Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Könyvtár •
reveal your secrets

Ophilia


Könyvtár   - Page 7 Mektupp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
786
☩ Play by :
Blake Lively
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 13, 2017 6:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7


Stamy & Ophy


Tervem tökéletesnek látszik. Még ha csak egy pillanatra is, de elfeledkezem a Mennyben történtekről. Végignéztem számos költő, író, gondolkodó miként alkotja meg művét. Miként görnyednek papírjuk, írógépük fölé, honnan szerzik az ihletet. Mik hatására írnak meg egy-egy kimagasló könyvek, milyen hatások érik. Miként nem becsülik meg legtöbbjüket, mily eltévelyedett lelkekké válnak. Mégsem volt soha lehetőségem arra, hogy legalább egy művet is az ujjaim közé vegyek. Nem jártam ezelőtt a földön, de a könyvek puha érintésére mindig is vágytam.
S ezt pótolom be, itt eme városba is. Nem félek itt lenni, testvéreim között. Nem ringatom magam naiv hitbe, tudom, hogy mikre képesek. Láttam a mennybe miként bántak el testvéreikkel, kik nem osztoztak nézeteiken. Kitiltotta Gabriel Mihályt és társait, s mindenkit, ki ellenszegült nekik. Tökéletes láthatatlanságban élhettem továbbra is ott, annak ellenére, hogy oly kevesen maradtak. A háború előtt sem vetettek rám nagy ügyet, hisz ki voltam én? Egy buzgó angyalka, ki lelkesen jegyzetelt le mindent, ami az emberekkel, az angyalokkal történtek. Olykor démonok történeteit is leírtam, ha épp tudomásomra jutott egyikük létezése. Emlékeket őrzitem, melyet szívesen megosztottam másokkal, ha kérték tőlem. De nem sűrűn kérték. Kapcsolatban csak az alacsonyabb rendű angyalokkal voltam, mindenki más akkoriban elérhetetlen volt számunkra, rangnélküliknek.
Egy idő után mégis feltűnt ott létem, érdeklődni kezdtek utánam. Szívesen segítettem Gabriel angyalainak is, nem erről van szó. Egyszerűen csak nem tudtam megérteni tetteiket, de ha otthon akartam maradni, úgy kellett tennem, mintha mégis. Eljátszottam, hogy a pártjukon állok, mígnem gyanút kezdtek el fogni. Először Ramiél nyomán, majd Raguel. Cassael látogatását pedig már képtelen voltam elmagyarázni drága testvéreimnek.
S lám újra itt vagyok. Fejemet megrázom, nem akarok erre gondolni. Nem akarok arra gondolni, hogy drága irattárom a hamvak martalékává lett. Oh, a drága Cass próbált megnyugtatni, hogy számukra is értékes irományokat őrizhetek. Na igen, ha tudják, hogy merre keressék, de ha nem? Ha türelmetlenek és megunják a rendszeretlennek tűnő irományok átnyálazását?
Hatalmas sóhaj közepette szólal meg Stamiel, s rezzenek össze.
- Rég voltál már otthon - mosolygok rá, hangjából nem hallok ki semmilyen élcet. Miért is tenném? Kedvesen szólott, miért kezdenék el gyanakodni? Mert Gabriel jobb keze és az elmúlt negyed évszázadban semmit sem tudok róla? Nem követtem figyelemmel mily pusztítást végeztek a világba. Képtelen voltam végignézni. Szavaim mégis őszinték, s magam sose láttam a kihaltnak rémlő mennyekbe. Sem őt, sem Gabrielt, mintha immár a Föld lenne az otthonuk.
Fejrázására enyhén félrehajtom a fejemet. Lemaradtam volna valamiről? Azonban monológja végén az elejtett könyv után kapok. Óvatosan emelem fel és magamhoz ölelve sétálok vele vissza poros kis asztalkához.
- Ebben tévedsz - mosolyom továbbra is leolvadhatatlan. - Semmi sem megoldhatatlan - rázom meg a fejemet enyhén. A napban aranyló tincseim szétterülnek arcomon. Aztán csak csendesen hallgatom mondandóját. Szavai nyomán összeszorul a szívem. Megérti, mégis... Nem bírom ki, hogy ne szólaljak halk, nyugodt hangomon közbe.
- Ők a testvéreink Stamiel - hajtom enyhén oldalra a fejemet, tekintetem fájdalommal telítődik meg egy pillanat erejéig. Fejem enyhén lehajtva hallgatom tovább, tekintetemmel az egyik könyvet szuggerálva. Hol halkan kuncogok fel, hol pedig csak csendesen tűnődök el mondani valóján. Feltekintve szüntelen szólásra nyitnám ajkaimat, de úgy tűnik nem jutok egyelőre szóhoz, egészen addig, amíg a könyveket a lábam elé nem hullajtja a porba.
Halkan sóhajtok fel.
- Lehet, hogy tanulatlan vagyok, de nekem is megvan a magam ereje - mosolyodok el, ahogy újra feltekintek rá. Apró mozdulatot teszek a kezemmel, s a széthullott könyv visszanyeri régi alakját. - Nem kell gyorsnak lennem, ha megvan a magunk képessége is a mágiához.
Az imént szuggerált könyvet pedig felcsapva lapozásba kezdek.
- Féltékenység: oly érzés, mely akkor keríti egy embert hatalmába, ha úgy érzi háttérbe szorul - olvasom fel nyugodtan, majd újra rápillantok, szelíden.
- Ugyanúgy szeret minket is - válaszolom végül, az előbbi mondataira reagálva - Az elsők voltunk, kiket megteremtett ez igaz, de nem az egyetlenek. Nem csak minket és őket szeret feltétel nélkül, hanem az egész világot melyet megteremtett. Atyánk azért teremettet, hogy mi ezt megóvjuk, szeressük vele együtt, nem azért hogy pusztítsunk a távollétében. Bármiért is hagyott el bennünket, az embereket is elhagyta Stamiel. De ez nem jelent okot arra, hogy egymást torkának ugorjunk - hajtom enyhén félre a fejemet - a könyveket lassan szedegetem össze, s indulok meg a polcok felé, hogy visszahelyezzem őket a helyükre.
- Nem a pusztításra teremettet minket, hanem a megőrzésre. Az emberi tárgyak nem az ellenségeink - fordulok félig hátra rámosolyogva. - Sajnálom, nem gondoltam, hogy betolakodó lennék. Testvéreim vagytok, a családom, de ha netalán zavarna jelenlétem... - mondatomat azonban nem fejezem be mert ekkor egy érdekes szerkezetet pillantok meg a porba hullva. Halkan sikoltok fel, és mintha angyaltársam ott sem lenne indulok meg afelé. Óvatosan emelem fel a porból. Valami különös szerkezet. Két kör alakú tárcsa, mely között alig két ujjnyi szélesség van. A szerkezet oldalán egy kar forog, míg az elején egy lencse látható.
- Hát te mi lehetsz? - lehelem elhalóan, hisz ezelőtt még nem találkoztam idelent a Földön.


Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Márc. 12, 2017 11:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Egykori énem tünékeny alakja fel-fel dereng a szemeim előtt, ahogy az isteni parancsokat lestem, és odaadóan igyekeztem megfelelni Michael-nek. Hittem abban, hogy a jobbat válthatja ki belőlem, de minden igyekezetem ellenére sosem voltam elég fegyelmezett. Ugyanis mindig bukkanok keresztezték az utam, s inkább maradtam a csendes kis katona a sorban, mintsem a nagyszájú, aki előrébb szeretett volna törni. Szerénység, tisztaság, remény.. Hol van már mindaz, amely akkoriban a fényt jelentette? A létem elhanyatlott sorsa, akkor vette leginkább a kezdetét, amikor is Atyánk köddé vált. Egyszer csak fogta a sátorfáját, és elvonult a naplementében, ezzel is tükrözve a számunkra, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk a részére, s hogy hiába minden elveszhetünk. Nélküle kellett szembe néznünk a másnappal, és lassacskán több, mint huszonöt évvel. Ki gondolta volna, hogy egy szép napon paripára ülve, nos ellovagol a végtelenségbe? A teremtményei voltunk, azok az angyalok, akiket állítólag szeretett. De egyáltalán valóban érezte ezt az érzelmet felénk, vagy csak a szánalmas emberei voltak a mindenei? Némileg féltékeny vagyok a halandókra, aztán épp olyan szinten dühös. Elvették az útmutatónk, így többen buktak meg a kelleténél, mint akiknek kellett volna, és jóval nagyobb számban haltunk, mintsem azelőtt. Mi történt velünk? A sötétségbe vonultam, emberi érzelmeket vettem át, és egy őrültté váltam. A régi énem, nos egyszerűen képtelen lenne rám nézni, sőt hihetetlen módon csak hátrálna minél messzebb, miszerint elkerülhessen. Emlékszem a csatákra, a győzedelmes diadalokra, avagy csak arra, hogy miként kellett fejet hajtanunk és azt mondanunk, hogy szeretjük őket -, az embereket. De sosem tudtam, igazából úgy viszonyulni hozzájuk, ahogy kellett volna. Persze harcosként számunkra másabb volt, hisz' képesek voltunk a halálba futni, s magunkat eszményien feláldozni. Rideg, hűvös, és érzéstelen katonák voltunk, akiknek az volt a feladata, hogy pusztítsanak. S mi cselekedtünk. Például, Egyiptomban annak idején, a tíz csapás ítéleténél. Kegyetlen volt, de mégsem vettük fel, avagy éreztük meg. Atyánknak újra és újra csalódnia kellett az imádottjaiban, hiszen Lucifer kapcsán elfordultak tőle, a későbbiekben kitaláltakban hittek, majd végül már-már alig volt köztük egy-kettő, aki imádkozásra emelte valóban a kezét. De Isten mindvégig rendíthetetlen volt, és szerette a teremtményeit - sokkal, de sokkal jobban, mint valaha minket bármikor is. Tehát fájó pont volt a távozása sokunknak, ugyanis abban a pillanatban elveszettek lettünk és üresek, de mindenki valamire fordította a szabad akaratát. Én az ürességre, az őrületre, a játszmára, és az emberek gyilkolására. De, ha valóban érdekelné őt ez az összecsapás, akkor már megjelenve rendet tett volna, nem? Ehelyett valahol a messzi távlatokban koktélt szürcsölgetve figyelheti, ahogy tönkretesszük magunk, s ahogy a testvéreink halnak meg a kezeink által. Erre pedig azt mondom, miszerint jól teszi, hiszen ingyen mozi, ha meg popcorn-ra vágyna, akkor pedig meg van a hatalma ahhoz, hogy varázsoljon magának. Mi meg szépen győzhetünk, ugyanis én mindig nyerek, és sohasem veszítek, aminek hála remek műsort tarthatok az Urunknak. Ugye tetszik, Atyánk? Ha esetleg valamit kihagynék, akkor üzenj, kérlek, és hozzá csapom a forgatókönyvhöz!
- Ophilia, drága Sistah'.. - Viszonozom a bájos kis hangját, némileg kiparódizálva őt. Oh, hogy én miért is vagyok, ennyire szívtelenül gonosz? Talán a nevelés, vagy csak a szabad akarat adta sodródás, de ő szintúgy ugyanaz, aki eddig volt; naiv, ártatlan, és törékeny angyal, aki a kíváncsi jelleménél fogva hajhatatlan. Megrázom a fejemet, és töprengésemből feleszmélve látom, hogy értetlen arckifejezéssel tekint rám. Ebben mégis mi volt az érthetetlen helyzetkör? Csak megkérdeztem, hogy mi járatban errefelé, ugyanis ez Gabriel területe - ismétlem: Gabriel-é! Végül túllépve ezen, és kikerülve a kis kérdését, hajítom el a hasztalan könyvet. Persze, nos egyből utána ugrik reflexszerűen! Oh, mennyei atyám, ez már siralmas! Unottan engedem ki a magamban tartott levegőt, míg túlságosan is emberien viselkedem, annak ellenére, hogy lenézően kezelem a lényük. Nem sokkal később a nevetésem után komolyabbra váltok, és fürkészően döntöm oldalra a fejem. Tekintettem megállapodik rajta, ahogy tetőtől-talpig végig mérem őt.
- Te magad is tudod, hogy megoldhatatlan! Michael sosem látja be Gabriel nézeteit, ahogy Gabriel sem fogja belátni Michael-ét. Én viszont mindkét oldalt megértem, annak ellenére, hogy nem hajlok Michael felé, de mégis annyira... annyira ironikus az ő seregét gyilkolni, az ő harcosait ölni... - amikor is.. egykoron az ő seregében voltam. Az ez utóbbit nem teszem hozzá szavakkal, de mégis végig gondolom. - Mindenesetre Michael szereti az embereket, mindig is óvta őket a ridegsége ellenére, hiszen kemény harcos, aki úgy gondolja, hogy az érzékenység nem egy katonához méltó. Ő pedig vezér, ebben jeleskedik, Ophy'. - Néztem őt eltűnődve. - Mégis azt kell mondjam, miszerint naiv, ugyanis az Atyánk csak ezeket a semmirekellőeket szerette, holott mi voltunk az elsők! Te is tudod! - Léptem végül még közelebb az asztalhoz.
- Az egyedüli probléma, hogy naiv vagy, nos Te magad is.. - Mondom ki sejtelmes mosollyal. - ..de ez javítható, kérlek! - Fordultam felé ekkor. - Tudnod kellene, hogy a két párt miatt elszakadtak a szálak, és azt is, miszerint Gabriel nem tűri meg a betolakodókat, ahogy én magam sem. Ugyanis nem a mi oldalunkon állsz. - Hangom rideg, fenyegető, és érzelemmentes. - De játszhatunk... - Fogtam meg egy könyvet. - ...mennyit érnek ezek neked? - Dobtam felé, miközben lapjaira hullott szét, és folytattam a soron következőekkel. Egyesével hajítottam a porba, a romhalmazba, a koszba..
- Így hullnak el az emberi értékek, így hullik el a remény, és vele együtt mi is! - Suttogtam számára tisztán hallhatóan. - De hiába minden érzék, képesség, nem vagy elég gyors, Sissy', hogy megments egy könyvet, s akkor mit akarsz egy ember esetében? Tanulatlan vagy még! - Ráztam meg a fejem, ahogy az utolsó könyvet megtartottam már a kezemben. Érdekes módon szerepelt rajta a cím. - Az oldalunkon jobban járnál.. - Néztem fel rá, miközben a 'remény' nevezetű könyvet, nos a porba dobtam -, a többi közé.

▲ music: Berzerk▲ ▲Words: 932▲ ▲Note: -
reveal your secrets

Ophilia


Könyvtár   - Page 7 Mektupp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
786
☩ Play by :
Blake Lively
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Márc. 12, 2017 8:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7


Stamiel & Ophilia


Az éj leple alatt teszem meg a rövidnek ható utat a két város között. Fekete szárnyaim ki sem tűnnek a csillagos, hűvös éjszakában. Arcomon boldog mosoly terül szét, ahogy arcomba kap a szél, hajamat hátrasimítja. Könnyed szellőt lovagolok meg, szárnyaimat kiterjesztve koordinálom magamat. Nem lenne rá semmi szükség, de karjaimat is kitárom. Megfordulok a levegőbe és egy pillanat erejéig elgyönyörködök a csillagok ragyogásába.
Hiába használtam nap, mint nap szárnyaimat a Mennyben, ez a szabadság, mely itt fogad, teljes mértékben elragadott már az első pillanattól fogva. A szellők, a viharok, a magasság, melyből sassebesen szállhatok alá. Akaratlanul is önfeledt nevetésre kényszerít, elfelejtette velem a Mennyből való távozásom. Nem tagadhatom, hogy aggodalommal tölt el, vajon mit tesznek szeretett műveimmel, mégsem hagyhatom, hogy lefoglalják gondolataimat a gyötrelem.
Most pedig merész lépésre készülök. Az elmúlt huszonöt évben Gabriel katonáinak árnyékában éltem. Félrehajtott fejjel, értetlenül figyeltem, miként válnak egyre kegyetlenebbé. Las Vegas mégis az ő vidékük, mégsem riadok vissza attól, hogy idejöjjek. Testvérek vagyunk, mindannyian, s nem szabadna ellenségként kezelni a másokat, csak azért, mert másként gondolkodunk.
A nap lassan bukik át a horizonton, s visszafordulva meglátom az egykori fénylő, nyüzsgő város maradványait.
Sóhajtva érkezem a talajra a kihalt, sivatagossá vált belváros utcáira. Szívemet fájdalom mardossa, látva mivé lett Atyánk kedvenc teremtményeinek erőfeszítéséből. Emlékszem, amikor építették a várost, mily kitartást tanúsítottak, s hiába vetette meg talaját a korrupció és a bűnözés, lenyűgöző, mit nem volta képesek alkotni.
A kihalt városba egy lélek sincs. Ironikus, hogy magunkat is beleveszem ebbe, holott lelket nem kaptunk egykori teremtőnktől. Képesek vagyunk mégis emberként viselkedni.
Felkelő nappal a hátam mögött, lépdelek kényelmesen útirányom felé, hisz nem a véletlen sodort ide. Az emberek világába lenyűgöző dolgot fedeztem fel: a könyvtárak világát. A Mennyből nézve sóvárogtam eme épületek iránt, a kopottas, megsárgult papírlapokat kívántam megfogni, megszagolni, óvón vigyázni rájuk.
A fényből csak nagyobb fény fogad az egykori impozáns épületbe A hatalmas ablakok tört darabjai hevernek a padlón, melyet már belepett a homok. Talpam megcsikordul alatta. Fejemet megrázva nem vagyok hajlandó tudomást venni az itteni pusztításról. Remény a szívemben él, hogy a könyveknek mit sem ártottak az évek alatt.
Betérve a hatalmas olvasó terembe, nem is fogad csalódás. Halkan sikoltok fel izgalmamba, aprón ugrálva futom végig a sorokat, érintem meg a könyvek gerincét. Van még jóság az angyalokba, bárki bármit is feltételez róluk. Válogatás nélkül tonnaszámra hordom az egyik porral lepett asztalhoz a könyveket, s feledkezek beléjük. Széknek vetett háttal, lábamat az asztalon fogon keresztbe.
- Ki szállhat szembe a végzet istenének? Még a vitéz harcost is megejti a szerelem - olykor fel sem tűnik, hogy az éppen tartott könyv egy-egy frázisát hangosan olvasom fel. Még akkor sem, amikor észrevétlenül közelítenek meg.
Hirtelen ér a hang hatására abbahagyom székem hintázását és ijedten teszem le lábamat is. Nem a hirtelen ért mondanivaló ijeszt meg, egyszerűen csak nem hittem, hogy más is van még az épületbe.
Tekintetemet az érkezőre emelve, szelíd mosoly fut végig az arcomon.
- Stamiel - ejtem ki suttogva a nevét, hangomban a félelem egy jelét sem lehet felfedezni, inkább a kedvesség mely eluralkodik rajtam. Szavai azonban értetlen arckifejezést kényszerít ki tőlem.
- Hogyan? - kérdezek vissza, s elnevetem magam, mintha sületlenséget hallattam volna. Ezek szerint Gabriel jobb kezéhez nem jutott volna el a hír, miként hagytam el a mennyek országát? Ugyan, Ophilia, ha el is érte, kit érdekelsz te eme világban?
- Ugyan én - kezdenék bele, de ekkor látom, hogy felkapja az egyik könyvet, s felolvasva annak címét maga mögé hajítja. Én pedig egy pillanattal később már a harcos mögött vagyok, s az utolsó pillanatban kapok az értékes könyv után, mielőtt az a porba hullana.
- Valóban sok a hasonlóság mostani helyzetünk és a könyv története között. Talán annyi különbséggel, hogy nekem nincs egy régi barátom, ki segítené megoldani családom problémáját - felelem mosolyogva ügyet sem vetve hátborzongató nevetésének, melytől kissé kiráz a hideg.
Adok magamnak egy pillanatot és végigtekintek a régen látott harcoson. Sok változást nem fedezek fel rajta, esetleg a tekintetében. Ajkaim egy pillanatra elnyílnak, mintha mondanék valamit, de aztán csendben maradok. Csendben sétálok vissza az asztalhoz és teszem vissza a könyvet rá.
- Nem értem a hirtelen ellenséges viselkedést. Esetleg valami bajt okoztam itt? - fordulok vele szembe, kedves mosolyom az arcomról szinte leolvadhatatlan. Színtiszta őszinte mosoly ez, mindenféle megjátszás nélkül. - Úgy gondoltam, hogy senkinek sem okozok gondot azzal, ha egy-két itteni könyvbe beleásom magamat. - emelem tekintetem reá.



Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Márc. 12, 2017 8:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Huszonöt év telt el, amióta az Atyánk minden szó nélkül eltűnt. Huszonöt év, amelyen nem változtathatunk, s amely jelentős mértékben felborította a régi rendszerünk. Huszonöt.. és megannyi nap, amellyel szembe kellett néznünk. Szüntelen bukások, testvéri halálok, és a tény, miszerint szabadságot kaptunk, nos a poklot jelölte meg nekünk. Nem akartam mindeddig eljutni, és a pengém olyan lényekbe mártani, akik angyalok -, akik a saját testvéreim. Az első ilyen tettem megrendítő volt, és mégis kinek ne lett volna az, közülünk? Együtt harcoltunk Isten akarata érdekében, és vívtunk csatát a feljebbvalóink utasítására. Bajtársak voltunk, kik egymás segítségével jutottak előrébb a célhoz, és testvérek leszünk, míg az életünk ki nem ontatik. De ebben a kaotikus helyzetben, nincsen számunkra remény. A két párt közül az egyik, ugyanis elfog bukni, és azt már előre leszögezhettem, miszerint nem a mi oldalunk lesz, ugyanis hadvezérként nem a bukás ötlik fel bennem, hanem a szüntelen győzelem. Először kisebb sikerek, majd egyre nagyobbak, és eredményesebbek következnek. De, amióta a harcba kezdenek belefolyni démonok, valahogy annyival könnyebbé válik a helyzetkör. Sokaknak ugyanis nem sínylik a foga ahhoz, hogy magával a gonosszal küzdjön egy oldalon. Ennek a reményében pedig, nos sokkal egyszerűbb átcsábítani őket a másik oldalról. Ezért is kaptam az alkalmon, amikor az egyik szerafim közölte, hogy illetéktelen belépő érkezett a területünkre. Ekkor ravasz mosoly futott át az arcomon, és csak remélni mertem, hogy az adott angyalka él a lehetőségével, hiszen más esetben nincs számára kegyelem. Végül csak közöltem a hírhozójával, miszerint tartsa meg az információt magának, és mindenki mást hagyjon ki ebből az egészből, míg úgy nem ítélem, hogy veszélyt jelenthet. Ennek a fejében indultam meg Gabriel rezidenciáján kívülre, hogy megkeressem a drága kis szárnyaskát, ugyanis eltökélt határozásommá vált, miszerint átcsábítsam hozzánk, vagy pedig kiiktassam a szükségtelen kis létét. Nekem pedig aztán oly' mindegy, hogy velünk egyaránt kíván-e levegőt szívni, vagy éppen a nem létezésében szeretne tengődni. Úgy vélem, választhat, és ez a részemről igencsak kedves momentum, mert általában, akit nem kedvellek megölöm -, vagyis helyesbítve, akkor hal meg, ha valamit el is követett. Bár a betolakodás is annak minősül, hiszen lehet egy kém, aki pontosan Michael angyala.
Lassú léptek szegélyezték az utam -, nem rohantam. Tudtam, hogyha már illetéktelen módon érkezett hozzánk, akkor nem éppen fog hamar távozni. Lehet azt hiszi, miszerint nem szúrtuk ki, és kényére leselkedhet, információt csipegethet egy-egy helyről, vagy meghallhat a fülecskéjével ezt, meg azt. De ez utóbbi annyira naiv. Komolyan képes valaki azt gondolni, hogy bármit megtudhat rólunk? Ennyire én magam sem vagyok hülye, és főleg nem Gabriel, aki tisztában van mindennel. Ez a terület neki olyan, mintha csak éppen a tenyeréről olvasna vonulatokat. Ismerte kívülről és belülről, sőt tudta, mikor mi történik. Titkolózni előtte egyeseknek olyan lett volna, mintha saját magát csapná be az illető. Megérzésre hagyatkozva fordulok el jobbra. Mit lehet egy magafajtának a legáhítottabb helyszín, ahol kutathat? Oh, igen, a könyvtár! Bár nem, mintha tartanánk ott bármit is, inkább olyan dolgok lelhetőek fel, amelyek a meghalt emberek után maradtak meg. A kívülről megviselt épület omladozó látványsorra, szemet gyönyörködtetőnek mondható. Jól esett látni, ahogy egy adott városban teljesen eluralkodott a káosz, és megszűnt az emberek nélküli élet. Egyszerre volt felemelő, és nevetésre késztető. Megkönnyebbülten léptem be a falak közé, bár mindig is utáltam a könyveket, hiszen semmi értelmük. Kitalációk, fikciók, régi leírások.. s bár erősen tagadom, de van, amikor a hasznunkra lehet. Tekintettemet a plafon irányába fordítottam, ahogy megfontoltan indultam tova. Nem féltem, de óvatosnak kellett lennem. Nem tudhattam, kivel van dolgom, és hogy mit is akarhat. Aztán egyszer csak könyvek ezrei tárultak a szemeim elé, és megpillantottam az egyik sorban őt -, a tollast.
- Üdvözölnélek a köreinkben, Sis'.. - Jobb kezem mutatóujjával egy kört írtam le a levegőben. - ..de nem éppen ajánlatos az itt tartózkodás egymagad fajtának, tán nem így értékeled? - Vonom fel a szemöldökömet, ahogy néhány lépéssel közelebb kerülök hozzá. - S mond mi járatban vagy errefelé? Csak nem ironikusan Michael küldött kémkedni? Mert, akkor el kell szomorítsalak, ugyanis nincs garantálva az, miszerint innen élve kijutsz. - Szegezem le a tényt, egy kellemes kis mosollyal, ahogy a bal oldalt elterülő könyvek közül kihúzok egyet, és majdan hangosan felolvasom a címét. - A reményvesztettség. - Dobom a hátam mögé végül könnyedén, ezt az ócska kis emberi motívumot. - Hát nem vicces? - Mosolyogtam ördögien, miközben enyhén meghajoltam, míg legvégül szimplán csak elröhögtem magam.

▲ music: I want to live▲ ▲Words: 714▲ ▲Note: -
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Márc. 12, 2017 7:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7


***
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
7 / 7 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
2
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
1
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2