom. Igazából már most többet segített, mint gondolná, ezt azonban véletlen sem kötöm az orrára, elvégre a démonok ritka önző lények, még a végén képes lenne azért reklamálni, hogy háláljam meg neki.
- Nem, de egyébként még élővel se. És egyik sem hiányzik - vázolom a dolog lényegét. Némileg még elidőzöm fejben a témánál, elvégre a hiányos tapasztalataim azt mondják, hogy nőként nem is igazán működne ez a hullás dolog, de pont a teljesség hiánya miatt hagyom eldöntetlenül a dolgot, majd pedig ásom is el elmém zugába.
- Hát ja… - hagyom rá. Elvégre tényleg nem annyira átlagos, hogy valakinek ész nélkül neki menjenek, de én ezt inkább annak a lehetőségnek a számlájára írom, hogy őrült volt. - Megszerezni a kardját, és a mellkasába döfni, hogy lehetőleg ne viduljon megint 10 perccel később - a beszélgetésünk részemről kezd kimért lenni, erről nem tervezek vele újabb információt megosztani, márcsak az abból eredő sértettség miatt se, hogy nem akarta elhinni nekem, hogy én öltem meg.
- Ha te mondod - hagyom rá, hogy ez megint valami sajátos furcsasága lehet. - Biztos láttam már - vonom meg a vállam az érdeklődés legkisebb jele nélkül. Az alatt a pár ezer év alatt nem az emberi nemiszervek képezték érdeklődésem fő célpontjait, sőt, egyáltalán nem érdekeltek, így nem lettem volna meglepve, hogy az agyam, valahányszor szelektálta az információkat, ezeket gondosan kidobálta.
Már éppen nyitnám a számat, hogy további magyarázatot adjak, amikor úgy látszik, hogy megvilágosodott. Ez engem ér a legnagyobb meglepetésként, mert nekem viszont fogalmam sincs, miről világosodhatott meg. Igazából amikor mégcsak a leviatánnál tart, rá akarom vágni, hogy “nem, dehogy, azok nem is léteznek”, de aztán Athan nevét hallva el is engedem élből a dolgot. Mivel érzem, hogy az öcsém jól van, így nem stresszelek, helyette egyszerűen bólintok. - De, az vagyok - azonban a ne ismerném részre összeszalad a szemöldököm. - Már hogy a francba ne ismerném, amikor a testvérem, te marha! - mordulok rá, némileg ingerülten. A hányan vagyunk kérdést gondosan elengedem a fülem mellett, pedig azt is szívesen odabökném, hogy “kellően sokan”, vagy valami hasonlót.
A harapás meglepi, én pedig örülök, hogy végre nem velem foglalkozik. Jó, elismerem, ritkán szoktam másokat harapdálni, nagyjából soha. Csak védelemre, vagy nagyon végső esetben támadásra jó, mint például most is. Amint felém indul, mint a villám áthelyezem a súlypontom, hogy azonnal, gondolkodás nélkül támadhassak, ha szükséges, de nem halad olyan gyorsan, hogy végül meg is tegyem, viszont nem lazítom el a testem, hogy neki is nyilvánvaló legyen: ha bármivel próbálkozik, nem leszek rest válaszolni rá. Értetlenül figyelem, ahogy elém guggol, és az arckifejezésével se tudok mit kezdeni. Esküszöm, így rémisztőbb, mint amikor őrülten vigyorog, mert akkor sokkal nyilvánvalóbb, hogy mit akar.
- Mit? - meredek rá, még mindig sokkosan attól, hogy egy másodperc alatt dühöngő állatból kb aranyos, vágyódó kisfiúvá avanzsált. Ez aztán a színészi tehetség! - Ja, az előbb végül láttad a fogaimat? - Esik le, hogy miről beszélhet. Valahol bosszant, hogy ezt már megint elcsesztem, de inkább elengedem a témát. - Rendben, de most figyelmeztetlek, egyetlen rossz mozdulat, és felkenlek a legközelebbi falra! - Nincs fenyegetés a hangomban, az egyszerűen csak hideg, és tényszerű. Nem dőlök be neki, egyszerűen nem hiszem el, hogy egyszercsak cuki kisgyerekké szelídülne. Erre még egy ember se lenne képes, nemhogy egy démon. - Tessék - sóhajtom, és először a szememről, majd pedig a fogaimról is elfoszlatom a köréjük szőtt illúziót. Türelmesen hagyom, hogy szemlélődjön, de résen vagyok, és tartom is magam ahhoz, amit ígértem. - Egyébként miért vagy tőle ennyire elájulva? - kérdezem. - És mikor találkoztál Athannal? - jön az újabb érdeklődés irányomból.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Lerombolt lakónegyed Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 22, 2020 8:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Nieven & Athlan

"Ami furdal csak egy érzés,
Lassú néma lélekvérzés,
Egy hiány mely megrekedt benn,
Ismerős de ismeretlen."
Cinkosan pislogok felé, hiszen olyan, mintha a méregzsák egyik pillanatról a másikra kipukkant volna.
- Te őrült vagy? - teszem fel a világ legegyszerűbb kérdését, biccentve a fura vigyora felé. Persze, az őrültek biztosan nem mondanák ki magukról, hogy valójában azok, de ez a kérdés annyira kikívánkozott belőlem, hogy muszáj volt feltennem neki.
- Nincs saját testem. Csak egy szar füst vagyok. - forgatom a szemeim, majd végignézek magamon. - Több száz éve ezt a porhüvelyt használom, s bár rég nem hallottam a gazdáját, de attól még itt van ő is. - mutatok a halántékomra. - Na és benned van még ott valaki? - ökölbe szorítom a kezem, s miközben beszélek, úgy csinálok a levegőben, mintha be akarnék kopogni a fejébe. Ugyanis hogy nem ép ez a kisasszony, azt elég hamar leszűrtem. Ám ennek is vannak mértékei, így jobb lesz ezt minél hamarabb kideríteni, mielőtt még egy gyanútlan pillanatban gyomron szúr egy angyalpengével.
A holttestekről való fejtegetésére diadalittas mosoly telepedik az arcomra, s halkan, hosszasan sóhajtok, mintha egy kellemes emléket idéznék fel magamban.
- Ilyesmiket. Is. - pokoli árnyalat úszik végig ábrázatomon, s talán sejtheti, hogy ezt bizony ki fogom fejteni. Néha eléggé meg tud eredni a nyelvem, s ez a leányzó pont jókor van jó helyen!
- A holttestek borzalmasan sokoldalúak. Ki lehet rajtuk élni a fájdalmat, a bánatot, a haragot... A vágyakat... Amikor hideg, dermedt, merev, nem mozdul, nem beszél vissza, szürke és már kezd rohadni... Nehéz szavakkal kifejezni, milyen élvezetes megrontani egy holttestet. - ekkor fejemhez kapok egy pillanatra. - Csak hogy te is értsd: beletenni a merevedő falloszt, és beleüríteni a fehéres magvaim. - bólintok elégedetten. Lassan könyvet kellene írnom arról, miért kellene a halandó férfiaknak áttérniük a hullákra, vagy épp az elhagyott cafatokra. Kezdjük ott, hogy ez az angyalfej is egészen kellemesen fest egy kis előzetes játékhoz, mielőtt a gyomromban köt ki... E gondolaton pedig muszáj elnevetnem magam.
- Háltál már holttesttel? - kérdem teljesen őszintén, de a részletekre nem térek ki, hogyan is oldhatná meg egy nő, hiszen van sokféle kencefice, amivel már a középkorban is életre pöccintették egy kis időre a testeket, míg az kielégítette őket. Kellemes téma, egészen jó kedvre derülök tőle! Gondolataim azonban hamar terelődnek, hiszen egy másik izgalmas témát kezd boncolgatni.
- Meglátott és támadott? Ez eléggé érdekes. - összébb húzom a szemeim, gyanakvóan tekintek felé. - És mi volt a taktikád? - nem fűzök hozzá sok reményt, hogy elárulja, de azért hátha elcsepegtet pár információ morzsát. Főleg mert arra is kíváncsi lennék, hogy a búbánatba van például több vadásznak is angyalpengéje. Ennyire legyengültek volna ezek a szárnyasok? Szomorú.
- Élve nem kell megcsókolni. Halva pedig bűnös élvezet. Bár mit tudhat ezekről egy olyan kislány, mint te vagy... Láttál már egyáltalán falloszt valaha? - vonom fel egyik szemöldököm, ismét hangoztatva, hogy milyen tapasztalatlannak tartom őt. Túl sok dologból ugyan nem tudtam leszűrni, ám ennyi épp elegendő volt ahhoz, hogy erre a következtetésre jussak. Ehhez pedig az is hozzátesz, hogy csak csekély mágiát képes elszívni tőlem, ami eléggé hamar vissza fog termelődni.
- Mi az, hogy a "mi" jussunk? - erre pedig nem is igazán kell válaszolnia, hiszen hamarosan fény derül a kis titkára. - Na álljunk meg. - emelem fel az ujjam, lehunyom szemeim, mintha csak próbálnám felfogni, amit mondott. - Te egy kibaszott leviatán vagy?! - kelek ki magamból teljesen. - Mondd, hogy nem ismered Athant... Ezt nem hiszem el... Mégis hány ilyen kígyó van ezen a kurva világon?! - a rohadt életbe! Ez nagyon nem jó. Kígyókkal kommunikálni nagyon nem tanácsos. Ám én mégsem bírok a véremmel, s mégis tesztelnem kell ezt a kisasszonyt, ki talán a véletlennek köszönheti, hogy nem töröm ki a nyakát, hiszen a megtántorodása miatt elvétem a mozdulatot. Cserébe pedig egy eléggé erős harapás lesz a jussom, mire haragosan felszisszenek. A mérgem azonban nem teljesedik ki, hiszen egy pillanatra, egy egészen apró pillanatra meglátok valamit a szájában. Az arcom ekkor ölt egy egészen más árnyalatot.
- Nahát... - nagy szemekkel pislogok a kezemen levő két apró, mély sebre, melyekből apró patak indul meg a bőrömön. Lassan lépek hát közelebb a lányhoz, és semmiféle támadásra utaló jelet nem mutatok felé. Leguggolok elé, s ábrándosan kezdem őt fürkészni.
- Hadd lássam még egyszer, kérlek... - halkan kérlelem őt, mintha teljesen eltűnt volna az a valaki, aki percekkel ezelőtt még a nyakát akarta kitörni. Vajon... Képes újranőni, ha véletlenül... Letörik?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Nieven


Lerombolt lakónegyed Pikkelyke2
☩ Történetem :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
7. leviatán
☩ Play by :
India Eisley
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 21, 2020 4:37 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Egy angyalfej kalandjai

───────────── ────────────
Egy meglepett pillantással nyugtázom, hogy játszi könnyedséggel hozta a tudtomra hovatartozását. Mondjuk sok kétség nem férhetett hozzá, hogy ilyesféle lehet, de azért… Igazából félre is teszem az összes többi lehetőséget, elvégre a maradékból a démon volt a legerősebb, az pedig még sosem ártott meg, ha túlbecsültem az ellenfelemet, maximum csalódást hozott.
- Ez azért elég menő - vigyorgok rá, olyan sebesen feledve a haragom, ahogyan jött. - És ez a test a tiéd? - bökök a mellkasa felé. A kérdésnek nem csak sima kíváncsiskodó, lelkesedő jelentése van, hanem igyekszem felmérni, pontosan milyen erejű démonnal is állok szemben.
Látom rajta, hogy nem érti, mit nem értek, de ez eléggé ördögi körnek tűnik. Kezdem sejteni, hogy a mocskos kis vágyak alatt nem azt érti, amit én próbálok beleérteni, viszont nem merek visszakérdezni, hogy magyarázza már el, akkor mit, mivel túlzottan egyértelmű számára.A francba, tudnom kéne mostani emberként, hogy mit jelent ez? Igazándiból tartok attól, hogy igen, és nagy baklövést követek el azzal, ha leleplezem előtte a tudatlanságom, így inkább nem teszem.
Szemeim hatalmasra nőnek döbbenetemben, ahogy hallgatom, miközben ő kifejti, mi mindent tehetnék, avagy tehettem volna azzal a hullával. Mostmár biztosra veszem, hogy démon, ekkorát nem fordulhatott a világ, nem hiszem, hogy mindenki megőrült volna, és ilyesmiket tenne. - Köszönöm a lehetőséget, de inkább kihagyom - felelem neki, de akkor is motoszkál bennem a kérdés. - Miért, te ilyesmiket szoktál tenni a hullákkal? - azt nem hangoztatom, hogy még az élőkkel sem kívánok ilyen szoros kapcsolatba kerülni, s ugyan ebből a szempontból az élettelen test jobb, ám a gondolkodásmódom szerint így meg végképp nem lenne értelme a dolognak. - Egyébként, ha beszélni akarok, akkor itt van a fal, meg a kövek… - teszem még hozzá, kicsit terelve a témát.
- Nos, ha valaha is még festeni támadna kedvem, mindenképpen hozzád fogok fordulni ötletekért és tanácsokért - adom a tudtára.
- Inkább fordítva kéne kérdezned. Meglátott, aztán támadott. Gondolom Gabriel pártján állt - összegzem neki a történéseket röviden. - Alábecsült - rántom meg a vállam. A válaszom igaz is, meg nem is, elvégre tényleg alábecsült, nem számított a mágiámra, sem arra, hogy így fogom tudni állni a sarat ellene. Minden bizonnyal azt hitte, hogy démon vagyok, akit az angyalkardjával örökre meg tud ölni. Talán nekem sem támad, ha tudja, hogy leviatán vagyok, s, hogy biztos nem rendelkezik a megölésemhez szükséges erővel, képességekkel. Mindamellett csak az alábecsülésem nem hozott volna számomra győzelmet.
- Hát mondjuk mert halott. Meg mert angyal volt. Meg amúgyis, minek csókolnám meg, ha élne, akkor? - Kezdett zavarni a dolog. Bárhányszor utasítottam el az ilyesmit, mindig furán néztek rám az emberek, jó a középkorban - na ezt is honnan szalajtották, hát mégis milyen nézőpontból van ez középen?! - nem annyira, de előtte a rómaiaknál meg a görögöknél nagyon. Természetesen soha egyiküknek sem próbáltam elmagyarázni, hogy úgy gondolom, mivel nem vagyok ember, ráadásul nem vagyok nemzőképes, így aképpen vélekedtem, hogy számomra felesleges a dolog, illetve, hogy ez csak az embereknek okoz örömet, Isten nekik találta ki a párosodáshoz. Egyébként is, eddig csak azok nyalták falták egymást, akik szerették egymást, én pedig ugye normális érzelmekkel nem rendelkezem, ilyenekkel meg főleg nem. Maradt hát a tanácstalankodás.
- A mágia a mi jussunk - vigyorodom el ördögien. Nem véletlenül tudjuk elszívni másokét, s megerősíteni vele a sajátunkat. Egyébként is, mind az angyalok, mind a démonok fizikai ereje hatalmasabb, mint a miénk - talán egy hangyányival vagyunk erősebbek az embereknél, én minden bizonnyal a külsőmből adódóan annyival se -, ráadásul az apánk ősi mágiája mostmár szintén a miénk. Na meg az anyánké. Ez azért már így nyerő egyveleg… legalábbis lenne, ha nem fosztott volna meg tőle az a nyomorult Isten!
- 700 évnyi ládában való raboskodás után te se lennél jobb - horkanok fel, s kicsit későn döbbenek rá, hogy ezt talán nem kellett volna elkotyognom. - Egyébként te is furcsa vagy, tudd meg! - dobom vissza a feladott labdát, hiszen ő sem mondható éppen átlagosank. - Héhé, amúgy mit ügyesk… ? - nem jutok a végére, mert gyors cselekvésre szánja el magát. Már akkor is furcsa volt, mikor némileg belassult, de mivel nem szeretem ha hozzám érnek, így amint felém lépett, az angyalfej nélkül, rögtön minden érzékemmel ráfókuszáltam, hogy ezt el tudjam kerülni. Szeretném azt mondani, hogy fantasztikus érzékeimnek köszönhetően kerültem el, hogy kezei az arcomat érjék, ám ez égbekiáltó hazugság volna. Egyedül a reflexeimnek, és a mögöttem lévő nagyobbacska, botlásra tökéletesen alkalmas kőnek köszönhettem, hogy sikerült kitérnem, illetve sokkal inkább kiesnem kezeinek hatótávolságából. Amikor hirtelen mozdult, ösztönösen mélyesztettem bele a fogaimat a gyorsan közeledő kézbe, miközben hátraléptem, és megbotlottam a kőben, aminek következtében pedig hátra estem. A pengeéles, hegyes fogak alig néhány tized másodpercre szaladtak a bőrébe, de élességüknek hála átszakították a bőrt, így olyan nyomot hagytak, mintha egy kígyó harapta volna meg.
- Basszus kulcs, minek akarsz tapizni? Meg minek ugrálsz? - vetek rá egy bosszús pillantást, még mindig a földön ülve. Felemelem a kezem, és letörlöm a vért a fogaimról, ám az fel se tűnik, hogy taktikai hibát ejtettem, ugyanis a fogaim álcáján nem változtattam, s most is makulátlanul fehéren, na meg emberien csillognak, miközben a kis kacsómmal vért törlök le róluk. Innentől kezdve azonban sokkal elővigyázatosabb vagyok, szóval ha megint eszébe jutna gyors hirtelen mozdulatot tenni az irányomban, úgy biztos megkísérlem ellökni magamtól a telekinézist felhasználva.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Lerombolt lakónegyed Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 19, 2020 8:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Nieven & Athlan

"Ami furdal csak egy érzés,
Lassú néma lélekvérzés,
Egy hiány mely megrekedt benn,
Ismerős de ismeretlen."
- Démon vagyok. - jelentem ki határozott könnyedséggel. Miért kellene titkolnom? Változtatna az valamin? Jelenleg úgysem vagyok olyan hangulatomban, hogy ócska álcákat öltsek magamra, ez pedig már csak onnan is látszik, hogy egy levágott fejjel rohangálok a romos épületek közt, mint valami bús kísértet.
- A zsigereimben van a képesség, hogy addig sanyargassak egy elmét, amíg az apró darabokra nem hullik. Hiszem, hogy képes lennék arra, hogy egy angyalnál is előidézzem, de ezzel még nem igazán próbálkoztam. Egyrészt kevéshez volt eddig szerencsém, másrészt pedig a szárnyasok nem fogadnak éppen tárt karokkal, ha hatást akarok gyakorolni rájuk... - felelem őszintén, megmosolyogva egy kicsit, mennyire konkrétnak vette a gúnyolódó szavaim. Mintha nem teljesen értené, amit mondok, vagy éppen nem hangolódott rá erre a közlési formára. Nekem sem volt egyszerű, hiszen miután kiköpött magából a Pokol, lényegében utána tanultam meg használni normálisan ezt a mai nyelvet, amiben annyi szánalmas szó és érzés van, hogy a gyomrom is felfordul tőle.
- Mocskos kis vágyak. - ismétlem meg értetlenül, hiszen nem értem, hogy mit nem ért. - Tudod, közösülnél a hullájával valamilyen módon, vagy csak simán összenyalogatnád a kihűlt testét, vagy egyszerűen csak becézgetnéd, és kiélnéd rajta a magányod, és hogy nem idegesítheted többé halálra, így meghallgatja minden egyes szavad. - vannak itt gondok. Mintha két külön nyelven beszélnénk. Vagy ennyire ködösen fogalmaznék, esetleg ennyire tapasztalatlan és naiv lenne ez a lányka, hogy képtelen a rosszra gondolni? Nem lepődnék meg, a külseje nem épp egy veszedelmes szörnyeteget takar, így akaratlanul sem tudom őt túlságosan komolyan venni. Nálam más kérdés, hiszen a "rossz" is relatív, így ami másnak rossz, az nekem mindennapos.
- Lehetett volna művészibben is. Elég sok ötletem lenne arra, hogy tehetted volna még tökéletesebbé a kompozíciót. Gondolj csak egy festményre... - hozok fel egy könnyedebb példát, hátha jobban megérti, miről is beszélek. - Csinálsz pár ecsetvonást egy vásznon különböző színekkel, s bár el tudod adni, de azért mégsem az igazi, hiszen sokkal élethűbbet is tudnál varázsolni a festékből, tengernyi érzelmet rá tudnál önteni a papírra, mely sokkal nagyobb hatást kelt nem csupán az emberekben, de az egész világban. - bólintok büszkén, bár maga a tény, hogy egy angyalt képes volt megölni, azért megér egy gondolatot. Elvégre egy teljesen átlagos ember hogy lenne képes kikezdeni egy szárnyassal úgy, hogy túléli, s látszólag minden csontja a helyén van? E gondolat hatására kérdőn kezdem vizsgálni a leányzót, s halk hümmögéssel könyvelem el magamban, hogy nagyon is egyben van.
- Mégis mivel sikerült téged magára haragítania annak a nyomorultnak? Egyáltalán hogy játszottad ki? - most már őszintén érdekelne. Lehet, hogy egyszerűen csak figyelmetlen volt az angyal, így könnyű dolga lehetett a leányzónak?
- Miért ne... Csókolnád meg? - kérdezek vissza kissé akadozva, hiszen mindenre számítottam, de erre nem. Olyan természetesen válaszol vissza, hogy lassan el kellene gondolkoznom azon, hogy én vagyok az idióta.
- Nézni, ahogy te... Ahogy te... - kiábrándultan, hosszasan sóhajtva engedem le a kanállal hadonászó kezem, és ennyiben hagyom ezt a kérdést. Most inkább nem tartanék arról élménybeszámolót, hogy mit élvezek annyira a hullagyalázásban. Kérdésére pedig csak megvonom a vállam, hiszen a cselekedeteimben nem mindig kell az értelmet keresni.
- Ehhez volt kedvem. Hogy az agyát kikanalazzam. - nem vágyok jelenleg arra, hogy mindent beborítsak belsőségekkel és fürödjek a halottakban, most éppen a nyugodt napjaim uralkodnak, ezért sem vagyok túlságosan szívbajos, mikor megpróbálja elszívni az erőm, főleg mert az nem éppen úgy sikerül, ahogy tervezte a kisasszony.
- Ami téged illet? - most már a szemöldököm is az égbe kúszik, s mikor eloldalaz, nem is követem. A fejjel a kezemben pislogok felé teljesen értelmetlenül, s nem is nagyon tudok neki hirtelen mit felelni. Inkább odatolom hozzá a szemgolyót, amit meglepő naivsággal vesz el tőlem. Ez azonban már mosolyt csal az arcomra, s bármennyire is nem ízlik neki, elismerően bólintok.
- Annak ellenére, hogy tetszik az elszántságod, nagyon... Furcsa vagy. - lassan leteszem az angyalfejet az asztalra, s immáron szabad kezekkel lépek hozzá közelebb. Gyorsan tudok mozogni, így bár eleinte még semmi támadó mozdulatot nem teszek, de aztán egy váratlan pillanatban két kezem az arcára simul, s egy könnyed mozdulattal töröm ki a nyakát - ha nem előz meg valamivel. Megölt egy angyalt, így benne van a pakliban, hogy könnyedén tudna ellenkezni. Ezzel a tettel azonban nem rá akarok támadni, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy működik az ő teste így, hogy bezárultak a kapuk, és a lelkek sem le, sem pedig fel nem képesek menni.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Nieven


Lerombolt lakónegyed Pikkelyke2
☩ Történetem :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
7. leviatán
☩ Play by :
India Eisley
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 18, 2020 6:29 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Egy angyalfej kalandjai
───────────── ────────────
Ennek a lénynek sikerült hatalmas meglepetést okoznia a számomra. Kb senki sem képes felhúzni, ő mégis pár perc alatt elérte, hogy a toppon legyek. Ehhez pedig a legjobb pontra tapintott, ezt el kellett ismernem. A mágiám alkalmazásában voltak gondok, ezt tudtam, s ezért is kerültem a használatát. Ennek megemlítése rosszul esett, ám megtanultam eltitkolni a világ elől. Régebben ráadásul sokkal hatalmasabbak voltak az erőforrásaim, így a bénázás is sokkal nagyobb pusztítással járt, valamint a beosztásra sem kellett odafigyelnem. Nem számított hányszor kellett próbálkoznom, végül agyonütöttem haragom tárgyát egy kővel, mégha két órát vett is el az életemből. Most meg… ez a nyomorult angyal baromira megizzasztott, s nem is tudom, aggodalmat ébresztett bennem. Mi lesz, ha ez mostmár mindig így fog menni? Mondjuk a robbanás engem is meglepett. Magam sem tudtam eligazodni azon, mit is művelek. Mintha érző lény lennék, úgy jöttem dühbe... Fogalmam sincs, mit jelenthet ez, de egyenlőre nem is érdekel. Ameddig hasznát veszem, addig jöhet bármi. Egyébként is, ebben az új rendben nagyobb szükségem van rá, mint bármikor máskor, hogy embernek tűnhessek.
- Azt úgy még nem próbáltam - gondolkodtam el mélyen azon, vajon képes lennék-e ilyet előidézni bárkiben, főleg egy angyalban. Némileg kételkedtem is, bénaság ide, vagy oda, feltehetőleg fénykorunkban sem érhettünk volna el ilyet. - Hmm, te képes lennél ilyet elődézni…  - hirtelen nem tudtam, mit mondjak a mostani helyzetünkkel kapcsolatban, hiszen egy embert mégiscsak könnyebb szavakkal manipulálni az érzelmeire hatva, mint egy angyalt. - … egy angyalnál? - vetettem érdeklődő pillantást rá. Egyrészt érdekel, másrészt pedig… talán furcsállhatta, hogy tudom, hogy angyal volt, bár ez a kardos megnyilvánulásomnál is feltűnhetett volna neki. Egyébként ezt a gyilkossági módot elég menőnek találtam. Sajnos azonban nem voltam képes olyan csapást mérni az emberekre - talán pont a lelkem hiánya miatt -, amiért a saját kezükkel vetettek volna véget az életüknek. Viszont elérendő céljaim közé felvéstem, hogy egyszer eképpen is megöljek valakit.

- Milyen mocskos kis vágyaimat? - meresztek rá nagy szemeket. Egyre kevésbé értettem miről magyaráz. - Valaki fel is nyírbálta a hullám? - Igyekeztem tájékozódni, elvégre én azért nem hagytam ott olyan szétcincálva, és az előzőekből rögtön arra gondoltam, hogy vérmocskos lehet a helyszín, s most tőlem is azt várja, hogy össze-vissza vágdossam azt a fejet? Abból nem eszik, én már bevégeztem azzal az angyallal a dolgom, meghalt, megöltem. - Szerintem ígyis eléggé művészien hagytam ott… - egy pillanatra elhallgatok, ha úgy tetszik drámai szünetet tartok - de ezek szerint valaki nagyon csúnyán beletúrt a kompozíciómba - sandítok rá, bosszúságot színlelve. Igazából a haragom nagy része már elillant, most, hogy végre elterelődött a téma az angyal megöléséről. Egyébként is, tetszik a gondolat, hogy a hullát, mint valami műalkotást, úgy hagytam ott. Noha ilyen terveim nem voltak akkor még, azért szerintem egy festmény témájaként is megállná a helyét, mondjuk “Vérbefagyott angyal” címmel. Még a bezárásunk előtt egyszer volt alkalmam pingálni - a kép minősége alapján ez a jó szó rá -, azonban akkoriban nem nyerték el a tetszésemet se a festékek, sem az ecsetek. Az eltelt hétszáz évben azonban biztos rengeteget fejlődött ez a terület is, több házban is láttam megrongálódott műveket, s ezek az épületek biztosan nem a legmódosabb polgárok kezében voltak. Legalábbis az elhelyezkedésről és a berendezésről így vélekedtem. Sőt, egészen sok házban voltak csak simán egyszínűek a falak - ez valami új hóbort lehetett -, amit úgy értek el, hogy ráfestettek az eredeti építőanyagra. A festékek fejlődését az is sejtette, hogy az emberek színes ruhákban járkáltak, a 13.-14. században elképzelhetetlen lett volna, hogy az uralkodókon, főnemeseken kívül más is hordjon vörös, kék, vagy éppen bíbor, lila ruházatot. Párszor volt alkalmam nyomon követni, ahogy a bíborcsigából előállították a festéket. Hihetetlennek találtam, mennyi csiga kellett hozzá, ahogy azt is, mennyire aprólékos és pontosságot kívánó a feladat. A kialakult szín minden alkalommal elvarázsolt, noha árnyalata gyakorta nem egyezett meg. Sok sok évtized, s megannyi uralkodó kellett hozzá, amíg megtaláltam a megfelelő árnyalatot, de amikor meglett, a mágiámmal átfestettem a pikkelyeimet rá. Elégedettséggel töltött el, hogy az uralkodók színét viselhetem, különlegesnek éreztem magam tőle.
- Minek csókolnám meg? - rándult meg az arcom, elsősorban az értetlenkedésem miatt. A csók annyira emberi, szeretet kell hozzá… minek csókolnék meg bárkit? Merült fel bennem a kérdés. Ráadásul egy hullát ajánlott fel. Azt még az emberek se szokták. Legalábbis nem hallottam még ilyesmiről… persze 700 év alatt lehet ez is megváltozott. Azonban én nem vagyok ember, hogy ilyesmiket tegyek. Nos talán az előzőekből már kiderült, de még soha senkit nem csókoltam meg, és ismerjük el, a legkevésbé sem hiányzott. Egyedül a testvéreimmel volt szorosabb kapcsolatom, de mivel ölelkezni se szoktunk velük, nem is volt erre “alkalmas” személy.
- Mit akarsz rajta nézni? - kérdeztem végképp elveszetten, s ezúttal hagytam, hogy a tanácstalanság teljes mértékben kiüljön az arcomra. Ezúttal azért hagytam, hogy ennyire “eluraljanak az érzeim”, mert abban reménykedtem, hátha így magától tart számomra egy kisebb mesedélutánt arról, mire gondolt az előbb.

A zamatos témához nem igazán tudtam hozzászólni, sült húsokhoz se volt még szerencsém, azonban leírása alapján el tudtam képzelni, hogy az általa reklámozott nyers cucc ízletesebb, mint a sütött verzió. Rajta tartom a szemem, ahogy megeszi a szemet, főleg azért, nehogy nem szimpatikus hirtelen mozdulatot tegyem, olyasmi fel sem merül bennem, hogy konkrétan a megevésével átverne. - Amúgy, miért pont a fejét eszed? A combja, vagy a felkarja nem lenne jobb? Tudod, ahol több izom van - érdeklődtem meg tőle, szigorúan szakmai szinten. Az állatokból inkább azok a részek a jobbak, de ha pusztán különc élvezetből eszik emberhúst, akkor lehet pont ez a lényege, hogy a legkönnyebben felismerhető, leggusztustalanabb részeket falja fel.
- Igen - ajkaimra gonosz vigyor kúszott. - A mágiádat! - várnám a reakciót, de ehelyett nem történt semmi, ami bizonyos fokú - illetve inkább igen magas fokú - értetlenségre adott okot. Se bosszankodás, se semmi, mintha nem is érdekelné. Ezzel újfent zavarba hozott, nem vagyok hozzászokva. Szerettem volna azt hinni, hogy csak egy nagyon gyenge démonhoz van éppen szerencsém, akinek csak a szája nagy, egyébként egy légy is erősebb nála, de a benne szunnyadó hatalmas mágiához mérten ezt a lehetőséget elvetettem. Számára lényegtelenül keveset vettem el, de nekem jól jön az a mágia.
- Csakhogy tudd: igen - döntöm dacosan hátra a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Bosszant egy kicsit, hogy ennyire semmibe vesz, és még magasabb is nálam - bár lehet pont ezért teszi -, de nem tudok ellene mit tenni. Na bezzeg Isten nem talált ki olyan szabályt, hogyha valaki csúnyán viselkedik veled, az összemegy. Pedig a sok haszontalanság közé elfért volna egy hasznos is! Most, talán először, zavart, hogy valaki ennyivel magasabb nálam. Az se tesz boldoggá, hogy a köztünk lévő távolságot semmissé tette, és megint szinte az aurámban állt. Utálom ha valaki ennyire közel van hozzá, s általában kerültem is, ha volt rá lehetőségem. Pont ezért megkíséreltem egy oldalazó lépéssel megint távolodni tőle.
- Te kezdted! - vágtam rá vádlón. - A mancsoddal meg az orrom előtt hadonásztál, ezzel szinte könyörögtél, hogy vegyem el, ami engem illet. - a szórakozása újfent hidegen hagyott, megnyugodva tapasztaltam, hogy visszatért a jól megszokott énem. - Ha akarom, elveszem. - rántottam meg könnyedén a vállam. Ebben pedig végre teljesen biztos voltam. Hiába voltunk gyengébbek, mint a bezárásunk előtt, a mágia ígyis a mi terepünk volt. Fizikai erőben a démonok és az angyalok jeleskedtek, de ha mágiáról volt szó, könnyen bezavarhattunk a leggyakorlottabbaknak is. Persze az már más kérdés volt, hogy milyen mértékben és hatásfokon tudnám lecsapolni az erejét, na meg ha nem tudok vele fizikai kontaktot létesíteni, úgy mindegy is, ám ha hosszabban meg tudom érinteni, úgy a mágiája egy része belém fog szivárogni, ha akarja, ha nem. Mondjuk arra semmi garanciám nem volt, hogy nem ken föl a szomszéd falra a folyamat előtt, után, közben.
Természetesen nem felejtette el, amit mondtam, így újabb falatot kínált oda nekem. Mióta láttam, hogy milyen élvezettel fogyasztotta el, azóta egy kicsit én is kívánatosabbnak találtam, elvégre lehet tényleg jó, mégha bizarul is fest. Picivel előrébb hajoltam, és bekaptam a nekem nyújtott adagot. Fapofával rágom, igazából ízéleg semmi extra, és megint nem értettem, hogy ő mit falatozik rajta ilyen élvezettel.
- Azt hiszem, ezt se nekem találták ki - tártam szét a kezeimet a szemgolyó-falat után. A leviatánok nem véletlenül nem esznek. Fut át a fejemen a gondolat.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Lerombolt lakónegyed Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 16, 2020 3:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Nieven & Athlan

"Ami furdal csak egy érzés,
Lassú néma lélekvérzés,
Egy hiány mely megrekedt benn,
Ismerős de ismeretlen."
Valakinek itt bizony piros betűs ünnep van! Értetlenül hallgatom ezt a haragos leányzót, aki jelenleg úgy tűnik, hogy még a levegőbe is képes lenne beleharapni és szétcincálni mérgében. Még szerencse, hogy épp jókor vagyok jó helyen! Pedig csak egy nyugodt vacsorára vágytam a romok közt megbújva, hallgatni a kísérteties csendet s élvezni a hullaszagú pusztítás maradékát. Ám ez a kisasszony kissé megkutyulta most a dolgokat, de ha úgy vesszük... Még kedvemre is lehet, s erre akkor döbbenek rá, mikor elkezdi bizonygatni, hogy hogyan ölte meg azt a szárnyast. Egyből egy aljas vigyor telepedik az arcomra, csak hogy jól megalapozzam a mondandómat.
- Az úgy nem ér ám, ha ő is fogja közben a kardot, és inkább szíven szúrja magát, csak hogy ne kelljen téged tovább elviselnie! Bár végül is... Ha előidézel egy öngyilkosságot, az is valami. - önelégülten húzom oldalra a szám, hiszen eléggé hihetetlen, hogy ez az alacsony, szende külsejű lány elintézett egy olyan angyalt. Sehogy sem vagyok képes elképzelni a jelenetet, így egyelőre kissé hihetetlen számomra. Jó magyarázat lenne még talán, hogy megbomlott az elméje, s a mélyből felszivárgó őrület mondatta vele ezeket a haragos szavakat.
- Akkor jobban kellene vigyáznod a hulláidra! Illetve, ez most már az enyém. - vonom meg a vállaimat karomban a fejjel, hiszen jobb lesz, ha beletörődik. Még ha nem is lenne akkora hatalmas szükségem arra, hogy ebből a koponyából falatozzak, ez abban a pillanatban változott meg, mikor ez a lány annyira magának akarta. Ugyanis most már én is.
- Csak szólok, hogy a teste sincs meg. - súgom felé halkan, mintha egy titkot mondanék, s a kezemben levő kanállal még meg is paskolom az alvadt vérrel borított csonkot. - Hamarosan az arca sem lesz meg, szóval ha akarsz neki adni egy búcsúcsókot, akkor tedd meg gyorsan! - nevetem el magam, s még meg is böködöm a kanállal a száját a fejnek. - De ha esetleg a mocskos kis vágyaidat akartad épp ezen a hullán kiélni... - mélyen szívom be a rothadás illatát, s elégedetten fújom azt ki. - Abban az esetben visszaadom, ha nézhetem. - most nem nevetem el magam, hiszen nagyon is komolyan gondolom, csupán szemeim csillannak sötéten, ahogy végigmérem őt. Nem olyan a kisugárzása, mint egy halandónak, de ettől függetlenül könnyedén lehet az is. Nem tudnám most megmondani.
- Természetesen! A nyers hús zamata egészen felemelő. Bűn kisütni belőle az ízeket, elveszti úgy a varázsát. - felelem bölcsen, bár ezzel az elmélettel nem igazán szoktak egyetérteni az emberek. Különösen azok, akiket olykor megkóstolok... Tehát akkor ő is megízlelné, ha én is? Ha csak ennyiről van szó, ám legyen! Lassan emelem vissza a számhoz a kanalat, elveszejtem benne a szemgolyót, s élvezetes rágással zúzom kicsiny darabokra, s már gurítom is le torkomon. S csak hogy bizonyítsam, egy pillanatra eltátom a szám, s halk sóhajjal nyalok végig ajkaimon. Azonban mikor a másik szemgolyót akarnám kivájni a helyéről, nem kis váratlansággal tölt el, ahogy ujjai a csuklómra fonódnak. A szemem pedig egyből odaszegezem, majd a lányra, majd a kezére, majd újra rá... Értetlenül vonom fel egyik szemöldököm.
- Szeretnél... Valamit? - biccentem oldalra a fejem, de ekkor érzem meg, hogy mi is volt a pontos célja. Mégsem húzom el a kezem. Profi szinten űzöm a mágiát, így csekély az az erő, amit elszív belőlem ebben a röpke pillanatban, de higgye csak, hogy ezzel megfog.
- Szólított egyáltalán valaha bárki Úrnőjének? - mosolygom apró gonoszsággal, s az ő távolodó lépéseit én könnyedén csökkentem le, s már ott is termek előtte. Jóval magasabb vagyok nála, így felülről sandítok le rá.
- Nem gondolja, hogy nem szép dolog kérdezés nélkül elvenni mások mágiáját, Úrnőm? - kérdem gúnyosan nevetve. - Pedig ha szépen megkértél volna rá, még többet is adtam volna. De hát így... - ebben a pillanatban bedugom a kanalat a fejbe, s már tolom is a leányzó szája felé azt az ízletes szemgolyót, melyet leszek oly' kegyes megosztani vele. De csak azért, mert valójában olyat tett, amit még senki más ezen a mocskos világon. Elszívta az erőm, s e képesség bizony nem mindenkinek az erénye. Lehet, hogy máskor is be kellene térnem ebbe a negyedbe, hátha összefutok magával istennel is még a végén?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Nieven


Lerombolt lakónegyed Pikkelyke2
☩ Történetem :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
7. leviatán
☩ Play by :
India Eisley
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 16, 2020 1:17 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next





Kicsit vicces látványt nyújt a kanalat szinte fegyverként szorongató férfi, de most nem voltam nevetős hangulatomban, hála a lopásának. Azért egy kicsit megnyugodtam, elvégre ha nekem akarna esni, akkor nem csak egy kanállal hadonászna. Noha láttam én már embereket furcsa fegyverekkel ölni… Sajnos nem tudtam megmondani, pontosan mivel állok szemben, de angyalra vagy démonra tippeltem. A levágott angyalfej miatt pedig az utóbbi tűnik jónak lenni, kötve hiszem, hogy az angyalok egymás fejével rohangálnának. Mondjuk lehet, hogy elment már a józan esze.

- Semmi sincs elnézve! - vágtam rá azonnal. - Hogy mi?! - a szemeim szinte villámlottak. Utoljára az anyám sértett meg ennyire. Kevésszer öltem, de azok a gyilkosságok hozzám tartoztak. Alig tudtam felfogni, hogy tényleg elvitatnak egyet tőlem. Ráadásul ennél adta magát a legnehezebben az áldozatom. És meg meri kérdőjelezni?! Majd dúltam-fúltam mérgemben. - Hát pedig tudd meg, hogy én öltem meg… a saját kardját döftem a mellkasába! - fújtam fel magam. Egyáltalán nem kellett volna reklámoznom a tetteimet, meg kellett volna húznom magam, ám… elvesztettem a fejem, hála a becsmérlésnek. Igyekeztem visszanyerni a nyugalmamat, mert abból még nagy bajok is lehetnek, ha össze-vissza hülyeségeket beszélek, legalábbis az esetemben veszélyes igazat mondani. Hagyján, hogy béna vagyok, de éppen le vagyok gyengülve. Meg kell csapolnom az energiáit! Közelebb kell csalnom magamhoz… Az agyam szorgosan látott hozzá egy terv kieszeléséhez, miközben szóval akartam tartani. Mondjuk a következő mondatára belém fagyott a hang. - Mit tudom én! Feltehetőleg semmit, de az akkor is az én hullám! - abba nem akartam beavatni, hogy sokkal régebb óta rohad ott, mint gondolná, ugyanis kb fél napot szundizhattam is a mellkasán, még mielőtt ott hagytam. A gyengeségeinkkel viszont nem dicsekszünk, ezt már ezer éve megtanultam. Illetve több ezer éve.

- Egyébként is, mégcsak kifogástalan állapotban sincs! Azt hitted nem veszem majd észre, hogy valamit csináltál az orrával?! - mutattam vádlón az említett testrészre. Jobban is vigyázhatna a hullám épségére! Puffogtam, ám mostmár nagyobb volt a füstje, mint a lángja a dolognak. Így belegondolva akár az övé is lehetett a fej, de azért morcos voltam, hogy hitetlenkedett a megölése kapcsán.

- Ez… ehető? - pillantok újfajta érdeklődéssel a fejre. Az alapvető élelmiszerekkel tisztában vagyok, noha keveset kóstoltam meg közülük. Az ízeket azt hiszem nem nekem találták ki, vagy csak emberi szavakkal élve “nem az én szájízem szerint lettek elkészítve”, mindenesetre, inkább kihagytam a táplálkozást. Azon gondolkoztam, vajon éppen a fajtársát tervezi-e felfalni… én sosem enném meg egyik testvéremet se, de… basszus kulcs, az anyámból bekajcsiztam! Ez a gondolat máskor elégedett mosolyt szült volna, ahogy az új szó is, amit nemrég tanultam. Mondjuk a “basszus kulcs” se volt éppen ókori, de az volt az egyik első kifejezés, amit elleshettem, miután kiszabadultunk a ládából. Valami kóválygó utcakölyöktől szereztem, akinek akkor szaladt ki a száján, mikor cirka a semmiből - legalábbis a véleménye szerint - előtte termettem, ő pedig nekem ütközött, s a hátsóján kötött ki. Amint meghallottam, mit mondott, rögtön elnézőbb lettem az irányába, még a kezemet is odanyújtottam, hogy segítsek neki a felállásban. Igaz az övé ótvar koszos volt, ám olyan nagylelkű hangulatomban talált, hogy elnéztem neki ezt a kis stiklit. A víz pedig olyan fantasztikus elem, minden embernek pancsolnia kellene benne naponta legalább egyszer. Különben nem nagyon érdekelt, hogy ki, hányszor fürdik, de azt el kellett ismernem, hogy aki rendszeresen tette, azzal sokkal elviselhetőbb volt hosszabb időt együtt tölteni. Na de, messzire kanyarodtam. Hol is tartottam? Ja igen, kaják... Valahogy nem hiszem, hogy a férfi ilyen türelmes lenne, úgyhogy lassan kénytelen leszek felülemelkedni a kezdeti meglepetésen, különben ki tudja, mire vetemedik. Gyorsan végig pörgettem magam, miket hallottam eddig az emberevésről, kellett valami használható infó. Kannibalizmusnak nevezték, és megvetették, aki ilyet tett. Ennek pontos okait nem teljesen értettem meg. Próbáltam régebben is kapcsolatba lépni kannibalizmust folytató emberekkel, azonban csak eggyel sikerült, az pedig meg akart enni, és annyira igyekeztem őt megfékezni, hogy végre beszélni tudjak vele, hogy véletlen megöltem. Kicsit sajnáltam is a történteket, elvégre ki tudja milyen fontos információkhoz jutathatott volna hozzá, s ehelyett jól elcseszte a ficánkolásával. Ezek viszont jelen pillanatban kevéssé hasznosak. Állatok húsát viszont gyakran fogyasztották, bár inkább a testét, nem a fejét... - Nem sütöd meg?- világosodott meg a fejemben a megfelelő kérdés. Hát ez volt eddig ennyire furcsa! Az emberek minden húst megsütöttek, mert az jó volt? Ja nem, mert akkor nem lettek tőle betegek. Ahaaaa, a kis szemét!

- Csak akkor kóstolom meg, ha előbb te eszel belőle, vagy megsütöd
- döntöttem el, hogy ilyesmivel nem hagyom magam csőbe húzni. Közben, ha nem figyelt eléggé, az ujjaim óvatosan a kanalat tartó csuklójára fonódtak, és bizony, ha hagyta ezt, akkor vidáman nekiálltam szipolyozni a mágiáját. Vártam, hogy erre már kirántsa a kezét az enyémből, de nem történt semmi. Pár pillanattal később még mindig semmi. Hát ez meg mi? Kezdtem el gyanakodni. Már ez se megy? Futott át a fejemen. Viszont a mágia meg jött. Összehúzott szemmel néztem fel rá. - Na mi az, végre rájöttél, hogy élből Úrnődnek kellett volna szólítanod, s most végre megbánod a bűneidet, amit a hullám iránt követtél el? - adtam elő a magabiztost, de azért a kezét inkább elengedtem és hátráltam egy fél lépést, hogy legyen legalább egy hangyányi időm reagálni, ha hirtelen mozdulatot tenne.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Lerombolt lakónegyed Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 15, 2020 1:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Nieven & Athlan

"Ami furdal csak egy érzés,
Lassú néma lélekvérzés,
Egy hiány mely megrekedt benn,
Ismerős de ismeretlen."
- ...és akkor azt mondta, hogy megtesz bármit. Tényleg bármit. Mármint úgy bármit, ami neki nem fáj. Azt mondta, hogy vigyem a családját, kínozzam meg őket nyugodtan, sőt, még az újszülött gyermekét is szemrebbenés nélkül elém tolta volna. Elhiszed te ezt? - fordítom magam felé az arcát, s érdeklődve pislogok a szürkés szempárba. - Tudod, azért olyan sok alkut nem kötöttem ez alatt az évszázad alatt. Néha még magam is meglepődök a halandókon, mennyire mocskosak és gyávák tudnak lenni, s ahogy haladunk az idővel, ez csak még rosszabb lesz. - megvonom a vállam, s érdeklődve figyelem, ahogy ujjaim az ajkát érintik meg, majd kissé megmozdítom párszor az állát. - Azt kérdezed, mit tettem vele? - eltöprengve, végül unottan sóhajtok, ahogy befordulok az egyik romosabb épület sarkán, mely olyan, mintha egy világháborús bombát robbantottak volna a belsejében. Törmelékek mindenhol, itt-ott enyhe porfelhő, s hullaszagú, kihalt csend.
- Semmit. Úgy ám! Az a szerencsétlen annyira szánalmas volt, hogy nem kötöttem meg vele az alkut. Az ilyeneket meghagyom a fiatalabb démonoknak, azoknak úgyis mindegy. Én szeretem a kihívásokat, szeretem, ha olyan cél érdekében adja el nekem valaki a lelkét, ami igazán felülmúlja a képességeit. Ha egy kicsit... Magasabb célt szolgál. Érted? - állánál fogva mozdítom fejét bólintásra, s egy újabb sóhajt eresztek el a levegőbe. Unottan állok meg a repedt bérházak ölelésében egy öreg játszótér mellett, ahol a hinták kísérteties nyikorgásba kezdenek mellettem.
- Az ott jó lesz? - biccentek az egyik ház aljához, melynek oldala egy szűkebb helyen kitört, s mivel a hallgatást beleegyezésnek veszem, így arra indulok meg. Átpréselem magam a résen, bár sikeresen az egyik kiálló vas kettészakítja a rövid ujjú, fekete felsőmet a mellkas résznél, így miközben próbálom a szövetet lecibálni a vasról, észre sem veszem, hogy újdonsült barátom orrába is beakad egy vasdarab, mely teljesen felszakítja orrának bal oldalát.
- Hát ezt jól megcsináltad... - dorgálom meg enyhén, s mikor végre sikerült bemásznom, a levágott angyalfejet gondosan az asztal közepére helyezem. Szerencsétlen duplán is rosszkor volt rossz helyen, hiszen mikor rábukkantam a körutam során, már a vérébe fagyva feküdt ott a nyomorult. S mivel a szárnyait egyszerűen képtelen voltam előcsalni, sőt, kioperálni sem tudtam, így hát kénytelen voltam kompenzálni magamnak a fájdalmat valahogy, úgyhogy elhoztam a fejét.
- Itt várj. Ne menj sehova! - emelem felé az ujjam, majd elveszek az egyik szélső helyiségben, hogy keressek egy evőeszközt, amivel könnyedén kikaparhatom az agyát. Átnézem az egyik fiókot, majd a másikat, míg végül egy szélesebb, koszos kanálnál állapodok meg. Közben még egy unalmas búcsúlevél is a kezembe akad, így némán olvasgatva a megsárgult papírt ácsorgok a konyha közepén, mikor hangokat hallok meg a másik helyiségből. Szemöldökeim azonnal a homlokomra futnak, s miközben azon töprengek, hogy vajon tényleg az angyalfej szólalt-e meg, vagy talán már beképzeltem magamnak, a látvány mégis megdöbbent, ami fogad. Egy végtelenül ártatlan lány szemez éppen a fakó arccal, ki mikor meglát, úgy oszt ki, hogy szinte érzem az arcomon, ahogy csattan egy láthatatlan pofon.
- Már elnézést! - lépek közelebb, s az asztalhoz érve egy mozdulattal tolom magam mögé a fejet, még mindig a kanalat szorongatva a kezemben, amit a leányzónak szegezek. - Csak azt ne mondd, hogy te ölted meg ezt a szárnyast! Hát tudd meg, hogy nem hiszem el! - gyanakvóan húzom összébb a szemeim, ahogy alaposabban szemügyre veszem ezt a tűzről pattant leányzót. - És mégis mit akartál kezdeni a hullájával, ami már egy ideje ott rohadt a földön? - kezembe veszem ekkor a szürkés koponyát, majd a kanalat célzóan a magasba emelem. - A maradékot ott hagytam, azt viheted. De ez... Ez lesz ma a vacsorám, és örülnék neki, ha nyugodtan fogyaszthatnám el, és nem zaklatnának ilyen kislányok, mint te. Vagy talán... - ekkor egy aljas vigyor telepedik az arcomra, s egy jól irányzott mozdulattal kikanalazom az angyal szemét. Egyből a kisasszony szája elé tolom azt, s büszkén emelem meg az állam.
- Kérsz te is? - önelégülten pislogok felé, s a reakciójától függ a következő lépésem, ugyanis szívesen megkóstoltatnám vele ezt a remek, szagos kis döghúst. Kérdés, mennyire kell belé erőszakolnom, ha esetleg nem tetszik neki a remek ötletem?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Nieven


Lerombolt lakónegyed Pikkelyke2
☩ Történetem :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
7. leviatán
☩ Play by :
India Eisley
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 15, 2020 7:02 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




Amara, Amara, Amara… A kiszabadulásunk óta csak rajta járt az eszem. Mindig is kényelmesnek, talán kicsit lassúnak is számítottam a testvéreim közt, mégis ezúttal azt hiszem rekordot döntöttem… jópár hónapot csendes elmélkedésre fecséreltem ahelyett, hogy a lényeges dolgokkal törődtem volna. Mondjuk érdekes kérdés, hogy kinek mi a lényeges, fontos dolog, elvégre nekem a legtöbb dolognál jobban számított az elmélkedés s a szerzett információk gondos szortírozása. Ellenben a nyakunkba varrt feladatok annál kisebb jelentőséggel bírtak. Hosszú életem folyamán pedig még egyszer sem szembesültem azzal, hogy valami sietős lett volna. Ez a fogalom eddig csak az embereknél létezett számomra. Nekik volt lételemük a rohanás, rövid életükből adódóan, s most magamra kellett alkalmaznom, ami némileg frusztrált. Ugyan a helyzet jobb volt, mint anno anyámnál, de ez a nő - bár talán az erő találóbb lenne - amilyen könnyedén visszaadta hatalmunk egy darabját, olyan könnyedén akár az életünktől is megfoszthatna, ezt biztosra veszem. Persze a legokosabb dolog most - remélem csak még -, hogy szolgáljuk, de… a későbbiekben talán valami más megoldás is elérhetővé válik. Csak sajnos az a gyanúm, hogy nemhogy nyolcunk, de az egész Föld élőlényeinek összessége kevés lenne a leigázásához. Ha pedig Isten és közte kell választani, nos… talán nem meglepő, ha Amarát választom.

Istent ugyanis gyűlöltem. Jó, nem annyira mint anyámat, de eddig ő foglalta el a második helyet a kétszemélyes listán. Akadtak anno még élőlények rajta - habár nem kihívóan sokan -, azokat szorgalmas tevékenykedésemnek hála már sikerült lehúznom róla. Anyámnak pedig örökös helye volt az élen. Kötve hiszem, hogy akad még olyan, aki képes lenne annyit vétkezni ellenem, mint ő. Igaz, nem is hagynám neki, már előbb végeznék vele. Vagy meghalnék a keze által, ha nem vagyok rá képes. A második hely tulaja is kiérdemelte a dobogós helyet. Mi az, hogy a démonok szabadon, avagy nagyjából szabadon lófrálhatnak a földön, amikor minket elzárt?! Ez nem olyasmi volt, amin könnyedén túllépnék.

A többi teremtett lényhez semlegesen viszonyultam. Feleslegesek voltak a számomra. Hacsak az utamba nem kerültek, a megölésük több fáradságot jelentett volna, mint hasznot, így inkább elvegyültem köztük. Ezt pedig a legkevésbé sem bántam meg. Hosszú évezredekig tanulmányoztam az emberek viselkedését, s még ígyis rengeteg újdonságot fedeztem fel, most pedig… hatalmas változás történt. Majdnem szájtátva néztem körül, hogy potom 700 év leforgása alatt milyen fejlődés ment végbe az emberi civilizációban. Ezt valamilyen szinten csodálatra méltónak találtam. Vajon ha mi fejlődnénk ilyen iramban hova jutnánk? Elvégre anyánk megölésével hatalmasat nőtt az erőnk, az pedig egyetlen lépcsőfok. Talán, ha képesek lennénk elsajátítani ezt a képességet, még Amara lényét is képesek lennénk magunkba olvasztani, segítség nélkül.

Nos, félretéve a nagy csodálatot, egy cseppet nehezen boldogultam ebben az új világban. A szavaim, kifejezéseim idejétmúltak voltak, valamint rengeteg mindenre csak pislogtam, mint borjú az új kapura. A nyelv terén tetszett ez a haladás, néhány hónap leforgása alatt annyi újdonsággal bővült a készletem, hogy magam sem akartam elhinni. A használatuk pedig kimondott lelkesedést váltott ki belőlem, az általam eddig felépített kedves, aranyos, energikus és laza ó igen, ó igen, ez is új ám! személyiséghez remekül passzoltak. A legtöbbnek még a hangzása is tetszett! Azonban a “technika vívmányai” - hát ez a kifejezés szinte átok volt - a legkevésbé sem nyerték el a tetszésem. Ott volt például az a morgó doboz, amiből az újabbak már nem is morogtak, s talán még az angyalok repténél is gyorsabbak voltak… hát a nem morgó példányaik csoda alattomosan tudtak feltűnni egyik pillanatról a másikra, minden figyelmeztetés nélkül. Aztán a kerítést se díjaztam, amit ha megérintettél ugrottál egyet a hirtelen érkező bizsergéstől. Átmászni rajta meg borzalmas volt. Végül a kidöntésük mellett döntöttem. De nem volt ám mindegy, hogy mit döntök rájuk, mert volt, amin keresztül megrázott! Ki látott már ilyen mágiát? A fa rendben volt, de valami vassal átszőtt építőanyag már továbbította a csípést. Sajnos a pontos működésére még nem tudtam rákérdezni egyetlen halandónál se, holott nagyon érdekelt volna.

No de, az életem sajnálatos módon nemcsak vidám felfedezésekből állt, ugyanis mióta a Pokol és a Menny lakói itt ragadtak, a vadászok mellett időnként közülük is szomjaztak a véremre. A vadászokkal nem gyűlt meg komolyabban a bajom - általában azalatt el tudtam kapni őket, amíg azon álmélkodtak, hogy se angyal, se démon csapda nem fog meg. A boszorkányok, akiket mi teremtettünk, sokkal erősebbek voltak ezeknél a semmirekellőknél. Na bezzeg az angyalok, meg a démonok! A bezárásunk előtt nem sokkal érintkeztem, s a nagyobb hatalmamból kifolyólag nem volt nehéz dolgom, most viszont… könnyelműségem több csontom is bánta. Amikor azt hittem, hogy egy démonnak egyenlő ellenfele lehetek pusztakezes harcban, óriásit csalatkoztam, amely egy páratlan ívben történő repülésben fejeződött ki, amely akár még szárnnyal rendelkező angyal számára is dicséretes lett volna, azonban a földetérés óriási nyekkenéssel történt, s több bordám is megadta magát. Hát… tanulságos volt az eset, annyi szent.

Azóta sokkal óvatosabb és körültekintőbb vagyok, ami eddig egészen jól bevált, ám most az angyal bezavart a terveimbe. Hallottam, hogy Los Angelesbe a Gabriel-párti, pusztoljon az emberiség elgondolású angyalok vannak túlsúlyban, mégsem hittem, hogy az egyik csakúgy rámtámad. Pedig nem is merészkedtem be a város szívébe, csupán a egy külsőbb, romosabb negyedbe. A küzdelembe beleadtam apait-anyait - és tényleg -, meg is halt az a nyomorult, de félelmetesen nagy mennyiségű erőt használtam fel rá. A nagy részét elpazaroltam. Ez bosszantott, de inkább tovább álltam. Még mindig igencsak lemerített érzékeimmel a egyébként is gyenge tájékozódási képességem annyira se funkcionált, mint eddig, ugyanis megint az angyal hullája mellett kötöttem ki. Illetve...

- A francba, megint te? Nem hiszem el, hogy hiába öltelek meg, ígyis csak beléd botlok! - fakadtam ki a fejének, félig a megdöbbenésemnek köszönhetően, hogy basszus, ez csak a feje. Természetesen találkoztam már test nélküli fejjel, mégis, ezt a tagot alig pár… órája ölhettem meg, most meg a fejével szemezek… azt hiszem fogság káros hatással volt agytekervényeim sebességére, ugyanis csak ekkor eszmélek rá, hogy aki ezt tette, az minden bizonnyal a közelben tartózkodik. Hát nem is kellett csalódnom.

Az előlépő férfi újabb szemmeresztést kapott, ahogy az elmém igyekezett sisteregve feldolgozni, hogy bizony, a bőre tele van festve mindenféle rúnákkal. Nahát, ez mióta módi? Eme látványt el is raktároztam, hátha a későbbiekben még hasznát veszem valamilyen módon, majd további szemlélődés végett a lényre szegeztem a tekintetem. Óvatosan megböködtem az energiáit, s tervbe vettem egy pici elcsaklizását, ugyanis még mindig le voltam százalékolva. Eddig még egészen szimpatikus volt, de elég volt kinyitnia a száját, hogy ez egy csapásra megváltozzon. Elvitatta a hullám fejét! Az én hullámét, amivel annyi erőt felhasználva küzdöttem meg! Alapjáraton a megszokott viselkedésmódomat követtem volna, de ekkora szintű pofátlanság láttán sutba vágtam az egészet.

- AZ AZ ÉN HULLÁM! - kezdtem méltatlankodni, az eredetileg tervezettnél nagyobb hangerővel. - Nem mondták még neked, hogy más tollával ékeskedni csúnya dolog?! - sivalkodtam, ezúttal jobban idomulva a jól megszokott álcához. - Én öltem meg, tehát az én hullám! Sicc innen, és kapd le a szemed a fejéről! A  hullarablás helytelen cselekedet! - vetettem a szemére, immáron egészen lecsillapulva. Arról persze gondosan hallgattam, hogy a jobb oldalamon lógó kard is a hulláé volt. Én öltem meg, nekem szabad! Az hadizsákmány volt!
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Hell or Heaven


Lerombolt lakónegyed VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
894
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Feb. 27, 2020 1:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Szabad a játéktér
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Milyen jövő vár az emberiségre, a földi ökoszisztémára, az életre?

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 33 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 25 vendég :: 2 Bots
• Fajaink száma •
Arkangyal
8/7
Leviatán
8/2
Angyal
7
Démon
14
Bukott Angyal
6
Ember
2
Félvér
4
Harcos Angyal
5
Vadász
9
Nephilim
7