Valahol a Sakál peremén tántorog, résnyire préselt száját fájdalom rángatja, de
nem a test az, ami fáj. Annál mélyebben, a hús alatt, de nem a csontban, hanem talán lelkének szövetei között kínozza...
Őrjítő ez az érzés. Mintha elveszett volna az időben. Megállt számára, s hosszúra nyúlt, olyan hosszúra, mintha egyetlen végtelenített nappalban kellene léteznie. Minthogyha... nem volna a maga ura... Meglehet ezért menekül egyre távolabb mindentől, amit e nyomorúságos fertőben magának tudhatott.
Pedig alig van valamije... Még kevesebb valakije. Az az egyre nyomasztóbb, átkozott zúgás a fejében olyannyira megrémítette, hogy minden biztonságérzete semmivé lett.
Két évvel ezelőtt persze ennyije se volt, hasít belé egy gondolat, majd feltör egy újabb érzés. Milyen sok éve is történt meg utoljára, hogy ekkora sajgás borítsa el...
Addig vonszolja magát, amíg már csak a pusztulás romjai veszik körül, ahol ha az árnyak megmozdulnak a kietlenben, ő halálfélelemmel a torkában sikít fel némán... Pedig azt sem tudja, igaziak e.
Aztán jön egy újabb hullám, ahol tekintet fátyolossá válik. Olyan erősen tör rá, hogy beleszédül: összekuporodva várja, hogy véget érjen, bármi is ez...
Mi történik vele? Nem érti, nem tudja, arra gondol - mint olyan sokszor mostanában -, hogy genetikája a vétkes, hiszen anyját és apját sosem ismerte. Talán az emberiség betegségekkel lesújtott halmazába tartozik, abba, amely a mentális józanságot roncsolja?
Csakhogy eddig, úgy tizenhat nappal ezelőttig nem mutatkozott egyetlen tünet sem. Világosan emlékszik, milyen aljas sündörgéssel kúszott elméjébe az őrület: azt hitte nem több egyszerű rémálomnál. Pont olyan reszketegen ébredt belőle, mint most, ébren kínlódik a teste... Akkor is egészen körbefonta, hogy kedvére hasítson belé, s először addig kínozta, míg Carleigh rettegett az éjjel közeledtétől.
De már nem csupán az álmaiban lát rémképeket.
Már nem tudja, hol kezdődik a valóság, s hol az elméje szőtte álság.
Hirtelen kacajt hall, , de hiába tapasztja be füleit, a hang nem szűnik meg, mintha... mintha egészen szorosan mellőle, vagy talán belőle törne fel...
Elég... Nyüszögi, s elhadarja százszor. Imádkozik, könyörög, ordít, amíg... hirtelen vége nem lesz.
Szemei könnyektől áztatva nyílnak ki félve, de már nem a kietlenség tárul elé. Ismerős, számára melegséget adó helyiség köszön vissza rá: a kocsma belseje, ahol szokásos helyén ácsorog épp. Megint álmodna? Vagy talán most ébredt fel ebből az egész rettenetből? Alig kap levegőt.
- Tudod sokat gondoltam rád. - szólítják meg a pult másik oldaláról. A mély, reszelős hangszín tulajdonosa épp akkor iszik bele az italába, amikor a zavart nő felé kapja pillantását.
- Figyeltelek. És egyre csak azon járt az eszem - folytatja, Carleigh pedig most, és kivételesen nem a jó értelemben borzong meg a férfi közelében.
- hogy nem vagy elég jó. - fejezi be mondandóját olyan nyugodtan, ahogyan máskor is beszél, mégis van benne valami... Megfoghatatlan gyűlölet. Éjfekete szemeiben még sosem látott ennyi megvetést.
-H-hogy? Ezt mégis... Ezt mégis mire véljem? Mihez nem elég jó a nő? Hozzá?
Istenem, dehát én....- Dehát te - mi? Még csak mentegetőzni sem tudsz rendesen! - ismétlik vissza részben, pedig a nő teljes zavarodottságában megesküdne, hogy az előbb csak gondolta...
A következő pillanatban az üvegpohár hangosan törik szét a kocsma padlóján, ahogy a férfi, a munkaadója lesöpri a pultról.
- Nincs szükségem rád. És neki sem. - jelenti ki fölényes gúnnyal, egyetlen pillantásra sem engedve Carleigh megsemmisült alakját, akinek egyetlen hang sem jön ki a torkán, pedig máskor válogatott szitkokkal vágna vissza, és nem tűrné, hogy így beszéljenek vele. Ledermedve figyeli a sötét szempárt, már valóban nem ért semmit ebből az egészből.
Neki? Kinek?És újra, mintha csak ezt is hallotta volna, a férfi az ajtó felé mutat.
Margaret.Nem. Neki igenis szüksége van rá,
az nem lehet, hogy Margaret...De Margaret ezúttal nem mondja azt, hogy minden rendben lesz.
Nem hordja le a férfit.
Nem áll Carleigh mellé.
Margaret csak vállmegvonva mosolyog, ez pedig olyan a vöröshajú, filigrán nőnek, mintha szíven szúrták volna.
Kirohan mellette, pedig alig lát valamit a könnyektől. Milyen dühös, milyen értetlen, milyen...
sebzett... E percben úgy érzi, a mélybe zuhan, s újból lelassul az idő. Behunyja szemeit: nem akarja látni, ha becsapódik. De... nem történik... semmi....Bátortalanul kinyitja hát zöld íriszeit, de újra csupán romokat lát maga körül. Az őrület kacaja pedig ismét felhangzik körülötte.
