Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Queens •
reveal your secrets

Athan


Queens - Page 3 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 07, 2018 9:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1456 • Credit:

 
- Az azért egy másik szint, de valamennyire.. úgy gondolom, igen. Csak erősebbre kell alkotni – nem mondhatja biztosra, nem tud emlékeiben olyan eseményt, amikor pokoli teremtmény ellen ilyesmit alkalmazott, hiszen ott volt ereje, amelynek nem volt határa, bárhogy el tudott játszadozni velük, a gyengébbeket pedig bizony vissza volt képes űzni oda, ahova való – hacsak nem a végső pusztulásba. És most? Talán egyik sem működik, még maguk a mérgek sem, minden túlságosan más, minden túl új és semmire nincs kész válasza. De talán fontos ez? Nem. Ő csak egy félvér lány, sok kérdéssel, és persze hasznos válaszokkal, de nem kell feltétlen mindent elhinnie, amit csak hall, annyira sosem volt naiv és bolond, figyel és megjegyez, azonban hogy mit kezd majd vele.. Az egy jó kérdés. Egyelőre maradjanak a témánál.
- Már rég nincsenek meg a készleteim, romokból pedig maximum csak penészt lehetne alkotni – legyint, hogy most keresnie kellene, ahhoz pedig sok idő és erő kell, egyelőre pedig, az előbbinek kicsit szűkében van, vagy ha nem is, túl friss a szabadulás élménye, annyi minden forog benne, hogy nem tudna kellőképp arra figyelni, amit csak úgy mondanak, kérnek tőle. Nem épp a szívesség mintaképe manapság, miért is lenne az, noha nem a világra dühös, hanem csak egy bizonyos valakire, és mégis, kihívást keresne a világban, de egyelőre a csendet látja a legjobb mozzanatnak. Fogalma sincs. Inkább nem fűzi tovább, figyeli azt, amit ő vázol fel, egy másik csoportról, egy másik, kegyetlen csapatról, akik uralták a világot az emberek között, miközben ők valahol sínylődtek a dobozban.
- Igen, lényegében – bólint egyet, és a hasonlat találó, megérti, mégis milyen ember lehetett ez a don, hogy nem csak egy egyszerű kiemelt ember, hanem igen magasan csücsülő. - Ohh, így már sejtem, milyen lehet egy ilyen ember. Gondolom, nem tett mindig etikus dolgokat, amelyből az a sok vagyon származott. A királyok is raboltak, többet, mint a parasztok, akiknek levágatta néha a kezét, mert ellopott egy tyúkot, hogy ne éhezzenek. Persze, a királyok nem voltak mindig olyan erősek, mint kellett, ezért voltak tanácsadói, akik a fülükbe súgtak. Ez már lehetett bármi, el tudom képzelni, hogy akár démonok, vagy puszta emberek tették ezt. Ezek hasonlíthatnak akkor még a te szeretett donodhoz – bólogat aprókat, immáron megértve azt, milyen lehetett az élet a modern világban, vagyis inkább csak a társadalom. Bonyolult, bonyolultabb, mint amilyennek elképzelte. Nem maradtak meg annak a bugyutácska képnek, amikre emlékezett, nem. Nagyon is továbbléptek és ez valahol akár ijesztő is lehetne. Talán kicsit így elsőnek az is neki, csak nem mutatja.
- Én is úgy gondolom, hogy valahol még vannak, az ilyenek nem tűnnek el, mert mindig van alatta ember, aki arra vágyik, ami a másiké. És mond, manapság mivel? Élelem, kincsek, fegyverek a természetfeletti ellen? - érdeklődik, mégis a felsoroltak helyett mi az, ami tényleg lázba hozza a népet, és képesek leállni üzletelgetni, miközben épp folyik a világ pusztulása. Vagy épp újrateremtése? Ha sokan hisznek benne, talán tényleg így is lesz. Hogy kíváncsi-e a végkimenetelre? Mindenképpen, csak épp az olyan dolog, amit egy apró dolog is tökéletesen meg tud változtatni, vagy épp akár ők nyolcan. Mindenképp ígéretes időszak előtt áll, még ha sok is a nehézség. Csak úgy lesz igazán izgalmas, akármennyire is pocséknak érzi magát.
- Persze, miért hagynák azt ki. Egész szép világ ez – nevet egyet, mintha javítana rajta bármit is. Kicsit lehangoló lehet az embereknek, lehetőség azoknak, akik felette állnak, és egy újrakezdés a visszatérőknek. Kifejezetten nem aggasztja semmi sem, annyi az inger... Aprót ráz a fején a válaszra, és apró mosoly bújik meg ajkain. Ha ilyen egyszerű lenne.
- A te társaságod sokkal de sokkal másabb, mint amiben eddig részem volt. Igen, jó nekem egyedül, de nem azt jelenti, hogy olykor-olykor ne csapódna valaki mellém, ha úgy adódik, mint most te is. Az egyedüllét a családomra igaz, mert amennyit mi egy helyen voltunk és ami ott volt.. Őrjítő. Volt aki úgy is járt, és azóta sem a legtökéletesebb az elméje. Ha egy ilyenben lettél volna, nem kívánnád őket látni egy darabig, csak ha muszáj – most rajta a sor, hogy megvonja a vállát, mert nem érdekes, nem a családról akar ő panaszkodni. Csak felvázolta, miért is van az, hogy egyedül lófrált, és megy el messzire, amerre csak teheti. Mindenkinek más a magány, maradjunk ennyiben. Neki az, hogy közben azért megismer olyan arcokat, akiket érdekesnek vagy épp érdemesnek talál.
- Az ellen speciel semmit sem. Nem kapok vissza hétszáz évet, mert szépen kérem. Sőt... Azt sosem. Bántani bánt, de... Ennyi. Nem azt mondom, hogy nem fogadtam el. Volt rá nagyon de nagyon sok időm, hogy elfogadjam, és mégsem. Tudod, amikor benne vagy, úgy igazán... és elismered, semmit nem tudsz csinálni, viszont nem akarod azt mégsem... Mindegy is amúgy, nem tudom, pedig mókás lenne. Ha csak én maradok kint, és várom a többieket... Mindent megváltoztatna! Nem panaszkodni akartam, azon már túl vagyok és sosem tettem igazán. Történt, ami történt, és mégis itt vagyok, ez a lényeg – néz körbe, mintha látni akarná, felmérni, mi is az az „itt”. Bárhol jobb, mint a ládában, még ebben a régi, romos boltban is kényelmesebb. A törött ablakokon keresztül friss levegő áramlik be, a város illata, a lányé, mind-mind körbelengi és már-már feltölti. Hát még a tengerpart.. Ott tökéletes a csend. Legszívesebben ott ücsörögne napokat.
- Öhm. Kint áll pár... ilyen fura... - tekintete a földre siklik, és kutat, azok után a magazinok után, amiket az előbb is szétdobált, és végül meglel egy, igencsak poros, de megfelelő lapot. Felvéve tartja fel, és mutat a címlapra, melyen egy régi, a korszak csúcsmodell autójának fotója pihen. - Ezekre gondoltam csak nem épp így nézett ki, ez a lényeg. Ezek a dobozok... - dobja le a lapot, és bólint, mármint ami az apjára vonatkozik. Nincs itt, és nem is bánja. De gondolta, hogy nem olyan szoros kapocs ez, ahol mindig együtt vannak, elvégre mindenkinek van dolga a világban, még ha az haldoklik is. Kapcsolatok kellenek, erre egyre jobban rájön, ahogy vázolja az erőviszonyokat. Egy olyan világban, ahol a felszínen van a Menny és Pokol, kellenek a szövetségesek, még ha amúgy család is áll mögötte. Bár, az náluk nem jelent biztosat..
- Meglehet, belefér a képbe, nem? Tudja, hogy mit rontott el az embereknél, és ott kijavította – szórakozik kicsit az egészen maga is, mert miért ne lehetne így. Kényelmesebb, mint egy rohadásra ítélt dolgot védeni és kellemesebb. Ő így tenne, ha már választania kellene a kettő között. De nem ismeri Istent, csak annyit, amennyit a végzetes találkozó hozott magával, mégsem gondol erre ismét, inkább csak horkant egyet. Hah!
- Ártatlan és szűzies? Ezt hogy hoztad össze? - nem gondolta sosem, hogy ilyen lenne. Főleg nem, amikor vértől volt mocskos, akkor nagyon nem. Nem ő alkotta az arcot, de ő formálta és formálja mindig. Van, amikor mogorva, van, amikor gyermekies mosoly ül rajta. És persze, lehet, hogy direkt és álcaként ártatlanságot csempész rá... de talán nem is tudatosan. Talán anyja azt akarta, ő ilyen legyen, ne az a tipikus kemény tekintetű, mint a többi. Vagy fogalma sincs, jó ideje nem nézte meg alaposabban ábrázatát, a ládához nem járt tükör.
- Ohh.. - pislogva űzi el önképe kérdését és figyeli, ahogy vázolja röviden, hogyan jutott el a kislányból az őrült lányba, aki előtte ül. Ahogy feje oldalra bukik, ő maga is követi, lassan dönti vállára sajátját, és onnan pislog rá, mint ha egy pillanatra elhinné azt, hogy tényleg vége lenne, és nem fog többé megmoccanni. A füst érces szaga lengi csak körbe őket, így ő kinyúl és a bűzölgő rudat elvéve szimatolja meg közelebbről, nézi is meg, mire is jó. Vagy mire nem. Nem találkozott még ilyesmivel, sőt...
- Ez de büdös – persze, ártani nem árt neki, csak tarja ujjai között, mintha kezdeni akarna vele valamit, és látta is, hogyan kell, így míg a csend ül közöttük, ajkai közé véve szippant bele, de talán túl sokat, mert egy nagy köhintéssel dől ki száján a füst, fulladozni azonban nem szokása, csak fintorogni.
- Ehm... szóval... Te teljesen ártatlan voltál úgymond, és ezért öltek meg azzal az.. elektromossággal. Ennyi elég hozzá? Ez eléggé szinten aluli még az emberektől is... - nyújtja vissza az elorozott cigarettát, ha kéri, ha nem, akkor ott marad ujjai között, szépen lassan elégve. Így ül meg köztük a csend is kicsit, majd egy aljasabb mosoly kúszik arra az ártatlan arcra. Mert bizony tud ilyet is.
- Nem vagyok pici – erre aprót mordul is. - Miként, miként.. Hogy lekőrözöm őket. Vannak a világban, azt se tudják milyen, de én azért valamennyire már láttam belőle részleteket. Aztán erősödöm, menetelek előre és a jövő, ó a jövő! A régihez hasonlót akarok, irányítani vagy csak épp túlélni. Kényelmeset és nekem kedvezőt. Lehet erősebb akarok lenni náluk, vagy csak épp ravaszabb. Nem rombolni jöttem ide, ha ez érdekel. Mindig is építettem, csak sajátos módon..

reveal your secrets

Kyara Gilberung


Queens - Page 3 Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
216
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 26, 2018 7:15 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


To Athan
The beauty of insane
De cuki és tényleg válaszol nekem! Egyem meg a csöpp kis szívét, na jó, azt azért nem. Kicsit az túl fura lenne, de hát nem tudok elmenni ama tény mellett, hogy válaszol egy ilyen kérdésre.
El kell hinnem, hogy Hermész valóban nem ebből a korból származik.
- Ezek működnek démonokon is? - csapok le a kérdésre. Mit ne mondjak a megzavarodás és az álomba szenderülés eléggé vonz, főleg, ha nem másról, mint a pici pacikámról van szó.
És mot számomra róla van szó. Szemem egy pillanatra megcsillan, megvillan. Tudnom kell, hogy rá hat-e.
A szervezet bűnözés. Al Capone. Komolyan, találkoznom kell az ipsével. Tuti, hogy eladta a lelkét. S tuti, hogy egy démon lett belőle. Meg kell keresnem! Majd, ezután. A mai nap után. Vagy csak Hermész után. Tudnom kell, hogy mi fán terem ez az ember. Hallani akarom a történetét, az Ő szájából.
Kérdése és értetlenkedése érthetetlen számomra, de aztán csak leesik lassan. Ő ezt teljesen máshogy nézi.
- Olyan, ez a név, mint a Király. Ő is sok ember és család felett uralkodott, nem? Csak épp nem egy ország élén állt, hanem egy szervezett felett. És sokkal, de sokkal több pénze volt, mint egy királynak, vagy egy országnak. Számító söpredékek, kik a legjobban keverték a lapjaikat - húzom ajkamat galád mosolyra.
Csoda hát, hogy ennyire lenyűgöz ez az életforma? Nem? Helyes, ilyeneken soha ne is csodálkozz. A felismerésre pedig csak bólintok. Persze a Donnás röhögésemet nem érti. Miért is értené, hiszen csak én tudom, hogy ki az apám. Másnak ehhez semmi köze. Egyelőre. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy a középkor mocsaraiba voltak-e hasonló patkányok. A kikötőkbe tudnám ezeket elképzelni. Esetleg kalózkodás… -  Ha vannak is, akkor nagyon jól elrejtették magukat - vonom meg a vállamat - ma is van mivel csencselni, ne érts félre. De a drog és az alkohol helyett másra vágynak az emberek. Mindig lesznek olyan nagyravágyó emberek, akik ezeket kihasználják, még itt a világvége küszöbén is. Nem hiszik el, hogy megtörténik és ha újra visszaáll a világ rendje, ők lesznek a leggazdagabbak és a leghatalmasabbak - vannak ilyen számítóak is. Le merem fogadni, hogy számos ember adta el ezért a lelkét. De hogy kevesek lettek volna a természetfelettiek ellen? Vállamat vonom meg. Ismerve ezt a felállást, és ha legalább egy kósza lélek is ismerte ezt a felállást, akkor kinézem azt is, hogy…
- Tuti, hogy volt aki lelkekkel üzletelt - vonom meg a vállam. Igazából ez a kor sajnos elmúlt.
Nem, nem sajnos. Egyik porcikám sem sírja vissza. Jó nekem így, ahogy vagyok. Ott csak elpusztítottak volna eleve.
- Nyilván így van, azért vagy most is társaságba - bólintok egyet, beleegyezően. Persze, hogy szívom a vérét, miért is ne tenném? Na meg ne nekem mutassa már meg, hogy milyen jó is a magány. Aki képtelen tömegbe elleni. Valami feszélyez ott. Viszket a bőröm, a hajam, a fejem, de még az agyam is. Minél több ember vesz körbe, annál jobban rámtör egyfajta pánik. Van, hogy ezt élvezem, ezt a félelmet, felüdüléssel tölt el. De van, hogy viszolyogva tőle, kiborulok tőle.
S ha én kiborulok ott már bajok vannak.
- Miért, mit tudnál tenni az ellen, ami veled történt? - hajtom oldalra a fejemet, vigyorogva. - Persze, változtatni akar mindenki a saját sorsán, bele sem akarnak törődni, ami velük történt, holott, ha elfogadnák… - mennyivel könnyebb és mókásabb lenne az élet.
Ügye Kyara? Neked ez bejött. Nem rágódsz a múlton, miért is tennéd. Ami azt illeti én még hálás is vagyok. Egy kis kisütés és máris sokkal mókásabb a világ. Hangosan nevetem el magamat, már magam sem tudom, hogy min is. - Amúgy sem tudnád megváltoztatni ilyen formába a múltat, ez paradoxon - vonom meg a vállamat hetykén.
De persze sokan ebbe nem gondolnak bele. Ha kérdezi majd kifejtem neki, ha nem, akkor csak ráhagyom. Inkább helyet foglalok egy pult tetején. Ez sokkal kényelmesebb ülőhely.
- Nem azt mondom, hogy az emberi kreativitás határos lenne. Csak sokkal több kínzási módszer van, mint épület, vagy kerekes doboz fajta. Az mi? - pillantok rá, mert fogalmam sincs, hogy miről gagyog. A hatalomról nem fejtem már ki a véleményem hallhatta nemrég, hogy miként is vélekedek erről
Még ha a Don által is. Csorbát a kezembe véve csuklóm környéki bőrt kezdem el cirógatni vele. Nem vágja el, az érbe sem fut bele. Csorba a kés. Hatalmas fájdalmak árán lehet vele csak gyilkolni. Csalfa mosolyt csal ez az arcomra.
- A dolgán. Fogalmam sincs, nem is izgat. Majd ha akar valamit megkeres - pillantok fel, ördögi félmosollyal az ajkamon.
Oh, senkinek sem legyen kétsége afelől, hogyha most berobogna apám és azt akarná, hogy megöljem Hermészt, akkor zokszó nélkül megtenném, vagy legalább megpróbálnám. Vagy ha csettintene nem lennék máris ott nála. Ilyen a mi kapcsolatunk. Megteremetett, olyanná tett, amilyen vagyok, ezt az önös céljai miatt. S nekem rohadtul nincs kifogásom ez ellen.
Ajak biggyesztésemre kapott válaszomra hangosan nevetem el magamat. Naná, hogy lenne szíve, nekem pedig épp ezért szórakoztató Mandró. Mily vicces és milyen… haha. Haha. Még válaszolni sem tudok két röhögésem közepette. Egészen, amíg fel nem hozza a nőket.
- Dédpapi egy nőcskét kúrogat? - vonogatom szemöldökömet. Mily nagyszerű tett lenne ez. - Teremtett magának egy tökéletesen, akivel elvan a világ végén - sóhajtom ábrándosan. Kit érdekel, hogy nincs itt?
Legalább nekem is megvan a saját életem. Tudom, hogy vele nem lenne teljes. Tartott volna két napig. Sem.
- Csak olyan kis ártatlan, szűzies képed van - biggyesztem le újra az ajkamat. De ha nem, hát nem. Ki leszek én, aki azt mondja, hogy az? Biztos nem az.
Na persze, mert maradéktalanul elhiszek mindent, amit mondanak nekem, nem igaz?
Pfff…
Korán kell ahhoz felkelni.
- Nézzük csak - fújok ki egy adag füstöt, lelki szemeim előtt visszaemlékszem azon időszakokra. - Az emberek azt hiszik, hogy az ördögöt ki lehet űzni egy gyermekből. Na, nem tudom, hogy tudták-e, hogy mi vagyok, én nem tudtam. De azt hitték, hogy őrült gyilkos vagyok, ártatlan hétéves létemre - ugyan nem ódzkodtam a vér látványtól és külön nyugodtság lett rajtam úrrá, amikor apám kiirtott mellettem mindenkit. - Szóval bedugtak egy elmegyógyba, de abba a fajtába, ahol elektrosokk terápiát adnak az embernek és puff - emelem mutatóujjam a homlokomhoz. Hüvelykujjam behajlítva húzom meg a ravaszt. Fejem ebbe a pillanatba bukik oldalra, nyelvem kiöltve úgy nézhetek ki, mint aki tényleg most lehelte ki a lelkét. Lélektükreim nem árulkodnak érzelmekről, üresek. Üvegesek. A dohány füstje lassan lep el, mégsem mozdulok meg.
Jó pár percig nem. Majd hirtelen mozdulok meg, elhessegetve a gondolatot.
Tetszik Hermész hozzáállása. Megfelelési kényszer. Különös fény csillan a szemembe. Kissé előrehajolva támaszkodom meg a pulton és pillantok a szemébe.
- És mondd csak pici leviatánka, mégis miként akarod megmutatni nekik? Mi az a jövő, amit elképzelsz magadnak? - és közbe a világnak? Válaszából ez kiderülhet. Ellenünk van, vagy velünk? Tudnom kell.
reveal your secrets

Athan


Queens - Page 3 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 24, 2018 1:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1606 • Credit:

 
- Nos, a pontos számot magam sem ismerem, de eleget. Volt, amikor apró hatással, volt amikor olyan erőset, amelyet kóstolva azt kívánta, bár csak meg ne született volna. Akad ami halálos, van amelytől megzavarodik az ember, vagy épp hosszú időre álomba merül. Amikor ezt adtam át a tanítványoknak, roppant élvezték – merül el kicsit az emlékek zuhatagában, amely eddig szépen csücsül elméjében, hogy felidézze. Ez volt az egyik legegyszerűbb része a tudásnak, csak ismerni kellett mi minek a hatása, és ha megfelelően kerültek az edénybe, máris készen állt a pusztításra. Persze, amilyen könnyűnek tűnik, olyan veszélyes is vagy épp labilis. Egy apró hiba, és semmi sem olyan, mint ahogy annak kezdődött, a terv kudarcba fullad és talán a nagy esély is odavész. De ha minden igaz, akkor a halált már felesleges kikeverni, azonban, számos más apróság pihen még ott, amellyel el lehet szórakozni. No de majd később.
- Ohh.. - pislogva figyeli, ahogy a pultot fejeli le, vagy épp csúszik végig rajta. Rossz volt a kérdés? Ez olyan területe az életnek, amelyről inkább jobb, ha nem is beszélnek. Előfordulhat, akaratlan ér el oda a kérdés, hiszen nem tudja, mely vizekre evezhet kérdéseivel. Aztán a kis játékból kiderül, inkább a múlt szeretete az, amely így ütközik ki. Bár neki is vannak kedvenc pillanatai, nem vergődik végig a padlón. Aztán, ki tudja..
- Don? Nem, nemigazán értem, miért hívtak mindenkit ugyanúgy, ha sok család volt – talán ha régebbi kifejezést használna. Aprót csóvál a fején, de nem firtatja, talán ha látja az értetlenséget, akkor majd kicsit jobban körbe is írja. Vagy valami olyasmi, merthát, ha nem ismeri azokat a szavakat, amellyel ezt teszi, sehova sem lyukadnak ki. Áhh..
- Szóval így! Vezető volt.. - tör rá a felismerés, hogy ugyan ő más „szerepekkel”, de ismeri a felállást. Akkor legalább már az biztos, hogy vannak dolgok, amik ha nem is ugyanúgy, de a régből származnak. - Manapság már gondolom ők sincsenek – mert annyira múltbélien emlegeti őket, mintha minden egyes tag már messze járna innen. És talán valóban így is van. Értetlenkedése azonban nem múlik, mi több, talán most zavarja össze a legjobban őt. Mozi? Keresztapa? Ó, komolyan!
- Oké.. menjünk – egyezik bele, bár rituális gyilkosságra gondol, ahogy ujjával jelzi azt, bármi lehet belőle. Az alól se menti fel magát, elvégre nem szent, még vigyorogna is közben, mert rég látott már ilyesmit. Mennyi mindent látott már eleve marha régen.. Reggelig sorolhatná. - Így már értem, milyen is volt egy Don. Egy félelmetes vezető, az mindig elkél egy családban, vagy épp magában a világban. Bár gondolom, hogy a démonok és az angyalok ellen azért még ők is kevesek voltak – nehezen tudja elképzelni, ahogy az a gyilkos vezető kiáll egy csapat angyal ellen a Vég napján. Aztán ki tudja, bár elképzelni nem tudja pontosan, mégis mókás, ahogy a család kiáll, a nagy vezetővel az élén és megpróbálja a lehetetlent. Aztán, ott pusztultak, harc közepette. Igazán bánja, hogy nem láthatta egy pillanatát sem, a hangulat, ami akkor felüthette a fejét, még az ő karjára is libabőrt varázsolna, talán maga is megrettent volna, de lévén, ha életéből kimaradt volna a láda kalandja, könnyebben űzte volna el támadóit. Mind szép és jó, nem fog siránkozni vagy épp lehetetlent kívánni. Az élet mindig is utat tört magának, talán ebből a helyzetből is kilábal egyszer, ha hagyják nekik, ez már csak azon múlik, mit döntenek a nagyok, az igazi nagyvadak. Hajaj.. ettől tart azonban kissé még ő maga is.
- Nem mindig olyan rossz a magány, én kifejezetten élvezem – jó, mondja ezt egy olyan alak, aki évszázadokig ugyanazokkal az arcokkal volt körbevéve, nem volt még annyi választása se nagyon, hogy teljesen egyedül lehessen valahol, könnyen papol arról, milyen tök jó az, hogy nincs mellette senki. Hazudna, ha a teljes magány mellett döntene, mert most is idecsatlakozott a lány mellé, nem egyedül ücsörög azon a poros padon, amit idefele látott, és aminek fájába mindenfélét belekarcoltak az ügyes kezek, vagy csak épp azok, akik arra jártak.
- Az akárhogy is kutattam, nem létezik. Vagy nagyon rejtett. Őszintén hálás lennék neki, ha tudnék szólni korai önmagamnak, mire számítson – micsoda segítség lehetne! Bár abba nem gondol bele, hogy talán az ő elméje se dolgozná fel könnyen, hogy saját magával társalog, de ha meghallaná az okokat, azt, hogy miért kerülje el a sorsát, biztosan könnyebben viselné. Akkor lenne ideje felkészülni, talán szólni azoknak, akikkel akkoriban még boldogabban tartózkodott és elrejtőzni az ítélet elől. Megrázza kissé a fejét, és felébred.
- Azért én nem ezt látom. Ezek az épületek, amik az utcán hevernek, a kerekes fémdobozok. Ahhoz is kellett kreativitás, viszont igen.. az egyik olyan faj, amely ezt saját társára használja. Akkoriban egy falat földért megharcoltak, ha úgy vélték, jobban terem rajta a gabona, vagy jól mutatna rajta a vár. Mindenki a hatalomra vágyik, még a démonok is, még én magam is, csak ki ki más módon – apró mosollyal pillant körbe, mintha csak kedves tanító lenne. Hatalom. Azt vették el anyjuktól és vették saját kezükbe. Ha még most is úgymond az ő kis elit csapata lennének.. nem, lenne kényelmes. Ha anyjukkal együtt zárták be volna őket, még nehezebben viselték volna el azt az időt, amely raboskodásuk számszeri ideje. Fel tudja idézni, milyen kapkodó, akaratos és heves nő volt, sosem volt elég neki semmi és senki. Teremthetett volna egy gyermeket is, de nem, neki nyolc kellett, mind-mind más de mind gyilkos és erőteljes. Ez sem volt elég azonban, nem csodálkozásra lettek ők, máris élesben vetette be őket, csakhogy akkori ellenlábasait eltörölhesse a föld színéről. Ha a ládában kellett volna raboskodnia neki is, akkor hisztérikus hangja még most is kísértené őt. Előbb vagy utóbb elpusztították volna, így ezen dolog morális fele már régen eldőlt. Fejét megemelve pillant érdeklődve rá a szavai után. Hogy így áll a dolog!
- A lányát. Nahát, milyen szép családi idill. A démonok törődnek az ivadékaikkal, milyen szép. És merre jár most? - mert nem érez a közelben démoni energiát, vagyis olyat nem, ami arra utalna, hogy a közelben telepedett meg és csak sétálni engedte el gyermekét. Persze, hasonlítani nem lehet ezt a kapcsolatot az emberekével, az túl szép és unalmas lenne, a démonok nem ilyennek teremtettek. A kis családi emlegetés után pedig vissza a valóságba. Szavai hallatán csalódottan sóhajt egyet, mintha tényleg csak valami finom falatról kellene lemondania, olyanról, amit tényleg már szinte ajkai között érzett. Nem mintha tervezte volna, eddig csak akkor tett ilyesmit, miután kiszabadult. A tomboló harag és öröm, az erő hiánya, a zavarodottság mind-mind állatias külsőt és viselkedést hoztak, így mikor az első halandó megpillantotta őt, az volt az utolsó arc, amit látott. Nem lett tőle sokkal jobb, csak talán lelke helyének.
- Hát ez valóban szörnyű. Ilyen világot..! Hol van már a régi egyszerűség – csóválja meg a fejét, majd elvigyorodik pont úgy, mintha azt akarná mutatni, milyen szép fogakkal tenné azt. - Hát talán egy kicsit sajnálnálak közben, de talán.. nem tenném meg. Mindig jó mérlegelni előtte, tény – vonja meg a vállát, mert most aztán tényleg nem fontos, kit akar és kit nem. Nyugodt, nincs is oka, hogy megtegye, csupán a szavakkal játszik. Mert miért ne.
- A nők, mindig csak a nők. Bűnt vittetek a paradicsomba, megrontottátok a lelkeket a bájaitokkal. Ejnye, talán még Istent is egy nő csábította el innen messzire – nevet fel. Kit is érdekel miért ment és mit tesz az arkangyal. Ha le van foglalva, akkor nincs vele probléma. Henteregjenek, ahogy akarnak, ő  nem bánja, neki nem fáj, mindenen csak jót kacag. Arra csak biccent, mennyire jól bírja az alkoholt, meghagyja neki, hogy elhitte és boldog lehessen. Nem csodálja az dolgot sem, elvégre csak félig ember, ennyi privilégium nekik is jár. Nála azonban biztosan nem, ez már eldöntetett. A zavara nem köszön már rá úgy, ahogy mikor a démon úgymond „megkísértette”, vagy épp szóba hozta. Könnyebben nyeli le és dolgozza fel, a friss levegő csak jó hatással volt rá. Bár még mindig nem érti, miért ragaszkodik annyira ehhez a témához mindenki, az csak egy tett és egy inger, nem létszükséglet. Bár, lehet csak az beszél belőle, hogy míg az emberek nászából gyermek születik, az övéből semmi, és csökönyösen nem figyel rá. Hmm.
- Kikérem magamnak. Sosem voltam az, akármennyire is azt hitték.. - mormog kicsit, felidézve, ahogyan ezt kezelnék a testvéreik. A gúny, és a többi szépség. Jó, talán akkor étvágya sosem volt, mint másoknak, de hogy megtagadta volna, vagy épp beijedt.. Nem, azt sosem. Voltak meredek helyzetek is, és igen, amikor még mindennel képben volt, igencsak.. kreatívnak számított, ha szórakozni vágyott.
- És mégis hogyan? - veszi észre a változást, ami pillanatok alatt átfut a másikon. Nem támad, de már nem is rózsás a kedve. Nem bánja, nem is fogja később sem, annyira nem ássa bele magát a másik érzelmeibe. Kellemes vagy sem, valamelyest ez rá is igaz. A cserepeket elengedve hagyja, hogy játsszon a lány vele, lábait szórakozottan lóbálja, miután letelepszik ismét. Mindent ráhagy.
- Köszönöm. Magam se mondhatnám szebben – biccent felé – Az és kegyetlen. Sosem látta be senki. A nővérem vérszomjas, ő nem cseverészik csak úgy, ha annak nincs haszna. Ha magának a másiknak sincs, semmibe veszi, én azonban sosem így vélekedtem. Lenézték, feleslegesnek és időpocsékolásnak tekintették, vagy épp engem gyengének és szánalmasnak.. Vagy nem tudom minek nevezték már. Úgy gondolták, én nem érek fel hozzájuk – dől előre és támaszkodik meg, pontosan a szemébe tekintve. - Ezt mondtam, de ők a múlton siránkoztak. Nem érdemes, azonban néha kell, hogy a jövő felé menetelhessünk. Én azon vagyok, és bármilyen utat bejárok, ha kell. Ha eddig nem néztek úgy rám, mint méltó testvérükre, meg fogom mutatni nekik, hogy sokkal több vagyok puszta vérszomjnál és szörnyetegnél. Sokkal de sokkal több.. És a világ is látni fogja, előbb-utóbb, az biztos.

reveal your secrets

Kyara Gilberung


Queens - Page 3 Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
216
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jún. 22, 2018 7:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


To Athan
The beauty of insane
- Miért, mennyit? - vigyorgok szemtelenül. Tudom, hogy ez is amolyan költői megfogalmazás volt, de azért lássuk be. Kíváncsi vagyok, mégis mennyi mérget kevert. És miféléket. És miért. Jó, ez manapság is menne.
Főleg, hogy nem sokan vizsgálják át manapság a testeket. Betudják, hogy démon, angyal műve. Mégis a kedvenc korszakom a szesztilalom lett volna. Oh, te Al Capone, te kis galád miért nem éltél pár évtizeddel később? Letargikus sóhajt hallhat csak tőlem, semmi többet.
Kérédésre szinte azonnal megcsillan a szemem. Aztán újra csak elsóhajtom magam, végignyúlok a pulton, homlokom koppan rajta.
- Gyönyörű volt és mesteri… - megfordulok a pult előtt, így hátam, gerincem nyomom annak szélére, de továbbra is rajta fetrengek. Furcsa derékszöget zár be a lábam és a pult, szinte már el kellene törnie. Érzem is a kínzó fájdalmat, mégis élvezetem lelem ebbe, mintsem fájdalmat. - Minden családnak volt egy feje! Egy Don! Don, érted, Don… - nevetem el magam hirtelen felegyenesedve.
Ketté görnyedve röhögök valószínűleg saját magam viccén. Rajtam kívül mégis ki értené ezt? Én magam, na de más? De tényleg! De tényleg! Don. Abaddon. Abadonna! Tényleg! Ő a Don én meg a Donna! Háhá.
- Izé, szóval, volt egy Don, a főmufti. Ő osztotta ki a munkákat. Megszervezte a csempész útvonalak, lefizette a zsarukat, az embereket, hogy mindenki kussoljon és nézzen el tettei felett - újabb sóhaj. Persze ez annál többrétűbb. - Oly mesteri gyilkosságok voltak. Oly mesteri megszervezések voltak. Tudom már! Legközelebb elviszlek moziba! Megnézzük a Keresztapát! Abból minden kiderül - vigyorgok el újra csak. Oh, ez a film. Mily mesteri munka az! - A Donnak soha nem mondhatnak nemet. A Don volt az isten. Ő, ő, testesítette meg az egész családot. Vigyázott rájuk, de ha valaki keresztbe tett nekik, akkor… - mutatóujjamat végighúzom torkom előtt, csak hogy lássa, mi is történt az engedetlen fráterekkel. Az lett volna az én korszakom. Azok a húszas és harmincas évek…
Elég értetlen képet vághatok, amikor épp arról diskurál, hogy mi nem szép. Mi nem szép? Végignézek magamon és öltözékemen. Kikérem magamnak! Én nagyon is szép vagyok! Meg a stílusom is! Semmi kivetnivalót nem hagy maga után, kérem szépen!
- Egyes egyedül a bús magányba, hah - sóhajtom el magam, fejem irreálisan félre hajtva. Nyakamnak már nyekkennie kellene,  fülem könnyedén érinti meg vállamat.
Magány, melyet mindennél jobban utálok és ahol a legjobban érzem magam. Persze a hangjaim a fejembe gondoskodnak arról, hogy sose legyek egyedül, nem igaz?
- Nem csak érdekes, de szórakoztató is. Persze, az időutazóknak nem hiszem - vonom meg a vállamat. Nem ismétlem meg magamat. Ez a világ már nem az. Visszasírhatja ha akarja, menjen ki a vadonba, ott megtalálja azt.
Hírlik, hogy vannak csoportok, akik a vadonban élnek, teljesen középkorszerűen. Oda mehet nosztalgiázni, ami engem illet, eszem ágába sincs elhagyani a városok kényelmét. Kényelmes picsa lennék? Pontosan. Élvezem azt, amit tud nyújtani egy város. A fények, a bűn fertőjét. Az éjszakában meglappanó sötét helyeket. Mennyire is… awwww.
- Az emberi kreativitás a kínzásokba és a fegyverkezésbe teljesedett ki. Miért lenne más ez a mágiában? - villannak meg szemeim. - Hatalomra vágyó senkiháziak vagyunk, semmi többek - naná, hogy azt az erőt, mely ezek adhattak az embereknek arra használják ki, hogy még többet érjenek el.
Ilyenek vagyunk mi emberek. Hogy én is? Rohadtul leszarom a hatalmat. Hogy hol állok, hogy hova juthatok el. Eddig csak egy valami számított. Álmaim úgymond elértem, ekkor kellett egy újat találnom. Akarom-e az erőt? Hülye lennék nemet mondani. De hogy a hatalomra kellene? Oh, dehogy is. Ennél sokkal mókásabb dolgok is léteznek a világon.
Az  a baj a hatalom erőszakos megszerzésével, hogy ezt azzal is kell megtartani. Ismerve kitartásomat, túl gyorsan unnám meg az egészet. Jobb ha mindenki csak egy őrültnek lát, semmi többnek.
Ezért fog majd nagyot koppani az álla, ha meglátják, hogy ennél több vagyok.
Aljas kúszóbab mosoly húzódik ajkamra újra csak, szemeim úgy villannak, mint a legtisztább éjszakán a villámok.
De térjünk is vissza!
Mégiscsak tovább villannak szemeim, hallgatva milyen korszak is volt. Továbbra is vallom, hogy nem éltem volna ott, de az ottaniak tudását szomjazom. Sokkal többet tudtak a természetfelettiről, mint ők hitték és mi tudunk valaha. Szavaira most mégsem reagálok. Inkább ugorjunk az elménkbe és a témában is.
- Egy szem lányát mégsem ölhette meg - vigyorgok szemtelenül. Persze ennek köze sincs. Ha nem lennék hasznára engem is eltenne láb alól. Csak előbb fogadja el lelkemet. Aztán azt csinál velem, amit akar. Úgy kínoz a pokolba, ahogy csak akarja. - Lehet - vonom meg könnyedén vállamat. Lazaságomat épp a szemem újabb villanása árulja el.
Látott bennem potenciált? Aranyom, én egy kibaszott pszihopata vagyok. Amíg az embereket ölöm, addig az angyalok oldalán állok. S amíg terjesztem a Pusztítás igéjét, addig pedig remek lánya leszek apámnak. Ki büszke lehet rám!
- De - felelem nemes egyszerűséggel széles, büszke vigyorral. - Ha fel is falsz, regenerálódik a testem. Ilyen most ez a halál. Bármikor és bármiből visszajövök. Dobj rám egy bombát, a darabjaim visszatalálják magukat az eredeti helyzetükbe. De ami még lényegesebb, lenne szíved, megpapizni engem? -biggyesztem le játékosan ajkaimat.
Kici gonoc levike.
Erős vadászra csak szemeim forgatom. Hallottam a pletykákat, hogy egy félvér-sereget győzött le a város, nem kis erővel. De jó, hogy akkor nem voltam itt. Semmi kedvem nem lett volna az embereket gyilkolászni. Nem épp azért, mert annyira
- Jah, azaz. Az ark - forgatom meg újra a szememet. Hogy én mennyire utálom a fajtáját. - Ott páváskodik, ráadásul egy rohadt nő körül… Ha igazak a pletykák - teszem hozzá gyorsan. Mert hát sokat nem tudok erről.
Nem is szabadna tudnom. De nem is nagyon érdekel. Annyira nincs rám kihatással, hogy melyik városba vagyok. Itt nagyobb a veszély rám nézve, mint bárhol máshol. Valószínű, hogy épp ezért szeretek itt is lenni. A diliház közelségében. A veszélyben. Hehe.
- Elenyésző!? Kész rágalom! Kérlek szépen jobban bírom a piát, mint bármely átlagos ember!  húzom ki magam büszkén.
Hogy én erre vagyok büszke!? Háh. Ha ismernél jobban…
Ajkam újra széles vigyorra húzódik. Büszkén lapogatom meg a fickó vállát, elismerően.
- És én azt hittem, hogy prűd vagy. Ezt nevezik manapság úgy, hogy egyéjszakás kaland. Nem kell ismerned a partnered. Kufircoltok egy jót, másnap pedig továbbálltok - vonom meg újra a vállamat.
Nem kell ezekbe sokat belegondolni. A szexnek semmi tartós ereje nincsen, bárki mondhat bármit. Mindenki képes rá, ki jobban, ki rosszabbul teljesít. Vagy ezt épp csak azért gondolom, mert…
- Pici levike nagy utazást tesz meg - újra csak elnevetem magam. Pici-mici utazás, pici-mici Fricibe. Hehe. Hehe.
Valaki néha belenézne a fejembe. Uh, van aki szokott! Ő jót szórakozik rajta, igaz sokat nem tud belőle kibogarászni.
Újra csak félrehajtott fejjel hallgatom szavait. Megsemmisíteni. Sötét árny kúszik át szememen, talán észreveszi, talán nem. Csípőmön pihenő kezeimet leengedem. Idegesen kezdek el túrni cigaretta után. Vannak hatalmak, amik erre képesek.
- Ehhez semmilyen természetfeletti erő nem kell - gyújtok meg egy újabb szál cigarettát. - Édesem, engem maradéktalanul megsemmisítettek évekkel ezelőtt - innen mégis képes voltam felállni, sőt mi több. Sokkal többet tettem.
Túléltem. Nincs olyan, mi képes lenne elpusztítani. Lelkemet már nem. Elmémet sem. Porhüvelyem? Sokan azt hiszik, hogy féltem, pedig ha tudnák. Nem cselekszem soha logikusan. Most is szívem szerint…
- Nem hízelgésből mondtam. Uh, vagy mégis? - vonogatom meg szemöldökeimet. Naná, hogy annak szántam.
Az ideg újra átveszi felettem a hatalmat. A düh. Pedig nem érzek semmit. Soha. Nem tudok érezni, olykor csak elővesz rajtam a pusztítási vágy. Ezt nevezem dühnek. Az érzelmek régen kikoptak belőlem. Ezt akarom hinni. Ezt akarom hinni.
Az üveg darabjaira hullik, bárhogy koncentrálok, atomjaira mégsem tudom szétszedni őket.
- Oooh - szóval könyvként. Varázsige, ha úgy tetszik. Újra csak megvillannak szemeim. Ez tetszik. Nagyon is tetszik. Ezzel máris sok mindenkivel szembe előnyt szereztem…
- Egy fejsze lesz majd a testőröm! - lehelem elhalóan, gyönyörködtetően. - Hogy te mekkora egy zseni vagy! - eszem máris elvesztettem. Naná, hogy zseninek gondolom. Ez, ez, ez a gondolat! Ez valami! Fenomenális!
- Így máris érthető minden. Te is alattomos vagy, ha mérges vagy - bólintok jókorát. Hasam megkordul, mégsem nézek étel után. Kinek kell az?
Sok igazság merült a feledésbe, ezt jól látja. Az embereket amúgy sem érdekli, de engem? Annál inkább. Hol, vajon hol tudnék jobban ennek utána olvasni? Valahol, valahol muszáj leszek.
- Csak a jelen számít. A múlton hiába rágódsz - felelem elmésen, bölcsen. Rágódhatnék én is rajta, mit érnék el vele? - Azon úgysem lehet változtatni, de a jövőn!? Hogy mindenki megismerje a hatalmatokat!? Mondd milyen utat választanál ehhez?
reveal your secrets

Athan


Queens - Page 3 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 1:24 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1500 • Credit:

 
- Nos, igen. Bár neked és nekem mást jelent a rég. A drog nemigazán ismerős nekem, alkohol persze volt. A gyilkosság pedig.. maradjunk annyiban, hogy ott akkoriban talán még könnyebb volt. Az emberek buták voltak, nem ismertek sok mindent. Azt hiszem, a te állapotodra azt mondanák, hogy vélhetőleg megszállt az Ördög, vagy valami hasonló. Ha valaki meghalt, és nem volt látható jele, nem is kerestek magyarázatot. Mennyi mérget kevertem! Te jó ég – nevet fel, elgondolva, miket adott át embereknek, ha épp arra vágyott, hogy ez szórakoztassa. Arra, akire nem hatnak ilyesmik, könnyen, akár nyilvánosan is megtehette, egy kupából ittak, és mivel ő nem esett össze, ártatlan maradt. De nem csak ilyesmi ölt, volt ott minden kórság, kapzsiság, vagy csak a gyenge emberi szervezet. A városok, a világ még így is sokkal tisztább mint akkoriban, a mocsok és minden, amit az utcákra öntöttek, már sehol nincs, a romokat eltekintve. Ebben is van némi veszély, de elenyésző. Ez tűnt szembe, amikor belépett az épületek sokasága közé, azonban lehet, hogy ebben az is szerepet játszott, hogy közel sincs annyi ember, mint fénykorukban. Mint mikor egy nagy járvány végigsöpört a világon. Régi szép idők, valóban...
- Milyen volt a.. szervezett bűnözés? - nem a bűn maga ismeretlen számára, ó nem, csupán érdeklődik, milyen is volt az pontosan. Mivel múlatták az idejüket azok, akik erre az útra tértek. Nyilván nem merül ki fosztogatásban, akkor nem lenne úgymond ennyire lelkes a múltért.
- Tényleg nem szép. Vélhetően nekik sem tetszik, azért ilyenek. Kaptak egy nagy pofont és visszavettek – vonja meg a vállait, hogy igazából nem is keres erre olyan nagyon mélyreható választ, csak tudomásul van véve és kész. Az emberek neki mindig is érdekesek lesznek, így vagy úgy, de megleli, ami majd neki kell. Ha akarja, ha nem, szembe fog jönni olyan alkalom, amikor már nem lesznek ilyen jámborak és szerények – persze, vannak tékozlók és persze bűnösek is, akik tesznek arra, milyen a világ, kiélvezik akkor is, és nem hisznek abban, hogy ha jók lesznek, majd jön a Megváltó vagy az Isten és minden szép lesz. Hah, nem, semmi sem ilyen egyszerű.
- Ahonnan jöttem, nem volt élet rajtunk kívül, ha még messzebbre nézek, akkor meg főleg nem nevezhetem annak. Kár érte, persze, de még így is érdekesebb, mint egy kopár vidék – lehet félreértette, de neki aligha elavult. Inkább csak úgy nevezi, halott, haldokló, vagy olyasmi, mint ami megmentésre vár. Hátha egyszer még elindul valami, és akkor közelebb jut ahhoz, amely a modern jelzőt érdemli ki. Ez még a jövő, vagy épp álom, és egyikkel sem szeret sokáig játszani, mert ugyan tervezget, de már inkább a jelenben él, nem akar úgy koppanni, mint mikor bezárták őket. Megvolt minden terve, álma, és huss.. annyit kattogott a kidolgozáson, hogy szinte alig élt. Jó, ez jó vicc, mert élt előtte is eleget, de elég is.
- Ohh.. a fegyverkezés. Amióta úgymond fel lett „találva”, az a kedvenc játékszerűk, legyen az bármi. Még a mágiát is úgy kezelték páran, akik megkapták tőlünk. Persze, nem repkedtek, de egészen jól megoldották az erő hiányát. Kicsit még a hideg is kirázott – rázza meg magát, mert csak elképzelni tudja, milyen erő is lehetett az, és miféle pusztítást okozott. Képek villannak fel elméjében, amelyeket kapott a ládában az angyaltól; a képeken hatalmas tüzet, áradások, füstfelhők pihennek, ilyesminek tudja ezt is elképzelni. Mindennek parancsol valami, de itt talán csak az iránynak, annak nem tud, hogy mekkora legyen. Talán nem gond, hogy most nem kell ezektől is tartani.
- Sötét.. Nos, ha ezt nem a nappali fény hiányára érted, akkor valóban nehéz időszak volt. Sok rémséggel, sok vérrel és hmm.. hát gondolhatod mikkel – csak arra kell egy gondolni, mennyi csatát vívtak, hogy hevertek a testek egy mezőn és a bűz.. a rothadás.. Nem, lehet nem is tudja, mennyire volt az ott sötét.
- Nohát. Miért kegyelmezett meg neked? - talán véletlen, talán nagyobb terv. Mindig van, akinek megkegyelmeznek, a többi pedig elpusztul. Ez a világ egyik rendje, szinte az elsők között jött létre. - Áhh, akkor lehet az öreg látta benned a potenciált, ahogy az angyal is – fejti meg végül a kérdését, már ha ennyi igaz lenne, majd míg a másik anekdotázik, a pultnak dőlve próbál kényelmesebb módon ácsorogni. Nem mintha fájnának lábai, bár kicsit az áramot ott is megérezte, mégsem panaszkodhat. A tétlenkedés az, amely kicsit sok.
- Sosem vagyok az, és megölni is roppant körülményes. Mindig visszatérek, és az sosem kellemes. Ha fel is támadsz, miután kitöröm a csinos nyakad, egyszerűen felfallak és onnan nem hoz vissza semmi – vigyorog rá sötéten, hogy megölheti ha tudja, persze nem véglegesen, de akkor sem lesz egyszerűbb vele. Sőt! Azt persze elismeri, hogy a hatalom sokat ér, mindig is sokat ért.
- Általánosságban értettem, hogy miféléket. De ha vadászt, akkor nyilván azt, aki erős. Hmm. Mint a hadvezérek idejében – legyint végül egyet, majd visszatekint rá. - Az arkangyal? - emelkedik meg szemöldöke, majd elismerően bólint. Nos, akkor egyelőre azt a helyet jobb elkerülnie. Még nem biztos a saját erejében, plusz azok az angyalok nem olyanok, akiket könnyen meg lehet úszni és főleg ne fájdalommentesen. Nem, egyelőre nem kell kötekedni velük. Az viszont ennyire nem lepi meg, hogy a Sötétség halálát kívánja. Nem ő lesz az egyetlen, elvégre, senki nem akar veszni és végleg eltűnni. Azt még talán elviselte, hogy lerombolták a világukat, de hogy véglegesen.. az már nem olyan könnyű. Nagyon nem.
- Vélhetőleg elég elenyésző mennyiségtől. Bár. Kinek mi az – hogy ő mennyitől, az már más. Az íze miatt iszik bármit is, a hatását nem méri, elvégre nemigen éri el sosem azt a szintet. Képes-e vajon rá? Erre kíváncsi azért, egyszer.. talán egyszer ezt is kipróbálja.
- Nem szégyenítem magam, akármit teszek, az örömmel tölt el vagy épp másokat. Az ivástól sosem volt, de egyszer utamba került egy különösen erős alak.. attól volt egy kis képszakadás, de nem tartott két napig, sőt.. - két óráig se, csak pillanatnyi, amit akár okozhatott bármi más is. - Öhm.. nem, ezek nem történtek meg velem, kivéve az idegeneket az ágyamban. Egynek se ismertem a múltját, volt hogy a nevét sem – mert nem szent, ebből a tekintetből sem. Még talán meglepte a rokonságot is, hogy mikre képes, ha épp úgy akarja. Most persze már más, egyelőre nem mászott be senki mellé, de ami késik, az nem siet. Vannak egyelőre fontosabb dolgok a testiségnél is, ugyebár. Meg persze, nem látja, hogy most olyanok az emberek, még igazi mulatságot se látott még.
- Ó, ott mennek? Láthatom akkor milyen.. el is kéne majd mennem oda is – el is fog, csak nem most. Mindent szép sorban, egyelőre keresni kell pár aduászt, aztán egy kis család, egy kis ármánykodás, minden, ami csak szem-szájnak ingere. A lánynak úgy néz ki a mágia lesz az, és nem is hibáztatja, csodálatos dolog, mindig elkápráztatta a szemeket.
- Ha túlélsz bármit, félnivalód sincs. Bár a nagyobb hatalmaknak lehet mégis birtokában van az, hogy hogyan semmisítsenek meg valakit maradéktalanul. Sose tudni, mikor hasznos, mikor nem – néz a papír után, amit megszerez magának, és ráhagyja. Ha tetszik neki.. azonnal nem hiszi, hogy menni is fog neki. A kapkodás helyett inkább a felborult polc szélére ül, mintha valami kényelmes pad lenne, lábár kinyújtva pillant fel a másikra, és szavain aprót nevet.
- Tetszek neked? Köszönöm, ez hízelgő – még a haját is megigazgatja, amit szintén a múlt képeiből véve alakított most ilyenné. - Lehet annak számít, nem tudom. Gondolom nem szokás manapság az ilyesmi – követi ismét a tekintetével, miközben ő tovább ücsörög, kényelmesen. Meg se rezzen, amikor bezúzza az üveget, ellenkezőleg, szórakozottan figyeli, majd ujjait mozgatva emeli meg a szilánkokat, és rendezgeti vissza a helyükre, mintha csak azt mondaná, törd be még egyszer.
- Mi? Neem, nem. A papír csak neked van, mint.. öhm egy könyv utasítása. Odaállsz, ahol jó, ha nem tudod fejből, akkor felolvasod a papírról. Nem abban van a mágia, hanem a szavakban. Ez csak.. kellék – már érti, úgy hitte, a vízre kell azt dobni. Naiv tudatlanság, de nem haragszik, kezdő még ebben, kapott már értetlenebb kérdéseket is.
- Fejszével nem ártasz sokat neki, bár gondolom.. az csak a hatás kedvéért kellene – szórakozottan tekint rá, majd megcsóválja a fejét kissé. - Hatalmas kígyóként, elnyelve az ellenséget értelmes lenne, de így is jó nekem. A mérges kígyók a kedvenceim, igazán alattomosak – mint egy aranyos kis háziállat, úgy beszél róla. Persze, neki az a méreg nem árt, ha már apró rokonság áll közöttük, ennyi előnyt is kaptak.
- Ő volt az utolsó, kihaltak. Az pedig hogy miért nem tud? Nos, gondolom a Teremtő műve. Elzáráskor mindent megsemmisített, az apám története meg csupán biztos valami mesének van beállítva. Gyerekes.. de szomorú is. Nem ezt érdemli, és mi sem. De majd teszünk róla, hogy tudjon mindenki róla a jövőben - nem kesereg, hiszen nincs rá oka. Felállva lépdel az ablakhoz, és kitekint rajta a város szebbik része felé. Nagy tervek? Vagy csak az érzelmei dobálják fel? Nem tudja, nem is akarja, sodródik az árral. - Végül is, nem számít a múlt, csak az, ami most történik, nem?

reveal your secrets

Kyara Gilberung


Queens - Page 3 Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
216
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 10, 2018 10:33 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


To Athan
The beauty of insane
- Pedig mennyi minden volt jobb réges-régen! - csapok le gyorsan a labdára, pofátlan vigyorral az arcomon. - Volt pia, volt drog tömkelegével! Uh nem is beszélve, hogy mennyi emberke volt, akiket el lehet úgy tüntetni, hogy senkinek sem tűnt fel. A szervezett bűnözés az aranykorát élte - sóhajtom letargikusan, mintha valaha éltem volna abba a korszakba. Azt nem teszem már hozzá, hogy akkor engem is elég szépen irtottak, szóval igazából panaszom nem lehet arról, hogy éppen most élek.
- Valójában nekem teszik a mostani helyzet. Valahogy idegesítenek az emberek - grimasz ül ki arcomra, mintha rosszul lennék. Hogy ezt bizonyítsam még oly torokhangot is hallatok, mi arról árulkodik, hogy mindjárt kihányom magam, de várj!
Mintha ezt már megbeszéltük volna!
- Oh, kicsi Leviatánka. Itt már minden elavult, ahhoz képest, ahonnan te jöttél - de tényleg minden. Mi az, amit meghagytuk a középkorból? Azt hiszem, hogy semmi. Legfeljebb a világ rendjét: angyalok, démonok és az ő világuk peremén helyezkednek el az emberek, mi meg még annál is kintebb.
Szemöldököm érdeklődve vonom fel, mikor mutatja mekkorák is voltak azok a bizonyos ablakok. Megnéznék egy olyat, de amíg oda eljutok. Mh, mintha pletykálnának valami boltról. Kár, hogy egy vadászé. De talán nem nyír ki rögtön, ha fizetséget…
Ne kalandozzunk el.
- Igazából nem. A fegyverkezés olyan mértékű lett, hogy könnyen meg tudták mondani, hogyha egy rakéta repül a város felé és még előtte fel tudták robbantani, mh… - csücsörítve húzom el a számat a jobb oldalra. Mégis miként magyarázzam el neki, hogy mi az a rakéta? - A rakéta egy repülő fegyver, vannak kis cuki szárnyai is, mint egy angyal, csak épp puskaporral van megtöltve és repked az égbe. Vannak gazdáik és azok parancsát teljesítik - vigyorodok el végül. Mennyire poénos egy apró kis lénynek beadni olyanakat, amik nem is léteznek. Na jó, ez persze létezik, csak nem épp abban a formában, ahogy azt ő várja el.
- Úgy tűnik, hogy nem csak az emberek agya miatt volt egy annyira egy sötét korszak - nevetem el magamat, a saját hasamat fogva, önmagam vicce miatt. Talán nem ismeri azt a kifejezést, hogy a sötét középkor. Hát most sem fogja, mert saját magamat annyira elszórakoztatom, görnyedten még egy polcba is meg kell kapaszkodnom.
- Semmi közöm nem volt hozzá! - emelem fel kezemet védekezőleg. - Becsszó! Véletlenül csináltam direkt! - mentegetőzők továbbra is. - Nekem nem volt unalmas. Az elsőben volt egy öreg ipse aki mesélt valami történetet - s ahogy mesélek újra magam előtt látom a tábortűz képét, gyerekként, miként üljük körbe. Ittam az öreg minden szavát, szemei néha megvillantak, éppen felém. Nem tudtam még akkor, hogy az apámat hallgatom. Arról az estéről sok minden homályos volt, nagyon sokáig. Amíg meg nem mutatta. - A vége az lett, hogy hirtelen kinyírt mindenkit magam körül, engem kivéve - arról pedig ne is ejtsünk szót, hogy épp emiatt kerültem be a diliházba. Megesik az emberrel, lépjünk is túl. Nem emiatt fogok eret vágni. Jah, hogy most megtehetem!? Frankó! - Második alkalommal pedig egy angyal döntött úgy, hogy mészárszéket rendez az utazókkal. Engem legfeljebb azért nem nyírt ki, mert besegítettem neki - vonom meg a vállamat újra. Nem annyira izgalmas témák ezek nekem sem. A gyilkolás a mindennapok része. Semmi különös nincs benne.
Elhitted mi!? Imádom a gyilkolászást. Legyen az bárhol, bárkivel, bármivel. Imádom nézni a szenvedő kis lelkeket.
- Na, még egy ilyen kijelentés, és féltékenységembe megtalállak ám ölni! A hatalom nagy úr manapság. Ne légy ennyire meggondolatlan… háháhá - nevetem el magam saját mondatom közepén. Annyira, de annyira nem tudom magam komolyan venni. Na jó, akkor vegyünk vissza.
Lépjünk tovább, mindenesetre elraktározom agyam rejtekébe, hogy ki is ő valójában. Egyszer még jól jöhet, nem igaz?
- Melyik várost kérdezed? Ebben a városba egy rohadék vadászot követnek, ble - újabb torokhang, mely arra enged következtetni, hogy őt sem szívlelem nincs ebben semmi. Pont az én fajtámat irtja. Pont ezért annyira mókás, hogy még senki sem jött rá, hogy visszatértem a városba. Vigyorogva, álnokul tekintek a kicsi Leviatánra, noha ez nem neki szól most. - Fricibe Mihály próbálja vezetni a várost, de - legyintek könnyedén. Néha olyan érzésem van, hogyha az arkon múlna az egész város odalenne. Idegesítő, hogy amennyire utálom az embereket, annyira az életükért kell küzdenem. Már csak papci miatt is.
- Jhah a sötétség - sóhajtom letargikusan. - Amennyire szimpi a ribi, annyira a halálát kell kívánnom - hajtom hátra a fejemet, ezúttal síró hangokat hallatva. Lelki szemeim előtt látom, ahogy két oldalról ívesen ömlik könnyem, mint egy rossz mesében.
- Végül is… - van abban valami logika, amit a kicsi kígyóka mesél nekem. Na még én is tanulok valami újat, nem igaz? Vagy csak érdeklődésem vesztem el, főleg amikor elmondja, hogy van már egy ilyen istenség. Nem tetsző grimasz ül ki képemre, miközben egy random könyvet csapok fel.
Nem, eszem ágába sincs beleolvasni, inkább csak nekivágom az ablaknak. Az persze nem törik be. Miért nem?
Ez az egy dolog, most nagyon beette magát két gondolatom közé.
- Akkor hát tisztelegj az új Isten előtt - hajolok meg előtte, egyik kezemet magam mögé téve, a másikkal pedig csuklómmal körözve újra és újra. A rum istensége. - Ki kellene próbálni, hogy mennyitől kapok alkoholmérgezést - filozofálgatok magamba.
- Woodoo - bólintok határozottan. - Az átkoz meg. Az által lehet - olvastam erről New Orleansba, de most hogy van itt egy ilyen forma, mint Hermész, aki taníthatja nekem ezeket. Miért is ne használjam ki? Főleg ha a latint tökéletesen meg tudná tanítani?
- És tettél őrültségeket? Önmagadat megszégyenítő dolgokat!? Minden buli kelléke ám
- vigyorgok álnokul. Dehogy része, de mennyivel jobb. - És ittad már le úgy magad, hogy képszakadásod legyen két nap között? Milyen szép is a teleportáció eme formája. Amikor idegenek ágyába ébredsz és fogalmad sincs arról, hogy mi is történik körülötted - sóhajtom letargikusan. Újra csak. Régi szép idők, most miért nincs is ez meg?
Hát persze egy rohadék pacika miatt, ki beette magát az álmaimba és ki sem akar onnan menni. Újra és újra látom a gyönyörű füsttől terhes alakját, villanü szemeit, karmait. Valódi alakját. Szegénykémet bezárták egy emberi testbe. Ki kell onnan szabadítani. Újabb gúnyos mosoly kúszik ajkamra.
Ki kell hát.
- Fricibe nem állt meg. Kell az áram, a fény, az elektromosság, a sok élelem, ezeket elő kell állítani, ez pedig maga után hordozza hogy a tudománynak is fejlődnie kell - vonom meg a vállam érdektelenül. Igaz nem olyan formában, mint korábban, de azért fejlődik. Valamelyest. Talán ebbe a pusztulásra ítélt városba is.
Valamiért van egy sejtésem, hogy ezt a trükköt nagyon félreérti, de akkor tegyünk rá egy lapáttal.
- Igazi varázslat - csillannak fel szemeim. Honnan is tudhatnám, hogy amúgy percek múlva maga adja meg ennek a trükkre a tudást? Addig is inkább csak azon röhögök magamba, hogy miként fogom a csatornán keresztül elvinni oda.
- Az erő, mivel szembe állok - csillanak fel szemeim. Ezzel mennyivel egyszerűbb lenne minden. És még apcinak is tudnék segíteni a háttérbe. Szóval akkor figyeljünk innentől figyelmesen. Csak ne, és ne kalandozzon el az elméd!
De hát annyira…
NEM!
- Khm… - köszörülöm meg a torkomat. - Vagy épp azért maradok ott. Ugyan már, mi van akkor ha erős? Jelenleg bármit túl tudok élni, és minél nagyobb hatalmat ismerek, annál jobban tudok majd később védekezni ellene - azokat a bizonyos határokat bizony súrolni kell. Nekem pedig felett szándékom.
Ajkam egyre jobban biggyed le, amikor azt ecseteli, hogy mire nincs erőm. Na majd akkor lesz! Persze mondjátok, hogy nem lehet erre erőm, pf. Majd meglátjuk aranyapám!
- Hé! Nem elhanyagolható! - tépem ki a papírt a kezéből, ha még esetleg nála van, ha nem akkor úgy ahogy van belegyűrőm kabátom zsebébe. Még hogy elhanyagolható. Ebbe a világba már semmi sem az, főleg ha ilyen erőkről van szó. Nekem nem is jöhet jól, de papcinak?
Látom, hogy a magnót figyeli, de nem foglalkozom vele. A magam részéről ütemesen dobolok a lábammal a földön. Ujjammal egy polc lapján.
Először még csak vigyorgok, de amikor megemlíti, hogy apa és anya nélkül voltak, szemeim forgatom meg. Mintha más nem. De aztán újra csak vigyorra késztet ez a mihaszna.
- Te tetszel nekem - vigyorgok rá álnokul. Naná, hogy tetszik, tudjátok, hogy milyen nehéz olyan lényt találni, aki nem csak azért öl mert „muszáj” hanem élvezkedik is közbe? Rendben, nem élvezkedik, csak a fini falattok között… - De akkor ez most kannibalizmus? - vonom fel a szemöldökömet. Őszintén érdekel, hogy akkor ez most mi is tulajdonképpen.
Az óvaintéstől csak szemöldökeim reppenek a magasba folyamatosan felvonogatva őket. Ez most kihívás egy keringőre?
De persze értem én, kósza bólintással jelzem, hogy nem fogom megfogadni a tanácsát. Veszélyesen szép az élet. Mégis egyelőre fogjuk magunkat vissza. Később pusztítunk majd.
Vagy most… Megkerülve a leviatánkát, egy dísznek használt baseball ütőt reptetek a kezembe, egyenesen a falról. Az ablak mellett megállva minden erőmet bevetve csapok a koszos üveg irányába és… voálá.
Atomjaira hullik, csilingelve foglalva helyet a földön, ezek a gaz árulók.
- Hahhhh - sóhajtom Megkönnyebbülten. Hogy ez mennyire idegesített, hogy épen van. Naná, hogy tetszik nekem a Káosz. Magam is az vagyok.
- Én értem, hogy víz kell - kezdek bele - de nem ázik el a papír? - vonom fel újra a szemöldököm, de ha nem, hát nem. - Így viszont akkor - könnyeben bejuthathatom a könyvtárba. Vajon ha egy szekrénybe idézem meg… hehehehe.
- Szeretem a nagy fejszéket - vonogatom újra csak a szemöldökömet. - Kyara drágával senki sem packázhat, ezt neki is meg kell tanulnia. Egyelőre még alábecsül, de nem sokáig fog - vigyorgok cinkosan a fiúra. Ő segíthet nekem kissé megfingatni azt a rohadékot. De persze csak kicsikét. Szeretem én azt a tömör gyönyört, aki úgy tudott kényeztetni, ahogy még soha senki. Mégis tudja csak, hogy hol vannak a határok velem szembe. Nem csak egy ribi vagyok… Jah de.
- Pedig milyen vicces lenne, ha kígyóként tudnátok kúszni, mászni az emberek között… Igaz lenne a közmondás, hogy a keblünkön melengetjük a kígyókat - újra csak nevetésbe török ki, miközben figyelem, hogy miként mászik fel a pult tetejére. Én pedig mint egy búgócsiga keringek a boltba. Minden megfogja a figyelmem, de igazából semmi sem.
- Hova tűnt fajtája? - kapom fel hirtelen a fejemet. Ezekről miért nem olvastam soha sem? - S erről miért nem tud senki sem? - bukik ki belőlem a kérdés.
reveal your secrets

Athan


Queens - Page 3 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 12:18 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1459 • Credit:

 
- Ritkán mondok ostobaságokat, persze, előfordul még velem is. Rég nem volt alkalmam olyanokkal beszélnem, akik nem a testvéreim, és akik nem csak azon tudnak keseregni, mennyi minden volt jobb réges-régen. Javíts ki, ha valami már.. elavult azóta – ha egyáltalán figyel ilyesmire, hiszen, mint ahogy azt már kiismerte, a normalitást itt, benne nehezen fogja meglelni. Még azt is lehet, hogy direkt kedveli azt, ha ostobaságokat beszél, vagy olyannyira más az értékrendje, hogy el is fogadja. Az ő korában is voltak bolondok, olyanok, akiket lehet pont a félvérség átka őrjített meg, vagy átok, vagy saját embertársai. Akkor is léteztek, ki csendben élt és halt, kiből gúny tárgya lett és persze voltak, akik riogatták a népet a világuk végével, természetesen, vagy épp ami akkor divatos volt. Lepukkant, szakadt kis senkik, ehhez képest ez a lány elmenne hercegnőnek is. Koránt sincs annyira lerobbanva, mint ahogy annak idején szoktak. Tessék, most ő is nosztalgiázik, de mégse mélyed bele olyannyira, hogy elveszve ne találjon vissza. Csak épp futólag bukkant fel elméjében, miközben a lányt figyeli. Deja vu, emlékképek, egy érzés, vagy épp annyi sem. Mindenki más, és úgy néz ki, nagyon is. Egyre jobban szeret ismét a Földön járni.
- Az biztos. Teljesen védhetetlen, könnyen sebezhető. Akkoriban az ablakok ekkorák ha voltak – mutatja, pontosan mennyire kicsit és nem minden esetben üveggel ellátottak. Fényt hoztak, de védtek is, egy ekkora ablakon, mint ami a boltban fogadja, egy egész hadsereg befért volna, nevetve, lovastól.
- Az ablak mindig törékeny volt, de ha magasan voltak és aprók, nem fért át rajtuk szinte senki. Pár várost láttam csak, idefele jövet, mikor meg-megálltam, de vagy ilyenek vagy rosszabbak. Nem hasonlítható semmihez, ami általam ismert – vonja meg a vállát és ejti is a dolgot. Nem építész ő, hogy ezzel foglalkozzon, úgysincs már olyan, hogy lovas seregek állnak a kapuk alatt, hisz akik támadnak, azoknak mit érnek a falak.. - Mitől vált mészárlássá? Túl unalmasak voltak? - cinkos mosollyal kérdez ismét, mert sejti ő, miért is történtek azok a kellemes dolgok. Ki mivel üti el az idejét, van aki alkoholt szürcsölve, van aki csodálkozva és ezek szerint van, hogy öldökléssel. Érdekes. Lehet ő csinálja rosszul?
- Az erős félvérek igen, akiknek az apja is erős és van mit átadni. Egoistán hangzik, de mi is szerencsések vagyunk, hogy nem holmi emberi rongyot kaptunk annak – fintorog kicsit, hiszen ha egy ember lett volna az apja, már nem élne. Nem, kellett az ő örökléte és nagysága, hogy ők is azok lehessenek, erősek és szívósak, fegyverek, amiknek gondolták a teremtés pillanatában. A lány más, erős, de mégsem az a szint, ami náluk van érvényben. Nem becsüli alá azért, jobb a békesség.
- Vezető? Mit vezet? - sereget, országot, vagy csak bábukat? Ha nincs Isten, akkor egy angyal az? Hmm.. - Jaj nem új dolog ez. Mindig volt valaki az élen. Fáraók, császárok, királyok, egy kutya. Azonban az a városi akárki jobb ha nagyon fényes lesz, ugyanis ez a Sötétség nem riad meg száz lámpástól sem.. - szisszen aprót. Nem ismeri annyira őt, de elég volt megéreznie, és tudta, olyasmi van a közelében, amit alábecsülni egyelő a halállal. Még kicsit az emlékébe is beleborzong, és örül, hogy egyelőre nem kell jobban belegondolnia és más téma adódik.
- A démonok kívánságokat lesnek és teljesítik. Hány imától lett jobb minden? Ugyan már.. persze, hogy ők a jobbak a szemükbe. Leleményesebbek is, mintsem csak hallgassanak – elvégre, ha a démonnak lélek kell, meg kell szereznie azt, akárhogy is. Dolgoznia kell, bizalmat adni, ajándékot, előre persze. Nemigen mehetne ez másképp, és marad is, kivéve, ha nem történik valami másképp.
- Anubis. A holtak őre, de a balzsamozás és a mumifikálásé is. Őt keresed – javítja ki, hogy nem kell kitalálnia, erre is van. Igazából kevés dologra nem tudna nevet, furcsa, hogy így megmaradtak benne ezek a dolgok. Mint valami haszontalan információ, ami akkor bukkan fel, ha épp nagyon fontos dolgoknak kellene jönnie. Rémes.
- A rum istene? Nem, arról mondjuk nem hallottam – rázza meg a fejét, hogy megtalálta azt, amit kitalálhat és az övé lehet. Sikerül ez, ha akarja.
- Ez a mágia, és inkább átok. Mint.. biztos hallottál ilyenről? Haragból valamivé átkozod. Vagy nem? - pislant, majd inkább hagyja egyelőre. Jobban leköti az, mi is az a party. Ahh. Megint olyan valami, amit tud, csak nem így nevezték, vagy nem ezt jelentette. Bah..
- Ó, hogy így! Akkor nekem majdnem minden nap az van? Nem ítélkeznek és nem is szégyellek semmit – nevet fel, hiszen épphogy kijöttek, ki kötne bele és ki szólná meg? Senki sehol, így szabadon ténykedhet, persze, az élvezeti szerek nincsenek nála, ez a repertoár tényleg egy ünnepségre tartozik, esetleg orgiára, vagy nevezzék, ahogy akarják. A party-ról vissza a pusztulásba, a jelenbe. Aprókat bólogat, hogy érti a lényeget, de nem megy a mélyébe bele. Két fél, harc és halál. A lényeg adott.
- Akkor most béke van. Vagy csak hosszú szünet, de ezek szerint igen keményen támadtak a Föld ellen. Nem is kicsit.. megállt az idő, megállt a tudomány. Ha kicsit előbb szabadulunk, láttuk volna! - puffog, bár neki ez a 27 év kicsi, a lánynak meg az élete. Mindig csak a nézőpontok, már kezd unalmassá válni. Próbál úgy gondolkodni, ahogy már illene, lassan és kiélvezve a perceket. Már nem kell pörögnie az időnek, mint a ládában.
- Trükk? Erre kíváncsi vagyok most már, meg az ott tárolt javakra persze. Aztán ha elhencegem a többieknek – gonosz vigyorral mered kicsit maga elé. Lehetnek ők vérszomjasak, ha nincs fogalmuk semmiről sem, és akkor majd ő előre menetel és előveszi azt a tudást, amit semmibe vesznek. Úgy néz ki a lány nem az, tetszik neki. Helyes, helyes.
- Néha pihenned is kell, nem? Nos, ez olyan.. nem tudom hogy hívják manapság, de mint egy jó felderítő. Persze, nevet nem mond, de fajt.. majdhogynem. Inkább az erőt, mivel állsz szemben. Ha emberi, akkor gyengén, ha olyan aki fenyeget téged, tudod, hogy ott inkább ne maradj – figyeli a mohóságot és azt, ahogy a jeleket figyeli. Tetszik neki, szereti, ha felvághat, ó pont ő ne szeretné! De nem botor, hogy mindent csak úgy odaadogasson ingyen, no meg, azért nem mindent tudna használni. Annak idején adott át erőt a boszorkányoknak, azonban erre nem képes, és nem hiszi, hogy a félvér alapverő ereje ilyen fajtájú lenne. Ezt majd átkutatja.
- A jelet csak felrajzolod valahova, azt odaadom. Az ige már más.. Ahhoz kell erő is, nem a telekinézis, amivel bírsz, annál kicsit több. Ha csak így most elolvasod, nem történik semmi, maximum az, hogy feldühödik és kitépi a nyelved – csóválja meg a fejét. - Ohh, gyengébb entitásoknál talán, de nem mindig. Ez magasabb szint, egyelőre elhanyagolható – néz a papírra, majd rá, majd a zajládára. Ismeri a zenét, de az nem ilyen volt. Ettől is elszokott volna? Szomorú.. túlságosan.. Legalább is, nem volt ennyire zajos, tisztább dallamok pihentek a fülében egy-egy mű után.
- Nyolcan, összesen. Anya és apa nélkül. Annak pedig.. véres.. és mégis édes, keserű.. puha és ízletes. A legfinomabb falat az életben – gonosz mosoly terül el ajkain, és még meg is nyalja azokat, mintha még most is érezné azt, amikor beleharapott. Érzi is, de csak mint az emléket, és bármit, bárkit kóstolt, sosem közelítette meg. Anya csak egy van.
- Áhh, értem, értem. Ehhez nekem is idő kell, de mint mondtam.. lehet csak én tudnám használni, vagy valaki még erősebb. A mágia olyan dolog, amely nem kiszámítható és veszélyes. Ha visszaüt.. akkor lehet Pokol és Menny nélkül se kelsz fel többet – inti óva, hogy csak úgy ne essen neki. Érti, mit akar elérni, de ez még jelenleg neki sem menne, főleg nem egy igen sötét erővel szemben.
- A víz nekem kell. Te csak olvasd fel, és várj. Ha gyorsabb akarsz lenni, cseppents egy kis vért a vízbe – ez igazából csak a játék, és mégis irányzék. Az illat, az íz, ami ténylegesen utat mutat. - Ha ott nincs víz, akkor nehezen. És nem egy pohárra gondolok, persze – jó lenne ha ilyen könnyedén menne, de sejti, hogy van abban a könyvtárban buktató. Nem is kevés.
- Nem keveset kérsz, annyi szent. Egy lovas.. Ez egy igen nagy fejsze és igen nagy balta kell hozzá – a papírt letéve ropogtatja ki az ujjait végül, és felül a pultra, amely még egyben van. Onnan tekint le rá, a roncsokra, majd végül ismét a kíváncsi, mohó arcocskára.
- Nem szomorú, ez volt a lényeg, hogy olyanok legyünk külsőre, mint az emberek. Jobban beillünk és veszélyesebb ha elvegyülünk. Felesleges külön alak az erőnek, elbírunk vele így is – legyint egy aprót, mert neki aztán végképp nem kéne egy fura alak. - Apám? Bennem, a testvéreimben és a történelemben. Utolsó volt a fajában, páratlan és csak várt és várt. Amint anyámmal közös nevezőre jutott, ő már nem volt többé – milyen vidám családi mese ez..

reveal your secrets

Kyara Gilberung


Queens - Page 3 Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
216
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 28, 2018 11:26 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


To Athan
The beauty of insane
Könnyedén vonogatom a vállamat. Normális emberek közelében rosszul érzem magam. Feszélyezetten. S amikor hasonlót érzek, szinte éget belülről egy vágy, hogy káoszt hozzak rájuk. Pusztítani kívánok, semmi mást nem tennék velük. Felkavarni az állóvizet, kizökkenteni őket gondolataikból. El kellene gondolkoznom, hogy kinek is vagyok a lánya valójában. Káosznak, vagy Pusztitusznak? Mert nagyon nem mindegy. De hát… apucikával enyelegni is lehet. Bűntől fertőzött lények vagyunk, ahol a korlátok nincsenek.
Persze ez nem igaz. De a káosz és a pusztítás keveredik bennem, kezdek rájönni. Talán mindig is saját magamba kellett volna keresnem a saját apámat. Nem másoknál, de hát… Most már lényegtelen nem igaz? Amíg Pusztítuszért bármit megtennék, addig Káosz az, ki elmémbe ette magát, ki egyszerre vonz és taszít. Kinek karjába egyszerre kéjelegnék és vergődnék is. Az utóbbit csak addig, amíg bosszút nem állok rajta.
Rá fog jönni, hogy nem húzhat ujjat velem. Hiába csak egy félvér vagyok. Megmutatom neki, hogy elmémmel bár nyugodtan játszhat… Apám az egyetlen, kivel nem engedem, hogy cécozzanak. Tudom, hogy a szavakat nem ő mondta nekem, hanem az a senkiházi kis pacika, jaj de…
Ne kalandozzunk el annyira.
- Igazad lehet - vonogatom meg könnyedén vállamat. Igazat adok neki, vannak kiknek normálisakkal is kell társalogni. Csak ne én legyek az. Abból ugyanis káosz és mészárlás lesz. Kissé képes vagyok megőrjíteni a körülöttem lévőket, szerencsémre. Élvezem ennek minden momentumát.
- Ablakrengeteg - felelek neki vigyorogva, látva miként mutogat ezen épületekre. - Biztos kevésbé masszívak, mint a régebbiek. Nem tudom, a két városon kívül kétszer jártam még… háromszor, de valamiért mindig mészárlás lett a vége - teszem kezem csípőre. Először… apám miatt, másodjára… semmi közöm nem volt hozzá, azt egy Gabriel katona intézte el, a harmadik meg… Oh az a kis nephilimke nem messze innen. Kéjesen sóhajtok az emlékekre. - Sose gondoltam volna, hogy egy félvér tudja hordozni apja rangját - vonom meg a vállamat könnyedén. Pusztítás, ennyi csak, mi utamat kíséri. Pont, mint az övét.
- Most is hisznek… Ha másban nem egy valakiben. Egy vezetőbe - vonom meg a vállamat.  - Valamiért égető szükségét érzik annak, hogy higgyenek valamiben. Érthetetlen számomra, de ők tudják - vonom meg újra csak vállamat, hetykén. - Most valami városi vezetőbe hisznek, ki majd fényt jelent számukra a sötétségből… pf… - berregtetem ajkamat. Még hogy egy ember képes legyen harcolni itt mindenféle természetfelettivel. Eszem megáll néha, komolyan. Főleg, ha színpadra lépnek ezek a lények, ki előttem is áll. Lelki szemeim előtt gyönyörködöm mikre lehetnek képesek.
Nem! Rossz Kyara! Az embereknek most segítség kell!
De miééééért?
- Szerintem ezek inkább a démonokat imádták, mint az angyalokat, vagy magát a nagyságos teremtőt - kezemet az utolsó megemlítsénél magasba emelve félköríves mozdulatot teszek. Mintha szivárvány hullana alá. Véres és kegyetlen. - Viszont így, hogy mondod szimpik! Tuti, hogy a homokot imádtam volna! úh, nem is!!!! Mumifikálsának kitaláltam volna egy istenséget! - kész, ennyi volt. Elmém teljesen elkalandozott már magam sem tudom, hogy honnan is kezdtük ezt a beszélgetést, de úgy vélem, hogy lényegtelen is.
Vajon miknek lehetnének még isteneik? Térjünk csak át erre a korra!
- A rumnak! - gondolkozom továbbra is hangosan. A rum az minden, és még annál is több, és… figyelnem kellene. Van egy olyan sanda gyanúm. De hesszusz pempi én mit is kérdeztem tőle!?
Hát nem emlékszel?
Cseszd meg, ha emlékeznék, akkor tudnék… Ezért van, hogy úgy tekintek Hermészre, mint borjú az új kapura…
- Krokodil fej! - sikkantom boldogan, amint rájövök, hogy mire is adta a választ. Na ne nézz ennyire őrültnek, tudod mennyire nehéz odafigyelni a hangokon kívül néha másra is? Csoda, hogy néha nem tudom, hogy kinek mit válaszolok meg hangosan? Vagy meg sem válaszolom? - Zsííír, menő képességeid vannak. Tetszenek - vigyorgok önelégülten. Már csak az a kérdés, hogy ezt miként tudhatnám megszerezni magamnak… Valahogy csak sikerülhet… De ezen gondolkozzunk majd később, ugyanis…
- Nem tudod, hogy mi az!? - kapok ijedten az ő szívéhez. Hogy nem tudhatja ezt. - Hát a világvége party az az, amikor ünnepled, hogy vége a világnak. Ahol az lehetsz, aki valójában vagy, minden mocsokkal és bűnnel együtt. Ahol senki sem ítélkezik feletted, és másnap vagy valóban világvége lesz, de akkor semmit sem bánsz meg, vaaaagy világvége hangulatod lesz. Van ott minden, tánc, zene, drog, alkohol, bujaság, lustaság, irigység, minden, mit a főbűnök képviselnek - sóhajtom ábrándosan. Mily nagyszerű lenne egy ilyet megszervezni. Mily magasztaló! Mennyi ember halálát el lehetne ott játszani büntetlenül? Senkit sem érdekelne, hogy meghalnak, mert képtelenek meghalni.
S ennek a híre még magukhoz a démonokhoz is eljuthatna. Mennyei érzés lehet.
- Elvileg a világ minden részén folytak hacok… A föld két táborra szakadt… kár, hogy nem a másik győzött. Lett volna itt olyan diktatúra - sóhajtom újra csak elhalóan. Miért szabadítják meg a jótól az embereket? Azt hiszik, hogy tudnak szabadságban élni, holott ez nem más, mint csak olcsó illúzió.
- Nem igazán tudom, hogy mi lett végül ezekkel. Biztos valami atombunkerben pihennek, bombákba… Ha jól tudom, Gabi-mami nem használta fel őket az emberek ellen. De ki tudja, hogy mely vidéken mivel pusztított, nem? - vigyorodok, de nem… ez nem lehet most vicces. - Repülőt sem gyártanak, amikről lehetne dobálni őket - ereszkednek meg vállaim enyhén, miközben ábrándjaim szerte foszlanak. Erről most ne… majd évszázadok múlva.
Démon koromba.
- Mint mondtam, elvihetlek a könyvtárba. Van egy trükkje ahogy be lehet jutni. Olyan helyekre is, ahova nem mehetne be senki. Ott aztán mindenféléről találsz könyveket. Régieket, újakat. Történelmieket, ponyvákat, műszakiakat - és itt jön egy újabb luciferális ötlet. Ha a fizika tudását magaménak tudnám teljesen tenni. Ha a részecskéket tudnám irányítani, akkor…
Mily mennyei lehetne!
- Mily sértelem ez! - kapok ezúttal saját szívemhez. Méghogy többet tudok… - Jah, ez igaz - döbbenek rá magam is. De nem szeretem másoknak tudásom mutogatni, még a végén azt hinnék, hogy ép az elmém. Meg amúgy is, hol maradna akkor a meglepetés hatalma!?
Na látjátok…
Ahogy hevesen kezd el írni egy sima felületen - vagy rajzolni, ebből a szögből nem látom - egyre érdekesebbé válik a kicsi leviatánka. Vajon mire készül? Sunnyogva közelítek felé. Mögötte teremve, lábujjhegyre állva lesek át válla fellett.
Hangos füttyöt hallatok a rajz láttán. Ilyet még sehol sem láttam soha. Pedig a legtöbb démonológiai könyvet átbújtam már, amit a két városban találtam.
- Hogy érted ki jár a közelembe? Névről megmondja? Vagy csak fajról? - húzom fel a szemöldökömet. Számítok arra, hogy orrba ver könyökével az előbbi éles hang miatt. Mégsem húzódok el tőle. Legfeljebb véremet törlöm karomba. Mit számít ez nekem?
- Hogy ejtem ki őket? - sóhajtok újra csak, elképedve. Elméket uralni. Nem, nem irányítani. - Nem is kell irányítani, elég ha szórakozni lehet velük. Uh, el lehet ezzel hitetni valakivel, hogy nem is az, akinek gondolja magát? - csapok le a zseniális ötletemre. Mennyire fogom én élvezni ezt a világvége partit!
De nem folytatja, inkább a magnó felé viszi tekintetét.
- Zene - magyarázom türelmesen. Mindjárt szívemet égeti ki azzal, hogy nem tetszik neki. Pedig ez egy igazi klasszikus! - A lehető legjobb, mit valaha alkottak! - érvelek mellette. Persze értem én, hogy ilyen nem volt az ő korában, de attól ez még mennyei és zseniális… vagyis pokoli és zseniális, ami mennyei az nem lehet zseniális, ennyi.
- Guszta. Cukik vagytok, mondd hányan vagytok ti? És milyen volt szívének íze? - lehet követnem kellene példájukat. Megpapizni mami szívét. Nyam-nyam. És még osztozkodnom sem kellene. Azt hiszem etyke vagyok, de ebben már magam sem vagyok biztos. Kivel bújt össze az a luvnya az évtizedek folyamán. Nem is nagyon izgat…
- Túl nagyhatalmú, ennek nem dőlne be. Olyan kell, ami, még ha csak egy pillanatra is, de elgondolkoztatja, hogy akivel szemben áll az nagyhatalmú. Van oka tartani tőle és nem érdemes vele játszani - írom körbe, hogy valójában milyen erőt is keresek. - Nem akarom megölni, ahhoz túl cukkerfalat a drága - mit ne mondjak… álmaimat kísérti a dög. Az a gyönyörű alakja, amit nekem mutatott. Az a hosszúkás alak, fekete füst volt az egész, a szemei pedig…
Torkomat köszörülve figyelek inkább újra Hermészre. Ezek most fontosabbakat. Szemöldököm ráncolva hallgatom, és figyelem, hogy mit is csinál.
- Ez egy papír - veszem el kezéből a cetlit, rajta az igével. - Ha vízbe teszem nem ázik el, mielőtt hívni tudnálak? Uh! ez úgy működik, mint egy idézés!? Mert akkor ezzel bármikor be tudlak vinni a könyvtárba - lelkesülök fel, de valami kimaradt. Még kérdezett valamit.
- Oh, nem kárhoztatás ez - legyintek könnyedén. - Egyszerűen csak egy lovasnak akarom megmutatni, hogy attól mert korcs vagyok még nem packázhat kénye kedve szerint - vigyorgok el. Dehogynem, imádom, ahogy az elmémbe mászott, ahogy bennem volt az elevene… sose éreztem még annyira élőnek magam, mint akkor.
- A Káoszt akarom - vigyorgok magabiztosan, zsebre süllyesztve a cetlit. - A legegyszerűbb módja a renddel lenne, de abba magam is elkárhozok - sóhajtom. De hát… valamit valamiért, nem igaz? Bár ha tudna valami más módszert ajánlani, szívesebben is venném tőle.
- Wow! - képedek el, közelebb hajolva a fickóhoz, szemeit vizslatva. - Ez menő, de akkor csak ennyire vagy képes? Nem tudsz átváltozni, meg semmi? - biggyednek le ajkaim. - Ez szomcsi - teszem még hozzá. A lény megnevezéséhez kissé megrázkódnak vállaim.
- Örök életű? Hol van most? - kapom fel a fejemet. Erről sem hallottam még soha. Mennyi érdekességet rejtenek ezen lények magukba.
reveal your secrets

Athan


Queens - Page 3 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 27, 2018 8:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1458 • Credit:

 
Szeret és kifejezetten büszke arra, hogy sokszor olyasmikre is felfigyel, amit akár rejtegetni is kívánnak előle, azonban ő lecsap rá, rávilágít és még szóba is hozza. Noha a lány épp nem rejtegeti, olyan, mintha egész beszélgetésük alatt meg-megrázta volna az orra előtt óvatosan, de mégis látványosan, hogy nehogy elkerülje a figyelmét. Ha ez volt a cél, ha nem, megtörtént és nem is akarná megváltoztatni. Ki ő ahhoz természetesen, még ha valamivel jóval is erősebb nála, nem akar az elméjébe túrva azon bármit is változtatni. Ó nem. Csak figyeli és tanulmányozza, elvégre megeshet, hogy nem ő az egyetlen, akinek gondot okozhat a bomlott elme. Bizonyos részben még fivérei között is akad, aki ezzel küzd, így úgymond meg is tapasztalhatja azt, milyen is, amikor ilyesmivel áll szemben és kezelnie kell. Az más kérdés, mennyire akarja és mennyire fogja megtenni. Lehet soha, lehet már holnap. Holnap.. annyi mindent tartogat és szinte megrészegíti az, hogy itt az idő ismét olyan mértékben telik, amit még kis odafigyeléssel is tud követni, képes érzékelni, nem egy évezredes hosszra elnyújtott valamit kell átélnie. Az egyik nap biza leül naplemente előtt egy kis roncsra, és végignézte, ahogy a nap a horizont alá bukik, majd megvárta, míg fel is kel, közben a csillagokat tanulmányozta. Most már látni is őket, bár ő úgy hiszi, mindig is látták, fogalma sincs, annak idején milyen szennyezett volt egy város felett az ég, és hogy sokan csak tapétákon és kivetítőn láthatták azt, amit ő élő egyenesben. Csodálatos volt.. na de nem is kalandozik el túlságosan..
- Azt mondod? Néha valóban, ez tény, de valamikor kell olyan is, aki józanul gondolkodik. Kinek mi, de nem is untatlak vele – nem jó mindig az őrület, a szertelenség vagy épp a vad erőszak. Mindegyiknek megvan a maga haszna és szépsége, csak válogatni kell és meglelni a tökéletes időt, amikor azt választja. Ehhez kell érzék, nem vitás, és talán a lány pont ennek van híján, elvégre fiatal még, és bomlott elmével nem lát tisztán, és erre nem is ő fogja megtanítani.
- Nagyon nincs.. nos, szebben is néztek ki akkoriban a városok, nem vitás. Persze, akkor is kő és piszok  jellemezte, de azoknak volt lényegük, nem úgy mint ezeknek – hetyke mozdulattal int körbe, arra, ami körbeveszi őket. - Gondolom most úgy vannak, mint akiket elárultak. Én is ezt érezném. Hiszek bennük egy életen át, és amikor megjelennek, nemhogy áldást nem szórnak, még öldökölni kezdenek. Ezek után én se nagyon kedvelném azt, ami hozzájuk köthető. Se félvér, sem tiszta vérű módon. Szerencsétlenek. Pedig amikor itt hagytuk őket, akkor milyen bőszen imádták őket, a tollas kis barátainkat – csóválja meg a fejét, hogy a nagy hiedelemnek mi lett az ára. Minden jóban van valami rossz, és bennük az volt, hogy azt hitték, ez majd megoldás lesz gondjaikra. Hát, tévedtek. Most itt áll egy romos világ, és nincs semmi, ami könnyebbé tenné és kellemessé.
- Volt is – bólint szavaira – Volt a felkelő napnak, a szélnek, az anyaföldnek, és a halálnak. De még a bujaságnak, a hasban pihenő magzatnak is. Azonban nem jelenti azt, hogy léteztek is valójában, vagy épp ennyien. De ezekre én nem tudok tökéletes választ, sosem voltam hívő, ha érted mire gondolok. Egyszerűen csak azt raktároztam, amit láttam. Lehetséges, hogy lesz valami, amiben hisznek, de szerintem azok után, amik történtek, szerintem az utolsó dolog lesz az, hogy új istenre vágynak – aztán ki tudja. Lehet kitalálnak valamit és onnantól őt imádják, vagy épp felemelnek valaki embert, aki ezt betölti. Sosem lehet tudni előre a halandók lépéseit.
- Sajnos azt nemigazán. Az állati transzformáció adott, csak épp nagyon bonyolult, inkább másokon alkalmaztam, ha megtettem – értük nem volt kár, ha nem tudta visszacsinálni vagy épp nem volt már a közelben. De krokodilfejet.. az sosem tette meg. Inkább kígyópárti, ha értitek.
- Party? Az micsoda? - vonja fel szemöldökét az újdonság hallatán. Biztos valamit jót jelent, mert arca szinte megváltozik, vidámság és eltökéltség sugárzik róla. Tekintetével követi, hogy mi után nyúl és elvesz ő is egyet, azonban csak forgatja ujjai között, semmi több. Nem mond ez sem számára újdonságot, így visszaejti a többi közé. Talán valami furcsa könyv, apró méretben, aminek borítóján arcok szerepelnek betűk helyett. Apró festmények.
- Ó – szinte beleborzong a dologba. Hát mégse primitívek? - Nem tudom amúgy, de ha volt kettő is, akkor nyilvánvalóan hatalmas lehetett. Ajh, ilyenekről lemaradni..! - morgolódik kicsit, ezzel is több átkot szórva a névre, aki miatt ezt most csak most ismerheti meg. - Úgy hangzik, mint egy.. hatalmas meteor amely utána is öl. Vagy.. nem tudom mihez hasonlítani, de elég olyannak hangzik, ami ellen nem lehet védekezni. És mond csak, ezt az atombombát.. már nem dobálják? - vagy csak akkor tették, amikor kellett, mint egy nagy erő, amit segítségül hívtak. Mindenképp találnia kell valamit ezekről, a bombákról, és mindenről, ami csak létezett a világban. Egyszerűen muszáj!
- Onnantól. Nos, akkor legalább már tudom, hogy ha kezembe akad egy könyv, akkor melyik fejezet az, amitől számomra értékelhető. Majd elmondatnád, hol tárolnak igazi könyveket. Nekem nem számít, ha régiek és nem adnak ki újakat, ami eddig megjelent, elég is. Utána pedig.. majd meglátjuk. Ha az emberek nem is olvasnak, én még biztosan – sokszor kötötte le magát a kötetekkel, bár akkoriban nem is volt lépten-nyomon nyomtatott holmi a világban. Kincsnek számított, őrizték őket és nehezen lehetett elérni, de tudta hogy kell. És ez volt a szép benne, most pedig a bőség zavara.. talán kicsit tényleg unalmassá teszi. De majd meglátja, ha odaér.
- Talán többet tudsz, mint amennyit mutatsz, kész meglepetés vagy – hízeleg neki, mintha el akarna érni valamit, de lehet ez csak szórakozás, semmi több. Ennyi is épp elég. Talán el is ereszti a füle mellett a dolgot, és lehet ennek is szánta, szélben szálló szavaknak.
- Köszönöm – kapja el végül az íróeszközöket, sík felületet kutat, és írni kezd. Ha meglesi, olyan jeleket és betűket láthat, amiket sosem. Nem akar nagyzolni, gyöngybetűi olyanok, mintha festené őket,  tökéletesen tükrözi, mennyire nem emberi. Egy ideig csak csendben vázol, majd végül felpillant rá.
- Nos, ha ezt vérrel írod, elűz bárkit és bármit, ami a közeledbe kerül, azonban.. ha csupán simán felfested, arra figyelmeztet, ki jár a közeledben – mutat a jelre. - Ez itt pedig, egy apróbb kis ige. Egy időre uralni tudod az elméket, emberit jobban, a démoni már más tészta, oda kell az az erő, amely megkívánja. Lehet sikerül, de inkább nem. Játéknak tökéletes, de nem uralkodni fogsz. Ja és, tudni kell kiejteni – vigyorodik el, miközben a muzsikáló doboz felé pillant. A dallamok zajosak, hangosak érzékeny fülének, ezért egy intéssel némítja el. - Mi ez a zaj.. - az ő zenei ízlése.. maradjunk annyiban, hogy a gregorián még akkor gyerekcipőben járt.
- Szóval, anyák.. Az enyém arra használt minket, hogy elintézzük, aki neki nem tetszett. Aztán, hogy megháláljuk, felfaltuk őt, szívét megosztottuk egymással – vigyorodik el sötéten, mert egy percig sem sajnálja, vagy épp szégyelli ezt. Ó nem-nem! A felsorolásra bólint, és a már néma dobozra mered. Micsoda találmányok.. neki egy egyszerű égő is az, bizony, hát még ha ezeket láthatná mind élőben, fénykorában. De nem akar eltérni a tárgytól, nem a berendezések fontosok. Már nem. Mindent szép sorjában, neki így romosan is túl sok egyelőre az információ.
- Meglehet. Az előbbi módszerrel nem persze, de megeshet – csak meg kell találni a tökéletes fegyvert. Nem lehetetlen de nem is egyszerű, elvégre azért sötét és gonosz lények, hogy nehezen bánhassanak el velük no meg.. ők félemlítsenek meg másokat. De mindent szépen a maga idejében.
- Ez beletelik egy időbe. Sok idő esett ki, és a tudásom is megkopott. Ne aggódj, te nem fogsz engem megtalálni, azonban én igen, ha úgy akarod. És akkor nem gondolod azt, hogy hazudtam. Miért akarsz bárkit erre ítélni? És attól függ.. pontosan kit. Tudni kell milyen erő állna veled szemben – lehet egy angyal de lehet akár a legerősebb démon is. Mind más és más, egyik sem egyszerű neki, azonban mértékük jelentősen változik. A papírra pillant, és ismét firkál, immáron viszont ezt le is tépi. Könnyít neki, alá írja, hogy angol ajkával hogyan is kell ezt pontosan kiejteni. Vagy épp úgy, hogy ne okozzon katasztrófát.
- Ha vágysz a társaságomra de nem vagyok erre, állj egy olyan helyre, ahol sok víz van. Elég egy kisebb tó, vagy épp egy kád. Akkor mond el ezen szavakat, és jönni fogok – nyújtja át a cetlit, amivel ezután azt kezd, amit akar.
- Nem, nekem történetesen nemigen. Inkább csak arra hasonlít, ha úgy akarom. De testvéreim valamelyikének igen, valakinek méregfogai, nekem pedig... - hunyja le a szemeit és mikor ismét rátekint, a kígyók vészjóslóan izzó, szűk íriszei pillantanak rá, feltartott karján pedig pikkelyek árnyéka pihen. Nem igazi, mint mondjuk Rubennek, de illúziónak tökéletes. - És inkább kígyó, mint sárkány. Az utolsó leviatán a tenger mélyén, amikből mi lettünk. Csodálatos mese egy örök életű szörnyről.

reveal your secrets

Kyara Gilberung


Queens - Page 3 Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
216
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 24, 2018 4:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


To Athan
The beauty of insane
Bókjára, mit ha nem is ennek szánt, szélesen vigyorodok el. Mintha valóban büszke lennék arra, hogy mások is észreveszik eme kitűnő adottságomat. Miért is ne vennék észre? Egyszerűen csodaszép az egész. Így áll össze a kép igazán. Minél többször nézed, minél több darabba, aztán pedig egyszerre. A részletek. Ez a lényege az egésznek. Az egész világban, a részletek. Apró kis repedések a pajzson. Miért keletkeztek? Hogyan!? Ez az, mire a válaszokat keressük, még ha valóban nem is tudunk róla. A részletek. Mindig ebben rejlik minden.
Sokan nem látnak az egészen túl, vagy képtelenek még azt is látni. S azt is, hogy mit rejt valóban a bomlott elmém. Erre nem is kell választ adnia senkinek, elég ha azok tudják, akiknek kell. Vagy kinek tudnia kell, az tudja is? Hogy is van ez?
- A normálisak uncsik - eresztem le enyhén vállamat. De tényleg. Viselkedj helyesen, egyél rendesen. Járj normálisan. Ne röfögj nevetés közbe. De hát ha egyszer úgy jön!? Vagy ne röhögj hangosan, élesen.
Ne légy félvér.
Pf, mintha az ember változtathatna természetén. Jah, hogy képes, csak engem ez nem hat meg? Vállamat könnyedén megrázom saját gondolataimra.
- Ha megfigyeled most sincs nagyon más idő. Persze „fény” derült mindenre - macska körmözök a megfelelő helyen. Ne legyenek neki sem kétségei afelől, hogy mily világba is csöppent. - Most már egyszerűen csak nem hisznek. Vagy ha igen, azt hiszik tudják az igazat. Vannak angyalok, és démonok. Ezek nászai az emberekkel - itt újra csak fintorba fordul arcom. Hiába vagyok egy közülük, magamat is képes lennék leköpni. Vajon a nyálamat tudom irányítani?
Tikk-takk kislány.
- De úgy tudtam, hogy rengeteg istenük volt - vakarom meg államat. Melyik könyvben olvastam is ezt? Számít már? A lényeg, hogy tudatom egyik részében ezt eltároltam magam sem értem miért. - A fő istenek mindenhol megmaradtak, de emellett ezernyi más is létezett. Minden falunál más és más. Vajon hogy megszűnt a kommunikáció itt is ez lesz majd? - nyílnak el szemeim hirtelen. Milyen lenne már egy halandóval megetetni, hogy isten vagyok! Ez… - Luciferális ötlet! - ugrándozok párat.
- Te is tudsz krokodilfejet varázsolni magadnak? - vigyorodok érdeklődve. Tényleg érdekel, hogy miket tudnak ezek a lények. Ugyan már, hiszen ez egy új faj!
Addig kell kihasználni őket, amíg lehet. Ne nézzetek már így. Ti is ezt csinálnátok, én legalább bevallom.
Hallgassatok hangok! Ez lesz a helyes út. Úgyis alkalmazkodnia kell a világhoz. Egy bomlott elme az őrült világban igenis normálisnak számít!
Áh, nem is érdekeltek, nem hallgatok rátok. Undok hangok.
Félrehajtott fejjel figyelem miként válogat a kazetták között. Tényleg! De rég hallgattam már őket. Mily buli lenne már egy ilyen bulit adni!
- Egy világvége partyt! - sóhajtom elhalóan. Újabb Luciferális ötlet. Mi kellene rá? Mi, mi, mi… Jaj nem is tudom magam sem.
Egy terv kezd el formálódni elmémbe, ahogy meglátom miként dob el egy kazettát.
- Hé! - kiáltok a kazetta után inkább. Ki érdeklődve bukik fel Hermész mellett a pultnál és kukucskál rám. - Téged mióta kereslek már! Guns n roses! - szinte már csillogó szemekkel figyelem. A primitívségen elgondolkozom. Mennyire is azok vagyunk.
- Ami azt illeti. Találtak fel ilyen fegyvert. Tudod, volt két világháború is, fene sem érti miért így hívták - vonogatom meg a vállamat. - No az elsőben felfedezték az atombombát. Meg kellene tanulni, miként lehet az atomokat irányítani.. Na mindegy. A bomba nem csak pusztított, de sugárzással ölte az embereket is. Ha ledobták egy helyre, ott biztos, hogy évtizedekre megszűnt mindenféle élet. Emberi, állati és természeti. Mi ez, ha nem elég pusztítás? Ha nem csapnak le az angyalok mára már az emberek magukat pusztították volna el. Ok mindig volt, mindig is lesz - csak ujjal kell mutogatni a másikra. Esendő az ember és gyáva féreg. Nem merik vállalni saját hibáikat, másikra mutogatnak. Kincseket akarnak megszerezni maguknak, melyekből pénzt csinálnak. Háborút robbantanak ki ott, ahol béke van, csak mert saját érdekeik úgy kívánja. - Sok mindenről lemaradt. A középkorban primitív volt a nép. Jött egy nagy forradalom az iparban. Azt hiszem. Onnantól… De - tekintetem egy történelemkönyvnek csúfolt valamire réved. Igazából fegyverekről szól. Honnan hová fejlődött a fegyverkezés, mindaddig, amíg az angyali káosz el nem érte a Földet. Könnyed mozdulattal dobom felé.
Figyelem, ahogy kutatja a könyveket.
- Akár - vonogatja meg. - Egy idő után az ember már csak a képeket nézegette, nem olvasott. Vagyis azok alapján, amiket találni lehet egy elhagyatott könyvesboltba. A háború kirobbanása óta nem sűrűn adtak ki könyveket. Kinek? És minek? - úgy döntöttem, hogy a vállvonogatással nem hagyok fel. Vicces és… mást nem is nagyon tudok.
De azért értékelem, hogy kell neki a tudásom. Még ha… nem is teljesen igaz minden, amit mondok neki. Ezt nem is kell tudnia. Vigyorogva figyelem, főleg ahogy maga ejti ki a cuki szókat.
- Pedig bizony. Megholt. Eltűnt. Felütötte fejét, a… a… jaj valami nemzeti hülyeség - vonom össze a szemöldököm, majd értetlenül tekintek a kicsi leviatánkára. - Mégis honnan tudom én ezeket? - tegyük azon túl magamat, hogy amit egyszer elolvasok, általában megmarad a fejembe. De miért? Ezeket… Mégis honnan húzom elő? Soha nem beszéltem még ezekről. Senkinek. S amúgy is csak átfutottam őket. No, az unalmas órákba töltött olvasás, még hasznosnak is bizonyul. Most.
- Jah, kicsinálták. Fogtak egy kést és felnyársalták az egészet. Majd felakasztották és szurkos hordóba tették. Ezt felégették és legurították a hegyről - fejezem ki, hogy mennyire is holt nyelv ez. Szemének csillogása félelmet is kelthetne bennem, ha… tartanék tőle. Kérdésére lustán tekintek körbe.
Kényelmesen sétálok a pult mögé. Először is a kazettát beleteszem egy magnóba, majd bekapcsolva, engedem, hogy betöltse a zene a teret. Aztán előhúzok egy nagy, sárga papírokkal teli noteszt és egy ceruzát. Ezt is könnyedén dobom felé. Senki se aggódjon, tökéletesen kézbesítem, egyenesen a mancsaiba. Erre is való a képességem.
Persze csak akkor, ha eddigre nem talál semmit. Fejemet a ritmusra rázva sétálok mégis vissza hozzá. Kezdi érdeklődésemet felkelteni a pici leviatánka. Pontos csapdák. Ez… Ez… egyenesen mennyei is lehetne.
Inkább pokoli.
Anyám tiszteletére eltorzul az arcom.
- A tied is bedobott egy diliházba, hogy kisüsssék az agyad? Uh! - csillognak fel szemeim, megvilágosodva. - Ami azt illeti, ezt tényleg köszönömneki. Enélkül semmit sem éltem volna túl - kivételesen hangomba semmi gúny nincs. A magam részéről tökéletesen jól érzem magam így, ahogy vagyok. Nem akarok más lenni, főként nem normális. Nekem tetszik a bomlott elmém.
- Rádió, amiből ilyen zene szólt, mint ez. Villany, ami fényt ad a gyertya helyett. Mikró, az ami az ételt melegítette, gyorsan. Percek alatt. Egy komplett vacsora kész volt akár 5 perc alatt is. Hasznos cucc - biztosítom róla, noha ezek nem olyan dolgok, melyekre később ne jönne rá. De nekem kellenek azok az információk ami a fejébe vannak.
A feszültség kezd egyre felhágni kettőnk között. Ajkamra pimasz mosoly ül ki. Mi az, ami valóban érdekel? Gyermeteg erők, ezek nem kellenek. De, kellenének, de nem most. Most sokkal jobban érdekel.
- Tudod, hogy miként lehet megfélemlíteni egy nagy hatalmú démont? - vigyorodok el. Akkor is elérem, hogy féljen tőlem. Tartson, ha csak egy másodpercre is. Ennyit akarok csak. Ezért pedig lényegében bármit megtennék. Eltökélt vagyok és mániákus. Rossz lánnyal húzott ujjat a káosz, noha szívem csücskévé is vált emiatt. De a bosszú. Ó, az édes bosszú. - Tanítsd meg, hogyan tudnám a sarokba szorítani, hogy rettegje egy egyszerű lény erejét. S bármilyen tudást megadok ezért cserébe - vigyorodok. Mindenre, mi kíváncsi, őszintén elmondom neki. A magam őszintéjén, azért ne rohanjuk előre. Figyelem a vezetékek mily szikrákat szórnak. De most még ezzel sem foglalkozok. Az ég dörgésére enyhén megremegnek pilláim, mégis kékes íriszeimet az övébe fúrom.
- Várj, mit mondtál? Pikkelyes bőröd van? Te egy kibabaszott sárkány vagy? - lehelem elhalóan. Azt hiszem ezeket a lényeket már most szeretni fogom. Az eső hangja sem zavar. Kezdem megszokni, hogy életem fontos pontjain szakad. Az ég ontja áldását rám. Még hogy átkozott faj vagyok, mi?
reveal your secrets

Athan


Queens - Page 3 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 21, 2018 11:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1293 • Credit:

 
Apró örömök az életben, még ha amúgy semmit sem jelentenek. Úgy néz ki, kezdenek végre egy nyelvet beszélni, és nem csak mondani a dolgokat a nagyvilágba, mintha az eddigi katyvasz kezdene alakot ölteni, és kirajzolódni mindkettőjük előtt. Oké, persze ebben az is szerepet játszik, hogy Athan agya mint a szivacs, és mindent gyorsan feldolgoz, azonban ennyi évszázadot még neki is igen dolgos és nehézkes összegereblyézni és rendezni a sorokat, mégis, ahogy kezdi megszokni a lány nyelvezetét, stílusát, már nem tekint rá úgy, mint valami fura lényre. Oké, van gondja, nem is kicsi, és kissé idegesítő is, arról nem beszélve, hogy ha ténylegesen tudná, mi igaz és mi nem, akkor igencsak mérges lenne, azonban így is egyre szórakoztatóbb az egész. Ahogy egyre kevesebbet kell fejtegetnie, a sorok megnyílnak, és kivilágosodik a kép. Mintha egy régi műsort akarna visszanézni, csak épp előbb dekódolnia kell. Ideje van ugyan, de mégsem akar leragadni végleg itt, mellette.
- Finoman fogalmazva kissé bomlott az elméd, de keress olyat, aki teljesen normális. Nem számít – legyint egyet, hogy felőle aztán még a szája is habozhat, nem vált ki belőle semmit sem, ahhoz több kell, érdekesebb, veszélyesebb. Miután kiszabadult, és rég pihent erők öntötték el, kicsit átvéve az irányítást, érezte az élő közeg közelében, hogy sok kavarcos, már-már teljesen elborult lélek bolyong a világban, akik így vagy úgy, de megtörtek az új rend és persze a katasztrófák sora alatt. A nyugodtság szinte ritka kincs, minden feszült és pattog, mintha minden percben azt várnák, mikor csap le valami rossz. Persze, érthető, hiszen egy ekkora mértékű pusztítás után kinek lenne kedve vidámnak lenni, ki tudna úgy elaludni, hogy minden rendben. Ez úgy néz ki, a mai élet rendje, amely körülöleli, és amelyben teljesen idegen, ahogy ő nyugodt léptekkel rója az egykoron népes utakat és úgy csinál, mint valami turista, semmi sem zökkenti ki. Már-már rikít róla minden, és lehet kicsit színészkednie kellene, hogy ne legyen egyenes célpont, hiszen tudott, hogy imádja eljátszani, hogy ő nem az, ami. A bizalomba férkőzni, elhitetni, hogy minden nyugodt. Valamelyest. Sok helyzetben, főképp halandók között, ritkábban nyitott a nyers erővel.
- Akkoriban nem volt más, még éppen hogy alakult a civilizáció. Amire nem találtak magyarázatot, azt annak hittek. Nem volt az annyira vészesen sok, gyakran cserélték, ha azt nézzük hogy nevek sok-sok évtized nem olyan sok idő – na igen, akinek az öröklét az ajándéka, annak pár dinasztia meg se kottyan, úgymond elillan mellette. Nem kellett félnie azoktól, amik akkoriban kínozták és igen hamar elvitték a halandókat, így nemigen rimánkodott istenekhez, vagy épp szobrokhoz, a szeme viszont mindig nyitva volt, mindent megfigyelt. Mert ő mindig is ilyen volt.
- Volt benne haszon. A kőfaragóknak munka, a rajzmestereknek munka, a fáraónak megannyi előny. Ó, haszon mindig volt az elnyomásban – mindig nyert valaki valamin, és azok a kisemberek szenvedték meg igazán, akik teljes erejükkel imádták ezeket az isteneket. - Mármint úgy érted, krokodilfejű meg mindenkinézetű? Ahh.. az csak olcsó trükk. Sokszor leginkább démonok játszadoztak, talán maga az igazi Isten, az angyalok. Nem ástam bele magam jobban, de nem láttam ilyen lényeket – aztán, ki tudja, mennyire volt az igaz. Lehet még a fivérei közül is sokan ezzel szórakoztak, semmi nincs kizárva. Noha elméje nem hétköznapi, vannak olyan dolgok, pillanatok, amiket nehezen idéz fel, elvégre nem egy hatalmas könyvtár, ahol betűrendbe állnak a dolgok, és persze a rabság is igencsak megnyirbálta ennek hatékonyságát. Előtérbe helyezett dolgokat, sokat elásott, időbe telne vagy veszett feladat lenne ilyenek után kutatnia. Nem is fontos, nem látja azt rajta, hogy élete múlik azon, megtudja-e erről az igazat, vagy sem. Inkább saját tudáshiánya foglalkoztatja, pillantgat körbe, találgat, kiszínezi a valóságot, ahogy ő tudná elképzelni, a másik szavai hallatán. Aztán felsóhajt, hisz nem tudja. Nem a legszebb válasz, amit hallott, de fiatal évei magyarázzák ezt. Hogy is mehetett ki a fejéből? Válogat valamit, de nem köti le a kazetták sorozata, pedig fogalma sincs, mégis mik lehetnek azok, de unalmasnak tűnnek.
- Az természetes, én inkább a működésére voltam kíváncsi, hogy mehetett itt.. minden. Persze, hogy pusztítanak, mert nem értik meg, de ekkora mértékben nem lettek volna sosem képesek, hacsak nem valami olyan fegyvert húztak volna elő, amely képes rá. De.. ahhoz túl primitívek – még ha közben olyan találmányaik is voltak, amiktől ő is csak pislogna, ha működne és nem csak annak roncsát látná.
- Képes albumok? - emeli meg a fejét, és forog. Arra a pontra kutat, ahonnan a könyvet vette el, és oda is lép, hogy kutasson. Arcok néznek vissza rá mosolyogva a megbarnult lapokról, majd lejjebb érve találja meg azt, amin városok neve szerepel és emeli fel azokat. - Erre gondoltál? - mutatja neki az útikalauzt, vagyis a hármat, amit összeszedett. Nem vaskos füzetek, de beléjük lapoz, és megbámulja a városok képeit. Kirázza kissé a hideg, a szöveget átfutja, de ez nem épp az, amit keres. Adatok, látnivalók, térképek. Jó lesz későbbre, így összetekeri, és elrejti kabátja belső zsebébe.
- Érdekel a te tudásod, továbbra is – nem érdekli a sértődés sem, amit az egész után levág. Had tegye, ideje van rá, őt meg.. nem érdekli. A rombolás után, a fájdalom elülte végén egyszerűen támaszkodik a falnak, és csendben hallgat, azt mutatva, képes ő erre is, és ha ezt várja, itt van. Lépjen. Ha az őrület annyira nem kergeti, akkor meglátja, és talán el is fogadja. Aztán meg majd.. kiderül.
- Naivan cuki? Ezt meg se hallottam – csóválja meg a fejét. Cuki. Aranyos, édes. Persze, majd pont ő. Szinte hallja, ahogy Ruben vagy épp másik testvére betegre röhögi magát. Jobb, hogy senki sincs itt.
- Ohh! Holt.. egyház. Nahát, nahát, azt hittem ennyi ember között elfér egy ilyen nyelv is – mereng el kicsit. Hogy ez most átok vagy áldás? Ajkain széles mosoly jelenik meg, elégedett mosoly, mi több, szinte örömteli. Szomorú persze, hogy nem ápolja senki, azonban így kevés a konkurencia, ha lehet így nevezni.
- Hát, mindenki azért nem. Ez egy hasznos információ, köszönöm. Én nem csak vélhetően van igazam, tudom pontosan. Én, mint említettem, tökéletesen értem – löki el magát a faltól, és keresgél. - Mivel lehet írni manapság? - fordul felé, mert nemigen igazodik ki, sőt, azt se tudja, mit keressen, fekete vérével pedig jobb, ha nem játszadozik, egyelőre nem akar semmit elszabadítani. - Nem olyan szentek azok, hogy érintéssel ártsanak – matat tovább, és papírt talál, valaminek egykori sima, barna csomagolását simítja ki, mivel a füzetek, amik a bolt sarkában álló részlegen pihennek, nemigen mondanak számára semmit.
- Lenézed? Pedig annak köszönheted az erőd. Tiszteld őt, én is azt tettem anyámmal. Mai napig bennem él – cinkos vigyor terül szét arcán, és a papírral lép oda vissza mellé, és egyelőre leereszti papírt tartó kezét, és kissé oldalra billenti fejét, miközben figyeli. Ravasz.. nagyon ravasz..
- Lehet róla szó, természetesen – biccent egyet, hiszen a fizetség itt nem érmék harmadát fogja jelenteni, ó, nagyon nem. Óvatos, nem fog ész nélkül mindenbe belemenni, ebben biztos lehet, és lesz is.
- Bizonyos mértékben, igen. Egy csere. De nem az ilyen gyermeteg viccekre, mint az áram. Mellesleg fogalmam sincs, miket soroltál fel, mindegy is.. - rázza meg a fejét. Mikró, oké, valami apró dolog, nagyon apró. Tévé? Jó, jobb ha leáll, egyelőre, ő kevesebbet játszadozik, vagy épp viccel. A viccreléje kicsit ki van égve, és nem az előbbi elektromos sokktól.
- Mutassam meg? Sajnos nekem nincs pikkelyes bőröm, hogy lásd. De mégis mit? Rengessek földet, romboljam le ezt a helyet, vagy esetleg másra vágysz? Nem, ez kívánság kérés, érdekel, mi az, amivel meg tudnálak győzni, úgy, igazán – érezheti közben persze, hogy szinte megszorongatja az erő, ami árad belőle. A vezeték, amely kiégett, szikrát szór ismét, de nem tesz semmiben sem kárt, odakint pedig elered az eső, de ez talán nem is az ő műve. Kíváncsi, mégis mit várna tőle, és ha íróeszközt is kap, lehet mutat valamit, ami tényleg meggyőzi.

reveal your secrets

Kyara Gilberung


Queens - Page 3 Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
216
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 03, 2018 7:50 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


To Athan
The beauty of insane
Heuréka! Érti! Tudja! Legalább is felfogta, hogy mit akartam mondani, ez pedig már fél siker. Mit fél siker, egyenesen örvendetes hírnek örvend. Örömömben akár még ujjonganék is, tapsikolnék és ugrálnék. Ha eltöltene örömmel, a valóságban azonban sok minden eltölt, de az érzések azok, melyek messzire kerülnek engem. Nem is foglalkoztat ez, semmi értelmük nincsen. A csoda az az, hogy tökéletesen meg tudom játszani, hogyha örülök valaminek, vagy épp nem. Még ha ezt egy picit őrült módon is teszem meg, de legyen ez a védjegyem. Mindenkinek kell egy ilyen.
Inkább mondjátok meg, hogy hol lehet ezt levédetni? Valamit, valahol, valaki magyarázott ezzel kapcsolatban. De ki volt és miért?
- Na épp ezért volt. Én, őrült vagyok - mutatok magamra, teljesen beismerve, hogy nincs ki mind a négy kerekem. Ez az igazi őrültség nem igaz? Amikor ezt képes vagy beismerni, de mégsem zavar. Sőt mi több, ezt kell kiaknázni ebben. Pontosan tudom, hogy mit miért csinálok, vagy épp nem tudom. Nem hinném, hogy kétszer megtettem volna már ugyanazt, vagy hogy cselekedeteim logikusak lennének.
Mondjuk úgy, hogy azt csinálok és úgy, ahogy ahhoz épp kedvem van, fittyet hányva minden következménynek.
- De, hogy ezernyi istent imádjak, melyek ilyen nevetségesen is néztek ki? - vonom össze szemöldökömet, halkan elnevetve magam. - Sok mindenre képes vagyok, de ó… talán ha látnék benne hasznot. DE mondd csak… Ezek tényleg léteztek? - ráncolom össze orrom lépteke mellett a bőrt. Hisz ezt nem lehet tudni, ugyanis a kicsi leviatánok létezéséről sem tudtam eddig, ez alapján… Vajon a vasorrú bába s létezik?
Beszélgetésünk fonala azonban hamar áttér a földrajzra - ha már a biológiát és a történelmet lezártuk. Lassan tényleg úgy érzem magam, mint egy kis tanár. Talán fizetséget kellene kérnem érte, nem igaz? Habár még azt sem tudom, hogy mit tud, ennek fényében még nem kérek. Hiszen… ki tudja, hogy mire képes. Apróságokat nem fogok tőle. Főleg ha bebizonyosodik, hogy ennél többet is adhatna nekem.
- Nem tudom - vonogatom meg a vállamat, egy újabb szemetet véve a kezemben, és a hátam mögé dobva. Nem zavartat a gondolat, hogy épp egy falnak repül, ahol hatalmas elemek zuhannak a föld irányába. Egykorvolt televízió hatalmas doboza meginog egy polc tetején. Van még értelmük vajon ezeknek?
Uh, kazetták! Mohón forgatva őket, felfedezek néhány általam ismeretlen zenekart. Pfúj, hogy néz ki ez az Alice Cooper? Mondjuk… cuki a sérója.
De nem ez a lényeg! Mi is!?
Lucifer borogass!
The Razors Edge! Még a világpusztulás előtt jött ki, alig maradt belőle pár példány!
Izé…
- Már az egész pusztulás után születtem. Fogalmam sincs, hogy milyen volt fénykorában. Gondolom tele volt emberekkel - ráncolom össze arcomat, fintorba. Ez a gondolat nem tetszik. - Ők pedig hajlamosak arra, hogy elpusztítsanak maguk körül mindet - vonogatom meg a vállam megtámaszkodva egy polc lapján, figyelve a kicsi leviatánt. - Vannak képes albumok, azokból többet megtudhatsz. Ám ha a pusztulás utáni állapotok érdekelnek, azokból pontos leírásokat tudok adni - hisz én már ebben nőttem fel. Nem láthattam meg a napvilágot a régi világban - de ez egy percig sem zavar, sőt mi több. Még kedvteléssel is tölt el.
De aztán történik valami, amely az egész kapcsolatunkat megbélyegzi és ha ez nem lenne elég!
Az álnok! Nem tetszik ez neki! Nem tetszik neki! NEM! tetszik! neki!
Az alávaló bitang! Én itt a lelketlen lelkem kiteszem neki, mindent megteszek azért, hogy a lehető legtöbb dolgot megtudjon erről a vilgából és így hálálja meg!? Pedig az a show is része a műsornak!  A tudásnak! Hogy lehet… ilyen… ilyen… ilyen… begyöpösödött?
- Soha - húzom fel pisze orromat, úgy hogy fejem emelem fel. Félig lehunyt szemem mögül tekintek rá az alávalóra. És még folytatja is! Hogy lehet ennyire… ennyire… ennyire…
Mégis hogy lehetne azt befejezni, ami lényegében az egész életed? Mi lenne más az enyém, ha nem örökös színjáték. Sokszor már azt sem tudom, hogy ki is vagyok én - nem mintha annyira zavarna. Ez mind én vagyok. Az összes színjátékban ott vagyok én, de hogy melyikben melyik részem? Az maradjon meg az örökkévalóság titkának.
Az elfoglaltságra hetykén rántom meg a vállamat. Annyira nem érdekel nagyfater, jó helyen van, ahol van. Ha igazak a pletykák, akkor számos embernő alatt… vagy felett. Hányhatnékom van.
- Fejlődött? - vonom fel kérdőn szemöldököm, tekintetem őszinte hitetlenkesről árulkodik. - Annyira naivan cuki vagy, hogy legszívesebben egy nyárson sütnélek meg, aztán megzabálnám ropogósra égett bőröcskédet - felelem őszintén számára. Ebben most tényleg semmi színjáték - annyira - nincs, mint máskor. De hát… Hogy lehet ennyire… édes. Torkomat megköszörülve újra csak vigyorogva tekintek rá. - Na hát, kicsi leviatán, az az igazság, hogy a latin nem hogy fejlődött volna, de már a születésem előtti időkben is holt nyelvnek hívták. Elfelejtették, legfeljebb az egyház az, mely megtartotta - vakarom meg orrom tövét, ebben sem vagyok teljesen biztos - Aki ma azt akar tanulni, az… - visszagondolok saját módszereimre, aztán csak a fejemet rázom meg - Nem tud. Egy-két csapdáról van leírás, illusztráció, hogy pontosan mit hogyan kell megrajzolni, pontosan hova mit kell írni, de hogy miért? Vélhetőleg igazad van, lehetnek erősebb pecsétek, ha az ember játszana a szavakkal, de azt a nyelvet… mindenki elfelejtette - fejtem ki kissé hosszabban és komolyabban. Ne nézz így, ez a téma még érdekel is engem. Hiszen ha igaz az a feltevés, melyekre évekkel ezelőtt jöttem rá, akkor hatalmas kincs lehet az, ki beszéli még ezt… és mondjuk nem angyal és nem is olyan démon, kivel már szóba sem állok.
Észben kell tartanom, hogy értékes a tudása.
- Dicsekedett - szörnyülködök tovább. Hiszen ez már… Komolyan, még ha Hermésznek igaza is van, akkor is ez az egész undorító. Hogy… - Hogy nem ég szénné aki egy szent teremtményhez ér hozzá? - szörnyülködök tovább. Nem, ezt akkor sem fogom megérteni, nem érdekel, hogy mennyire magyarázza, hogy ez csak a munkája volt. A cuki pofim emlegetésére mégis felengedek, galád mosoly kúszik grimaszolt arcom helyére. Jó, tudja, hogy miként kell lekenyerezni.
De aztán jön az újabb tőr a szívembe. Ennyi volt a mosolyom.
- Igen - mímelek sírást, ajkaim legörbülnek, szemem is becsukom hozzá, vállaim megeresztem. A pokolban esküvő. Remélem, hogy az egész hely felrobban a picsába utána. Ez már mindennek a teteje. - Nem csoda, hogy jön a végítélet - húzom el a számat, de hopsz!
Ez tetszik nekem, akkor vigyorogjunk ennek örömére.
Trolololo.
- Az egyetlen dolog amiért lenézem az apámat - öklendezek egyet. Persze értem én, hogy a démonoknak is vannak olykor szükségleteik, de ami sok az… sok és… pfúj! Nem, inkább nem gondolok bele. Habár azt sem tudom, hogy miként tudta a frigid anyámat megdugni, de ez már más téma. Ahogy apám is. Inkább elengedem egy könnyed legyintéssel.
De persze, hogy ez a sértett színjáték sem tetszik neki! Az alávaló! Na kap majd!
Azonban kimondja a bűvös szavakat. Szemeim megcsillannak, mégis nyugodtan szemlélem, félig lehunyt szemmel, keresztbe font karokkal.
- A kérdés inkább az, hogy hajlandó is lennél-e megfizetni mindazt - nem adom könnyen magam, sem a tudásomat. Egy picit hadd izzadjon már, aztán ha mégsem áll kötélnek nekem úgy is jó. A másik oldalon is tökéletesen helyt tudok állni. Még meg tudom nehezíteni a dolgát.
- Nézzük csak - kezdem el piszkálgatni a koszokat a körmöm alatt. Mi is lehetne az… ó már tudom, nem mintha eddig nem tudtam volna. - Te olyan tudás birtokában vagy, ami nekem nincs meg, én olyanba ami neked nincs meg… Egyszerű cserének tűnik - vonom meg a vállamat könnyedén. Minden csak rajta áll, nem rajtam.
Na jó, talán ha nem kéretném magam ennyire.
-Ó, hát az elektromosság vicces dolog volt. Működött vele rádió, tévé, villany, mikró, sok más háztartási eszköz - vakarom meg felkaromat. Igazából nagyot nem is hazudtam, ha belegondolok. Voltak próbálkozások befogni a villámokat erre… csak semmi sem tudta tárolni őket, túl nagy volt a feszültség.
De aztán mégis csak hangos nevetésbe török ki, hiszen ez minden, csak épp vicces. De nagyon. Annyira… mókás ez a Hermész, hogy menten tényleg meg fogom zabálni.
Igaz ő nem gondolja ezt annak, hangstílusa is erre utál. A földön ülve, törökülésbe fogom be a számat, visszanyelve minden nevetésemet, könnyes szemmel tekintve rá. Senkit se tévesszenek meg a könnyes szemek. Ezek valójában a nevetéstől csordultak ki.
Olyan dühös. Olyan édes. Hát lehetne rá haragudni? Főleg, ahogy egy szuszra elmondja az egészet. Ajkaim lebiggyednek.
- De játszani jó - vágok bele. Úgy nézhetünk ki, mint egy báty és húg. Az előbbi lehordja a másikat, amiért az rendetlen volt, az utóbbi pedig megbánó arccal ül előtte, és úgy néz ki, mintha élete legnagyobb problémája lenne ez. Eme gondolaton olyannyira jót mulatok, hogy metnen elfelejtem miért is ülök így itt. Inkább csak újra felkacagok, és fejem felemelve…
- Upsz - leszek csendbe újra. - Akkor mutasd meg, hogy ki vagy - villan tekintetem kihívóan. Igen. Mutassa meg, ha fogalmam sincs róla. Talán ha látnám, akkor helyén is kezelném. - Addig úgysem tudlak méltón viselkedni veled - vonom meg a vállam továbbra is a földön ülve.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 23 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2