Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• NYC; 2010. 04. 12. | •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Carleigh Bay


NYC; 2010. 04. 12. | Original
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
8
☩ Rang :
-
☩ Play by :
Rose Leslie ~
☩ Korom :
27
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Okt. 23, 2020 2:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Save me I'm fallen
@Anael & Carleigh
──────────────── ────────────────
« Comment; gyenge, de szeretettel íródott • Szószám; ide • Zene; lost cause »
« "Azt várják, hogy beszéljek róla; elkezdem a bőrt tépdesni a számról, de nem értik, hogy ez már az."»
A név, amelyet kapott, sosem volt az övé, hisz nem szívből adták, talán csak találomra felcsaptak egy - már megszokottá vált protokoll részeként - könyvet, amiből kiválasztották, hogyan hívják a csecsemőt. Azt se tudja, hogy megy ez igazából... Mindenesetre Carle-nek nagyon fáj, hogy így történt, bár kétségtelenül nem annyira, mint a tény, hogy esélyt sem adva neki egyszerűen eldobták maguktól azok a személyek, akiknek nagyon kellett volna szeretniük. Még az sem vigasztalja, hogy nem egy kukában végezte, ahogy olyan sok halott csecsemő, és néha egyébként azt kívánja, bárcsak úgy lett volna...
- Legyen így. - szólal meg a nevére tett mondat után, látszólag nemtörődőn. Egyelőre nem úgy látja a dolgot, mint ami valaha változni fog, de a Margaret nevű nő sokkal tapasztaltabb nála, ezáltal nem biztos, hogy Carleighnak le kellene hurrognia azt, amit mond. Nem is feltétlenül szeretné, és nincs is sok ereje hozzá. Tizenéves kora ellenére ha csak erre gondol, teljes keserűség rázza meg, mégse szeretné, ha bárki meglátná, hogy mit érez legbelül.  

Igazából csak rongyokból és értéktelen vackokból áll minden tulajdona, de az övé, ezért nem szívesen engedné el, hiszen megküzdött értük, és pont ez adja meg a szellemi értéket a kezében szorongatott tárgyaknak. Tudja, hogy másnak értéktelenek, így Margaretnek sem kellenének, de akkor se megy neki (gondolati síkon sem), hogy megváljon tőlük. Mindeközben meg ezek a kétes érzések össze is zavarják, ezért az, ahogy a nő végül reagál, szinte megváltás neki. Nem kell tovább hergelnie magát, így a pici mosoly a csenevész arcán talán elég lesz válaszul, néma köszönetnyilvánításként.  

Hát igen, egy gyereket, egy nincstelen kis senkit nagyon meg lehet fogni azzal, ha hirtelen szinte a mennyországot lebegtetik meg előtte. Carle valahol egy pillanatig ezen morfondírozik, de... Nem nagyon tud mit kezdeni a lelkesedésével, amit előcsaltak belőle. Késő, mert nagyon beleélte magát. Nem nagyon emlékszik, mikor volt vele utoljára ilyen. Az arca már nem csak az áthűléssel eltöltött órák miatti láz fenyegetése miatt lesz pirospozsgás, mert azt már észre sem veszi. Persze ha átverik, akkor tuti lelép, ezt továbbra is fenntartja!
Ágy, meg meleg víz, akkor kád is van! Az intézetben nagyon sietnie kellett, és nagyon feszengett mindig, ha tisztálkodásra került a sor, főleg az utóbbi időben... Emiatt most is görcsbe rándul a gyomra, de szerencsére a jókedve nem száll el, és nem is látszik rajta semmi. A biztonság kedvéért azért majd bezárja az ajtót, meg eltorlaszolja, ha oda kerül a sor, ahogy ott is tette...
Túl szép ez, hogy igaz legyen, gondolja álmodozva, ahogy tovább sétál (a föld felett lebeg igazából, persze képletesen értve) a nő mellett. Nagyon várja, hogy megérkezzenek és saját szemével lásson mindent!
- És ha végül csalódni fog bennem? - töri meg mégis a boldogságot, bár a lány hangja és szemei továbbra is attól fűtöttek. Szimplán csak megfordul a fejében ez az árnyék, ugyanis sose volt szerencséje, miért pont most lenne ennyire? - Még kártyázni se tudok... arra is meg kell tanítania. Meg úgy mindent... - Margaretnek lesz mit tanítania... Talán annyi mindent kellene, amibe időnap alatt belefárad és megbánja, amiért Carlet szemelte ki. És majd akkor mihez kezd a lány?



 
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anael


NYC; 2010. 04. 12. | 60d6ba3e60932cd2134f1a767c26063372f2ab1c
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
53
☩ Rang :
☉ i missed it
☩ Play by :
☉ emilia clarke
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 17, 2020 9:22 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


680
szó
become my angel

@Carleigh Bay  && Anael  



Olykor érzéketlen tekintetem tükrébe meredve révedtem el a múlt letűnt poros emlékeiben, egészen régre; még élénken élt bennem az első alkalom, amikor megjelentem az emberek között a fizikai valómban is – könnyedén derengett fel bennem azaz időszak pedig mintha az elmúlt zűrzavaros napokban történt volna, hogy a nap gyöngéden perzselte bőrömet a sivatag lomha lankáin, s talpam alatt forró örvényként izzott az aranyló homok. Még most is éreztem. Hiányzott ez az érzés, amely akkoriban megmételyezett. Úgy éreztem, naiv angyalként, hogy valami változik bennem. Szinte újszülött angyalként érkeztem a halandók közé még egykoron Mária Magdolnához; – tőle tanultam – hiába figyeltem már előtte is az embereket és lestem éberen tetteiket, vágyaikat mindaddig korántsem éreztem Őket közel magamhoz. Kezdetben, nem értettem. A tudás, amelyet nem kívántam idővel a birtokába vont és nagyobb hatással volt rám, mint azelőtt bármi is, amíg azon nem kaptam észre magamat, hogy jobban vágyom ide, mint a Mennyek országába és eme szeretetem csaknem gúny tárgyává vált – az emberek tudója mondta számtalan angyal a hátam mögött. Bántott. Kezdetben.
– Tudod, Carleigh – kezdtem bele nyugodtan – meglehet, hogy most nem szereted, sőt gyűlölöd! Az idő ezt megváltoztathatja és egy napon talán majd… Táplálhat. – A gyűlölet miatt ölsz. A szeretet miatt halsz meg.
Mindaz, amely egykoron számomra is úgy tűnt, hogy nem szeretem idővel mégis megváltozott. Jelenteni kezdett valamit. Túl a bánaton, túl a sértődésen és az igazságtalanságérzeten, átformálódott. A gúnynév, amelyet rám aggattak – ahogy megbarátkoztam a gondolattal – úgy már nem bírt számomra negatív jelentéssel hiába volt értelmetlen a tudás akkor is és most is, nagyra becsültem – noha Raiden volt az, aki erre rávilágított. Az első. Noha, akkoriban már rutin szerűen tartózkodtam az emberek között, könnyedén kiigazodtam a tetteik és cselekedeteiken, mégsem vettem észre, hogy milyen mértékben asszimilálódtam és milyen értékes tudásra tettem szert.
– Rendben. – Fűztem össze ujjaimat magam előtt egy aprócska bólintás közepette, ahogy az utca irányába fordultam. – Nem kell szégyellned, ha félted a holmijaidat. Érthető. – Nyugtattam meg a leányt. – Én sem cselekednék másképpen a helyedben. – S bár nekem nem volt okom arra, hogy igényt tartsak a mindenfelől összeszedegetett holmijára pontosan megértettem, hogy mi végre cselekedett ekképpen, azonban mégis úgy véltem, hogy hangot kell adnom ennek remélve, hogy kissé nyugodtabbá válik majd. S nem pusztán szavaimmal szándékoztam hitet adni, hanem testtartásommal is jeleztem, hogy nem jelentek rá veszélyt.
Csöndben hallgattam gyermekded meséjét, s elmosolyodtam rajta.
Aprócska csíny volt csupán, amelynek meglehetett később a jussa, azonban különös, hogy a büntetés ellenére mégis milyen örömet tudott okozni néhány sütemény. Hiába tudjuk, hogyha rosszat teszünk, ha mégis… olyan mértéktelen boldogságot tud okozni, hogy még a bűn sem tűnik, olyan bűnös érzésnek – sokkal inkább felemelőnek és kielégítőnek. Ám mindezt felül múlta az arcára kiülő euforikus érzés; a felhőtlen boldogsága mindez egy olyan gyermeknek, akinek mindeddig nem volt semmilyen a ráaggatott néven és néhány a táskájában rejtett kacatján túl.
– Mindenre megtanítalak, amit szeretnél megtanulni – mosolyodtam el szelíden; a hosszú életemnek is betudható, hogy olyan tudásra tettem szert, amelyre keveseknek adatott meg a lehetősége vagy keveseket értdekelt. Nyelvek. Történelem. Matematika. Akár a sütés; ez jelen pillanatban valamivel mégis érdekesebbnek hathat. – Kicsi konyha, de minden szükséges megvan benne, ami ehhez szükséges. – A gyermekded hév, amely fűtötte egészen szívet melengető volt. Hirtelenjében, úgy éreztem megértettem azt, amit egy anya adhat a gyermekének – amelyre tulajdonképpen jómagam is vágytam mindig. Adni akartam, egy gyermeknek. Jólétet, biztonságot, szeretetet. Úgy, ahogyan Mária adott a gyermekének. Féltve szerette, figyelemmel őrizte. Sohasem tudtam pontosan, hogy mi hiányzott mindeddig, azonban mostanra biztosra véltem, ahogy le tekintettem rá. Tudatában voltam annak, hogy sohasem lesz olyan, azonban hasonlóképpen szerethetném én is ezt a gyermeket. Megráztam a fejemet. Nem kívántam beleélni magam valamibe, ami még nagyon távolinak tűnt. A bizalma volt most a legfontosabb. Törékeny, jéglábakon állt. – Igen, minden van. Ágy, puha takaróval. Meleg vizű fürdő. – S bár nem tekintettem a lakásra úgy, mint álomotthon, azonban annak tökéletesen megfelelt, hogy élni lehessen benne.
A legfontosabb feladatomnak éreztem most azt, hogy Carleigh bízzon bennem.
– Esténként tudunk kártyázni is mielőtt lefeküdnénk aludni vagy bármit, amihez lenne kedved.
Nem csak szavaim voltak óvatosak, hanem tetteim is. Nem szerettem volna Rá nyomást gyakorolni; térre volt szüksége és arra, hogy érezze: nálam nem csapdába esik, hanem szabad lehet.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Carleigh Bay


NYC; 2010. 04. 12. | Original
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
8
☩ Rang :
-
☩ Play by :
Rose Leslie ~
☩ Korom :
27
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 12, 2020 8:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Save me I'm fallen
Anael & Carleigh
──────────────── ────────────────
« Comment; gyenge, de szeretettel íródott • Szószám; ide • Zene; lost cause »
« "Azt várják, hogy beszéljek róla; elkezdem a bőrt tépdesni a számról, de nem értik, hogy ez már az."»
Most még nem tudja, de később rá fog jönni, milyen sokkal tartozik a másiknak azért, hogy pont ő volt a kivétel. A szürke lelenc lány a nyomortanya közepén, akire véletlenül, mégis, mintegy csodaként talált rá egy olyan őrangyal, akit élete végéig maga mellett akar tudni...   S ha most belelátna a jövőbe, bizony nem ellenkezne szemernyit sem. Mi több: az ő Margarete elé szaladna, bele a karjaiba, és sosem engedné el.

Újra csak megfigyel. És a figyelme a csenevész, sápatag orcáján élénken kiül, pupillái is nagyobbra nőnek, olyannyira dolgozik benne az információ, tekintete közepében pedig Margaret kristálytisztán láthatja viszont csodaszép tükörképét. Carleigh csöndben van, de nem azért, mert ne tudná felfogni az ismét nehéz súllyal rendelkező szavakat, élettapasztalata miatt azok pontosan eljutnak oda, ahol jóformán mind egy betűig értelmezésre is kerülnek. Hosszasan hallgat, mert közben emészti minden egyes szótagját, mert azok olyan reménytelenek, hogy ifjonti szívére komoly hatással vannak, akkor is, ha a nő megfontoltan tárta elé őket. Az élet Carle számára eddig is nehéz volt, de hirtelen úgy érzi, mindezen elhangzott szavak miatt mindegy, hogyan cselekszik... Ugyanakkor késztetést érez, hogy belekapaszkodjon az ismeretlenbe. Meg kell mutatnia, hogy ő bizony nem marad egyedül, csak azért sem! És ha már a Margaret nevű különös nő őt választotta, hát majd bebizonyítja neki, mert... ha hozzá csapódik, ő sem lesz többé magányos. Még nem tudja, mi sül majd ki ebből. Talán megszökik majd tőle, talán megszokja, s ha így lesz, jobban meg is fogja ismerni, és akkor több értelmet nyer a mondanivaló, amelyet jól elzár az emlékei közé. Attól, hogy nem reagálja le a lány, nem lesz elfeledve semmi. Hát egyelőre nem szól, csak egy egészen aprót bólint, de mégse kelthet olyan érzést a másikban, mintha hiába beszélt volna.

- Pedig nem jelent nekem semmit. - felel a nőnek a nevére vonatkozó dorgálása után. Még meg is rántja a vállát, bár ezt észre sem veszi. - És ha nem jelent semmit, nem is tudok örülni neki. Még erőltetni sem tudom, mert úgyis minden kiül az arcomra - magyaráz tovább, s közben Margaretnek leeshet, Carleigh mennyire nem veszi fel, ha akár nevelési szándékkal, akár nem, de megpróbálják kioktatni.


- Elbírom - próbál ezúttal normális lenni, főleg mert Margaret nevet, és ez azt jelenti, hogy most örül, és amúgy jól áll neki, Carle még el is csodálkozik rajta. De ujjai közben még jobban magához szorítják kopott holmiját, s mikor ezt észreveszi, zavartan próbál egy félmosolyt elengedni a nő felé. Berögződés. Vigyáz a dolgaira, mert sose bővelkedett tulajdonban, soha, mióta az eszét tudja. Az itteni incidens pedig rá is tett nála egy lapáttal, hiába tudja, hogy ezúttal csak jót akarnak neki. - Köszönöm - teszi hozzá sután, majd bűnbánón szélesít a mosolyán, ami lehet, hogy idétlenül is hat, de legalább próbálkozik, hogy ne higgyék róla, hogy semminek nem tud örülni! Csak új a helyzet. Épp az ismeretlenbe sétál egy ismeretlen oldalán. Jó lenne oldani a feszültséget, jóhogy nem akarja elrontani...
Talán ezért ered meg a nyelve a sütemény témánál. - Sokkal finomabbnak is éreztem - na, itt már felkuncog. Végre. Tény, hogy a lopott süti nem volt nagy szám, de tudván, hogy a nevelők nem esznek belőle, édesebbé tették a győzelmet. Aztán sarokban állás lett a vége, de legalább akkor tele volt a hasa.

- Ko-komolyan? Megtanít? - rácsodálkozik, aztán valamiféle olyan érzés ülhet ki az arcára, mint egy kisgyereknek, amikor megkapja a hőn vágyott játékát. Olyan őszinte reakció, amit nem lehet koordinálni annál, akinek semmije sincs, és az ölébe hullik a boldogság... Nagyot nyel, könnyes is lesz kicsit a szeme, amit persze nem akar mutatni, így másfelé néz, de közben úgy vigyorog, majd lerepül a feje... - Az nagyon jó lenne! Nagyon szertném! Mindkettőt!   - bólogat kettő másodperc alatt összekapva magát, újra Margaretre nézve. - Szóval akkor van igazi konyhája? Meg sütője?   - lelkesül tovább, ó micsoda palota lehet! Az ingerszegény eddigi környezet miatt Carle tényleg mindennek örül.
 - És rendes konyhaasztala is? Meg... úú, olyan... normális ágya is? Olyan, ami nem emeletes?  -  butuska kérdések, de olyannyira belejön, és beleéli magát Margaret lakásába, hogy a világért se vallaná be, meg le is tagadná, de szinte körbetáncolja, körbedongja a nőt.
A törődés megrepesztette a jeget...


 
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anael


NYC; 2010. 04. 12. | 60d6ba3e60932cd2134f1a767c26063372f2ab1c
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
53
☩ Rang :
☉ i missed it
☩ Play by :
☉ emilia clarke
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 11, 2020 12:56 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


612
szó
become my angel

@Carleigh Bay  && Anael  



Szelíden elmosolyodtam, bólintottam.
– Igen, tekinthetünk kivételnek. – Válaszoltam halkan.
Miközben mérlegeltem válaszom, szüntelenül mértem végig újra meg újra a mocsokban előttem ücsörgő gyermeket; magamban is szüntelen kerestem a választ, hogy mi végre álltam meg mellette. Többek mellett sétáltam el nap nap után. Soha nem álltam meg – legalábbis olyan mellett nem, akire ha letekintettem egészséges volt. A betegeket segítettem. A szépremények földjére. Az Ő életüket meg akartam kímélni; olyan sok szenvedést láttam már és Ők nem tehettek róla. A vég a legreményteljesebb jövő, számukra. Nem volt jogom eldönteni ezeknek a fiataloknak az életet, mindössze csak a kezükbe helyeztem egy megoldást. Könnyű őket befolyásolni. Nem befolyásoltam őket soha; mindössze lehetőséget kaptak. Voltak, akik éltek vele. Voltak, akik nem.
Elidőztem kérdése felett, mielőtt választ adtam volna. Megfontoltam.
– Egyedül maradsz bármiképpen is álljon a világ. – Finoman oldalra döntöttem a fejemet. – A magány öli meg a lelket. – Nem a keserű tapasztalat vagy a fájdalom beszélt belőlem; egészen egyszerűen ekképpen gondoltam. A két fogalom egészen másképpen jelent meg számomra. Az egyedüllét puszta átmeneti állapot. A magány, amely a társamul szegődött – és még több fájdalmat és enyészetet nyújtott a nehéz időszakban. Szükségem volt valakire. Nem egy olyanra, akibe szerelmes lehetek vagy pusztán a szeretőm lehet. Nem egy, olyanra aki ellenségként tekint rám. Nem egy felebarátomra. Új érzést akartam megtapasztalni, s ez talán a szülői gondviselés lehetett. Irigykedve figyeltem az édesanyákat, akik gyermekük megszületésekor egészen megváltoztak; kibimbóztak, akár a fák a tavasz érkezésével. Fennkölt és bizalmas pillanat volt. Néztem, s vágytam rá. Tudtam, hogy sohasem lehet az enyém ez az érzés. Nem volt rá lehetőség. Nekem nem adatott meg az, hogy gyermekem lehessen. – Ha nem akarsz sok fájdalmat, így könnyebb. Látszólag elviselhetetlenebb, de megszokható. – Valóban könnyebb volt vagy nem emlékszem, hogy milyen másképpen? Hűvössé, távolság tartóvá lettem az idő folyamán; az egykori melegség, amelyet magammal hordoztam, mostanra kihűlt és megfagyott.
Figyeltem Carle minden mozdulatát; szüntelen figyelt, s tekintetéből éreztem, hogy mindenféle következtetéseket von le, olyasfajtákat, amelyeknek egyszer majd talán hasznát veheti. Értelmes volt és korához képest kifejezetten intelligensnek hatott. Hirtelenjében egy róka képe elevenedett meg előttem. Hasonlított az állatra, hiszen az is körültekintő, de mindennek előtt óvatos volt. Ravasz, ahogy mondani szokták. Lapít, s kivár. Kémlel, s figyel. Nem bízott semmit sem a véletlenre, legalább is a lehetőségeihez mérten. Számba vette a lehetőségeket.
– Ne utáld azt, amid van vagy kaptál! – Nem nevelési célzatúan hangzanak szavaim; mindössze figyelmeztetően, erélyesen. – Akkor sem, ha rád lett kényszerítve.
Újfent elmosolyodtam, hogy végül rá bólintott a távozásra.
A lelkem egy része megnyugodott, hogy nem kellett tovább győzködni és hajlandó volt jobb belátásra térni, míg egy felem nagyon óvatosan, szinte félve állt az újonnan kialakult helyzethez. Számtalan kérdés vetődött fel bennem, amelyek többségében Őt és az én egykori angyal mivoltomat illették.
– Nem kell sokat sétálni. Pár utca. – Mutattam egyenesen. – Ne segítsek vinni valamit, ígérem, Én nem szaladok el vele! – Nevettem el magamat kissé korábbi beszélgetésünk egy szegmensét felidézve.
Vártam ezt az új jövőt. Vártam, hogy valami jót tehessek, hogy segíthessek – még ha ezen tettek mögött állt némi hátsó szándék is. Nem vártam tőle semmit mégis reménykedtem, hogy egy napon érzelmeim értelmet nyernek, s viszonzásra lel hálám. Nem én mentem meg Őt, hanem fordítva.
Hallgatom történetét, próbáltam elképzelni, hogy miképpen zajlik az élet egy árvaházban.
Az emberi erő ismét utat tört magának. Fizikailag. Hatalmilag.
– Bizony, nem igazság, hogy nekik járt a sütemény! Meg is érdemelték, hogy elvetted! – Értettem vele egyet.
Haragossá tett, hogy a gyerekek ezt a bánásmódot kapták. Semmi sem volt az övék és ezt éreztették is velük. Miféle szörny képes az ilyesmire? – Én nagyon szívesen sütök neked ilyen süteményt. Nem is eszem meg. De akár, meg is taníthatlak! – Vetettem fel. Úgy véltem, hogy szüksége lehet most arra, hogy pozitív benyomások érjék; nem csak elveszik a holmiját.




reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Carleigh Bay


NYC; 2010. 04. 12. | Original
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
8
☩ Rang :
-
☩ Play by :
Rose Leslie ~
☩ Korom :
27
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 06, 2020 8:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Save me I'm fallen
Anael & Carleigh
──────────────── ────────────────
« Comment; gyenge, de szeretettel íródott • Szószám; ide • Zene; lost cause »
« "Azt várják, hogy beszéljek róla; elkezdem a bőrt tépdesni a számról, de nem értik, hogy ez már az."»
Fiatal és tudatlan, de nem buta a lány. Éles a szeme és talán a logikai összefüggések kicsi részét már fel tudja ismerni. Azon agonizál, mit akar tőle az ismeretlen, és miért akarja pont őt. Mit tehetne vele? Minek tartaná? Szexuális aberráltság (amiről Carle csak azt tudja, hogy létezik, és összeforr az erőszakkal) nem csillog Margaret szemeiben. Sokkal inkább fáradt, vagy... nem is tudja megmondani. Carle azt érzi, hogy felemelő, ha hozzászól a nő. Biztos ilyen érzés lehet felnézni egy anyára. Egy jó anyára.

- Akkor engem most kivételnek szán? - kérdezi a különös mondatok elhangzása után, amit azután kapott, hogy rákérdezett, van e valakije. Kérdőn, de inkább őszinte, gyermeki kíváncsisággal fürkészi a márványszép bőrhöz tartozó vonásokat. Talán sosem fogja megérteni, mi vezérelte ide Őt, a Margaret nevű különös nőt. Mégis lehetséges, hogy ugyanúgy fáj ennek a lánynak is a szíve, mint neki. Olyan üresen kong, hogy minden mást elnyom, még az éhséget, vagy áthűlt reszketését is...
- És mi van, ha egyedül maradok miatta? - válaszol - és megint - kérdez a kapott tanácsra, noha újfent nem tudja mire vélni. Olyan, mintha keserű tapasztalat égne Margaretben, s ezért figyelmeztetné. De Carle egyelőre csak próbálja értelmezni, összerakni ezt az egészet... Na persze nem nagyon tervezte mostanság, hogy megnyílna, ugyan kinek is? Kinek? - Na nem mintha most nem lennék... De... szóval... Érti. Ki akarna élete végéig így élni? - hadovál saját kis beszűkült filozófiáján merengve. Majd jól kinevetik érte... Dehát néha titokban szokott ilyen butaságokon morfondírozni. Mi lenne ha ez, mi lenne, ha az...

"Akkor sohase bízz senkiben… Olykor magadban sem; nem mindig a legjobb útmutató."
Csak bólint egy határozottat, halványan meglibbentve ezzel nyirkos vörös fürtjeit. Ó, mintha az intézetes gondolatait hallotta volna vissza... Lehetséges, hogy Margaret se gondolná, hogy mosolyt és egyfajta lehengerlést ér el e szavakkal, s Carleigh sem veszi észre saját magán, mennyire tetszik neki ez a tanács, de mivel ismerős neki a hozzáállás, így a nőnek könnyű dolga lett.
Aztán vállat von. Fiatal, igen. De nem akar beszélni róla, milyen mértékben érezhette már a becsapás égető érzését. Nem ő az egyetlen, hisz mennyi hozzá hasonlót hagyott ott... Gombóc folytja a torkát, így nyel egy óvatosat. Majd elmúlik.


- Mindig is utáltam. - annyira groteszk, hogy a nevét illető bókra így, mint egy öregasszony zsörtölődésének erejével válaszol, hogy az már szinte őt magát is nevetésre sarkallja. De Carleigh ilyen. Mindig tompít, főleg ha nem tudja kezelni a helyzetet. Mert egyszerűen nem tudja kimondani, hogy köszönöm... Pedig mondaná, hisz sosem dícsérték a nevét, mi több, lekezeléssel csendült, valahányszor valaki vette a fáradtságot, és megszólította...
De eljön az idő, és neki választania kell, nem holmi neveken agonizálni. És Carle összébb húzza magán a felsőjét, és... És végül azt mondja:  - Vágjunk bele!
Kicsit izgul, kicsit fél is. De még véletlenül sem mutatja, meg azt se, hogy lelkes lett, hogy itt hagyhatja ezt a pokoli helyet. Próbál laza lenni, vagyis nem úgy viselkedni, mint egy hormonzavaros csitri, szóval gyorsan összemarkolja a kis holmiját (ami egy kopott kis táska, meg egy rongydarab), és felkel a földről. Mennyire remeg a térde...
 - Messze megyünk? - úgy szorítja maga előtt a holmiját, mint amikor el akarták venni tőle. Ha Margaret elindul, hát mellette battyog, ügyelve rá, hogy se nem közel, se nem távol ne kerüljön tőle. Inkább felveszi a tempóját.

- Mindent! - vágja rá az ételes kérdésre szinte azonnal. Aztán jól elszégyelli magát, főleg mert megkordul a gyomra is. - Vagyis... nem nagyon válogatok. Tudja az intézetben nem is nagyon volt más lehetőségünk. Aki nem evett, az éhen maradt. Ja, meg ha nem volt elég gyors, akkor is. - tudniillik elvették a nagyobbak.  - Meg néha nem is tudtuk, mit eszünk.  -  hogy az leves volt, vagy valami sűrű pépszerű valami... De most még azt is megenné, újra.  - Oh, képzelje, egyszer beosontam a konyhába és lenyúltam a nevelők süteményét, mert nekik JÁRT olyan! Mókás volt. Nagyon mókás.   - hát, az is, ami utána történt. De Carleigh most valóban mosolyog, még büszke is, mert az egy hőscselekedet volt!






 
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anael


NYC; 2010. 04. 12. | 60d6ba3e60932cd2134f1a767c26063372f2ab1c
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
53
☩ Rang :
☉ i missed it
☩ Play by :
☉ emilia clarke
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 03, 2020 9:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


599
szó
become my angel

@Carleigh Bay  && Anael  



– Alaposan megválogatom, hogy kik vesznek körbe. Kevesen jutnak át a rostán. – Válaszoltam. – A jövőre nézve ez számodra is egy jó tanács; sohasem baj, ha nem tárod ki a szívedet mások előtt. – Az utóbbi évtizedekben – nagyságrendileg a második világháború környékén – a sorozatos sokadik veszteséget követően úgy éreztem, hogy nem akarom még több szeretett személy életének elhervadását végig kísérni, mialatt az enyém élete virágán volt. Annyi halottat láttam. Belefáradtam. Úgy határoztam hát, hogy nem kívánok a halandókkal közelebbi kapcsolatot létesíteni, mert rövid idő volt az, ami megadatott nekik – és ebben a formában már nem voltam képes tenni semmit sem. A tehetetlenség lassan őrölte fel a lelkemet. Vegyülhettem volna… Angyali társaimat, azonban nem láttam szívesen és nem is kerestem előszeretettel a táraságukat, amilyen nagy ívben lehetett, úgy kerültem őket – mintha pokoli tűz égetett volna a közelükben, míg a démonokkal kapcsolataim vegyes és szélsőséges érzéseim alakultak ki ezért könnyebbnek hatott bezárkózni a magam, elszeparált világába: életem legjavát nem töltöttem mással, mint kereséssel és kutatással – felfedeztem, többnyire egyedül. Olykor mellém szegődtek ilyen meg olyan népek. Jöttek és mentek az életemben, sohasem láttam többé őket. Megfelelő volt. A legkevésbé sem fájdalmas. Rideg. Noha, a lelkem mélyén mindig is éreztem valami többnek a hiányát, azonban az idő gyógyírt jelentett. Felejtettem. Eltemettem magamban önmagamat.
– Akkor sohase bízz senkiben… Olykor magadban sem; nem mindig a legjobb útmutató. – Közöltem úgy, mintha a legtermészetesebb lett volna; a bizalom illékony, mint a finom illet a tömegben – egyik pillanatban még érzed és elárasztja az érzékeidet, megdobbantja a lelkedet, azonban a másik pillanatban már sehol sincs. Nem érzed többé. Nem marad más, mint az érzés amit kiváltott és a hiány, amit maga után hagyott. Minden érzés, minden érzelem talán legkegyetlenebbike; mindenki bízni akar és valójában mindenki oda akarja adni valakinek, akit arra érdemesnek talál. Csalódás. Az élet legtanulságosabb leckéje. A bizalom összetörése. Ha szilánkjaira törik a tükör, megpróbálhatod összerakni. Sohasem lesz olyan, mint volt. Az apró darabok összevágják a kezedet. Behegesedik. Mindig látni fogod, hogy mit okozott. – Te már csak sejtheted, pedig olyan fiatal vagy még… – Tekintetem rá révedt. Az ártatlan gyermekek voltak mindig az áldozatok; akiknek az élete nem számított – bedobták őket az orphanotrophiumba és az emberek úgy gondolták, hogy legalább tisztességgel felnőnek… Korántsem így volt, de mindenki szerette magát ebbe a hitbe ringatni, mert könnyebb volt elfogadni.
– Szóval, Carleigh – a név idegenül csengett az amerikai viszonylatba; kifejezetten különlegesnek hangzott és tetszett a hangzása. – Tetszik a neved. Nagyon szépen cseng. – Mosolyodtam el. – Nos, Carleigh Bay, miként határozol? Velem tartasz vagy maradsz? – Tettem hátrafelé egyetlen lépést jelezvén felé indulási szándékomat, amelyet mostanra egyre inkább szerettem volna megsürgetni.
Emlékeztetnem kellett magamat többedszerre is, hogy türelmesebbnek kellene lennem, ugyanis ijedt lehetett és fáradt; egy ilyen lehetőség, mint amelyet felkínáltam, a legtöbb esetben pedig nem végződött kellemesen – az utcákon a pletykák szüntelen felütötték a fejüket, amely szerint egyre több hozzá hasonló gyermek tűnik el és nem kerül elő soha többé.
Ahogy tettem hátrébb egy újabb lépést hirtelenjében egy erőteljes, impulzív érzés lett úrrá rajtam, amely nyughatatlanul vett birtokba. Úgy éreztem, hogy találtam valakit, aki számít valamit is számomra – bármit. Tekintetem újra végigsiklott rajta. Törékeny, sápadt kislány volt. Első ránézésre jelentéktelen. A nevét is csak úgy rá aggatták, akár a gönceit. Mégis, úgy éreztem egy napon fontossá válik az életemben. Hogy miképpen? Fogalmam sem volt. Hogy hittem ennek az érzésnek? Úgy véltem, hogyha valamiben mindig is bízhatok és bízhattam, azok a megérzéseim. Az idő majd eldönti. Most azonban, nem kívántam azon tanakodni, hogy miképpen válhat majd fontossá, szükségtelen lett volna, hiszen a jövő kifürkészhetetlen és rejtélyekkel teli talány volt.
– Milyen ételeket szeretsz, Carleigh? – Bár volt egy olyasfajta megérzésem, hogy nem különösebben voltak ételigényei, amíg teli a hasa.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Carleigh Bay


NYC; 2010. 04. 12. | Original
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
8
☩ Rang :
-
☩ Play by :
Rose Leslie ~
☩ Korom :
27
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 23, 2020 10:20 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Save me I'm fallen
Anael & Carleigh
──────────────── ────────────────
« Comment; gyenge, de szeretettel íródott • Szószám; ide • Zene; lost cause »
« "Azt várják, hogy beszéljek róla; elkezdem a bőrt tépdesni a számról, de nem értik, hogy ez már az."»
Szükségből. Egyetlen igencsak nyomasztó kijelentés, amelyet Carle után a különös nő is kiejt a száján, és a kis vörös maga is újfent elismétli némán, a maga gondolatai között. Hát... ez van.  Túl sok dolgot tett vele az élet, és neki szükségből kellett cselekednie, így ez már a sokadik olyan pofon, amin edződött lelke újabb törést szenvedett. Elfogadta, hogy neki ez jár, alkalmazkodott, hiszen nem volt választása, mert ezúttal is a túlélés a cél.

- Klassz megfigyelés. - szemöldöke egyik fele felrugaszkodik, s némi elismerés-féleség csendül fel tőle, hiszen erre (a kölykökre) ő eddig nem is gondolt. Persze ő nem is túlzottan agyalt hasonlókon, meg hát kölyköket se látott eddig. De rögtön meg is fordul a fejében, mi lenne, ha hozzájuk csapódna. Ha nem jönnek, neki kéne elébük menni, és akkor... Akkor kicsit megint "otthon lenne", mert nem érezné egyedül magát a sok hozzá hasonló között.
Ugyanakkor az nagyon fájna is neki, szinte belesajog gyermeki mellkasa, úgy tiltakozik.

Aligha érhet fel Margaret szavaihoz, mégis hatással vannak rá, pedig lehet nem is érti mindet, de ez nem azt jelenti, hogy nem figyel a mondatok mögött nagyon mélyről jövő érzésre. És ezt Carleigh már annál inkább érti.  Figyel közben az arcra, a szemekre is, de nem is tudna nem odanézni, annyira magával ragadó jelenség beszél hozzá. Sok emberrel találkozott már kicsiny élete során, de ők mind felszínesek voltak, s nem szántak rá igaziságot, nem szántak rá lekicsínylő, semmit érő perceknél többet. Sosem érzett náluk olyan őszinte érzést, mint itt, most.
- Dehát... nincs senkije? - csúszik ki kicsit még mindig a hatás alatt, s utána kapcsol, hogy illetlenséget kérdezett talán. De a Margaret nevű nő olyan szép, s olyan magányosnak tűnik, s olyan lemondóan beszélt... Aki mellett van család, annak van vígasza is, és nem sorvad a lelke. Legalábbis, Carle így gondolja. Mert ha neki lenne bárkije, akkor nem érezné magát feleslegesnek. Így már egy nagyon kicsit érthető lenne, minek mászkál errefelé a nő, amikor annyira nem ide való...

Majdnem megmosolyogja a kapott választ. Pedig milyen hosszú lába van a nőnek, biztos úgy futna, hogy Carleigh a tüdejét is kiköpné, ha futni kellene előle. Persze megoldaná. Meg aztán verekedni is megtanult ám az intézetben a nagyobb lányok miatt (is).  - Akkor jó. - feleli végül, a miheztartás miatt. Mégiscsak jó, hogy letisztázták a dolgot!
Bármikor. Ezt mondja a nő. Olyan nagy sebzést takar magában, amit talán nem is gondolt a kiejtése közben, hiszen akarva-akaratlanul is elültetette a bizonytalan remény egy apró magját ebben a fiatal lányban, s talán nem is hiszi, milyen könnyen összetörhet mindent. Egy szívet, sok-sok álmot, s megannyi mást...

- Csak akkor, ha becsapva érezném magam. - mondja ki őszintén, amit épp ekkor gondol.  Nem valószínű, hogy képes lenne bántani bárkit is, jámbor jellem ő, s eddig is csupán önvédelemből kényszerült erőszakos cselekedetre. De ha elveszik léggömbből álmodott reményét, talán már nem lesz, ami vissza tartsa. S ezt jó, ha a másik fél is tudja. Hisz nem árul zsákbamacskát. Persze most még szándékosan rá is vetít, ahogy eddig is tette. Jó is ez. így nem tudják, mikor beszél őszintén, s mikor túloz. És ha ez elég volna a visszalépéshez, legalább időben megtörnénik. Carle ilyen egyszerűen gondolkozik.
- Carle... - kezdi, majd torkot köszörül; - Carleigh vagyok. - javítja ki magát, hogy ne ráragasztott becenevét hallja Margaret.
- Carleigh Bay. De a Bay csak egy hozzám dobott vezetéknév. Tudja, csak hogy legyen valamim, ha már igazi családnevet nem kaptam. - mert a szüleim nem tekintettek családtagnak, mint azt az életábrám jól mutatja... gondolja. Aztán vállat ránt.





 
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anael


NYC; 2010. 04. 12. | 60d6ba3e60932cd2134f1a767c26063372f2ab1c
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
53
☩ Rang :
☉ i missed it
☩ Play by :
☉ emilia clarke
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 06, 2020 10:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


540
szó
become my angel

@Carleigh Bay  && Anael  


– Szükségből… – Az enyv ízét árasztó szót ismételtem súgva magam elé, ahogy rá pillanatva holti nyugalommal tekintettem rá és vizslattam sápatag vonásait, amelyen – már most is – ideje korán jelentek meg a gyötrelem okozta első jelek, hiszen ábrázata szüntelen bizalmatlan tekintett rám, hanem félve egyaránt; egy olyan állat képe elevenedett meg lelki szemeim előtt, akit már egészen kiskorától kezdve bántalmaztak, majd végül az út szélére dobták, hogy meghaljon. Ilyen volt Ő. – A ruha is… – Bólintottam féloldalasan. – A legtöbb hozzád hasonló gyermek, egy csapatba vergődve járják az utcákat; te jelenleg egyedül vagy és gyanítom azért, mert még nem olyan régen kószálsz erre. – Nem csak a gyermekek, hanem a felnőttek közül is meglehetősen kevesen engedték meg maguknak azt a kegyet, hogy egymagukban vándoroljanak – az esetek többségében, olyanok voltak ezek a kósza lelkek, akiket még nem fogadott be egyetlen csoport sem; csapatként pedig – legalább is mindenki úgy gondolta –, hogy biztonságosabb kiváltképpen ezeken a sötét, baljóslatú árnyakkal szegélyezte utcákon.
Kedvesen elmosolyodtam.
– A világ kegyetlen egy hely – sóhajtottam kissé fásultan, úgy mint aki már egy kissé belefáradt – kevesen vannak, akik jót akarnak tenni és van is lehetőségük, azonban egy idő után… azt követve, hogy semmi sem változik és minden csak rosszabbá válik, a lélek belesorvad. – A jövőt a halandók távolinak érzékelték, mindig is – egy napon majd, azonban ez a nap idővel hónapokká alakul, majd évekké és a gondolat idővel elenyészik. – Mindenkinek szüksége van megmentőre; még a legharcedzettebbnek is. – Hiszen az eljövendő pusztán vékony leplen keresztül sejlett át, olykor felfedve magát, de jobbára a homályba takarózott, így a titkait kevesen ismerték és csak az olyanok pillanthattak be a fátyol mögé, akik megtanultak látni – ám mindezen tulajdonság ellenére is állandó változásban volt akár a lassan csorgó csermely formálta part, amelynek folyama egyaránt hozhatott magával kavicsot és hatalmas kőhalmot. A valóság ennél kiábrándítóbb volt. Puszta hatalmi játék vagyonért, területért és birtoklásért. A világ tulajdonképpen semmit sem változott. Mindössze a víz alakult mocsárrá, amely most ezt az életet táplálta.
A csend hosszasan elnyújtózott.
Türelmesen vártam, hogy mérlegelje és meghozza a döntését a jövőjére vonatkozóan, azonban készen álltam arra, hogyha a válasza nemleges lesz, úgy felállok és távozom mindenféle kéretlen bűntudat érzése nélkül; elmúltak már azok az idők, amikor szükségesnek éreztem a pátyolgatást ehelyett inkább tovább léptem és nem néztem vissza.
– Nem szívesen futok senki után, nem mennék utánad – nyugtattam meg kissé; még a bukásom kezdetén minden erőmmel azon voltam, hogy annyi bajba jutottan segítsek, amennyi földi erőmből kitellett, azonban hamar bizonyossá vált számomra is, hogy voltak akik nem vágytak megmentésre és idővel kénytelenné váltam ezt elfogadni bármennyire is fájt értük a lelkem. Időbe telt, amíg megértettem, hogy egyesek… Ilyenek. Titkon reménykedtem azonban, hogy gyermekded kora ellenére okosan dönt, amennyire a helyzete legalább is engedi. – Bármikor. – Erősítettem meg továbbra is szelíden most már valamivel jobban ügyelve arra, hogy ne helyezzek rá a kelleténél több nyomást.
A szavait hallva azonban akarva akaratlan kissé elnevettem magamat; az elképzelése valójában egészen elképzelhetőnek bizonyult, azonban ahogy a jelenet formát öltött előttem mégiscsak szórakoztatott.
– Amennyiben így határozol, úgy nem előttem fogsz felelni a bűneidért. – Mutattam felfelé. – Mégiscsak, úgy gondolom, hogy nem lennél ilyenre képes. – Mindemellett meglehetősen kevés esélyes volt arra, hogy mindezt véghez is hajtsa, hiszen keveset aludtam és a kincsek, amelyeket ellophatna, lényegtelenek – az igazán fontosakról nem is fog tudni.
– A nevedet megtudhatom, drága gyermek?



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Carleigh Bay


NYC; 2010. 04. 12. | Original
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
8
☩ Rang :
-
☩ Play by :
Rose Leslie ~
☩ Korom :
27
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 31, 2020 9:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Save me I'm fallen
Anael & Carleigh
──────────────── ────────────────
« Comment; gyenge, de szeretettel íródott • Szószám; ide • Zene; lost cause »
« "Azt várják, hogy beszéljek róla; elkezdem a bőrt tépdesni a számról, de nem értik, hogy ez már az."»
Nem igazán érti, értheti, mit akar a nő. Itt semmi szépség nincsen, csak... Csak a pusztulás. Nagyon nyomasztó elviselni a környezetet, s mindemellett nagyon rémisztő is. Nem ilyen fiatalkáknak való hely, de ami azt illeti, senkinek sem lenne való... Carleigh az összes bátorságát összeszedte, amikor ide merészkedett, de muszáj, mert vagy ez, vagy esetleg megkockáztathat egy másik szektort, de... Egyelőre úgy érzi, nincs választása. Amúgy se kár érte. Felnőtteket megszégyenítő gondolkodásmódjában ez egy súlyos, ámde makacs mondat. Hozzáragadt. Talán mert túl sokszor azt éreztették vele, hogy jobb lett volna, ha meg sem születik. Talán meg azért, mert sose kapott sok jót a tizenhat éve alatt. Depressziós, meglehet. De mire lenne öröme? Hogy az elmúlt évben felfordult az élete, s szexuális zaklatás áldozata lett?
"Legalább erre jó lennél, kicsi Carle".
"Kéresd csak magad, te kis kurva, úgyis belédmártom a f...!"
De sajnos minél jobban ellenállt, annál jobban imponált. A lány egy beteges vonzódás tárgya volt, egy lassú, keserves játék része, egy megszerezni kívánt trófea, egy kivárásra alapuló megtörés... Ezért aztán kiváltképp nem gondol magára, mint lehetséges szépség. Igazából a bizalom meglétének hiánya mellett az önbizalomhiány szintén dominál nála.
Szóval ezt a dolgot elengedi, noha rácsodálkozás kiülhet az arcára a kijelentés után. Komolyan nem érzi, mi szépet láthat a nő, ezáltal korántsem lehet biztos, hogy valóban nem őrült.

- Szükségből. - feleli röviden, s vonakodva a kérdésre, ami arra vonatkozott, miért pont itt találta meg a helyét. Nem érzi úgy, hogy el kellene mondania az igazat, legalábbis, a teljes igazságot. Aztán egy pillanatra összepréseli vékony, színtelen ajkait, mielőtt rákérdezne: - A ruha miatt? - mármint arra céloz, miből jött rá a Margaret nevű nő, hogy nem tűnik idevalósinak, s mindeközben zöld tekintetébe kíváncsiság vetül. Nem kirívó, hogy kölykök is az utcára kényszerülnek, bár azért az ember mégsem botlik lépten-nyomon beléjük. Viszont oka van annak, hogy eltűnnek a föld színéről...

- Megmenteni? Magát? - kerekednek ki a szemei. Egy ilyen földöntúli erős nő pont itt keresne megmentőt? - Ha úgy gondolja, nekem sikerülhet, akkor valóban őrült... - nem sértésnek szánja, megint csak az őszinte első gondolat bukik ki, mi több, az egész dolog morbidsága ellenére humorosnak véli szavait, s ezáltal ajka most először ugrik valamiféle apró félmosolyba.

Aztán csend ülepszik rá. Nem szól semmit, hosszú-hosszú percekig.
Vacillál.
Fontolgat, mi vesztenivalója van.
Olyan szép, mégsem lehet valamiféle beteg gyilkos...
És ha pont ez a trükkje? Olvasott a szirénekről, azok is csodálatosak voltak, aztán bamm!
Egyre csak a nő szemeit nézi, próbál okos lenni, s jól választani.
- Nagyon gyorsan tudok futni, csak szólok - jegyzi végül azt a hatalmas csöndet megtörve. Csak hogy tisztázzák. Meg hogy tényleg képes a szökésre! - Bármikor? - kérdez vissza azért, mintegy kényszer-megerősítést várva. Tényleg bármikor elillanhatna? - És ha mondjuk elmegyek magával, aztán kirabolom? Vagy rosszabb? Nem tart attól, hogy majd megfojtom a párnájával? - kérdez újfent. Badarság, de egyébként nem hiszi el, hogy valaki ennyire jótét lehet. Olyan sok rossz van a világban, hazahurcol egy kóbor állatot, aztán ki tudja, mi történik... Margaret jóhogy megmentésre szorul, bár lehet, hogy magának köszönheti?!






 
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anael


NYC; 2010. 04. 12. | 60d6ba3e60932cd2134f1a767c26063372f2ab1c
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
53
☩ Rang :
☉ i missed it
☩ Play by :
☉ emilia clarke
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 31, 2020 12:00 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


598
szó
become my angel

@Carleigh Bay  && Anael  


Angyalként a kezdetek kezdetén még minden, olyan nevetségesen könnyűnek tűnt! Olyan volt akár az égi vásznon légiesen lebegő felhő, amely ráérősen a világ terhétől mentesen, gondtalanul szökött be az ember látómezőjébe – úgy hatott, hogy a lágy szellő finoman terelte, azonban ez az éteri állapot hamar viharrá torzult; idővel egyre nehezebbé vált, mert a Raidennel közös életünket mindössze lopva engedhettük meg magunknak, így a gyönyör pillanatait napfényes pillanatait is sár mocskolta és vált viták fagyos csermélyévé – más vágyaink voltak: számomra az élet akkorra már csak itt létezett a halandók között, míg számára az angyalok között, akik harcoltak – s tudtam, habár vágytam a bukásunkra, számára az nem élet lett volna, hanem a megelevenedett fájdalom és Én sohasem kívántam ezt számára, amikor Én voltam az, aki a fülébe súgta, hogy milyen édes a bűn és a lelkébe öntötte a gyönyör minden forrását. Hirtelen ért véget a világunk. Egy árulással. S, míg az új létnek kezdetben üdvövöltem… Idővel világossá vált, hogy nem fog keresni többé; talán nem engedték, talán büntetéssel sújtották – fogalmam sem volt róla, sohasem tudtam meg ezen kérdésekre a válaszaimat. Nem is fogom. Teltek az évek, majd az évtizedek. A világ lassan megváltozott, átalakult. Kerestem, kutattam. Nem találtam. Idővel valamelyest bele törődtem, hogy egymagamra maradtam. Olykor, akadt valaki, aki társamul szegődött rövid utamon, azonban sohasem túlzottan sokáig, így minduntalan a magány volt az, amely körbe ölelt esténként és vigasztalóan vont a keblére.Talán evégett vágytam valakire, aki… mellettem van, hogy ne érezzem ezt az elviselhetetlen magányt, amely már olyan régóta fogta gyöngéden a kezemet, hogy azt sem tudom, milyen lehetett előtte.
– Való igaz – bólintottam egyet értően – azonban az ilyen helyeken található meg a legritkább szépség. – Tekintetemet egy pillanat erejéig rá függesztettem, azonban mindössze annyi ideig, hogy ne érezze magát kényelmetlenül. Egy ilyen gyermeknek, az ilyen szavak… A maga módján érthetetlenek; hiszen mi szépség van egy ilyen helyen és mi szépség van benne? Oly' sok ember lelkét figyeltem és tereltem, könnyedén felismertem a színtiszta ártatlanságot még ha az el is volt vadulva egy kissé.
Lassan leguggoltam hozzá.
Mindazonáltal, hogy kényelmesebbé tettem a helyzetét az egyenlőséget sugalltam számára, hogy ne érezze magát kevesebbnek vagy aljább valónak; egyetlen ember sem érdemelte meg ezt a fajta elnyomást, hiszen mindannyian egyenlőnek teremtettek nemtől, hovatartozástól függetlenül.
– S elárulod Nekem, hogy Te mi végre vertél itt tanyát? – Szinte bizton állítottam volna, hogy nem mondja el vagy a valóságot nagyon félve, óvatosan fogalmazza majd meg, hogy még csak véletlenül se tudjak meg többet, mint amennyire szükségem van. Okos gondolat lenne, hiszen a tudás részleges megosztása a legbiztonságosabb. – Nem tűnsz idevalónak. – Helybélinek semmiképpen, árvának annál inkább. A ruházat, amelyet viselt talán a nem is olyan messze lévő otthoné lehetett – köztudott, hogy az ottani ápolók nem szívlelték kifejezetten a gyermekeket és előszeretettel élték ki rajtuk agresszív vágyaikat; a legtöbbjük egykoron ott élt és nevelkedett.
Szavaimat tán – egy gyermek előtt főként – jobban megválogathattam volna, fogalmazhattam volna valamivel finomabban, azonban úgy tűnt, hogy ez a fajta kegyetlen őszinteség, mintha célt ért volna. Kegyetlen volt rá zúdítani a valóságot, azonban nem hunyhat szemet felette, mert Ő is hasonlóképpen végezné – idővel; s nem azért, mert gyenge lett volna, hanem mert egészen egyszerűen a kilátástalan körülményeknek esett volna áldozatául.
– Talán… Én is keresek valakit, aki megment, majd egy napon? S, hogy ne kallódjon el, egy ilyen lélek, mint Te magad vagy… – S Én nem a haláltól tartottam, hiába voltam bukott, a halál messzire elkerült, mert meghúztam magamat és időről időre változtattam a helyemet, a nevemet és mindent eltüntettem, ami arra utalt, hogy valaha is léteztem volna. – Soha nem foglak semmire kényszeríteni, amit nem szeretnél. Akkor mehetsz el, amikor kedved tartja. Akkor jöhetsz vissza, amikor kedved tartja.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Carleigh Bay


NYC; 2010. 04. 12. | Original
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
8
☩ Rang :
-
☩ Play by :
Rose Leslie ~
☩ Korom :
27
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 30, 2020 10:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Save me I'm fallen
Anael & Carleigh
──────────────── ────────────────
« Comment; gyenge, de szeretettel íródott • Szószám; ide • Zene; lost cause »
« "Azt várják, hogy beszéljek róla; elkezdem a bőrt tépdesni a számról, de nem értik, hogy ez már az."»
Tudatlan fruska. Tizenhatéves kis csitri, aki nemhogy a kerületét nem hagyta el ezelőtt, de kizárólag csak oda ment, ahová szabad volt... Mindig csak tervezett, valahányszor bántották, vagy úgy érezte, nem találja a helyét mindig feltört benne egy érzés, hogy jobb volna máshol. Aztán egyszer, közel egy éve eltörött benne valami. Végleg. Végérvényesen. Emlékszik, akkor meg is akart halni. És nagyon közel állt hozzá, hogy... Aztán mégsem tette meg, mert gyáva volt. És mivel fél, milyen lehet a halál, inkább ezt az utat választotta.

Elnézi a nőt. A furcsa, különös nőt. Olyan nagyon szép, Carleigh nem látott még azelőtt hasonlót. Már-már egy pillanatra bele is vész a vonásokba, pedig neki a fiúk tetszenek, volt is egy nagy szere... Lényegtelen. Szóval a nő nem úgy szép, hanem inkább, mint amikor egy festményt csodál az ember. Igen. Azok a nagyon szép, régi, tökéletes portrék jutnak eszébe, amit a múzeumban látott egyszer, amikor elvitték őket, hogy... Nos, ez is lényegtelen. Csakhogy a nő szemei a lágy vonásokon túl valami mást tükröznek. Carle-t az ismeretlen tekintete fogja meg úgy igazán, pedig azok az íriszek is nyugalmat sugároznak lényegében, mint az egész lény, ami belőle árad, igen, nyugalmat, meg még valamit... Valamit, amit szenvtelenségnek hívna, ha tudná, hogy mit is jelent. Meg ha megtalálná egyáltalán azt a szót. - Errefelé ép eszű ember nem igazán mászkál. Csak a drogosok. De maga nem az - feleli a lány vállvonva, teljesen őszintén, ha már megkérdezték. Eközben meg valahol megkönnyebbül, hogy nem kell tovább felszegnie a fejét, és hogy visszavettek a nagy segítségnyújtásból.
Persze ez a segítségnyújtás igazából nem szűnt meg, a lány nem hülye. Csak nem tudja mire vélni, hogy miért pont őt kéne megmenteni. Biztos mert gyerek. Vagyis nem teljesen, mert ő már fiatalkorú! Mindegy is, csak összezavarodott kicsit. Bizalmatlan, mégis úgy érzi, a másik igazat beszél. S amikor azt mondják neki: "ha szeretnéd, távozom, csak kérned kell", még inkább megzavarodik. A szemei el is árulhatják. És a hezitálása.
- Végül is, egy kicsit maradhat is még. Unom a lézengő agyhalottakat - lefordítva ez akár egy bók is lehetne, vagy valamiféle lépés, gesztus, sugallat, hogy ne menjen még el a nő. Valahol ez a lány segítségért kiáltana, ha merne, és talán pont egy olyannak szólna ez a kiáltás, aki valóban nem akarja bántani...

Elszégyelli magát. Nem tudja miért. Talán a nő kegyetlen őszinteségéért, talán, mert rámutat, mi várhat itt rá. Nem akarja ezt... Mert hiába cuccol arrébb, hiába mondogatja magának, hogy ez csak átmeneti állapot, de ő csak... Csak egy apró porszem, akit a sors, mint egy szellő örökre elfújhat, s nyoma sem marad. Senkit nem érdekel majd, mi lesz vele, és senki nem segít, mint azon  a nyomorult szerencsétlenen, akire rámutat a nő, Carleigh viszont elcsapja a fejét. Nem képes végignézni, hogy...
Most sem képes szembenézni a halállal, hiába nem a saját kaszása integet.
Megremeg a szája. Mintha megrendítették volna ezek a szavak, s ezért dühös is lesz, de arra sincs ereje, hogy kiabáljon ezzel a nővel és...
- Mit akar cserébe? - kérdi, mikor újra szembe képes nézni Margarettel. - Ha... Ha én most mondjuk... Mondjuk magával mennék. Mit kellene tennem cserébe?
Nem gyerek már, tényleg nem az. Talán úgy tűnik, hogy fiatal, de az esze megvan. Kicsit remeg a hangja, ugyanakkor mire a végére ér utolsó kérdésének, megszilárdulnak a hangszálai.  






 
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anael


NYC; 2010. 04. 12. | 60d6ba3e60932cd2134f1a767c26063372f2ab1c
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
53
☩ Rang :
☉ i missed it
☩ Play by :
☉ emilia clarke
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 30, 2020 3:28 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


465
szó
become my angel

@Carleigh Bay  && Anael  


Tekintetem hideg közönnyel állapodott meg a gyermeken.
Szántam a szerencsétlen sorsáért Őt és megannyi másikat ellenére annak, hogy fogalmam sem volt, hogy honnan jött és milyen élete volt korábban, azonban az összes földön tanyát vert lény közül valahol mégis a gyermekek voltak a legkegyetlenebbek kiváltképpen a hozzá hasonló magára hagyottak, akik az utcán élve szedték össze minimális tudásukat, amely nem merült ki másban, mint féktelen ösztönben, félelemben és haragban – s ezek közül az utóbbi kettő, olyan mélyen okozott sebeket bennük, hogy az szinte elüszkösödött és idővel a hozzáhasonló gyermek valahogy, valamilyen úton-módon felnő; agresszív ember válik belőlük, olyan aki szívesen bántalmaz másokat, hogy visszaadja mindazt a fájdalmat, amelyet ő kapott a világtól. Kegyetlen volt ez az élet egy hozzáhasonló törékeny leány gyermek számára, aki kitűnt az őt körülvevő mocsokból; vékony kissé tán fiús alkata volt, ugyanakkor vonásaiban volt valamiféle elbájoló kellem.
Megijedt.
Kezemet visszahúztam, s tettem hátra egy kisebb lépést.
– Őrült? – Vontam fel békésen a szemöldökömet, ahogy hátra söpörve fekete földig érő köpenyemet lassan leguggoltam, hogy tekintetem egy szintben legyen vele; nem akartam fölötte hatalmat gyakorolni, ezért döntöttem hát emellett. – Úgy gondolod tán, hogy az lennék?Valahol meglehet, hogy igaza van; kevesen élnek önszántukból egy ehhez hasonló kietlen helyen, mindazonáltal, megvolt ennek is a maga szépsége mindössze sokkal jobban kellett keresni a szüntelen fájdalom és a halál állandóan itt lebegő árnya mellett.
– Én nem foglak bántani – közöltem vele nyugodt hangon – ha szeretnéd, távozom, csak kérned kell. – Ajánlottam fel, hiszen az estémet jómagam sem eképpen terveztem; nem gondoltam volna, hogy egy gyerekbe botlom majd, akinek esetében valamilyen formában úgy érzem, hogy istápolnom kell. Fájna Őt itt hagyni valóban, mindazonáltal nem kifejezetten okozna bánatot, hiszen nem Ő az egyetlen, aki mellett elsétálok nap, nap után segítség nyújtás nélkül.
– A valóság sokkal kegyetlenebb, mint azt rövidke életed alapján feltételezni tudod. A világ pusztul. Az átmeneti állapot idővel csak rosszabb lesz és olyanná válsz, mint itt bárki más. – Mutatok a tőlünk nem is olyan messze heverő férfi haláltusájára. – Vagy abból szeretnéd fenntartani magad, hogy az ilyeneket rabolod ki? – A hullákat is kifosztják ezen a területen; olykor csupasszá vetkőztetik őket, mert szükség van a koszos, hányástól bűzlő ruhájukra, ami melegít télen, s ez csekély áldozat, amit itt egyesek hajlandóak megtenni azért, hogy életben maradjanak.
Most nappal volt, noha alig volt már látható a nap korongja a láthatáron, azonban az este közeledtével az emberi patkányok a felszínre merészkednek, s akkor nem védi meg Őt semmi és jelenlegi búvóhelye nem volt éppenséggel a legbiztonságosabb; olyan kiszolgáltatott volt, akár egy született bárány. Ha eddig el is kerülte a veszély, az mindössze annak volt köszönhető, hogy a szerencse mellé szegődött, ideig-óráig.
– A nevem Margaret; hogy azon túl? Az jelenleg nem számít, viszont az igen, hogy jelenleg én vagyok az egyetlen, aki segítséget szeretne nyújtani Neked. – Vontam vállat, ahogy lassan felegyenesedtem. – De felőlem maradhatsz is.


Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
8/6
Angyal
2
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
6
Nephilim
5