Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Egyiptom - Királyok Völgye •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Hell or Heaven


Egyiptom - Királyok Völgye VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1033
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Nov. 11, 2019 8:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


***
Szabad a játéktér
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 30, 2019 2:44 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


familiar on the other side of the world.
Neth && Genesis
Lullaby of Woe szószám: 324 Credit:


Körülbelül egy hónapja kelhettem útra miután találkoztam azzal a kevésbé kedves régi ismerősömmel abban a nyomorult kocsmában… Célom az, hogy megnézzem mi történt a világ többi részén. Számos katasztrófát láttam, megéltem és okoztam azonban amik mostanában történtek nem igazán voltak megmagyarázhatóak. Bár tény utáltam ennyit utazni, sokkal jobban élveztem a világot amikor még nem volt ennyire… poszt apokaliptikus.. Emberek nyüzsögtek, pörgött a biznisz és még a közlekedés is sokkal egyszerűbb volt.
Amerre jártam mindenfelé csak pusztulást láttam és vagy angyalokkal vagy démonokkal hozott össze a sors. Hallottam a vadászokról is pár mendemondát, hogy egyik sem fogott meg. Jelenleg csak a helyzet feltérképezése volt számomra fontos azt viszont nem tudom mégis mikor kerültem egy olyan karavánhoz ami Egyiptomba tartott. A Pokol pont elég volt tüzes helynek, Egyiptom nem is szerepelt volna a listámon, de ha már így hozta a sors akaratom ellenére muszáj volt körbejárnom a környéket.
A nap égetett, a levegő égette porhüvelyem tüdejét, a homok szintén elviselhetetlenül forró volt még cipőn keresztül is. Az izzadság ömlött a haszontalan testről mintha egy hordónyi vízzel öntötték volna nyakon. Az egyetlen szerencséje, hogy én uraltam eme múlandó, törékeny akármit és így esélye sem volt itt meghalni.
Mivel évszázadok óta élek és korábban már bejártam a világ bizonyos tájait annyira nem volt számomra ismeretlen a terep. Jelenleg a Királyok Völgyében tartózkodtam. Ezt is megviselte az egész világot körülölelő katasztrófa áradat, de még így is megvolt a maga szépsége. Bár lehet csak az én ízlésem van ennyire betegesen elferdülve, hogy még ez is tetszik. Ezt sose fogjuk megtudni.
A gyönyörködésben neszt hallottam. Körbe pillantottam, de sehol nem láttam senkit. Zavart hiszen semmi kedvem nem volt harcolni. Tudásért járom a világot. Most a világ összes tudását akarom, hogy minden eshetőségre felkészüljek majd a későbbiekben.
- Van itt valaki? Nem rajongok a meglepetésekért.- kérdezem meg az üres tájtól abban reménykedve, hogy nem éppen csapdában álldogálok. Az nem feltétlenül lenne a legjobb, ami történhet velem közvetlenül a megérkezésemet követően.






reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Hell or Heaven


Egyiptom - Királyok Völgye VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1033
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jan. 08, 2019 7:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


***
Szabad a játéktér
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Nov. 14, 2018 2:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Demonic freak show
Blue & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1131 • Credit:

Sosem volt bajom az elmeháborodottakkal. Úgy fogtam fel, hogy ők egy másik világ lakói, csak mi azt a világot nem láthatjuk, számukra mi vagyunk a különcök, az érdekes és furcsa alakok, mi hordunk össze mindenféle zagyvaságot és cselekszünk számukra idegen módon. A testvéreim szerint én is pont beillek a sült bolondok közé, ha jól emlékszem egyszer nagy, megbánó sóhajok közepette be is akartak adni egy ilyen gyűjtőbe, ahol véleményük szerint a sajátjaim vettek volna engem körbe, de ha emlékeim nem csalnak, néhány pofon és csont törés észhez térítette őket, hogy talán mégsem vagyok olyan súlyos eset, hogy be kelljen záratni, megtanulták elviselni ügyes - bajos dolgaimat, de ez rólam már nem mondható el. Egyre lassabban rágva a számban lévő mogyorószemeket figyelem a magasban ügyeskedő hölgyet, aki szemmel láthatólag - legalábbis amennyit ebből a távolságból látni lehet - tökéletesen elvan a saját kis világában, szinte tudomást sem vesz a közönségről, mintha önmagát szórakoztatná, a maga kedvére csinálna mindent. Ha tömeglázas - így kell ezt mondani? - az ember, akkor így a legkönnyebb túllendülni rajta, bár nem hinném, hogy akkor szerencsés elfoglaltságot választott magának, mint a hentes, aki zokog a disznó fölött, amikor föl kell darabolni és még el is ájul a vér, no meg a belsőségek látványától, de a hölgyemény tudja, az ő dolga, hogy manapság mivel keresi meg a gyomrába valót. De várjunk, ő most...? Ráncokká gyűrt homlokkal figyelem, ahogy magához tér mély merengéséből és egyetlen kecses ugrással útnak indítja magát az alatta elterülő kígyóverem felé, ahol kis barátai már éhesen tekeregnek, türelmetlenül és agresszívan oda - oda kapva a közönség sorai felé, villás nyelvüket öltögetik és gyűjtik magukba a szagok orgánumát. Úgy néz ki, hogy nem kell sokáig várnotok a vacsorára, a művésznő önként jelentkezett eme nemes szerep betöltésére. Túl fogja egyáltalán élni ezt a zuhanást? Kócos fürtjeimet vakarászva próbálom kiszámolni a kötél és a verem között lévő távolságot, de ha a piramisok magasságát vesszük csak, akkor inkább hasonlítanám ahhoz, mintha kiugrott volna egy majdnem húsz emeletes épületből. Vagy pár szinttel kevesebb? Lényeg a lényeg, szerintem az igazgatónak keresnie kell egy másik trapézon mászkálót, hacsak a hölgyeménynek nincs valamiféle rejtett képessége, hogy kicsapja a szárnyait és kecsesen landolva érkezik a verem mellé, vagy eltűnik zuhanás közben és szintén a verem mellett állva hajol meg a közönség sorai felé, vagy képes magát meggyógyítani még mielőtt lakoma lesz belőle, de nem. Felszisszenve hallom az éles csattanást, ahogy a mutatványos nő törékeny teste találkozik a veremben lévő csúszómászók hadával, viszont ha sejtésem nem csal, ő is laposra préselhetett párat azok közül, akikre zuhant. Gyomrom valahogy nem tudja befogadni a gondolatot, hogy egy rosszul elsült öngyilkosságot néztem végig, amit valószínűleg nem annak szánt, ám még mielőtt borzongva a gondolattól, hogy onnan a maradékokat valakinek majd ki kell halásznia, a veremből egyetlen kéz csapódik ki. Ujjai kétségbeesetten markolják a homokot, a körülötte állók mégsem mernek odanyúlni, hogy a segítségére legyenek, hanem rémült morajlás fut végig a tömegen és kezdenek el hátrahőkölni, visszatáncolni az első sorokból. És még egy kéz! Egy egész test, tele kígyókkal! Hova lehet ezt még fokozni? Ámulatomban szemöldökeim egész a homlokom közepéig szaladnak fel s olyan sűrűn pislogok, mintha belement volna valami a szemembe és az irritáló idegen testet próbálnám könnycsatornám irányába terelgetni. Rendben, abban akkor meg is egyezhetünk, hogy semmiképpen sem ember. És elindult! Vajmi érdekesen ugyan, de elindult. Sehol egy törés, zúzódás, egy törött nyak vagy egy törött partvishoz hasonlítható törött gerinc, viszont ahelyett, hogy tovább akarná növelni káprázatát a közönség szemében, inkább elriasztani igyekszik őket a rátekeredett kígyók tömegével. Felcsendülnek az első rémült sikolyok, elhangzanak az első 'Uramisten!' - ek és egymáson átvágva, nem törődve mással, csak saját testi épségükkel alakulnak át ész nélkül menekülő birkacsordává, akik észlelték a farkast a közelben, ő viszont nem zavarja magát egyáltalán, hanem egyenesen felém tart, miközben két hatalmasra meresztett szemével bámul szemrebbenés nélkül. Óóó jaj Ruben, már megint kit hoztál a fejedre? Egy véres marás itt, egy szög az orrban ott, arról a rózsaszín ragacsról nem is beszélve, amit néhány helyen nem sikerült megfelelően lekapargatnia az arcáról. De miért nem megyek odébb egyébként? Mert annyira földbe gyökereztek a lábaim, hogy egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni és valamiféle kíváncsiság is hajt talán, hogy megtudjam miféle és kiféle az, aki túlél egy ekkora zuhanást és azon kívül, hogy a kígyók lakmároznak belőle, nincs is más sérülés, sőt még egy kisebb karcolás sem rajta, azt leszámítva, hogy lehet, hogy a szög viszont felfúrta magát egészen az agyáig, bár ismerkedéséből ítélve valamiféle bennszülött törzs tagja lehet. Zavartan és kellemetlenül kissé összehúzva magam ráncolom össze szemöldökeimet és nézek az épphogy vállamig érő vademberre, aki mindenféle formális bemutatkozást mellőzve lóg máris a nyakamban, eltiporva a személyes tér fogalmát. Esküszöm már csak a morgás hiányzik, hogyha nem vagyok neki szimpatikus. Vagy ennyire büdös lennék, hogy meg kell bizonyosodnia róla, hogy belőlem árad - e?! Szinte kényszert érzek arra, hogy orromat a hónom alá dugva szagmintát vegyek magamról, de a bennszülött megtöri a kétségbeejtő csöndet, szerencsére nem egy számomra ismeretlen vagy már kihalt, elfeledett nyelven és érzem, ahogy a mázsás kő legördül a vállamról, leesik a földre és úgy roppan ketté, mint egy fészekből kilökött madártojás.
'Ezt előbb is megkérdezhetted volna és akkor elkerülhetjük ezt a szaglászósdit. Ruben vagyok, egyébként és ha jól érzem te sem vagy hétköznapi emberszerzet, ugye?' - legalábbis hogyha az érzékelőm nem krepált be azóta, akkor majdhogynem bizton tudom állítani, hogy más lénnyel van dolgom. Nem egy erősebb fajta, bár nagy valószínűséggel akkor nem is itt múlatná az idejét, hanem valahol gonoszkodna a nagyvárosokban, de talán nem is a reménytelen esetek közé tartozik.
'Nem, csak erre csavarogtam és gondoltam benézek, hogy mi folyik itt, de ahogy elnézem hamar üres lesz itt minden, ha a főnököd nem tesz rendet.' - nézek körbe a félig már kiürült térségben. A pánik hangjai egyre a kijárat felé tolulnak, azok pedig, akiket nem rémített meg a kis magánszám, megkönnyebbülten sóhajtanak fel és indulnak további nézelődési túrára a sátrak és ketrecek között.
'Te pedig...?' - pillantok rá vissza és lépek valamivel hátrébb, hogy a kellemetlen bizsergés végre elmúljon a tarkómról és visszaszerezzem a saját magánterületemet. Ugye nem várja el, hogy most én is megszagolgassam? Az lenne ám az igazi kabaré.
   
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 23, 2018 6:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Circus for a psycho
mr. && mrs. fosch muzsika  • Credit:
- Na, megszerezted? – gyermeki lelkesedéssel rontok be a sátorba, és oly’ természetesen, magától értetődően veszem célba a hozzám legközelebb eső széket, mintha valóban meginvitáltak volna. Az ócska, roskadozó szék szinte recsegve nyög fel a talpam alatt, ahogy egyik lábamat az ülőkére helyezem. Gyér gyertyafény parázslik a sötétben, mely sejtelmesen világítja meg az idősödő nő arcát, aki éppen egy törött tükör előtt fésülködik. Ennél misztikusabb már aligha lehetne az összkép… Egyébként a nő, aki történetesen egy démon, valamikor viking javasasszony volt, és elmondása szerint látta az emberek jövőjét, sorsát. A lelkét a szeretteiért cserébe adta el, és még démonként is úgy hiszi, hogy ő bizony képes megjósolni a jövőt. És lám, így került a rémcirkuszba! Ha pedig engem kérdezne valaki erről a humpala-lumpa varázslatról, csupán annyit mondanék, hogy igazán megnyugtató, hogy létezik olyan démon, aki még nálam is ütődöttebb. Egyszer jövendőt mondott nekem is, noha sosem kértem ilyesfajta szívességre, függetlenül attól, hogy szeretem a komédiát; a szavait pedig a lehető leggyorsabban próbáltam elfelejteni, de mintha valahogy így hangzott volna nagybecsű mondandója: „Hamarosan meg fogsz ismerkedni egy különleges személlyel, aki… hablablabla”, ennél tovább nem figyeltem. Hozzá hasonlóan majdnem mindenkinek megvan a maga története, hogy honnan jött, és hogyan vált azzá, ami. A múlt sötét kis titkai… nagyjából itt mindenkinek ismert. Az én sztorim azonban mindig más, és napról napra változik. Voltam én már bizánci császár ágyasa, udvari bolond, sőt még Hitler szeretője is! Idővel aztán beletörődtek abba, hogy teljességgel komolytalan vagyok, és inkább nem kérdeztek többet a múltamról.
- Az attól függ, hogy mid van cserébe. – Válasza velős, tömör, mire az ajkam ösztönszerűen megrándul. Ökölbe szorult kezemet nyújtom felé, amelyben már ott lapul a zsákmány. De mielőtt megvillantanám neki, várom, hogy ő is előássa a muníciót. Üzletelünk, keményen, mint a gengszterek. (…) és ekkor az öregasszony testébe bújt démonnő két darab cigarettát és egy szem rózsaszín rágógumit helyez a székre, a lábam mellé. Az én zsákmányom ennél jóval többet ér… legalábbis neki. Míg számomra ez a csekély mennyiségű cigaretta az, ami felbecsülhetetlen.
Az öklöm ellazul, immár nyitott tenyérrel nyúlok felé – benne az értékes borostyánkövek, melyekbe rúnákat véstek. Felcsillant szemei láttán pedig jól tudom, hogy az üzlet megköttetett. Az ilyesfajta csereberék szinte mindennaposak a cirkusz berkeiben, ez régen sem volt másként. Leszámítva azt, hogy azokban az időkben egyszerűbb volt hozzájutni a cigarettához, a rágógumiról nem is beszélve…! A legutóbbi rágóm például egy pad aljáról származik; ennek is már vagy két éve. Éppen ezért az újdonsült szerzeményeimet, és legfőképp a még érintetlen rágót olyan gyengéd odaadással veszem a kezembe, mintha csak a legféltettebb kincsem volna. A melltartómba rejtem el az ereklyéket, majd hagyom faképnél a jósasszony-démont, olyasfajta hanyag eleganciával, mint ahogyan az imént becsörtettem a sátrába.
Odakint önfeledten vegyülök el a tömegben, mezítláb hagyok nyomot magam után a homokban. És elfogadom a csúfos tényt, hogy majdnem mindenki magasabb nálam – legalábbis mióta ebben az aprócska, törpe testben rekedtem. Felháborodásom azonban csakhamar alábbhagy, amint egy vattacukrot szorongató kislány közelébe érek. Úgy markolok bele a ragadós anyagba, hogy észre sem veszi, és már tépem is ki a kóstolót miközben elhaladok mellette. Beletömöm a számba, s megyek tovább, a ragacsos kezemet pedig valakinek a ruhájába kenem. Emlékszem annak idején, még halandó éveimben, a régi cirkusszal játszottam el egyszer, hogy rengeteg vattacukrot tömtem magamba az előadás előtt. Végül aztán a trapézról hánytam le a közönség soraiba, mintegy felejthetetlen attrakció gyanánt. Ah, régi szép idők!
Itt, ezen a helyen viszont az előadásnak nincs kezdete és nincs vége, akkor fogok hozzá, amikor csak kedvem tartja, és akkor hagyom abba, amikor unalom lesz rajtam úrrá. Itt semminek sincs igazán tétje vagy következménye. De ha lenne is, nem különösebben izgatna az se…
Egy ketrecnél állok meg, ahol egy emberkölyök bámészkodik; a ketrec mélyéről pedig nem evilági hangok szűrődnek ki és zavarják meg a cirkusz jellegzetes zaját. Acsargásba torzult bestiális üvöltés, és a kalitka rácsai, melyek vehemensen, elemi erővel rázkódnak, ahogy újra és újra nekiront a dög. Pokolkutya. Én látom ugyan, de a kamasz srác számára láthatatlan.
Nagyon közel állok meg hozzá, olyannyira közel, hogy szinte érzem a lélegzetét. A kezeimet a hátam mögött kulcsolom össze, akárcsak egy jól nevelt iskolás szóbeli közben.
- Ha benyúlsz a ketrecbe, akkor láthatod, hogy mi van benne… – suttogom a fülébe, a nyakára, a bőre felszínére. Abban sem vagyok biztos, hogy hallja egyáltalán a szavaimat. Számomra egyébként lényegtelen. Ha megteszi, jó, ha nem teszi, nekem az is megfelel. Természetemből adódóan szoktam ilyesformájú bölcs tanácsokat osztogatni, kéretlenül, nem várva cserébe hálát. Általában arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire határtalan az emberi hülyeség. Az emberkölyök most rám néz, szemeit az enyéimbe mélyeszti. Mintha valamiféle biztatásra várna, egy újabb löketre – még, még egy utolsót. De nem teszem. Helyette hátrálok három lépést; ugyanúgy a hátam mögött összefont kezekkel, egyenes gerinccel, leheletnyit oldalra billentett fejjel. Így fürkészem őt, a döntését, az elhatározását, és végül a mozdulatot, ahogy tényleg képes benyúlni abba az átkozott ketrecbe a bestiához. Az persze elkapja, tépi, marcangolni kezdi az emberi végtagot. Nem sokkal később a hús kettéválik a csonttól: volt kéz, nincs kéz. Vér spriccel mindenfelé, kivéve rám, mert én még éppen idejében félreálltam. Ajkamra egy apró, alighogy látható félmosoly feszül. Valahogy így nézhetnek az anyukák a kölykeikre, amikor azok valami szép és jó dolgot tesznek. Mint például először állnak fel, vagy először mondják azt, hogy mama. Ám az érzés alig tart tovább egyetlen másodpercnél, és a büszkeség, ami az imént még a szívemet – azt a nem létezőt – tölti el, ürességet hagyva maga után távozik. Tovalibben, mintha soha nem is létezett volna…
A srác üvöltve, őrjöngve szorongatja a keze helyén éktelenkedő csonkot, a pokolkutya pedig jót zabál a ketrecében, csakhogy a kölyök még mindig nem láthatja. Hát igen, átvertem. Csúnya, rossz én.
- Ne aggódj, idővel visszanő! – Mint ahogy az enyém is, mi? Persze hiába kiabálok ily’ kedves, megnyugtató szavakat utána, nyomát sem látom immár az embergyereknek. Egész jó móka volt, de annyira talán mégsem, hogy tovább időzzek a démoni dög ketrece mellett, úgyhogy folytatom utamat a tömegen keresztül. Félő ugyanis, ha még egy percig néznem kéne szerencsétlen jószágot, ahogy rabláncokra verve várja a szabadságot, mi soha nem jön el… a végén még kiengedném. Nem, nem, annak még nincs itt az ideje; gyorsan tovább, vissza se nézve. A tömegben nagy a nyüzsgés, mindenki zajong, kiabál, árusok próbálják túllicitálni egymást, mutatványosok produkálják magukat bizarrabbnál bizarrabb módon, és ha alaposan körbenéz az ember lánya, mindenféle szerzetet megtalál a sokaságban. Olyan ez, mint egy zavaros, kaotikus massza. Mégis… a maga nemében páratlan és gyönyörű. Ugyanakkor haladni, na azt nem lehet benne, éppen ezért kénytelen vagyok valamiféle cselhez folyamodni, ha már a jelenlegi testmagasságom nem engedi meg, hogy óriás módjára törjek magamnak utat. A tumultus széléhez sodródom hát, hagyom, hogy a nálam jóval megtermettebb alakok megelőzzenek, és felkapaszkodom az egyik piramis lépcsőzetére. Mezítláb talpamat sérti és fel-felszántja a durva, göcsörtös felület, én mégis szinte légies mozdulatokkal manőverezek, egyensúlyozok a keskeny lépcsőfokon. Végül hirtelen ötlettől vezérelve lejtek cigánykereket, majd egy újabbat, és még egyet, újra és újra, és így megy ez egészen addig, míg észre nem veszem, hogy bámészkodó szemek merednek rám pofátlanul. Az utolsó cigánykerekemből így szaltó lesz, aztán megállok, és szinte késztetést érzek az újdonsült közönségemre förmedni, hogy „Mit bámultok, bolondok?”, mert nyilván azt hiszik, hogy ez is valamelyik előadás része. Pedig csak a hecc kedvéért, önmagam szórakoztatásra cigánykerekezek itt önfeledten. De ha már úgyis így alakult, adok én nekik előadást; pont az ilyen esetekre hordok magamnál, a harisnyatartómban, kalapácsot és néhány szöget.
- Hölgyeim és uraim! Hadd mutassam be önöknek a múlt században elhíresült produkciót, melyet csakis a régi kor rémcirkuszaiban mutattak be a közönségnek, azóta ez a világhírű klasszis a feledés homályába veszett… – szónoklatom közepette egy méretes szöget helyezek az orromba, majd azzal a lendülettel, lélegzetvételnyi időt sem hagyva magam vagy a közönség számára, elkezdem belekalapálni az orrjáratba a kezem ügyében lévő kalapács segítségével. A könnyem belecsordul. Számít ez valamit? Ugyan! Dühödten, észveszejtő vehemenciával csapkodom és ütlegelem egyre mélyebbre és mélyebbre, míg a vér ki nem serken az orromból. Csepp-csepp. Így festi karmazsinvörösre a dekoltázsomat, daccal, erőszakkal. És a szörnyülködő tekintettek láttán egyfajta elégedettség kerít hatalmába; közelebb lépek a nézőközönséghez, és a nyakamat nyújtogatva mutogatom nekik a csodás műremeket. Szinte fájdalmas lassúsággal rebbennek a pilláim, ahogy az arcomra végül aberrált ragadozóvigyor feszül. Kezemmel bőszen intek feléjük: nézzék csak, nézzék! Ők hátrálnak, én közelítek, és vacillálok, hogy ki legyen a szerencsés kiválasztott. Egy nőnél állapodok meg végezetül…
Olyan alázattal tartom oda neki az arcomat, mint ahogy az áldozat a hóhérjának, vagy, ahogy a szerető szokta a kedvesének – imádattól részegülten. Ajkaim elnyílnak.
- Szeretnéd kihúzni? – hangom, akár a jégszilánkokra csurgatott méz. Karcos, csilingelő, hamis gyönyört ígérő lidérc. Már-már kedvem támad dorombolásba kezdeni, csakhogy még mielőtt megtehetném a nő premier plánban omlik össze. Látom a szemeiben összegyűlő könnycseppet, melyet indulat és félelem szült. Az undort, a rettegést, a nem értést. Sikítva rohan el előlem és a szöggel díszített orrom elől. Ennek gondolatától pedig az ajkaimon játszadozó vigyor féktelen, elfajzott röhögéssé korcsosul. Teli pofával nevetgélek, mint aki jól végezte dolgát, és ugyanezzel a jókedvvel hagyom faképnél a nézők maradékát. Egyik kezemmel az alvadt vért törölgetem magamról, a másik mancsomban meg még mindig a kalapácsomat szorongatom. Lóbálom, játszok vele, szertelenül, akár egy gyermek. És végre megérkezek a trapézpályához vezető emelvényhez – nem kevesebb volt ez, mint az örökkévalóság. Mohón szelem a lépcsőfokokat, nem nézek magam után, nem figyelem, hogy milyen messze kerülök a talajtól. Vagy a valóságtól. Mintha egy másik világba csöppennék, amikor felérek a tetejére. Ez az én világom, mert itt nem létezik senki más, csak én. És nem számítanak az emberek, démonok és egyéb lények, senki sem számít immár odalentről, még ha bámulnak is – az a világ számomra megszűnt létezni. Mozdulataim természetesek, könnyedek, zavartalanok. Ha tömegek gyűltek is alattam össze, ugyanúgy viselkedek, mintha teljesen egymagam lennék.
Régi ismerősként köszöntöm a trapéz vasmarkolatát, ahogy a tenyerembe simul. Még egy utolsó lélegzetvétel; ledobom a kalapácsot az emelvényre, aztán nekiiramodok. (…) a mélységnek, a tátongó űrnek, a feneketlen semminek. Teljes testemből lendülök, a levegőben kapom el a vasfogantyút, és a lendület már visz is tova a következő trapézhoz. Van, amelyiket nem is a kezemmel, hanem a lábamat beakasztva ragadom meg. Van, hogy megfordulok a levegőben, de a legtöbbször csak fejjel lefelé, mindössze a térdhajlatommal kapaszkodva hasítom a légteret. És amikor megunom a forgást, pörgést, ugrándozást, megállapodok a középső trapézon, amit aztán statikusan használok. Azon művelek nyakatekertnél nyakatekertebb mozdulatokat. Kígyóként tekeredek rá a fogódzkodó oldalán lévő kötelekre, és felmászok a legtetejéig. Oda, ahonnan már nincsen tovább. Itt ragadom meg a festői pillanatot, hogy a számba helyezzem a nagy odaadással dédelgetett, és egészen idáig a melltartóm mélyén féltve őrzött rágógumit. A csomagolását a mélybe hajítom, majd kecsesen nyújtózva, spiccbe rándult lábfejjel tekergek le a vasból készült markolathoz. Mindeközben pedig nagy átéléssel kérődzöm a rágón, mely időközönként szemtelenül bucskázik elő a nyelvem alól. Aztán, mint ahogy mindent, úgy ezt is megunom. A trapézt. A lengést. A magasságot. Az enyhet adó szabadság érzését. Ólomnyi súlyként nehezedik rá szívemre ismét az üresség, és nem tehetek egyebet, minthogy hagyom, hogy egy fásult sóhaj keservesen szakadjon fel a tüdőm mélyéről. Már az eszement hintapalintázás sem nyújt megnyugvást. És hogy mióta vagyok idefent? Talán csak néhány perc. Esetleg órák. De még az is meglehet, hogy három napja. Ilyen magaslatokban máshogy telik az idő… Unottan nyújtózom a mélység felé, csak a két combom feszül neki a kötélnek, az tart most egyedül miközben fejjel lefelé lógok és a homlokom majd’ kiszakad az odatódult vérmennyiségtől. Pukkan egyet a rágó, rá az arcomra, alig látok ki alóla. Épphogy csak megszemlélhetem a talaj irányába nyújtóztatott kezeimet, ujjaim kitárva, mintha csak el akarnék érni valamit vagy valakit odalentről. Ekkor pillantom meg először a porondmester mellett ácsorgó idegent. Abszurd, de még ilyen magasból is érzékelem, hogy ő… valahogy… olyan… más. Eltátott szájjal, duplájára tágult pupillákkal kezdem el méregetni, fejem enyhén oldalra billen, mint amikor valamit nagyon érdekesnek találok – mintha annyira magasztos látvány lenne, ahogy éppen tömi magát.
Nem tudnám megmondani, hogy mitől olyan más ő, az viszont bizonyos, hogy ember nem lehet, ahhoz túlontúl érdekes jelenség. Ugyanakkor nem lehet démon sem, ahhoz túl sok; vagy éppenséggel túl kevés. Nem olyan ellenszenves, mint a démonok általában. És angyal? Hát ahhoz meg túlságosan bizarr…
Nem, ő valami egészen más.
Levakarom az arcomra ragadt rágógumi maradványt és visszahelyezem a számba, hogy legyen min rágódni addig is, míg lemászom innen. Persze csak az úrinők körében szokás illedelmesen távozni a helyszínről, tapsvihar meg pukedlizés közepette. Én az egyszerűbb megoldások híve vagyok, kérem; az alattam elterülő kígyókkal teli veremre pillogok. Jobb cirkuszokban általában hálót használnak, de hát ez egy rémcirkusz, szóval… itt a kígyóverem a tuti. Elvégre minek ugráljak vissza a trapézokon és másszak le az emelvény lépcsőfokain, amikor fürdőzhetek is egyet a kis barátaimmal? Na, ugye. Talán az egész előadásból a zuhanásom a legszebb, ahogy megfeszült izmokkal és homorú gerinccel, nyekkenve vágódok bele ebbe a feneketlen gödörbe, ahol kínzó lassúsággal nyelnek el a csúszómászók. Illetve csak nekem tűnik kínzó lassúságnak, valójában egy szempillantás alatt a verem mélyére kerülök. A kígyósereglet ölelése minden képzeletet felülmúl; körém tekerednek, bekebeleznek, éhező vadként szorítanak magukhoz. Ragaszkodásuk már-már ellágyítják szívemet, ám amikor az egyikük van olyan arcátlan és a húsomba mar, úgy döntök, hogy mára elég volt a mókázásból. Odakint a felszínen nyilván nem számítanak rá, hogy majd kimászok. Pedig kimászok. Először csak egy kéz látszik; ujjaim erőteljesen kapaszkodnak a földbe és homokba. Majd egy kígyókkal körbetekert kar, és egy újabb kéz, és aztán a testem… amit szintén ellepnek a kígyók. Megrázom magam, akár a kutyák fürdetés után – csakhogy az én esetemben vízpermet helyett viperaeső zúdul a mélyen tisztelt közönségre, akik épp elég közel állnak ahhoz, hogy kivegyék részüket a mennyei mannából. Sikoltozással köszönik meg a nagylelkű adományomat, amiből arra következtetek, hogy a többségük halandó lehet. A porondmester, akit fentről kiszúrtam, most a mozgolódó tömegbe siet, próbál úrrá lenni a krízishelyzeten, látszólag meglehetősen kevés sikerrel. Én mindeközben kicsit sem nőiesen egy lábra állok, másik lábammal pedig valamiféle párzási táncot imitálva rázom le magamról a maradék kígyókat. Egy maradt már csak, egy kis aranyos, a vállamba mélyesztett fogacskáival. Ettől menet közben szabadulok meg; valósággal letépem magamról, és voltaképpen az sem számít, hogy ezzel együtt kiszakít egy apró darabot a húsomból. Szépen visszahajítom a verembe, ahová tartozik.
Kihasználva a hirtelen természetű fejetlenséget, és magát a káoszt, melyet minden bizonnyal én idéztem elő – környékezem meg az idegent. Szöggel az orromban, kígyómarással a vállamban, rágógumival a számban. Ilyen közelségből pedig még inkább érzem, hogy számomra valami életidegen, különös kisugárzás veszi körül. Amit nem tudok beazonosítani. És nem tudok hova sorolni. Márpedig ez olyannyira zavar, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon. Úgyhogy a következő pillanatban már szégyentelenül mászok bele az aurájába, lábujjhegyre állok és mind a százötven centimmel fölé tornyosulok – így nagyjából a kulcscsontjáig érhetek. Aztán jobb ötlet híján beleszagolok a nyakába – ha már úgyis erre jártam –, de mindezt olyan természetesen teszem, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy amúgy állatok módjára szaglásszuk egymást. Vagyis hát csak én őt.
Lányos zavaromban egy jól megtermett buborékot fújok a rágógumiból, amely mindössze néhány centire pukkan a férfi bőrének felszínétől. Csakis ezt követően teszem fel a nagybetűs kérdést; immáron végső elkeseredésemben. Ugyanis szag alapján nem jöttem rá…
- Hát te meg miféle szerzet vagy? – átható tekintettel méricskélem, enyhén gyanakvó éllel a hangomban, ám mégis inkább a kíváncsiság az, ami hajt, mint egyfajta belső késztetés. Nem mondhatni, hogy távolabb lépnék tőle, épphogy csak a nyaka szagolgatásával hagyok fel. – Csak azt ne mondd, hogy te vagy a cirkusz legújabb tagja…


Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 20, 2018 5:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Demonic freak show

Blue & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1710• Credit:

 
'Mikorra lesz ebből láda...' - öntök ki tenyerembe sóhajtva egy adag sózott, hámozott, pasztőrözött, homogénezett, fényesre lakkozott, félbevágott, térfogat növelt, glutén kezelt, napbarnított, munka által kicserzett kezek között megforgatott földimogyorót és tömöm mindet egyszerre a számba, miközben lemondóan sóhajtva pillantok tanácstalanul egyik piramisról a másikra. A láda keresésére Athannal már korábban útnak indultunk, csak tervünk nem egészen úgy alakult, ahogy elképzeltük, legalábbis az én részem egyáltalán nem úgy alakult, Athané pedig csak részben ment füstbe. És lám újra itt vagyok! Nem okulva saját hibáimból és abból a veszélyből, ami bármikor lecsaphat rám a piramisok között sétálva, újra a láda keresésére indultam, hátha egy nyúlfaroknyi választ kapok arra, hogy miért vagyok ilyen harmatgyenge, de sajnos sehová nincs felírva hatalmas betűkkel, hogy: Tessék Ruben, itt a láda, inkább most már segítünk rajtad!, hanem mindegyik hívogatóan néz rám és legszívesebben mindegyikbe bemennék, hogy átkutassam, azzal pedig sosem végeznék.
'Miért, sietsz valahová?' - kérdezem meg magamtól teli szájjal és fejemet lemondóan megrázva rúgok odébb egy nagyobb darab követ, ami hangosan visszhangozva pattog el a következő piramisig, ahol egy félig összetörött, piros agyagváza állja útját, hogy annak nekiütközve törjön le belőle egy nagyobb darabot, majd állapodjon meg új helyén. Kezdhetném idillien is, hogy csöndes az éjszaka, a tücskök ciripelését sem hallani, csak én és a csillagok járjuk közösen a királyok völgyét, ami így is lenne, hogyha valahonnan a távolból nem hallanám egy csapat megveszekedett majom módjára viselkedő ember vagy bármilyen egyéb lény üvöltözését és tombolását. Nincsenek a közelben, ezt biztonsággal ki merem jelenteni, de ha tovább folytatom romantikus sétámat, kéz a kézben magammal, akkor előfordulhat, hogy egyhamar beléjük fogok botlani. Vagy kikerülöm őket, az inkább tűnik sokkal jobb megoldásnak, minthogy idétlenül, esetlenül integetve elsétáljak mellettük, azok meg már azt is provokálásnak vegyék, hogy levegőt mertem venni a jelenlétükben és másodpercek alatt kicsi a rakás alakuljon a helyzetből. De ezzel ráérek még foglalkozni, a hangok távolsága alapján, elsődleges problémám, hogy minek van itt ennyi piramis?! Rendben, hogy a nagy fáraók, volt egyiptomi királyok völgye, csoportos temetkezési helyük, mert így együtt maradt az egész család, dinasztia, baráti kör, de egy kis tábla vagy valami, hogy 'Nem itt nyugszik I. Amenhotep, hanem kettővel odébb, itt Nofernoferuaton alussza örök álmát' megkönnyítené az emberek dolgát. Persze, ahogy a sírrablókét is, teljesen érthetetlen okokból nem szúrtak névjegy táblákat a homokba, régebben pedig a birodalom aranykorában, virágzásának fénykorában csukott szemmel tudták, hogy melyik fáraó hol lett eltemetve, most viszont már az is kérdés, hogy egy természeti katasztrófa következtében egyáltalán állva maradt - e az a piramis és nem omlott - e be, nem roskadt - e saját magába, hogy maradjon utána egy halom kő és törmelék. Még azokat sem zárhatom ki, amelyiknek be van omolva a bejárata, mert valahogy csak kijutottunk onnan akkor is! Miért nem tudsz letenni erről az idiótaságról Ruben? Hm? Miért? Bele kellett rángatnod az öcsédet, belehajszolod magad a feltételezésekbe, hogy 'De mi van ha a következő lesz az?!' és hisztis gyerek módjára toporzékolsz, ha a láda helyett csak egy halom arany kincset találsz, amit a fáraóval együtt temettek el egy titkos kamrában. Mi értelme van ezt még tovább húzni? Lehet már nincs is itt, mert valaki fogta szépen és elvitte, a világ pedig a sorozatos katasztrófák és természeti csapások ellenére is túl nagy maradt ahhoz, hogy egyhamar meglegyen, még úgy is, hogyha sikerül az ügyefogyott családodat rábeszélni arra, hogy segítsenek a keresésben, mert talán, esetleg megoldás lehet az erőnket jelentő problémára. Megéri a bizonytalan után menni? Ismét egy gondterhelt sóhaj hagyja el az ajkaimat, mialatt újabb adag mogyorót tömök a számba és villámokat szóró tekintettel pillantok a piramisokra, hátha ettől megijednek és előlép az, akinek gyomrában el lett rejtve a láda.
'Na mert tőlem aztán olyan sűrűn megijedne bárki is. Ruben, a család fő bohóca.' - rázom meg a fejemet és ismét odébb rúgok egy mályvaszín követ, ami akadálytalanul pattog egészen a kivilágított útrész elejéig, ahol megáll, hogy fürödjön a földbe szúrt fáklyák sárga lángjainak fényében. Állj! Mit keresnek ezek itt? Lehet annyira elvoltam a saját világomban, hogy észre sem vettem és máris a huligánokhoz értem? Összeráncolt szemöldökkel követem a kő útját és valóban a zsivaj egyre hangosabbá és élesebbé válik, de ez nagyobb tömegtől jön, mint egy összeverődött társaság vagy egy csoportnyi sírrabló, olyan, mintha itt állítottak volna fel egy piacot és mindenki idecsődült volna. Csapda lenne talán? És mi ez a zene? Csilingelő és vidám, mintha határtalan szórakozást ígérne az érkezőknek, hogy el se akarjanak innen soha menni. Ez valami mágia lenne? Idecsalogatnak egy hatalmas tömeget és feláldozzák őket vagy tömegmészárlás lesz, esetleg elátkozzák őket? Valaki felkacag, nem is kacag, inkább visítva röhög, ordenáré mód szórakozik és felejtkezik meg magáról, ahogy a környezetéről is, erre még a múmiák is fölkelnek és jönnek reklamálni, hogy valaki felhőtlen szórakozása és viháncolása miatt nem tudnak békében pihenni. Valahogy megérteném. Nem áll itt senki, hogy terelje a népeket vagy ellenőrizze őket, az megy be, aki akar és az távozik, aki már megunta. Mogyorós zacskómat szorongatva lépek rá a kijelölt útra és követem egészen amíg meg nem látom a hatalmas tömeget, a sátrakat és mutatványos kocsikat, ketreceket, kifeszített köteleket és trapézokat, a tömeg közepén egy hatalmas, toronyszerű pódiumon álló alakot, aki fekete pálcájával buzdítja a tömeget, hogy látogassanak el minden sátorba és a cirkusz minden területére, ne hagyjanak ki egy mókát sem, mert lehet a végén megbánnák. És a zaj! Ez a fülsüketítően hangos zaj, zenebona, nevetés és zsibongás, na meg ez a buzdító őrjöngés a vékony hangján! Én meg csak állok egy helyben, zavarodottan, azt sem tudván, hogy merre van az előre, merre induljak és hová menjek.
'Fiacskám!' - hagyja abba az ordibálást a köpcös kis palánta a pódiumon és szólal meg váratlanul nem máshol, mint a fejemben. Értetlenül pislogok fel rá, meg sem szólalva, egyre csak szorongatva a mogyorós zacskót a kezemben, mert a nagy szám most bizony cserben hagyott.
'No ne legyél már ennyire megilletődve! Első alkalom ugye? Sejtettem, hogy még nem jártál minálunk, a Rémek Cirkuszában, nem úgy nézel ki.' - Rémek Cirkusza? Szemöldökömet csodálkozva vonom fel és már nyitnám is a számat, hogy válaszoljak, amikor fekete cilinderes feje bagoly mód fordul felém, mindenféle fájdalmas reccsenést és roppanást mellőzve, hogy vérvörös szemeit rám függesztve tanulmányozzon, mérjen végig, majd egy vigyor kíséretében másszon le hozzám várából és a tömegen átvágva, mintha meg sem kottyanna neki, hogy tucatnyian mozognak körülötte, álljon meg előttem és támaszkodjon fekete pálcájára.
'Szóval első alkalom, ez már biztos. Ne, nem kell mondanod semmit! A fejed és az arcod mindent elárul, ahogy a szagod is. Nem ember vagy, igaz - e? Büdös hüllő szagod van és ha csak nem halárus vagy, akkor más nem lehetsz, mint egy közülünk. No indulj meg, körbevezetlek és mesélek egy két dolgot.' - kocogtatja meg sípcsontomat gyengéden, hogy mozgásra bírjon, válaszomat pedig meg sem árva indul előre hátra tett kezekkel. Apró ember, a derekamig ér, mégis olyan magabiztosan mozog a tömegben, mintha csak határozott, erős kisugárzásával burkot teremtene maga körül, ami odébb tolja a bámészkodókat, hogy számára mindig legyen mindenhol hely, senki ne állja útját. Fekete lovaglócsizmáiban, porondmesterre emlékeztető piros - fehér szettjével egy nagyon kövér, piszkafa lábú békára emlékeztet, kivételt képeznek ez alól vérben forgó szemei és hatalmas, fekete kunkori bajusza és hordó hasáig érő szakálla. És mi az, hogy nekem büdös hüllő szagom van?! Farmerből készült dzsekim ujját felrántom a karomon és szagolgatni kezdem, mélyeket szippantok bőrömből, de semmi orrfacsarót vagy kivetnivalót nem találok magamban. Még hogy büdös hüllő, mondja az, aki hasonlít egy békára. Visszahúzva kabátom ujját sietek utána, lavírozva a tömegben, ahol különféle arcok és fajok olvadnak egymásba, nem szégyellik magukat, nem is próbálják leplezni mivoltukat, szabadnak érzik magukat.
'Ez olyan, mint egy rendes cirkusz, csak... félelmetesebb, vagy miért hívják így?' - furakszom be utána egy fehér - piros csíkos, csúcsos tetejű sátorba, aminek tömege mind egy emberként bámulja az előttük álló fiatal lányt, aki éppen az egyik nézőt bűvöli el varázserejével, a közönség pedig lélegzet visszafogva figyeli a történéseket.
'Mit látsz?' - fordul felém a pocakos porondmester, én pedig csak fejemet megvakarva és vállamat megvonva hárítom a találgatást, mert kinevetve, ha annyit mondanék, hogy valami nőszemély bűvészkedik. - 'Ez egy nephilim, fiacskám. Egy nephilim, ami az angyal és az ember nászából született, aki nem tartozik egyik fajhoz sem, mert mind a kettő kiveti magából, sőt az angyalok még üldöztetik is ezeket a szerencsétleneket. Vannak közöttünk olyanok, akik céltalanul bolyongtak a világban, nem tudván, hogy mit kezdjenek magukkal fajtársaik nélkül, üldözöttek, akik a vadászok hordái elől menekülve kértek nálunk menedéket, rémségek, akik valamiféle átok miatt félig ilyenek, félig olyanok, vannak, akik unalomból, haszonvágyból, tehetségük megcsillogtatása miatt csapódtak hozzánk, míg másoknak az életük volt a tét, hogy megtalálnak - e minket, vagy sem. Mi egyetlen nagy és befogadó család vagyunk, nincs különbség faj és faj között, mindenki olyan, amilyen, páratlan a maga nemében, gyönyörű és egyedülálló.' - húzza ki magát büszkén és mosolyogva nézi a színpadon álló szőke hölgyeményt, majd hátat fordítva megy ki a sátorból, meg sem várva reakciómat, lábaim viszont maguktól indulnak utána. Egy számkivetetteknek fenntartott hely?
'És itt mutogatják a torz lényeket, vagy maguktól csinálják a kis mutatványaikat? Meg ez egyáltalán mióta létezik és miért nem hallottam még róla? Meg...' - folytatnám még kérdéseim sorát, de megállva egy hatalmas tömeg mögött bámulok fel a csillagos égre, pontosabban a három piramis közé kifeszített leheletvékony és végtelenül hosszú kötelekre, melyeket egyetlen hölgyemény ural, aki szinte nem is törődve a tömeggel pörög - forog a köteleken, mintha csak egy állatkerti majom érezné magát jól az otthoni közegében. Vajon az ügyességét figyelik, vagy azt, hogy mikor zuhan a magasból, egyenesen a halál torkába? Tenyerembe ismét kiöntve egy adag mogyorót tömöm tele a számat és a néphez hasonlóan, árgus szemekkel figyelem az előadást.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Hell or Heaven


Egyiptom - Királyok Völgye VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1033
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Júl. 02, 2018 10:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


***
szabad a játéktér
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Egyiptom - Királyok Völgye Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
287
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 28, 2018 11:28 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


☠️ Nem vagytok egyedül

Cassael & Mammon & Athan
szószám: 753 • Credit:

 
Bárcsak képes lett volna átaludni ezt a sok-sok évszázadnyi, vagy akár évezrednyi időt, amely a fedél lezárta után köszöntött rá és testvéreire. Bárcsak abban tölthette volna, és amikor eljön a pillanat, hogy ismét szabadok lehetnek, csak röpke, tudattalan álomnak hasson a hosszad idő. Azonban ez túl nagy kegy, minden elnyújtott nap, hónap, vagy épp évtized ott áll mögötte, át kellett élnie – ahogy mindannyiuknak – és ez igencsak megrágta őket. Mint a ketrecbe zárt vad, a sötétben megnyugvó, a tökéletes pillanatra váró állat. Csupa agresszió ugyan nem, de türelmetlenség, és állatias ösztönök igencsak vezérlik. És semmi nem változik. Egy faág, egy kavics, semmi. Szép lassan sorvad el az, akinek egykor hatalma talán épp a felfoghatatlan kifejezésével vetekedett. Semmi sem történik, kínzó monotonitás, csend és kínlódás.
Kettőt lép előre, hárommal kerül vissza. Nincs már mi lekösse, nincs már ki szórakoztassa. Három előre, szemeit lehunyja, és elképzeli, milyen lehet máshol, egy patak partján állva, zöldellő fák tövében, madárcsicsergésben. Négyet hátra.
Aztán pedig, mintha valami, a világ felrobbant volna.
Üvöltve vetette magát a földre, hisz elsőnek nem jutott el a tudatáig, mi is történt. Az erő, amellyel a rés keletkezett, váratlan érte, de még váratlanabb volt, hogy pár röpke pillanat után abba is maradt. Vagy órák teltek el, és már nincs időérzéke? Ha csak feküdt, és nem tett semmit, megérdemli a sorsát. Hatot előre.
Az erő eltűnt, a világ is csendes, de mégsem. Nem fordult fel, nem nőttek zöldellő bokrok, azonban mégis kézzel foghatóan más. Szinte kaparja a fejét odabent. Akármelyikük volt eddig csendben, rejtve, vagy épp csak magába roskadva, hirtelen nyílt meg, és kereste a forrást. Mint mikor a kisgyermek botot szúr a hangyák bolyába, azok pedig foggal-körömmel esnek a betolakodónak. De támadás, itt? Semmi. Azonban érezhető, hogy valami érkezett, valami.. A leviatánok hosszú ideje élnek a láda fogságában, szenvedtek vagy csak pangtak a semmiben, az most nem érdekes, de mindegyik a maga módján kutatott a rés után, hátha ismét megjelenik, hátha kiférnek rajta, de az túl jól zárult be, nyomot aligha hagyott, esélyt pedig még annyira sem. Őrület, ilyesmivel kínozni őket kész bűncselekmény, mégis az ő fejében ott motoszkál a gondolat, mégis mi volt ez, miért, és hogyan? Isten műve ismét, vagy csak a káprázaté? Lehet, minden csak egy kósza illúzió, semmi több, azonban ezt el is veti, hiszen annál jóval több. Kinyújtja a kezét, és megtapintja, megszorítja, elkaphatja.
Vendégeik érkeztek!
Persze, a felismerés nem azonnali, megkopott érzéke nehezen észlelte a démon majd az angyal jelentét, puszta energiának gondolta, amik beszöktek a résen, és megültek a halott világ szegletében és sajátos energiájukkal járnak táncot. De nem, ez annál élőbb, aztán pedig fivére is tudatára adja – friss hús a piacon. És ennyi. Látták őket, és semmi különös. Értetlenül áll azelőtt, hogy egyesek leskelődnek, becserkészik őket, egyesek viszont már vissza is tértek a mindennapos ügyeikhez.
Nincsenek a segítségünkre, jelentéktelenek. Nem fogunk kijutni, velük nem. Ezek visszhangoznak a fejükben, amikor elszakadva indul saját maga az útra, közelít a páros felé lassan, óvatosan és szinte láthatatlan. Ez az ő terepe, mindent ismer és most az egyszer minden a hasznára válik. Hangfoszlányok, a mozgásuk, a jelenlétük egyre intenzívebb, egyik pillanatban bosszantó a másikban csábító. Rájuk vesse magát, mint a fenevad, vagy csupán figyeljen? Páran talán ezt tervezik, a lerohanást, hogy némi új kaland kerülhessen az életükbe, és ő mit csinál? Követi őket, becserkészik mint egy kíváncsi gyerek. Tudja, hogy érzékelik őt, de nem tesz semmit. Fokozza a hatást.
A szavaik, a mondataik,. Érdekesek. Noha egyelőre neki ez semmit nem mond, a hanghordozás biztos, hogy nem egy oldalon állnak. Alakjuk csak később bontakozik ki előtte, a tiszta lényé kézzel fogható, a másik viszont, a romlás már nem. Ködös, alaktalan jelenés, de hangos. A világ körülöttük még jobban arra játszik, hogy úgy érezzék, tömegek cserkészték be őket, és ez kapóra jött. Mint minden. Amaz egyedül marad, a jelenés eltűnik, noha érzi azt, hogy nem teljesen. Innen nincs kiút, még neki sem.
- Gyere.. vissza.. - ismétli el a másik szavait, azonban az ő nyelvezete durva, érces egyelőre, a legutolsó amin kedvére dalolászott a manapság nemigen űzött latin lehetett. Már közel van, egy törzs rejtekéből húzódik előre, nem reklámozva alakját, de a másik mögött pihen meg. Csapzott, vadállati külső, de nem volt arra ereje ezidáig, hogy a senkinek kicsinosítsa magát. Pech, majd legközelebb
- Gyere vissza – ismétli immáron határozottabban, és érezhetően úgy parancsolva, mint a másik. Azonban, ha elsőre felé fordul, a semmi fogadja, már ott sincs. Egy kis játék mindig jól jön, és ő rég tette. Azonban, jobb lesz, ha hátratekint, onnan már nem fog eltűnni. Hatásosabb belépő.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cassael


☩ Történetem :
☩ Reagok :
274
☩ Rang :
Szeráf
☩ Play by :
Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 21, 2018 6:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Mammon & Cassael
Ménész ládájában
Zene: Danger and Dread • Szószám: 572 • Credit:

Megadóan billentem oldalra a fejemet a vállam irányába a démon újabb arcátlanságát hallva, noha tény és való, ezúttal még akad is ráció a mondandójában.
- Igaz, volna ilyen póz. Számos módon el tudom képzelni a megölésedet, démon - jegyzem meg színtelen hangon, révén, a féktelen düh nem visz előrébb, másrészt nem adatik meg az a felettébb üdvös lehetőség, hogy pengét állíthassak a Pestis mellkasába, ennek okán pedig felesleges fáradalom volna bárminemű érzelem megidézése az ábrázatomra s a hangomba.
Egészen addig persze, míg ismét el nem kezdi gyalázni Drake nevét. Számat vékonyka vonallá összeszorítva hallgatom a sületlenségeket, amelyeket minél inkább igyekszik elhitetni velem, annál kevésbé tudok és akarok elfogadni. Meglehet, Wallenberg esendő és bűnös, mint bármelyik halandó a teremtett világon, de Mammon meglátásainak egyszerűen nem vagyok hajlandó hitelt adni. Nyilvánvalóan szórakozik velem.
- A pocskondiázásod nem árnyalja a tényt, hogy lovas létedre gyöngébb voltál, mint a harmat. Noha elhiszem, könnyebb terelni a szót - rántom meg a vállaimat hetykén, érzékelvén, több időt pazaroltunk ennek az egész se eleje, se vége társalgásnak, mint amit az megérdemelt volna, s máskülönben sem akad indíttatásom tovább viselni a védencem szóban történő megalázását. Térjünk vissza hozzánk, angyalokhoz és démonokhoz.
- Ez komolyan meglep téged? Atyánk megadta a lehetőségét annak, hogy létezzetek, így hát el kell fogadnunk a bosszantó jelenléteteket is. A világnak megvan a maga rendje, Mammon - tekintek rá gúnnyal keveredett hitetlenkedéssel, habár mit várunk a fajtájától? Sosem volt posztjuk megítélni az angyalok működését, amiként az embereknek, úgy nekik sincs módjukban megérteni a Mennyek és az angyali sereg létének mozgatórugóit, amelyek bármelyikük létrejötténél is ősibb alapokon nyugszanak.
- Bizonyára megbocsájtja, végtére a feltétlen elfogadásról és megértésről hírlik a Pokol - vetem oda neki lemondóan, mielőtt őt magát is elvetném a fák és bokrok társaságába, ideiglenesen megszabadulván legalább a látványától. Az idegőrlő jelenléte egy dolog, az meg egy másik, ha minden érzékszervemet módszeresen igyekszik kiiktatni egy olyan közegben, ahol egyébként nem ártana résen lennünk. Tán legyőzhetetlennek és érinthetetlennek gondolja magát, ám az Úr kreálmányai mindig tartogatnak meglepetéseket. Nyilvánvalóan nem az ő épségét féltem, viszont hiába, minden ellenérzésem és megnyilatkozásom ellenére még a hasznomra válhat, ha más nem, csaliként.
- Nem a segítségedet… Hagyjuk - sóhajtok fel újonnan, inkább élezve figyelmemet a neszezés és egyéb zajok forrásaira.  
Idővel feltűnik az óvatos felderítésem közepette, hogy a Pestis már nem fáraszt kéretlen gondolatokkal, és egyéb, még bosszantóbb ténykedésekkel, ami egyrészt megnyugtató, másrészt… Kénytelen vagyok belátni, ebben a ládában, világban ő az egyedüli ismerős létforma, a hellyel-közzel kiszámítható ellent pedig jobban állhatom, mint egy olyat, amelynek kilétéről halovány fogalmam sincsen. Természetest nem álltatom magamat azzal, végleg itt hagyott volna, ekkora csodák ritkán esedékesek az univerzumban, azonban az élettelen csend kellemetlenül képződik le bensőmben üres kongás képében. Az olykor-olykor hallatszódó zörejek valahogy nem szolgálnak kellő ellensúlyként, sőt, valószínűleg erre mondanák az emberek, hogy még a szőr is feláll a karjukon miattuk. Effajta testi, ösztönös funkciók hiányában a homlokom ráncolása marad egyedül a tarsolyomban, amiként követem a keletről érkező, a legelső hangnál jóvalta módszeresebbnek ható neszezést.
- Mindketten tudjuk, Mammon, hogy képes lennél szórakozni, szóval ha te vagy… - igazából nem tudom, mit akarok ezzel, azt mindenesetre könnyen elérem vele, hogy a lehető legbizonytalanabbnak mutassam magamat. Megállva egy momentumra, veszek egy mély levegőt, elvégre, amennyiben Isten effajta véget szánt nekem, akkor azt el kell fogadnom. Ahogyan azt is, a démon most a leghatékonyabb fegyver a kezemben. - Gyere vissza, ha kinézelődted magadat - utasítom végül, véletlenül sem _kérve_ őt az együttműködésre. Teremtőm, hová süllyedtem?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




spiritual, celestial being

Never have I been a calm blue sea. I have always been a storm
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 15, 2018 11:12 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Cassael ♡ Mammon
"I've got to have my way now, baby"
Szószám: 570 ★ Zene: ♪♫♬ ★ Ajánlott: 16+


Óh, hát angyalka tanul úgy fest, eltartott egy darabig, amíg eljutott kb a "leszarom mivel baszogat a démon, mivel? mivel megteheti" című témáig. Jó hír! Nem érinti meg az összeaszott fekete kis szívét az ignorálás kérdése, leginkább mert pont öt másodpercig tart.
- Mhmhmhm. - A vidám hümmögés istentelen zenei ütemére billeg a feje ide-oda. - Ebben tévedsz, van pár póz, ami tuti még neked is az lenne~ - Incseleg, merthát tollaska kéri magának ezekkel a súlytalan riposztokkal és óh. ÓH. Hát nem mosolyog neki? Lucifer a mélyben, hát ez a csibe mosolyog, hogy ne élvezzen el már mindjárt!
- Egész szórakoztató. - Mereng el néhány nem létező szívdobbanásra a szürke, tartalmatlan eget fürkészve, mintha csak visszaidézné magában Wallenberg csavaros agytekervényeinek fertőszagú útvesztőjét. - Forró, ragacsos, feszült, tele lüktető, mocskos gondolatokkal, annyiszor basztunk meg Wallenberg gondolataiban, hogy az már bámulatos, nem is tudom melyikünktől fulladozott jobban ébredéskor. - Szinte csak magában nevet, de az egész füsttömeg megrázkódik tőle, az ónixszemek szórakozón villognak. - Ne mondd, hogy nem tűnt fel hányszor tapadt a pillantása a formás kis hátsódon. Az nem én voltam, csibém, náááh, óh, vagy nem erre voltál kíváncsi? - Pillant fel hirtelen olyan ártatlan ábrázattal, csoda hogy nem szakad le a láda égnek hazudott mennyezete.
- Persze-persze - Legyint, bár fel is baszhatná itt helyben magát, hogy ennyiszer kérdőjelezik meg igazmondását, pedig hát minek hazudjon, amikor a valóság sokkalta szórakoztatóbb?
- Óh, hát ezek szerint legitimnek tartod a Pokol és a démonok létezését? Az enyémet? Nem érzékelsz te ebben egy csekélyke kis ELHANYAGOLHATÓ önellentmondást, tollas? - Sóhajsóhajsóhaj. Jaj, ha egyszer ezt az angyalkát kell majd elparádéznia a tesók előtt, hát az faltól-falig sóhajtozás lesz és még csak nem is a tömör gyönyörtől.
Ezúttal rajta a sor, hogy sóhajtson és ez egyértelműen az "untatsz" fajta. Mintha csak egy értetlen kisgyerekkel lenne dolga, ami mást se tud mondani a brokkolira, mint "nem", holott anyuci tudja, hogy az jót tesz neki.
- Ellllnézést, ki gondolta volna, hogy a puszta létezésetek odafent hétpecsétes titok, no commento. Óh, hát aggódsz a testi épségemért, kedves? Nem kell, Lu imád engem, biztos megbocsátja ezt a kis szórakozást, hm? - Na most így mondjuk pont zsigerből hazudik, dehát angyali nézetek szerint amúgy is mindig hazudik, szóval holtmindegy. Nem, Lucifer abszolút nem imádja, és nem lenne megbocsátó, ha valóban csak a ballépéseitől lenne visszhangos a világ, ámde tegyük hozzá, hogy az a kis vírus, amit Wallenberggel hazaengedett, finoman szólva is érdemére válik. Persze ezt Cassaelnek nem kell tudnia, mert amit nem tud, az nem fáj - még. És ha nem tudja, nem is siet annyira kijutni innen, mint ha pedig tudná. Aztán már késő tenni ellene, ugye? Sakk-matt, tollasladba, csak még nem tudod, hogy vesztettél.
Tovaszáll a füstös jókedv, mint a győzelmi zászló, már nem az övé, mert maximum az angyal lesz kevesebb nélküle, de hé? Ami késik, arra nem kell sokat várni.
- Most bezzeg kellene a segítségem, hm? Nem szép tollas, nem szép. - Dalolássza a semmiben, továbbra is tartózkodik attól, hogy megjelenjen az angyal előtt, mostanra apró bögölyméretű létezésként repked a fák között.
- Ugyan már, csak füst vagyok, miaszart csinálnék? A világ leghülyébb angyalával zártak össze. - Nevet a háttérben, egyúttal készakarva degradálva saját képességeit. Tudna tenni, ha akarna? Tudna. Kívánja ezt a bentlakók orrára kötni? Hell no.
Ettől függetlenül előrelibben felderíteni. Egyrészt mert a tollparádé jelenleg nem túl érdekfeszítő, másrészt mert valamely sötét szegletében még érdekli is, milyen fene ette be ide magát.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cassael


☩ Történetem :
☩ Reagok :
274
☩ Rang :
Szeráf
☩ Play by :
Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 14, 2018 8:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Mammon & Cassael
Ménész ládájában
Zene: Danger and Dread • Szószám: 457 • Credit:

- Kényelmesebb? - kérdezek vissza, hitetlen ábrázattal meredve a démon füstös voltára, s egyik szemöldökömet leheletnyi ívbe vonva  pislantok kettőt. - Ugyan, ne álltasd magadat, veled kapcsolatban semmit nem tudhatnék kényelmes jelzővel billogozni - húzom össze a szemhéjaimat, és bár jól tudom, magukban vitatkozni legfeljebb a bomlott elméjű halandóknak szokása, vagyis ezt a szócséplést is ketten együtt tartjuk fent, azért nem reméltem, hogy ilyen bő lére eresztett okfejtéssel fog előrukkolni a hitem megingatásának érdekében. Gyér mosoly kunkorodik az ajkaimra, egy kósza momentumra végigfuttatom tekintetemet a környező fákon, mielőtt lemondó pillantásokkal sújtva a démont, visszafordítanám rá a figyelmemet.
- Mindketten tudjuk, hogy Wallenberg nem volt elég erős a teljes elnyomáshoz, és ez egyetlen embertől sem lehetne elvárható. Noha lássuk be, elég hosszan képes volt fogságban tartani téged, mondd, milyen érzés volt egy szerinted gyönge halandó által elnyomásban létezni? Ha nem kapsz támogatást a Haláltól, soha nem kerekedsz felül rajta - billentem oldalra a fejemet, fürkészve az előttem lebegő gomolygást. - Persze, mindezeket arra a naiv gondolatra alapozzuk, hogy te igazat mondasz - forgatom meg a szemeimet, amelyek még a mozdulat közben megakadnak a becenév hallatán, mit képes volt rám aggatni a megátalkodott. Mosolyom elsimul a számon, íriszeim pedig lemondóan tapadnak fel Mammon alakjára.
- Mégis miből gondolod, hogy nem vagyok képes belátni az emberi gyarlóságot? Természetes, hogy esendőek, hogy hajlamosak a bűnre, így teremtette ugyanis őket Isten. Ha nem volnának azok, nem léteznétek ti, nem létezne Pokol, és a mi feladataink is igen csak egysíkúak volnának a világban - sóhajtok fel, noha egyértelmű, hogy nem fogunk közös nevezőre jutni, végtére démon és angyal nem a szoros barátság jegyében teremtetett. Örökös harcunk tán elcsépelt, emberi fantázia, azonban kétségtelen, alapvetéseinkben afféle különbözőségek akadnak, amelyek igen csak ritka alkalmakkor hajlandóak eltekinteni egymástól, és ez a mostani cseppet sem ilyen.
- Mesélni? Neked? Hogyne, rögvest elárulom a Mennyek összes titkát, amiért ilyen szépen kéred. Kérdezd inkább Lucifert, persze meglehet, nem lesz elámulva a „sikereid” tekintetében - felelem, mielőtt még igazán megelégelhetném a démon szó szerinti szem előtt lebegését. A füstpamacs átrepül a fák törzsein, a köztük nyugvó, magasra nőtt bokrok levelein, és néhány momentum elteltével már nem is látom, merre leledzik, ami egy kimondottan üdítő felismerés. Tekintetemből kihuny a fény, dühöm csillapodik, bár nem tűnik el maradéktalanul, akár a Pestis. Bosszantó hangja továbbra is kísért, nyilván idő kérdése, hogy újfent előkerüljön.
- Inkább eredj felderíteni és hasznosítsd magadat, ha már olyannyira szerettél volna - sóhajtom, majd ismét útnak indulok, ujjaimat finoman szorítva az angyalpenge hengeres markolatán. Nem a korábbi neszezés irányába haladok, inkább megkerülném, kivédve a szemtől szembeni konfrontációt, csakhogy alig teszek néhány lépést, ezúttal kelet felől hallik fel holmi behatárolhatatlan zaj.
- Ha te szórakozol, démon, jobban tennéd, ha befejeznéd - szólok a semmibe, de kétségem sincs afelől, hogy hallja Mammon.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




spiritual, celestial being

Never have I been a calm blue sea. I have always been a storm
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 08, 2018 8:57 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Cassael ♡ Mammon
"I've got to have my way now, baby"
Szószám: 610 ★ Zene: ♪♫♬ ★ Ajánlott: 16+


Bámulatos, mennyire kifacsart angyalék gondolkodásmódja úgy nagyjából bármiről, ami élni és mozogni merészel, ha nem is ezen a földtekén, de egy fokkal feljebb. Bámulatos, de merőben fantáziátlan, nyilván kellett a gyakorlópálya Őhatalmaskodásának, mielőtt olyasmit merészelt alkotni, mint az ember. Igen szomorú, hogy tollas istencsapásai nem vártak még néhány évtizedet, mert akkor tán apu megtanulta volna, miért hasznos néha törölni a böngészési előzményeket.
- Milyen ostoba válasz. - Sóhajt teátrálisan, lepillantva, mintha Lucifertől várna jótékony elkárhozást a témában... na ennek több apró akadálya is van. - Nem szoktál hozzá, hogy keresd az okokat, hm? - Néz fel hirtelen már-már analizáló fehérfénnyel a szentségtelen kútszemekben. Nem olyan meglepő ez, elvárható szinte, hogy Isten csahos kutyája nem kérdez, csak ugat. - Kézenfekvőbb, vagy kényelmesebb? - Teszi fel a millió dolláros kérdést, bár nyilván éppannyi hatása van, mint úgy nagyjából bármiféle értelmes válasznak és kérdésnek, amit angyalra hányt borsóként villogtat. HAH! Angyalra hányt borsó. Ezt levédeti. - Én úgy látom, tollas, két opció van a kérdésben. Az egyik az, ahol Wallenberg elég erős volt ahhoz, hogy elnyomjon és megtartsa az irányítást. A másodikban gyenge volt és úgy kurvult a szeszélyeimnek, ahogy nem szégyelltem. Melyik tetszik jobban? Az első, aminek fényében Wallenberg a saját mocskos igényeit élte ki - és ne felejtsük el azt a stílusos kis felkoncolást - rám hivatkozva, vagy az, ahol pont olyan fogékony volt a bűnre, mint amilyennek nem akarod látni? Hmm... - Látványosan elgondolkodik egy pillanatra. - Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy a választás illúziója. - Ó, persze erre is biztosan van zsebben egy csuklóból adott, kisujjból kirázott "megátalkodott démon" címszóval fémjelzett válasz. Nincs új a Nap alatt.
- Nem cicabogár, ha úgy tekintenéd, ahogy faterod teremtette, akkor elfogadnád a tényt, hogy a szabad akarat tökéletlenségre terveztetett, hogy az emberben egyaránt van jó és rossz, mert sosem volt fekete és sosem volt fehér. Az ember szürke massza, fröccsöntött tömeg, ami magára festi a gyáritól eltérő színeket. De minek is magyarázok neked? Annyira képtelen vagy önálló véleményre, hogy akár a falnak is beszélhetnék, mert az emberekkel ellentétben drágám, te üres héj vagy. Kísérleti patkány, ami után jött az Isten Kiskedvence 2.0. Valahol azért bámulatos, tényleg. Megtehet veletek a vén kujon bármit és akkor is vakon követed, mint az öleb, akit mindegy hányszor rugdosnak meg, hűséges marad. Ha képes lennék sajnálatot érezni, hát most nagy erőkkel hódolnék neki. - Változatlanul túl sokat dumál és továbbra is leállíthatatlan. Gyorsan beszél, sziszegősen, mélyen és jól artikulálva. Annál, amikor egy éretlen hülyegyerek, csak az rosszabb, amikor látszólag értelmesen beszél.
Mélyet sóhajt a következő szavakra.
- Látod? Pontosan erről beszélek. - Legyint az angyalra, mintha az újabb rizsázása éppen őt támasztaná alá, több szót erre vesztegetni már elcsépelt, ergo unalmas. Speaking of the devil...
- Ah, végre tudod milyen érzés nekem. - Vigyorint már a következőkre, oldalra sandít az angyalra. - Jaj, csak fröcsögni tudsz? Nincs baj a képzelőerőmmel, tollaska, mesélj szépen. - Hát Lucifer látja a nem létező lelkét, ő aztán szépen kér, de a rasszista mocsok aztán immúnis mindenre. Látszólag. Forgatja a szemét az újabb adag nyivákolásra, aztán már rajta a sor, hogy nyikkanjon, lendületesen elszáll a picsába, de legalábbis keresztül néhány fán, mintha a világ körülötte nem is létezne. A kellemetlen ebben a tényben (bár kisebb megváltás is lehetne), hogy a démon eltűnik szem elől. Mély nevetése mintha minden irányból szólna az angyal körül.
- Óh, Cassael. - Dorombol a kéjes hang. - Kíváncsi voltam, meddig ér az a birkatürelmed. Hát nem messze, szépségem, mondták már, hogy szexi vagy dühösen? - És a semmi nevet, a szavakból ítélve meg nyilván látja az angyalt, ám ő rejtve marad a ragyogó szemek elől. Nem reppen vissza hozzá egyelőre, Cassael pár percig nyugodalmasan haladhat felderíteni.


Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 23 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
8/7
Angyal
2
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
1
Harcos Angyal
5
Vadász
6
Nephilim
5