Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Pokol, Középrégió •
reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Márc. 25, 2021 9:43 pm
Következő oldal

Beelzebub Kedvelte a hozzászólásod



Cold, cold blood
You keep on trying but I see
Aka Manah & Asto Vidatu
A tekintetem az élettelteli alakodról gyorsan az élettelen trónodra kerül, hideg és nyugodt, ahogyan szeretem, nem árad belőle zavaró hőség, az a sokat ígérő, de mindent elvevő hamis melegség amivel másokat a hálódba csalsz. Ragacsos szövet, bár édesen hívogató, halálos csapda, még ha nem is hinnék annak. Az ölelésed édes lehet, de nem tart sokáig, mérgező erő amivel teremtettek. Ártalmatlannak hisznek, de nem lehetsz az, démonból vagy te is, s mint olyan, hát veszélyes. Más, mint mi, de egy közülünk, ez kétségtelen. Mégis magadra lopod a figyelmem, hát hagyom, a tekintetem a tiedre talál a magam érdektelen pillantásával. Mit láthatnak benned? Azok az ígéretek, amik másokat térdre kényszerítenek előtted, azok, amik számomra felfoghatatlan fogalmak, olyan erő van a kezedben, amit nem értek, s még csak nem is tudnám kivágni belőled a titkát… bár azért megpróbálnám.
- Nem mindenüket. Amíg itt vannak, emlékezni lehet rájuk, s emlékezni lehet rájuk, tanulni lehet tőlük.  A hibáikból, amik ide vezették őket, összerakni a történetet, és nem megismételni a sorsot, kikerülni a végzetüket. – Ugyan, Aka Manah, ha ennyire egyszerű lenne lezárni a mi mesénket, már rég a trónod éke lennék… de nem vagyok az, egyetlen darabkám sem része a szentségtelen oltárodnak amivel rémisztgetni próbálod az erre tévedőket. Ha ilyen egyszerűen egy lehetnék a trófeáid közül, már rég az lettem volna, ha ilyen könnyen megszerezhetnél, már rég megszereztél volna magadnak. Örökös macska egér játék a miénk, csak az a kérdés, ki kerget kit, és meddig, de végtelen kör, amiben rekedtünk, örökös ellenszenv, valami megmagyarázhatatlan ellentét, amiért ilyen különbözőnek alkottak minket.
Szavakkal próbállak meggyőzni, még ha tudom is, hogy nem használ, hiszen nem erre vagy kíváncsi, színjáték ez is, ami a többi jelenlévőnek szól, s azoknak, akik utánam jönnek majd, mutogatása a hatalmadnak, semmi több. Nem akarsz elengedni, most, hogy a kezeid közt vagyok, játszadoznál a pillanattal… hát játszadozz, mert nem fog örökké tartani. Csak idő kérdése, és újra szabad leszek. A hatalmad nagyobb, akárcsak a tekintélyed is erre, de ha ilyen könnyen megölhetnél, már halott lennék. De gondoltál már arra, hogy a halálom a bukásod jele lenne? Ők talán nem tudnák, de te igen, te tudnád, hogy bár megöltél, betörni sosem tudtál. Ha be tudnál, nem Aesmát használnád, nem vele próbálkoznál, hanem engem kísértenél, ahogyan mással is teszed…
A térképet figyelem, de ismerem, ismerem a legtöbb részét a pokolnak, pontosan tudom a határokat, még a tieidet is… a szavaimat mégis egy morranás követi, egymásnak feszülnek a fogaim, ahogyan elharapom a fájdalmat. Megfeszülnek az izmaim, de kiáltani nem fogok, neked nem, inkább szenvedek némán, elfojtva az ordítást minden reccsenésnél, csak tompított morranások szabadulnak fel belőlem, néha hangosabban, néha egészen hangtalanul. A szememben örökre ugyanaz a perzsa maradsz, bármilyen rangra is mászol, a múltunk köt, ahogyan te is kimondod… illendő késéssel. Szándékos késéssel. Mindkét vállamban égető forróság, de az egész karom lángol, tört, több ponton is, hiszen nem sietted el a megállításukat. A karom, a kezeim, amik annyira fontosak, ők nem tudják, de te igen, hogy a fejem után az a legfontosabb… de még akad belőlük.
A tekintem végül újra a tiedre talál, arra a diadalban fürdő fényre. Büszke vagy magadra? Azt hiszed, máris legyőztél? Ennél több kell ahhoz… A fájdalom feszítése még ott van valahol a tartásomban, abban, ahogyan egy-egy ér jobban megfeszül a nyakamnál vagy a homlokomon, de elmúlik, ahogyan szabályzom a légzésem, megszokom, hozzám nő, ahogyan mindig is teszi. Most már csendben hallgatlak, nem azért, mert használt a fenyegetés, csak azért, mert nem tetszik az irány, ahová tartanak a szavak, semmi hasznos, hát hagyom, hogy túllépjünk rajtuk, ahogyan azon az elégedett mosolyodon is. Szépen mutatna az arcodon kívül is, tudtad?
Utána már esélyt sem adtok, hogy hozzád szóljak, a segéded kérdez, én meg unottan felelek minden kérdésére… amíg magamnál vagyok, könnyű ez, a pokol térképe, bejártam annyiszor, hogy tudjam mi merre… viszont rólad van szó, nem lepne meg, ha olyat kérdezne a bizalmasod, ami ott sincs, vagy csak születendőben, vagy túl friss, vagy kétértelmű, bármi, csak a térképed egy részét vagy egészét a hátamba vésethesd… hiszen te nem piszkolnád be a kezed ilyesmivel. Ezért is imádnak annyira, mert csak a felszínnek hisznek, nem látják, hogy mi van mögötte… mert a mögötte néha túl távoli, s más démonnál kell keresni. Már elfogadtam, hogy a billogoddal távozom majd, mert ha nagyon akarod, megteszed, mert itt és most megteheted… de nem leszünk örökké itt és most, Aka Manah.
Nyílik az ajtó, de a léptek zaja abbamarad, koppanás a padlón, nem kell látnom, hogy tudjam, térdre rogyott előtted, mintha máris a követőd lenne. Letérdel ő bárki előtt, hiszen az élete már rég nem az övé, az enyém, már majdnem a kezemben volt, amikor az embereid megtaláltak és láncra verve kísértek el hozzád… nem kell rápillantsak, hogy beszéd közben felé nyúljak az érzékeimmel, a félelmére, ami hívogató még mindig, rátapintok és megforgatom benne, felkavarom annyira, hogy érezze a jelenlétem magában. Ne felejtse el a hajldoklások közepette se, hogy ki üldözte ide… mert ha kiszabadulunk mindketten, ugyanúgy az enyém lesz.
reveal your secrets

Aka Manah


Pokol, Középrégió VozSKis
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
3
☩ Rang :
Ötödik Választott
☩ Play by :
jon kortajarena
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Márc. 25, 2021 10:15 am
Következő oldal

Asto Vidatu Kedvelte a hozzászólásod



Then beg me to stay,
beg me to stay, yeah
Asto Vidatu & Aka Manah


Én vagyok a fény Asto Vidatu, mindig is én voltam, mely csalta a halandókat, a démonokat, mint gyertya láng az ostoba rovarokat, s ez a kellemes meleg, a vonzó éteri derengés, hogyan is lenne veszélyes, hogyan is lenne ölelésem veszélyes csapda? Hiszen ártalmatlan vagyok, mindig és én voltam az a perzsa, aki miatt követőink, csodálóink voltak, én vagyok, amiről nem is tudsz, de kell neked, mert nélkülem ti mind csak taszító fertelem vagytok. Még ő is. Engem követnek, a nyomomban járnak, mintha muszáj lenne, ahogy most is. A lojalitást nem veheted meg félelemmel Asto Vidatu, van amit nem tudsz kimetszeni belőlük, hiába szeretnéd. S bár úgy tűnik jól megvagy a saját kis magányodban, de újra és újra üldöződ kiszemeltjeidet, mert magadhoz csalni nem tudod őket, hiába az ártalmatlan arc, a törékenynek tűnő test, érzik rajtad, megneszelik rajtad a veszélyt. Hol lennétek ti nélkülem Asto Vidatu? Nélkülem hamar letaszított istenekké váltatok volna, hiszen én voltam, aki ellensúlyozta a rémségeket, amiket ti képviseltetek. Más vagyok, mint ti, de attól még én is perzsa vagyok, tele titkokkal. Szemed mégis elkerül, inkább a trónt nézi, s hagyom, hiszen a kegy olykor erősebb fegyver, mint a büntetés. Nézd hát csak Asto Vidatu, bár nem hagyom, hogy teljesen velük foglalkozz, ujjaim simítanak a csontokon, a repedéseket cirógatják, a hibákat, amik olyan nagy fájdalmat okoznak neked, legalábbis a szávaidból ezt veszem ki.
- Az árulók nem érdemelnek ennél több figyelmet, azok, akik itt vannak mindenüket elvesztették a nevüket, a rangjukat, s ha összeroppannak....- leemelem az egyik koponyát, csókot lehelek a homlokára, míg ujjaim között összeroppan  hogy kopogva hulljon darabokra a padlón, szilánkjai káoszt teremtenek a lábam előtt. – Mindig lesz új, aki ide kerülhet. – s mily érdekes, a te koponyád éppen illene a hiányzó helyére. Nem különös Asto Vidatu? Életed és halálod csúcsa lenne, ha trónom ékesítenéd, nem gondolod? Nyilván nem, de ettől még eljátszom  gondolattal, ahogy felemelkedem. Összeütögetem a kezem, hogy a csontportól megtisztuljak, míg a tő mondatos magyarázatod hallgatom. Csaltak. És éppen ide? Szavaidnak mindig lehetett hitelt adni, ebben a tekintetben megbízhatóbb vagy, mint én, de tudod a hazugság is fél igazság. Fordítanak a térkép felé, amit megérintek, végig simítom birodalmam falra vetett mását, mély lélegzetet veszek, ahogy határaim agyadba vésése közben megszólítasz. A katonáim ujjai erősebben fognak, kifehérednek rajtad, hogy fájdalmat okozzanak, s úgy teszek, mint aki nem hallja a vállaid, a csontjaid roppanását. Sosem tudtad, hogy kell tisztelettel beszélni, és ez nincs ínyükre, bár a múltunk miatt engem kevésbé izgat, de megkésve fordulok kissé, hogy fegyelmezően démonjaimra villanjon a szemem. Zalnaburt, nem tetszése is itt sziszeg a hattérben, az árnyékokban vár, hátha akad még itt dolga, türelmetlensége érezhetően tapintható, ő keményebb kézzel büntetne meg.
– Ugyan fiúk, Asto Vidatunak joga van a személyeskedő hangnemhez, hiszen régi barátom. – mondom mézes-mázosan, s eresztenek. Fájdalmasnak tűnik az a helyéről kiugrott váll, de úgy teszek, mint aki nem látja a nyilvánvalót. Tudod, hogy beszél hozzám ő, milyen mocskosan, mennyi vággyal? A diadalittas mosoly, a pajkosan villanó szem beszél neked róla, kérkedik vele, mint egy trófeával, amit megnyertem és te vagy a vesztes, az örök második, remélem bosszant Asto Vidatu. – Kissé fáj, hogy azt hiszed nem tudom, hogy hogyan törnek meg mások a vallatás alatt. –nem tudhatod igaz? Sosem láttál mást, csak a csábító vágyat, a mézes madzagot, amit kivetek, mint kecsegtető lehetőségeket, forró éjszakákat, mindenki csak ezt látja  mert én így akarom. – Mégsem lehetek veled elfogult, joga van a magyarázathoz. – sajnálkozó vállrándításom hamis, hiszen nem azt akarom, hogy ellened valljon, bár szívesen látlak vendégül, hanem, hogy megnézzem mit tettél az enyémmé és neked mi kell belőle olyan nagyon. Hát annyira nem számít kiféle és miféle. Értem a szavaid mögött rejtőző jelentést, amit szép virágnyelvbe csomagoltál, az elbizakodottságod bájos, a meggyőződésed ártatlanul naiv. Innen csak akkor szabadulsz, ha én úgy akarom, se nem előbb, se nem később. – Akkor nincs mitől tartanod, ha ellened vall is. – mosolygok rád, s szemem is derül, mennyire tévedsz. Azt hiszed nem tudok mondva csinált okot szolgáltatni, kinek hinnének Asto Vidatu  a te szavad mennyit érne, az enyémmel szemben. Én vagyok a perzsák között a fény, akinek minden szavát isszák, s elhiszik, te képtelen vagy még az igazsággal is másokat meggyőzni. Ellenem Asto Vidatu nem nyerhetsz, alul fogsz maradni. Ebben is.
- Tudod? – kérdezek vissza, s Zalnaburtra pillantok, majd ő kikérdezi valóban tudod-e, a egyetlen hibás feleletnél belevési a hátadba azt, amit nem tudsz. – Akkor nem esik bántódásod, ha tudod. – fordulok el, míg leszaggatják hátadról az anyagot, s Zalnaburt kérdései záporoznak, mint kövér eső cseppek a felszínen. Közben az ajtó is nyílik, de Zalnaburt nem áll meg egy pillanatra sem, te se habozz, csak az én figyelmem követi, ahogy beráncigáljál Volvant, amint megpillant a trón előtt állva térdre borul, taszítani sem kell. Tanulhatnál tőle egyet, s mást.

reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Feb. 22, 2021 6:47 pm
Következő oldal

Beelzebub Kedvelte a hozzászólásod



Cold, cold blood
You keep on trying but I see
Aka Manah & Asto Vidatu
A figyelmed kereszttüze már régóta másképp égetett engem, mint a többi kiszemelted, bár ezek a lángok is éppen úgy felemészthetnének, ha nem figyelek, ahogyan már ezreket láttam a karjaid közt szétolvadni. Ezrek közül is egy kellett neked, mint mindig, valaki aki másé, mert a másé is a tied? Ezt hiszed, de nem lehet mindig így, hiszen én is itt állok még, példaként arra, hogy mégsem elég csak nyújtóznod, mégsem hullik minden az öledbe… s mégis a palotádba sétálok. De csak ölelésnyi időre, örökre nem tarthatsz fogva, ahogyan eddig sem tehetted, most is kicsúszok a karmaid közül, és egyben teszem, nem megtörve vagy hajolva, még akkor is, ha a fizikai formám hajolni fog, mikor eléd lökik majd. Látszat ez, mint milliónyi egyéb részlet, amiken már egyre tisztábban látunk át. Minden eltelt évszázaddal változik a játékunk, ahogyan változunk mi is vele, amint egy-egy újabb titok kerül a felszínre. Most Aesma az egyik ilyen, s talán több is ennél, talán ráéreztél, talán ezért is fogsz úgy fogadni, hogy felidézed a közös pillanataitokat. És ezért is fogok úgy tenni, mintha ő is olyan lenne, mint bármelyik közülünk. Az elégtétel, amit az ellenkezője okozna számodra túl magas ár. Még ha talán át is látnak rajtam a szemeid, még ha látják is azt a különös szikrát, amit a gondolat ébreszt bennem, elhanyagolható, nem a szokásos vágy az, még ha meg is lenne a tehetséged hozzá, hogy azzá növeld, nem fogom hagyni, hogy mindent elvegyél.
A tekintetem túllát rajtad, hiszen van valami más érdekes is mögötte, valami, amit még nem láttam, ellenben azzal az érthetetlen melegséggel ami belőled árad. Valami, aminek vonzania kellene, hiszen mindenkivel ezt teszed, engem mégis taszít a felfoghatatlansága minden mozdulatodnak. Egy rejtély vagy, amit meg kellene fejteni, de te sem adod olyan könnyen a titkaidat, ahogyan én is rejteni próbálom előled a sajátjaimat. De meddig játszadozhatunk még így, Aka Manah? Egyszer még mi is kifogyhatunk a titkainkból…
- Hasonló érdektelenséggel tisztították a csontokat. – A tekintetem néha még mindig túllát rajtad, a koponyákra, amikben annyi lehetőség rejlett, s amik egy részével mégis ilyen csúnyán elbántak. Talán te nem is látod, ahogyan én sem látom, amit te amikor rám nézel. Mégis, mintha máris túl sokat tudnál… talán, ha kiszedhetném a szemeidet, azokat, amikkel olyan könnyedén csalsz közel magadhoz bárkit, amikkel rá is néztél, amikbe most már én is nézek hűvös nyugalommal. Azzal, hiszen minden más túl mélyen alszik bennem ahhoz, hogy más észrevehesse. Mennyit tudsz a titkaimból, Aka Manah? Túl sokat, biztosan túl sokat… szabadulnom kellene tőled, vagy kellett volna, már sokkal korábban, még mielőtt őt is csábítani kezdted volna… meg kellett volna akadályoznom, mielőtt még megtörténhetett volna. Amíg még egyenlőkként álltunk egymással szemben… de azóta változott a helyzet, most már óvatosabbnak kell lennem, egy rossz lépés már merényletnek számít ellened, a halálod meg trónfosztásnak… azzal a kellemetlenséggel pedig nem kívánnék foglalkozni. Talán ezért is kerüllek távolabbról, amióta elfoglaltad ezt a régiót… talán…
Kiragadsz a csontok ismerős nyugalmából, ettől a széptől is megfosztanál… de nem lepsz meg vele. Töretlen az az érdektelen nyugalom amivel figyelek, most már téged, hiszen ezt kérted… hát hallgatlak, minden szépen formált kiejtett szavadat, miközben azon gondolkodok, hogy mi lehet minden mögött, minden gyönyörré munkált külsőség alatt, vajon az is hasonló bájjal bír? Számomra biztosan, számomra csak az vonzó, nem a hang vagy az az energiák amik belőled áradnak. Tudod hogyan csald a figyelmem magadra, ahogyan a csontokat érinted, követem a mozdulatot, míg a tekintetem már a tiedbe nem mélyedhet; de elveszni benne most sem tud. Nincs ott semmi, ami megragadna, s nem eresztene, inkább taszít, arra késztet, hogy ne hallgassak rá, mert ha hallgatnék… Ha bármi vágy ébredne bennem a közeledben, az csakis a pusztításé lenne, szétmarni a koponyádat, kiszedni a belsődet, annyira széppé és értékessé tenni téged számomra is, ahogyan mások látnak… bár úgy mindenki más számára értékedet vesztenéd, számomra úgy lennél a legcsodásabb, üvegekbe zárva, szépen eltárolva, őrizgetve a világ végéig. Vagy kutyákkal etetve, darabokra tépetve, szaggatva, hogy a földre hullott, elfelejtett töredékeidből pakolhassak el emlékbe. Emlék, annak lennél igazán gyönyörű, valami elmúltnak, feledhetetlen árnynak, aki csak kísérteni térhet vissza.
A tekintem már rád figyel, még akkor is, amikor olyan könnyedén csúszik a bőrödön a finom anyag, kecses, mint egy kés siklása lenne, azon a makulátlan felületen, amit olyan könnyedén szennyezne a véred, sötétlő foltok, amik egy részét felfogná a szemérmes anyag, a többi a földbe ivódva végezné… pont a trónod előtt, még ha lopott is, jól mutatna, talán el is fedné a megmunkálása során ejtett hibák egy részét.
- Csaltak. – Nem mondom kik, nem is kell, talán már sejted, de ha nem így lenne, csak kérdezned kellene, Volvan beszélne. És kérdezni is fogod, ő pedig beszélni, ezért nem is fáradok annyira azzal, hogy elhitessem, más után is jöhettem. Pedig utánad is jöhettem volna, te is csalhattál volna, a különös taszításoddal, hogy véget vethessek ennek a különös játéknak. Vagy te is véget vethetnél, itt és most amíg még térdelek… de nem fogod, mert már mindketten többet akarunk egy gyors végnél, már egyikünknek sem elég a hírtelen lezárás, talán mindketten darabokban akarnánk a másikat? Csak másképp szeletelve…
Fordulok, mert fordítanak, megalázó lenne a helyzet, hogy ilyen látszólagos kiszolgáltatott magányban hoztak eléd, de ilyen érzésre is képtelen vagyok, mint számtalan másra, hát azt teszem, amiben annyira kitartóan jó vagyok: csendben figyelek. A határok, fejből tudom mindet, ahogyan a térképed egyéb kis részleteit is, hiszen a poklot járom már teremtésem óta, ahogyan a földfelszínt is, a titkaik után keresve, kutatva és találva, hiszen úgy tűnik, szinte sosem fogynak ki belőlük… - Volvan, mint a démonok nagy része, bármit mond, hogy a saját bőrét mentse. – Tudod te is, ezért faggatnád, ellenem beszélne, talán pont ebben bízol… áldozatnak vallaná magát, még ha nem is az, rangfosztott, kegyfosztott, elvesztett mindent, hát keveset fél – vagyis ezt hiszi, valójában fél, retteg, pontosan tudom mennyire. – Láttak és tudnak róla, Volvan nem csak az én figyelmem keltette fel, de én voltam az, aki a legközelebb állt a megszerzéséhez. – Valóban azt hiszed, hogy üres kézzel és meggondolatlanul léptem át a határaidat? S csak úgy tervek nélkül hagytam, hogy eléd hozzanak? Van kiutam, s ki is jutok, még ha nehezíteni is próbálod, örökre nem tarthatsz a szépen álcázod karmaid fogságában. – Volvan szökésben van, üldözik, én csak egy vagyok azok közül, akik holtan látnák. – Pontosabban darabokban látnám, vagy egy darabját akarnám, de ez olyan részlet, amit nem kell kiemelnem számodra. – Halálra ítélt démon. – Ellenben velem, csak időszakos kellemetlenség ez, részben innen is ered a higgadtságom, részben pedig… miért ne lennék az? Aesmát elvetted, ami dühítő, a lényed zavaró, de más aligha, kevés dolog rémíszt el. Túl sokszor álltam a halál mellett ahhoz, hogy a gondolata félelmet ébresszen bennem, ahogyan már a fájdalom is csak magasabb szinteken kényszerít térdre. Aesma most távol van, csak az emléke közeli, de mélyre nyomom, mintha minden eltelt pillanattal kevésbé létezne, mintha nem kötődött volna össze a sorsunk évezredekre… valami, amiből ki akartál ragadni. Abból a kényelmes örök nyugalmamból, a kiszámítható állandóságból…
- Tudom a határaidat. – Tudod, hogy tudom, ahogyan azt is, hogy ha most a hátamba vésetnéd minden jellegzetes kanyarát, azt is tűrnöm kellene, s tűrném is, mert a fájdalom elmúlik, csak időszakos, s minden átélt kínzás felkészít a következőre...
reveal your secrets

Aka Manah


Pokol, Középrégió VozSKis
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
3
☩ Rang :
Ötödik Választott
☩ Play by :
jon kortajarena
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Feb. 21, 2021 11:33 am
Következő oldal

Asto Vidatu Kedvelte a hozzászólásod



Then beg me to stay,
beg me to stay, yeah
Asto Vidatu & Aka Manah

Az idő végtelensége melyet sínylődhetnél rabságban, megfosztva a szeretett üvegcséidtől és késeidtől, hogy rajtad járjon most a szike, az egészen kecsegtető, ám a kósza gondolat úgy múlik el, ahogyan a pillanat is. Talán feltalálnád magad, tán nem, ám létezik annál nagyobb élvezet is, mint amit a tested sanyargatása nyújthatna perzsa halál. Ettől senyvedsz jelenlétemben, s tán nem is tudod, hogy az érzés neve féltékenység. Érzem rajtad, ha nem is oly erősen mint azt szeretném, de ott van a nyugodt tükrű jég alatt. Egyből megérzem, amikor behoznak színem elé, oda se kell néznem, már érezlek és azt a megszokott irritációt is hozod magaddal, melyet fagyos aurád vált ki belőlem. De én vagyok a Nap, a forróság, mely egyszer fel fog olvasztani, hogy elpárologj, hogy többé színem elé se kerülj, vagy így, vagy úgy de elpusztulsz. A mély szólamú hang elér a hatalmas teremben, még úgyis, hogy nem kell különösebben felemelnem azt, de mintha el sem érnének a kiejtett szavak. Figyelmem rád vetem, de te a trónt vizsgálgatod kitartóan. Feldühítesz... de nem ajánlatos engem feldühíteni Asto Vidatu, bár ezzel sokan, ahogy te sem vagy eléggé tisztában. Még nem  mert a sötét titkaim éppen ezért titkok. Elhúzott ajkaid tükörképe jelenik meg az én ajkaimon is, elégedetlen kis görbület, ám hamar eltűnik, hogy válaszra méltassalak, ha már szórt figyelmed nem hagyja, hogy arra koncentrálj, ami valóban fontos ebben a teremben. Rám. Pimaszságod okozta sértettségem helyét édesség veszi át, meleg mosoly  kacér tekintet.  
- Azt hiszem tisztában vagy vele, hogy nem az én ízlésem tükrözi. – valóban nem, az én ízlésemhez a te szilánkosra tört szíved lenne trónom éke, melyet apró izomrostokra szedtem, miután kivágtam jeges mellkasodból. Mert szíved az neked is van, a közhiedelemmel ellentétben. Én tudom, hogy tudsz érezni, mégha ezek az érzések nagyon halk szolamú, alig hallható suttogások is mások ordító vágyai közepette. Megérintem a trónt fejem felett, végig simítva a csontokon, mintha ez élvezetet okozna nekik, s úgy sóhajtok réveteg, reszketeg lélegzettel, mintha nekem is élőnek tetszene, míg kezem koponyákon, gerinceken csúszik, mintha lenne még bőrük, mintha élnének, lélegeznének, szapora vággyal.
– Ám igaz, valóban impozáns látvány. Vitathatatlanul. – s bár senki nem bizonyos benne, aki csak látogatóba érkezik, de mintha amióta én foglalom el ezt a helyet gyarapodott volna a csont halom. Rossz nyelvek, amik folyton forognak, de sosem az élvezetes dolgokon, ki hihetne nekik, nem igaz? Hiszen én nem olyan vagyok, te aztán tudod, nem igaz perzsa halál? De mi van, ha mindenki téved velem kapcsolatban? Erre senki nem gondol, vagy nem mernek belegondolni. Most itt térdelsz előttem, nem önszántadból, s tudom, hogy amennyire lehet megrövidítenéd a mi kis találkánk. Pont ezért nem sietős nekem. Szavaidra kicsit helyezkedem, de leginkább mert tekinteted hiányos ruházatomon időzik, hát hagyom, hadd csússzon le a nem ragaszkodó anyag a vállamon, egész mellkasomat szabaddá téve. Míg én végig simítok tulajdon testemen  ami immár fedetlen, mintha csak az anyag csiklandozását kívánnám magamról ledörzsölni. De téged ez úgyis hidegen hagy, ahogy a női bájak is, pedig tán ha kicsit fogékonyabb lettél volna Aesma... Vajon gondolsz erre a balga gondolatra? Hiszen mindketten tudjuk, hogy akkor is a karjaimba talál, s beleragad a ragacsos, édes csapdába.
- Csaltak? – érdeklődve vonom fel a szemöldököm. Szóval a társad, nem is a társad, hanem prédád, akit kár lenne elprédálni. Felemelkedem a trónusról, az anyag csípőmig csúszik, ott megakad, mintha kötelességének érezné szemérmesen takarni ágyékom gyümölcsét. A terem egyik falához sétálok félre rántva a függönyt, mely mögött birodalmam térképe rejtőzik. A birodalom, ami az enyém. Biccentek, s hajadnál fogva rántják fejed a jó irányba.
- Régi barátságunk végett hadd mutassam meg határainkat, jól jegyezed meg Asto Vidatu, hogy ilyen félreértések végett ne kelljen rabolnunk egymás idejét. Ám bármi okból lépted is át a határt, nem mentesít a tett bűne alól. Persze azért kihallgatjuk a másik démont is...- s mint egy végszóra az árnyakban megjelenik Zalnaburt. Ujjai csak nekem szánt, s csak számomra értethető jeleket formáz, a mi kis közös nyelvünk, hogy úgy jussak a kellő információkhoz, hogy más számára a tudás elérhetetlen legyen.  – Volvan talán mást mondd a szándékaidról, mindjárt idehozatom. S ami az én területemen van perzsa halál, az az enyém, nem a tied. – persze kérhetsz, ha annyira kell, hogy képes voltál megsérteni miatta. De tán tudod, hogy nem adnám olyan könnyen, ám nézzük mit eszel benne, hát intek, hogy hozzák színem elé őt is.
– Tarts paranoiásnak, de aki csak így betéved hozzám általában nem tiszta szándékkal teszi, így ki kell vizsgálnunk az ügyed, s ne vedd sértésnek, de a szavad aligha elég. Látott bárki, aki tanúsíthatná az igazad? – ez nem paranoia, csupán kelepce, amiben kényem, kedvem szerint tartalak fogva, amíg úgy akarom. S miért ne szenvedj? Hátha elvehetek tőled még valamit, amiről azt hiszed nem fontos, csak kell. Rettegsz már miatta? Érzel már bármit? Nem? Majd fogsz, Asto Vodatu, ne aggódj gondoskodom róla.
– Sikerült megjegyezned, vagy vésessem a hátadra? – biccentek a térkép felé. Bár az utóbbi talán célszerűbb volna, akkor tán tudnád, hogy mi az enyém.

reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Feb. 06, 2021 10:27 am
Következő oldal

Beelzebub Kedvelte a hozzászólásod



Cold, cold blood
You keep on trying but I see
Aka Manah & Asto Vidatu
Jobb esetben percek, amit kaphatok, esetleg órák, ha váratnál… de váratnál? Előnyt adnál azzal, minden eltelt pillanattal, amit különös magányban töltök a prédámmal, közelebb kerülhetnék ahhoz, hogy szabadon távozzak… talán anélkül, hogy eléd kísérnének? De naiv volna azt hinni, hogy hagynád. Ha már bezártak, eléd fognak kísérni, csak pillanatok, ennyi kellhet, hogy a füledbe jusson hír, elkaptak. Mégsem félek, még tőled sem, nem érzek semmit, csak a fém rámnehezedő hidegét, de nemsokára engedni fog az is… de időben? Vagy számít egyáltalán? Hiszen a hirtelen jött szabadságomnak újra végeszakad, amikor léptek közelednek, értem jönnek, vagy értünk? A pillantásom a névtelen démonomra talál, aki azóta mozdulatlanná és némává dermedt a sarokban. Mit tesznek erre a betolakodókkal? Híred az van, Aka Manah, az mindig is volt… szépen játszott szerep amibe bújsz, még ha a kegyetlenség nem is teljesen a sajátod, van érzéked hozzá, tudod kikkel kell körbevenned magad, ahogyan azt is, hogy hogyan irányítsd őket kedvedre. Még ha az elsuttogott rémtettek egy része nem is teljesen sajátod, nem teszi kevésbé valóssá. Mégsem aggódok, az valamiért elkerül, inkább kelletlen az a hideg rezzenés az arcomon, amikor újabb kezek tapadnak rám, de csak rám, mintha Volvan mozdulatlan félelme nemlétezővé tenné számukra. Hiszen az is lehetne, jelentéktelen démon, és fiatal is, egyetlen értéke… elvennéd tőlem? Hiszen sejtheted, hogy ha őt kerestem, kell nekem. És ha kérdeznéd, beszélne, fiatal démon, nem bírná sokáig a vallatást, hajlana bármerre, csakhogy mentse a bőrét. Csakhogy késő neki, a bőre nem a sajátja, a kérdés már csak az, hogy az enyém vagy a tiéd. Mert te elvennéd őt is, ha tudnád, nem igaz? És most tudnád, itt főleg, mert ez a te birodalmad, itt a szabályok is a tieid, ezért rángatnak engem is olyan könnyedén előre. Merre kívánod, hogy legyek, Aka Manah? Talán a pokol olyan mélyén égve, ahová még a démon sem kívánja magát, vagy pont ellenkezőleg, a színed elé, hogy láthasd, ahogyan… de ez nem az a nap. Még ha ez a te házad is, ezek meg a te démonjaid, a megadásom csak látszólagos, a tekintetem térképez, minden gondolatom tervez, a múlton rágódni ráérek a hazaúton is.
Észreveszik, hogy a korábbi kötésem elgyengült, rántanak rajta egy párat, mielőtt megérkeznénk. Ez már kevésbé elsietett munka, csak nem kérted, hogy ellenőrizzék? A figyelmed hízelgőbb lenne, ha nem osztanád mindenkinek olyan bőségesen. Mégis, jut belőle számomra is, hiszen a hangod is elér, még mielőtt a tekinteted is rám emelnéd. De szinte szükség sincs rá, túl rég óta ismerjük egymást. Valóban, túl rég óta. A selymesen édes hangodnál kevés dolog taszítana messzebbre, olyan mézzel kent játék ez, olyan mesteri, egyszerre csodállak és megvetlek érte. Hiszen remekül teszed, talán pont ez az, túl jól, és elhiszed, hogy valóban minden a tied, hiszen csak idő kérdése, behódol mindenki. Ahogyan ő is tette…
Térdre esek, de csak mert löknek, a tekintetem mégis rajtad marad, a maga érdektelen sötétségével, mint aki már látott ilyet, mint akinek nincs mit félnie, mit akit semmi sem érdekel még idelent sem. Mi újat mutatnál, Aka Manah? Azt a parancsoló kérlelést a hangodban? Az eddig sem használt. Most miért tenné? Így miért tenné? …őt is így kérhetted? Vagy… kérni sem kellett? Mégis nyílnak az ajkaim, mielőtt a gondolat magával ragadna, hiszen ki tudja mi történne, ha megtenné? Mert talán most mégis másképp vagyok előtted, mint legutóbb. Azóta… azóta nem is találkoztunk még, nem igaz?
- Figyelemreméltó trón. – Nem hiszem, hogy ilyen közelről megfigyeltem volna. Elsőre szépen munkált csontok, mégis, elhúzom a számat, amint elveszek a részletekben. Látod azt a repedést az egyik koponyán? És talán még a többin is akadt, valaki gondatlan volt, amikor tisztította… De bármennyire is kellemesebb volna, nem beszélhetünk a csontokról, mentenem kell a bőröm – vagy inkább az időmet? Mert meg is ölhetnél, persze, főleg itt, főleg most, de sietnél vele annyira? Ha valaki, hát te megpróbálnád legalább kiélvezni a pillanatot, ahogyan azt olyan gyakran teszed. De mi az igazság?
- A jelenlétem nem a személyed ellen irányul. Úton voltam, amikor a területedre csaltak, a jelenlétem csak időszakos, indokolt, és nem szándékosan kéretlen. Nem zavarnálak a teendőidben, hiszen hercegként biztosan akad. – Egy pillanatnyi szünet, mintha csak most tűnne fel a viseleted, könnyed és gyorsan felkapható, bár neked sem okozott sosem problémát a meztelenkedés, és biztosan kedvedre tehet az olyan ruha, amit könnyű lekapni, talán nem rossz azt feltételezni, hogy ez most egy olyan darab, amit gyorsan kellett magadra húznod?
Az érkezésem oka érdekel, indokolt is, csakhogy… ha megtudod az igazat, talán sosem látom többé Volvant… de a többi zsákmányom még megúszhatja, Sagdid okos és erős, bízom benne, nem lesz olyan könnyű rátalálnod, ha eszedbe is jutna keresni őt… de Volvan, Volvanról is mondjak le? Főleg az utolsó szavaid közt, amiktől mintha nehezedni tetszene a levegő köztünk. Ezeknek már súlya is van, ahhoz viszont még kevés, hogy megrezzenjek alatta. – Amiért jöttem, már a sajátom volt, és az érkezésem már távozás is lehetne, ha nem tartanánk fel egymást. A régi barátságunk – különös szó ez démonszájból, de tőlünk… tőlünk valahogy egészen másképp cseng – miatt sem rabolnék tőled. – Az én szavaim még igazok is, veled ellentétben én sosem hazudok. Legfeljebb elhallgatok, átfogalmazok, kihagyok és sejtetek, de amit kiejtek az igaz, és úgy is marad. Hiszen alkukat kötök, szükségem van arra, hogy értéke legyen a szavaimnak, hogy bízzanak bennem, higgyenek az álcának, mert ennek a kőszobornak ami még mindig a padlódon térdel, kevésbé hinnének, főleg ha megbízhatatlan is lenne. Az nem vagyok, csak vigyázni kell, mert nálam mindennek jelentősége lehet.
De ezt pontosad tudod te is, akárcsak azt, hogy a hatalom sosem hajszolt, a területed sosem kéne, elég volt amim volt, hiszen csak elsőre kevés az, a valóságban az árnyékokban is rejtőzhet erő, nem kell a hatalmi harcok céltüzébe állnom érte, csak ott kellett keresnem, ahol más nem tette volna, mert másnak fontosabb a fényűzés, a látszat olyan szintje, ahol szem előtt is lehet. Ugye nem reméled, hogy vérengzeni fogok Aesma miatt? Mert rá gondolsz, igaz? Most már én is… egy pillanatra, de utána ismét a trónodra koncentrálok. Szép, de azért, jobb kezek is munkálhatták volna… érdekes koponyák, amik hevernek mellette, különösen egy baloldalt, a szarvai… kár, hogy nem láthattam élőben.
reveal your secrets

Aka Manah


Pokol, Középrégió VozSKis
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
3
☩ Rang :
Ötödik Választott
☩ Play by :
jon kortajarena
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Feb. 06, 2021 8:58 am
Következő oldal


Then beg me to stay,
beg me to stay, yeah
Asto Vidatu & Aka Manah

Összefonodó karok és lábak fonnak körül, szoros ragaszkodással csimpaszkodnak belém. Mind test kifáradva, izzadság és egyéb nedvek nedvességétől összetapadva alkotnak velem együtt egy különös szörnyet, mely elégedetten piheg. Szinte teljes az összhang, a test felhőtlen boldogságának ragacsos érzésével ölelkeznek, s a folytatás lehetőségének bársony takarójaként cirógatják egymást. Csak én érzek unalmat, ahogy a mennyezetet bámulom, ahogy egyre elviselhetetlenebb és fojtogatóvá válik a többi test ragaszkodó nehezéke. A test elégedettsége lecsengőben nálam, s a múló gyönyör utórezgésein túl sosem éreztem semmit. Jelenlétük immár inkább terhes, mint áldás, hiába simítanak csupasz testemen, ingerelve, cirógató kérleléssel, ajkak simításába rejtett fohászkodással.
Tétova kopogás rázza meg a termet, s kelletlenül mozdul a lény, amit alkotunk, mikor nyikorogva nyílik az ajtószárny, hogy az érkezőre vessük szemeinket, egyesek bosszúsan, dühösen méregetik az érkezőt, ám én ismerem Zalnaburt, az én drága Zalnaburtom sosem zavarna meg apró-cseprő gondokkal a kis szórakozásom közben, ha csak valóban nem szükségszerű, vagy fontos, esetleg halaszthatatlan. Mozdultam, valaki arcélemen simított, belehajoltam a csókba, ígéretekkel teli csók volt, bár részemről leginkább hitegetés, mert a legtöbb ígéretemet nem tartom be. Zalnaburt nem várta meg, mire a csók véget ér, alattomos, ám annál szebb ajkai fülembe suttogtak, s én egyből kiszakadtam a csókból, hogy személyes jobb kezemre pillantsak. Nem mintha mersze lenne tréfálkozni velem, de olyan hihetetlen, hogy te és éppen itt... Vajon miért? Mégis furcsa izgalom járja át a bensőm, a véremmel szalad, érzem a bőrömön. Asto Vidatu! Lehámozom magamról az eddig engem cirógató kezeket, melyek visszacsalnának magukhoz, határozottságom egyértelműsíti, hogy dolgom van, így kiválok a tömegből, meztelen alakom távozását csalódott sóhajok kísérik. Az ajtón kilépve Zalnaburt rám terít egy vékony anyagot, melyet összefogok magam előtt.
- Hol van most? – kérdezem, míg elindulunk a labirintus szerű folyosókon, s ő hűséges árnyként követ. Pontosan tudom, hogy kazamatáink mélyen lévő celláink egyikébe dugják a betolakodókat, de hallani akarom.
- Lent...- az elsötétülő pillantását megértem, bár személy szerint engem nem tartanak túl vérmesnek, de érzékem van hozzá, hogy megfelelően ellensúlyozzam ezt a megfelelő munkaerővel, s milyen ritkán jutnak friss húshoz... talán egy kicsit meg kellene várassalak, bár amennyire furmányos vagy az idő neked is dolgozik Asto Vidatu, nem igaz?
- És a másik kicsoda? – Zalnaburt zavartan hallgat, nem tudja a választ, de rosszalló pillantásom megteszi a hatást, s biztos lehetek benne, hogy kideríti nekem. Bármi áron.
- Hozasd a trónterembe, de csak őt és ellenőrizzék, hogy jól meg legyen kötözve, mert az ajándékokat úgy szeretem, jól becsomagolva. – szeretem magam kicsomagolni. Meg is nyalom ajkaimat, ahogy jó kedvűen folytatom utamat a terembe, hogy elfoglaljam a helyemet a trónon. Áruló démonok csontjaiból faragtatta még az elődöm, s valóban elég impozáns látvány, de korántsem annyira, mint ami Lucifernek kijár. Talán azért több koponya díszíti a halmot, amióta én ülök rajta, de kiszámolja? Ráadásul én nem adom nyilvánvaló jelét, hogy legyőztem az ellenségeim, de azért a te koponyád szívesen odatenném Asto Vidatu. Kényelmesen foglalom el az immár elég régóta engem megillető helyem, szinte hanyagul és várom, hogy elém hozzanak. Ez nem tarthat túl sokáig, mert senkinek nincs mersze engem megváratni, bár talán lehet előbb szeretnének veled eljátszani odalent, de ez csak sebtében lehetséges, így nem aggódok túlzottan a biztonságodért. Egy kis fájdalomra mindig van idő, nem igaz? Mióta nem láttalak? Amióta Aesma Daeva lefeküdt velem? Amióta ezt tudod? Miért kerülsz engem Asto Vidatu, csak nem gyötör és fáj? Hiszen te nem érzel semmit, nem igaz? Nyílik a terem ajtaja, de nem tekinted rád, hangom viszont előbb talál rád, mézédes simogatás, mintha vártalak volna, mintha hiányoztál volna. Pedig te valószínűleg a Pokol egyik legeldugottabb zugába kívánnál, vagy most akár magadat is.
- Milyen rég nem látott vendéget üdvözölhetek szerény hajlékomban, a gond csak az...- elmélkedem félre billentett fejjel, arcom kissé sajnálkozó, ahogy elrévedek emlékeim között, s keresztül nézek rajtad, mintha ott sem lennél. – hogy a vendégdket általában meghívni szokás, én pedig nem emlékszem, hogy meghívtalak volna, tehát nem epekedve várt vendég vagy, nem is váratlan, hiszen be sem jelentkeztél hozzám. – hangom egyre szomorúbb, elkeseredett, csalódottá válik, hogy szinte követeli, hogy a kedvemben járj, elvárja, s a késztetésnek sokan nem tudnak ellenállni, de te igen, te mindig elken tudtál. – Tehát betolakodó vagy. Van megfelelő magyarázatod, miért settenkedsz erre? Vagy tán személyem elleni merényletnek véljem? – lassan emelkedem fel, nem tudom mikor kényszerítettek, hogy előttem térdepelj, de most ott térdelsz. Én pedig várok, arra várok miért ne küldjelek vissza a mélységbe, hogy eljátszanak veled ott lent, nyilván a te szemedben kontárok, de azért hátha előcsalnak belőled néhány sikolyt.
– Azt hittem a régi barátságunk miatt jobban tiszteled azt, ami az enyém...- szúrom oda, s hogy a területre, vagy egy bizonyos démonnőre gondolok az rejtély, mert én nem osztozom, én elveszem, ami nekem kell, s ezt magadnak köszönheted, ahogy azt is, hogy a csapdámba kerültél. Szerencsés véletlenek, nem igaz?
reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Feb. 05, 2021 1:24 pm
Következő oldal


Cold, cold blood
You keep on trying but I see
Aka Manah & Asto Vidatu
Sietős léptek, de még nem rohanás, s halk csepegés hangját issza magába a fekete föld minden eltelt másodpercnél. Még ha indokolt is az ittlétem, nem kedveltem ezt a régiót. A régiót, vagy inkább azt, aki vezeti? De egy fej már a kezemben, még egész frissen leválasztva a testről, amit méterekkel odébb hagytam a földön. Még egy démon, és mehetek. Még egy démon, és sikeresen elkerültem a találkozást Vele. Merre bújtál?
Az egyre nehezedő csomagomba csúsztatom a fejet, a többi gondosan válogatott rész mellé. Meg sem vártam, hogy kivérezzen, csak becsomagoltam, hogy ne hagyjunk egyértelmű nyomot magunk után – többre nem volt időnk. Csak még egy pillanatnyi szünetre, amíg letörlöm a véres kést amivel leválasztottam a testéről. Ha tudtam volna, hogy a Közép régióba fognak menekülni… Mi történt volna? Semminek sem kellene változnia emiatt, mégis, mintha gyorsabban csúsztatnám vissza a helyére a kést…
Két lépés közt eltakarom újra az arcom, majd még négy, és már a póklábak is eltűntek, így látszólag emberalakként pillantok körbe, csendben figyelve a fekete talaj árulkodó nyomait. Nem lehet messze, Sagdid korábban már a földre kényszerítette a lovat amin menekült, így gyalog kellett folytatnia, talán még sérülten is… A kutyára pillantva előre utasítom őt, úgy tűnt rátalált a démon szagára. Az egyetlen gondolat, amivel felhúzom magam a lóra az, hogy talán mégiscsak gyorsan végzünk... Már csak egy démont kell megtalálnunk, elvenni amiért átüldöztük ebbe a régióba, és már fordulhatunk is vissza a részekkel. Még egy vágta, és végeztünk. Még egy hosszabb, és otthon lehetek, a kutyák, testek és üvegcsékbe zárt darabok közt. Tehát meg kell találnom az utolsót.
A terveknek viszont néha változniuk kell, az illatok és léptek amiket követtük nemsokára összekeverednek egy másik démonéval, egy rövid dulakodás után mintha magával hurcolták volna… Elkapták. De ő már az enyém volt… kellett valami, csak egy pár része, már csak az hiányzott… még egyszer az eddigi gyűjteményre pillantok, mielőtt leszállnék a lóról, és a kutyával együtt elrejtve tovább indulnék, már egyedül. Ha máshogy nem megy, visszalopom amire szükségem van a szökevénytől, de ha már idáig jutottam, nem akartam üres kézzel fordulni vissza. Amíg csak kettesben vannak, még lehet esélyem elvenni amiért jöttem, és még időben elérhetem a határt…
…feltéve, hogy nem egy csapat őr elé vezetik. A túlerő így már egyértelmű, a harc pedig veszélyes, mert még ha meg is szökök előlük, hosszútávon csak bajt okoz egy ilyen konfliktus. A számok alapján vissza kellene fordulnom, vagy megpróbálni kimagyarázni a helyzetet, és visszaszerezni a démont… csakhogy mielőtt léphetnék, lép valaki más, pont mögém, érzem, ahogyan az energiái felém áramlanak. De nem ő az egyetlen, aki ismer trükköket, ahogyan fordulok, úgy zavarom meg a mágiáját, mielőtt még a földre kényszerítene vele… mert ha egyszer a földre kerültél, nehéz felmászni onnan. Szándékosan nem támadtam, előbb látnom kellett a rangját, hiszen kerülni akartam a feltünést… annak ellenére is, hogy úgy tűnt, kezdek csapdába szorulni. Az előttem álló ugyanis nem egy egyszerű járókelő volt… és a vonásai alapján nem tetszett még ez a cseppnyi ellenállás sem. – Ki vagy és mit akarsz?! – Indokolatlanul éles volt a dühtől a hangja, úgy tűnt valakinek rossz napja volt, és most azon van, hogy mindenki másnak rosszabb legyen… visszahúzom az energiáimat, de azért készen maradok, a tartása alapján bármikor lesújthat… és valóban azt is teszi, időt sem adva, hogy válaszoljak felém ront, tovább kérdezve. Miért is kérdez? Egyértelmű, hogy nem beszélni akar, ezért is hallgatok, szavak helyett pedig az ütéseit kerülgetem. Ebben a formámban nagyobb nálam, de még mielőtt a teljes erőmmel ellenállhatnék, a hangzavar több démont vonz a közelünkbe, akik az ő oldalán állnak, hiszen a behatoló én vagyok. Hívhatnám Sagdidot, de akkor könnyebben rátalálnának a lóra és a többi részre, amiket már napok óta gyűjtök… ezért úgy teszek, mintha egyedül lennék, még ha ez azzal is jár, hogy magukkal hurcolnak – mert úgy tűnt, arról hallani sem akartak, hogy nem határsértő vagyok. Helyette az üldözöttem mellé kötözve vonszolnak magukkal. Mint egy foglyot. A tekintetem darabolja a démont, aki miatt ilyen közel merészkedtem az őrökhöz. Bár nem látja a pillantásomat, nyilván érzi így is, az alapján, ahogyan távolabb próbál húzódni tőlem – csakhogy nincs hová. Egyelőre nincs más választásunk, mint elviselni a bánásmódot, és majd amikor egy olyan démon elé kerülünk, aki a fülével is képes hallgatni, nem csak az öklével, visszakaphatjuk a szabadságunkat. Vagyis kaphatom. Én, mert a mellettem levő aligha élvezhetné sokáig. Talán ezért is tűnik egyre beletörődöttebbnek, azokban a pillanatokban, amikor nem a káröröm terül szét az arcán, hiszen miatta engem is elkaptak. De vele ellentétben, nekem van okom itt lenni. Előbb vagy utóbb, de el kell, hogy engedjenek… és ő lesz az, aki nem fogja élve megúszni.
Egy kőpadlóra löknek, mielőtt zárulna mögöttünk a súlyos ajtó, csak ketten maradunk a sötétségben, leszámítva a távolból érkező, különös sikolyokat. Az első az, hogy kiszabadítsam a kezeimet… utána jöhet a szabadulás meg a szökött démonom problémája, aki érthető okokból a terem legtávolabbi sarkába húzódott, arról üvöltve, hogy nem akar velem összezárva maradni. De pillanatnyilag még nem abban a helyzetben vagyunk, hogy ilyenekről alkudozzunk, ezért is tekergetem a láncot olyan mérhetetlen higgadtsággal. Még egy kicsi, és szabadok a kezeim… Bár végigtapogattak minket mielőtt magunkra hagytak volna a sötétben, tudtam, hogy nem találták meg az összes késem. És talán a másik démonnál is maradt valami használható, amilyen ördög, biztosan tartogat valami meglepetést. Bár az alapján, ahogyan a sarokban gubbaszt, már megadta magát... az is lehet, hogy ő is csak a megfelelő pillanatra vár.
reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Feb. 04, 2021 9:09 pm
Következő oldal


Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2