Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Teahouse to the Red Lion •
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Márc. 21, 2017 8:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."


- Úristen – kapom a kezemet az ajkaim elé, alig visszafojtva a nevetésemet pár pillanattal azt követően, hogy kimondta a mondatot, mintha csak lassan érteném meg, hogy mit sugallanak a szavai. Persze mind ehhez először felpillantok rá az itallapról, és a felismerés pillanatában rémülten tátongó pupillákkal reagálok. – Nem italra gondoltál, ugye? – kérdezem, némi riadtsággal a hangomban, hebegve. Kevés vörös pír rajzolódik az arcomra, miközben azon szégyenkezem, hogy nem gondoltam erre azonnal. Persze veheti úgy is, hogy „szűzies” gondolatvilágomba nem férnek bele az egyszerű dolgok sem, vagy akár úgy, is hogy belegondoltam a dologba… akárkivel.
- Úgy igen – bólintok. Ez teljesen nyilvánvaló. Viszont egy hétköznapi ember sose fogja tudni kiadni magát karavántagnak, anélkül, hogy ne lennének meg a távozáshoz a megfelelő papírjai. Persze, ha valaki nagyon ki akar menni, az úgyis kimegy, csak hát, azt kockáztatja meg, hogy nem engedik vissza. Ó, pedig milyen jó lenne kicsit szabadon repülni, megtornáztatni az elgémberedett szárnyakat. Már olyan régen volt, hogy szabadon szárnyalhattam a város felett… Halkan sóhajtok, mint aki elképzel egy másik jövőt, egy romantikusat, amiben szerepel a szökés, mint Rómeónál.
- Ó, igen, - bólogatok szomorúan, együtt érzően, de közben fogalmam se kellene, hogy legyen arról, hogy milyenek lehettek ott a galériák. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne érezhetnék együtt egy veszteséggel kapcsolatban, hiszen mégis csak coach lennék vagy miaszösz. – Igen, hogyan? – Ó, nagyon is jól tudom, hogy Uriel milyen őrült feladatokra küldte el a testvéreket, hogy összegyűjtsenek neki minden értéket, amit fontosnak tartott. Rengeteg kézirat került hozzá, pár olyan is, amit én magam őriztem meg az évszázadok alatt.
- Akkor valamikor… majd megmutatom a fontosabb helyeket – ígérem meg neki, miközben meglepetten figyelem azt a hatalmas örömáradatot, amit sugallani próbál. Nem vagyok biztos abban, hogy tényleg ennyire belelkesült, de igazából nem is számít. Én felajánlottam, ő pedig elfogadta, ez itt a lényeg.
- Igen, biztosan lesz – pillantok félre, kicsit elkalandozva az éjszaka rövid emlék-villanásai között, de első sorban azon, hogy magamat is mennyire megleptem azzal, hogy úgy elmenekültem… Nem is értem miért, hiszen annyi… mindent láttam már a matérián, hogy egyszerűen nincs értelme annak, hogy megijedjek akár egy kis tánctól egy nővel, vagy akár egy kis flörttől… Mintha még nem csináltam volna ilyet. Persze, sok mindent nem csináltam még, de… Azért voltak elkerülhetetlen helyzetek is, mikor kellett tennem ezt-azt, hogy ne bukjak le.
- Hát, hogy nem vagyok őrült – vonom meg a vállamat egy szelíd mosoly kíséretében. – Tudod, néha nagyon jó lenne kicsit belebújni valaki másnak a bőrébe, de azért nem mindig – ingatom a fejem, majd hátra dőlök, és keresztezem magam előtt a karjaimat. – Nem vagyok az a fajta, aki csak úgy belerohan a vak világba – vagyis dehogynem! Persze, az emberi életem gondos tervezést igényel, de amúgy pedig olyan vagyok, mint a szélforgó, csak hát ezt a forgást emberi szemmel nézve nehéz észre venni. Nagyon résen kellene lennie annak a személynek, aki szeretné látni, hogy mikor csapok át egyik szeszélyes pillanatomból a másikba, tekintve, hogy nálam másként telik az idő. Már, ha telik egyáltalán.
- Az életemben nem élvez prioritást az élvezet. A feladataimat tartom szem előtt, mint mindenki, akinek fontos a város és az emberiség jövője – már, ha van még ilyen, mert valószínűleg nem sok jövője van az emberiségnek, valljuk be őszintén. Isten nem csak minket hagyott el, hanem őket is, és ha mondjuk teszem azt, azért hagyta el a világot, mert valakikben csalódott, akkor azok nyilván nem mi voltunk, mert minket mindig szó és gondolkodás nélkül behajított a darálóba, ha nem tetszett neki valamelyikünk viselkedése. Sokkal keményebben torolta meg a mi bűneinket, mint a kedves kis emberekét…
- Ssssssz – ingatom a fejemet. – Tudod, hogy nem úgy értettem, ugye? – vonom fel a szemöldökömet követelőzően, de közben azért mosolygok az orrom alatt, hiszen tudom, hogy tréfálkozik velem. És elégedett vagyok azzal, ahogy reagál a helyzetünkben. – Egyáltalán nem tűnsz fáradtnak, sőt sokkal frissebbnek látszol, mint legutóbb – teszem hozzá, pedig én nem akarom felszedni. Nekem anélkül is mennek ezek a dolgok, hogy hátsó szándékom lenne a szavak mögött. Bár állítólag mindig mindenkinek van olyan szándéka, csak nem biztos, hogy ismeri már a Nagy Tervet.
- Gyerek szerelem? – kérdezek vissza, és olyan kis anyai mosoly jelenik meg az arcomon, amelyeket a sikeres ügyintézések után szoktam produkálni. A gyerek szerelem annyira édes! Csillogó szemekkel pillantok rá, mint akit az ilyen cuki történetekkel lehet megnyerni, és talán kicsit ki is adom magamat. – Annyira bűbájos lehettél durcás kis balerinaként – vagy ahogy azt én elképzelem.
- Szóval ez a mű segített, hogy feldolgozd az érzéseket… - bólogatok, majd kicsit oldalt biccentett fejjel nézek rá, mielőtt kibökném a kérdést:
- Anya vagy apa nélkül nőttél fel? – Inkább az anya hiányára tippelek a korábbi elmondás alapján. Az eddigi tapasztalatból, viszont szinte biztos vagyok abban, hogy azért egy apa volt, és nem abból a százszázalékosan szigorú, de eléggé szerető fajtából.
- Hm – pillantok rá a hasonlat után azon gondolkozva, hogy mi az a tánc, ami nekem tetszik, de nem tudok elég modern példát hozni. Igazából nem zavar, ha az emberek szenvedélytől fűtötten táncolnak egymással, de jobban kedvelem a régi klasszikus táncokat. Amikben még az emberek csak alig értek egymáshoz. Talán a Viktória korabeli időszak lehet az enyém tánc szempontból. De ezt nem hozhatom fel, hiszen ki emlékszik már arra? – Talán a keringő az, amit el tudnék képzelni sajátomnak – bököm ki végül egy kis gondolkozás után, hiszen ezt szoktam látni a bálokon. Még nem telt el elég idő ahhoz, hogy az emberek szemében ez feledésbe merüljön.
- Igen, én is úgy gondolom – bólintok, de közben úgy teszek, mint aki alig emlékszik arra, hogy milyen is lehet ez. Egyáltalán a vers folytatása is, mintha teljesen homályba veszne, de azért erőltetem az agyam, hogy eszembe ötöljön valami. – És azt hiszem, van egy olyan sora is, ahol úgy szól, hogy: „Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis” – félre pillantok. – Vajon mire gondolhatott, mikor ezt írta a szerelemtől szenvedő költő? – szándékosan nem mondok nőt, hiszen akkor megint belezavarodnék abba a témába, amibe mintha beleakarna csalni. Habár ebben még nem vagyok biztos, de mivel folyton bizonytalanságba kergetem magamat a bizonyosság keresése közben, ezért talán nem is fogok egyhamar rátalálni.
Miközben a pincér leteszi az italt, egy pillanatra újra Inannara emelem a szememet, azzal a kiismerhetetlen tekintettel, amivel általában az emberekbe fagyasztom a szót. Mintha csak az univerzum mélysége tátongana tükreim mélyén, mely visszaásít az emberekre, hogy lenyelje őket. De ezzel már nem ajándékozom meg a férfit, mikor megköszönöm az italomat.
- Szóval szeretnél feltenni kérdéseket? – kevergetem a teámat, ahogy érdeklődni kezdek e felől, hiszen úgy találom, hogy erre próbált célozni.
- Nem? – teszem fel költőien, miközben hümmögve az ajkaimhoz emelem a poharat. Megfújom a forró italt, mert nem szeretném lemarni a nyelvemről az ízérzékelés zálogjait. Habár néha nem ártana kikapcsolni ezt az érzékszervemet, mert akkor talán könnyebben menne az evés is.
- OH – akad fenn a szemöldököm, mert ezzel hirtelen értelmet nyer azaz esete, hirtelen hétköznapi értelmet, hogy megint elterelhessem a gyanakvásomat. – Értem – bólogatok mosolyogva, és látszólag nagyon megnyugtat, hogy arról beszél, hogy nála ez teljesen hagyományos tanítási módszer. Nagy súly esett le a vállamról. Máris jobban érzem magam, mint a kismadár, akit jól megetettek. Pontosan úgy kajálom be a szavait, mint az a bizonyos kacsa azt a könnyen csúszó ételt, amitől úgy hízik a fenék.
- Ahogy így mesélsz,… egyre szebbnek tűnik a szakmád – ingatom a fejem mosolyogva. Lefogadom, hogy ha lenne képesség, amivel aranyba lehetne mozgó-bábuvá változtatni az embereket, a táncosokat, azt Uriel megtenné, hogy az idők végezetéig járják táncukat. A kérdés csak az, hogy mindezt Isten vagy saját gyönyöre kedvére tenné? Sose fogok rajta kiigazodni, pedig olyan régóta kedvelem…

- Nahát! – hallatszik egy hang mellőlünk, amire lassan oldalra pillantok, érdeklődő tekintettel a hang tulajdonosára. – Csak nem? – kérdezi hitetlenkedve a mellettünk álló, igen elegáns, ám de kicsit férfias megjelenésű nő, aki láthatólag katona.
- Sziasztok – köszöntöm mindkettőt, amint felmérem, hogy nem egyedül van. Nem kelek fel, vagy ilyesmi, és puszival se próbálkozok, hiszen mindenki tudja rólam, hogy ha lehet, kerülöm a kontaktust. Kivéve, ha valakinek meg kell simogatni a hátát és a vállát, mert azt még bevállalom.
- Szia Ana – köszönt a jóval nőiesebb társ, akinek már-már angyal szőke haja, világos bőre, és kék szemei merőben elütnek a kreolos bőrű, barna hajú társáétól.
- Ina, ők a barátaim: Matilda és Jessica – mutatom be őket, akik sorra kezet nyújtanak, és hogy ezt megtegyék a barna először elengedi a szőke derekát.
- Hello, Tilda Attenborough – mutatkozik be egy keményebb, de nem lealázó kézszorítás keretében, inkább úgy, mint aki katonaként ehhez szokott. Ők az egyik sikeres projektem kifejezetten pozitív eredményei. Gyönyörű közös életük van, már-már mesébe illő.
- Jessica Ebsworth – mutatkozik be, és könnyeden nyújtja a kezét, habkönnyű mozdulattal, ahogy azt leginkább egy balerinától lehetne elképzelni, pedig egyszerű piaci árus a lány. Mégis van benne valami elragadó, ami megfogta egy katona szívét. Persze, hosszú menet volt őket összeboronálni.
- Baj lenne, ha csatlakoznánk? – kérdezi az erősebb fél, valószínűleg nem sejtve, hogy Innanának milyen szándékai lehetnek velem, hiszen akkor talán nem lépett volna ide, vagy mégis, hogy megmentsen? Nem, nem valószínű, hogy beleszólna a dolgomba.
- Leülhetnek hozzánk kicsit? – kérdezem én is elnézést kérő hangon, hiszen láthatóan nem számítottam rájuk. Legalábbis a meglepettségem egyértelműen ezt sugallotta.

»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs »→ Megjegyzés: Nincs »→


Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 20, 2017 11:54 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Anael & Inanna
Lassan: megbotlik az, aki rohan.
- Hát, inkább úgy, hogy akkor igazi az ízélmény, ha a pár belekóstol egymás italába. – Vagy ajkaiba. Ez utóbbi élvezetesebb, de a megjegyzést bölcsen elhallgatom. Nem kell állandóan célozgatni.
- Nyílvánvalóan egy kereskedőkaraván tagjaként kiengednének, de igen. Ha egyszer bejöttél, kicsi az esélye, hogy kijutsz. – Ingatom meg a fejem. Mintha olyan sok titok lenne a városban. Legalábbis előttünk semmi sem titok, könnyedén kifigyeljük az embereket Mihály orra előtt is. Apropó Mihály, úgy tudom vele most van egy amolyan békében hagyjuk egymást szerződésünk, de ez még nem jelenti azt, hogy a démonok szabadon rohangálhatnának a városban. Szóval maradunk a sötétben, ahol mindig is voltunk. Bár megértem, hogy egy-két harciasabb fivérem és nővérem inkább a rivaldafénybe vágyik, de számomra ez a helyzet pont megfelel.
- Gondoltam, hogy nem. New Yorkban is, az a sok művészeti galéria… - Ingatom meg a fejem egy sóhaj kíséretében. Azok a galériamegnyitók! Imádtam az ilyen helyeket. Egy csinos ruha, egy rakás tekintet…  könnyű erkölcsű művészek… - Azért páran igyekeztek megmenteni ezeket az értékeket is. – Szerencsére, de persze a nagyja így is odalett.
- Ó, annak nagyon örülnék! mindig más, ha egy helyi vezet körbe! – Csillannak fel a szemeim. Az több időt, több lehetőséget jelent. Tökéletes! Egy pillanatra meg is feledkezem arról, hogy nem egészen hihető a felkiáltásom, tekintve, hogy nem lehet túl sok helyre utazni manapság, de csak nem tűnik fel a másiknak ez az apró baki.
- Ne sajnáld. Lesz más este, jobb klub is, ahova elmehetünk, és talán te is nagyobb kedvvel maradsz. – Bíztatom, hogy nem művelt olyan égbekiáltóan rosszat, bár azért lehet egy kis bűntudata, amiért magamra hagyott. Bár ez mások életét befolyásolta igazán, de erről neki nem kell tudnia. Talán majd idővel, egyszer bevallom neki.
- És mi tart vissza? – Érdeklődöm. Mégis mi az amin változtatna? Mi az, amit ez az édes teremtés másként tenne? – Úgy hittem, ha már életvezetési tanácsadóként dolgozol, a saját életedben is mindent megteszel, hogy maximálisan kiélvezd. – Persze lehet, hogy ez nem megfelelő feltételezés a részemről, de a legtöbb ember ugyanígy gondolkodhat. Ha valaki tanácsokat ad, azokat fogadja is meg, nincs igazam?
- Ó hát, ennyire táskás a szemem. – Tapogatom meg riadtságot színlelve az arcom, majd elvigyorodom. – Szoktam pihenni, de számomra a tánc éppen elég nyugalmat ad. – Elvégre a gőzkiengedésről beszélgettünk a táncparkett mellett is.
- Nem a legjobb kezdő olvasmány, de úgy tűnik nekem éppen az kellett. Hihetetlenül… rosszul alakult egy… kapcsolatom? Mondhatom ezt? Gyerekként azért még ez semmi sem volt… - Teszek úgy, mint aki visszaemlékszik arra az időszakra. Még félre is pillantok közben, mintha a gondolataim ösvényét járnám. – Kicsik voltunk még, de felnőtteset akartunk játszani. – Sóhajtok fel végül. – A fiú persze megfogta egy másik kislány kezét, bennem pedig fortyogott a düh, a féltékenység… ezeket még nem is ismertem addig. – Ingatom a fejem közben mosolyogva, mintha csak sajnálnám az akkori énem tudatlanságát.
- Gyerekszerelem… azt hinné az ember az csupa móka és kacagás. – Nevetek fel. Hát nem az, semmilyen szerelem nem az. Kegyetlen szenvedés, ami csak meghülyíti az embereket. A vágynak legalább értelme van, isteni parancsot követ, de a szerelem…
- Én jobban szeretem, ha van tanulság. De ízlések és pofonok. – Vonom meg a vállam. – Van akinek a latin jön be, van akinek a társastánc, vagy a balett. – Hozok a karakterhez hűen egy táncos párhuzamot is.
- Fordítástól függ, hogy milyen, de azt hiszem igyekeztek megtartani az eredeti ritmust. – A görög azonban olyan távol áll az angoltól… azt azonban mégse árulhatom el, hogy ismerem eredeti nyelven a sorokat, elég furcsa lenne, ha tánctanárként ókori göröggel foglalkoznék. Borzalmas, nem szeretek így hazudozni, de az elején ki kell tartanom. Aztán majd a pőre bőrérre suttogom a halk, lágy, görög rigmusokat… Csak jussunk el odáig! Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz, hogy ilyen „rövid” kihagyás is ennyire türelmetlenné tehet.
- Nem bántottál meg. – Azt elég nehéz. Nem vagyok Büszkeség, hogy fenn hordjam az orrom, igenis félre tudom tenni az önbecsülésemet is, ha kell, hogy megszerezzem áhított vágyaim személyét.
- Ugyan, biztos vannak dolgok, amik érdekelnek. Mert nekem vannak. – Folytatom szelíden, miközben megkapja a kért, gőzölgő italát.
- Tanítani? Nos… már jó ideje nem foglalkoztam csoportos oktatással. – Gondolok bele a témába. Mégis mit mondhatnék? Apró lökésekkel rávezetem az embert, hogyan viheti ágyba a másikat? Vagy egy kis tanítgatással… hát igen, átadom a tudást, amire szükségük van. – A személyes, bensőséges órákat szeretem, amikor csak ketten vagyunk. Úgy nem csupán a lépéseket adhatom át, hanem az érzést is. A tánc lényegét, a történetet, amit elmond. – Magyarázom, és érzem, hogy tényleg belelkesülök. Jó lenne Anának is tanítani valamit, hogy megértse a szenvedélyt, hogy átadhassam mire vágyom szavak nélkül…
- Szóval megmutatom a lépéseket. Kettőt, hármat egyszerre, igazán nem kell több. Mesélek róla kicsit, választok egy jó zenét, aztán táncolunk. Ha nő, vezetem, ha férfi, hagyom, hogy vezessen. – Mert mindkettőre képes vagyok, ez nem is kérdés. És mindkét alkalommal mégis az én kezemben van az irányítás. – Következő alkalommal veszünk hozzá még két lépést, és variáljuk. Közben elég sokat beszélgetünk. Megismerem őket, azt, hogy milyen tánc is illene hozzájuk igazán, mit élveznének. Pároknál hagyni szoktam, hogy egymással táncoljanak. Összecsiszolódjanak. – Ott nem én vagyok a lényeg.
- Persze, szép idő van, jól fog esni egy kis séta. – Bólintok mosolyogva. Igen! Igen! Igen! Haladunk. Tyúklépésekben, de haladunk. Az persze feltűnt, hogy inkább én mesélek, magáról alig árul el valamit, de… eljön majd annak is az ideje. Most az a lényeg, hogy biztonságban kezdje érezni magát mellettem, hogy megbízzon bennem, és lassan kibontsa szirmait mint egy apró virág.

Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 20, 2017 10:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."

Kicsit felszalad a szemöldököm, mikor harmadjára is megdicsér, pedig tényleg nem erőltettem meg magam. Persze tudom, hogy nehéz rejtegetni a testemet, de azért mégsem viselhetek zsák ruhát. Vagyis… apáca még sose próbáltam lenni. Azt hiszem, hogy az vicces lenne. Bár ki tudja, lehet, hogy nagyon megnehezítené a feladataim elvégzését. Mégis az a legmeglepőbb számomra, hogy az utolsó körben azt mondta, hogy nem panaszkodik. Mintha miatta kellett volna ma valahogy felöltöznöm. Vajon megint a paranoiám játszik velem?
- Ó, értem – mosolygok rá vissza, és valóban kicsit megakad a tekintetem az ajkain, hogy aztán gyorsan félre is lessek, mintha valami érdekeset találhatnék a másik asztalnál, ami hála a hely nívójának, igen messze található tőlünk, szóval nem kell azon aggódnom, hogy valaki meghallja, miről beszélgetünk.
- Kiegészítik? Ez úgy hangzik, mintha egyszerre kellene inni a kettőt – emelem meg a szemöldökömet. Tényleg úgy hangzik, ezért inkább fellapozom a csodák könyvében, hogy pontosan mik is ezek a keverékek, hogy megértsem, mit is rejt ez a páros.
- Hmm – kedvesen mosolygok, ahelyett, hogy ebben a témában tovább vinném a beszélgetés folyamát, de azért megjegyzem, hogy erre később vissza lehet még térni, viszont sokkal jobban leköti a figyelmemet az a pillanatnyi elégedettség, ami átsuhan az arcán, hogy mint már oly sokszor korábban, most is kombináljak.
- Igen – húzom el a szám. Még jó, hogy nekem nincs honvágyam, különben nagyon érdekes világ lenne. Fogalmam sincs, hogy mi megy odafenn, vagy legalábbis nagyon kevéssé érdekel ez a téma egyenlőre. Persze ott valahol mélyen már tudom, hogy előbb-utóbb nekem is a sarkamra kell állnom, és mondhatni döntenem, de úgy vagyok vele, hogy míg Uriel nem választott oldalt, addig én sem teszem. – Nem csak bejutni nehéz, kijutni szinte lehetetlen – ingatom meg a fejem. Jó ürügy kell hozzá, hogy valakit kiengedjenek a városból. Okkal és céllal kell kilépnie, és a legtöbbeknek még csak lehetőségük sincs arra, hogy ilyen okot és célt találjanak maguknak. Aztán odakinn elég könnyű meghalni a hétköznapi halandóknak, főleg étlen vagy szomjan, de akár belefuthatnak egy őrültbe is.
- Az tényleg nem lenne jó – ingatom a fejemet jókedvű mosolyom kíséretében. – Nem igazán maradtak fenn ilyen helyek – már a hétköznapi emberek számára. Kell a hely az élelem termeléséhez, az állatok tartásához, és minden máshoz is, amelyet előhalásztak hamvukból az emberek, hogy továbbra is élhető életet élhessenek. – Igen, az jó lenne – tényleg nagyon jó ötlet, bár talán nem véletlen, hogy nem mutogatnak meg mindenkinek mindent. Biztonságosabb. – Esetleg megmutathatok neked pár helyet – szalad ki a számon még az előtt, hogy végig gondolnám azt, hogy akarom-e ezt egyáltalán. Kicsit zavarba is jövök, hiszen nem szoktam ilyesmit spontán felajánlani valakinek, akit még csak egy napja ismerek.
- Ó – kicsit azért elszomorodom, hiszen megint úgy érzem ettől magam, hogy erontottam az estét. Biztosan tovább maradt volna, ha én is maradok, és nem is biztos, hogy annyira sok kínos perc jutott volna az éj további részére. Lesütöm a pillantásomat, majd sóhajtok egyet. Mégis visszafogom magam, nehogy újra bocsánatot kérjek.
- De legalább kiderül, hogy helyesen cselekedett-e, vagy ha nem, akkor még van ideje úgy alakítani az életét, ahogy akarja – jegyzem meg, majd láthatóan kicsit elkalandozok. – Néha… nekem is eszembe jut, hogy változtathatnék valamit… - sóhajtok, majd újra rámosolygok. Hogy jelent ez e nálam valamit, arról nem folytatom tovább a témát, hiszen összességében elégedett vagyok az életemmel.
- Igen, látszik, hogy milyen határozott vagy – bólintok, hiszen árad belőle a magabiztosság még egy ilyen új helyzetben is. Bár ki tudja, lehet, hogy számára egyáltalán nem szokatlan a helyzet. – De néha a határozott embereknek is szükségük van egy kis pihenésre – mondom, de nem akarok vele erőszakoskodni, egyszerűen csak eszembe jut, hogy az embereknek, bármennyire legyenek céltudatosak, néha szükségük van pihenésre.
- Igen? – kérdezek vissza kíváncsian várva az okfejtését. – Az Otellót? – kérdezek vissza kicsit meglepetten, mert nem éppen ezt tartom a legjobb választásnak, de… Biztosan jó döntés volt, ha kiváló táncos lett a végeredménye.
- Igen, ez tényleg csodás – értek egyet. Bár számomra inkább a visszaemlékezés nyújt élvezetet. Emlékezni azokra a régi szép korokra, mikor még könnyebb volt átvágni és megvezetni az embereket. Kicsi csacsik voltak még, akiket egy kis répával bárhová el lehetett juttatni. Aztán meg a legtöbben, mint a birkák követték a keresztény egyházat, arra gondolva, hogy Istent követik. Mikor kívánt volna tőlük olyat a drága istenük, hogy verjék szét a saját testüket? Soha, hiszen tökéletesnek teremtettek, a maguk tökéletlen valójukban. Pontosan úgy, ahogy Isten szerette volna. Csak az a fránya szabad akarat ne lett volna.
- Így még nem tekintettem erre a témára – szalad fel a szemöldököm. Pusztán erotikus művek, amik igazi célt nem is szolgálnak? – De azért nem mondhatom, hogy nincs minden történetnek tanulsága. Meg aztán nem is kell, hogy minden történet okosságokkal lássa el az embert, hiszen az olvasás szórakozás is. Mindenki máshogy kapcsolódik ki. Nekem csak egyszerűen ezek a versek és történetek tetszenek – magam miatt.
- Igen, elég régi – bólogatok. – A verselése igen jellegzetes – teszem hozzá, és szándékosan nem mondom ki, hogy melyik költőnőtől voltak a sorok, hiszen azzal rontanám az élményt.
- Ó – pislogok rá. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani – tényleg nem szándékos volt, csak egyszerűen most értelmeztem át a hallottakat. Nem is értem, hogy miért, egyszerűen csak jött.
- Nem tudom, hogy mit kérdezhetnék – válaszolok zavartan. És nagy szerencsémre a pincért megérkezik az italommal, így megzavarja a mi kis beszélgetésünket. Gyorsan megköszönöm a teát, majd elkezdem magamnak beízesíteni, ahogy nagyjából elképzelem, hogy hogyan kellene ahhoz, hogy kellemes legyen.
- Nekem nem kell bizonygatnod, hogy őszinte ember vagy. Akkor is így tekintettem volna rád, ha nem mondod – válaszolok úgy, mintha nálam ez alap lenne, hiszen ez a jó keresztényi felfogás, de az igazság az, hogy nagyon is jól tudom, hogy az emberek szinte mindig alakoskodnak. Néha még a tükör előtt is, még saját magukat is áltatják, ami igen szomorú.
- Hogyan szoktál tanítani? – terelem el a témát, visszakanyarodva egy korábbi kérdésre, amit már egyszer talonba tettem az ilyen helyzetekre.
- Van kedved sétálni, ha megittuk az italt? - hiszen nem beszéltük meg, hogy itt maradunk, és egyébként is olyan szép tavaszias idő van, hogy kár lenne egy épületen belül tölteni ezt a nem elhanyagolható pár órát.

»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs »→ Megjegyzés: Nincs »→


Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 20, 2017 8:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Anael & Inanna
Lassan: megbotlik az, aki rohan.
- Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz. – Bár meg kell hagyni, az ízlésén még lenne mit csiszolni, de néha én is elég lezserül tudok öltözködni. Amúgy sem randizunk… még ha szeretném is, ha inkább ez egy olyanfajta találkozó lenne. Persze amikor én veszek fel laza ruhákat annak i célja van. Az érdektelenség néha jobban felkorbácsolja a vágyakat, mint egy kihívó öltözék. Tudni kell mit, és mikor. Most is úgy választottam ki a megfelelő darabokat. Legyek kellően vonzó, de ne olyan randi-vonzó.
- Ugyan, rá se ránts. A lényeg, hogy jól érezd magad. – Legyintek és még egyszer végigfuttatom rajta a tekintetem. Nem is annyira rossz, mármint eddig is láttam, hogy szép alakja van, de kifejezetten közel áll az ideálishoz. A Leonardo által megálmodott tökéletességhez. Olyan könnyű lenne eladnom valakinek… szó szerint is, hiszen ismerek pár sötét fazont, de képletesen is. Nem is értem, hogy nincs mg valakije, vagyis… Nem tudhatom nem zavarok-e éppen bele valami idilli kapcsolatba, na nem mintha nagyon érdekelne a dolog. Majd érdemes lesz azért megérdeklődnöm számíthatok-e riválisra, vagy abszolút a lényegre koncentrálhatok. – Amúgy is jól áll ez a ruha, szóval nem panaszkodom. – Dícsérem meg az üde választását.
- Hát tudod, táncos is, tüzes is. – Mosolyodom el, miközben ajkaimhoz emelem a csészét. Ha minden jól megy, ezzel a mozdulatommal a megfelelő irányba terelhetem a tekintetét, rúzs nélkül is élénk, szinte vörös ajkaim pedig… hogy is mondjam, sokat tudnak sejtetni egy apró mosolyommal is. – Ha valamivel kapcsolatban dönteni kell, először általában a tánchoz nyúlok. – Adok egy kicsit hosszabb magyarázatot. – Ha valamiben benne van, az az én utam. – Ez persze így kicsit spirituálisan hangzik, de van benne valami. Mindig szerettem, ha valami mentén haladt az életem, a céltalanság pedig kiborít. Kapva kapok a lehetőségeken, és hallgatok az ösztöneimre. Bár tegyük hozzá, kicsit más ez, mintha halandó lennék, hiszen konkrét céllal születtem, így korlátozottak a lehetőségeim is.
- Vannak. – Bólintok. – Mindkettő kicsit csokoládés, kicsit vanília. Ha jól sejtem remekül kiegészítik egymást, de most a csili nekem jobban megfelelt. – Élénkít, pírt is varázsol az arcomra, bár az nélküle is megy, ha nagyon akarom.
- Általában nekem is. – Mosolyodom el, és kifejezetten büszkévé esz, hogy sikerült a kis cselem. Csak szépen, lassan, emlékeztetem magam, hogy nem szabad semmit elsietnem.
- Annak én is. Kellemetlen lenne a honvágy, hiszen nagyon nehezen engednének vissza. – Vonom meg a vállam. Itt nem igazán van utazgatás, mint régen. Vagyis sokkal inkább emlékeztet a dolog a nagyon, nagyon régi időkre, amikor az ember legtöbbször abban a faluban halt meg, ahol született. Démonként még nekem is nehéz volt hosszabb utakra indulnom, de az emberek világlátási vágya szerencsére hamar megszülte a megfelelő szerkezeteket, hogy eljussanak A-ból B-be. A repülők korszaka pedig csodás volt, alig pár óra és a világ másik felén találhattad magad.
- Még nem igazán indultam felfedező útra, tudod, csak lassan, és hosszan, mert nem lenne jó az egészet megunni pár hét alatt. – Kuncogok fel. – Persze megpróbáltam megtalálni az egyik régi könyvtárat, de az épületet sajnos már másra használják. Igazán adhatnának egy térképet a városhoz belépéskor. – Biggyesztem le az ajkaim. Hát igen, az újrahasznosítás, a kényszer… nyílvávalóan nem a közkönyvtárak tudását mentették először, a háborúban az irodalom feleslegessé válik.
- Nem, alig tíz perc után hazamentem. – Vonom meg a vállam. Na jó, most egy kicsit hazudok, hiszen csak hajnalban jöttem el, mikor már mindenki összeesett a kimerültségtől… Hogy milyen egy fergeteges éjszaka lett! Kíváncsi leszek majd pár hónap múlva az eredményességemre is. Azt hiszem megdobtam a születési statisztikát.
- Pontosan. – Bólintok. – Vagy változtat, és hirtelen rájön, hogy nem is akarta azt, hogy minden úgy volt jó, ahogy régebben. – Sóhajtok fel. Visszasírom az angyalok támadása előtti időket, de tényleg! Nagyon szerettem, mikor még nem volt ennyire nyílvánvaló a létezésünk, mikor elrejtőzhettem, évszázadokig élhettem úgy, hogy egy társammal se kellett összeakadnom… De azok az idők elmúltak, én pedig sodródom az árral, alkalmazkodom, mint minden változáshoz. És persze teszem a dolgom rendületlenül.
- Nem kell, tényleg. Átgondolom, döntök, és kitartok mellette. – Ez történt az ő esetében is. Átgondoltam, bár kicsit talán hirtelen, döntöttem, hogy meg akarom magamnak szerezni, és bizony kitartok a döntésem mellett, amíg el nem érem a célom, vagy… hát nem valószínű, hogy én halok meg előbb. – Elég határozottan vezettem eddig is az életem. – Azt nem mondom, hogy nem voltak bizonytalan korszakaim, vagy nem kérdőjeleztem meg önmagam, de akkor mindig történt valami… valami váratlan, ami biztossá tett abban, hogy jó irányba tartok. Amúgy is, az akaratom nem a sajátom, a célom csupán egy lehet, a kérdés pedig annyi, milyen úton jutok el hozzá. Ez a találkozás is, nyílván oka van, hogy ő kell nekem, hogy akkor este megláttam, és feltámasztotta bennem a vágyat.
- Segít jobban átérezni a dolgokat. – Adok én is magyarázatot az irodalom iránti elkötelezett vonzódásomra. – Gyerekként… nagyon nem ment, hogy bizonyos érzéseket eltáncoljak, hogy átéljek egy-egy zeneművet, vagy koreográfiát. – Voltam én valaha gyerek? Végülis… az első pár száz évemet mondhatom annak, hiszen újszülöttként a világban ezernyi dolgot kellett megtanulnom és megismernem. – Az egyik tanár, ahelyett, hogy megszidott volna az ügyetlenségemért, kezembe adta az Othellót. Azt mondta olvassam el, képzeljem el a történetet, a szereplőket, az érzéseiket… éljem bele magam, és aztán… egyszerűen magával ragadott. – Vonom meg a vállam. – Az olvasás segít elszakadni a világunktól, olyan korokat ismerhetsz meg, olyan személyeket és életeket, amiket másképp nem. Szerintem ez csodás. – Az más kérdés, hogy néhány regény szereplőjét, vagy éppen az írót ismertem, akár segítettem is az alkotásban.
- Meg tudlak érteni, a beteljesült szerelmi történetek, ahol minden rendben és csodás, unalmasak. – Bólintok. Hát igen, kell némi izgalom. – És általában nincs is tanulságuk, se mondanivalójuk. Inkább csak erotikus regények. – Amik valljuk be, nem túl színvonalasak, leszámítva persze egy-két nagyon jól megírt könyvet. Persze imádtam őket terjeszteni, hiszen a drága asszonyka elolvasta, este pedig boldogan teljesítette ki tudja mióta hanyagolt házastársi kötelességét.
- Zúg fülem, s bágyadt szemeim borulnak éji homályba… Ha jól sejtem ez is annak sorai, akiről beszélsz. Sajnos most nem jut eszembe a neve, csak hogy nagyon… nagyon régen élt. – Már hogyne tudnám ki az! Ó édes, édes költőnőm… Kár, hogy kevesebb sorstársad mert akkor még szavakba önteni az érzéseid, pedig nem nézték rossz szemmel. A görögöket kedveltem, igazán felszabadult népség voltak. És hogy éppen őt hozza példaként, miközben arcán rózsák nyílnak? Levesz a lábamról, igen… nem kell ide több kör, már eldöntöttem, hogy kell nekem. És látom, érzem, hogy csak valami ostoba gondolat szab gátat közénk. Le kell dönteni a falakat! De csitt, csitítom szivem, hiszen nem riaszthatom el… érzékeny vad ő, aki egy rossz mozdulatra elszaladhat. Éteri lény, egy unikornis… én meg teljesen ostoba, hogy ilyeneket gondolok. Lehunyom a szemem, hogy kicsit összeszedjem elkalandozó gondolataim. Azt hiszem ilyen még sosem fordult elő velem, egy kicsit zavartan is pillantok rá, de hamar összeszedem magam.
- Én nem ezt mondtam. – Ingatom meg lassan a fejem és elmosolyodom. – Én azt mondtam, hogy nem vágom rá azonnal, mit érzek, hiszen nem lehetek azonnal biztos benne. – Szóval abszolút nem az, amit ő sugalni próbál.
- Én őszinte ember vagyok Ana. Ami a szívemen, az a számon, már ha tudom, mit mond a szívem. – Mert sejtem, hogy itt kavarodott meg. - Tégy próbára. – Helyezkedek neki a kihívásnak. - Kérdezz bármit, és habozás nélkül válaszolok. – Ó, eleget gyakoroltam már, hogy menjenek a légből kapott történetek, szóval ilyesmivel nem lesz gond. Amúgy is gyorsabban gondolom végig a dolgokat, mint egy átlag halandó.

Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 20, 2017 12:28 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."



Kicsit meglep, hogy felkel, mert mostanában ez nem jellemző annyira a nőkre, inkább a férfiak tartották meg, hogy a feljebbvalónak vagy a hölgynek (pláne, ha csinos) fel kell állni, és úgy üdvözölni. Még szerencse, hogy nem jut eszébe kezet csókolni, mert azon viszont nem csak hogy meglepődtem volna, de még ráadásul megbotránkoztatott volna. És micsoda szégyent éltem volna át!
- Milyen csinos vagy – jegyzem meg mosolyogva. Ez is csak egy szükséges, egy kötelező kör, hogy az emberek jobban érezzék magukat a másik társaságában, de közben tényleg elismerően pillantok rá. Ami azt illeti, neki se lehet oka panaszra. Biztosan szép számmal hódolnak, hogy a kedvükre tegyen. Aztán ki tudja, hogy mennyire csélcsap. – Azt hiszem, én nem öltöztem a helyhez illően – jegyzem meg zavart mosollyal az ajkaimon. Ez persze csak annyit takar, hogy nincs rajtam kiskosztüm, viszont az öltözködésem magában hordozza magam laza stílusát a könnyű kis színes, tavaszias ruhácskával, amit az egyszínű, világos cicanaci fölött viselek.
- Köszönöm, igazán kedves tőled – mosolygok rá ismét. – Mondhatjuk, vagy legalábbis hamarosan lezárul – gondolok itt arra, hogy valószínűleg hamarosan kalap kabát, de leginkább ásó és föld lesz. Ezt persze nem árulom el neki, hiszen nem szoktam ilyen morbid módon nyilatkozni az embereimről. Csak, hát… szeretek visszajárni azokhoz, akikkel korábban már jót tettem.
- Jól hangzik – bármit is mondana, azt mondanám, hogy jól hangzik, hiszen elég furán venné ki magát, ha leoltanám a döntése miatt. Az emberi kapcsolatok többsége az álszent alakoskodáson alapul, már megszoktam, habár magam törekedni szoktam a viszonylagos őszinteségre. – Témában? – Vonom fel a szemöldökömet. Nem mondom, hogy egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy táncos vagy tánctanár, de azért… mégis. Meglep. Ennyire e körül forogna az élete? – Vannak ilyenek is? – kérdezek vissza, és a meglepettség még az arcomra is kiül, mikor felkúsznak a szemöldökeim az egekbe, miközben újra az itallapra pillantok, hogy a saját szememmel is lássam. – Érdekes lehet – jegyzem meg elcsodálkozó hangon.
- Hahaha – nevetek fel a kis megjegyzésén, tényleg sikerül vele elterelnie a figyelmemet, hiszen nem jövök zavarba attól, hogy ismételten megérintette a kezem. Úgy tűnik, hogy az alattomos kis trükkjeivel akár még hathat is rám, pláne, ha ilyen könnyen elterelődik a figyelmem. Pedig nem vagyok az a figyelmetlen típus. – Igen, úgy fizetnek – bólogatok végül. És még csak nem is vagyok olcsó mulatság, viszont az eredményeim magukért beszélnek.
- Örülök, hogy kezded otthon érezni magad a városban – már ha mondhatom így, hogy a városban érzi jól magát, pedig könnyen lehet, hogy még csak a lakásban kezdett el berendezkedni, és a város továbbra is új neki, mint amilyen új volt neki két nappal ez előtt. – És láttál valami érdekeset? – Gondolok itt természetesen a lakásán kívüli területekre, hátha eltévedt még valamerre.
- Sokáig maradtál a szórakozóhelyen? – érdeklődőm, mert az egy közös pont. Még jó, hogy nem olvastam az elmúlt pár napban semmit a szórakozóhellyel kapcsolatban, így most nincsenek érdekes gondolataim a hellyel kapcsolatban. Például, hogy valószínűleg nem hétköznapi okból jön létre egy spontán orgia, és egyszerűen nem tudom drogoknak betudni.
- Értem – bólintok mosolyogva. – Az embernek néha elege lesz a dolgokból, és néha úgy érzi, hogy drasztikus változásokra van szüksége ahhoz, hogy újra teljes értékű embernek érezhesse magát – próbálom összegezni azt, amit eddig hallottam.
- Nem? – biccentem oldalt a fejem. – Biztos nem? – viccelődök vele. De végül is miért ne adhatnék neki tanácsot ebben, pontosabban miért ne vezethetném rá arra, hogy mit akar valójában? Hiszen lényegében mindig ezt csinálom, csak.. néha én kicsit jobban szoktam akarni dolgokat másoknál.
– Pedig szívesen segítek – teszem hozzá, nem gondolva arra, hogy talán éppen most sétálok bele a csapdájába, hiszen ha segíteni kezdek neki, az nyilván nem egy alkalommal fog megoldódni, vagyis mindenképpen kell majd találkoznunk… viszont, ha ezt az ösvényt választaná, még keményebb dióvá válnék, mint amilyen eddig voltam, hiszen akkor csak szakmai szemmel nézhetnék rá, és ez esetben a barátság, ha nem is kizárt, de csekélyebb mértéken szerepel az étlapon.
- Szeretem a régmúlt irodalmat – vonom meg a vállam, mintha ez olyan kis apróság lenne. – A státuszomból adódóan lehetőségem van olvasni, szórakozni – teszem hozzá, mintha ez magyarázat lenne, és az is, hiszen egy hozzám hasonló embernek szüksége van a műveltségre ahhoz, hogy megéljen a világban. – Téged miért érdekel? – passzolom vissza kérdést, hiszen, ha már lúd, legyen kövér, hogy levághassuk a végén.
- Ki a kedvencem? Nos, azokat a költőket kedvelem a leginkább, akik mély szenvedéllyel tudnak írni a szerelmi fájdalomról – összegzem, hogy mégis mik a kedvenceim, így aztán többet árulok el, mint amennyit ő várt, de mégis kevesebbet. – A féltékenységről, vagy egyszerűen a kínról, amit akkor élnek meg, ha nem árulhatják el a szeretett személynek az érzéseiket – bővítem tovább a kört. Igen, ezek azok a versek, amik hozzám szólnak, amikkel engem szólítanak meg az emberek, hogy jöjjek és adjak enyhülést a fájdalmukra. A beteljesült szerelem megéneklését sose tartottam olyan érdekesnek.
- Egyszer valamikor régen olvastam egy töredéket, amiben a költő azt mondja, hogy úgy néz ki, mintha haldokolna a féltékenységtől – igen, nagyon jól emlékszem arra a versre, és ahogy így felidézem az egészet, élénk vörös pír borítja el az arcom, mondhatni még az ujjam hegyéig is elpirulok, ugyanis eszembe jut, hogy éppen nem a legmegfelelőbb példát hoztam fel, ha barátkozni akarunk. Félre pillantok, majd lehunyom a szemem, miközben a fejemet ingatom.
- Hah! – nevetek fel, majd a szám elé kapom a kezemet pironkodva. – Most esett le, hogy mit mondtál az este, hogy már nem vagy tini, hogy csak úgy az érzéseidet nem teregeted ki, mint a fiatalok – újra felnevetek, de nem azon, hogy ő ezt mondta, hanem azon, hogy csak most fogtam fel az értemét.
- Szóval te is ilyen nem-őszinte ember lennél? – ingatom a fejemet, miközben mosolyogva felpillantok rá.




»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs »→ Megjegyzés: Nincs »→


Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Márc. 19, 2017 10:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Anael & Inanna
Lassan: megbotlik az, aki rohan.
Vicces dolog, általában én szoktam stílusosan késni, de ez a lány úgy tűnik még nálam is jobban csinálja. Elismerésem, sikerült magával ragadnia a várakozás izgalmának. Persze ezerszer szebb lett volna a dolog, ha nem küldi el az egyik asszisztensét, hiszen akkor némi csalódás érzése után szinte gyöngyöző vízként hatna beletörődött elmémnek a látványa, de így… tudom, hogy csupán várnom kell. Várnom és türelmesnek lennem. Addig is adok egy kis löketet a hozzám küldött fiúkának, hogy le merje szólítani a pultosfiút, aki szemmel láthatóan azóta próbál szemezni vele, mióta csak betette a lábát az ajtón. Ha jól hallottam egy randit le is egyeztettek, a korábbi este után ez igazán üdítő, hiszen talán valami hosszabb távúnak néznek elébe. Az ilyen apróságokban is meglelem az örömöm. Persze a többi asztalnál is el-eljár a tekintetem, vagy éppen egy apró telekinetikus lökésem, hogy a megfelelő hangulatba hozzam a teázó, kávézó feleket. Mi mással mulattathatnám magam, amíg megérkezik a kiszemeltem, hogy ezúttal nappali fénynél vehessem szemügyre?
Azért mondanom se kell, most kicsit jobban kiöltöztem, elvégre az a cél, hogy ha nem is aktívan, de mégis meghódítsam őt, szóval a szűk nadrág remekül feszül alakomra, a könnyed, lila felső pedig pont olyan helyeken szakadt a tervezője által, hogy eleget sejtessen, de ne tárjon fel túl sokat. A nyakamban egy régi medál lóg, amit éppen az egyik volt szeretőmtől kaptam. Édes volt, hogy nekem készíttette, mindig meghatott az apró ajándékaival. Az ilyesmiket el szoktam tenni, ahogy a feljegyzéseimet is, hiszen ki tudja mikor válnak hasznossá?
- Szia. – Kelek fel a helyemről, ahogy azt bármely hölgy érkezésekor illik. Bár nem vagyok férfi, meglehetősen férfiasan tudok viselkedni azokkal szemben, akik kevésbé magabiztos fellépésűek, illetve akik valamiért alávetik magukat nekem. Ana is ilyennek tűnt az első találkozásunkkor, olyasvalakinek, akit kényeztetni kell, hát úgy is viselkedem vele, mint leendő hercegnőmmel. Azért üdvözlésnek jó lesz a puszi is, nem rohanok előre egy kézcsókkal, de akár azzal is fogadhatnám. Csak ezután foglalok ismét helyet, és egyúttal magukra hagyom a két asztallal arrébb pátyolgatott párocskát. Eléggé felfokoztam a hangulatot, most már menni fog nélkülem is.
- Semmi gond, megértem, hogy sok dolgod van. – Mosolygok rá kedvesen. Eljött, és ez a lényeg, nem? Számomra pedig úgyis a lassú lépések, és a türelem most a fő csapás, szóval egy kis várakozás belefér. – Azért remélem sikerült lezárni az ügyet. – A szívemre venném, ha miattam csapot-papot otthagyna? Nem, de azért illik ilyesmit mondani.
- Én Tüzes Salsát kértem, de annyi érdekes keveréket láttam a lapon, hogy nehéz volt választani. Ez viszont azt hiszem témában is illik hozzám. – Mosolyodom el sejtelmesen. Na igen, nem a táncra gondolok, hanem a csípős csili jótékony hatásaira, de végülis a salsa is a kedvenceim közé tartozik a maga tüzes, erotikus, összesimuló lépéseivel. Ez a tea az én teám itt, azt hiszem. – Szemezgettem mondjuk a Rómeóval, de még Júliával is. – A szerelmesek teái, hogy az mekkora egy katasztrófa volt… mindenesetre Shakespeare-nek tetszett a történet, és úgy tűnik az embereknek is.
- Előfordul, tényleg, ezen ne aggódj. – Érintem meg ismét finoman a kezét, de vissza is húzom az ujjaim. Csak szép lassan, nem szabad elijesztenem. Ez most ilyen nyögvenyelős lesz számomra, bár egész biztosan nem fog belőle semmit érzékelni, csak nekem lesz nehéz visszafognom magam. Neki kéne lépnie, rá kell vezetnem, hogy ő induljon el az ösvényen, amire rá akarom terelni. A tekintetem amúgy is átható, ezen sajnos nem tudok változtatni. Jó színésznő vagyok, de feltűnő ha tetszik valami… - Akkor pláne nincs gond, ha órabérben fizetnek. – Teszek hozzá valami poén-szerűt is.
- Igen, már egész kellemes kezd lenni a lakás. – Főként miután könnyedén rávettem a tulajt, hogy költözzön ki onnan. Berendezve, lényegében ingyen szereztem ő meg… hát egy bőröndnyi ruhát vitt magával, de még az utolsó pillanatban is azt hitte, hogy megütötte a főnyereményt ezzel az üzlettel. Csak egy éjszakát töltöttem vele, meg szereztem neki egy csajt, ennél olcsóbban meg se úszhattam volna. Gazdagabb lettem egy lakással, és majd egy lélekkel is.
- Még mindig nem tudom azonban mihez kezdjek magammal, mármint… nem tudom, hogy keressek-e egy táncstúdiót, és álljak be tanárnak, kezdjek testnevelést oktatni valamelyik iskolában, vagy nyissak saját szalont. – Sóhajtok. – Bevallom kicsi tervek nélkül érkeztem. A lényeg a változás volt. – Vonom meg a vállam. – Nagy változásra volt szükségem. – Már majdnem megőrültem New Orleansban a többi démon között. Az a sok intrika! Igazán foglalkozhatnának fontosabb dolgokkal is.
- Persze nem azért hívtalak, hogy életvezetési tanácsokat adj. – Nevetek fel, elvégre biztosan mást szeretne csinálni munkaidőn kívül. – Inkább az érdekel, miért is érdekel téged a régmúlt irodalom. – Kérdezem. – Kevesen ismerik fel Shakespeare szavait. Ki a kedvenced? – Ilyen információmorzsákból nagyon sokat meg lehet tudni a másikról, és ez nekem most nagyon fontos. Kiismerni őt, megtudni, készen állna-e velem egy kapcsolatra, egyáltalán átjut-e a következő rostámon?

Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Márc. 19, 2017 4:05 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."



Azt mondják, hogy stílusos a nőktől, ha késnek. Vagy valami ilyesmi. Viszont köztudott rólam, hogy nem szeretek késni, ám ha ez mégis megtörténik, akkor biztosan nyomós okom van arra, hogy miért. Most is éppen megcsúsztam az egyik ügyfelemmel, akinél nem haladtak olyan ütemben a dolgok, ahogy terveztem, ezért kénytelen voltam megvárni, hogy megtörténjen a csoda. Persze, mire is számíthat az ember hatvanöt év fölött? Már az is csoda, hogy egyáltalán élnek. De ők is bőven megérdemlik a boldogságot, nem igaz? Akkor miért tagadjam meg tőlük? Persze, ez nem garancia a hosszú életre, hiszen a szerelem köztudottan szívproblémákhoz vezethet, de hát: C'est La Vie!
Szóval, hogy mindenki boldog legyen, elküldtem az asszisztensemet, hogy legyen kedves jelezni új barátomnak, hogy egy kicsit kések, de érdemes rám várni, mert nem felejtettem el a találkozót. Persze a mai világban, ha egy angyal embernek akar tűnni, akkor célszerű emberekkel körül vennie magát, így aztán nem is egy égi lényt küldtem a nyakára, hanem egy hétköznapi halandót, aki már pár éve mellettem van, és szervezi helyettem a hétköznapi munkámat, hogy nehogy elfeledkezzek a dolgokról, miközben a sokkal fontosabb ügyeimmel törődőm.

- Szia – lépek oda hozzá. Ahhoz képest, hogy az asszisztensem milyen elegáns volt, én nem öltöztem illendően ehhez a helyhez. Persze, azért sem, mert nem a munkahelyemről jövök, ahol pedig megkövetelem az alkalmazottjaimtól, hogy legyen hivatalos kinézetük. Viszont én pont úgy nézek ki, mint egy teljesen hétköznapi ember, már ha eltekintünk attól, hogy a földöntúli szépséget roppant nehéz rejtegetni. Minimum két-három óra a tükör előtt, és akkor nagyon sietnem kellett. De mivel nincs szükségem túl sok pihenésre, ezért ez nem nagy gond.
- Ne haragudj a késésért – ülök le, miután a pincér a fenekem alá igazította a széket. Tetszik ez a vörös vászonkötény, amit visel, jól megmosolygom az orrom alatt, aztán gyorsan leveszem a tekintetem a fiúról, nehogy azt higgye, hogy ki akarok vele kezdeni. Inkább rendelek.
- Kérnék egy Earl Grey-t – pillantok gyorsan az itallapra, hogy kiszúrjak valami teljesen hétköznapi dolgot, de aztán megakad a szemem valami máson. – Vagyis inkább egy Tündérkertet szeretnék kérni – pillantok fel elnézést kérő mosollyal.  – Mit iszol? – kérdezem kíváncsian Inától, hiszen látom, hogy már van előtte egy kancsó, és talán evett is valamit?
- Tényleg ne haragudj a késésért. Az egyik problémás ügyfelemmel elhúzódott a találkozó – biggyesztem le az ajkaimat, aztán az arcára pillantok. Esküszöm, ha ember lennék, ebben a pillanatban leizzadnék, ahogy tudatosulnak bennem a legutóbbi este emlékei. Főként a kínos részek domborodnak ki nagyon, így aztán egy kevés halvány pír jelenik meg az arcomon, amihez társul, hogy újra lesütöm a tekintetemet, de közben az ölembe veszem a táskámat, mintha keresnék benne valamit.
- Sikerült berendezkedni? – pillantok fel, majd leteszem a kezemben tartott tárgyat a mellettünk lévő székre.



»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs »→ Megjegyzés: Nincs »→


Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Márc. 19, 2017 3:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Teahouse to the Red Lion


Teahouse to the Red Lion - Page 2 TeaLounge1


Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
8/6
Angyal
1
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
6
Nephilim
6