Angyalok. Az emberek hófehér tollú repülő férfiaknak képzeli el őket, mint Isten elkötelezett szolgái, kik azért léteznek-e világon, hogy Atyánk akaratát feltétel nélkül teljesítsük. Az emberek fantáziája oly hatalmas bármely korszakot is tekintjük. Mégis talán egy van, egyetlen egy mely a legközelebb áll hozzánk, mégis a legcsekélyebb képzelőerővel bírnak. A kereszténység világéletében úgy gondolta hogy az angyalok nemtelenek, de ha nem gyermekbébiként ábrázolták akkor bizony ez férfialakban történt meg.
Pedig ha tudnák, hogy ebben mennyit tévedtek.
S hogy ki vagyok én? Számos néven hívtak már a történelem folyamán. Ahány kultúra annyi nevem volt. A Mennyben ülve, mosolyogva tekintettem alá, csodálva, nem, irigyelve az emberi elme végtelenségét. Az ókori egyiptomiak Tothnak hívtak – igen, istenként tiszteltek – a görög múzsának tartották képességeimet, az indiaiak Saraswati néven illettek engem. Őt nagyon kedveltem, annak ellenére is, hogy szárnyaim helyett plusz két karral ábrázoltak, lanttal a kezemben. A legkedvencebb mégis a japán Benzaiten volt. Oly fenségesen tudták ábrázolni, oly megható volt. Mindazon által mégsem értettem sose, hogy az írnokság és a tudás hatalmát miért kell egy kalap alá venni a művészetekkel? Mintha a kettő összefüggene. A logikáját értem: aki a tudás hatalmában van, annak már értenie kell mindenhez.
De ez még sincs így. Hogyha ennyiből nem jöttél volna rá, nem vagyok én mást, mint a Menny irattárának angyala. Egy egyszerű, hétköznapi tollpihés szárnyű. Nem vagyok harcos, kiket mindig magasztaltam, se nem őr, kik odacsapódtak egy-egy emberhez, kiket annyira irigylek. Közöttük lehetnek, még ha láthatatlanul is. De az emberi fejlődés világában élhetnek, hol a könyvek ezrével roskadoznak a polcokon. Egy egyszerű, hétköznapi – már ha az lehetek egyáltalán – angyal vagyok, ki rendelkezik a világ történelmének tudásával. Én jegyzem fel majd pedig őrzőm meg a világ történelmének minden szegmensét. Minden, mi az emberiséggel történt, sárga tekercseken heverve pihen archívumomba.
Sokszor csak ültem az asztalomnál és hatalmasokat sóhajtva áhítoztam, hogy lemehessek közéjük, köztük élhessek. Csodáltam kitartásukat, fejlődésüket, emiatt talán bogarasnak tűnhetek. Ám, ahogy a világ fejlődött, úgy kezdtek el egyre kevésbé hinni bennünk. Fajtársaimmal szemben ez mégsem zavart engem. Halkan kuncogva jegyeztem fel minden apró lépésüket. És hogy erre miért volt szükség? Halhatatlanok vagyunk és az emlékeink megkopnak. Én szolgáltatok emlékezést, nosztalgiát fajtársaim számára. Ha valami felett elsiklottak volna a világ fejlődése során, én vagyok, aki segítségül szolgál, ki megmondja, hogy mit és hol keressenek. Hogy mi, miért alakult ki.

Minden oly szép volt, élveztem a fejlődés minden napján, mindaddig, amíg az Atyánk el nem hagyott minket 25 évvel ezelőtt. Szörnyű nap volt ez a mennyben. Emlékszem, ahogy megtörve ültem a papírokkal túlterhelt polcaim takarása alatt. Nem akartam tudomást venni társaim szétszakadásáról.
Nem akartam, hogy mindez megtörténjen, hogy az idillünk porba hulljon.
Mégsem tehettünk mást. Még ha lassabban is, de lassan én is feldolgoztam, ami velünk történt. Papirosaimba temetkezve emlékeztem vissza a régi szép időinkre. A zűrzavarok közepette a Mennyben maradtam és gondolkoztam, miként békíthetném ki, én, egy egyszerű angyal a két egymással szemben álló arkangyalt. De úgy tűnik, hogy magam tudása ehhez kevést. Én csak a történelmi tényeket tudom, ahogy azok folyton megismétli magát, ahogy az emberiség újra és újra elkövetik ugyanazon hibákat.
Azonban ilyen még nem történt velünk. Új világ születik és én mit csinálok? Próbálok hozzászokni a gondolathoz és pennámat letéve tévelyegni a mennyben, a csodát várva, hogy Atyánk visszatér hozzánk.

Lehetséges lenne ez? Megtörténhet? Vagy ereszkedjek le a mindig is irigyelt emberek közé? Éljek közöttük elfedve, hogy ki is vagyok valójában? Kételyek és félelmek úrrá lettek rajtam, béklyóban tartva idefent.