Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Erdős terület, Geneseo környéke •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anastasia


Erdős terület, Geneseo környéke 519cea3f940bf7e3be8e99468e1e7c4856a2b33d
☩ Történetem :
☩ Reagok :
15
☩ Play by :
Mariya Poezzhaeva
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Yesterday at 6:29 pm
Következő oldal


Asto Vidatu Anastasia
A reményeim hamar szerte foszlanak arról, hogy mélyen érinti a hova tartozásom. Csak biccent egyet rá és ennyivel le van tudva az egész. Cseppet sem veszi magára a dolgot. Vajon ki ő vagy mi ő valójából? Miért nem reagált sehogy arra, hogy Mephistohoz tartozok? Talán egyenrangú lenne vele? Még ennek a gondolatára is össze ugrik a gyomrom. Érdeklődik arról, hogy egyedül kószálok-e, de erre, ha belegebedek sem fogok neki egyenes vagy igaz választ adni, biztos vagyok benne, hogy nem a segítőszándék miatt érdeklődik. A kijelentése eléghatározott egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán tényleg tudja az igazat… Nem az kizárt. Ez valami démoni csel, lehet, hogy nem vagyok a démonok démonja, de fel kell ismernem bizonyos dolgokat, ennyi idő alatt legalább ezt meg kell tanuljam felismerni. Akárhogy is meg kell próbálnom, tartani a nem vagyok egyedül látszatát, legalább addig míg tényleg nem leszek már egyedül.
- Honnan veszed, hogy Irigy elengedett egyedül? -kérdezek vissza határozottan. Igyekszem tartani magam, de a félelem kezd bennem gyökeret verni, úgy gondolom, ha ennek jelét adom még nagyobb bajba kerülök. Nem vagyok neki szimpatikus ezt már akkor leszűrtem mikor az első pár szóváltáson túl voltunk. Szinte pislogás nélkül figyelem őt minden mozdulatát. Egyszerre támad bennem futhatnék és földbe gyökerezettség. Ő egy erősebb és tapasztaltabb démon, még ha nem is tudok róla semmit ennyit már sikerült leszűrnöm. Nem jutnék messze. Kezdem úgy érezni ez az egész már nem a kutyáról szól, hanem arról, hogy a „fajtám” szúrja a szemét. A fajtám… igazából az elmúlt közel száz év alatt nem találkoztam magamhoz hasonló démonnal. A pokolról érdeklődik. Eddig java részt ott éltem, de nem voltam szabadjára engedve, hogy kedvemre kószáljak. Mondjuk nem is szívesen kószáltam volna egy olyan helyen.
- Tudod, te magad. Biztos többet volt időd felfedezni, mint nekem – mondom ki, amit gondolok. A pokol nem az a hely, amiről szíves örömest bájcsevegnék. Kioktat, de valódi választ nem ad. Abban igaza van, hogy az emberek is épp ugyan így kinézik maguk közül azokat, akik kicsit mások, de ez nem jelenti azt, hogy neki is foglalkoznia kell vele.
- Én ilyen vagyok amilyen és te is olyan amilyen. Igazából semmi közöd ahhoz, hogy más vagyok. Nem vagyok az alárendelted, nem vagyok a szolgád, de még csak az ismerősöd sem, úgyhogy nem áll jogodban ítélkezned felettem – a mondat végére a hangom kissé megremeg. Továbbra is küzdök a feltörő keserű érzéssel. „Szét szedni minden apró részletet...” Vajon szó szerint érti, amit mond? Tényleg embereket szedett szét ahhoz, hogy megértse, hogy is működnek? Ahogy figyelem egyre biztosabbá válik számomra, hogy így volt. Veszélyes alak rám nézve erre már korábban rájöttem. Mindezek ellenére valahogy egyre nő bennem a feszültség, a harag iránta.
- Nem mondanám, csak nem szeretem, ha olyanok vádaskodnak és ítélkeznek felettem, akik nem tudják, milyen elveszteni, elhagyni a lelküket. Valamit, ami a magadfajtának sosem volt és nem is lesz – közeledik én pedig egyre jobban befeszülök. Nem támad, pedig érzem a fenyegető, fojtogató érzést. Miért csinálja ezt? Vajon halálra akar rémíteni? Igazán démonra valló gondolat, de nem ez zavar, hanem az, hogy jó úton jár. A félelmem mellett a haragom is nő amiért egy olyan dolog miatt „gyűlöl”, amiről nem is én tehetek és amin nem is tudom, hogyan változtathatnék. Úgy érzem ő tudna rá pár tippet adni, de azt biztos nem akarhatom és Mephisto sem, hogy az ilyenek ötletei által váljak ténylegesen démonná. A kutyát érintő szavaira nem reagálok csak egy halvány szarkasztikus mosoly jelenik meg az arcomon.
- Hasonlítunk? – kérdek vissza elmerengve. – Egy okkal több, hogy foglalkozzak vele, hogy törődjek vele – túl emberi vagyok, tudom ezt jól. Még ember mivoltomban tört elő a gyűlölet a saját fajom és a „jó képviselői” iránt. Valahol mélyen már akkor gyűlöltem magam, azért amiért közéjük tartoztam. A saját fajom csinált belőlem és a családomból viccet a saját fajom árult el és pusztított el mindent, ami valaha fontos, kedves volt nekem. Épp ezért török ki amikor az mondja ember vagyok. Nem vagyok! Nem akarok közéjük tartozni! Lassan már nem tudok uralkodni a saját képességeimen. Mikor azt mondja úgy kezel majd, mint egy embert teljesen elönt a harag, onnantól pedig teljesen elveszítem magam felett az irányítást. Beszél hozzám, de a tudatomig nem érnek el a szavai. Mielőtt elkövetném a végzetes hibát és rátámadnék meghallom a vonyítást. EZ térít vissza önmagamhoz. Leengedek mindent, amit már támadó pozícióba készítettem és mikor megjelenik a fehér pokolkutya elengedem a kölyköt. Ő visszasomfordál a nagyobb társához. Mikor a gazdája a nyakánál fogva felkapja összeszorul a gyomrom. Valahogy ettől a látványtól emberként is ugyanez az érzés keringett bennem. Nem tudom, hogy a szavai a kicsihez vagy hozzám szólnak. Fogat csikorgatva figyelem őket.
- Igen! – válaszolom határozottan. – Nem volt más vele és az úton sem láttam senkit vagy semmi hozzá hasonlót. Miért kellett volna? – érdeklődöm egy lépést előrébb lépve. Meglepetten veszem tudomásul, hogy a haragom teljesen lecsenget, de ennek ellenére mélyen a remegés még ott lapul bennem. – Segítsek megkeresni? – kérdezem meg ó, de igazából abban a pillanatban meg is bánom. Még hogy segíteni… inkább most kéne elfutni és vissza sem nézni. - Most már igazán elárulhatnád ki vagy te? -  A picit figyelem a fiú kezében és valahogy képtelen vagyok meg tenni, annak ellenére is, hogy ő saját döntéséből visszasietett hozzájuk.
credit
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Erdős terület, Geneseo környéke P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
39
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Nov. 20, 2020 10:19 am
Következő oldal


Growls & howls

beautiful creatures, delightful little monsters

A válaszára csak egy semmitmondó biccentést kap, főbűnhöz tartozik, aki szövetkezett az egyik lovassal, lehetne ennél veszélyesebb gazdája is, bár egyelőre azért sem néznék más szemmel rá, ha maga Lucifer játékszere lenne. Az, hogy ki hagyta ennyire szabadon nem változtat azon, hogy gúny nélkül nehéz ráhúzni a démon szót, s bár a hatalmat megkapta, az eddigiek alapján nehéz azt mondanom, hogy ki is érdemelte.
Biztos, persze, hogy az, hamis önbizalom ezernyi rétegét magára ölti, eljátssza a démont, de ennyitől nem lesz az, démonnak lenni nem csak annyiból áll, hogy megkaptad a vele járó hatalmat. Úgy tűnt nem ment át azon a szenvedésen amin a legtöbb a démon, ami valóban ezzé gyúrja őket. Előbb darabokra kell törni a lelküket és teljes lényüket, hogy a semmiből újra formálhassunk valamit, ami már méltón elfoglalhatja a helyét a pokolban és nevezheti magát közülünk valónak.
A válaszaival úgy tűnik nem less készségesebb, de legyen, ha így akarja, megoldom én. – Szóval egyedül. – Olyan határozottsággal nézek a szemébe, mintha valóban tudnám a választ amit legfeljebb csak sejthetek. Ha lenne egyéb veszély az erdőben, tudnom kellene, még ha nem is kijátszhatatlan a rendszerem, egyelőre több okom volt azt hinni, hogy egyedül játssza a nagykislányt az erdőben, minthogy kísérgetik. Bár az biztos, hogy felügyeletre szorul, s nem szabadna magára hagyni amíg ebben a sajnálatos állapotában rekedt. Micsoda hatalmas kár lenne a démoni fajra nézve, ha véletlenül bajba kerülne, mert mondjuk összefut valakivel, akivel nem kellett volna… vagy felhúz valakit akit nem kellett volna. Ezzel a modorral könnyedén megteheti, bár már önmagában az állapot, amiben ragadva maradt is zavaró.
Minden kiejtett szavával kevésbé értem, hát járt a pokolban, de mégsem ismerheti annak minden titkát, mert nem úgy néz ki, akit bedobtak a tűzbe, akit tépdestek a karmok, aki örlődött a fogak közt. Nem, őt nem törték meg, rá vigyáztak, elzárták a szörnyek elől, de minek? Tologatni az elkerülhetetlent… még az irigység sem vigyázhat rá örökké, s mi sem bizonyítja ezt jobban mint a tény, hogy itt van velem kettesben, mindenféle testőr nélkül, a maga védtelen magányában. – Oh, és milyen hely? – Meséljen csak, ha annyira biztos benne, hallgatom, mintha nem ismerném évezredek óta. Mondja el, hogy az ő szemeiben milyen az otthonom, mi az amit látott belőle, vagy csak mesékből szőtt magának képet?
- Azt mondtad emlékszel az emberként leélt rövid életre, magyarázni kellene neked, hogy miért nem szeretik a lények a másságot? – A helyzet persze nem ennyire egyszerű, talán sejti ő is, de a tekintetem alapján ennél bővebb választ nem fog kapni ilyen könnyen. A haragom nő, hiszen a létezésének ténye is zavaró nekem, valami érthetetlen, valami, aminek különösen most nem szabadna megtörténnie. Át kellett volna formálni, amit most látok magam előtt egy súlyos mulasztás, ami bár nem az ő hibája, ez nem jelenti azt, hogy elviselhetőbb lesz ránézni.
- Többet tudok az emberekről, mint amennyit te átéhettél alig két évtized alatt. Évezredeknyi előnyöm van. – Érzi a súlyát, mennyire csekély ehhez képest amit ő tapasztalt? - Átélni nem tudom, átérezni sem, de nem is akarom. Nincs szükség rá, volt időm elemezni őket, szétszedni szépen minden apró részletet, amíg rá nem jövök, hogy hogyan működik… - Megnyugtat amerre visz ez a gondolat, az emlékek mik társulnak hozzá… de ő csak egyre dühödtebb. Érzékeny téma, úgy tűnik a nagy démonlány nem szereti, ha a szemébe mondják az igazságot. Talán pont azért, mert tudja, valóban az ez, kegyetlen igazság, valami, amihez talán nem szokott hozzá az aranykalitkában amiben tartották. Hogyan szabadult el?
- Csak nem… irigy vagy? – Nahát, mint a gazdája. Pontosabban Mephisto egy aprócska morzsája.
Dühít. Annyi minden zavaró benne, annyi ok lenne szabadulni tőle, ezért is indulok szokatlan lendülettel feléje, olyan ingerültséggel ami máskor távol áll tőlem… de talán ezért is illékony, kordában tartom, visszahúzom mielőtt még rászabadítanám, magamban tartom és édesgetem, de így, ha mégis csattanna, az fájdalmasabb lesz…
Látszólag visszatér a nyugalmam, a levegő viszont még mindig feszült, a fenyegetés nem csökkent, csak a tekintetem vált újra emberivé, miközben a félelmét figyelem. Mert észreveszem a jeleket, hiszen pont ez az egyik különlegességem, mások félelme. – Nem miden kutya eszeveszett vadállat. De vannak olyan tulajdonságok, amiket nem engedhetünk meg túl erősre nőni… - Ez most talán nem csak a kutyáról szólt, talán túl mélyen figyeltem őt ahhoz, talán rájött ő is. Bár Chamroshra is igaz volt. – Hasonlítotok. – Ahogyan én és Sagdid is, csak velünk ellentétben, az ők hasonlóságaikat távol kell tartani egymástól, mielőtt túl megerősítenék egymást.
- Nem kellene aggódnod miatta. – Mert ezt teszi, aggódik, de nem kellene. Vagy inkább nem szabadna. Ez is egy újabb tulajdonság, ami az embereké, nem a démonoké, a törődés. Biztosan tudja ő is, ezt is mind az összes többi hibáját amik egyértelműen virítanak a homlokán, hátán, és minden porcikáján céltáblák ezreit vésve rá. És újra robban, hangosabban, mint bármikor korábban, és látványosabban is, a környezetében lévő mozdítható dolgok súlyukat vesztve emelkednek fel, de más nem történik. – És most? – Ha elkezdte, fejezze csak be, mit szeretne, csak nem támadni? Újabb rossz döntés lenne a sorban, ami azzal kezdődött, hogy magához vette a kutyámat. Biztosan ki tudnám szabadítani az irányítása alól a tárgyakat, ennyire kényeztetve nem lehet túl erős nekem. Mégis várom a folytatást, még ha nem is hiszem, hogy lenne bátorsága támadni. Nem tenné. Fél. Talán pont azért, mert tudja, hogy más vagyok, hogy nekem nem okozna gondot bántani őt, hogy talán még az sem zavarna, hogy a kutyám még a karjai közt van, hogy talán egyikőjüket sem kímélném. De az igazságot aligha tudja, csak feltételezget, ahogyan én is teszem.
De megzavarnak. Ismerős hang, amire felkapom a fejem, hiszen Sagdid csatlakozott közénk, elégedetlen nyalva egyet a véres pofáján. Tehát az ember probléma egyelőre megoldva. – Kamak? – A kérdésre a levegőbe szagol, majd az orra a földre tapad s keresni kezd, egy kölyök és az ember megvan, de egy még hiányzik. Chamroshra pillantok, aki már úton van a nagy fehér felé, utánozva őt próbál hasznos lenni, bár a léptei sánták még, és nem tetszik a szög amiben tartja az egyik mancsát… sóhajtva kapom el a nyakánál fogva, s emelem a karjaimba. – Elég gondot okoztál mára… - A kölyökre pillantok, majd Anara, mintha kicsit neki is szólnának a szavak, de utána mégis folytatom egy kérdéssel. – Ő az egyetlen, akivel találkoztál?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anastasia


Erdős terület, Geneseo környéke 519cea3f940bf7e3be8e99468e1e7c4856a2b33d
☩ Történetem :
☩ Reagok :
15
☩ Play by :
Mariya Poezzhaeva
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Nov. 10, 2020 9:29 pm
Következő oldal


Asto Vidatu Anastasia
A levegő kezd megfagyni köztünk, minél tovább tart ez a beszélgetés. Ekkor döbbenek csak rá, hogy eddigi életem során nem igazán találkoztam démonokkal Mephisto, vagy Hél nélkül. Mephisto nem is igazán szeretett kiengedni otthonról, most már kezdem érteni, hogy miért. De ő eltűnt és most sehol sem találjuk, hiába is keressük. A démon kíváncsi kihez tartozom, mire egy röpke percre a földre szegezem a tekintetem. Nem akarok Mephistonak gondot okozni, de azt hiszem ehhez már késő. Talán, ha elmondom visszavesz az agarakból? Kitudja… De, ha flegmán odavágom, hogy semmi köze hozzá, akkor, biztos, hogy felidegesítem. Ami nem lenne sem szórakoztató, sem célszerű a jelenlegi helyzetemben.
- Irigyhez tartozom – jelentem ki határozottan és várom ez a tény miféle reakciót vált ki belőle. Irigy… Valahogy mindig is nehezemre esett ezt kimondanom, de most valahogy meglepően könnyedén hagyta el a számat. Talán, ha Mephistonak hívtam volna nem is tudta volna, kiről van szó, elvégre általában mindenki Irigynek hívta őt. A fenyegetésemet fel sem veszi. Miért is tenné? Hiszen egy maga fajta démon nem lát bennem semmi ijesztőt. Hogy is találhatna, hisz talán sosem tettem semmi olyan dolgot, ami igazán démoni. Az az egy- két megszállt ember aligha nevezhető „nagy” démoni tettnek. Pedig hajdanán milyen lelkes voltam. A családom pusztulása után megesküdtem, hogy vadászni, fogok a tollpárnákra és az emberekre. Legfőképp azokra akartam, akiknek köszönhető volt apám cárihatalmának bukása és minden más porig rombolása, amiben egykor hittem és amit egykor szerettem. Azt hallottam még sírhelyet sem állítottak nekik. Vágytam akkoriban vissza, hogy lássam mi folyik ott, hogy igaz-e az a sok sötét dolog, amiről pletykálnak. Hiába az elszántság, eddig nem volt alkalmam végezni akár eggyel is, de talán nem is voltam, vagyok még felkészülve rá.
- Én biztos vagyok benne. Nyilván te máshogy látod a dolgokat, de én így gondolom – válaszolom őszintén. Abban biztos vagyok, hogy ebben a vitában sosem fogunk dűlőre jutni. Igazából már nem is érdekel csak azt akarom, hogy a kiskutyával minden rendbe legyen. Egy ideje nyugodtnak tűnik, de nem tudom mit tenne, ha elengedném őt. Ahogy ezen gondolkozok megcsapja a fülem újabb kérdéses kijelentés.
- Talán igen, talán nem na erre aztán biztos nem kapsz választ. Utálom, mikor Hél minden rezzenésemet figyeli, mint valami dadus a rábízott gyerekét, és azt is, hogy minden elkövetett szerinte hülységért megszid. Most viszont szívesebben hallgatnám a nyivákolását és a kioktatását, mint hogy egyedül legyek ezzel az alakkal. Titkon nagyon remélem, hogy már elindult megkeresni, mert kezd az az érzés keringeni bennem, hogy nem úszom meg ép bőrrel ezt az estét. Igyekszem kontrollálni magam és ellenállni a késztetésnek, hogy elrohanjak.
- Neked lehet, de én még nem tartok ott, hogy ez összemosódjon, én még emlékszem az emberként leélt rövid életemre. Talán, ha annyi idős leszek, mint te, akkor majd nekem sem fog már jelenteni semmit, de most még sokat jelent. Egészen eddig, java részt lent éltem – igaz egy magam nem igen mehettem sehová, csak az emberek világába. – Tudom, hogy milyen hely… ha erre akartál célozni.
„Egy démon” ez a kijelentése… cseppet sem tart a saját fajába tartozónak, ami valljuk be nem is csoda, talán azok sem tartanak, akikkel együtt élek. Más vagyok, ezt valahogy mindig érzem, abból is ahogy kezelnek. Sejtettem, hogy a fiú nem rendelkezik lélekkel, így nem is igazán érthet meg.
- Mond és miért szúrja a szemed, hogy más vagyok, mint ti, démonok? – teszem fel nyomatékosítva az utolsó szót, ahogy ő is tette. – Ha nem rendelkezel lélekkel nem is tudhatod, min megy át az, akinek meg kell tanulnia elhagyni azt. Pont ez miatt nem ítélkezhetsz felettem, mert még annyira sem tudod, mint én, hogy kell lélektetlenné válni, hisz neked nem is kellett ezt megtanulni. Te eleve azon szerencsés helyzetben voltál, hogy születésedtől fogva tudtad, hogyan kell démonként élni – vágom a fejéhez dühösen, de nem is vagyok benne biztos, hogy rá vagyok dühös. Mintha egy kötelet húznának meg a nyakam körül, ahogy megindul felém. A jeges tekintete és a mozgása is rémisztőnek, hat egy magam fajta át nem szellemült démonnak. Ahogy meg áll, mintha a hurok is abbahagyná a szorítást. A szívem hevesebben ver, már magától a tudattól, hogy ez az alak, hogy tudna engem bántani. Mind ezek ellenére próbálok nyugodt és mozdulatlan maradni. Iszonyatosan nehéz nem azonnal elrohanni. De tudom, messzire úgy sem jutnék. Tudom, hogy igaza van abban, amit mond. Tudom, hogy a pokol egy kegyetlen hely a számára, a fajtánk számára. Ahogy beszél a kölyökről, kezdem úgy érezni, hasonlít rám. Különc a fajtája között akárcsak én.
- Szóval szerinted selejtes csak azért, mert nem egy eszeveszett vadállat? Pont úgy, ahogy én is, igaz? – kérdezem meredten a földet bámulva. Fáj… a tény, hogy más vagyok, hogy nem tudok beilleszkedni a környezetembe és az nem segít, hogy ezt még a fejemhez is verik.
- Nem is alkudni akarok. Csak ellátni a sérüléseit – mondom, de eszembe sem jut, hogy tud olyat mondani, amivel igazán felhergelhet. Pedig képes és meg is teszi. A tény, hogy nem vagyok elég démoni önmagában nem bosszant fel, de az, hogy egy kalap alá vesz a nyomorult halandókkal már annál inkább.  – Nem vagyok ember! – üvöltöm el magam dühömbe és észre sem veszem, hogy a haragom által a környezetemben minden mozdítható mocorogni kezd. A fogam csikorgatva figyelem minden rezzenését a másik démonnak. Tudom, hogy esélyem sincs ellene, de alig vagyok képes ezen a kijelentésen úrrá lenni. A szemem befeketedik és a kutyát tartó kezem ökölbe szorul. A körmeim a húsomba vájnak mikor az eddig csak mocorgó tárgyak lassan megemelkednek. Elengedem a kérdését a fülem mellett nem is reagálok rá, mintha nem is hallanám, amit mond és igazából nem is érdekel. Hirtelen egy éles hang csapja meg a fülem, egy hangos vonyítás. A hang irányába kapom a fejem és minden, amit eddig az erőmmel tartottam levegőben egy szempillantás alatt a földre zuhan felverve a port magunk körül. Talán futnom kéne… Ha van esélyem futni akkor az akkor van, ha nem rám figyel. A kicsi felnyüszül, mire rá döbbenek nem csak a szabad markomat szorítottam, hanem a kicsi száját fogó kezemet is. Engedek a szorításon. Majd megpillantok egy fehér árnyat a porfelhőn keresztül a démon mögött. Nagyot nyelek. Még a vér is belém fagy. Nem a kicsi az egyetlen kutyája. Szépen lassan leteszem a kölyköt a földre és várom mihez kezd. Visszamegy? Vagy talán elfut?
credit
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Erdős terület, Geneseo környéke P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
39
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Nov. 06, 2020 8:01 pm
Következő oldal


Growls & howls

beautiful creatures, delightful little monsters

Ilyen picinek még egész helyes. Ha Chamrosh helyett Kamakra talált volna rá, akkor talán nem így gondolná, talán akkor rájönne, hogy amitől fiatal, nem feltétlenül veszélytelen, ez csak Chamrosh hibája, amin javítani kell, mielőtt még túl késő lenne hozzá. De látszólag fogalma sincs arról, hogy mivel jár ha egy lény túl gyenge a fajtájához, pedig a halál és szenvedés fogalmáról kellene ismerete legyen, mégis eltekint felettük, csak a kölyök pillanatnyi szenvedése lebeg a szemei előtt, leragad ennél a részletnél így nem lát mögé.
Egy démon, aki ráadásul sérült állatokon szeretne segíteni. Lassan egyértelművé vált, hogy aki előttem van még nem démon, csak formálisan, nem törték be, nem tanították eléggé ahhoz. Vajon járt már a pokolban? Tudja mi van odalent? Hogy hogyan bánnak ott az olyanokkal, mint ő? Ha ennyire képes volt megőrizni az ártatlanságát, akkor valaki biztosan vigyáz rá, még így is kihívás lehetett, egyedül közel lehetetlen. – Kihez tartozol? – Ki volt az, aki engedte ezt neki, aki elnézte midnen hibáját, aki kedvencnek tartja, mert másnak aligha használhatja így. Egyedül életképtelen lenne odalent. Vagy ez, vagy mesterien játssza a tudatlant. A kérdés akkor az, hogy mégis miért tenné?
Már meg sem lep, hogy félreérti. A fenyegetése lepattant rólam, mintha meg sem történt volna ugrom át, hiszen az eddigiek alapján aligha jelent veszélyt… bár azért tartottam az óvatosságomból, ha mégis meglepne. – Biztos vagy benne? – Téved. Tudom, hogy így van, de a nevelése nem az én feladatom kellene legyen, hanem a gazdájáé, aki… merre is van? A kimondatlan kérdésre körbepillantok, nem úgy tűnik, hogy a közelben van, és Sagdid sem jelezte, hogy veszély lenne az erdőben. – Egyedül vagy? – Elsőre kijelentés, inkább a gyanakvó tekintet teszi kérdéssé, egyre különösebb az egész, egyre érthetetlenebb, ahogyan minden más az elmúlt évek során. Annyi démon közül miért pont ő talált ránk itt? Vagy pont azért, mert nála kaphatok válaszokat? Ha nem is kívülről, majd belülről, talán egy közelebbi ismertség során rájönne, hogy pár karcolás a bozótoktól semmiség ahhoz képest, ami történhetne a kutyákkal, s amire fel kellene készülniük. Bár ők nem a boncasztalra fektetve tapasztalják meg, de a szenvedésük elkerülhetetlen.
A tekintete makacs és határozott, emberként aranyos tulajdonságok, de csak elsőre. Démonként egyenesen ostobák tudnak lenni, főleg ha nem társul hozzájuk elegendő hatalom. – Illem? – Oldalra döntöm a fejem, hihetetlen ez nő. – Úgy beszélsz, mint egy ember. Nem vagy az. A kor csak egy számmá válik, több száz, vagy párezerre felett már szinte összemosódnak. – Tulajdonképpen az eddigiekkel már felelelt is a kérdésre, bár a válasznál fiatalabbnak tippeltem volna. – Láttad a poklot? – Ha kilencvenkilenc, még láthatta.
- Egy démon. – Hangsúlyos az utóbbi szó, ez köztünk a legnagyobb különbség, mert ő eddig aligha tűnt a fajtámból valónak. – Teremtett. – Sosem volt lelkem, a semmiből kellett megtanulnom, hogy hogyan működik, hogyan lehet utánozni, úgy tenni, mintha tudnám milyen lenne vele élni, de a határ mindig élesen állt ezen a ponton, ahogyan lennie is kell.
- Szerintem pontosan tudod a választ. – Tudnia kellene, legalább erre, ha ezt a hibáját sem képes látni, valóban gondja van.
Kioktatni próbál, de nem hatnak meg a szavai, tőle különösen hatástalanul érnek hozzám, hiszen már bebizonyította a tudatlanságát. – Ez még nem szenvedés, csak kellemetlenség. – Az igazi szenvedés nem pár apró vágásnál kezdődik, még ha fiatal és soknak is érzi, nem az. – A pokolban már rég elpusztult volna. A földön is igaz az a törvény, hogy a gyengék elpusztulnak. Vagyis, igaz volt, amikor még nyitva voltak a kapuk. De nem maradhat örökre így, ha nem áll vissza a régi rend, a pokol fog felköltözni ide, akkor pedig tényleg pár vérző seb lesz a legkevesebb amitől félteni kellene. – A gyengédség nem a mi módszerünk. A gyengédség nem segít túlélni a mi körülményeink közt. A gyengédséget nem a mi fajtánknak ajándékozták. Az érzelmek csak akadályoznának a munkánkban. Eddig minden faj betöltött egy szerepet, eddig egy jól munkált gépezetnek tűnt az egész, most meg kezd darabjaira hullni, és ahogy történik, még azt is nehéz néha ráfogni, hogy az apokalipszis kezdete ez. Azt nem épp így jósolták, abba is hiba csúszott, talán ezek mindig is megvoltak, csak szépen takarva, s most sorra törnek felszínre, minden megjelenő darabka tovább törve a gépet, míg végül semmi sem marad belőle?
De ilyenekről beszélni felesleges lenne vele, ha már az alapkoncepciót sem érti, ha már a kutyán is olyan erővel akar változtatni, s fel sem tűnik, hogy arra kérné, változtasson azon amire teremtették. Ezért is indulok felé, még lenne esélye arra, hogy rövidre zárjuk, de túl makacsnak bizonyul ahhoz, hogy feladja az elveit, amiket már rég fel kellett volna. – A kutya nem alku tárgya. – Hiszen ezt próbál, alkudozni felette s a sorsa felett, pedig nem lenne köze ahhoz, hogy mi történik vele. – Ha ennyire szeretnéd emberien intézni a dolgokat, bánhatok úgy veled, mintha valóban közülük való lennél. Mert még az is vagy. Nem vagy démon. – Van valami fenyegető a hangszínben, de még nem támadok rá, előbb csendre intem a kutyát, akinek a mozgása még hátráltathat. Ő legalább most engedelmesen el is hallgat, okos állat, ellenben a nővel, aki egyelőre úgy tűnik, nem sokat tanult a démonként töltött éveiből. A tekintetem még mindig elsötétülve méri fel, már előtte állva meg, alig két méterre tőle. – Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz. – Akárcsak arról sem, hogy mik a terveim a kutyával, csak feltételezéseket dobál, de amíg emberiként tekint a problémára, képtelen lesz megérteni. – És mégis mit tennél, hogy megakadályozz? – Ez őszintén érdekelt. Mert hacsak nem volt hazugság minden szava, aligha tűnt fenyegetőnek. Inkább csak egy felbátorodott kölyökkutyára emlékeztetett, aki még nem tanulta meg, hogy hol a helye. Azokat pedig pontosan tudom, hogyan lehet engedelmességre bírni...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anastasia


Erdős terület, Geneseo környéke 519cea3f940bf7e3be8e99468e1e7c4856a2b33d
☩ Történetem :
☩ Reagok :
15
☩ Play by :
Mariya Poezzhaeva
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Nov. 06, 2020 6:28 pm
Következő oldal


Asto Vidatu Anastasia
Miért is gondoltam, hogy majd könnyű lesz véghez vinni az ötletet? Én naiv, azt gondoltam pikk- pakk meg lesz a kutya gazdája ellátja a sérüléseit, aztán mindenki megy a dolgára. Csak, hogy azzal a ténnyel nem számoltam, hogy a gazda egy démon. A tudatom tisztában volt vele mégsem fogtam fel a tény valós jelentését. Már lassan egy évszázada démonok között élek, de mégis valamiért a mai napig úgy tekintek rájuk akár egykor az emberekre.
- Persze, hogy tudom. A gazdámnak is van kettő – jelentem ki – vérengző fenevadak, ijesztőek… - mondom ki, amit Júdásról és Faustról gondolok. – Eleinte tőle is féltem, de így ilyen picinek, egész helyes – ha nem tartanék attól, hogy a száját elengedve megharap megsimogatnám. Persze a démonjának már az sem tetszik, hogy visszahoztam őt, mit szólna hozzá, ha simogatnám is közben?
- Ellátni, egy sérült állat sebeit, nem idő pazarlás – jelentem ki határozottan. Látom az arcán, hogy nem szimpatizál velem, elég hidegnek tűnik, de azt az egyet megtanultam, hogy egy démonnál ez nem azt jelenti, hogy nem eshet neked bármikor, sőt. Pislogás nélkül nézek vele farkasszemet, mikor nem épp a picit és a viselkedését figyeli. „Ennél jobban is fog fájni neki.” úti meg a fülemet a mondat, mire minden izmom befeszül és teszek egy apró lépést hátra.
- Ne merészeld bántani, van szegénynek épp elég baja – horkantok rá most már dühösen, én sajnos sosem tudtam ilyen kifejezéstelenül, hidegen pillantani bárkire, az arcomra mindig is kiültek az érzelmek. Érzelmek… az a dolog, amiben különböztem a démonoktól és amiről úgy hiszem, hogy amíg élek egy hatalmas szakadékot fog képezni, köztem és a fajom többi példánya között. Eddigi életem során sosem találkoztam, magamhoz hasonló démonnal, átváltoztatottal sem, teremtett démonban pedig nem is reménykedem. Vajon ő melyik? Kijelenti, hogy megtaláltam a kutya gazdáját. Mikor útnak indultam azt hittem, ha elérkezek ehhez a pillanathoz és szépen leteszem az ebet, majd távozom. Ez a gondolat egy félórával ezelőtt volt bennem. Most, hogy meg van a gazda mégsem tudom nyugodt szívvel letenni őt és távozni, pedig mennyivel könnyebb lenne. Összehúzott szemöldökkel méregetem a fiút, pont ahogy ő is teszi. Egyelőre nem engedem el a jószágot, de nem is mozdulok, szinte szoborrá merevedek. Akárhogy súgja minden ösztönöm, hogy minél előbb távoznom kéne, hogy elkerüljem a balhét valahogy mégsem tudom ezt meg tenni.
- Faragatlan vagy, nem illik szóba hozni egy hölgy korát, legyen az démon vagy sem – rovóm meg miután kijelenti, hogy fiatal vagyok, volt egy enyhe kérdő hangzással a mondat végén, mégis úgy érzem ő már eldöntötte, tudja a választ. – Száztizennyolc vagyok, de ebből kilencvenkilencet töltöttem eddig démonként. De, ha már itt tartunk bemutatkozni előbb illő, mint mások korát firtatni – a tekintete elsötétül, mire nagyot nyelek. Tegyen bármit, én is démon vagyok nem hagyom, hogy rám ijesszen egy kisfiú kinézetű pokol szülött.
- Te ki vagy? – teszem fel a kérdést. – Én csak Ana vagyok nem kaptam démon nevet, mikor a gazdám átváltoztatott. Teremtett démon vagy? – érdeklődöm, bár nem mintha számítana bármit, ha átváltoztatott is a lelkét már minden bizonnyal hátra hagyta. Talán nekem is jobb lenne úgy, de fogalmam sincs, hogyan kéne mégis csinálnom.
- Mégis miért ítélsz akkor el? – érdeklődöm meg bár van rá egy tippem, az emberi természetem, minden démonnak szemet szúr, és ténylegesen szúrja is a szemét. – Azt alá írom, de az nem azt jelenti, hogy hagyni kell, hogy újra és újra megsebezze magát, azt meg pláne nem kell hagyni, hogy szenvedjen az a szerencsétlen - elindul felém, minden bizonnyal a kutyáját akarja visszavenni, megfeszülök, enyhe remegés tör rám, ahogy közeledik, igyekszem elnyomni a bennem előtörő félelmet, de tudom ő már előbb észrevette ez, mint én felfogtam, akkor sem hagyom, hogy rám ijesszen, démon vagyok a francba is! Szigorú tekintettel nézek a szemeibe, én biztos nem hátrálok meg. Ő nem fiatal démon, legalábbis nem annyira, mint én. Tapasztaltabbnak tűnik, még az is ahogy megmozdul.
- Meglehet, de akkor sem tudok elmenni egy ilyen eset mellett. Nem akarom, hogy hagyd szenvedni! – emelem meg a hangom. – Vagy legalább azt hagyd akkor, hogy én ellássam őt, azután visszakapod – ez a mondat egy határozott kijelentés akart lenni mégis inkább könyörgésnek hallatszott. A picire pillantok, aki ugyan megfeszülve lapít a kezemben, próbálok rájönni, hogy parancsszóra vár a gazdájától, vagy inkább retteg tőle, az is lehet, hogy mind kettő. Felnéz rá és engedelmeskedik neki, hűséges hozzá, mert ő az erősebb, mert ő tartja a kezében a pórázt. Ekkor tudatosul bennem, miért is ragaszkodok, hozzá ennyire. Talán azért küldte őt a sors az utamba, hogy tanuljak tőle? Hogy emlékeztessen a gazdám akármilyen messze is legyen most éppen, akkor is tudnom kell egy nap, majd újra keresztezi egymást az utunk és minden visszaáll a régi állapotába.
credit
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Erdős terület, Geneseo környéke P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
39
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Nov. 03, 2020 12:26 pm
Következő oldal


Growls & howls

beautiful creatures, delightful little monsters

Szerencsére nem. Összevont szemöldökkel emésztem a szavait, hiszen nem szerencse volt az, hanem a kölyök alkalmatlanságának bizonyítéka, hogy ilyen könnyedén hagyta magát elfogni, még ha most újra szabadulni is próbál, már elkésett vele, egy másik helyzetben már rég nem lenne esélye újra próbálkozni a meneküléssel.
A helyzeten az sem segít, hogy még rá is erősít a kijelentésére, pedig a hangszínemből kivételesen rájöhetett volna, hogy nem értek vele egyet. – Tudod, hogy mit tartasz a kezeid közt? – Bár a kölyök nem egy mintapéldánya a fajtájának, sőt, még most is a védelmemre szorulna, hogy veszélyesnek tűnjön. Már ha van esélye feltornázni a hírét az idegen előtt. Mióta sétáltatja ölben? – De rá pazarolnád? – Kicsit fennebb szegem az állam, nem tetszik a viselkedése, miért ragaszkodik ennyire Chamroshhoz, ő az enyém, még ha nem is a legjobb, még nem adtam fel, nem is fogom, nem taníthatatlan kutya, tudom, hogy okos és van benne potenciál, csak elő kell hozni. Az ölben dédelgetés pedig biztosan nem a megfelelő irányba formálná a jellemét.
A szavai tovább érveltek arról, hogy a szívén viseli a kölyök sorsát, az egyetlen probléma az egyenletben, hogy nem kellene szíve legyen, ha félvér lenne akkor elnézhetőbb bűn, de ha démon, akkor aligha lenne oka dédelgetni Chamrosht ismertelenül. Szívesebben hinném félvérnek, de a szavai alapján démon kellene legyen, ha benne sem merül fel, hogy nem csak a démonok látják őket. – Ennél jobban is fog fájni neki. – Azt viszont nem mondom ki, hogy mi, s a szavaim hűvöséből akár félre is értheti, de a valóság az, hogy nem terveztem ártani a kölyöknek, legalábbis direkt módon nem. A tekintetem továbbra is lélektelen szigorral figyeli a kutyát, de a látszatokról már lemondtam, főleg démonok közt. Az arc amivel teremtettek ártatlan, de ez csak az embereknek szóló külsőség, semmivel sem több ennél.
Már eldöntötte a fajom, ezért nem is válaszolok a kérdésére, hiszen így inkább költőinek tűnt, mintsem megválaszolandónak. Az ő faggatózása helyett jobban érdekel, hogy miért tűnik egyre feszültebbnek, és miért öleli még mindig úgy a kutyámat, mintha a sajátja lenne, s mintha ténylegesen védelemre szorulna. Végre eszébe jutott, hogy nem csak a fogai élesek, bár a karmocskái nem feltétlenül elegek a szabadsága elnyeréséhez. Halkan sóhajtok fel, hiszen egyértelmű, hogy magától aligha fogja elnyerni a szabadságát, erre már hiába várok, láttam a vergődését, vagy elengedi a nő vagy kiveszem én a karjaiból, különben ott fog maradni. Vagy mégroszabb, az erősödő rángásai közt újabb sérüléseket szerez magának, ezért is füttyentek halkan, hogy ismét rám pillantson, s a mozduló kezemre ami csendre inti. Az izmait még befeszítve tartja, de legalább vergődést már abbahagyta. Felesleges volt, láttam, hogy így nem fog tudni szabadulni, csak ront a helyzeten, minden szempontból. – Nos, megtaláltad a gazdáját, szóval, el is engedheted. – Ennyit akart, nem? Visszavinni a kölyköt a démonhoz akihez tartozik. Hát itt vagyok, elengedheti és mehetnénk tovább a saját utunkon. Bár a tekintete amivel már egy ideje méreget, azt sejteti, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Mi mást akar? Nem kellene mások dolgával foglalkoznia, nem volt ideje megtanulni? - Fiatal démon vagy? – Inkább kijelentés, csak a végén sejtet enyhe kérdést a hangszín. Ez megmagyarázná az emberi viselkedését, még ha nem is lenne elég indok rá. A másik lehetőség, hogy idősebb, már tényleg megmagyarázhatatlanabb lenne. És sokkal, sokkal rosszabb is, ezt sejteti a pillanatra elsötétülő tekintetem. Nem fenyegetés, egyelőre nem, csak apró jele a nemtetszésemnek.
- Téged másért ítéllek. – Nem biztos, hogy kíváncsi volt erre, de úgy tűnt az a típus, akinek muszáj belefolynia más ügyeibe is. Miért? Mert megköveteik az elvei? Azok, amiket már rég le kellett volna faragnia magáról? Vagy neki, vagy másnak, de nem kellett volna ilyennek maradnia. – A kutyának meg kell tanulnia vigyázni magára. – Ideje volt tenni is valamit, úgy tűnt semerre sem halad ez a beszélgetés, ezért lassan elindultam felé, hiszen túl távolról beszéltünk egymáshoz. Egyelőre nem fenyegetőek a lépteim, bár ez amúgy is csak külsőség. – Az, hogy mit teszek a kutyáimmal, nem tartozik rád. – Nem kellene szorosabban vonnia magához, nem tőlem kellene védeni, de magyarázkodnom sem kellene neki. Chamrosh hozzám tartozik, nem pedig hozzá. A legkevésbé hozzá. Arra lenne a legkevésbé szüksége, hogy tovább puhítsák a már eleve szegényes jellemét. A vadsága még túl mélyen fekszik, bár Sagdid sem tűnik elsőre egy tipikus szörnyetegnek, ő tuja, hogy mikor kell kimutatnia a fogait, ellenben Chamroshsal, aki túlzottan hajlamos meghúzni magát. Bár nem is alfának volt szánva, még mindig túl puha ahhoz, hogy túlélhesse a társai közt, vagy a kapuk kinyílását. Mert egyszer újra fel kell szabadulnia a pokolnak, különben a föld fogja átvenni a helyét, és az senkinek sem lesz ideális.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anastasia


Erdős terület, Geneseo környéke 519cea3f940bf7e3be8e99468e1e7c4856a2b33d
☩ Történetem :
☩ Reagok :
15
☩ Play by :
Mariya Poezzhaeva
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 31, 2020 7:30 pm
Következő oldal


Asto Vidatu Anastasia
Csak egy szokásos estének indul mégis hamar érdekessé válik, mikor megjelenik a kis pokoli jószág. Magam is meglepődök, hogy az emberként tanult technikákat egy ilyen fenevad ellen is képes vagyok alkalmazni. Az emberek talán a démonoktól tanulták a vadállatok szelídítését? Talán, bár az is lehet, hogy ő igazából nem is volt olyan vad még. Elég hosszúra nyúlik a sétám az erdőben, már teljesen be is sötétedik, de még kóborolok keresve valakit, aki tud gondoskodni a piciről. Egy ideje nem ficánkol csak hatalmasakat sóhajtozik és nyöszörög, talán elfáradt és fájnak a sebei. Ilyen picinek egész helyes jószágnak tűnik, amire az iránta és a fájdalmai iránt érzett sajnálatom is rátesz egy lapáttal. A céltalan kóborlás kezdi azt feltételeztetni velem, hogy a démonja magára hagyta a kölyköt. Mondjuk egy démontól ki is telne... had pusztuljon, ha eltűnt. Én sosem tudtam így gondolkodni, még a démonná válásom után sem. Úgy döntök, ha tíz percen belül nem találom meg a gazdiját, akkor elviszem haza és megkérem Hélt, hogy segítsen ellátni a sebeit. Tudom, hogy cseppet sem fog örülni, ha haza állítok ezzel a kis vérengző fenevaddal, de úgysem vág ki a lakásból vele együtt. Lassan a sötétben észre veszek egy tőlem jóval magasabb, szikár, sötét alakot. Megszólítom őt a szerencsém reményében. A reakciója elég fura kissé darabosnak tűnik és a tekintete a lélek mélyére hatolva megfagyassza azt. Egy démon, már biztos vagyok benne abból, ahogy ránk néz, és hogy nem az volt az első kérdése, milyen kutyus? Meglepően fiatalnak tűnik az általam ismert démonokhoz képest. A pici a kezemben mozgolódni és morogni kezd, ahogy megpillantja a démont, mintha csak bizonyítani akarná, hogy képes az elvárásoknak megfelelni, de nem engedem el sem a száját, sem őt magát.
- Szerencsére nem, magam is meglepődtem - válaszolom, majd nyelek egy nagyot. A kutyát lekezelő és megrovó pillantásokkal illeti, ami valahogy cseppet sem tetszik.
- Igen kutyus... - válaszolom - elvégre az, egy kicsi kutya csak az átlagosnál vadabb természettel. Úgyhogy nekem ennek ellenére kutyus - mondom grimaszolva. - Szóval a tied vagy sem? Mert, ha nem akkor nem pazarlom rád az időmet - horkantok fel türelmetlenül, Hél már lassan útnak indul, hogy megkeressen, nem akarom a szemrehányásait hallgatni egész este. Bár, ha a kutya nálam marad, akkor teljesen mindegy, úgy is hallgatni fogom.
- Nem tudom, az arcod nem túl ijesztő, de modorod annál inkább. Szegény pici megsérült, ezért is keresem a gazdiját, de lehet inkább haza kellett volna egyből vigyem és gondoskodnom róla magam. Pokol kutya vagy sem ők is éreznek fájdalmat és nem áll szándékomban tovább kínozni csak azért, mert démonként sérti az egódat, hogy védtelenül látod. Mert démon vagy, igaz? Persze, hogy az vagy különben nem látnád őt - a tény, hogy húzza az időt ahelyett, hogy válaszolna, magához venné és ellátná a sebeit csak felbosszant. Magam is démon vagyok, de egyszerűen sosem tudom a magunk fajtákat és a gondolkodásukat megérteni. A pici újra szabadulni próbál a kezeim közül és az apró, hegyes körmeit szépen a bőrömbe mélyeszti, mire felszisszenek, majd rá mordulok, de eszemben sincs bántani. Látom, amint a démon fiúra néz... fiú hisz olyan fiatalnak tűnik. Kb. annyi idősnek vagy még fiatalabbnak, mint amennyi magam is voltam, amikor démonná váltam. Könnyen lehet, sok évet rám ver, egy démonnál ez elég nehéz megmondani. De nem is igazán érdekel csak az, hogy mi legyen a kölyökkel. Igazából már biztos vagyok benne, hogy ő a gazdája, de egyenes választ várok arra, hogy az övé valamint arra, hogy kezeli a sebeit és nem hagyja kínlódni szegényt. Mert, ha nem így lesz nem adom neki vissza. Magam is már olyan szigorúan méregetem őt, akárcsak ő engem. Mintha az én hibám lenne, hogy nem figyelt a saját kutyájára és elkóborolva megsérült.
- Nincs, és azért fogtam be a száját, hogy ne is legyen, gyorsan gyógyulok ugyan, de nem akarom otthon a szemre hányást hallgatni, hogy hagytam magam megharaptatni egy kutyával. Ne nézz így rám! Ha figyeltél volna rá akkor most nem lennék itt. Úgyhogy ne engem okolj, hanem magadat - húzom a mellkasomhoz jobban a kutyát miközben, hagyom, hogy a mérgem kiüljön az arcomra. - Ellátod a sebeit vagy sem? - teszem fel utoljára a kérdést, ha nemmel válaszol, vagy nem válaszol abban a minutumban sarkon fordulok és itt hagyom, eszemben sincs több időt elpazarolni egy olyan alakra, aki ahelyett, hogy megköszönné, hogy visszahoztam az állatát inkább engem tart hibásnak, mert megtaláltam őt.
credit
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Erdős terület, Geneseo környéke P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
39
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Okt. 29, 2020 9:56 pm
Következő oldal


Growls & howls

beautiful creatures, delightful little monsters

A kölykök távozó rohanásával újra nőni kezd az erdő csendje körülöttem, csak én és Sagdid, ahogyan régen is. Élénk türelemmel várja már a parancsot, tudja, hogy mi fog következni, hiszen csináltunk már hasonlót, nem ez az első alkalom, hogy a tapasztalatlanabb társai után kell mennie. – Nemsokára. – Bár őt nem kellene türelemre illeni, annál tanultabb, ha valaki, ő fog várni addig amíg másra nem kérem, ő az akiben nem csalódom, aki pont azt teszi amit kérek tőle, pont úgy ahogyan azt elvárom tőle. Kellemesen kiszámítható, hízelgően jólnevelt, hiszen évek óta követ, talán már el is felejtette a vad napjait, az első alkalmat amikor találkoztunk, az első napot, amikor elkezdtem csiszolni a jellemén, betörve annyira, hogy engedelmes legyen, de vadnak hagyva annyira, hogy gondolkozás nélkül támadjon ha arra kérem. A színhibája a legnagyobb gyengéje, amivel elüt a legtöbbtől, amiért gyengébbnek kellene lennie. De túlélte, talán pont ezért is ő az első a kutyáim közt. Mert túlél. – Indulj. – Intek a fejemmel az irányba amerre a másik két kutya eltűnt, s már mozdul ő is, de korántsem olyan felelőtlenül, mint társai tették. Párnázott talpai elnyelik az ugrás hangját, ha nem is teljesen nesztelen az erdős részen, veszélyesen halkan tűnik el a fák között, mintha sosem lett volna itt, szellemként tűnt el, s valószínűleg pont így is fog megjelenni.
Nekem nem lenne muszáj azonnal követni őket, bízom abban, hogy Sagdid megoldja, az elején legalábbis biztosan, utána majd közbeavatkozom én is, ha túl szétszakadnának a kölykök. Én addig füveket és csontokat keresek, a közelben kell még lennie a száradó váznak amit hátrahagytam még hetekkel korábban. Még nem kell az egész, csak pár kisebb darabkája, ami könnyen mozdítható, amikkel még a kutyák után indulhatok, ha szükség lenne rá. És szükség is lesz, bár hosszú percek teltek el, de a távolból egy rövid vonyítás hangzik el, ami pont olyan váratlanul szakad félbe ahogyan elkezdődött, mintha erőszakkal vágták volna félbe, csakhogy tudom, nem így volt. Valóban rohanás követte a csendet, Sagdid valószínűleg sietett tovább a kölykök után, vagyis, eddigre már valószínűleg csak az egyik volt a szemei előtt, vagy talán az egyik sem. Biztosan nem az első pillanatban állt meg jelezni, várhatott addig amíg tényleg túl távoli volt a szökevény. Őt ismerve az ember után mehetett, hogy elkapva fejezze be amit a kölyköknek kellett volna. Ahogy gondoltam, még nem álltak készen, de nem is erre kellett megerősítés, inkább tapasztalatra volt szükség a fiataloknak. Valahol tudtam, hogy el fognak bukni ezen a próbán, korai volt elvárni tőlük, hogy pontosan megtegyék a dolgukat, bár már tudták mi lenne a feladatuk, az még nem rögzült bennük, hogy ezt hezitálás nélkül meg kell tenniük, bármilyen érdekes akadály is kerül eléjük, nem szabadna hanyagolniuk a feladataikat. De egyértelműen megtették, történt valami miért Sagdid jelzett, ezért indulok én is a nyomok mentén, de a másik irányba, hagyva, hogy az alfám kezelje a helyzet túloldalát.
Sokmindenre készültem, számtalan lehetséges kimenetelt lejátszottam magam előtt, ezekben az sem rázott meg amikor közeledni hallottam valakit, nem gyanakodtam miatta nagyon, legalább is nem abban az értelemben amiben kellett volna, hiszen a látványra, ami lassan kiteljesedett előttem nem voltam felkészülve. A karjai közt ismerős szőrgombolyag kuporgott, egyfajta beletörődött makacssággal tűrve látszólagosan, ahogyan a nő rabjává tette, összeszorította a száját, így harapni nem tudott, bár a morgásban nem akadályozta meg, főleg mikor meglátott engem, újra rákezdett, s ficánkolt is hozzá. Feleslegesen, hiszen a helyzetén nem segített, sem pedig a megítélésén. Aminek egy része tényleg neki szólt, amiért hagyta magát csapdába csalni, a többi viszont az idegené volt, aki rátette a kezeit a kutyámra. Az én kutyámra. Aki volt olyan ostoba és felelőtlen, hogy hagyta magát elfogatni. Kihasználhatta volna a méreteit, könnyedén eltűnhetett volna a fák sűrűjében, biztosan leszaladta volna rövidtávon a nőt, vagy akár harcolhatott volna is. Mert ez volt a következő amit figyeltem, jeleket kerestem a nőn, bármit, ami arra utalt, hogy Chamrosh nem adta könnyen magát. De úgy tűnt ez meglehetősen egyoldalú dolog volt. – Nem sérültél meg. – A nő szemeibe bámulok, a hangszín semleges, elrejti a nemtetszésem, az egyetlen árulkodó az a szigorú pillantás amit a kölyök kap. Hát ezt tanulta? Tudtam, hogy fiatal, hogy fejlődnie kell még, de ennél azért még tőle is többet vártam volna.
Mintha csak most értek volna el hozzám a nő szavai, úgy szólalok meg ismét. – Kutyus? – A tekintetem összeszűkül, mintha magyarázatra várnék, mert valahol így is van. Látja a kölyköt ez biztos, szóval démon vagy félvér. Nem tudná, hogy mit tart a kezében? A természet egyik kiváló ragadozóját, a pokol egyik szépen fejlett szörnyét, ölésre termett fogakkal, elég intelligenciával, hogy képezhető legyen, elég vad ahhoz, hogy hasznos legyen… és, a mostani kép alapján elég ostoba ahhoz, hogy belesétáljon a csapdába és harc nélkül megadja magát. – Úgy nézek ki, mint aki ölebeket tart? – A szidó hangnem nem a nőnek szól, a kutya miatt hangsúlyozok ennyire, bár az apróbb rezzenésekből is értene, így, hogy rájátszok arra a látszólagos örökös nyugalomra amit mutatni szoktam, érzi ő is, hogy haragszom rá, bár szerintem eddig is tudta, hogy rosszat tesz. De a kíváncsisága győzött. A legzavaróbb mégsem ez, hanem a tény, hogy szinte nem is küzdött a szabadulásáért… talán ráérez ő is, hogy mire gondolok, miközben a vérfoltos bundáját nézem. Nem nagy sebek, nem hittem, hogy a nőtől származnak, sokkal valószínűbbnek láttam, hogy Chamrosh magának okozta őket. Az említett búnös mellesleg úgy tűnt javítani próbált a hibáin, miközben újra vadabb rángatózásba kezdett a fogvatartója kezei közt, ezúttal próbálva használni a karmait is, ha már a fogacskáit elzárták előle. Morgása újra előtört, s bár látszólag lekötötte a szabadulása, néha mégis időt szakított pár lopott pillantásra felém, mintha elismerést várna, vagy csak bizonyosságot, hogy látom a harcát. Látom is, csakhogy ez aligha nevezhető harcnak, és aligha fogja jóvátenni azt a számtalan hibát amit elkövetett… Hosszú út áll még előtte. Előttünk.
Lassan lélegzek be, s tartom egy kicsit magamban mielőtt kifújnám, bár ideges nem vagyok, inkább csak enyhén irritált, amiért nem úgy és olyan tempóban fejlődnek ahogyan azt elvárnám tőlük. Nem egy mintakutyák, de egyrészt a jelenlegi helyzetemben nem igen válogathatok, másrészt pedig, nincs képezhetetlen kutya, főleg a saját kezeim közül nem engedik ki félkész példányokat. Vagy véglegesen elbuknak, vagy a legjobb verziójukként válunk el egymástól vagy fonódik össze a sorsunk véglegesen, de a kettő közt nincsenek más árnyalatok. – Egy harapásnyom sincs rajtad. – Szigorú tekintettel nézek a nő szemeibe is végre, mint aki őt okolja amiért ilyen épen megúszta, pedig  hibás a karjaiban vergődik éppen, szabadságra vágyva. Vagy menekülésre, innen még nehéz eldönteni mi van abban a meggondolatlan fejecskéjében. Azt viszont tudjuk, hogy mi nincs benne.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anastasia


Erdős terület, Geneseo környéke 519cea3f940bf7e3be8e99468e1e7c4856a2b33d
☩ Történetem :
☩ Reagok :
15
☩ Play by :
Mariya Poezzhaeva
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 25, 2020 11:56 pm
Következő oldal


Asto Vidatu Anastasia
Friss levegőre volt szükségem. Amióta Mephisto eltűnt egyre többet balhéztunk Héllel. Nem mintha nem bíztam volna a képességeiben, de féltettem őt és minél több idő telt el az eltűnése óta, annál inkább erősödött bennem a kétségbe esés. Mint mindig ilyenkor, kijöttem a természetbe lehiggadni. Lassan a sötétedik így visszaindulok a hosszúra nyúlt sétámból. Az agyam folyamatosan jár egy percig sem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami történ Mephistoval. Idegesen rázom meg a fejem megpróbálva kiverni a gondolatot a fejemből és a hátam egy fának vetve leülök, annak kiálló gyökerére. Lábaimat mellkasomig húzva a térdeimre hajtom a fejem. Mélyeket lélegzek és próbálom bennem előtörő rossz érzést elcsitítani. Teljes mértékben igaza van Hélnek, túl emberi vagyok még, de nem tudom, hogy kell ezen változtatni. Az pedig, hogy felkényszerültünk az emberek közé nem a démon énemet erősíti. Ettől függetlenül mondjuk cseppet sem kedveltem meg az embereket, sőt távolról figyelve őket egyre csak undorodok tőlük. Motoszkálást hallok, az avar susog még egész távol tőlem, de a hangból ítélve közeledik és meglepően gyorsan. A léptek zaja valami állatra utal. Körülnézek és felkapok egy, a fa tövében lévő botot. Nem mintha az bármi féle vad ellen védelmet nyújtana, de igazából bántani sem igazán lenne szívem, ha megtámadna. Ahogy közeledik hallom a fújtatását. Nem lehet túl nagy testű, ahhoz nem elég hangos a robaj, de a fa mögé lépve a hang felé tartva a botot várom, hogy megérkezzen. Igazából magam sem tudom, mire számítok, de cseppet sem arra, ami a szemem elé tárul. Egy pici fekete kutya, de nem földi, hanem pokol béli. Ledermedve nézem a jószágot, megdöbbenve állok a termete előtt. Nekünk... Vagyis inkább Mephistonak van 2 hozzá hasonló, de semmit nem változtak, mióta ismerem őket. Eszembe sem jutott volna soha, hogy ők is pont, mint a földi társaik, valamikor kölykök voltak. A kölyök rám mordul. A kezemben lévő botra pillanatok. Nem igazán tudom, hogyan is kell őket kezelni, hisz nem próbáltam Fausthoz vagy Judáshoz „közel kerülni”. Feszülten figyelem őt és az ujjaimat szorosabbra fonom a fán, de nem megyek hozzá közelebb. Még mindig morog. Mi a fenét kéne most csinálnom? A számat harapdálva belülről, gondolkodok. Végül úgy döntök, megpróbálkozok az emberként megtanult barátságos módszerrel közeledni hozzá. Ha megharap akkor pont így jártam... Majd kapom otthon a fejmosást és amennyire azt az aljas némbert ismerem még árulkodni is fog, hogy Mephisto is megdorgáljon. A botot meglendítem és messzire dobom, aminek láttán hirtelen még jobban felmordul. Lélegzet visszafojtva lassan letérdelek a földre és igyekszem nem a szemébe nézni. Közelebb lép, miközben bele szimatol a levegőbe. A morgást ugyan abba hagyja, de továbbra is rám vicsorog. Finom mozdulatokkal felé nyújtom a kezem, ami közben remegni kezd. A nyelvemre harapva próbálom leküzdeni a feltörő félelmet és közben figyelek arra, hogy higgadtan vegyem a levegőt. Hogy bejön- e? Fogalmam sincs, de emberként erre tanítottak. Igaz nem démoni ebekkel szemben, de még mindig jobb, mint magamra uszítani azzal, ha rettegve, sikítva rohanni kezdek. Még egy lépést tesz felém a pofáját nyalva, majd a kezemet szaglássza. Luciferre... ha ezt harapás nélkül megúszom, biztos, hogy veszek leckéket, miként is bánjak a pokoli jószágokkal. Miután szagmintát vesz visszább lép. Felnézek, nyugodtabbnak tűnik egy kicsit, így közelebb hajolva a fejére teszem a kezem. Ekkor kezdek csak gondolkodni azon mégis, hogyan és miért került ide ez a kis vérengző kutya. Felállok és a kezembe veszem. A kezem után kapva jelzi a nem tetszését felém, de a pofájára fogok mielőtt sebet ejtene. Ekkor tűnik fel, hogy megsérült szegény, meg is sajnálom őt, miközben a fejét rázva próbál szabadulni, de nem engedem el.
- Nyughass már - horkantok rá, majd körbe kémlelek, nincs-e a közelben valaki, vagy egy nagyobb jószág, akihez tartozhat a picike. - Csak nem hagynak téged így egyedül az erdőben kóborolni igaz? Főleg nem sérülten - kérdezem meg tőle, de választ nem várok. Nagyot sóhajtva indulok el arra, amerről a törpe véreb érkezett előbb- utóbb csak meg találom azt akihez tartozik. Egy jó ideig kóválygok az erdőben, időközben be is sötétedik és a kutya is látszólag megnyugszik, de nem engedem el a száját, nem bízom benne. Mikor nyüszülni és elégedetlenül sóhajtozni kezd meg sajnálom őt, de nem igazán tudom mit tesznek ilyenkor a egy pokolkutyával, így azt látom a legjobb megoldásnak, ha mielőbb megtalálom a gazdáját, ő majd gondoskodik róla. Nem is kell már sokáig kóvályognom a fák között egy sötét alakot vélek felfedezni. Csak remélni tudom, hogy a kölyök hozzátartozik.
- Heló! - szólítom meg egy fa mellett megállva. Régen megijedtem volna, ha csak úgy meglátok egy sötét alakot az erdőben, de már kezdek túllépni ezen. - Ne haragudj, nem a tiéd ez a kutyus? - kérdezem meg remélve, hogy igenlő választ kapok..
credit
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Erdős terület, Geneseo környéke P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
39
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 18, 2020 11:32 am
Következő oldal


Growls & howls

beautiful creatures, delightful little monsters

Az erdő suttog, él is lélegzik, most mégis veszélyesebb a szürkületben, mint korábban volt. Vicsorgás és csaholás követ, csendre intem, de túl fiatal ahhoz, hogy azonnal hallgasson, ebből a nyelvből még nem ért tisztán, ellenben abból a nevelő ölelésből amit Sagdid fogai okoznak. Nem veszélyes, csak figyelmeztető, szinte kérni sem kellett rá csak megtette, hiszen tudta mi várna a kölyökre ha nem tanul elég gyorsan, akárcsak azt is, hogy utánam ő irányít a falkánkban. Dicséret helyett viszont csak egy pillantást kap a hófehér bundás pokolkutya, a nemtetszésem hiányában ez már majdnem egy elismerés.
Még egy pár perc séta a töretlen talajon, hogy eljussunk egy ösvényhez, amit korábban hagytam ott, innen már csak követni kellett a súlyos lábnyomokat amik szintén tőlem származtal órákkal korábbról, amik mélyebbre vágtak a mostaniakhoz képest, hiszen a súlyom duplájával érkeztem akkor, a testet egy fa tövében hagyva, csak annyira lazítva fel a kötelet, hogy rajta maradjon és küszködések árán, de még ő is el tudjon szabadulni miután magához tért. És valóban, amire megérkezünk már csak a letaposott fű és a hátrahagyott csomagolás utal arra, hogy korábban volt valaki ott. Sagdid azonnal szaglászni kezdene, hogy körbe pillantva feszülten figyelő tartással jelezze, hogy merre rohant el a szökevény. A kölykök viszont kevésbé élénkek, ahelyett, hogy a feladatra figyelnének a köteleket vizsgálják, túl hosszan ahhoz hogy azt hihessem, még mindig csak a szagot próbálják megjegyezni. Talán még tapasztalatlanok az éles gyakorlathoz… de nem szabadna annak lenniük. A föld mintha elpuhította volna őket, hiszen ők sosem látták, hogy honnan származnak, hogy hogyan is kellene igazán túlélniük. Az ösztöneik hasonlóan élesek, ugyanúgy esnének a torokra és tépnének ha már jó a fogás, de mégis mintha mások lennének? Vagy csak az én érzékeim lettek az elmúlt három év során lassan kiélezve a legapróbb hibákra is. Bárhogyan is, meggondolni nem fogom magam, ha az erdő egy veszélyes részére tévednének és nem tudnák megvédeni magukat, legalább kapnának egy ízelítőt abból, hogy milyen lehetett volna minden egyes napjuk odalent, ahol felnőniük kellett volna. Szükségük van erre. Vigyáznom kellene rájuk, de nevelnem is. Nem ezen a friss levegőn és simogató napsütésen kellett volna felnőniük, talán ezért is bánnék velük szigorúbban, ha már a környeztük kényeztetné őket, nekem kell megmutatnom, hogy mire kell készen állniuk.
Így hangzik el a parancs, amit bár megtanultak már, a felismerés ott az értelmes tekintetükben, Chamroshnak, a fiatalabb kölyöknek mégis kell egy utolsó motiváció Sagdidtól mielőtt az idősebb kölyök, Kamak után rohanna. Nagyobb termetű de még fiatal ő is, viszont ránézésre fegyelmezettebb. De csak látszat ez is, ha közelebbről nézzük ott van még az a makacs vadság a tekintetében, amiből túl sok maradt még benne. Belefeszültek az izmai ahogyan ellökte magát a talajtól, hiszen már szinte habzó szájjal várta, hogy lendületbe kerülhessen. Türelmetlen és vad, valami ami szükséges, de ekkora mennyiségben a pokolban már rég a vesztét okozhatta volna.
Sagdidot visszatartom még, neki csak távolról kell követnie a két sötét bundás kölyköt, akárcsak nekem is. Most magukra kell hagynunk őket, ahogyan a szerencsétlen ember szabadsággal vegyes szagától megrészegülve gázolnak keresztül a gallyak és növények tengerén. Már a hangjuk is távoli, amire a fához lépek megnézni a nyomokat. Elég időt kaphatott az ember ahhoz, hogy hajsza is legyen és ne azonnal érjék be a kutyák. Akiknek ajánlom, hogy az úton is maradjanak, és ne szórakozzanak el, mint legutóbb tették azt. Akkor is Sagdidnak kellett összeszednie őket. Ő mindig is nyugodtabb volt a fajtájához képest, valaki akire rábízhatom a többi kutyát amíg nem vagyok ott. Ez a szerepe pedig most sem változott, ezért küldöm őt végül a kölykök után, hogy távolabból figyelje a vadászatukat.
Én viszont nem követem a kutyákat, hagyom, hogy tegyék a dolgukat még, szétszórtam elég jelet a környéken hogy rájöjjek, ha valami történne és közbe kellene avatkoznom. De ennek nem szabadna megtörténnie, bíztam Sagdidban, két kölyökkel még el kellene bírnia… bár Kamak és Chamrosh… különös esetek.
Amiről akkor még nem tudtam, hogy Chamrosh volt az első aki letért az útról, Kamak nyomon maradt, Sagdid pedig választásra kényszerült: hagyja veszni a kisebb kölyköt, vagy megkockáztassa  a préda és a középső elvesztését. Az első mellett döntött, így a kicsi felügyelet nélkül indult felfedezni az erdő rejtélyeit. És veszélyeit, amire nem volt felkészülve. Nem is egyedül kellett volna nekivágnia az útnak, de letért róla, így magára utalva pedig kicsit sem figyelt arra, hogy feltépi a bőrét, kiserken a vére és nyomot hagy, de elveszett a szabadon futás okozta lázban, azt hitte attól égnek az izmai, nem fájdalom az, hanem eufórikus öröm… de csak egy ideig tart ez, előbb vagy utóbb, de nyafogni fog a növekvő számú sebei miatt. Nem súlyosak, túl fogja tenni magát rajtuk, de egy ideig emlékeztetőül fognak szolgálni a mai napra, így talán eszébe jut, hogy nem csak a bársonyos fű simogatása létezik, van amitől tartania kellene.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Erdős terület, Geneseo környéke P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
39
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 18, 2020 10:19 am
Következő oldal





***
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 34 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 27 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
8/6
Angyal
1
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
6
Nephilim
6