Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Queens •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cara Pierce


Queens Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
81
☩ Rang :
nincs
☩ Play by :
Olivia Wilde
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 27, 2020 3:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


From Cara

Kezdtem egy kicsit ideges lenni. Bár talán jobban tudnám jellemezni a hangulatomat úgy, hogy kezdett elborulni az agyam. Nyilván valami fatális hiba történt, és vagy én voltam rossz helyen, vagy a férfi, akivel üzletet akartam kötni nem jött el. Már leléptem volna, mert túl drága az én időm ahhoz, hogy az utcasarkon várakozzak, mint valami szajha, de közben ide ette a fene ezt a kislányt. Tudom, hogy aranyosnak kellett volna őt tartanom, és talán valami védelmi ösztönnek is fel kellett volna élednie, de egyszerűen én nem így működök. Ránéztem a kislányra és én nem láttam mást csak egy problémát. A gyermeki hangja persze azért egészen aranyos volt, de itt véget is ért az empátiám. Fáradt voltam és egyre frusztráltabb. A gyerek meg nem indult el haza, ahogy arra utasítottam, hanem tovább csacsogott. Sóhajtottam egy nagyot, mielőtt válaszoltam neki.
– Eladni az apukád portékáját? Mit kell árulnod? És legfőképp kit keresel? – ha nem egy kis gyerekkel lett volna dolgom persze egészen mást mondtam volna ki hangosan. Ki az az idióta, aki a saját gyerekét küldi el este, hogy passzoljon el valami cuccot? Biztos, ha nekem lenne egy saját gyerekem, akkor ugyan nem én lennék az anyák gyöngye, de akkor sem jutna eszembe soha, hogy egyedül leküldjem valami szart árulni. A businessért mindent, de ez csak rám vonatkozik. Egy gyereket nagyon nem szabadna ilyesminek ki tenni. Még én is egy angyal pengével a belső zsebemben járom a város, akkor mit tudna csinálni ez a kislány, ha valami beteg idiótával összefutna? Meg csiklandozza a lábujját? Azért szerencse, hogy a családalapítás gondolata sosem merült fel, és szerintem nem is fog. Jobb ez így mindenkinek.
– Tényleg haza kéne menned. Mindjárt keresünk neked valakit, aki haza kísér. – közöltem vele a legbarátságosabb hangomon, ami csak ki tellett tőlem. Biztosan jobb lett volna, ha saját magamat ajánlom fel, mint kísérő, de nagyon nem bírtam rávenni magam. Már így is egy csomó időt veszítettem, és nem akartam még tovább növelni a veszteségemet. Ebből az üzletből már nyilván nem lesz semmi. Ha hirtelen feltűnne a férfi, akit vártam most már inkább megmondanám neki, hogy tegye az áruját mélyen bele az egyik alsó testnyílásába, és akár meg is húzhatja a ravaszt, ha gondolja. Ennyit nem ér nekem egy fegyver sem. Jól fizetnek a vadászok, de azért nem ennyire. Persze még mindig lehet, hogy én vagyok rossz helyen, és akkor az emberem vár éppen rám, de ebben az esetben viszont Phillel kell számolnom. Majd levonom a béréből, vagy valamit kitalálok. Nem akartam mást csak hazamenni. Ehhez pedig találnom kéne valakit, aki hazakíséri ezt a kislányt. Rohadtul nem akartam én bajlódni vele. Az utca azonban elég kihalt volt, és rajtunk kívül egy lélek sem mászkált. Talán bekéne kopognom a két nőhöz, akiknek korábban megpróbáltam kihallgatni a veszekedését. Mindenesetre kell valaki, mert én nem fogok dadust játszani. Ismét körbepillantottam, de még egy galamb sem repkedett az utcán, potenciális lekakálandó embert keresve. Picsába, most tényleg nekem kell jófejnek lennem?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Seroth


Queens Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
42
☩ Rang :
Főbűn (Kapzsiság)
☩ Play by :
Gaspard Ulliel
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 24, 2020 9:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


To: Cara

Mindig is szerettem az őszt. Ilyenkor mindig megrakták a kályhákat, ami meleg családis hangulatot árasztott. Feleségem mellettem kötögetett, míg én italoztam és az europai híreket olvastam. Szigetország volt, így bármi is történt a nagy kontinensen, minket nem ért. Legalábbis az én időmben. Azóta Anglia is bekapcsolódott a dolgokba. Én nem tettem volna. Hagytam volna, hogy Europa felfalja magát és mikor a leggyengébb akkor lecsapok. Sorban kebelezném be a kontinenst. Még szerencse, hogy nem én éltem volna meg ennek az irányítását. De persze, ha nem akartak volna lefejezni akkor tudtam volna megvalósítani.
Király voltam, két feleséggel és ebből az egyik terhes is volt. De nem. Elvesztettem a gyerekem, a feleségem, az életem. És ki által? Hát persze, hogy a királyné által. De mindegy is. Most már nem tudok ezen változtatni. Legfeljebb a királynét büntetni. Mert lás csodát ő is démonná vált. Csodás volt már így is ez az 500 év.
Ahogy hangokat halok meg nem is olyan messze stratégiát váltok és egy kislány alakját veszem fel. Kezemben szorongatom a táskát, amiben a hamisított árú van. Megigazítom szoknyámat és egy kicsit a hosszú szőke tincseket is. Remélem kedveli annyira a gyerekeket, hogy szóba álljon velem.
Mögé lépek, hát ha a frászt hozom rá és megszólítom. Mosolyogni támad kedvem ahogy nem tetszik neki a néni szó, de fent kell tartanom az ártatlan kislány szerepét. Túl fogja egyáltalán élni a kicsi lány? Vagy miután kimászok belőle élettelenül esik össze és utána a szülei a temetésén gondolkodhatnak? Ez, majd elválik. Egy biztos. Az én testem nem megy sehova. túl régóta vagyok benne biztosan halott már egy ideje az eredeti személy. Nem, mintha zavarna.
Csípőmet mozgatom, hogy egy kicsit megforgassam szoknyámat, lesütőm tekintetem, mintha csak meglennék szeppenve. Talán még az arcom is kipirosodott egy kicsit. Ha ez bejön elmegyek színésznek.
- Nem tehetem...Apa azt mondta, hogy találkoznom kell valakivel, akinek elkel adnom apa termékét. - motyogom a betont bámulva. Jobban magamhoz ölelem a táskát, mintha csak az életem múlna rajta.

From: Seroth
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cara Pierce


Queens Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
81
☩ Rang :
nincs
☩ Play by :
Olivia Wilde
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 16, 2020 11:25 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


From Cara

A súlyos percek teltek, de még mindig nem bukkant elő senki. Néhány járókelő botladozott időnként az alkoholtól megbódult állapotban, de azon kívül tényleg senki. Kezdtem már egy kicsit ideges lenni. Vagy nem jött el az, akire vártam, vagy én voltam rossz helyen. Egyik opció sem volt túl bíztató. Nem akartam viszont elmozdulni, mert biztos vagyok benne, hogy abban a szent minutumban érkezne meg ide a tárgyalás másik résztvevője, amikor befordulok a sarkon, és már nincs rálátásom erre a helyre. Lehet, hogy pesszimista vagyok egy kicsit, de még mindig jobb, mintha az optimista hozzáállás határozná meg a tetteimet. Ha mindig csak a jót feltételezném az emberekről, akikkel kapcsolatba kerülök, már egészen biztosan a föld alatt lenne a testem, és nem a szexi állapotában. Sokkal biztonságosabb, ha mindenkiről a legrosszabbat feltételezem, mert abból nagy baj nem lehet. Ha mégis egy jó emberrel akadok össze, akkor még úgyis van alkalmam rá, hogy a prekoncepciómat megváltoztassam.
Miközben vártam, elkezdtem az egyik ház ablakát figyelni. Bent égett a lámpa, ezért tisztán láthatóvá vált minden, ami bent zajlik. Éppen egy nagy veszekedés folyhatott, legalábbis a két egymás irányába kalimpáló nőből erre következtettem.  Egy kicsit közelebb húzódtam, hátha hallok valamit, de még így sem voltam elég közel, hogy hallhassam miről beszélgetnek. Ennél közelebb viszont már nem akartam menni. A végén még megvádolna valaki azzal, hogy kukkoló vagyok, pedig erről szó sincs. Csak kezdtem magam nagyon unni.
Annyira el voltam foglalva a két nő ’vitájával’, hogy nem vettem észre, hogy időközben valaki a hátam mögé került. Csak akkor tűnt fel a jelenléte, amikor egy vékony, szinte gyermeki hang megszólalt mögöttem. Hatalmas lendülettel fordultam hátra a beszéd irányába. Azonban már a fordulat közben válaszra nyitottam az ajkaimat.
– Néniiii? A jó k… – azonnal megtorpantam a mondat közepén, amikor ráeszméltem, hogy egy picurka kislány áll előttem. Bassza meg. Neki tényleg néni vagyok, bármennyire is ingerli ezen kijelentés a hiúságomat. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. Ezzel el is engedtem egy kicsit a haragomat.
– Hogy én kire várok? Inkább, te miért vagy itt ilyen későn egyedül az utcán? Neked már otthon kéne játszanod, vagy aludnod, vagy mit tudom én mit csinálnod. – próbáltam kedves lenni, de nem igazán értettem a gyerekek nyelvén. Talán szörnyűséges kijelentésnek tűnhet egy nő szájából, de nem is igazán szerettem a kicsi gyermekeket. Persze mindig hálás leszek annak a kislány a szellemnek, aki nem is olyan rég valószínűleg megmentette az életemet, de itt véget is ér azon gyerekek listája, akiket kedvelek. Egyedüli csemete vagyok a családban, és többnyire a felnőttek között töltöttem a fiatal éveimet, így egyszerűen nem tanultam meg sohasem, hogy miként is kéne a törpékkel kommunikálni. Feszélyezett a jelenlétük, na. Annyira kiszámíthatatlanok.
– Menjél szépen haza az anyukádhoz gyorsan már biztosan aggódik. – a kezemmel a kislány háta mögé mutattam. Persze semmi garancia nincs arra, hogy abban az irányban van az otthona, de valamiféle határozottságot akartam felé mutatni. Csak remélni tudtam, hogy a ’parancsomra’ szépen elindul hazafelé. Semmi kedvem nem volt továbbra is a bébiszittert játszani. Már csak azért sem, mert nyilván senki sem fog tisztességesen megfizetni engem ezért.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Seroth


Queens Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
42
☩ Rang :
Főbűn (Kapzsiság)
☩ Play by :
Gaspard Ulliel
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 13, 2020 7:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


To: Cara

Várom már egy ideje, de nem jön. Talán eltévedt? Valószínű. Nem nézem ki belőle, hogy nem jön el anélkül, hogy szólna. Vártam még vagy egy tíz percet, majd  környező utcákat kezdtem nézni. Meg is találom az üzlettársamat. Nézve őt egy eléggé szórakoztató dolog jutott eszembe. Mi lenne, ha megviccelném? Ekkor labda pattogtatást hallok nem is olyan messziről. Egy kislány játszik a labdájával és ahogy elnézem eléggé belemerült. Sejtelmes vigyor jelenik meg arcomon és félre vonulok. Egy biztonságos helyre megyek ahol levetem jelenlegi testemet. Megközelítem az ártatlan lányt és magamra öltöm testét. Ujjaimat mozgatva konstatálom, hogy a lány nem ellenkezett és beadta a kulcsot. A labda e közben kigurult messzire tőlem. Nincs rá szükségem és szerintem a kislánynak sem lesz ezután. Még egyszer megnézem biztos helyen van e testem és egy kis táskával elindulok a nő felé.
Gyermeki léptekkel haladva állok meg mögötte magamhoz ölelve a kis szütyőt, amiben látszólag van valami.
- Kit vársz néni? - szólítom meg azzal a vékony hangommal. Úh, de fura így hallva. Na mindegy, majd megszokom egy idő után.
Lehet, hogy a frászt hoztam rá, hogy mögüle szólítottam meg, de mit is tehetnék, démon vagyok. Ha felém fordul ártatlanul pislogok rá a válaszát várva. Testem alig lehet 8 éves, de egy kicsit komolyabb nézéssel elhitethetem, hogy érettebb, mint azt gondolják. De még ki tudja, mit hozok ki belőle.

From Seroth
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cara Pierce


Queens Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
81
☩ Rang :
nincs
☩ Play by :
Olivia Wilde
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 12, 2020 6:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


From Cara

Álltam a nappalimban, és az angyal pengémet forgattam. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy magammal vigyem a találkozómra vagy sem. Nem szokásom fegyverrel menni egy üzleti megbeszélésre, így ez a tradíció mindenképp afelé a következtetés felé mutatott, hogy itthon hagyjam ezt a formás fém darabot. Ugyanakkor az elmúlt hónapokban annyira őrült és veszélyes dolgok történtek velem, hogy nem igazán volt szívem a pengét visszarakni a szekrénybe. Még pár pillanatig tanakodtam, de végül rájöttem, hogy a kabátom belső zsebe pont alkalmas a diszkrét elhelyezésre. Szóval abból igazán nem lehet gond, ha magammal viszem. Ha minden a terv szerint alakul, akkor csak egy gyors megbeszélés és már itthon vagyok. Senki nem fogja tudni, hogy mit is hordozok magammal. Natalie most biztos büszke lenne rám. Mindig fokozott óvatosságra intett, persze én okosabbnak képzeltem magam, és nem törődtem a biztonsággal. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Mert az egy dolog, hogy gyakran kísérettel megyek a találkozókra, de ha egyszál magamban állok ki a nagyvilág gonoszai ellen, akkor erősen ajánlatos legalább egy picit felkészülni.
Talán most nem lett volna szükség semmi biztonsági protokollra, mert csak egy egyszerű férfival volt találkozóm potenciális fegyver üzlet miatt, de a démonok, és egyéb természetfeletti lények úgy ellepték már a várost, hogy simán benne volt a pakliban, hogyha a férfi tiszta is, de esetleg az odaúton, vagy vissza úton megkörnyékez valaki olyan, akit nem hívnék meg hétvégi pecsenye sütésre, mert a végén még ENGEM akarna fő fogásként. Beteg alakok szaladgálnak szabadon na, maradjunk annyiban.
Az öltözetem kiválasztásával, valamint a haj és sminkkel nem töltöttem túl sok időt. Fekete blúz, szürke szövetnadrág és kabát. A hajamat is csak egy lusta kontyba raktam. Nem igazán volt kedvem az alap sminknél sem többet magamra rakni. Maximum harminc percet szántam a találkozóra, szóval fölösleges lett volna tíz percnél többet eltölteni a készülődéssel. Csak meg akartam nézni az árut és megbeszélni, hogy körülbelül milyen összeget szeretne érte kapni. Ezután én rá tudom tenni a magam kis hasznát és már mehet is a potenciális vevőknek. Azon az oldalon pedig sorban állás van a fegyverért, szóval nem kell szégyenlősködnöm, ha esetleg berakok pár nullát az összeg végére.
Az angyal pengével a belső zsebemben, és egy sportosabb cipővel a lábamon, meg is indultam Queens felé. A nap már csak narancs fénnyel árasztotta el az utcákat, az erejét már nem éreztem a bőrömön. Ahogy haladtam a célom felé, egyre kevesebb emberrel találkoztam. Ilyenkor már mindenki az otthonában, vagy egy kocsmában kereste a boldogságot.  Csak a munkamániás idióták voltak azok, akik nem a pohár fenekét, hanem a lábuk előtt elterülő utca követ nézték árgus szemekkel. Nem is értem az ilyen embereket. Mindjárt besötétedik, és még csak most indulnak dolgozni. Ki érti ezt.
Közel ötven pernyi séta után, oda is értem a megbeszélt találkozóhelyre. Azonban nem láttam ott senkit. Az utca olyan kihalt volt, mintha ingyen sört osztanának a bárokban, és ezért mindenki oda zsúfolódott volna be, elnéptelenítve Queens látképét. Kissé késve érkeztem, szóval már lennie kéne itt valakinek. Talán ő maga is késik? Vagy elnéztem a címet és a szomszédos utcában kéne lennem? Talán Phil nem 124. utcát mondott, hanem 127.-et? Előbb vagy utóbb csak kiderül.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Seroth


Queens Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
42
☩ Rang :
Főbűn (Kapzsiság)
☩ Play by :
Gaspard Ulliel
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 09, 2020 11:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


To: Cara

Egy ideje már, hogy elkezdték duruzsolni nekem a madárkák, hogy van egy nő, akiből hasznot húzhatnék. Én meg szeretem, ha valamiből hasznot húzhatok. Ilyenkor jön a kérdés? Akkor a szemeket, miért gyűjtőm? Miért ragaszkodom hozzájuk? Azt mondják a szem a lélek tükre én meg csak elveszem, ami az enyém. Ahány szem annyi lélek. Gyűjtő vagyok semmi több. Szeretem, ha sok tulajdonom van. Szeretem, ha sok szem engem bámul. De persze, ha hozzám kerül egy "ártatlan" lélek nem kaparom ki a szemét egyből. Neem. Csak akkor, ha rossz és akkor is csak az egyiket. Akkor szerzem, meg mind a kettőt, ha az illető elhalálozni készül. Nem vagyok hülye, nem vakítom meg a tulajdonaimat, ha annak nincs haszna.
Visszatérve a kis virágszálra elintéztem, hogy ő keressen engem. Hogy, hogy értem el? Az titok. A lényeg, hogy ez a bimbócska most hozzám tart én meg tárt karokkal várom. Fel vagyok szerelkezve mindennel. Igaz nem tűnhetek úgy egy szemüveggel és egy civil ruhában tiszta ártatlannak tűnök. Pedig nem vagyok az. Nem-nem. A "beteges" hobbimmal és a birtoklási vágyammal egyáltalán nem vagyok az. Nem is akarok olyan lenni akkor oda a hírnevem
New York-ban beszéltük meg a találkozót. Én már idő előtt ott voltam és türelmesen vártam. Egy percre sem gondoltam, hogy nem jön el, vagy csapdát állítana nekem. Elvégre nem tudja ki vagyok tudtommal.  Kellemes délutáni idő van a Nap éppen, hogy csak fent van, de alig egy fél óra múlva már besötétedik és az éjszaka hatalmául keríti e földet.

From: Seroth
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Hell or Heaven


Queens VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
894
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 30, 2020 2:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


***
Szabad a játéktér
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Queens Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
396
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Feb. 06, 2020 8:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Walk me home
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 1326• Zene; Cold Blood»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
- Háh! – csapok le rá izibe. Még hogy ilyen könnyű dolga legyen. Na persze, még mit nem, mert én is pont azért vagyok itt, hogy megkönnyítsem a dolgát, nem igaz? Na jó valahol tényleg azért vagyok itt, hogy ezt megtegyem, legalább is megmutassam, hogy az emberek nem olyan szörnyűek, ahogy ő azt elsőre és másodjára gondolja. Pedig tudom, hogy így van és nagyon sok embernek döfnék ugyanúgy karót a szívébe, ahogy angyalnak, vagy démonnak is.
Persze ők nem vámpírok, tisztába vagyok vele, de a hasonlat attól még tökéletes. Szóval nem kell, mit is akartam. Jah igen!
- Ettől függetlenül a csótányok túlélik az atomrobbanást is – vigyorgok, szemöldököm felvonogatva. Oké, lehet nem kellene szórakoznom egy Gabriel féle angyallal, mert még megütöm a bokámat? Talán, viszont! Megmentett, megérdemli, hogy elszórakoztassam.
Körbetekintek és érzem, hogy egy újabb monológ következik. És igen. A harmadik mondatánál tarthat, ahol már eltátom a szám és hatalmasakat pislogok rá. Oh, tökéletesen értem, hogy mit mondd, fel is fogom, de teljesen más köti le a figyelmem. Ajkait figyelem, ahogy a szavakat formálja és csak egyetlen egy, egy kis szünetet várok, hogy…
De nem…
Befejezte.
- Wow – adózok döbbenettel teli csodálattal szavainak. – Ezt egy levegőre? Hogy csináltad? Meg kell tanítanod, hogy tudok ennyi mindent egy levegővétellel elmondani. Lehengerlő, de komolyan! Figyeltem, de, wow – kezemet szívemre is teszem, hogy lássa, egy percig sem hazudok neki, tényleg lenyűgözött. – Fele ennyi beszédtől őrületbe kergetem az embereket, gondold el, hogy ennyitől… - mondatom végét el is harapom.
- Oké, értem, tényleg, veszem a lapot és engedd, hogy reagáljak erre az apró szösszenetre, amit elém tártál. Tényleg, megértettem az egészet, bármennyire is nem nézed ki belőlem, elég jól tudok emlékezni dolgokra – vigyorgok rá, meg arra is képes vagyok, hogy órákig teljesen felesleges témákról beszélgessek.
- Aláírom, hogy az emberek nem tökéletesek, messze vagyunk tőlük. Oh, de mennyire messze és ezt ti is érzékeltétek. Sajnos nagyon sok mindenbe nem tudok belekötni, mert vadász létem ide, vagy oda, de egyet kell értenem. Valóban vannak irtani való emberek, akik nem érdemlik meg az élet egy apró szikráját sem, de! – emelem fel mutatóujjamat, még mielőtt félbeszakítana, nekem ugyanis szükségem van levegővételre két mondat között. – Nem mindenki ilyen. Az emberiség elenyésző része ilyen, és igen, amiért aljas söpredékek képesek voltak magukat magasra tornázni, ahonnan nehezen lehetett levetni őket. Ez így igaz. Az ember gyarló, nem mert tenni ellenük, mert családjukat, szeretteiket fegyverként használták ellenük, igen. És az ember félti azt, akit szeret, olyan dolog ez, melyet nem feltétlen tudsz még most megérteni. Kérdezhetnéd, hogy miért nem lőttük fejbe az ilyen lényeket? Egyszerű. Etikai okokból, az ember egyszerre jó és rossz. A két pólus eleme vegyül benne és nagyon sok mindentől függ, hogy melyik uralkodik el természetén, úgy igazából. A jó ember soha nem fogja megölni a rosszat, épp azért, mert tudja, hogy etikátlan, nem jó dolog. Inkább szenved ő, eltűri a savat, sarat, de lelke tiszta marad, amit nem mellesleg ti is gyűjtögettek a mennybe. Ez a kérdés sose volt és soha nem is lesz egyszerű, napestig érvelhetünk egymásnak. Engem meggyőzni nem tudsz az emberi gyarlóságról, mert én vagyok az egyetlen vadász, aki havi szinten legalább egyszer felhördül, és igazat adok Gabrielnek és annak, hogy jogos volt, amit tett… - nevetem el magamat, kicsit szarkasztikusan, bár inkább csak magamnak szól. Na meg annak, hogy ezt képes vagyok egy angyalnak, főleg egy Gabriel pártinak bevallani. Jézusom, mi történik velem? Ez már engem is kezd aggasztani.
- De soha nem fogsz meggyőzni arról, hogy ne küzdjek az utolsó leheletemig az emberiségért, a szeretteimért, épp azért, mert én tudom, látom bennük a jót. Mert tudom, hogy tudunk jók lenni, ez a város is bebizonyítja, az, hogy még áll, hogy még működik, holott korán sem tökéletes. Tökéletlen, pont olyan, mint amilyenek mi is vagyunk – na meg pár démon és angyal próbálkozott már hasonlóval az elmúlt években. Hogy beférkőzzenek tudatunkba. Nekik sem hagytam, ezután sem fogom hagyni.
- Az élet, főleg az emberi élet soha nem fekete és fehér Samariel – rázom meg végül mosolyogva a fejem. Nem hiszem, hogy képes lennék meggyőzni bármiről is, mert képtelenségnek tartom. Ahogy ő sem fog tudni engem. Egymás érveit meghallgathatjuk, elfogadhatjuk. Nem kell egyet értenünk egymással, ahogy elnézem ennek ellenére is keresi a társaságom, hiszen nem csapott még le, sőt még meg is tudtam invitálni egy kis filmnézésre.
- Na, ez az a kérdés, amin soha nem kell elgondolkodnom – térek vissza, kezeimet csípőmre teszem, mint aki jól végezte dolgát azzal, hogy képes volt beindítani az áramot. – Sose lesz gyerekem – jelentem ki könnyelműen, de jelen pillanatban úgy érzem, hogy tényleg nem lesz. Egyszer szerettem volna, azok az idők azonban elmúltak.
- De ha mégis én olyat választanék, ami sokat jelent nekem. Ha lányom lenne Abigailnek hívnám. Mert Abigail az a személy az életembe, aki a legtöbbet tett azért, hogy olyan legyek, amilyen most vagyok. Sok mindent köszönhetek neki és csak remélni tudnám, hogy olyan jó ember legyen belőle, mint akiről a nevét kapta. Ha fiú, akkor meg Alexander, hasonló indokok miatt. Sőt, ugyanolyan indokok miatt – ahhoz képest, hogy nem lesz sose gyerekem, eléggé magabiztos vagyok a neveket illetően. Az, hogy más miként ad? Fogalmam sincs. Abban sem vagyok biztos, hogy az én nevemet anyámék adták-e, vagy az árvaházba kaptam. Régen volt, nem emlékszem, mégis azt hiszem, hogy illik hozzám.
A székre leülve, nem élek a kényszerrel, ami azt mondatja, hogy tegyem fel a lábamat az előttem lévő székre, inkább felhúzom magamra. Még a végén bunkónak tartana és minden, amit eddig bizonygattam semmissé válna.
- Mert ha nem jöttök, akkor földkörüli utazó lettem volna. Fotós, vagy újságíró – magyarázom neki, kissé azért duzzogva, mert ehelyett élhetem életem négy fal között – ami amúgy csak három, egy a tenger – és vadászhatok természetfelettire. Na szép! Szemem sarkából figyelem, hogy mit csinál a rég megszáradt, rohadt popcronnal.
Még hogy utálja az embereket. Most is a mi találmányunkkal szórakoztatja magát. Ajkam szegletében somolygok rá, nem nevetem ki, ám mikor mosolyával fordul felém…
A világomat vesztem el egy pillanatra.
- Csak ha nem kell megennem – vonom össze a szemöldököm és óvatosan nyúlok a megszáradt, talán penészes darabért, mely csoda, hogy nem porlik el az ujjaim között. Gyanakodva tekintek rá, hogy mégis mit vár tőlem, ajkaim mégis mosolyognak. A film végül elkezdődik és ha csak másfél órácskára is, akkor is megszűnik körülöttem a világ.
A ma éjszaka átéltek semmivé foszlanak, nem gondolok rájuk. Egyszerűen csak hagyom, hogy a film magával ragadjon, felemeljen, a mélybe taszítson. Érzésekkel töltsön el, empatikus énem minden egyes másodpercét átélje. Ezért is feledkezek meg teljesen magamról.
Zavartan pillantok rá, torkom köszörülöm, hogy leginkább saját zavarom elűzzem, mégsem igazán tudom. Nagyon, nagyon furcsán viselkedem, okát pedig legfeljebb sejtem, ám hinni nem akarok neki.
- Belátom az ritkán van – adok neki igazat, ajkaim biggyesztve, leginkább azért, mert valóban be kell látnom, hogy így van. Ritkán van igazán fejünk. Majd újra csak rá meredek, anélkül, hogy meghallanám, amit mondd. Vagyis hallom is, meg nem is, gondolataim, már rég máshol járnak.
Ott, ahol nem kellene.
- Hogy? – köszörülöm meg újra a torkom. Rendben, ez nem más, mint a film hatása, semmi más. – Persze, több is. Különböző kategóriákra vannak osztva, ott hátul, a tekercsterembe is így vannak. Több száz, ezer, tízezer film létezik – vonom össze szemöldököm, egyről sem hallot még?
Majd újra csak némán figyelem őt, szemlélem arcát, szemét, ajkának vonását, egy különös erő pedig egyre erősebb bennem. Talán csak, mert megmentett, mert nem tekerte ki a nyakam. Vagy csak mert a különbségeink ellenére is ilyen jól megvagyunk, avagy ily hatással volt rám Rick és Isla.
- Ezt még meg fogom bánni – jelentem ki. – És előre elnézést, ne ölj meg – kérem tőle, mert hát.. lássuk be, megvan ennek is a lehetősége. Mégis elemelkedek ültömből, félig felé fordulok. Amíg bal kezemmel a köztünk lévő karfára támaszkodom a jobb tenyerembe simítom arcát és csak lágy, puha csókot hintek ajkaira. Tudom, hogy megvan az esélye, hogy a plafonon kötök ki, ha elutasít, ennek kockázatával mégis élek most.
Legyen, aminek lennie kell. Viszonozza akár, vagy sem, pár szívdobbanásnyi idő után eltávolodok tőle. Oké, ezt nem kellett volna Natalie, ügyes vagy…
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Feb. 06, 2020 6:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Humans...
Natalie & Gabriel
They call her sunshine • szószám: 1263• Credit:

"... hiszen hozzátok képest, angyalokhoz képest, semmik vagyunk. Csótányok, ha úgy tetszik, de ahogy ők is, mi is kiirthatatlanok vagyunk..." - visszhangzik fejemben egyre az emberszabású gusztustalanul magabiztos kijelentése. Még hogy elpusztíthatatlan! HÁH! Majd azt Gabriel eldönti és az lesz a sorsotok, ahogyan ő azt jónak látja és találja, bár egyelőre megszégyenülve engedelmeskedik Michael akaratának, pontosabban a vele történt egyezségnek, mely szerint az összefogás és együttműködés jegyében még csak le sem tüsszenthetünk egyetlen fáról lemászott, csupasz tagokkal rendelkező egyedet, mert még a végén baja esik. DÜHÍTŐ! De nagy levegő Gabriel, beszív és kifúj! Ez csak átmeneti állapot és mint minden átmeneti állapotban, egyszer ennek is vége szakad, akkor pedig első dolgom lesz, hogy ennek a csicsergő kismadárnak a száját összefoltozom, hogy élete hátralevő részében egy mondat ne hagyhassa el a száját.
'A csótányokra is megtalálták már a megfelelő irtó vegyületeket, ne légy olyan magabiztos magatokban kis hölgy. Különben is! Nem kell ide Gabriel, vagy akár bármelyik angyal, hogy újfent magatok ellen forduljatok és saját magatokat pusztítsátok el. Nézz csak körbe!' - mutatok széles karmozdulattal végig az utcán egy félkört leírva, mintha nem tárulna elé mindennap ez a kiábrándító, mocskos látvány. - 'Nézz körbe jól! Én láttam, hogy hogyan fejlődött egy tervrajzból épületté ez a sok ház, ezek a boltok, az imádott film színházad. Hogyan töltötték meg a könyvtárakat könyvek millióival, mennyi fáradtságos munkát okozott a mesterembereknek, hogy elkészítsék a gyermekmegőrzőkbe a különféle játékokat, láttam a fáradt embereket építés közben, miközben fölnéztek a toronymagas épületek alapjaira és azt suttogták, hogy sosem lesznek kész, hiába voltak modern eszközeik a megvalósításhoz, mégis lehetetlennek gondolták. Láttam a tavakat színültig megtöltve, amiket ti szárítottatok ki, láttam a dús erdőket, amikről azt hittétek, hogy úgyis annyi fa van benne, hogy sosem ürül ki, most mégis miattatok fű sem nő ott. Láttam olyan állatokat, amikről te már csak a képes könyvekben olvashatsz, mert kipusztítottátok őket és még sorolhatnám, hogy mennyi mindenért vagytok ti a felelősek. Az égieket és a pokolbélieket szidalmazzátok és okoljátok azért, mert ilyen állapotban van az élőhelyetek, s valójában ti tettétek ilyenné. Ti fordultatok saját magatok ellen, mi csak a segítő kéz voltunk a munka befejeztéhez, mert láttuk, hogy egyedül nem fog menni, bár nagyon drukkoltunk és gondolkoztunk, hogy ki lesz az utolsó ember, aki áll egy szál magában a Föld kerekén, összeteszi a két kezét és néz körbe tanácstalanul, hogy most vajon mi lesz vele. Elárulom: nem indítottuk volna újra az életet. Mert minek? Az egyik csürhe önpusztítását végignézni éppen elég volt, nem akarunk egy újabb lassú, szenvedésekkel teli haláltusát végigülni. Ennyit rólatok és a fene nagy összetartásotokról, az újrakezdésről és az újjáépítésről. Most biztonságban vagytok Gabriel elől, de szerintem neki a kisujját sem kell azért megmozdítania majd a jövőben, hogy ez a hely lakhatatlan legyen és üres.' - olyan üres és barátságtalan, akár ez a filmmúzeum, amit élettel még a képeken szereplő figurák sem tudnak megtölteni. Pláne nem egy kéz, amit Izének hívnak. Ma már bárkit lehet bárhogyan hívni? Régen minden névnek tudták az eredetét és a jelentését és aszerint választották a jövevénynek, ma pedig már az sem lep meg senkit, ha a kisdedet Kótyomfittynek nevezik el.
'De, tisztában vagyok vele, csak azt nem tudom felfogni ésszel, hogy hogyan... hogyan fogalmazzak... azt esik nehezemre felfogni, hogy hogyan lehet bárkinek csak úgy találomra nevet adni. Te mi alapján adnál nevet a csecsemődnek? Ránéznél, morfondíroznál egy ideig és utána egy vállrándítással közölnéd, hogy legyen Emma a neve, mert szerinted ez jól illik hozzá?' - jééé valaki itt hagyta a tárcáját egy doboz pattogtatni való kukorica mellett. Háhá, ezt ismerem! Magamhoz veszem a piros és fehér csíkokkal díszített egyszerű kartonból készült dobozt és megrázom kissé, a portól megszürkült és időtől megsárgult, aszott szemek pedig vidáman ütköznek egymásnak. Hopp egy pók. Lehet akkor ebbe mégsem kéne már belekóstolni, ha ez a nyolclábú birtokba vette a doboz alján lévő részt és kényelmesen berendezkedett. A kíváncsiság viszont nagyobb annál, minthogy egy pók miatt veszni hagyjam a zsákmányt, így tekintet nélkül kis barátom rosszalló pillantásainak kereszttüzében kiborítom a kukoricát a mellettem lévő ülésre és dermedten figyelem, hogy azon az egy lakón kívül felbolygattam e valaki más életét is, de szerencsére nem. Szerencsétlen nyolclábú riadtan tűnik el az ülések alatt a biztonságot jelentő sötétségben és keres magának új otthont, míg én homlokomat ráncolva, mutatóujjammal taszigálva a szemeket igyekszem egy ehetőt találni a sok között, bár magam sem értem, hogy mit várok egy olyan ételtől, ami hosszú évek óta álldogált egy helyben és van szavatossági ideje. Ezt a szót is ismerem! Hmmm, ez talán jó lesz. Két ujjam közé csippentve veszek föl egy kevésbé porosat, de annál inkább sárgábbat és ráncosabbat, s gondolkodás nélkül veszem a számba. Fúj! Fintorogva próbálnám meg rágni, de már szinte nincs is mit, mert ahelyett, hogy az idő törékennyé és sérülékennyé tette volna, helyette rágós lett és szivacsos. Arról nem is beszélve, hogy a por borzalmas utóízt hagy a szájban. Hátha viszont az emberszabású örülne neki!
'Földkörüli utazással? Miért is?' - rá sem nézve, hunyorogva keresek a film fényében egy szebb szemet, ami nem is olyan poros, nem is olyan sárga és nem is olyan fonnyadt, de lehetetlen feladatnak bizonyul. Egy penészesnek biztos nem örülne. Áh itt is van! Orrom elé emelve vizslatom a színét és ujjaimmal picit megszorítva értékelem az állagát, picit lefújom róla a port, majd Natalie felé fordulok és arcomon szétterülő, fülig érő mosollyal tartom az ő orra elé is a nagy gonddal kiválasztott szemet.
'A tiéd.' - háhát, nem tudom mi történt velem, de az emberek mindent tudnak értékelni, főként az ilyen birkalelkűek, mint Natalie. Csak ne kezdjen sikongatni örömében, mert akkor a porosakat tömöm a szájába. Hátradőlök újfent a székben, ezúttal már óvatosabban, nehogy egy újabb porfelhőt kelljen hatástalanítanom és csöndben nézem a mozgóképet. Furcsák az emberek. Ilyen csodákat tudtak létrehozni, mint a mozgókép, ami még hangot is ad ki magából, pedig rajtunk kívül nincs itt senki, hogy a szereplők helyett beszéljen, mégis önmaguk ellen fordultak és a sajátjaikat marják halálra, amikor csak tehetik. Nem fogom őket megérteni. Nem is akarom.
Mi nehezedik az én vállamra? Filmbéli elmélyülésem közepette észre sem vettem, hogy az emberszabású elkényelmesedve használ párnának és még csak engedélyt, illetve elnézést sem kért. Engem, Gabriel arkangyalt egy fáról lemászott nőstény kényelmi alkalmatosságnak tekint. Mégsem szólok érte, csak minden idegszálammal megfeszülök, hogy ne lökjem odébb rögvest. Hadd legyen neki gyereknap, vagy mi a szösz. Mozdulatlanul ülöm végig a film hátralévő részét és csak a nevekkel teli lista felvillanásakor tekintek le a kis hölgyre, hogy alszik - e egyáltalán, vagy meddig szándékozik még időt tölteni a vállamon, ám mintha a ki nem mondott kérdést meghallotta volna, úgy rebben odébb, mint egy riadt madár, amit elhessegettek.
'A fejedet, az sosem volt meg egyikőtöknek sem rendesen.' - mutatok a homloka közepére. - 'De nem történt baj, legalábbis úgy gondolom. Vannak még ilyen mozgóképek, vagy csak ez az egy volt?' - pillantok a vászon irányába, majd vissza Nataliera, aki akkora szemekkel bámul még mindig, mintha lelepleztem volna véletlenségből a titkomat előtte. Furcsák az emberek.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Queens Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
396
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 16, 2019 7:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Walk me home
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 942 • Zene; Cold Blood»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Szemöldököm mindössze csak enyhén ráncolom össze hallgatva a szavát. Fejem leheletnyit tolom hátra, csakhogy minden csigolyám egy vonalba kerülhessen. Ajkam mégis előbb csak mosolyra, majd széles mosolyra görbül. Mind a harminckét ragyogó fogammal megajándékoztatom, amivel csak megteremtettek, és amiket sikerült is megtartanom. Halkan nevetek rajta, azokon, amiket mond.
Szólásra nyitom a számat, azonban inkább csak lehajtom a fejemet.
- Mindenkinek egyéni, hogy kinek mi a jobb hely, szebb világ. De rendben, nem foglak klisékbe ejteni. Elmondom, hogy Én mire jutottam. Másokról nem tudok nyilatkozni, elég nekem olykor a saját jótét szívemmel egy szobába lennem. Szóval - nevetek és mit is hozhatnék fel. De tényleg, mit? Mit tettem az elmúlt években, amellyel valóban előre vittem a világot?
Semmit. Valójában semmit, csak egy porszem vagyok a világba, aki bármit megtenne, hogy a város, amelyben él biztonságban legyen. Hogy mindenkit maga körül biztonságba tudjon. Hogy Drake vállát kevesebb felelősség nyomja, hogy Alexet mindig mosolyogni lássam. Nincsenek nagy kívánságaim.
- Akik számomra fontosak, azokat mosolyogni látom, boldognak, még ezekben a szörnyű napokban. Vannak emberek, akikkel teljesen el tudom feledtetni, hogy közel vagyunk a kihaláshoz. Lebecsülhetsz minket, gondolhatod, hogy bármit, amit elértünk, az semmi. És talán így is van, hiszen hozzátok képest, angyalokhoz képest, semmik vagyunk. Csótányok, ha úgy tetszik, de ahogy ők is, úgy mi is kiirthatatlanok vagyunk - villantom rám pofátlanul magabiztos mosolyomat.
Mert bárhogy is csevegünk el, ha visszaáll a világ rendje, akkor ellenségekké válunk majd. Újra. Ez valamiért, ebben a pillanatban mégis zavar. Nem tudom, hogy miért. Valamiért annyira természetes az angyal közelsége? Vagy csak a fesztelenség az, mely ennyire összezavaró? Fene sem tudja igazából.
- Borsot törtünk Gabriel orra alá, nem is kicsit, lásd be, ez azért elég nagy dolog - vonom fel a szemöldököm kihívóan. Na jó, befejezem. Ez már csak szánalmas próbálkozás, de megvolt az oka, hogy a végjátékban nem tudott minket csak úgy kiírtani. Persze a falaink, a védelmeink most a béka segge alatt vannak, hála annak a fekete füstnek és mindannak, ami utána jött.
Aljas eszközöm, hogy kiszedjem az angyalból az okot, amiért később majd jók leszünk neki, csúfos kudarccal végződik. Nem idióta, bár az eddigi Gabrielisták mind azok voltak. De lesz ez majd még így sem, vagyis most van. Elengedem a témát, nem lovagolok rajta, később is vissza tudom hozni ezt.
- Persze, hiszen évtizedek óta el van hagyatva a hely - magyarázom. - Ha néha nem jönnék ide, akkor, hogy is mondjam, a por vastagon állna mindenen, de most gondolj bele, egy helyet, amit őriznek, még a sötétben is meg tudnánk közelíteni. Jó persze, te mint szuperkatona, ki a falakon is átlát, sőt még lézertekintetével a földdel tenné egyenlővé, neked ez nem nagy dolog - sóhajtom el magamat megadóan. Olyan, mintha egy kisgyereknek akarnék magyarázni valamit. Vagy egy humortalan alaknak akarnám megmagyarázni, hogy mitől vicces egy egyszerű vicc.
Lássuk be, eleve vesztes csatába indulok bele ilyenkor. Kérdésére felkapom a fejem, szemeimet kidüllesztve tekintek rá.
- Amiért téged sem Angyalnak hívnak, vagy engem Embernek. Azért nem kéz, mert az a faja. És azért Izé, amiért te Samariel vagy, én pedig Natalie. Ezt adták neki a szerető gazdái. Ne mondd, hogy a névadás folyamatával sem vagy tisztába, mert itt akkor nagyon komoly beszélgetéseink lesznek - teszem tetett bosszúsággal csípőre a kezemet, de közben a mosoly nem kerül le az arcomról.
Sokáig mégsem vagyok tehetetlen, hiszen hamar azon vagyok, hogy beüzemeljem a filmet. Még ha gyér áramot is kap, egy-egy filmet még képes elbírni a rendszer.
Talán rácsodálkozik, hogy nincs itt egy csapda sem, de még csak rúna sem, ahogy a régi gyárépületben sem. Felelőtlen is lehetnék és igaza is lenne. Igazán könnyű kiismerni a szokásaimat. És aki ezt megteszi, az könnyedén, bármikor rámtalálhatna, ártalmatlanná tehetne. A lakásomon kívül egy törzshelyemre sem helyezek el egyetlen csapdát sem. Ezek a béke szigeteim, ahova nem is nagyon hozok senkit sem. A férfi most kivétel, erről még Alex sem tud. Dylan volt, ki egykor rátalált, ez a kettőnk közös titka volt. Ilyenkor, még ha csak egy-egy óra erejéig is, de képes vagyok elhinni, hogy az élet szép, az élet normális. Hogy minden rendben lesz.
Halk sóhaj szakad fel torkomból, amikor a szalagot beillesztem a helyére, és már csak percek kérdése, hogy a férfi mellett is teremjek. Ahogy a vásznon elindul a régi intro a lámpák fénye halványabbá válik, sejtelmesebbé tesz mindent, a képkockákat pedig jobban láthatóvá.
- Mh, elnézést, de zsebkendőt nem hoztam - grimaszolok egyet, figyelve, ahogy könnyeit törölgeti, de aztán csak halk nevetéssel fordulok a vászon felé. Lábamat az előttem lévő székre pakolom fel, vádlijaimat pihentetem meg.
Kezeimet keresztbefonom a mellkasomon.
- Tartoztok nekem egy földkörüli utazással - tudatom az angyallal. Egy idő után a láncot elrejtem a felsőm alá, hátha ott kevésbé zavar a fénye. Ingrid Bergam épp Samet kéri meg, hogy játsza el az egyik kedvenc számát, amikor Bogart belép a terembe. Oh, az a mosoly.
A székbe egyre lejjebb csusszanok és magam sem veszem észre, vagy csak nem igazán tudatosul bennem, hogy a film közepétől a fejem az angyal vállára, karjára hajtom.
- Biztos világkörüli utazó lettem volna - sokszor érzem úgy, hogy képtelen vagyok megmaradni egy városba és elég csak Monaco látképét néznem, mégha fekete-fehérben is.
Gyönyörű hely lehet élőben is.
A film története tragikus is lehetne. Mégis az emberi józanságról szól. Mégha Rick szerette is Islát, belátta még ha szerették is egymást, belátta, hogy neki más a felesége. Az érzései ellenére segít nekik és elengedi szerelmét, hogy élje az életét.
Röpke másfél órát vesz csak el az életünkből a film, mire annak a végére ér. A főcímdal már fekete kockákra írt betűkkel tudatja a stáblistát.
Halk sóhaj szakad fel torkomból, fájdalmas, mire rájövök, hogy merre is nyugvik fejem. Ijedtem kapom fel.
- Bocsánat - tekintek kitágult szemekkel a mellettem ülő férfira. - Elvesztettem… - a midet Natalie, amidet? Ajkamba harapva keresem a szavakat, ám azokat nem találom.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 16, 2019 7:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Humans...
Natalie & Gabriel
They call her sunshine • szószám: 951• Credit:

'Elmehetnél ilyen bölcsesség mondogató asszonynak, ha a vadászlétet megunod majd egyszer. Pár parányi lélek sokkal többet ér, mint a tengernyi gonosz... Háh! Hallottam már néhányszor hosszú életem alatt, de mindig mindig csak mosolyogni tudtam rajta, hozzáfűzni érdemben semmit. Mármint úgy értem, hogy azért mosolygok, mert ez vicces. És mondd csak, jót cselekedő parányi lélek a tengernyi gonosszal szemben, jutottál valamire a többi jót cselekedő barátoddal együtt a világot ellepő lassan óceánnyivá dagadó förtelem ellen? Szebb, jobb hely lett a föld? Tény, hogy nagyobb lett az összefogás, legalábbis nagyobb, mint eddig volt, de ezzel az összefogással jutottatok valamerre? És még mielőtt belekezdenél, nem hozhatod fel pozitívumként azt, hogy milyen szép új városokat építettetek, megvéditek a gyengéket, irtjátok a gonoszokat, akik lehetnek démonok, angyalok, félvérek és egyéb más fajba tartozó lények és a többi, és a többi. Általános dolgokat nem akarok hallani, valami nagyra, kiemelkedőre vagyok kíváncsi, nem elcsépelt, csip - csup dolgokra.' - dugom kabátom zsebébe szabad kezem és hagyom, hogy húzzon magával, amerre szeretne, ráérős, kényelmes léptekkel bandukolok utána. Ilyen lehet, amikor kutyát sétáltat az ember és az eb nagyon húzza valahová. Csak Nataliet nem ránthatom vissza, mert akkor hanyatt esik és jelenetet rendez, arra pedig összefut az egész aprócska város, ami felborítaná az egész hely békéjét és idillikus csöndjét. Megzavarná a tücskök szorgos ciripelését, s szerintem a csillagos égbolt sem lenne annyira szép, amit talán a városlakók sosem láthattak ennyire tisztán, mint amilyen most. Az éjszaka sötét takaróját ránk terítette és a takarót fénylő pontokkal pettyezte ki, s a középpontba helyezte a dundi kövér kerek holdat, mely ezüstös fényével, himlőhelyes arcával világítja meg az utakat a házak között, ahová a közvilágítás pislákoló fényei már nem érnek el. Kár lenne a világért.
A nőszemély morfondírozását szándékosan elengedem a fülem mellett, mintha meg sem hallottam volna utolsó vádló mondatát, mellyel nagy valószínűséggel arra akar rábírni, hogy harmat gyenge lábakon álló, mégis erős körvonallal rendelkező remélhetőleg világot megmentő tervem egy részét, vagy teljes egészében eláruljam neki.
'Nem értem, hogy miért lennénk jó páros. Ide minden erőfeszítés nélkül bejutottunk, neki sem kellett feszülni az ajtónak. Vagy a közelemben világító nyak díszre gondolsz?' - mutatok a nyakában fénylő láncra, ami azóta egy pillanatra sem volt hajlandó kihunyni, amióta megjelentem a raktárház ajtajában.
'Miért Izének hívják? Miért nem csak kéznek?' - vonom fel szemöldököm értetlenkedve, miközben pillantásom visszasiklik a hatalmas plakáton lévő test nélküli kézre, ami mint egy ocsmányabb pók, terpeszkedik a szereplők lábainál. Ajkaim már nyílnak is a következő kérdést föltenni, hogy a nagyon magas férfinak, aki még talán nálam is sokkal magasabb lehet, majdnem akkora, mint egy óriás, mi a baja, mert elég furcsán néz ki, felszabadult kezem már lendül is a magasba, de félúton meg is áll, a hangom bennakad és bosszúsan összeszorítva ajkaimat eresztem le, vagyis inkább hullajtom le magam mellé levegőben lógott kezem, hogy kövessem az újabb útirányt kitalált nőszemélyt.
'Megyek.' - zsémbelek az orrom alatt, lelkesedésem pedig alább hagy a filmek és maga a mozi világa iránt, pedig kíváncsi lettem volna a büfére, a jegykiadó fülke belsejére és arra, hogy hogyan kerülnek az emberek a nagy fehér felületre. Kérdések, melyekre majd csak akkor kapok választ, hogyha a megfelelő pillanatban, nagyon gyorsan elhadarva teszem föl a kérdést. Belökve utána és magam előtt a lengedező ajtót, majd kissé feszengve nézek körbe a sötét, üres teremben. Székek sokasága, amíg a szem ellát és a titokzatos nagy fehér vászon, amire rá fog kerülni a kiválasztott film. De hogyan? Államat megvakargatva indulok el bizonytalanul az egyik középső sor irányába lefelé a hosszúra nyújtott lépcsőfokokon, hunyorogva nézve a lábam elé, nehogy belelépjek egy régen itt hagyott rágcsálnivalóba, elhullajtott állat tetembe, esetleg egy nem kívánatos angyal csapdába. Gabriel moziban van és filmet fog nézni. Pár óra leforgása alatt több olyan dolgot tettem, amit senki nem hinne el nekem, pláne a testvéreim. Segítettem egy emberen, akinek még egy haja szálát sem görbítettem meg, hagytam, hogy rángasson maga után és elcipeljen erre a helyre, nem úgy oldottam meg a nézeteltérést, hogy egy csettintéssel porhalmot csináltam belőle és ki tudja még mit hoz az este. Bár szerintem túl sok mindent már nem, mert ezek hamar elfáradnak, alvásra és regenerálódásra van szükségük, úgyhogy valószínűnek tartom, hogy elérkeztünk közösen töltött óráink utolsó perceihez. Igazi megkönnyebbülés. Kabátomat levéve magamról dobom a kiválasztott szék háttámlájára és ülök le óvatosan a kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságba, ami várakozásom ellenére nem szakad össze alattam, nem törnek le a karfái, csak akkora porfelhő szabadul ki belőle, hogy néhány pillanatig, amíg szét nem kergetem, teljesen megvakítja a látóterem. Orrom és szám telemegy az évtizedes porral, könnyeim elerednek és köhögve legyezem magam elől a hatalmas, zavaró felhőt, míg másik kezemmel az arcomat törölgetem.
'Semmi... gond...' - köhögök még mindig és szipogva pillantok az idő közben mellém ült nőszemélyre, majd a vászonra. - 'Már most megsiratott...' - törlöm meg még egyszer utoljára az arcom és igyekszem magam összeszedni, de most a számomra túlságosan hangosnak minősülő zenebona mér csapást füleimre, nyakamat kissé két vállam közé húzom, mégis megpróbálom magam elengedni és a székben hátradőlve nézem, ahogy a fekete fehér film elindul, hogy egy pár órára egy teljesen másik világban érezhessem magam.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Queens Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
396
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 10, 2019 7:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Walk me home
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 1096 • Zene; Cold Blood»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Arcomon parányi mosollyal hallgatom a szavait. A sötét egyre mélyebb lesz körülöttünk, talán a távolság is. Hallgatom és meg is hallom amit mond, nem engedem el fülem mellett. Ritkaság számba megy, aki ennyire képes figyelni. Ha volt Isten, akkor úgy vélem, hogy a kelletnél több empátiát adott számomra. Úgy is mondhatnám, hogy ezerszer jobban tud érdekelni bárki másnak a nyűgje, mint a sajátom. Hogy inkább helyezek másokat magam elé, hogy én semmit sem számítok már.
Ezt elhiszem, nem. Ezt tudom. Kevesen vannak, akik hiányolnának, vagy akik ne úgy állnának hozzám is, hogy még egy ember. A mi munkánk, nem, nem is, a mi világunk. Ez már nem az, ami régen volt. Kevés jó maradt, azt miért ne próbálnánk hát akkor megtartani.
- Mert nem is vagy ember. Ne érts félre, angyal vagy - emelem fel kezemet védekezőleg.
Könnyedén veszem az életet? Bár úgy lenne. Bár tényleg tudnék úgy élni, ahogy néha mondom, mégis. A szüleim miatt nem érzek magam keserűséget. Kaptam egy sokkal, de sokkal jobb családot. Tudom, hogy számíthatunk egymásra, még akkor is, ha az előbbi gondolataim nem ezt igazolják. Az én életem nem számít. Az egymáséi annál inkább. Különös érzés ez, talán ez tesz minket igazán veszélyessé. Nekünk már nincs miért élnünk. Mi már csak a városért élünk, emiatt nincs bennünk oly félelemérzet, életösztön, mint a legtöbb vadászba. Akik képesek bármilyen veszélyes terepre elmenni, mert nekünk már nincs veszteni valónk.
Mert mi már mindent elvesztettünk.
- Hiszek neked Samariel - mosolygok rá szelíden. Teljes mértékben megértem, teljes mértékben hiszek neki. Az emberiség nem jó. Én is hangoztatom nap, mint nap. Sőt, egyes kiakadásaimkor még azt is meg merészelem említeni, hogy Gabrielnek igaza van az elpusztításunkban.
Érzelmes lény vagyok, könnyedén veszem fel más emberek érzéseit, könnyedén átérzem azt, főleg ha a szenvedésről van szó. Így nem nehéz, ha túl sokszor borulok ki, hogy az egész világot lángokban akarjam látni és lám. Mégis itt vagyok és az utolsó csepp véremig, az utolsó lélegzetemig harcolni fogok érte.
- Igazad van velünk szembe. Nem is tudnád, hogy mennyire egyet tudok olykor érteni Gabriellel - nevetem el magamat a lábaink elé nézve. - Mégis nem csak ennyik vagyunk. Ettől többek, sokkal többek - emelem fel tekintetem, amikor megállít. Szemöldököm enyhén ráncolom.
Szórakoztat valahol, hogy kissé felém emelkedve torpan meg. Ajkaimat összepréselve harapok bele az alsóba és igyekszem nem kinevetni.
- De ne merd azt állítani, hogy nem láttam az emberiség fekete bugyrát, hogy a parányi évem alatt nem tapasztaltam meg, hogy mire vagyunk valójában képesek. Hogy nem szevedett ebben a rohadt városban senki eleget ahhoz, hogy megértse milyen porlandóak vagyunk, épp ezért milyen értékes is lehetne az életünk, de mégis mit vártok? Nem változnak meg a dolgok csettintésre. Mindenhez idő kell az embereknek is idő kell. Amúgy meg, épp neked kellene tudnod, hogy pár parányi jó lélek sokkal többet ér, mint tengernyi gonosz - vonom fel a vállamat. Meg akarom győzni? Szavakkal? Nem hinném, hogy menni fog.
A szó elszáll, ám a cselekedet? - Mégis sokkal több mocskot láttam a fajtátoktól a démonoktól a félvérektől az utóbbi évtizedekbe, mint az emberekbe. Csak úgy mondom - emelem meg a karomat megadóan, mielőtt még azokat fogsába ejteném a sajátjaim közé.
- Várj mi? - bukik ki a szerencsétlen kérdés az ajkaim közül. Néma szavakat formálok, de hang nem szökik ki belőle. Forognak azok a fogaskerekek az agyamba. - Ohohoh - na nem, ennyivel nem fogja most kiszúrni a szemem, bár érzem, hogy nem lesz könnyű semmit sem kiszedni belőle könnyedén. Irgalmatlan a fajtája, ez tény. S valószínű nem olyan angyal, akit könnyen meg lehetne kínozni, vagy aki ezért információt adna át. Nem mintha bármi hasonlót akarnék. Nem dolgozom ma este, mégis. - Oké, tudjuk, hogy történt valami, hallunk pletykákat, a nagyvilágból valami sötét banyáról érezzük is hatását, de kérlek hagyd ezt “ha eljön az idő” dumát. Ha így lenne nem hoztad volna fel - mondok csak ennyit, most mégsem kérdezek többet.
Nem kérdezek, hogy pontosan miről beszél, miről van szó. Mit kellene megakadályoznunk, mikor és hol. Ráadásul azt nem, hogy mi ez az idő. Mintha az emberek olyanok lennének, amit könnyedén el tudnának egy hasonló dolgot felejteni. Hagyjuk már.
Inkább meginvitálom egy kis kikapcsolódásra. Nem is tudom, hogy elsősorban nekem vagy neki van-e erre szükségem. Talán mindkettőnknek. A szavak elszállnak, de, talán ez.
- Mozi - ejtem ki röviden. A világító nyaklánc segítségemre van, hogy megtaláljam a tápegységeket az épülethez. Kinyitom a fémdobozt - meg kell hagyni, menő segítség - tekintek le a nyakláncra de rájövök, hogy ez nem segítene egyedül. - vagytok - tekintek az angyal felé. - Igazából tök jó páros lehetnénk, lásd be, így bárhova be tudnánk jutni, még nagyjából észrevétlenül is - bókolok felé egy pillanatra. Egy pár másodperc és máris halovány derengésben úszik az előtér.
Halkan nevetve figyelem a férfit.
- Vígjáték, a horrofilmeket igyekszik kiparodizálni. A legjobb forma benne Izé. A kéz, olyan mint egy kiskutya, hűséges és segítőkész - hajatom félre a fejemet nevetve a film emlékein. Oh, hogy mekkora mű volt az is egykoron. Persze tervezték az újradolgozását, de hát… Arra már nem került sor.
- Gyere - bökök fejemmel az egyik az ajtó irányába, ahova én is elindulok. A középen elhelyezett kétszárnyú ajtót nem épp könnyedén nyitom ki. Hallom, ahogy a nyikordul a hajlításra. Mégis megfordulok, hogy megtartsam az ipsének. Ha még ott áll akkor csak hatalmasat sóhajtok.
- Ne állj úgy, mint egy darab fa a mező közepén. Ma nem dolgozok, szabadnapom van, eszem ágába sincs egy démoni támadás után még viaskoni a szőke herceggel is - nevetek rá, szemöldökeimet ráncolva. - Csak egy filmet szeretnék veled megnézni - bökök fejemmel az üres moziterem felé. Ha jön, ha nem én bemegyek, de nem a székek irányába.
- Ülj le, ahova akarsz - mondom, ha bejött, ha nem. Én a vetítőterem felé veszem az irányt. Hallhatja, hogy odabent halk puffanásokkal dobálgatom a filmeket tartalmazó kerek dobozokat, amíg meg nem találom a tökéletes. Lássuk be, kevés olyan film van, ahol az emberek jótékonyságát mutatják be. Mégis elbizonytalanodom a Casablanca láttán. Szívem összefacsarodik, mégis ezt választom.
A vetítőbe helyezem a szalagot, a film végét a megfelelő helyre illesztem. A terembe pedig hirtelen csendül fel a film kezdő dallama. Én pedig már ott sem vagyok. Könnyedén huppanok le a férfi mellé, már ha beült.
Ha nem ült be, akkor csak az utolsó sorban lévő egyik székre ülök, mégpedig úgy, hogy átugrom azt, sarkammal tolom le az ülést is.
- Bocsi popcorn nincs, már rég nem üzemel a mozi, csak akkor, ha idejövök. Rengeteg régi filmjük van, még a háborús időszakokból. Az egyik kedvencem a Casablanca, egy klasszikus romantikus film, de nem a csöpögős fajtából, ne aggódj. Azokért még én sem vagyok oda - nevetem el magamat, majd hagyom, a film előzenéje elindujon, a Warner Bros jele felragyogjon. - Meg kell említenem, hogy Bogart régen - sóhajtom el magamat. Na igen, kevés az igazi férfi manapság.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 10, 2019 6:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Humans...
Natalie & Gabriel
They call her sunshine • szószám: 1452• Credit:

Reménytelen. Reménytelenül és fölöslegesen beszélek bármiről, amit a világban láttam és látok születésem óta, mert nem jutok vele előrébb. Felfogása egyenesen kiábrándító, bár elgondolkodtató. Elengedi és nem ragaszkodni a problémákhoz, amik túl mutatnak rajtunk, vagy amikhez egyszerűen nincs közünk, hanem az életre kell hagyni, hogy tegye a dolgát. Én miért nem állhatok ilyen egyszerű felfogással a mindennapokhoz? Mert nem így lettem teremtve, mert nem ezt szoktam meg, s ha tudnék is ezen változtatni, vagy ha akarnék, a többi angyal fejét vakargatva állna előttem, hogy belém mi ütött, miközben számat elhagyják a rágörcsölés és kattogás szavak. Azt sem tudnák, hogy mit jelentenek és miért használok ilyen szavakat, amikor számunkra ezeknek egyszerűbb jelentése van, az emberek nyelvezetében használatos szlengeket, nyelvjárásokat nehezen ismerjük fel. "És akkor srácok mától nem görcsölünk rá arra, hogy hol a fater, majd hazajön az öreg a pihiből, ha akar, addig mi is chillezünk és élvezzük az életet. Senki ne kattogjon semmin, legyünk nyitottak és adjuk át magunkat a szabadság érzésének." Az arckifejezésük viszont mindent megérne, amit vágnának. Orrom hegyét lassan megvakargatva rejtem el a világ elől a szám sarkában megszületni készülő mosolyt, amire a képzeletbeli jelenet késztet, de lassan kényszeríteni sem kell magamat, hogy csillapodjak és hagyjam abba, Natalie szavai megteszik a maguk hatását, ahogy nevetve, az orrom előtt ismét háttal a világnak bizonygatja, hogy elengedni és megbocsájtani, valamint pozitívan hozzáállni az élet adta helyzethez sokkal jobban esik a léleknek, már persze, akinek van, és leveszi a terheket az ember válláról, mintha folyamatosan egyre több keresztet hordanánk a vállunkon, míg a végén összeroppanunk alatta. Vagy valami ehhez hasonló módon tudnám lefordítani azok számára, akiknek röviden el kéne mesélnem, hogy miről csevegtem egy emberrel órákon át andalogva a város utcáin. Erről.
'Hát... kedves Natalie, én tényleg értékelem, hogy ilyen felfogású ember vagy, ritkaság számba megy az ilyen, aki képes csak úgy elengedni a dolgokat, mint egy léggömböt, hogy menjen és bosszantson mást, de ne téged. Tényleg ezzz... ez sok mindenre vall és sok mindent elárul az emberről, ha könnyedén veszi az életet és az általa felállított akadályokat, én viszont, bár már te is sejtheted, nem tartozom ezen emberek közé. Nem is azért, mert Gabrielnek adok igazat és az ő... hogyan is mondjam, hogy ne sértsem meg... begyöpösödött, változásra képtelen, rettenetes személyiségének, valamint az elvakult világnézetének, hanem mert túl sok mindent láttam a világból. Te? Te is sokat láttál, de ez a kis világvége hangulat, vagy hogyan nevezzem, csak porszem ahhoz képest, amik már megtörténtek. Láttál egy kis szeretetet a világban és neked ez adja meg a reményt a túléléshez? Én láttam embereket, akik kedvtelésből gyújtottak fel falvakat, igáztak le városokat, ölték halomra a férfiakat, erőszakolták meg a nőket és a gyerekeket, ha több használható nő már nem volt, tűzre vetették a csecsemőket és olyan sok kegyetlenséget csináltak egymással, amire azt mondom, hogy bár ne történtek volna meg soha de soha, bár ne élte volna át ezeket a fájdalmakat és szenvedéseket senki. Tőlem ez vette el a hitet irántatok. A mindennapok kegyetlenkedése és pusztítása, ahogyan egymással bántok. Megmutathatnám, mert tudom, hogy most sem hiszel nekem, hogy miket láttam, amikről neked fogalmad sincs, sőt el is vihetnélek azokra a helyekre, de mi értelme lenne? Ugyanúgy kapaszkodnál abba a csepp szeretetbe és osztozkodásba, amit naponta a saját falaidon belül látsz, ezzel függönyöznéd el a tudatod a saját gonoszságotok ellen. Becsülendő az a maroknyi jó ember, akik olyan kevesen, de változtatni akartak mindig is a világ és az emberiség sorsán, de oly csekély és szánalmas a mennyiség a maradékhoz képest, aki pusztít, gyilkol, romba dönti a világot. Képzeld el úgy az egész világot, mint egy haldokló embert. A haldoklót sajnálja mindenki, az orvos viszont azt mondja, hogy a betegség annyira erős és legyőzhetetlen, hogy a maradék egészséges sejtek képtelenek hosszú távon ellenállni, előbb - utóbb meghal a beteg, addig is szenved, fájdalmak gyötrik. El lehet dönteni, hogy végignézed a lassú, hosszú és fájdalmas kínhalált, ami nem is halál lesz, hanem minden méltóságtól mentes megdöglés, vagy segítesz neki könnyebben a túloldalra jutni. Ti vagytok az egészséges sejtek, a maradékot pedig már sejted. Mi nem vagyunk gonoszak, csak irgalmasok a világgal szemben.' - nem, így sem fogja megérteni, csak fel fog háborodni, hogy mit gondolok magamról és még én merem magam irgalmasnak nevezni. Vagy kinevet és megint megpróbál valamiféle magyarázattal előállni, elmeséli a saját szemszögéből, hogy de a jóság még mindig erősebb, túlnőhet az emberi rosszindulaton, ami elburjánzott világszerte, mint a borostyán, amit nem lehet kiirtani és leszedni a ház faláról. Szemeimet megforgatva penderíteném vissza újfent magam mellé, akár a pimasz gyereket, aki már csak azért sem sétál rendesen, hiába kérték meg erre szép szóval a szülei, ellenben most nem attól kell félnem, hogy hanyatt esik valamiben, hanem, hogy én borulok rá. Hirtelen torpan meg előttem és néz fel rám kővé dermedve, míg én lábujjhegyre állva igyekszem magam visszabillenteni a sarkamra, mielőtt fellökném szerencsétlen teremtést. Korábban már fölemelt kezemet, ami a válláért nyúlt volna, hogy visszaforgassam magam mellé most az ő apró kezében pihen, szemöldököm pedig a meglepődöttségtől a magasba szökik s úgy nézek lefelé, majd vissza a nőre, aki ügyet sem vet csodálkozásomra. Most elhúzhatom, vagy mit csináljak? Hagyjam így, amíg el nem engedi? A rosseb vigye el, csak egy arkangyal vagyok, még az út közepére is lökhetem, vagy felpofozhatom, hogy mit képzel magáról. Áh, az olyan maradi felfogás, a középkorban nevelték így a felsőbbrendűek az alattvalókat, hogyha átléptek egy bizonyos határt. Na nem mintha ezzel azt akarnám mondani, hogy ez a nőszemély velem egyenrangú, szó se róla! Csak most minek üssem meg?
'Ismétlem, hogy elrendelte, hogy nem lehet titeket bántani, bármennyire is szeretnénk, mert sok múlik most ezen. Fogalmazzunk úgy, hogy a világ tényleges pusztulása a tét, hogy ti éltek - e vagy haltok, bővebb magyarázatot nem adok, ha eljön az idő, úgyis tudomásotok lesz róla. És ki tudja? Lehet még szerepetek is lesz a világ teljes végének megakadályozásában.' - mosolyom széles és fájdalmas, annyira erőltetett, amivel szeretném ezt a kérdést röviden megválaszolni, majd lezárni. Nem tartozik rá és kész, arról nem beszélve, hogy ennek a szájnak nagyon okosan kell járnia, szépen kell mosolyognia és megfelelő dolgokat kell mondania a megfelelő személynek a megfelelő időben.
És húz maga után! Mint egy kutyát! Kérdés nélkül indul meg egy általa megcélzott irányba, kezemet nem engedi el egy pillanatra sem, fogja, mintha attól félne, hogy elszaladok vagy eltűnök, ami felé egyre inkább kezdek hajlani, hogy udvariatlan módon eltűnök, de azért még megvárom, hogy merre szeretne vinni. És ha csapda? És ha az eddigi viselkedése színjáték volt és valójában egy kegyetlen vadász, aki megtorolja megkínzott és levadászott bajtársait? Neki jelenlegi tudomása szerint csak egy angyal vagyok, egy olyan angyal, akiből még több ezer és millió mászkál mindenfelé, de magamnak csak egyetlen Gabriel vagyok, akiből nincs több, nem gyártottak másikat.
'Mi ez a hely?' - szabadítom ki kezem az övéből és állok meg szorosan a bejáratnál, ami ugyan kegyelmet nem ismerve vág hátba, ahogy visszacsapódik, de nem mozdulok előrébb. A halvány fényben kissé hunyorogva térképezem fel magamnak a helyet, vagy csarnokot, ahová beléptünk, s bár rúnákat, pecséteket nem látok, a hely terjedelmes nagysága, a sok ajtó és helyiség, ahová a szőnyegek vezetnek gyanúra ad okot. Miért vannak mindenhol képek kifüggesztve? Addams Family - A galád család, Az utolsó cserkész, Visszatérés a kék lagúnába, Terminátor II. áll a plakátokon, ahol az emberek különféle pozíciókba beállítva merednek a betérőkre. Addamsék még mosolyognak is a maguk bárgyú és félelmetes módján. Az ott... az egy kéz levágva? Nyakamat nyújtogatva igyekszem kivenni a képek részleteit, nézve a furcsa napszemüveges férfit, kezében puskával. Az arca csupa vér és seb, de mintha nem éreze fájdalmat, meg sem kottyanna neki, akár egy kis karc vagy horzsolás, aminek két nap múlva nyoma sincs. Fejemet megvakargatva nézek körbe és pillantok meg egy kisebb kifüggesztett táblát az eddigieknél, de a ráírt szöveg ugyanolyan jól látható: Mozi Nyitvatartási Rend. Á, hogy olyan filmnézős helyen vagyunk! Vagy ez nem az lenne? De, miért másért lennének itt nagy képek? Most akar filmet nézni, ezért hozott ide? Egyedül nem jobb nézi? Senki nem kérdez közbe, nem mocorog melletted senki, nem hallod, ahogy horkol, ha untatja a vetítés. Bár még mindig lehet csapda...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Queens Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
396
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 06, 2019 6:20 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Walk me home
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 1327 • Zene; Walk me home»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Megkérdezném tőle, hogy mégis mire gondol akkor, amikor azt mondja ismer ilyen embereket. El tudom képzelni, hogy számára minden ember egyforma, hiszen ezt ültette el Gabriel a gondolataikba. Oh, de még mennyire. Nem egy angyal került már a kezeink közé, egy részük volt csak Gabrielista. Borzalmasak az elveik, esküszöm, ilyenek még Hitler katonái sem voltak. Vakok és kis buzgómócsingok. Azt hiszik, hogy azzal, hogy eljönnek a városomba és oktalanul gyilkolnak, majd bevágódnak a nagy angyalnál. Kár, hogy néhány vadász karmai közé kerültek, így már nem nagyon tudják átadni üdvözletük - na és seggnyalásuk a fennséges királynak. Nehéz egy olyan városnak, mint New York, egy ilyen szituációba helyesen viselkednie. Világéletemben azt hallottam, hogy az angyalok gonoszak, romlotabbak, mint a démonok. Ezt számtalanszor meg is tapasztaltam már magam is. A magam fajtája között még így is én vagyok az egyik legliberálisabb. Mégis úgy gondolkozni róluk, hogy nem akarnak minket ártani? Na persze. Én pedig most jöttem le a falvédőről, nem igaz? A vadász lányának mindig fel kell készülnie a legrosszabbakra is. Ettől vagyunk vadászok. Ezért áll még a város, mégha egy része romos és elhagyatott is.
Egy szónak is száz a vége. Szóval nem hinném, hogy találkozott volna ilyen emberrel valaha. Vagy lehet, hogy csak ilyenekkel, ezért van ilyen véleménnyel? Vajon ha megmutatnám neki, hogy nem csak ilyen emberek léteznek, megváltozna a véleménye?
Az én véleményem megváltozna róluk, ha tennének azért, hogy megkedveljük őket? Faramuci egy helyzet, lássuk be. Nem egyszerű, mégis itt vagyunk, az éjszaka kezdetén és csevegünk egymással. Még barátságosan is, már ha ez róla elmondható.
- Inkább fogalmazzunk úgy hogy élettapasztalat - kacsintok rá. - Tudom, tudom, nincs lelked. De egyszer próbáld meg. Csak úgy igazán elengedni a dolgokat, nem pedig rágörcsölni. Pocsék dolgokat tud művelni az elmével, ha újra és újra ugyanazon kattogsz - melyen változtatni nem igazán lehet?
Hónapokon át gyűlöltem Wallenberget. Hónapokon át terveztem a bosszút ellene. Azt gondoltam, hogy na tessék, ezek az idióták képesek voltak megválasztani ezt az isten barmát vezetőnek. Méghogy igazságos. Méghogy a város javát akarja. Tekintetem a felhős égboltra emelem. Hold és csillagok nem világítják most az utunkat. Egy pillanatra lehunyom a szemem és mély levegőt veszek. Nem vagyok büszke az akkori önmagamra. Jól tudom, hogy nem tudtam teljes egészébe elengedni. Mondogathatom, hogy megbocsátottam neki, mélyen legbelül, mégsem tudok. Egy részem halt meg aznap vele együtt. S egy résznyi reményem is Wallenbergbe. Melyet újra megölt az elmúlt napokban, hetekben. Fejemet lehajtom. Nem akarok erre újra és újra gondolni. Visszajött és ennyi számít, nem igaz? Ajkamra hálás és meleg mosoly ül ki, miközben új témát kezdünk el boncolgatni.
Szemöldököm ezernyi szín árnyalatával azonos tónusokban vonódik össze. Hol a magasba szökken, hol egyszerűen csak össze, hogy aztán előbb a jobbot, majd a balt emeljem fel, hullámokat írva le az arcomon.
Akaratlanul nevetek fel szavain.
- Ugye tudod, hogy most egy olyan dolgon akadsz ki, amihez igazából semmi közöd? Az aki haragudhatna rájuk, az egyedül én lehetnék és láss csodát. Nem teszem. Ahogy az előbb már mondtam, könnyebb megbocsátani és elengedni, minthogy mérgezzem a lelkemet ezzel - nevetem kedvesen, habár az előbbi szavaimat egyáltalán nem ebben a kontextusban használtam az elmémbe. - Te azt látod, hogy elhagytak, én? Csodás életem van. Ha nem tették volna, meglehet, hogy most nem vadász lennék. Meglehet, hogy betörtek volna, mint egy vadlovat és élném a város unalmas hétköznapjait, már amennyire az apokalipszisben lehet unatkozni - rázom meg a fejemet nevetve.
Hallgatom, mégis sorra jutnak eszembe az ellenérvek vele. Nem rajta nevetek, egyszerűen a szituáción. Empáitánák hívnák ez, ha érezne hasonlókat.
- Ha nem tették volna meg, nem találom meg azokat az embereket, akik igazán számítanak. Akiket szívemből tudok szeretni, akiket Igazi családomnak tekintek. A vér nem számít, sokszor a vér köteléke semmit sem jelent. Ha nem mondanak le rólam, soha nem találom meg életem szerelmét. Igen, tudom, hogy közhelyesen hangzik, de nincs így. Nem ismerem a szüleimet, fogalmam sincs, hogy mit csinálnak a hétköznapjaikon, de ezért haragudjak rájuk? Miért? Mi értelme lenne ennek? - teszem fel a kérdést őszintén.
Tényleg érdekelne. Ugyanis valóban úgy érzem, hogy emiatt egy sokkal jobb életet adtak nekem. - Túlmutattam rajtuk és a legjobbat akarták. Vagy nem, számít ez már most? Ami volt, az elmúlt, változtatni rajta nem tudnék, de mint mondtam, nem is akarnék. Egy percemet sem cserélném el az életemben azért, hogy ők megtartsanak - persze eleinte nem értettem.
Volt időszak, amikor mérges voltam rájuk, amikor haragudtam rájuk. Talán ezért is ment jobban a kiképzésem. Minden felgyülemlett haragom és agresszivitásomat ki tudtam adni. Egy idő után pedig elmúlt. Wallenberget a társamnak éreztem, bajtársamnak, ha nagyon merész akarnék lenni, akkor a bátyámnak, aki mindig vigyázott rám. Dylan, ki az életét adta, hogy jobb világom legyen, aki mindent megtett azért, hogy én boldog lehessek. Alex, akivel soha nem találkozom ha Wallenberg nem végzi be, amit. A kisöcsém, kit ezerszer jobban szeretek, mint bárkit ezen a világon. Persze nézhetném a rosszat is, mégis az élet apró örömeire kell koncentrálnunk, nem igaz?
Kérdésem közben könnyedén fordulok meg, hogy háttal haladhassak. Ismerem már a város minden egyes kátyúját és kövét, az elmúlt években annyit láttam már. Fejemet félrehajtom úgy hallgatom, hogy miként vélekedik rólunk.
- Hogy mit csinált? - pislogok értetlenül és akaratlanul is megállok, ahogy meghallom, hogy mit is csinált Gabriel? Ám mielőtt még nekem jönne indulok meg újra, háttal. - Miért? - bukik ki belőlem a kérdést.
Miért tiltaná meg? Miért ne akarná, hogy meghaljunk? Jó, nem tudunk, de… Ennek semmi értelme.
- Már nem azért, de imádjátok az embereket a halálba kínozni és vissza, akkor miért dönt hirtelen úgy, hogy ezt nem akarja? - mondhatja rám, hogy értetlen vagyok, nem igaz? Még igaza is lenne, mert esküszöm, hogy az vagyok.
Minden idegszálammal azon vagyok, hogy megértsem, mégsem tudom.
De ezen túllépünk és hallgatom. Fejem lehajtva meredek a lábára, ahogy helyezi őket előbb balt, majd a jobbot. Majd újra és újra. Kezét hirtelen érzem meg a vállamon, ahogy oldalra fordít egy oszlop elől. Én pedig megtorpanok.
Akaratlanul nyújtom ki a karomat, hogy kezét fogjam meg, hogy megállítsam. Szomorkás félmosolyra húzom a számat, ha rám figyel.
- Azt mondod, hogy gyilkosok vagyunk, hogy bántalmazzuk a másikat. Felelőtlenek és kirekesztőek vagyunk. Ez igaz. Van közöttünk ilyen. Az ember mindig is gyarló volt és az is marad, de nem mind. Azt mondod, hogy bántalmazza a feleségét? Én pedig azt, hogy láttam olyan férjet, apát, ki a saját családját küldte le a pincébe, hogy Gabriel egyik angyala elől menekítse őket, hogy volt olyan balga, hogy szembeszálljon vele, hogy tudja, nincs esélye ellene. De a feleségének és az újszülött gyermekének esélyt adott a menekülésre és az életre. Láttam azt, hogy a félvérháborúban miként védelmezte egy nő a saját gyermekét, miként adta vérét érte, miként küzdött a végsőkig - itt egy pillanatra összeszűköl a szemem, hogy ezzel is bizonyságot adjak szavaim komolyságának.
- Nap, mint nap látom a fiatalok szemében a csenevészséget. A szerelmet, ahogy pillangók röpködnek a hasukba, amikor megpillantják a kívánt lányt vagy épp fiút. Ahogy esetlenül beszélgetnek egymással, mert félnek bevallani egymásnak, mit is éreznek - nevetem el magam szerencsétlenségükön. - Két sarokkal arrébb minden reggel két kölyök surran ki egy bérház hátsó ajtaján. Fejadagjuk felét hagyják meg minden nap, hogy a környéken lévő kóbor állatoknak adják őket, önzetlenül, mert nem akarják, hogy éhezzenek. Odaadják a patkánynak, a kutyának, a macskának. Látom, milyen önzetlenül dolgoznak az orvosok és a vadászok azon, hogy megmentsék az embereket hogy boldogok lehessenek. Vannak közöttünk rosszak, sokan csak ezt látják, ám az élet apró örömeit, nem veszik észre, az mintha eltörpülne mellette.
Ezeketért dolgozom. Ezekerét vagyok vadász, az apróságok, amik miatt érdemes még élni. Az én életemnek sok értelme nincs már Dylan nélkül. Soha nem lesz gyermekem, sem pedig férjem. A város lakóinak szánom az életem. Ajkamon ott van a meleg mosoly, mellyel ezeket mondtam el neki.
Majd egy lépést teszek és elkezdem húzni az egyik irányba - már ha nem tépte volna ki eddig a kezét a kezemből. Egy épület felé, melynek kirakata sötét, vaskos függönyök takarják. Régen elhagyatott mozi ez, egy kósza lélek sem jár már benne. Lengő ajtaját könnyen nyitom ki, nem messze pedig csak pár másodpercet kell elbabárlnom, hogy halovány fényt kaphassunk.
Halkan nevetem el magam, ahogy körbetekintek.
- Mutatok valamit.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 04, 2019 8:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Humans...
Natalie & Gabriel
They call her sunshine • szószám: 1468• Credit:

'Aha, tudom, ismerek ilyeneket.' - ohhóóó, de még mennyit és ha jók az értesüléseim, akkor az egyiket nem is olyan régen tessékelte át legdrágább kincse a másvilágra, a semmibe. Szám egyik szeglete görcsösen rángatózva akar mosolyra húzódni, bensőmben gyűlik a roppant hangzavarral járó és kárörvendéssel megtöltött nevetés, ami még talán néhány lámpában a villanykörtéket is fel tudná robbantani. Emlékem, amikor Bart meghozta a hírt, még ő is elmosolyodott, de nem hahotázott, vagy hempergett a földön a nevetéstől, vagy dobta az öklét a kezébe szolid éljenzés gyanánt, hanem csak becsukta maga mögött az ajtót, szélesedő mosollyal az arcán pásztázta kérdő tekintetem, majd mérhetetlen élvezettel megformálva a szavakat, kimondta az első mondatot: 'Meghalt Rassilon.' Ha csak ennyi lett volna, akkor egy hanyag vállvonással és horkantással tudomásul vettem volna a dolgot, hogy utána visszatérjek borsos napi teendőim közé, na de amikor hozzátette, hogy hogyan és miként... ha valaha is eljön az én időm, hogy számot adjak az életemről, felidézzem magam előtt a legszebb pillanatokat, akkor ez lesz a legelső, ami eszembe fog jutni. A képzelt jelenet, ahogy Jaesa ott áll a kis nyúzni való patkány előtt és megadja neki a végső döfést, az élvezet, hogy látom magam előtt az elgyötört, megtört, alaposan helybenhagyott arcot, amiről a pökhendiséget még ilyenkor sem lehet letörölni, a hit és a magabiztosság, hogy őt bizony nem lehet eltenni láb alól, mindig mindenből ő kerül ki győztesként, az utolsó szó joga csakis az övé lehet, és ahogy a két kocsonyás szemből hirtelen fényár tör elő, majd a porhüvely élettelenül rogy össze és már nem mozdul többé. Megalázva hever a porban és a sajátja vetett véget az életének. Hosszú óráknak tűnő percekig csapkodtam az asztalom kemény fa lapját, ami el is kezdett meghasadni néhány helyen, szemeimből záporként hulltak alá a könnyek és ilyen tiszta szívemből még soha életemben nem tudtam nevetni, mint akkor. Belesajdult minden izom a hasamban, talpammal a padlón dübögtem már néha, hogy kapjak levegőt és amikor lenyugodni látszottam, újra eszembe jutott, ahogy ez a szánalmas alak ócska rongy módjára fekszik a földön és ismét rázendítettem. Gyönyörű jelenet lehetett és én sajnálom a legjobban, hogy nem ülhettem ott s nézhettem végig, ahogy eltávozik belőle az élet. Végül engedek a kitörni akaró örömnek és hagyom, hogy széles mosolyt varázsoljon az arcomra, ahogy zsebre tett kezekkel nézek körbe az utcán. Hogyne ismernék ilyeneket Natalie! Nem csak nálatok fordulnak meg efféle gerinctelen szerzetek.
'Ezt a bölcsességet egy olyan szerencsesüteményben olvastad vagy most rögtönözted?' - pillantok rá a szemem sarkából, majd apró fejcsóválások kíséretében forgatom meg a íriszeimet és inkább az újjáépített városban gyönyörködöm. Ha a pusztítás és rombolás mellett valamiben mindig is kreatívak voltak az emberek, akkor az az építés és a teremtés. Bámulatos, csodálatos házakat, tornyokat, épületeket és műemlékeket teremtettek sokszor pusztán kövekből, gondos tervezéssel és odafigyeléssel. A félig lerombolt, de még használható és helyrehozható házakat, épületeket a rendelkezésre álló anyagokból újraépítették és lakhatóvá tették, vagy különféle helyekké alakították őket, ellátókká, műhelyekké és még a kórházakat is szépen rendbe rakták. Rendszereztek minden és a semmiből egy új várost teremtettek maguknak, persze vezető segítségével, mert anélkül még mindig jajveszékelve, a fejüket fogva, visongva rohangálnának körbe - körbe, akár a tyúk, aminek lecsapták a fejét, de még nem dolgozta fel az információt, hogy számára nincs tovább és fej nélkül futkos az udvaron, amíg el nem dől. Sokuknak azt is meg kell mondani, hogy vegyen levegőt, különben elfelejti, nem tud irányítás és parancsok nélkül létezni, mert olyan egyszerű és ostoba, hogy nem tudja mit kezdjen önállóan a saját életével, amit az Úr a kezébe adott. Persze nem tagadom, nálunk is így van, hogy egyesek csak állnak a falnál, tárogatják a karjaikat, hogy elképzelésük sincs, mit csináljanak maguktól, szabad akaratukból.
'Értem. Tehát ahelyett, hogy kaptál volna néhány fülest, nyaklevest és verést a farodra nevelési célzatból, mint ahogyan egy értelemmel és felelősség tudattal rendelkező szülő teszi a gyermekével, hogyha az a kis ember kezdemény szájal, rondát mond, összekeni csokoládéval a falat, rondát rajzol az asztalra, levágja a macska farkát, meghúzza a testvére haját, inkább úgy gondolták, hogy nekik az volt a dolguk, hogy apád megtermékenyítse édesanyádat, téged megszül és te majd magadtól egy csettintésre egy minta gyermek leszel minden törődés és gondoskodás nélkül? És még te kérdezed, hogy miért utálom az embereket? Pont te, akit a saját biológiai rokonai hagytak cserben? Ez az egyik ok. Olyan bugyuták vagytok és felelőtlenek, mint egy kő. Sokasodtok, utódokat nemzetek, de amikor az utód világra jön, onnantól már kicsit sem gondolkodtok, hogy akkor ideje felelősségteljes szülőként viselkedni és olyan embert nevelni belőle, akire nem csak ti, hanem mások is büszkék lesznek, akivel nem csak eggyel többen vagytok, hanem van célja az életének és tudja mit szeretne, de nem úgy éri ezeket el, hogy átgázol másokon gusztustalanul. De minek is ez? Majd a gyerek neveli magát. Ott a zajos doboz és a sok kazetta, majd azok megoldják a problémát és addig lehet minden mást csinálni. Igen, tudom, most jön a de dolgozni kell, hogy a gyereknek legyen mit enni adni és ne az utcán kelljen aludni, de a férfi képtelen volt mindig is kivenni a részét a gyermek neveléséből, de a nőnek otthon nagyon sok mindent kell csinálnia, de van amikor egy szülő neveli a gyereket és akkor még több a teendő, de ez, de az, de amaz. De megkérdezem; ha nincs rá idő, nincs rá energia, akkor minek? Tönkreteszitek a saját életeteket, a gyerekét és másokét is. Rettenetesek vagytok, nem tudtok gondolkozni és előre látóan tervezni.' - pedig az Úr parancsa volt, hogy sokasodjanak, ha mást nem, legalább ezt sikerült teljesíteniük.
Egyre élénkebb az élet, mármint a gyárépület kihalt területéhez képest valóban sokkal többen vannak az utcán még így este is, bár a zöme az éjszakai őrjáratát teljesíti, jócskán akadnak városlakók, akik úgy sétálnak az utcákon, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy fegyveres őrök őrizik lépteiket. A lakóházak ablakaiból fények szűrődnek ki, néhány helyről nevetés hangja csendül fel, de hamar el is nyeli őket a sötét éjszaka. Minden olyan biztonságosnak, békésnek tűnik, szinte már - már idillinek, hiszen az ellenség elvileg a kapukon kívül van, nem juthat be ide ellenőrzés nélkül egy teremtett lélek sem, s lám én mégis itt vagyok, a gonosz Gabriel, aki el akarja pusztítani a világot.
'Nem azért nem mártottam beléd kardot vagy bármit, mert képtelen lennél meghalni, hanem mert Gabriel elrendelte, hogy nem bántalmazhatjuk a fajtádat és aki ezt a parancsot megszegi, arra halál vár. Gondolom te is tudod, hogy mi attól még sajnos meg tudunk halni, bár nem érdemelnénk meg miattatok, mégis így rendelkezett jelenleg. Porszemnyi, lényegtelen és fölösleges életeteket Michaelnek kell megköszönnötök, ő a nagy pártfogótok. Kérdésed pedig nem szorul hosszas magyarázatra, egyszerűen csak gondolj bele, hogy mit láttál, látsz, hallottál és hallasz a mindennapokban. Figyeld, ahogy egymással bántok, a legapróbb jelektől egészen  legsúlyosabbakig. Van, aki csak a hangját emeli meg, más meg is gyilkolja az illetőt. Egymást is utáljátok, hát még mi mennyire lenézünk titeket. Atyám teremtett titeket és ti vagytok az okai, hogy most nincs közöttünk és ki tudja mikor látjuk újra. Miért gyűlölünk titeket? Olvass el egy újságot, nézz körbe a világban, hallgass meg egy beszélgetést, ülj asztalhoz egy olyan családnál, ahol az anyának zúzódások borítják a testét, a gyerekek félnek levegőt venni és rettegnek az újabb veréstől és csonttöréstől, amit szeretett apjuk ad nekik, hogyha szimplán csak borúsabb napja volt az átlagosnál, vagy kiömlött a tej az asztalra, vagy a főnöke lehordta, vagy bármi atrocitás érte. Akiben jóság van lenézitek és eltapossátok, nem tartjátok semmire, viszont istenként néztek fel arra, aki arcon köp titeket. Nem érdemlitek meg az életet, mert csak egymást marjátok és azt, aki teremtett titeket. Csupa bazári majmok vagytok mind.' - tekintek le rá hűvösen, majd ragadom meg a vállánál és pördítem vissza magam mellé, még mielőtt tarkója hangosan koppanna a vasból készült villanypóznán, miközben kicsit beljebb húzódom a járdán, hogy véletlenül se mehessen neki. Fejemben a mérleg lassan kezd visszabillenni az eredeti oldalára, egyre csak rakódik a serpenyőbe az emberek iránti ellenszenvem és gyűlöletem, az összes harag és düh, amit érzek irántuk, minden indok, amiért úgy döntöttem, ahogy, míg a másik oldalon egyetlen érv helyezkedik el kitartóan; segítségre szorulok, de nem csak én, hanem mindenki más is. Az összetartás szüksége, ami egészen eddig a pontig eljuttatott, semmi más.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Queens Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
396
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 23, 2019 6:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Walk me home
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 1007 • Zene; Walk me home»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Hogy mivel? (Igen, ha belelátnánk egymás fejébe, akkor ez most nagyon vicces ping-pong meccs lenne) Ami azt illeti elég sok mindennel, de a legtöbb eset hamar tovaszáll. Onnantól kezdve, hogy nem engedem, hogy ez belülről felemésszen, hanem kiengedem magamból. Nem rág belülről, így hamarabb tovább tudok lépni rajtuk és máris nem idegesítenek. Nem annyira, hogy utáljam őket, hogy rossz véleménnyel legyek róluk. Habár ha eszembe idézem, hogy ki is tud igazán kiborítani…
- Ez lehet ennél bonyolultabb, hogy egy szóval tudjak rá válaszolni - látom be hibás kérdésemet. Mivel is tud a Payne kurva? Elég sok mindennel. - Leginkább az alakoskodást nem bírom. Tudod, amikor a szembedbe mézes-mázasan mosolyognak, a hátad mögött azonban nem ágáll ellened szegülni. És nem csak szavakba - és ez a Payne család nagy részére igaz is.
Talán Alexra nem. De a nővérére? Hangosan fújtatok miatta. Egyre nagyobbat csalódok benne. Nem is értem, hogy ilyen engedetlenként miként lehet még a csapat tagja, de érte fájjon Wallenberg feje. Az enyém nem fog, az már biztos. Elég dolog miatt főhet. Nem kell még ez is.
Majd ha megdöglik, mert azt hiszi, hogy szabadon császkálhat, minden következmény nélkül, mert a Payne kurva az anyja, akkor majd nézhet magán körbe. Na jó, ez is ki tud borítani, de csak mert abba a jellemrajzba illik, amit az előbb felvázoltam.
- De emelett azért… Nincs megbocsáthatatlan dolog - vonom meg a vállamat. - A megbocsátás felszabadítja a lelkedet, nem hordozod tovább vele a keserű érzéseket - legfeljebb a szomorúságot és a kínt.
Erre akár élő példa is lehetnék. Megbocsátottam Wallenbergnek, tudom, felfogom az eszemmel, hogy csak a munkáját végezte, azt nézte, hogy mi a városnak a legjobb, nem az, ami nekem. Fordított esetben én is így tettem volna, így tennék. A hiány érzésétől mégsem tudok szabadulni, hogy olyan, mintha az énem egy részét kiszakították volna belőlem. Ez nem olyan, mely a megbocsátással eltűnik.
A lelkem mégis könnyebb lett, a napjaimat nem a gyűlölet és a keserűség köti le, tudok másra is fókuszálni. Megpróbálhatok boldogan élni és ez egy olyan kincs manapság, mely ritkának számít.
- De… - kezdek bele, azonban ezt hamar fel is adom. Könnyedén legyintek a kezemmel, mint ami nem igazán fontos most.
Nem fogom megérteni, bármivel is magyarázza meg, hogy nem magányos. Nem is igazán hiszek neki, legfeljebb nem vallja be? Vagy nem érdekli a magány, de mindenki magányos egy ponton túl, főként aki ilyen sokat él. Esetleg épp ezért nem lenne az? Na jó, kezdem a gondolataimat nagyon elvinni. Talán megérezte kétkedésemet, talán már lassan félszavakból is megért, mert csak megkapom a várva várt magyarázatot.
- Fogalmam sincs - vonom meg a vállam. - Nincs családom - ejtem ki olyan könnyedén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ami azt illeti ez ebben a városban és ebben a világban így is van. - Vagyis túlzás van, de túl eleven és… problémás gyerek voltam, hogy tudjanak rólam gondoskodni, így inkább állami gondozásba adtak, amit ma nem így hívunk, de… a lényeg, hogy vadásznak adta, hogy képezzenek ki. Ha nagyon közhelyes akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a társaim a családom - vonom meg újra csak a vállam.
Igazából egy pillanatig sem bánt a dolog. Nem is neheztelek rájuk. Nincs közöttünk olyan kötelék, mely miatt ezt megtehetném. Elfogadom, hogy ők a vérszerinti szüleim, testvéreim. Ha találkozuk velük nem fröcsögök, de nem is beszélgetek velük sokáig. Nem ülöm körbe velük az ünnepi asztalt sem. Olyan velük a viszonyom, mintha egy idegen család lenne, akik az utcám végén laknak. Látásból ismerem őket, de mélyebben nem. Egyikünk sem kíváncsi a másikra, mélyebben. A hangomból ezt hallhatja is.
- Igazán… Kedves sors csak mert beszélt - ismerem el, ajkaimat lebiggyesztve, elismerően bólintva, inkább csak magam elé.
Persze nem kritizálom én, ehhez semmi jogom. Engem sem lehetne, amiért oly hevesen zárogattam be a börtönünkbe az utóbbi időbe a félvéreket, angyalokat és démonokat, hogy minél több információt szedjünk ki belőlük. Büszke lennék rá? Nem. Azonban szükségszerű volt a túlélésünkért? Igen.
Mi is csak azt tesszük, amit velünk. Kapunk egy ingert, melyre reagálunk. A túlélésünk a tét.
- Muszájból? - vonom össze először csak a szemöldököm, majd kérdőn fel. - Nézd el nekem a tényt, hogy épp egy olyannal cseverészek el, megjegyzem igen kellemesen, aki egyébként irt minket és vélhetőleg csak azért nem mártottál még belém kardot, mert épp nem nagyon tudok meghalni lássuk be… Ez azért eléggé… Furcsa. - Nem állítom, hogy nem gond, és nem feszélyez, mégis erőt veszek magamon és túllépek ezen a tetten.
Hiszen megindoklom, hogy miért teszem, mégha nem is érdekli.
De ezen túl is lépünk és amint én is túllépek a férfi mezítlen felső testének a bámulásába - amire akár órákra is képes lennék, érezheti, hogy csak finoman érek a tollaihoz. Csak annyira, hogy megtapasztaljam mennyire puhák és menten is visszahúzom a kezemet. Zavarom nőttön csak nő, így kapóra is jön a sötétség és hogy lassan ballagunk vissza a városba. Ahol igazából ott vagyunk, ám egy kiesőbb részén.
- Brrr - kirázz a hideg, ahogy taglalja, hogy kihúz magából egy köteg izmot. Szinte érezni vélem, milyen lehet . Testem megremeg a gondolatra, kabátomat is összébb húzom magamon.
Figyelem miként lengeti meg őket, óvatosan lépek félre az útjából egy szempillantás és már ott sincsen.
Ahogy haladunk előre a város fényei úgy kezdenek felvillanni. A külvárosi részen ha utcánként egy lámpa ad némi oltalmat. Ennek csak egy oka van: a spórolás. Az emberek itt elvetve élnek, ők is legfeljebb egy-egy ház egy-egy lakásába. Kihaltabb, hiszen sokkal könnyebben megtámadhatóak. Rájuk nehezebben tudunk vigyázni, ők azok, akik önszántukból jöttek ide. Az ajtók és ablakok nagy része be is van deszkázva, mintha valóban készülnének a világ végére.
Queens elhagyatottabb részein sétálunk, a négyes szektor felé. Ez a szakasz az, amely nem igazán lehet tetszésére. A szűkös fényviszonyok ellenére azonban magabiztosan haladok előre. Kikerülök minden utamba eső kátyút, vízcsapot, pocsolyát, mintha csak bekötött szemmel járnék.
- Így viszont még kíváncsibb vagyok. Miért utáljátok az embereket? Persze tudom, vannak közöttünk is olyanok, akik nem érdemlik meg az életet, de tényleg mindenki? Ne érts félre, nem akarlak számon kérni. Nagyon. csak kíváncsi vagyok - fordulok meg lépteim közepette, hogy így kerüljek vele szembe és figyeljem az arcát, már amennyit látok belőle. Hátrafelé haladok, kezeimet is hátam mögött kulcsolom össze. Egyelőre még magabiztosan haladok menetiránnyal hátra.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Hell or Heaven


Queens VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
894
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Szept. 18, 2018 11:26 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


***
Szabad a játéktér
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Queens Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
254
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Szept. 18, 2018 11:01 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 996 • Credit:

 
Más nézőpont, más... elme. Az egyik öreg és mély, a másik pedig bomlott és csapongó. Mindegyikben ott van az, hogy bármit cselekedhet, hogy kiszámíthatatlan, mit reagál egyszer, majd még egyszer, ugyanarra a történetre. És ez nem épp egy hiba, ő, bár kicsit furának tartja a másikat, nem ítéli el zsigerből, érdekesnek látja, olyannak, akivel ha nem is azért nem akar ujjat húzni, mert fél, hanem egyszerűen nem kívánja. Ezt nem látta Isten, csak azt, mit akartak „elvenni”. Nem azt, hogy nem a féktelen pusztítás az, amit hordoznak. Hogy ha a jó egy kifacsart, morbid értelmezését nézzük, akkor azok voltak. Jobban, mint a kicsi gyermekei, a tollas gyilkosok. Elszörnyedt, és el is fog, ahogy megpillantja, milyen a világ, hisz fejében ott van az, milyen volt egykoron és mit tettek vele. És mérges, dühös. Tényleg az volt a legnagyobb gond, hogy ők teremtettek pár mágiára képes alakot? Tényleg? De nem hagyja, hogy most veszítse el a fejét.
- Lehetséges. Talán tényleg időben érkeztem, meglehet – vonja meg kissé a vállát, miközben a másik nevet. Felfordult, az biztos, hiszen egyelőre nem is sejtik, mennyire. Vajon akadhat még olyasmi, amit a Teremtő elásott jó mélyre, és amit elő lehet még cibálni. Nem mintha erre vágyna, elég meglepetésnek ők is, nem kell ide senki más sem. Ha kiküszöbölhetőek a nehézségek, még kellemesebbé válik az egész, vagy ha a lépések okosak. Igen, lehetnének ők is bomlott elméjűek azok után, amit el kellett viselni és ahova zártak minket, de úgy véli, egészen olcsón megúszták az egészet. Igen, olcsón. Ez káromkodás lenne testvérei előtt kiejtve, de az összességet kell nézni. Megvan az ami saját maguk, az elméjük, az emlékeik és az erejük egy része. Lehetnének halottak, nyáladzó bolondok vagy egyszerű emberi erővel bíró valakik. Olcsó, és kész. De ezt nem köti a másik orrára, igazából nagyon semmit sem. Ennyi bizalmatlanság bőven belefér, ez olyan dolog, amivel nem szívesen dobálózik, egyelőre. Sajnos, úgy néz ki, egy értékesebb infót könnyen dobálnának ellenséges kézre, elvégre a túlélés a lényeg, az úr, még... ebben a könnyített állapotban is, elvégre a halál legtöbbször fájdalmas, a receptorok, amik azt érzékelik, meg nincsenek kiölve, nem mindenki leli abban örömét, hogy közben iszonyatosan szenved. Nem. Az emberek nagy része, még azon az áron se kér belőle, hogy pillanatok múlva felkel és nincs semmi baja. Vagy fel sem fogják vagy nem akarják, a korlátoltság másik irányban sem kellemes, épp úgy, mint gátak nélkül. Úgy véli, kell egy határ mindenhova, amit persze nem tilos átlépni.
Tekintetével követi a kezet, ami a magasba emelkedik, és ahogy a búra szétrobban. Megmosolyogtatja az egész játék, jót szórakozik rajta, miközben alább hullanak. Talán egy el is éri, talán egy apró karcolást ejt, de nem érzi. Ez csak játék.
- Túl sok kérdés, túl kevés válasz – hagyja annyiban a dolgot, és tekint vissza rá. Változni kezd, nem tudja nem észrevenni és nem akarja figyelmen kívül hagyni. A bomlott elme szeszélyes, mint a tenger vagy a vihar. Azt hiszed, hogy ismered, és a végén olyan erővel csap arcon, hogy az már minden mértékben fáj. Nem becsül le semmit, ugye, és ezt sem. Nem piszkálja azt, amit nem kellene mégis, valahol kísértést lát arra, hogy meglássa, milyen is az. Lehet, meg is kapja, ki tudja, lehet megtanulja, hogy legközelebb már ne akarja látni. Lehet semmi nem lesz belőle. Nem is érdekli egyelőre, a logika kicsit most őt is elhagyta. De el kell nézni neki, most szabadult, kapva kap az ingerek után. És utána is.
- Elég veszett ez így. Hasztalan minden akkor, hát már értem... ó, ezzel már könnyebben látom át a dolgokat. Köszönöm – könnyebb lesz megérteni, ki mit miért vagy épp miért nem tesz. Apró sóhajjal dől hátra, nagyobb a gond, mint azt bármelyikük gondolta volna akár egy pillanatig is. Először csak azt vették észre, hogy a világ létezik, aztán, hogy félig halott, most pedig már lassan azt is, hogy totál értelmetlen. Ez az egész, a sok csata, és a sok élet, amely mégis elvész. Ha a mérleg egyik szára megbillen, ledől minden egyenesen a porba. Még úgy néz ki, stabil, de már csak egy hajszál hiányzik és vége. Beszélgetőpartnere kezd messzire távozni, elszállni. Ám legyen. Ő sem akart itt lenni napokig, ami fontos, az úgy néz ki, egyelőre a birtokában van. Majd mástól összeszedi a maradékot, vagy egyenest saját maga. Ám legyen. A berendezés pusztul, de semmit sem tesz. Mintha csak egy műsor nézője lenne, úgy hagyja, hogy törjön, hogy apró darabokra szedje szét ezt a boltocskát. Eltesz pár apróságot közben, ami épp megtetszik neki, az zsebe mélyére kerül, de a többi, akár fel is gyulladhatna. De nem gyújt semmit, élvezi az eső illatát. Ó, de rég érezte azt is. Kifele kellene tartaniuk.
- De te nem vagy az, ugye? - a válasz nem lepi meg, valahogy manapság egyre divatosabb. Fejét lazán megcsóválva löki el magát a faltól, és körbetekint a bolt azon részén, ahol annyira nem lett lerombolva semmi sem. Elég pusztítást tombolt már erre eleve így is. És még ezeken felül? Bár, nem meglepő, a démonok is kedvelik ezt a fogalmat, és úgy, most lassan már mindenki az embereken kívül. De hát, nem kell mindenkinek egyformának lenni, szerencsére. Ráhagyja. A csattanásra kapja vissza a fejét, ez egy kicsit meglepte, szemöldöke a magasba szökken. Ó, már érti. Elgurult az a bizonyos gyógyszer. Egy aprót nevet, sőt, nem is aprót, jól lehet azt hallani. Ám legyen.
- Nem kell hozzá engedély, azonban irány az éjszaka. Viszlát, őrült lány, majd még találkozunk – bár tudja, hogy ennek negyede se ér el már hozzá, mégis kimondja. Miért ne. A szórakozásért már megérte. - Sok sikert az irtásban – löki félre lábával a törmelékeket, majd ahogy érkezett, úgy távozik. Gyalog. Habár az őrület nem kapja el elméjét, léptei lassúak, és mire bőrig ázik, már távol járnak egymástól. Aztán ki tudja, lehet, hogy semmit sem ért az egész, és mégis. Ki mondja meg manapság, hogy minek van értelme? Felüdítő a család után bárki. És ha számára nem hoz pusztítást a nap további része, minden más ott van előtte. Keseregjen a fene.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


Queens Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
216
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 15, 2018 6:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


To Athan
The beauty of insane
Egyszerű megjegyzésére szélesre húzom ajkamat. Mi más lenne a vágyuk az embereknek, ha nem ez? S mikor máskor ne élhetne ő, mint ezekben az időkben? Hiszen csak gondolj bele, ezernyi hang a fejembe. Ahhoz, hogy élhessek kellett az, hogy az istenke elhúzzon a fészkes bú bánatba. Hiszen nincs ki megöljön. Az emberek meg olyannyira gyengék, hogy képtelenek megölni egy társukat… egy gyermeket.
Bezzeg kínozni.
Oh, dehogy bánom. Egyenesen áldom őket, eme tettért. Így végre nem érzek semmit a világon. S így végre nem kell semmitől sem rettegnem, és a gátlások sincsenek meg bennem.
- S emiatt a felfordult világ miatt engedhetjük meg a létünket is - húzodik gonosz mosolyra az ajkam, miután nevetésbe fogok. Mily szép is a világunk, nem igaz? Apcinak igaza van. Nem kell ide Isten, majd mi mindent elintézünk magunknak.
S én addig is várok, és bekattanva ténykedek a városába. Igaz, sokszor számon kell tartanom, hogy nem pusztítok, de hát…
- Jönnek, vagy nem jönnek, ez itt az Oh, nagy kérdés! - emelem meg egyik kezemet színpadiasan az ég irányába, hogy az ott lógó neonégőkkel tarkított villanybúrát végképp eltávolítsam. Hatalmas csattanással adja meg magát, és ezernyi darabjai, csak úgy kápráztatják szemem világomat.
Az egyik műanyag darabot magamhoz is húzom, s amíg a másik beszél, és én természetesen nem figyelek, saját karomat kezdem el vele karcolni. Szúr és vág, de nem annyira. Nem serkenti vérem, egyelőre csak vörössé varázsolja a bőrömet.
- Sem fel, sem le, így ha bárki meghal… nincs hova mennie. Gyilkolhat mindenki megállás nélkül, semmi következménye nem lesz. Az emberek újra és újra életre kelnek, akár a marionett babák. Vágd hát le rabláncait, de semmit sem érsz el vele - motyogom magamba, miközben kék szemeimmel a karomra öszpontosítok. Így hagyott el életem azon a bizonyos napon, azon a bizonyos helyen New Orleansba.
Sok-sok, sokélű fegyver, de miért is?
Fejemet természetellenesen vállam felé hajtva, tekintek fel rá. Kócos hajam a szemembe lóg, az őrület egy vészjósló jele villan meg tekintetembe. Ajkam most nem húzódik mosolyra, nem.
Érzem, hogy kezd elhagyni minden épp eszem.
Nincs tovább itt maradásom. Itt már nincs, pedig.
Figyelnem kell rá.
Egy pár percre még magához tér agyam, annyira, hogy a szilánkot tartó kezemmel vegyem fel újra a baseball ütőt. Török, zúzok, pusztítok. Mint jó apám. Közben pedig kintről árad be a finom eső illat, a hideg zuhé szinte ordítja, hogy lépjek ki hozzá.
- Magatehetetlen, gyámoltalan, részletkérdés - szólok halkan, továbbra is az esőcseppeket fixírozva. Mindaddig, amíg előbb csak az egyik, majd a másik meg nem áll. Folytonos kör alakba mozognak. Erősen koncentrálok, alig figyelek már rá. Hiszen ez…
Dolgom van.
- Pusztításra és Káoszra - mintha nemrég ugyanezt a kérdést feltette volna valaki. Jah, hát persze, magát ördögnek valló pacák, aki… Inkább egy transzi, vagy metroszexuális, mint férfi. Undorító volt, de hát…
Tanít. Olyanokat mondd, amit nem tudsz. Figyelj már Kyara.
Csatt.
Pofon csattan arcomon, saját tenyerem által. Fejem rázva próbálok visszatérni a jelenbe, vajmi kevés sikerrel. Ám többet nem mondd.
- Ecc, pecc, kimehecc, most elmegy a levike. Cérnára, cinegére, mire újra meglát engem, huss… - jó, lehet nem pont így van ez a versike, de.
- Dioszkóp! - dioszkóp. Az kell nekem! De most. Azonnal. Máris! Hahaha. Értelmetlen nevetésem nem csak a fejemben hallatszódik, ajkaim is kiadják azokat.
- Irtani! - csillannak fel szemeim. Már csak hangfoszlányok érnek el hozzám. Szemeim csillogva vetül a fiúra. Nem, vele nem fogok elmenni ilyen mókára, Ő túl ártatlan. Szalutálva köszönök el tőle.
Mit mondjak, hogy majd találkozunk?
Haha. Ahhoz túl kicsi a világ, hogy ne így legyen. A baseball ütőt átvetve a vállamon, kissé begörnyedve sétálok ki az esőbe. Élvezem, ahogy a hűs cseppek érik ruhámat, hajamat. Eláztatva teljesen. Karjaimat átvetem az ütőn, majd megtorpanok. Saját tengelyem körül megfordulva, emelem égnek a kezemet.
Egy közeli kocsi a magasba emelkedik és egy másik tetejére csattan.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Queens Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
254
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 31, 2018 10:58 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1403 • Credit:

 
- Neeem, nem hiszem, hogy ezt üzletnek lehet nevezni. A készlet annyi volt, hogy amit bármely dologhoz fel kellett vagy fel akartam használni, egy helyen volt. Inkább nevezhetném raktárnak, igen. Csak már... nagyon régen volt és nagyon nincs meg, újat kell alkotni, gyűjtögetni kell, meg minden. Jó lenne halászni – sóhajt egyet, hiszen a helyzet koránt sem olyan kényelmes, mint amely lehetne. Végtére is, akkor nem kellene csak elméleti szinten beszélnie, és bár ereje korántsem olyan mint annak idején, löttyöket és füveket még teljes értékben össze tud öntögetni, mivel szerencsére az elméje nem gyengült – vagy ha igen, nem azokat a terület érintette, amely ehhez a művelethez szükséges lenne. Persze, egy kis ismétlés sosem árt, mégsem most és itt fogja ezt elkezdeni. Ahhoz túl korán van és túlságosan káosz. Aprót sóhajt, türelmetlen kicsit, mindent akar, hisz aki ennyi ideig rab, az mindenre vágyik, amire csak emlékszik, vagy amit épp meglát. Néha kicsit ráillik az, hogy ő a legkisebb, de ezt véres kínzások között sem vallaná be hangosan.
- De ha létezik még ilyen üzletág, akkor az nekem való – bólogat végül, hátha eszébe jut valami, vagy ha nem is most, egyszer majd a közeli jövőben egy ilyenbe botolva talán majd eszébe jut a beszélgetés, és talán valahogy ezt közli is vele, más nem üzen, idéz vagy egyszerűen egymásba botlanak. Nincs semmi sem kizárva, és annak meg kifejezetten örülne ha több szem többet lát alapon könnyebben jutna hozzá az információkhoz. Nem, nem lustaság ez, hanem csapatmunka, vagy mi a szösz. Ő nem akar olyan ember lenni, mint az a Don, akiről példálózgat, saját maga hasznára akar mindent és a saját maga dolgaira. Persze, abban is akad némi ellenségeskedés, vagy épp úgymond leszámolás, ez azonban mégsem az a világ, és nem is az a helyzet. Nem lesz itt még egyelőre „családalapítás”, az már kész van elég sok ideje, csak el van szórva a világban. Vajon testvérei már meglelték az, azokat, amit kerestek vagy kívántak? Igen, tudja jól, hogy nem épp kedvesen gondolnak egymásra, vagy ha lehetne, akár világgá is mennének a rabság évei alatt történtek végett, de... azért ő mégiscsak kíváncsi. Ezzel nincs is gond.
- Eléggé felfordult akkor a világ ezekben az időkben. Kicsit azért ijesztő, mintha az egész világ és az emberiség megőrült volna, és az vált volna a legnagyobb feladattá, hogyan öljék meg egymást válogatott módszerekkel, vagy épp a világot megfertőzni – csóválja meg a fejét, miközben a lány nevet ismét. Nem is tudja... úgy érzi, abban a világban talán nem is érezte volna olyan jól magát, nem azért, mert ő akkora szent lenne, de amikor leragadnak és csak őrültek,  nem fejlődik semmi sem. Egy totálisan kusza világban nem lelte volna meg, vagy épp ha úgy adódik, nem lelné meg azokat, akikben lát valamit. Talán ezért is szerencsésebb, hogy most jár itt, nem pedig akkor, amikor az őrület és a téboly kéz a kézben kebeleztek be mindenkit. Ó, mennyi lélek került a helyére akkor, legtöbben lefele tartva ugyan, de kitöltve az üres helyeket.
- Áhh! Végül is, teljesen megérthető. Az élet már csak ilyen, mindig felvirágoztat valamit, és úgy néz ki, most a démonok kerültek a sorban előre. Aztán majd jönnek mások, ez élet már csak ilyen – vonja meg a vállát kissé, mintha nem is érdekelné, mit seftelnek a démonok csendben. És kicsit valóban nem, mert van elég dolga. - Annyit tudok, hogy elég nagy gondban van mindkét fél, hiszen sem fel és sem le. Most aztán tökéletesen ki van használva ez a világ – tárja szét karjait, mintha itt is lennének a lények a közvetlen közelben, nem pedig egy hatalmas területen szétszórva, amerre csak szem ellátott valaha. Más kérdés, hogy mi mennyire éri meg, ő biztos nem fog leállni csak úgy halandókkal üzletelni, és még akkor sem, amikor ajánlatot kap. Nagy kell ahhoz, hogy bármibe is belekezdjen. De nem fut ő előre.
- Lehet, hogy nem gondolkodnak rosszul. Minden mélypont után jön majd az új korszak és minden jósággal. Persze, az is megeshet, hogy nem, és tényleg vége... Én az előbbire voksolnék – jöjjön el a jobb idő, erősödjön a világ és persze ő is, aztán pedig, szépen elindulhat minden a maga kis medrében. Nem érzi szerencsére azt, hogy közeledne a vég.  - Különben meg had legyen nekik annyi földjük. Nem több egy szemétdombnál, arra meg még a kutya sem irigy – ő marhára nem. Tegyék csak, nem akar ő minden bokrot, sziklát vagy épp telket. Ha lesz akik játszanak a földeken, lesz élet. Annak idején sem volt kellemesebb, elég csatát vívtak azért, hogy kinek nagyobb a kupaca.
- Az őrület sokélű fegyver – bólogat aprókat, bár neki, szerencsére nemigen akadnak ilyesmi problémái. Megbeszéli magával, amit akar, hangosan, némán, és ennyi. Nem úgy, mint amire ő utal éppen, amely kínozza. Ki tudja, kerül-e majd ilyen helyzetbe valaha büntetésként vagy csak épp attól, amit magának okoz, nem zár ki semmit azóta, mióta bekövetkezett a Teremtő haragja. A lány talán tudna mit tenni vele, de nem jegyzi meg, nem látja, hogy olyannyira gond lenne ezzel. Vagy ha mégis, jól el tudja rejteni.
- Azt tényleg nem bánom. Valóban az, ezt nem is tagadtam – követi tekintetével, ahogy ütőt vesz fel és készül valamire. Hogy fél-e? Áhh nem, de nem akarja azért azt sem, hogy az ő feje legyen a célpont. - Van benne valami... - jegyzi meg halkan, már csak egész mellékesen. Mindennek van oka vagy épp haszna, csak az a kérdés, valaha képes lesz-e felfogni, mik azok. A kocsiknak immáron valamennyire megértheti mégis mire voltak hasznosak. Arca valódi meglepettséget tükröz, mikor azt taglalja, egyesek milyen mélységekbe illetve magasságokba is elértek, hiszen sose látta egyiket sem működni, jelenleg pedig naivan elraktároz mindent. Az, hogy egyszer megtudja az igazat, lehet, hogy nem lesz kellemes dolog...
- De hát nem is mozognak odakint meg... mitől? Valami húzza őket? Bár amely elért a Mennyig vagy a Pokolig, azt biztosan valami mágia. Micsoda szerkezetek – sóhajt egyet, és a magazin lapján pihenő jószágot bámulja, amely hiába hirdeti a lóerők számát, semmit sem jelent, mert nem lát előtte egy lovat sem, annyi pedig, amit a szám mutat, nem férhet el benne, lehetetlen. Ha a másik figyel, szinte leolvashatja a kétségeket és a fogaskerekek csikorgását is elkaphatja. Nagyon nem tudja hova tenni ezeket.
- Magatehetetlen? Ezt mégis hogyan meg... hol? - pillázgat fel rá, miután megunta, hogy a magazin csak úgy nem ad választ a kételyeire. Az értetlenséget most nagyon érzi, de a többit... - Nem tudom, mennyire. Neked miért? Mégis mire vágysz? - erre azért előrébb dől, mint aki valóban csak a kérésre vár és már teljesíti is. Őszintén, ő sosem volt semmi rossznak az elrontója, és az ártatlanság is talán csak külsejét jellemzi. Igaz, sok-sok idő telt el, de az nem törölte el, hogy bizony ő is szórakozott eleget, mikor hogyan. A régi idők nem a visszafogottságukról voltak híresek, ha jó helyre tévedt az ember vagyis esetünkben a leviatán. Megvoltak a szentek és a bűnösök is, és inkább utóbbiak vendégszeretetét élvezte.
- Volt valamiféle, de sose figyeltem rá. Az ennél sokkal büdösebb volt – még az orrát is ráncolja, mintha felbukkant volna benne az illat írmagja. A középkor büdös volt, ez nyílt titok.
- Jólvan na. Sok évszázada volt bármi füstölgő a számban amit szipkázni kellett, nem épp azon voltam a kényszerszáműzetés alatt, hogy ezen agyaljak, hogyan kell füstöt eregetni – legyintgeti kissé sértetten, hogy hagyja már ezzel, nem az ő hibája, hogy ezt most elsőre nem érti. - Nem kell emlékeztetni, tudom már milyen. De így... már sok dolgot értek – akaratlanul a saját karjára fog, amely vezette az áramot nem is olyan rég, és ha ez az erő az ember fejébe ér, érthető, hogy nem fog túl jól működni. Főleg, ha többször teszik meg. Kezét leeresztve sóhajt egy nagyobbat, dől hátra, majd kényelmesen elnyúlva bámul ki a sötét égre és szívja be az eső illatát. Még ez is teljesen más. Portól terhes, amellett mégis felfrissülést ígér. Kedve lenne behozni ide is a cseppeket, de csak bámulja, míg végül a kis szünet után megszólal.
- Bármilyet, amely nincs ellenem, vagy ellenünk. De Isten és ilyen bíráskodó senkik nem kellenek. A világ akkor jó, ha van rossz de jó is. Csinálják, amit tenni kell, legyen meg az ellensúly, és az a világ, amelyet annak idején láttam. Mindenből egy kicsi. De miért is? Úgy hiszed, hogy bárkit ki akarnék irtani? - emelkedik meg és az esőről ismét rá fókuszál. Ahogy az idő változik, a beszélgetés is. Hol komoly, hol pedig csak sületlenség, most azonban más másabb. Sokkal.

Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 30 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 22 vendég :: 1 Bot
• Fajaink száma •
Arkangyal
8/7
Leviatán
8/2
Angyal
7
Démon
14
Bukott Angyal
6
Ember
2
Félvér
4
Harcos Angyal
5
Vadász
9
Nephilim
7