Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Bønardalen •
reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 23, 2020 8:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


Érzem az ébredő gyanakvásod, ezért is csallak, vonlak közelebb, tartalak a karjaim közt, hogy ne menekülhess, hiszen azt egyikünk sem akarná. Biztatni kell, ezért biztatlak, kérlellek, mintha nem lenne mitől tartanod. Nincs is, az óvatosságod oktalan, bár ára van a falatnak, az ár nem annyira rossz, mint képzeled. Tudom, menekülsz a sors elől amit számodra ígérek, de nem értem miért. Nem vagyok gyengéd, nem úgy, ahogyan azt az emberek mondanák, de mégsem ölnélek meg végleg. Ha mégis megtörténne, az csak időszakos elgyengülésed lenne, ügyelnék arra, hogy biztosan visszatérhess hozzám, hogy az első ne az utolsó legyen, mert már tudom, hogy belőled többet akarok. Túl sok kérdés, túl kevés idő, és nem tudlak meggyőzni, hogy az alkunk ártalmatlan. Fogaid csattanására nemtetszően húzom el az ajkaim, hiszen nem rajtam zártad össze őket, a levegőt haraptad, amikor itt vagyok én is, nem érzed, mennyire akarom én is azt az egy harapást, majd a következőt és a következőt? Harapj már, tépj szét, szedj darabokra, had fertőzzelek meg az ízemmel, ami remélhetőleg pont annyira kedvedre való lesz, mint az illatom. Hiszen eddig ennyivel kellett beérned, csak nézni, de sosem érinteni. Most itt vagyok, most a tied lehetnék, de még mindig hezitálsz. A türelmem fogy, szorosabban vonlak magamra, mi tart ilyen sokáig? Nem lehet, hogy nem vagyok a kedvedre való, az éhséged már hozzám csalt, valami más állít meg. Miért? Miért, még ennyi idő után is? Korábban szándékosan vártam azzal, hogy kóstolót adjak, résztvevőjévé váltam én is a játéknak, amiben csak kínoztuk egymást, mindketten lemondtuk valamiről, mert nem akartuk megadni amit a másik kérne cserébe. De most itt vagyok, most adnám amim van, elvehetnéd könnyedén, de még mindig nem teszed. Helyette csak gyötörsz, fogaid érintik a bőrt, de nem elég mélyen, nem elég szoros az ölelésük… de végül visszatér az ösztönöd, felülkerekedik a kétségen, elnyomja az intő jeleid annyi időre, hogy fogaid mélyebbre marjanak. Tudom, nem a legjobb falat, de kezdetnek megteszi, hiszen végre elfogadod, s vennéd amit kínálok. Mosolyom szélesedik, még ha át is szalad rajta a fájdalom, a pillanat nem erről szól, ez semmiség, hiszen elrészegít a gondolat, hogy elvettél tőlem. Vegyél még! A fájdalom szinte fel is tűnik, lényegtelen apróság, elvesz a pillanat jelentőségében. A rángásaid erősödnek, nehéz így tépned, de akarom, hogy szaggass, fejezd be amit elkezdtél, ezért hullok a térdeimre, szinte már túl gyorsan is, türelmetlenkedve várva a pillanatot, amikor megszabadítasz egy részemtől, ami elsőre csak egy gyenge cafatnak tűnik a húsomból, de valójában sokkal többről van szó. Arról, amitől a kis hang a fejedben óva inteni próbált. Pedig nem kellene aggódnod. Az én kétségeim is múlnak, már tudom, hogy ezt kellett tennem, hogy meg kellett tennem. A testben a szív izgatott ütemet dobol a mellkasodra, már nincs benne kétség, régi idők vágyakozásairól mesél, s a jövő beteljesüléseiről remél. Az elégedett nyelése borzongató, a pillanat tökéletes is lehetne, ha nem terelné el valami a figyelmed. A kedves arcon gyorsan villan a düh, a mosoly halványul, nem tűnik el teljesen, de a tekintet amivel figyellek fenyeget. Mégis mi lehet fontosabb most? Arra nézek amerre te is, de én semmit sem látok a közeledő éjszakán kívül. Újra beszélni próbálsz, előbb a sötétségnek, majd nekem is. A... Akár az én nevem is lehetne, csakhogy elsősorban nem nekem mondtad. Athlan. Így hívták, talán pont ezt a szót keresik az ajkaid. Most is rá gondolsz? Most velem kellene foglalkoznod. Talán tényleg örökre ki kellett volna űznöm őt a gondolataid közül, csakhogy akkor magamat is törölnöm kellett volna, minden együtt töltött időt, minden ígéret, minden elveszett volna… ezt pedig nem hagyhattam. Ki az a démon, akiért ezeket az évszázadokat is a semmibe dobnád? Bár elhinném, hogy tényleg szabadulnál tőlem is, te talán kevesebbet vesztenél, az illatomra újra rákaphatsz, az ízem továbbra is csalogathat, és emlékek nélkül csökkent a fenyegetés ami eddig kordában tartott. De már nem. Már a részed vagyok, már ez a pillanat is kísérthet, bár talán a láthatatlan démon alak örökre fontosabb marad, nem ez zavar a legjobban. Meg akarom kapni, ami jár nekem. És még most sem adnád… Az állkapcsom némán szorul össze, egy apró rezdülés a bőrön, csak ennyi látszik a mosoly mögött ami továbbra is az arcra erőltetek. Játszol velem, Tawrich, szóval nekem is játszani kellene. De én nem szoktam szórakozni, csak elveszem ami kell, úgy, ahogyan az a legelőnyösebb, s te mégis ebbe a végtelen hajszába kényszerítettél. A tekintetünk összefonódik, figyelem, hogyan kiteljesedni látszik az értelem, ahogyan lassan összerakod mi történt. A fenyegetés kialudni látszik a tekintetedből, ahogyan a nyelésed figyelem, ami ezúttal üres, csak a megmarad ízem viheti a gyomrod mélyére. Megenyhülve nézek rád, hiszen a semminél ez is több. De ha emlékszel, akkor tudhatod, hogy nem felejtek. Bárhogyan is néz rád az arc amiben vagyok, én nem változom velük, én ugyanolyan maradok az idők végezetéig.
Mennél, de nem engedlek könnyen, tartalak még, mintha remélném, hogy befejezed amit elkezdtél. De csak nézed a sebet, lenyugodni látszol, érzem én is, hogy egyre inkább magadnál vagy, az a részed aki mellettem szoktál lenni, az aki nem harap, mert pontosan tudja az árát minden falatnak. Fogaid helyett csak a nyelved érint, kitisztítva a sebet, elvéve minden cseppet ami még a harapással járt. Szavaidra a korábbi hívogató vonások kisimulnak, a mosolynak csak egy alig észlelhető töredéke marad, a többi mintha sosem létezett volna. Talán így is volt. Halkan érkezik a válasz, csak egy suttogás a szélben, ugyanazon a nyelven, amit te is használtál, ami a legkellemesebb mind közül. – Te is. – Tudod, igaz? Mindketten tudjuk, hogy milyen különös kezdet ez, amit idáig kerülni próbáltam. Kicsúszol a karjaimból, s bár engedlek, nem könnyen. Ujjaim végigszántanak a bőrödön, múlékony nyomot hagyva maguk után. Amire eltávolodsz csak a vállamon levő seb marad emlékül. A tekintetem követ megbűvölten, miközben mozdul a kezem, rászorít a sebre, mintha csak megcsípném magam, meggyőződve, hogy a korábbi pár pillanat valóban megtörtént. És megtörtént, erről dalol a halk kuncogásod is. Tudod te is, mit fogsz fizetni a kóstolóért, amit kaptál. És tudom, hogy akarni fogsz még belőle. Akarnod kell, ezt vagy bármi mást, hiszen én is akarok, egyre többet.
Felesleges lenne ilyen gyorsan arra kérlelni, hogy vegyél még, mégis addig szorulnak az ujjaim, amíg a frissen serkenő vér újra el nem színezi a hiányos vállam. Követem a tekinteted az égre, miközben lenyalom az ujjaimról a saját vérem, s csak ez után pillantok ismét rád. – Ki az az Athlan? – Minden közjáték nélkül jön a kérdés, ezúttal látható fenyegetés nélkül. De amitől nem látunk valamit, nem jelenti azt, hogy nincs is ott. Ki az a démon, aki a karjaimba űzött, ugyanakkor ki is tépett amikor már azt hittem megkaphatlak? Érezheted, hogy egyik csapdából a másikba kerültél, hiszen most, hogy magadnál vagy, én válaszokra éhezem. Az éhséget pedig csillapítani kell, ezt te tudod a legjobban. Az enyémet pedig csak te enyhítheted...
reveal your secrets

Beelzebub


Bønardalen - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 23, 2020 2:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next






Furcsán vonz az alak, mely ismeretlenül is ismerős, illata megüli érzékeimet vonzó illatával, mely olyan, mint haldokló virágok édessége, a fakuló levelek savanykássága, a hópelyhek fagyos makulátlan steril tisztasága. Különös illat. Különösen vonzó, hogy ne eredjek nyomába, vajon az íze is ilyen? S mint aki már hosszú évek óta csak rá vágyik, erre a kóstolásra  úgy vetem rá magam, de nem tántorodik meg súlyomtól a törékeny test, s vállához igazítja fejem, mintha csak különös nász lenne, s onnan fakaszthatnám a legnagyobb gyönyört magamnak, s neki. Még felsőjét is segít félre igazítani, s bár akadna élvezhetőbb falat... Akadna, de az elmémben sutyorgó hangocska int, ne vegyek túl sokat, elégedjek meg a kevéssel, ha már muszáj, mert. Miért? A miértre nincs válasz, s hiába ráncosodik a homlokom, emelkedik a szemöldököm, hogy emlékekért kutassak azok most üresek, mintha semmi nem lenne helyén. Mintha mindent kipucoltak volna értő kézzel. Pedig a démon ismerősként fogad, úgy is ölel, mint egy régóta várt, s vágyott vendéget, tart magához vonva, hogy érezzem ütemes szívverésének visszhangjait bőrömön, mely izgatottságról mesél. Nálam is jobban akarja azt a harapást, s intenie kellene ennek a készségnek, riasztania kellene a negédes mosolynak, a cirógató suttogásnak, mely furcsán pendít meg minden idegszálat. De nem emlékszem miért kell, miért kellene megtagadnom a felkínálkozását, a falatot. Orrom hozzáér a bőréhez, az illatozó bőréhez, melybe belefeszül a gerinc, összecsikordulnak a fogak, az ajkak megérintik tétován, hogy érezzem számon, a mohó számon az ígért ízt, a lüktetést, az erekben szagoldó vér dallamos kérését, mely szabadságot kíván. Ott a kemény csont  az izmok alatt, melyek szálkásak, inasnak ígérkeznek, mégis megvesszek azért az alig ehető részért. Miatta. Miatta, aki a kérdéssel feszegeti tovább, az eddig is feszülő idegeket, mert tán hallgatni kellene a hangra, mely oly nehéz, főleg, hogy az okok ködös homályba vesznek, s így válnak szinte jelentéktelenné. Pedzegeti a feszülést, mely kínoz, mely várat  hát fenyegető morgással csattan az állkapcsom, egyelőre még csak a levegőben. Az ő hibája, az övé, aki ismer, de a nevemet sem tudja helyesen, s kijavítanám, de a nyelv mintha nem szavakat, hanem kavicsokat görgetne a számban. Mégis affektál a hangom, kioktató, nem vagyok Tawrich. Valóban nem vagyok? Biztosan nem, én Beelzebub vagyok, a torkosság démona, a mértéktelenség patrónusa, a legyek ura, a démon, aki fel falná az egész világot, de újra szól makacsul, s ahogy ejti, ahogy mondja... lennék Tawrich. Mert egyetlennek tűnik a szájából, egyedinek, valami különlegesnek, amire mindennél jobban vágyik, s én is vágyom rá, hogy megízleljem, mintha mindig is így lett volna, hát nem javítom ki újra a nevet, csak elhúzom a számat, mint aki nem egészen biztos benne, hogy tetszik neki a név. Vajon mi az övé?
Habozok, mert a tiltás nem születhetett meg véletlenül, oka kell, hogy legyen  de most, most elcsitul a hang, míg fogam bőrödre karcol olvashatatlan jeleket, aztán harapok, tépnék, de fejem nem tud eléggé hátra rándulni, hát nyiszálom az alig húst, szívom a véred magamba. Arcod nem látom, hogy vajon most kíntól torzult, vagy elégedetten vonaglik meg? Rántalak, kapálódzva, küzdve makacs testeddel a nekem kínált falatért, melyet kiszaggatok belőled, s bár nem esel el, térdre borulsz, ami éppen elég hát engednek lábaim, hogy a földön találjak nekik támaszt, hogy végre megszerezzem a fogaim között gyűrt darabot, hogy kitépjem. Ízlelgetve hempereg a számban nyelvemtől a falat, ide-oda vonaglik, hozzá préselődik a fogakhoz, melyek megőrölik a szaftos darabot, hogy aztán nyeljek. Elégedetten nyelek, réveteg élvezetté válik a szusszanásom, s benne zenél egy végre, egy végre, hogy az enyém lettél, hogy ízlelhettelek, hogy... Szavaid csábítanak, de szemem sarkát elcsalja egy árny, mely a sötét fák törzse között várakozik, homályos kivehetetlen rémalak, mégis ismerősek a formák. Nem szól, nem is igazi  csak elmém rajzolja oda. – Aaa...- esik ki a számon, rád pillantok ki még mindig ételt kínálsz  ki karjaidba zársz, mert így biztos a csapda, s akkor hatásos, ha lerágom magamról rácsait, mert te...te rám áhítozol. Tovább akarod növelni az adományod, de ennek oka van, nálad mindig mindennek oka van, s valahol távol dereng egy szikra. A pislakoló értelem emlékszik arra árnyra, s hogy megoldást reméltem tőled, de az árny itt van, ahogyan te is. Fel kínálnál mindent, hogy adósod maradjak, mert te is mindent kívánsz belőlem. Tawrichnak nevezel, amióta csak ismerlek. Nyelek, s vered íze a számban jelzi elkésett az értelem kissé, mert az ösztön hallgatna szép szavaidra, olyan az mint édes nektár illata egy rovarnak, de ragadozó növényből árad. Mozdulok, hogy eressz, hogy távolodjak tőled, de kezed még tart és nem is igazán akarok menni. A sebet nézem, melyet ejtettem, aprócska, itt kellene megállni, pont ennyinek elégnek kellene lennie, de mióta vágyom rád, s csak a fizetség tart tőled távol, ami...Ami? Micsoda? Nyelvem befurakszik a sebbe, tisztára nyalom, forgatom benne nyelvem, mely a hús alá furakszik. Hümmögve keresem a szavakat, s nyílik a szám, hogy elmondjam, hogy : elkéstél.
- Elkéstél...- rekedtes a kinyilatkoztatás nem evilági, hanem démonin szól. Elkéstél, mert gyorsabban jellett volna rá bírnod a mertéktelenségre, de jól játszottál, mert ezzel a kívánással az én dolgom is megnehezítetted, egy örökké válóságig, mert eddig nem tudtam mit áhítottam, de most már megismertem ízed, ami kell, ami kéne. Kifordulok hát karjaidból, eltolva, de most sokkal nehezebb  nehezemre esik odébb gurulni a puha földön, mely nyirkossága letisztogatja rólam nemileg a halandók vörösét. A lombos fák árnyai közül figyelem az eget, mely elsötétül, az első csillagon szemérmesen pislákolnak. Tudtad, hogy nem fog sikerülni mégis megtetted. S majdnem sikerült csapdába is csalnod, szép munka Astwihad,  igazán álnokul szép. Kuncogok rajtad, kuncogom magamon.

reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Aug. 21, 2020 8:20 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


Az elejtett emberek vére színez, itt minden a diadalodról beszél, még a vadak is félnek tőled, jogosan, hiszen egy rossz lépés és ők is a halmod ékeivé válnak. De most a tekinteted nem rajtuk, hanem rajtam, akaratlanul vonzalak magamhoz. A menekülés gondolatát elengedem, helyette tárt karokkal várlak, zuhanj csak rám, megtartalak, sőt, még kínállak is a hívogató hússal ami hozzám csalt. Bár nem onnan, ahonnan szeretted volna, de nézd el nekem, korai lenne búcsúzni, hiszen még csak most érkeztél, bár még nem is tudod, de dolgunk van. Ezért csallak már, hívlak, felfedem a vállam, szolgáld ki magad, Tawrich. Bízom benne, hogy hallgatsz az ösztöneidre, hiszen azok uralnak most. Kiéhezve jöttél, ami talán hiba volt, hiszen a játékunk lépéseit így pont te gyorsítod fel, önként rohansz a karjaimba, én pedig nem tagadom meg tőled a vágyaidat, ahogyan majd te sem tagadhatod meg az enyémeket. Ezért egyél, Tawrich. A hangom szelídsége hívogat, a fenyegetés mélyre rejtőzik benne, nincs mitől félned, most még nincs, most még kedvedre falatozhatsz, ez a te pillanatod, az enyém csak később fog eljönni… Olyan sokat vártam már, ez a pár perc, óra vagy nap már kevés az évekhez, amióta csendben várakozom, alkalmakra, amikor hozzám fordulsz, morzsákra, amiket elvehetek tőled, vagy adhatok, hogy majd később vehessek. Morgásod elégedetlen, más falat kellene, hiszen ennél jobb is van, de egyelőre ezzel szolgálhatok. Közel tartalak, mintha attól félnék, hogy elfutsz, mielőtt az alku beteljesülhetne… de talán az illatom már túl mélyre véste magát az elmédben, talán innen már nincs menekvés egyikünk számára sem. Megrezdülök, amint az arcod a vállamba temeted, de nem félelem ez, hanem a kegyetlen várakozás amivel keletkezésed óta kínzol. A vér, amit magadra kentél már engem is színez, de most ez a legkevesebb, hiszen most már nincs élő ember a közelben, akit zavarna a vér, vagy ha mégis, akkor a hullahalom közelsége elterelné a figyelmet az ilyen apróságokról.
A tekintetem téged figyel, mint mindig, amikor a közelben van, minden más lassan jelentőséget vesztve lassan megszűnik létezni. Egy másik démon űzött a karjaimba, de ez már kettőnkről szól, most már csak én vagyok itt, már csak rám figyelhetsz, hiszen én kínálom a saját húsom, vedd már el, ne habozz, ne csak incselkedj, ahogyan mindig is tetted azt. De a játékod most sem marad el, amíg eljutsz a bőrig, várakozás újra, míg szavaim biztatnak, vedd csak el, mintha semmit sem jelentene, pedig minden jelent a mostani kóstolód, hiszen én nem egy vagyok az emberek közül. Talán érzed te is, talán pont ezért habozol… tépelődő harcod közben meg akarsz figyelni, érzed te is, hogy valami nincs rendjén. Engedek a szorításon, de csak annyira, hogy megfigyelhesd az arcot magadnak, az arcot, amit majd föléd hajol, és… de nem ugorhatunk előre, most óvatosnak kell lenni, mielőtt eszedbe jutna valamilyen csúnya gondolat és mégis mást vennél, mint amit kínálok, ezért is vonlak ismét magamra. – Mire vársz? Talán nem vagyok kedvedre való falat? – Ugyan, Tawrich, láttam hogyan rohantál a karjaimba. Akarod azt a harapást, talán már az első pillanat óta, ahogyan én is akarom azt a vágást, meg minden utána valót. Beszédre pazarolod az időt, ismét szavakkal próbálkozol, ismerős szótag, de már rég feladtad a javítgatást. – Tawrich… - Suttogom édes makacssággal a választ, szinte kuncogva az emlékeken. Csak nekem vagy ez, te torkos démon, te egyetlen a fajtádból, aki egyedi nevet érdemel. Mosolyom szélesedik, de arc szelíd marad, hívogató, vágyakozó. Mennyi érzelem fél er rajta… mind hamis, de annyira meggyőző.
Vonakodsz, valami féken tart az elméd mélyén, de végül csalódást most sem okozol, a fogaid megtalálják a helyüket, s mélyebbre süllyednek. A fájdalom rándít egy aprót az arcomon, de apró kellemetlenség ez, elég arra gondolni, hogy mi lesz az alkunk után, a kép lenyugtat annyira, hogy kivárjam a tépelődő harcodat. Több kellene, igaz? Helyes, hiszen nekem is többre van szükségem egy kóstolónál. Egyelőre nem hagyhatom, hogy a földre terüljünk, így ehelyett csak térde esek veled, a talaj így is adhat már elég tartást, hogy elvedd a kívánt falatot, szakítsd ki, szabadíts meg tőle, vedd el, akárcsak a növekvő kísértést is, hogy én is tépjek, szaggassak, nézzelek közelről, úgy, ahogyan talán senki sem látott még. Kiszolgáltatott pompádban, megtudva minden titkolt csodádat, amit más talán nem is értékelne, de én, én igen. Rajongód vagyok, csodálód az árnyékokból, ragadozó ami csak az alkalomra vár, hiszen maga a zsákmány sem veszélytelen. Talán te is pont ezért kóstoltál még, hiszen ez nem csak lakmározás lenne, ennek következményei is lesznek, de milyen pompás következmények azok! Nem kell többé menekülnöd a kezeim elől, olyan biztosan tartalak, oly gonddal, amit később is kapnál tőlem. Miért menekülnél tovább? Már nincs hová, tartalak, magamra vonva kínálva az alkalmat, amire nem tudsz nemet mondani. Korábban nehezteltem a démonra, aki ide űzött, mégis, most miatta veszed végre el amit már rég el kellett volna ahhoz, hogy beteljesedjen az alkunk. Az ujjaim mélyebbre préselem a hátadba, a tarkódhoz, végzetesen fonódva hozzád. -  …vegyél még. – Az édesen csengő hang megmaradt, hiszen ez még nem elég, ennél több kell, még, még… hiszen én is mindent akarok tőled. Ha ez az ára, legyen, utána talán úgyis elölről kezdjük majd a sajátos násztáncunk. Vagy sosem lesz már a régi, miután mindketten kaptunk egy-egy hőn áhított darabkát a másikból? Mert te is akartad. Tudom, hogy akartad, akarnod kellett engem, hiszen nem lehetek kivétel az éhséged alól ami mindent elpusztítana ami az útjába állt. Az alkunk mégis gátat szabott ennek, de most sehol sincs ez, elmélyült a tudatodban, elnyomta a vörös köd, most az éhség diktál, az a gyönyörű ösztön, ami a karjaimba csal. És ha már itt vagy, nem engedlek. Az enyém leszel, Tawrich, már rég annak kellett volna lenned. – Egyél… - Az ujjaim lassan mozdulnak, óvatosan, mintha csak egy gyereket biztatnék. Szaggasson, tépjen még, enyhítse az enyhíthetetlen késztetését. Elharapom a vigyort, az öröm jelét, amit akár el is nyomhatnék, hiszen nem is valós, nem abban az értelemben amit a test sugall, de nem teszem. Azt akarom, hogy így emlékezzen erre, amint magához tér majd az ösztönei mélyéről. Emlékezzen, hogy mennyire akarta, hogy nem tudott ellenállni, hogy megkapta és hogy tartozik. Tartozik, egyre többel, az adósságot pedig be fogom gyűjteni. Gyönyörű pillanat, nem igaz? A vértenger mellett, az alkonyat vöröslő égboltja alatt, az utolsó fényekben kettesben, türelmetlenkedve várva a véget, ami már évszázadok óta várat magára. Embereknek sok idő, nekünk kevésbé, de veled, veled rengeteg volt.
Szaggatnod kell, tépned a húst, amíg még megteheted, amíg még nem erősödik fel a hang, ami eddig kordában tartott a közelemben, a gondolat, a kép, ami gátol. Nem ijesztő a fizetség, vigyázni fogok rád, hiszen ritka példány vagy, az ilyet pedig nem szabad kiirtani.
reveal your secrets

Beelzebub


Bønardalen - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Aug. 20, 2020 9:38 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next







Belsőségek melege vesz körbe, lassan hűlő és alvadó vér tapad nem csak kezeimhez, míg arcom szüntelen furakszik mélyebbre a testek halmában, hogy szám nyíljon, harapjon, tépjen és nyeljen. A táplálkozás pogány rítusa ez, habzsolás, mértékletességet nem ismerő, mert minden falat után csak egy pillanatnyi az elégedettség, aztán újra bensőmbe mar a kongó üresség, melyet képtelenség feltölteni. Húsok édes a riadalomtól, rettegésük fűszerezte, de nem különlegesek igazán, ízük nem marad sokáig nyelvem hegyén, mert elmállik rajta, annyira jelentéktelen. Még kell, még! S a falatozás hangjai  a csontok ropogását állatok neszezése váltja fel, kik ácsingozva méregetik a felhalmozott elemózsiát, melyből leeső falatot remélnek, de ha rajtam múlik nem lesz miből. Csak a nehezebben emészthetőek kerülnek kiválogatásra, elhajításra, a haj, mely véresen, némi fejbőrrel kerül odébb a halomból. Legyek, darazsak dongják különös muzsikájukat, zümmögne dallamossá téve az étkezésem, s ők az egyedüliek, akik értelem nélkül nem rettennek el jelenlétemtől. Pedig közel az alkony, s éjjelre nyugovóra térnek majd  de előtte még itt másznak a véres hullákon, hullamzó rajtánccal. A föld nyeldekli a vért, de nem tudja az életnedveket mind magába szívni, hogy termékennyé váljon, hát csúszos, saras lesz talpam alatt a föld, befurakszik lábujjaim közé. Nem emlékszem volt-e a lábamon lábbeli  de egy ideig nem éreztem a cirógató füvet, a puha mohát a talpam alatt. Talán valahol elhagyhattam, de nem volt jelentősége, mert nincs szükségem rá. Az érkező miatt hempergem a halomba, még inkább átvéve az illatukat, mely még nem indult oszlásnak, de pár nap, s bűzösek lennének, ha addig kitartanak. Felmázolom, kenem magam a vérükkel, míg ők az en illatomat veszik át, hogy tudja minden, hogy az enyémek, főleg a furcsa alak, aki kérdez, s fekete pillantása az enyémbe akad.
Négykézláb indulok felé, míg ki nem érek a tetemek köréből, hogy két lábra álljak, ő pedig megáll távolabb, nem jön közelebb, hogy ingereljen, a rögtön szaladjak felé, hogy kihívásnak érezzem, s keresztül akarjam rágni magam a vékony testen. Lány arcának látványa semmit nem ébreszt bennem, ahogy a fekete pillantás sem, mely azt hirdeti, hogy fajtársam, bennem nincs emiatt gát, vagy tiltás, hogy akkor nem ehető. Talán szándékosan teremtettel ezek nélkül, hogy legyen, aki a démonokra is lesben áll, hogy vadászik a pokolban saját fajtájából. Illatod kúszik az orromba, mert a szél árulkodva hordja elém, hogy te finom vagy, valami kívánatos, s mintha oly régóta ácsingóznak ennek az illatnak az ízére, hogy magamhoz vegyem, hogy érezzem, hogy elteljek vele, hát indulok feléd, mert csalogatsz  te szép idegen. S bár szólnék a szavak nem találják helyüket a nyelvemen a nyíló ajkak között, a vérrel kevert nyál mellett, most nincs helyük. Ajkaimon nyalok, ahogy megbabonázva indulok feléd immár valóban téged szemelve ki célnak, prédának. Vár, nem mozdul, meg sem rezzen, nem úgy viselkedik mint egy áldozat, de mar a levegőben nem is érdekel, hiszen ráérkezve súlyom leteríti majd  s ha alattam lesz...Mozdul, szememben villan a fenyegetés, tán küzd, tán kitér, hát már a következő csapásra gondolok, ha elvétem, azonnal válaszoljak a reakcióira, de nem megy sehova. Lábai megfeszülnek súlyomtól, karjai rám fonódnak, a nekem harapnom kellene, a nyakát tépném fel, hogy ne legyen több értelmetlen kérdése, de eltérít, amire a vállába morgom csalódottságom. Megint Tawrich...idegen név egy idegen szájból, de a kérdés nekem szól nem másnak. Testének ölelése kellemes, de átkulcsolom derekát a lábaimmal, köré hajtogatva, bár lehet ez csapda. Csapda? Megrezzenek, szemem sarka az idegen arcot fürkészi a lágy vonásokkal. Hangja édesgető szelídítő, kínálkozó, s vállát ajánlja, melybe belefúrom arcomat. Innen közelről még kívánatosabb az illat, addig dörgölőm arcomat, míg  pőre bőréhez nem illeszthetem orromat a csontos vállán, míg nem érezhetem a nyelvem alatt, hogy rásóhajtsam, nyaljam a verse nyállal a választ, hogy igen, éhes vagyok. A fogaim karcolják a bőrt, valóban haraphatok, minden áldozatom menekül, vagy küzd, te miért nem? Feszegetem a fejemy próbálva lerázni magamról a kezed, hogy arcodba nézhessek, szemtől-szembe. Ártatlannak tűnsz, áldozatnak, de.... nem vagy az. A bensőm kordul érted, testednek remeg, mégis valami furcsa gondolat, az elmém mélyéről kószálni kezd  hogy felszínre törjön. Mi az ára? Mert van ára, valami ára van, hiába kínálod magad édesen, suttogod elbájolóan, hogy egyek. Ki az a Tawrich?
- Bee...- javítanálak ki, hogy nem ez a nevem, ne szólíts így. S ismerős eme kép, a kijavítás deja vu érzetet kelt, mintha már megtettem volna számtalanszor. Vissza kanyarodom válladhoz, nyílnak ajkaim, a nyál hosszú csíkot húz az alsó és felső állkapocs között, vöröset mely rád fröccsenve bőröd éke lesz. Ez nem ismerős, s még mindig egy fura hang suttogja, hogy ne tegyem meg, hiába vágyom rá, de nem hallgatok rá, mert túl távoli, túl halk, hogy ne kezdjem rágcsálni a felkínalt húst, melybe aztán tétován melyednek a fogak, hogy szakítsak. Finom vagy...jobb hely kellene... sóhajom tán int, ahogy rángatni kezdelek, kapálódzni, hogy mégis elboruljunk, az se baj, ha te esel rám, csak lehetőségem legyen nagyobb darab húst kiszakítani belőled. A mint a tiltott gyümölcs, annyira ízletes vagy, de ha valami ily fenségesen pompás, különleges, miért tiltott? Miért vagy tiltott? Ki vagy te?


reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Aug. 19, 2020 7:28 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


Nem veszhetek el hosszasan a tested gyönyöreiben, mert eljön az idő, amikor magadhoz térsz, ébredezni kezdesz, nekem meg hátrálnom kell tőled, hiszen ez most nem az a hely és idő, amikor egymás ellen kellene fordulnunk. A tekintetem követi minden rezdülésed, bár már megszokhattad, ilyen közelről csak te létezel, ilyen közelről nem szabad másra figyelnem, mert nem tudom, mi lehet a fejedben. Nem bízom benned, részben pont emiatt, mégis, utadra engedlek és követlek miután elhalnak a sikolyok a nyomodban. Az ajtót romokban hagyod magad után, de ez a legkisebb kár amit ma okozni fogsz. A fadarabok hanyagul támasztódnak a romoknak, amint távozom, ennyi elég, többre idő sem lenne, hiszen nem tudhatom meddig maradsz, merre hív a gyomrod, tovább, valami jobb falat után, vagy maradni elpusztítani amit pillanatok alatt felhalmoztál. Az öreg test nehezen bírná tovább a közeledben, más élőt pedig nem hagytál a környéken, s talán azok sem lennének elég tartósak, így jutok a saját testemig. Amit talán nem teszel tönkre. Tele vagy kérdőjelekkel, ez az idegesítő tulajdonságod. Miért nem tudsz olvasható lenni, átlátható, hogy tudjam mire számíthatok? De nem tudom, hogy a szeszéjes gyomrod merre kordul, mikor válogatsz és mikor habzsolsz, miért űzöl ebbe a játékba ilyen hosszasan. A szórakozásod egyértelmű, mégis hagyom neked, a báboddá válok, szinte már raboddá, kockáztatom a testem és megyek mielőtt még a falut felfalhattad volna.
Könnyű a nyomodra akadni, a vér illata, a szenvedés, állatként irtottad őket, de királyként tornyosulsz felettük, hiszen eltapostad őket, megszerezted mindet, elloptad… tőlem. Bár még ők sem tudták, céljuk és helyük volt, amitől megfosztottad őket, engem. Az enyémek voltak, de tieddé váltak, bár annyira nem bánom, vegyed csak, vegyél minél többet, adok mindent, hogy kapjak. Mert kapni fogok, még ha hátrálnál is, akkor majd veszek. De nem hátrálsz, most én teszem óvatosan, amint összeér a tekintetünk és meglátom azt a vörös ködöt, ami azt mondja, hogy túl korán érkeztem. Még nem vagy önmagad, ami kellemetlen, hiszen nem terveztem harcot. Megállok mielőtt túl közel érnék, a lábam lassan csúszik hátra, nem menekülök gyorsan, hiszen félő, hogy attól csak fürgébben ugranál. A morgás így is elkerülhetetlen, pedig nem mertem alaposabban megfigyelni a hullatengert amit vacsorának szántál. A szél is ellenem fordul, feléd viszi az illatot, friss és élő, így jobban csábít? Jobban, hiszen hallom ahogyan belélegzed, szinte látom, ahogyan a tüdőd mélyére kavarog, s többet kér belőle a gyomrod. Hiszen mozdulsz rá, s bár a kérdésre is válaszolnál, nyílnak az ajkaid, ami kijön az nem az emberek nyelve, de még csak nem is a démonoké. Az ösztön hangja, ami még mindig uralja a tested, amire várni akartam, hogy csituljon, de úgy tűnik így is túl korán érkeztem. A menekülés nem segít, ragadozó elől nem futunk, hiszen az csak arra készteti őket, hogy beszálljanak a hajszába, űzzék a vadat, s talán veszélyesebbé és teszi őket a vadászat. A fellángolt tüzet pedig csitítani akartam nem pedig szítani. Bár karmaim nekem is vannak, a harc opció, talán könnyebben megúszhatnám, de a vér talán csak rontana az állapotán, mélyebbre űzné a tudatát az elszabadult indulatok mögé, szaggatna és tépne esztelenül.
Mozdul, lép, közeledik, de én várok. A léptei ugrássá nyúlnak már, amikor megrezdül az ajkaim széle, szinte láthatatlan mosolyt rajzolva a mindig fagyos vászonra, talán észre sem venné, máskor igen, de most talán nem. Mozdul a lábam végre, még mielőtt összeérnék, mozdulnak a karjaim is, csakhogy nem távolabb, közelebb. Felkészülök az érkeztére, bár hátralök, el nem dönt, megtartom magunkat, a karjaimba zuhan, csak annyit mozdulok, hogy az arcom védjem, s a nyakat, az ajkait a vállamhoz illesztve. – Éhes vagy, Tawrich? – A hangom szinte már túl barátságos, gyanúsnak kellene lennie, hiszen ha csak démon társaságban vagyok, ritkán fáradok azzal, hogy érzéseket színleljek. Most mégis így állunk, szinte ölelkezve tartom, kínálva a friss húst. Vedd el, Tawrich. Ha elveszed, én többet veszek majd. Az utolsó cseppek kerülnek a pohárba, mielőtt még kicsordulna, ahogyan a véred is fog, amint felszelem a bőröd.
Veszélyes magamat kínálni, félő, hogy rákap az ízre, ugyanakkor eddig is rákapott már. Eddig is a játéka voltam, akárcsak ő az enyém. Túl sok idő telt el, a türelmem fogytán, ez a lépés lehet az utolsó, hogy megkapjam amit akarok tőle. Ha nem is szépen, ha vissza is lépne a hosszúra nyújtott alkunkból, akkor majd erővel. Akkor már nem kell aggódnom a többi kényelmetlenségek miatt, mint a rangok közti különbség, hiszen ez már nem arról szólna, ez valami teljesen más harc lenne, ami egy be nem teljesített alkuról szólna. Ezért egyél, Tawrich, hogy ehessek végre én is. Az ujjaim feszült türelemmel markolnak belé, álmodozva figyelem a kis gödröket amiket az izmaiba formálok. Az izmokba, amiket feltárhatok… bár nem ez a legizgalmasabb része, most ez érhető el, egyelőre beérem ezzel is. Hiszen olyan rég várok már. A lobotómia pedig csak növelte az étvágyam. Talán most még azt sem tudod ki vagyok, talán még nem épültél fel eléggé. De én emlékszem helyetted is, mindent megjegyeztem, túl sok mindent. Démoni tekintetem figyel már, miközben a mosolyom láthatóvá válik, a máskor olvashatatlan maszk megtörik, barátságos színek bújnak a felszínre. Nem fenyeget semmi, Tawrich. Elbújik a farkas, a bárány néz vissza rád, csak a tekintete sötét, de nézd, milyen törékeny. Milyen friss. Milyen élő. Milyen ízletes… Vedd el amit szeretnél, hogy elvehessem amit szeretnék. -  ...egyél. -  A hangom összehasonlíthatatlan a korábbi üres visszhanggal, ez édesen simogatva hívja közelebb, miközben elé tárom a vállam, távolabb a létfontosságú pontoktól a nyakamon, hiszen nem ölhet meg egyből. Bár... megfigyelni távolabbról is tudom... egyelőre a túlélés is tervben van.
reveal your secrets

Beelzebub


Bønardalen - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Aug. 19, 2020 12:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next









Érzem figyelmed körém csavarodni, tekeredni, szinte bőrbe vájó eme kitüntetés, s fojtogató, mert veszélyes ez a megszálltságod irányomban, hiszen minden pillanattal közelebb kerülsz te a céljaidhoz, ami nekem nem éppen kedvező lehetőség. Bár néha eljátszom a gondolattal, nem feszítelek tovább, hagyom, hogy megkapd mit kívánsz, de vajon lenne értelme? Találnál-e valamit, ami tetsző? Végleg elcsitulna ez a z imádat, ez a furcsa bálványozás, mely apró szeletkéket metsz le, ízeimre, atomjaimra bont, hogy ne maradjanak előtted titkaim? A veszély ott bizsereg a bőrömön, s nézésestől félre ver a szív, ösztönök suttogják végezzek veled, hogy emésszelek el, de én megtagadom, mert a közeledben jól érzem magam, élőnek, elevennek. A hidegség, a merevség amit sugároz egész lényed az ellentétem. Jó a közeledbe térni Astwihad, jó kétségek között vergődni, hogy nem tudom mikor telik be nálad az amúgy is általam félig töltött pohár. Mennyi az, amit még eltudsz viselni törékenynek tetsző vállaidon, mikor csordul túl benned a kívánság, mely mintha csak nekem szólna. Pedig láttam már hogy ugyanolyan szenvedéllyel hajolsz mások fölé, láttam milyen mohó sóvárgással nyitod fel őket, figyeltem. Ám jelenlétedben fókuszpontja gyorsan tér vissza hozzám, mintha csak elfecsérelnéd mindenki mással az idődet. Te kísérleteznél rajtam, én pedig már régóta kísérletezem  vonzó kísértetkén vonom magamra minden figyelmed, hogy minden gondolatod, mozdulatod körülöttem forogjon, mintha én lennék az epicentruma mindennek benned. Nem ismerem az okaid, hogy mit remélsz, ha megkapod azt a lehetőséget, csak kiélvezem, hogy nyugalmad megborítom, hogy gondosan rendezett, elrendezett létezesedbe káoszt hintek.
De most nem ezért vagyok itt és te pontosan tudod, hogy nem miattad mászom az asztalra, hogy hagyom, hogy odaszíjaz. Szemem bár rád függeszkedik, gondolataim messzire nyúlnak. Mindig úgy gondoltam, hogy te leszel a vesztem, de most vetélytársad akad, mert a démon, kihez megtérek tan előbb okozza vesztem  hiszen most is miatta vagyok itt, miatta szaladtam a karjaidba, hogy kiirtsd belőlem, mint túl burjánzott gyomot, mely termékeny talajt talált magának. Biztos az íze tehet róla, a húsa, az a kívánatos, hogy más falat nem tűnik annyira jónak, ínyenc énem nem kivanja beérni kevesebbel, de többet nem talál, hiába kajtatja a mértéktelenség, hát feladtam, feladtam a keresgélést, hogy megszabadíts tőle, mert ő is megszabadulhatott az én ráboruló árnyékomtól, mely legalább annyira fenyegetően jár a nyomában, ahogy az övé az enyémben. Evődők veled, hogy lásd minden rendben van, de késeidnél is élesebb szemed tán már meglátta, hogy nincs minden rendben, hogy testem kiéhezve nyújtózik, feszegeti a bordáim, de nem kérdezel, s remélem elkésel a fel nem tett kérdésekkel, bár türelmed intő jelként kellene szolgáljon, hiszen te nem hagysz semmilyen tudást elveszni. Nem tennéd. Tudom, hogy nem, mégis hagyom, hogy a kalapácsod lesújtson, hogy elsötétüljön szemem elött minden, hogy fülembe a hangok tompan jussanak, mintha mélyre csúszna az értelem, s ott elpusztuljon egy kis időre. A tompa érzékek nem fogják fel érintést, csak a test rezzen össze a kutakodó ujjakra, a fél szemem csak üresen, rezzenéstelenül bámul a világra, mert semmit sem fog fel belőle. A múló percekkel erősödik a gyomor korgás, szervezetem vonaglik az élelmért, s a lassan visszaszivárgó elme a homályos alakot fürkészi, s nyúl a kéz, de ahogy mozdulok elrebben az alak, mintha sosem lett volna ott. Üvöltök, arcom karmolom, mert szenvedek, mert üres vagyok, mert éhes vagyok, annyira nagyon éhes... Enni...enni kell! Az ösztön mozdít le az asztalról, a test képtelen ily gyorsan követni, de minden pillanattal biztosabb a mozgásom, bár kissé elnagyolt minden mozdulat. Csak fülem hallja a kaparászó hangot, az apró körmöket, melyek mellettem szaladnának el, s oda sem nézve csapok le, majd harapok, de nem elég, túl apró és ízetlen a zsákmány. Az ajtót összetöröm, a gondolat elkésik, hogy ki is nyithattam volna, mert most inkább vagyok fenevad, egy állat, mint értelemmel bíró lény. Kilépve megrezzennek a levelek, a szél árulkodva hoz elém ezernyi illatot. Füst és tűz, sült hús aromás illata. S az illatok mint minden ragadozót magukkal ragadnak a falu irányába.
Gyorsan váltja fel a rémült sikolyokat a halál hörgés, majd az alig halható nyöszörgés mely már inkább tűnik csendnek, de én nem hallok mást, csak az izmok szakadását, a rágó fogak csattogását, a nyelésem. A halomból válogatok, ez még él, még friss, ez zsenge, puha, ez kövérkés, ez már inas, ez már halott, élettelen, de csak eszem, egyre több vér ragad rám, mintha vörös ördög volnék  kinek a neve Beelzebub. Nem csupán az alkonyat festi vörösre a tájat, hanem a kiontott véré is, s nehéz fémes illata idevonzza a dögevőket, a többi fajt, hogy a lakoma részesei lehessenek. Farkas vonyít, varjú károg  de egyik sem merészkedik közelembe, csak árgus szemmel lesik, mikor marad nekik egy kis maradék, de ha rajtam múlik nem marad, mert én vagyok a falánkság maga. Valaki szólít, léptei elhalnak, csaj szemem villan fel, hiszen még éppen nyelek. Hogy érzem magam? Összefut a szemöldököm, amig a fiúlány alakot figyelem. Bár nem úgy tűnik, mint aki ő is potya falatért jött, azért megmorgom az idegent, jobb ha tisztes távolban marad. Aztán illatát hozza felém a szél, mely arra késztet, hogy melyebbet szívjak a levegőből, mert finomnak ígérkezik, valahol agyam egy szeglete akarja ezt az illatot, meg akarja ízlelni. S nem firtatom okát, hiszen lényegtelennek tűnik, de elhagyom érte a hulla halmom, hogy felé induljak. Hogy vagyok? Egyre jobban, ám nyíló szamból csak kiesnek a betűk értelmetlenül, összekuszálódva. Úgysem lényeges, hiszen mindjárt a halmom éke lesz. Pár lépés után rugaszkodom el, vetem rá magam, hogy leterítsem ezt a szép, különleges prédát.



reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 17, 2020 5:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


Már távolinak tűnik a holnap, amikor mást vártam, már csak te vagy meg én a mában, nem számít más, más pótolható jelenleg. Megszerezted a figyelmem, csak te létezel a pillanatban, meg a növekvő késztetés amit mindeddig irányítás alatt tartottam. Ritkán engedek az ilyesminek, ritkán van rá szükség, ritkán látom úgy, hogy megéri várni. Te különös eset vagy. Távol kellene tartanom magam tőled, de már késő, már túl mélyen vagyok, már meg kell tennem, az egyetlen kérdés a mikor és hogyan. A válasz régen egyszerű volt, amikor távolabb vagy, amikor egyszerűbb tiszta fejjel gondolkodni, de ilyen közelségből a jelenléted mámorító. Táplálod a késztetést, az éles szemeid észreveszik, sőt vadásznak a jelekre. De te mit nyersz ebből a játékból, Tawrich? Beérnéd a hízelgő figyelemmel, vagy… tervezel valamit? Lennie kell még valaminek, amiért ennyire megtűrsz, amiért a fogaid még csak fenyegettek, de sosem érintettek. Különös teremtmény vagy. Kiszámítható, de mégis meglepsz, mégis tele vagy kérdőjelekkel… de már nem sokáig. Ezt mondja egy hang, mely csak suttogás volt az érkezésedkor, de már egyre tisztábban kivehető. Mennyi ideje vagy itt? Elveszek a tested sejtető vonaglásában, minden rezzenéseddel lassul az idő körülöttünk. A test amiben vagyok, nem tudja hová tenni a különös vágyakozást, azonosítani próbálja valamilyen ismerős érzéssel, akárcsak a démon nevénél is tette, de az emlékei halványok, nem ér el odáig, képtelen rá, így csak bosszant vele, hergel, mintha ideges lennék, pedig ennél többről van szó. Minden okom meglenne dühösnek lenni, csakhogy felesleges. A démoni alkuk ilyenek, mindenki nyerni akar, minél többet kihozni belőle, te is ilyen vagy, én is ilyen vagyok, talán ezért is kerülgetjük egymást még mindig. Csak kóstolgatunk, figyelünk, várjuk, hogy mikor lenne jó lecsapni, mikor kaphatjuk meg a legjobb falatokat. Megtehetném most is, ebben a pillanatban, amikor föléd hajolok a szeggel, de félek, hogy az nem lenne elég. Többet akarok ennél, hasonlóan, ahogyan a lobotómiával sem érném be, pedig kétség kívül van valami csodálatos abban, ahogyan kihuny az értelem fénye a tekintetekből, ilyet már számtalanszor láttam. Tőled többet remélek, többet akarok, ezért is egyenesedek fel az ütés után, megszabadulok az eszközöktől, mielőtt túlnőne rajtam a kísértés. Hallom a hívogató szavukat, de elfordulok, helyette a kezemmel esek a testednek. Semmiség ez, igazán semmi, talán csak ront az egészen, mégis hagyom magamnak ezt a gyengeséget, mégis elkalandozok azon, hogy mi lehetne, mi feszül a bőröd alatt, mi van az éhséged körül. Szinte még hallom a gyomrod panaszos morgását, az örök éhséged moraját. Hogyan lehetne elfelejteni? Pusztító erő vagy, egy a veszélyesek közül, most mégis magatehetetlenül fekszel előttem. Könnyű lenne megragadni a kést, elvégezni a metszést, gondoskodni arról, hogy ilyen állapotban maradj még egy ideig… A test beleremeg a gondolatba, hiszen magam előtt látom a belsőd minden vélt csodáját… mégis, eltávolodok, újra, hányadszorra is már? Folyton megkíméllek, folyton haladékot adok magunknak. Egyszerűbb lenne engedni az érzésnek, nem elnyomni, de félő, hogy a pillanat gyönyöre mégsem érné meg. Veszélyes vagy, Tawrich, én pedig nem fogadom el a vereséket, miután eldöntöttem valamit. Talán ezért is kapsz ennyi időt, talán ezért is hagyom, hogy emésszen a késztetés, szítsa azt az eltemetett tüzet amit kihaltnak hittem, vagy talán nem is létezőnek. Néha viszont előjön, néha előcsalod belőlem, olyat, amire azt hittem képtelen lennék. Nem tudom hová tenni, akárcsak téged sem. Ki kellene vágni, szabadulni tőle, de túl mélyen van, nem vág olyan nagyot a kés, még az én precizitásom is kevés hozzá. Erre csak egy gyógyír van, az pedig előttem fekszik. De az egyszerű orvosláshoz már késő. Ha szabadulni akarok tőle, a késztetéstől és a démon különös rabságától is, akkor tökéletes kell legyen. Különben csak tovább szít, s már így is veszélyes. Természetellenes visszatartani azt mire teremtettünk. Mind pusztítást hordozunk, csupán más formákban. Ilyen erőkkel pedig ritkán tanácsos játszadozni. Most mégis mindketten megtettük. A kezeim már az üres tekintetű szemednél járnak, felidézve, hogyan pillantottál rám amikor kiejtették ezek az emberi ajkak a démonod nevét. Féltékenységgel. Láttam a kérdő tekinteted, mégis vaknak tettettem magam, hiszen még a feltételezés is különös. Nem féltékenység ez, hiszen nem vagyunk szeretők, nem köt minket barátság sem, mind idegen fogalmak ezek. Egyedül a teremtésünk céljai hajtanak minket, azok pedig más ösztönök, mint amik az embereknek adattak. Érzem az emberem zavart félelmének jeleit, bár távol van, még nem halott teljesen. Torz vigyorra késztet, nem tudja felfogni mi történik körülötte, ki ez a különös idegen és miért bolygatja a közelsége a máskor természetellenes higgadtságba burkolt lelkét. Talán ezzel is kergettem az őrület szélére, bár voltak közös élvezeteink, amit átéltünk a beavatkozások során, csak elsőre tűnt hasonlatosnak, amikor még csak felületesen érezte. De minden közös műtét után többet látott, míg már nehezére esett elviselni. A teste beteg, s bár ez számomra előny volt, számára kín, ahogyan nem tudta felfogni mi történik, ahogyan párosítani próbált, de sikertelenül. Végül is a saját érzelmeibe fulladt bele, ahogyan azonosulni próbált velem. Törékeny test, törékeny lélek, aki mások kínzásába akart menekülni, hogy erősebbnek érezze magát, végül pedig pont ez okozta a vesztét. Jogos feltételezés, hogy hasonló csapdába sodorhatna-e engem is Tawrich… csakhogy én másképp török, mint az emberek. És miután törtem, velük ellentétben én képes vagyok újra összeállni.
Látom mozdulni, így mozdulok én is, távolabb tőle, szabadon tartva a kiutat számára. Ideje volt már, túl sokáig feküdt, a különös gondolatok erősödtek, ez a test pedig nehezen viseli már a kilengéseket. Nem arra van, hogy az ő közelségét elviselje. A tekintetem sötéten figyeli minden mozdulatát, de már nem olyan üres, ott ül benne a csodálat, hiszen megköveteli a pillanat aminek a részese lehetek. Elszabadult, tényleg el, gyenge még és kissé esetlen, de mégsem veszélytelen, vadászni akar, máris lecsap egy rágcsálóra, reccsen és roppan, gyorsan vége, kicsi a falat, több kellene… Szinte átérzem a szenvedő vágyakozását, minden remegése sugározza magából az éledésének erejét. Nem akadályozom meg, hagyom kitörni, pusztítást hagy maga után, de ez semmi ahhoz képes ami az emberekre szabadul majd. Követi a hívogató illatot, az élet ellenállhatatlan szagát. Van valami különös az emberekben, amiért vonzódunk hozzájuk, de mind más formában. A kíváncsiság mozdít, rohannék utána, csakhogy egy épeszű gondolat megállít. Ez nem a harc ideje, ráadásul most aligha válogat. Látni akarom, de saját szemekkel veszélyes, másképp figyelek hát, hiszen ez az én terepem, tudok mindenről ami a környéken történik, érezhetem, láthatom őket, már évek óta ezt teszem csendesen. Gyorsan hullanak, esélytelen a harc, nem is harc, csak mészárlás… elszabadult hát, valóban tombol, pusztít minden élőt ami útjába esik, de a többit sem hagyja menekülni. Beleborzongok a szenvedésbe, az egyetlen, ami utána marad a csend. Nem a remény hal meg utoljára, a remény már elmenekült, amikor az anya végignézi a gyereke halálát, a remény már sehol sincs, amikor az utolsó ember kúszna el, de utolérik őt is…
Szinte élvezet hallgatni, a pokolra emlékeztet, bár gyenge hasonmása is, egy pillanatra engedem magam elkalandozni az utolsó kiáltások közt. Ugyanakkor ez a jelem is, ideje indulni, talán evett már annyit, hogy megközelíthessem harc nélkül, vagy ha még nem is, felhalmozott annyi ételt, ami lefoglalhatja pár percre. A testet a kunyhóban hagyom, csak én megyek, de nem Tawrichhoz, előbb más irányba, a saját testem rejtekéhez. Az öreggel még terveim voltak, bár a falu már nem részese, még távolabb költözhetek, folytathatom máshol amit itt elkezdtem. Így amikor már meghallhatja a közelgő lépteim, azok nem sántítanak, nem csak vonszolják a gyenge csontokat, hanem fiatalosan erősek, könnyedén kerülik ki a felfordult falú romjait, hogy az ismerős alak közelébe érhessenek. Már távolabbról megszólítom, lassítok a lépteken, figyelve az állapotát. – Hogy érzed magad? – A kérdés teljesen tárgyilagos, a beavatkozás utáni állapotára kíváncsi, nem pedig a sajátos érzelemvilágára. Az éhsége valószínűleg még sértett, amiért elhanyagolta, de akad még annyi, hogy biztonságos legyen megközelíteni. Hacsak nem vágyna másra, de abban az esetben más körülmények közt folytatjuk majd a beszélgetésünket. Hiszen akad miről tárgyalnunk. Rég láttuk egymást, és sok különös dolog történt az elmúlt percekben is, amiknek a hatása kissé elmúlni látszott rajtam. Ez már a saját testem volt, ami jobban értette mi zajlik bennem, bár eléggé emberi ahhoz, hogy zavaró félreértelmezéseket tehessen néha. De jobban kezelhető, mint a korábbi, ezért is nézhettem rá ismét higgadtan. Azonban ez még mindig csak az volt, ami a bőr felett látszik... az igazi titok mindig alatta van.
reveal your secrets

Beelzebub


Bønardalen - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 17, 2020 8:58 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next







Pillantásod ragacsos hálójának csapdájába csalsz, firtatod az okokat, feszegeted, s valójában annyi megkísértés után már nem reménykedsz, hogy valóban maradok, hát el sem hiszed nekem, hogy most ez más. Bizonyára jobban értékelnéd, ha önként, a kedvedért másznék fel az asztalra, bizonyosan tudom, hogy van amit jobban kívánsz belőlem, hiszen ott feszül ez a vágyakozásod közöttünk, szinte fizikaivá válik, s én épp úgy várok, ahogyan te, csak arra, mikor feszegetem annyira idegszálaidat, hogy elpattanva megadd magadat saját élvezetednek. Hogy, ha nem adom magam, akkor elvegyél belőlem. Hiszen most is nyugalom járja át tested, de ez csak látszólagos, múlékony, annyira illékony, mint a kép melyet elképzelhettél, amikor itt kacérkodom veled az asztalon. Milyen íze lehet megszállottságodnak, mely nekem hízeleg, de veszélyes mert atomjaimra szedne, hogy alaposan megvizsgálj, s ki tudja, tán elhullanék ebben a nagy imádatban, hiszen mindenki elhullik, aki kis ideig, de figyelmed célkeresztjébe kerül. Ahogy te kísérletezel velem, ha nem is belém mártva késed úgy én magam is ezt teszem veled, így lesz táncunk folyamatos végtelen. De mindig visszafogod magad, mindig gátat szabsz saját akaratodnak, ami bástya s nem engednek a falak, hogy végül cselekedj. Tán attól tartasz neheztelnék rád Astwihad? S te vajon mikor fogsz neheztelni rám a rengeteg evődésért, a kínzásért, a mézesmadzagokért, amiket orrod előtt húzok el akarva, vagy akaratlanul? Tudom, hogy mind megjegyezted, hogy felróttad koponyád falára, felvésted emlékeid közé, hogy a kellő pillanatban visszaadd nekem mind azt, amit neked adtam. Mert mi nem csak figyelemmel, érdeklődéssel ajándékozzuk meg a másikat, s én magam is áhítozom rád  az ízedre a nyelvem hegyén, de lesben álló késeid bár nem rettentenek el, de engem is várakozásra késztetnek. Ám most ellenszegülök saját ösztöneimnek, melyeknek később iszom meg a levét, mert már most fájdalmas belül, elviselhetetlen önmegtartóztatásom, a böjt, ami alig tart egy ideje, de mintha már hónapok óta nem ettem volna rendesen. Fogyó hold vagyok, a kiálló reszketeg bordák suttognak, a lesoványodott hasfal tekereg, s rángnak benne a lassan összeaszott izmok. Mert ennem kell, ennem kell mindig és mindenkor, ám az éhség hiába duruzsol most, parancsol, van valami amit fontosabb elintéznem. S ez csak egy valakit zavar nálad is jobban, aki én vagyok.
Nem rejted véka alá a fellobbanó kíváncsiságot, mely eddig mintha csak hamvába pislákolt volna, most viszont feléledt, lobog, s pusztítani kész. Féltékeny vagy? Szemeim kérdik, vajon az vagy-e, s vajon aggódnom kellene a másik démon miatt, aki ím nekem hála számodra érdekes lett, mint egy különös fajtajú bogár, akit üvegbe kívánsz zárni, hogy kitépkedhesd a lábait, hogy nagyitó lencsén keresztül perzselj lyukat, hogy összenyomd. De nálam ő sem érdekes, miattam az, s nem aggódom miatta.
Nézem halandó ajkaid remegését, fülemben cseng a sóhaj, ami elbeszéli, mennyire tetszem most itt az asztalin, mennyire ínyedre van, s méregetlek, hogy mertékekbe szabjam, hogy mennyi is az ennyire. Titkaidat kiszopogathatnám a csontjaidból, de legalább akkora árat kérnél értük, hogy felfedezz, míg én a látszólagos nyugalom mögött is meglátom az izgatottságod, míg én a csendben is meghallom lázas felfűtöttséged. Hosszú idő, amióta ismerlek, s te is ismersz, tudok és te is tudsz rólam dolgokat, hogy csak még inkább fokozzák a közös érdeklődésünk, de nem kereslek fel túl gyakran, mert ki tudja csábjaid, meddig állhatám, ki tudja meddig bírom harapás nélkül, s ki tudja mikor adnám meg, amit oly nagyon áhítasz, mert érdekelne mi suhanna át akkor maszkszerű, érzelemmentes arcodon. De mi van, ha nem lesz ott semmi, ha már nem lesz számodra bennem több talány? Keresnél mást, Astwihad? Olyat, aki kielégíti az elvárasaid, s a mértéktelen kíváncsiságod?
A halandód hangja színezi az általad kiejtett nevet, fűszerezi olyasmivel, mely benned egyáltalán nincs, vagy ha van is oly mélyen, hogy csákánnyal kellene kibányászni, mint az értékes drága követ, mégis összerezzent, mégis belesóhajtok, milyen szépen mondod így  hogy felszalad a gerincemen, feszíti egyenesre, belerezzennek a tarkómon az apró pihék, s a bőr fázósan pettyeződik. A halandó nem tudja mit jelent a te imádásod, tán látta már, tán megmutattad neki egy kis darabkáját, de nem velem. Ez most más, ez most több, veszélyt hirdet, de most nem zavar a veszély. Hát merészen vetem le a felsőt, a halandó testem messzemenőkig átlagos, mégis van akkora hatásom rád így is, mintha démoniban másznék rád, hiszen sebesen mozdulsz, sebesen, hogy mozdul veled a veszély is, melyet az ösztön megérez, hát kivillanó foggal acsarog rád, de hamar elhal, hiszen én jöttem ide, s teljesíted, amit kértem. Én akartam itt lenni az asztalon, én is hagyom, hogy lenyomj, kényelmetlen a fa, recseg ropog, míg a szíjakat próbálgatom, melyek szorosan marnak bőrömbe, s ha tovább ficánkolnék még belenyesnének a halandó bőrömbe, de nem tartanának vissza. Mégis kellenek, hát viselem őket, mint rám aggatott ékszereket.
Hideg váladtodra beletörődő a mosoly, lehunyom egy pillanatra a szemem, nem is fontos a válasz, nem kellene az legyen, mégis kissé kényszeredetté válik a játékos mosoly, s mikor újra rád nézek, tudhatod én készen állok. Megváratsz. Egy pillanatig, mely idegőrlően telik, alig múlik felettem, hogy szólnék emeld már azt a kalapácsot, üss le, sújts le, de csak türelmetlenebb szusszanásom panaszkodik neked a tempó miatt. Végtére is megérdemled, hogy kiélvezhesd, hogy szenvedtess. Aztán végül lecsapsz, mert te sem tudsz már várni, már megteszi bármi, még ez a csekélyke koncként eléd vetett ajánlkozás is.
A kín végig cikázik, túl gyorsan, hogy valójában érezni lehessen, mert a rengeteg ideg elszakad funkciójától megfosztott lett, s egyik szemem hiába mered rád, az értelem már nincs ott, csak a homály, melynek sötétségeiben elveszek. A nyálam csorog a szám szélén folyik végig az arcomon, a vörös vér sötét fátyla mögött látom meg a homályos alakot, aki számomra oly idegen. Rebben a szemhéj, de még nem pislog, csak reszketegen didereg, ahogy a szem fordul, hogy találjon magának fókuszpontot. Tenyerem az asztalon pihen, testem megrándul feszül, mert valami megérint, de az én elmém lassan kezdi kitölteni a kényszerűség. A felém hajoló alak hangjára megrezzenek. Tawrich. Milyen szépen hangzik ajkai közül. Ki lehet vajon? Én lennék? Nem a hang húz fel, mozdítja a testet, vagy a kósza gondolat, mely hirtelen jelentéktelenné válik, mert sötét felleg lepi el at értelmet megint, vörösbe csomagolja, s duruzsol. Késztetésére mozdulok le az asztalról, de lábaim azonnal kifordulnak alólam, mintha nem tudnék járni, hát lepillantok rájuk, kissé elégedetten. Ám újra hív, hallom, hallom kordulni, szinte űvölt, s üvöltök vele én is, tébolyutan szántva körmeimmel tulajdon arcom, ahogy az ajtóra pillantok. Hangom nem evilági, messzire elér, beleremeg a föld, mert a szörny felébredt, s éhes. Ujra mozdulok, remegő lábaim mint egy frissen világra vajúdott őzgidáé  reszketegen  de megtartják súlyom, hát lépek egyet. Ennem kell. Ennem kell. Patkány szalad át előttem, vesztére, mert vetem rá magam, átharapim a testét, s belsőségeit, csiontjait nyelem. Nem. Nem elég. Még kell. Mordulva nézem az ajtot, kaparászom, majd áttöröm testemmel neki csapódva a korhadt fának. Kint a levegőbe szimatolok, ízek és szagok suttogják merre, s a falu felé indulok, először csak lépegetve menetelve, de ahogy egyre inkább eluralja elmém az éhség, sietősebbre veszem szaladok a faluba, ahol nem ismerek kegyelmet, mert az ösztön  ami hajt kielégúthetetlen, s nem válogat. Felfal férfit, nőt, gyermeket. Mert az erdőből a faluba jött a szörny, de nem az amelyik elragad egyet-egyet, hanem aki felzabálja az egész falut, szőröstül-bőröstül. A hullákból felhalmozott zsákmányán trónol, némelyik még nyöszörög, van amelyik meg ráng, de a lény, a lény csak eszik, a zizegő legyek hangja tölti meg a fülét. A felsejlő emlék foszlány valahol távol elsuttogja a nevem, ami nem Tawrich, hanem Beelzebub. A nevem Beelzebub. Én vagyok a torkosság, a mértéktelenség bűnének démona, én vagyok, aki felzabálja az egész világot.


reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Aug. 14, 2020 3:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


A pillanat egyre valósabbá válik, mégis úgy figyellek, mintha csak egy álomkép állna előttem. Csapdát várok, jeleket, amik arra utalnak, hogy mégsem hihetek a szememnek, becsapnak az érzékeim, akárcsak te is. Hiszen ismerem a játékaidat, képes vagy úgy forgatni a helyzetet, hogy az számodra kedvezzen. De még te sem menekülhetsz örökké. Visszafogom magam a közeledben, de a finom táncunk már túl hosszú ideje tart. Ostobaság lett volna azonnal lerohanni téged, hiszen nem biztos, hogy egyetlen beavatkozás kielégít, sőt, én tudom, hogy nem lenne elég belőled annyi. A haragod kellemetlen tényező lenne az egyenletben, így maradt a várakozás, miközben lassan környékezlek meg. Az idő a kezünkben van, azzal hitegetem magam, hogy még számtalan megfejteni való rejtély van odakint. És ez igaz is, akadnak érdekes dolgok máshol is… de nem mindegyik ennyire évelődő, mint te vagy, Tawrich. Amióta tiszták a szándékaim előtted, talán még bosszantóbbá váltál, de még mindig megéri várni rád, és ez a szerencséd. Ez az ok, amiért még mindig visszafogom magam, elfojtom a természetes ösztöneimet, ahelyett, hogy a késemmel feléd közelítenék, csak a levegőben tartom. Kegyetlen kínzóm vagy, hiszen ha valaki, akkor te pontosan tudod, hogy milyen az éhség, bár más után sóvárgunk, a késztetés hasonló. Az elme erős, de előbb vagy utóbb megtörik, behódol annak amire kódolva van. Elterelem a figyelmem, más játékszerek után nézek, de rólad sosem feledkeztem meg igazán. Nem felejtek, megjegyzek mindent, minden apró szívességet, bármit, amit felírhatok a számládra. Az évek hosszú várakozása meg fog térülni, főleg a mai kis egyezségünk után.
Zavaró a gondolat, hogy más űzött hozzám, ilyen lázas állapotban, amikor még enni sem álltál meg a látogatásod előtt. Érdekel, hogy ki lehet az a démon, akinek ilyen hatalma lett feletted, sejtheted, hogy az ő nevét is megjegyzem magamnak, hogy a levéllel együtt megkapja majd a figyelmem egy darabkáját is. Bár, még ha érdekesnek is találnám, te nem szabadulnál tőlem, Tawrich. Mindig befejezem amit elkezdek…
Lebénít a látvány, ahogyan az asztalomra mászol, az emberi test ajkai magasztosan remegnek bele, mintha csak egy fohász végét sóhajtanák feléd. Az ujjaid játéka, leköti a figyelmem, éhező tekintettel mérem fel az áhított részeket… de ismét csak kínzol, hiszen most mást ígértél el. De a kábulat nem tart sokáig, hiszen cselekedni kell, mielőtt még időd lenne meggondolni magad. Nem, már nem hagynám, hogy kihátrálj innen. A mozdulatod végén kissé magamhoz térve nézek ismét a szemedbe, a nemtetszésem fenyegetően villan a tekintetemben, mielőtt újra eltűnne abban a különös higgadtságban ami többnyire körbeleng. De megtévesztő a csend, az ismeretlen meglepetéseket rejt, csak néha sejteti, hogy mennyire nehezül a légzés, hogy mennyire nehéz nem rádugrani és elvenni azt amit folyton csak ígérgetsz. Bosszantó egy démon vagy, Tawrich, de kétségtelenül gyönyörű teremtés. Ez a szerencséd, hogy az alkotásod annyira egyedi volt, bár pont ez az átok is, ami összeköt minket, ami miatt nem szabadulhatsz tőlem. De talán nem is akarsz? Hiszen már rég vége lehetne a játékunknak, de te makacsul ragaszkodsz a folytatáshoz. Feszegeted a híres türelmem határait, de vajon sejted azt, hogy mi történik amikor elmosódnak ezek? Tudod vajon, hogy mi van az én bőröm alatt, honnan ered az az elviselhetetlen kaparás amit felébreszt a közelséged? Nem csak te tartogatsz titkokat…
Tépegető a játék amit játszunk, kívülről szinte már egészen belsőségesnek tűnő… és az is, belsőséges, de nem kedves és meleg, hanem hideg, mélyről jövő és veszélyes. Hiszen ez érdekel mindkettőnket, a belsőségek, bár más célra. Ezért is hangzik el a valóság olyan szárazon a hangomból, emlékeztetőül, hogy bár édesnek tűnhet a játék, semmi ilyen nincs mögötte, üzlet ez, mint a többi… nem igaz?
Kiejtem a nevet, kissé talán túl áttetszően, erről is az ostoba ember tehet, akit szórakozottá tesz a vágyakozásom, összekeveri a halandó érzéseivel, az ismeretlenhez ismertet próbál párosítani, felfogni a felfoghatatlant… de téved. Tawrich, a válaszod nem elégít ki, erről beszél a felemelkedő szemöldököm is, bár szavakkal nem nyaggatlak tovább, az apró mozdulat sejteti, hogy itt még nem lesz vége. De okosan tereled a figyelmem, bár talán mégis ostobaság így kínálni amire a legjobban vágyom tőled, pont azelőtt, hogy a kezeim köré kerülsz. Hiszen… még tovább mozdulna a kezem, hosszabb időre téve magatehetetlenné, tovább, mélyebbre vágva, beléd lesve egy kicsit. Talán rájönnék, hogy a rajongásom hiábavaló, hogy nem érdemes űznöm téged… de ezzel csak magamat hitegetném. Az elszórt ígéreteid fejben tartottam, már nem érném be a semmivel, addig kutatnék benned, amíg valóban nem találnék valami említésre méltót. Már nem úszod meg könnyen, azon a ponton már rég túlvagyunk, hogy egyszerűen elengedjelek. Most belemegyek a játékodba, szemügyre veszem az emberi tested, ami bár gyenge hamisítványa annak a gyönyörnek ami valójában vagy, mégis, ez is a részed, emögött is ott tombol az a betörhetetlen éhség, az a fékezhetetlen démoni vágyakozás ami hasonlatossá tesz minket. Csak én ügyesebben takarom, rólam talán kevesebben gondolnák, hogy mi van az ártatlan felszín alatt.
Az évelődésed célt ér, egy pillanatra ismét elvesztem a fejem, gyorsabban mozdulok, mint kellene, fenyegetlek vele, de visszafogod magad… hiszen szívességért jöttél, amit örömmel teljesítek. Számodra bármit, Tawrich. Hiszen a számlád a legkedvesebbek közé tartozik. Az arcom ismét elárul, miközben lekorlátozlak, beleszorítalak a közelgő végzetes pillanatba, a tekintem máshol szed darabjaira.
A kérdésed megzavarja az ábrándjaimat, a benne levő pimaszság pedig kéretlen, ezért is olyan kedvtelen a válasz amit kapsz rá. A sötét tekintetem téged figyel, mennyire tetszett a felelet? Jobban szeretnéd, ha az első és egyetlen lennél? A mohóságodnak biztosan jólesne, de ez nem az a pillanat amikor kielégítem a vágyaidat. Arra a mögöttes kérdésre, hogy mennyire vagy egyedi számomra, nem adnék őszinte választ. Ezt a játékot ketten játsszuk, bár elárul az izgalmam, hiszen kevés dolog lelkesít ezen a világon… de sosem lehetsz teljesen biztos abban, hogy te vagy az egyetlen akire képes vagyok hideg megvetésen kívül máshogyan is pillantani. Megfejtetlen rejtélyek mindenhol akadnak, bár tény, hogy egyesek sokkal értékesebbek. És te is ilyen vagy.
Nem sújtok le azonnal, bár a helyzet már megfelelő, mégis, most az én sorom, hogy késleltessek. A nemtetszésed elégedetté tesz, bár semmiségnek tűnik ahhoz képest amit velem tettél és tenni fogsz még, hiszen te tudod, hogy csak pillanatok kérdése és meg fogod kapni amire vágysz, hiszen ez egy töredéke annak amit én is szeretnék, hiszen egy ilyen kérésre nem mondhatok nemet. Megérdemelnéd, hogy tovább nyújtsam a szenvedésed, hogy hagyjam, sóvárogj csak értem és a munkámért, megvárni, amíg könyörögsz, hogy tegyem meg, csak ne kínozzon tovább az a név és minden más ami vele jár… és meg is tettem volna, ha korábban érkezel. De most már nem hagytam időt a játékra, az első figyelmeztetés volt, a második pedig már egy precíz ütés, ami a koponyádig hatolt. Az emberi test elégedetten mosolygott a kínjaid játékán, míg csendben figyelem, ahogyan távolodsz tőlem, hogy egy pillanatra megtaláld a békét amire annyira vágytál. De ezt az állapotot nem a mi fajtáknak tervezték, csak idő kérdése, hogy visszatérj. Talán először össze leszel zavarodva, úgy hinnéd, hogy sikerült… de erősebb vagy ennél. Ránk nem úgy hatnak az ilyen jellegű beavatkozások, mint az emberekre, de képtelen voltam közölni veled, képtelen voltam elengedni az esélyt, hogy egy ennyivel közelebb kerüljek a megfejthetetlen belsődhöz. A szeg és a kalapács megpihen az ágy mellett, már elvégezték a feladatukat. Kevés volt. Túl gyors volt. Hibáznom kellett volna, hogy üthessek még egyet, talán ezért is volt olyan nehéz elengedni az eszközöket, de végül megtettem. Letettem őket, már üres kézzel kerültem körbe az szenvedő tested, ami már megnyugodni látszott. Maradt egy kis időm… az ujjaim ismét hozzád érnek, hiszen már távol vagy, aligha fogod fel mi történik. Mi történhetne… kitapogatom az izmaidat, a mellkasodtól le a gyomrodig, keresem a korábbi kínzó rángásokat, de most egészen csendes vagy. A késre pillantok, amit annyira vágyakozva tartottam feléd. Itt az alkalom, a pillanat, amikor beléd szelhetnék, abba a tökéletes gyomrodba amihez kevés fogható. Még ha ebben a nyomorult emberi formádban is vagy most. Megrándul a kezem a célnál, a körmeim a bőrödet súrolják, de ezek az emberi ujjak nem elegek ahhoz, hogy felfeszítselek. Hiányzik a testem… a sajátom, az igazi, ami arra született, hogy szétszedje az ilyen csodákat, mint te. Fájdalmas elengedni, mégis megteszem, vöröslő csíkot hagyva az ujjaim nyomán. Nem a véred színe, csak a bőröd búcsúja, talán még azelőtt elmúlik majd, hogy magadhoz térnél abból az őrült éhségből amire ébredni fogsz. Hiszen kiéheztetted magad. Leoldom a szíjakat amiket épen hagytál, a széttépett darabokat is eltávolítom, hiszen magadhoz fogsz térni nemsokára. Túl sokáig tartott a pillanat amíg az ujjam gyönyörködtek benned. Túl könnyen megúsztad, de csak azért, mert már közeleg a pillanat. Ha nem ekkora kéréssel fordultál volna hozzám, már a saját ízed is magába szívta volna az asztalom, de egyelőre megelégedett a szenvedéseddel. Milyen szépen tekeregtél… és milyen könnyen feltépted a szíjakat. Megjegyzem majd, hogy neked több fog kelleni ennél, bár ezek nem is egy hozzád hasonlónak voltak tervezve. Hiszen ez csak egyetlen ütés volt, egy felmetszés ennél rosszabb tud lenni. Főleg mivel egy kevés is lenne. Persze, nem lenne muszáj magadnál lenned… de ez a mi pillanatunk lenne, egy pillanat, ami túl nagy ahhoz, hogy megfosszalak tőle. Bár előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lenne a búcsú, szeretném, ha legalább az elején velem lennél. Vajon akkor is úgy kacérkodnál, vagy a bátorságod elhallgatna egy kicsit?
A gondolataimba merülve hajolok föléd, bár nem túl közel, hiszen amikor magadhoz fogsz térni veszélyes lesz. De a félelem ritkán ér el, okozni szoktam, nem pedig átélni. Lemaradtam a pillanatról amikor megalkottak, de hallottam, annyiszor, hogy közel olyan, mintha én is ott lettem volna. A pusztítás… egy szörnyeteg szabadult aznap a világra, egy szörny aki ma, bármelyik pillanatban újjáéledhet egy kicsit. A kiéhezett gyomor szavánál aligha ismersz erősebbet… ezúttal pedig én is a közelben lehetek, amikor szabadjára engeded az éhséged. Bár az elsőnek talán csak a töredéke ez, talán ez a legközelebbi amihez juthatok, egyelőre. Tawrich… talán sosem fogok rádunni. Veszélyes vagy számomra… annyi mindent tehetnék veled, annyi ötlet, de kevés lehetőség… talán egyetlen éjszaka mégiscsak kevés lenne veled. Attól tartok, nem érném be annyival, csak többet akarnék belőled. A válaszok csak újabb kérdéseknek adnának utat, de… meddig folytathatjuk ezt a játékot? Az ujjaim végigtáncolnak az okozott seb körül, ismerkednek a maradványaival, felemelik a szemhéjad, hogy megfigyelhessem az üres tekinteted. Gyakrabban is nézhetnél rám ilyen szépen. De el kell engednem téged.
A sajátos révületből, amibe rántottál, te is húzol ki, ahogyan ébredezni kezdesz, esetlenül még, mint egy gyerek, de korántsem annyira ártatlanul, hiszen a magunkfajtának különös fogalom ez. – Tawrich. - Mintha a hangom képes lenne magam mellé rántani, de nem, nem azért ejtem a neved, csak azt figyelem vele, hogy mennyire vagy már magadnál. A kísérlet része ez is, amibe talán nem is gondoltad, hogy kerülsz. Figyelek és feljegyzek mindent, fejben vagy papírom, de ami előttem történik annak nyoma marad, hiszen egyszer használható lehet majd. Most különösen, ha rólad van szó. A kínzásoddal viszont kivételesen nem töltenék időd, előbb enned kell, előbb menned kell, mielőtt még ráébrednél, hogy itt is találnál kedvedre valót. Az éhségeddel nem most akarok megküzdeni, előbb látni akarom, milyen is lehet, ha elhanyagolod. Meg kell találnod az ajtót, onnan pedig követned kell az ösztöneidet… sajnos a falunak vesznie kell, de a haláluk nem lesz hiábavaló, értékes részei az ismerkedésünknek. Hiszen bár évek óta néven szólítjuk a másikat, még mindig, még mindig annyi a kérdőjel… A tekintem pedig ismét a gyomrodon, ami talán már újra képes a hangos könyörgésre, koncentrálnom kell és várnom, elengedni, hogy elkaphassalak. Várni… még… a tekintetem ismét sötéten figyel. Menj, Tawrich, most. Nem maradhatsz ilyen sokáig előttem fekve, nem érzed, hogy veszélyes ez is? Rád, rám, vagy mindkettőnkre, de veszélyes.
reveal your secrets

Beelzebub


Bønardalen - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Aug. 14, 2020 10:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next







Minden mozdulatom figyeled, tekinteted iránytűjének északi pólusa vagyok, vagy legalábbis mágnes mely elcsalja érdeklődésed minden mástól. Most is ott van minden a szemedben, ahogy az asztalt érintem, ahogy bele szimatolok, ahogy mocskos dolgokról suttog nekem az asztal, hiszen ez nem is asztal, hanem kín- és vérpad.  Lélektelen, sötét tükreid higanya befolyik a pólusaimon, megvizsgálsz, s az éhséged irántam hasonlatos az enyémhez, mely szinte hízelgő és tetszelgő,  de te sohasem felfalni akarsz, csupán felnyitni, keresni bennem és kutatni valamit, ami tán nincs is ott. S játszom veled, mindig is játszottam, mert mindig is érdekelt mikor pattan, szakad el benned valami, hogy ne érje be már az incselkedéssel, hogy a várakozás vágyakozását tettekre cseréld. Furán izgat a veszély, végig borzolja gerincem, s eltereled gondolataimat, ami most áldásos, mert rád figyelni kell Astwihad, különben még én magam is gyűjteményed üvegcsébe zárt éke leszek, vagy valami sokkal rosszabb.
Nem csoda hát, hogy a meglepetés valóban az, hiszen megjelenésem váratlan ím, hiába a szokásos evődésem veled, hiába az üvegek tartalmának felmérése, miközben te aggódsz, hogy mennyi mindent veszek el, adakozás nélkül. Most nem ez vezetett hozzád, s nem is, hogy pillantásod és késid kereszttüzének izgalmát élvezzem, hogy tetszelegjek nekem. Számtalanszor kifejtetted mit tennél velem, nem csupán pillantásoddal, mely súlyos kampókként imádnak, amíg le nem tépkedik azt, ami szerinted felesleges, de szavakkal is tudtomra adtad. Izgató kéréseidnek pusztán egy hibája volt, még pedig, hogy nem szívesen lennék a kísérleti nyúlad, pedig én vagyok az egyetlen kinek jelenlétében hideg szemeidbe érdeklődés és oly mertékű vágyakozás kerül, ami elviselhetetlennek tetszik. Én vagyok aki a legjobban érdekel, pedig nem különbözől semmivel sem én nálam, s ez a fenyegető imádat és rajongás üdvös. Szinte meg kellene mosolyogni, hogy az érdektelen, elutasító testedbe , hogy csepegtetek érdeklődést egyetlen megfelelő szóval. Lobotómia. S ugyan nem hangzik még el, hogy nekem kell, de megsúgja a pillantásom, az édes lehetőség pedig új kérdéseket szül benned, melyek átsuhannak ugyan arcodon, de... Nem kell mindent értened Astwihad, nem kell mindenről tudnod, érd be azzal, amit kínálok, hogy megmártózhatsz puha agyszövetemben az egyik eszközöddel, s ha nem sikerül az eljárás, akkor még mindig ott leszel, hogy feltedd a kikívánkozni vágyó kérdéseket, melyek most nem a te szép szádból fognak elhangzani, de tőled. Vajon mit mondok, majd akkor? Kósza gondolat csupán, hiszen még előttem áll maga a művelet, a beavatkozás, mely egyáltalán nem ígér fájdalommentességet, s pontosan tudod, hogy okozni szeretem a gyötrelmet, nem elviselni, de van most egy másik kín, melytől szabadulnom kell. Szabadíts fel Astwihad! Talán te már pontosan tudod, mi lesz a végkimenetele, de nem zavar, hogy nem tájékoztatsz, a sikerről, vagy a bukásról, hiszen mennyit vártál már rám, nem igaz? S bár nem irhám fejted le módszeresen, vágod fel gyomrom, hogy megszemléld tartalmát, mely bár nem rég még evett mégis éhesen kínlódik, vonaglik, panaszkodik neked arról, hogy egy ideje mégsem ettem egyetlen falatot sem. Tekinteted perzsel, míg én levelet írok, figyeled minden rezdülésem, hogy érezzem érdeklődésed, mely beburkolja testem, lecsorog rajtam, mint a hideg veríték, mit halandó testem izzad miattad, kövér cseppekben, bár félelmet nem érzek, ahogy aggodalmat sem. Hiszen te vagy a legjobb, s mióta vágysz ujjaid, karmaid közé, biztosan mindent megteszel, hogy még egy tartozást ráírhass a számlámra, mert te vezeted ezeket, s én is tudom, hogy nem állok jól a hitellel, törleszteni kellene, kamatostul. a baj az, hogy tán nem mondanék nemet rajongó érintéseidnek, az izgalmad lélegzetvételeinek, de nem bízom benned, hogy véletlen ne vegyél el többet, mint amennyit kínálok, ám most, most vegyél el mindent, mi az agyamban van, amit a labirintusszerű emlékcsarnok őrizget, vedd el mind, ha kell, csak tűnjön el a lánc, az ő lánca, melyet nem akartam a nyakamba venni igazán, de ő odafűzte, s bár én nem akartam neki adni, mégis a láncok túlfelén az ő kezébe is beleették magukat. Athlan, a nevet nézem a levélen egy ideig, most nem érzem, hogy többet jelentene, mint más név a pokolban, de többet jelent, az elmém tudja ezt.
Tested feszül, de nem riadalom miatt, amiért fenyegetően tornyosulok feléd, pedig valójában mozdulataim sem ijesztgetnek, a várakozás feszít a magad keresztjére. Nemsokára Astwihad. Az asztalra mászom, látom, hogy egy pillanatra megbénulsz, hát megérintem az állam, végig kacérkodnak az ujjaim a nyakamon, a mellkasomon át a hasamig. De a tiéd most a koponyám. Elhangzik a kérésem, különösen szokatlan, de egyszerűen teljesíthetők, s látszik rajtad nem erre számítottál, mert én sokat veszek el mohóságomban, de ritkán és keveset adok, ám ez most más helyzet. Vérem és reszketésem, ami azért születik, mert gondolatban előre szaladok veled a pillanatig, míg átütöd a koponyám tetszésedre válik, hát lehet nem mosolyogni ezen. Szavaid nyilvánvalóvá teszik miért is segítesz, miért teljesítesz nekem minden szívességet, mert minden egyes megtett szívesség után strigulákat húzol, s ha mar nem lesz hely, ha már elég lesz belőlük nem hagysz majd kihátrálni fizetés nélkül. Legyen így, Astwihad! Izgatottságod kiütközik halandód testén, akit most használsz, s lehunyom a szemem, mert ha eljön az idő mikor fizetnem kell, megfizetnem neked talán meg fogom bánni, hogy felhalmoztam a tartozást  de az incselgést, sosem. Hiszen ki láthat téged más ennyire izgatottan,? Kinek a jelenléte az  aki miatt mélyül benned az epekedés? Egy vagyok, az egyetlen, akit mindennél jobban akarsz és kívánsz  tán ha megkapnád elveszteném ezt a jelentőséget, s bevallom nem akarom ezt  nem akarom, hogy megold az egyenletet melyben ismeretlen tényező vagyok, hogy felfedd minden titkomat, mert imádom a reakcióidat, ahogy a kínálkozó lehetőségtől megremegsz, s szenvedsz néha jelenlétemtől, mert a kíváncsiság kínoz, mint engem az éhség. Kezed elveszi a levelet mit feléd nyújtok, nem hezitálsz rajta semmit, mert ezzel is beéred most belőlem. Legalábbis egy ideig. Ha te is éhség volnál volnál oly torkos mint én, most is az vagy, csak nem az éhség az mely dróton rángat bábként.
Kifejezéstelené válik az arcom, ahogy kiejted a nevet, mert figyelsz, éhes figyelemmel, s van ott még valami a szemeidben, a hanghordozásodban. Féltékeny vagy? Szinte egészen bájos, de nem veszélytelen. – Igen, ő a címzett. – jegyzem meg, titkolódzva mit is jelent az a démon, az a név, mely asztalodra űzött. Levetem felső ruházatom, hogy figyelmed eltereljem, nem fontos a név, nem fontos mi miatt vagyok itt, hiszen itt vagyok, kell ennél több neked? Bizonyára kellene, de egyelőre ennyit kínálok. Hirtelen mozdulatodtól rezzen az ösztön, hogy fenyegetésnek vegyem, s lecsapjak rád, de az összeszoruló ujjak végül elernyednek, s kuncogva hagyom, hogy türelmetlen telhetetlenséggel lenyomj az asztalra. Aszíjakkal babrálsz, s látszólag jó kedvem nem múlik, ahogy felteszem félreérthető kérdésem melyre tömör, de velős a válasz. Érdeklődés villan a szememben, vajon érdekelt annyira mint én, vajon őt is ily hevesen szíjaztad le? Bár nem tarthatnának vissza sokáig a szíjjak, ha nem akarom, de nem találom feleslegesnek az előkészületeket. Jobb ha van, mielőtt a fájdalomtól kárt tennék benned, az elővigyázatosságod mindig is bámulatos képességed volt és lesz is, hiszen az akadályt állítasz nem csak azért, hogy bántsalak, hanem, hogy előbb lehess, aki lecsap, még ha csak pillanatnyi előny is, nálunk az is sokat számít, hogy te vágsz, vagy én harapok.
A fém sajgó fájdalmat hagy maga után, amire elhúzom a számat, de annyira izgatott vagy, hogy kár lenne szóvá tenni, ahogy felesleges is lenne, hiszen nem fogom magam meggondolni. Farkas szemet nézek a szeg hegyével, melyet a megfelelő pontra illesztesz, s én sóhajtok, hiszen szavaimat ismétled. Tekinteted firtat. Hát persze! Válaszol az enyém, de amúgy sem vársz, hiába fürkészel, nem tudsz már tovább várni. Mozdul a kezed, még látom, ahogy könnycsatornámhoz illesztett szeg fejére csap. Éles a fájdalom, mozdul a kezem, ahogy belém hasít a szeg, eléri a vágyott pontot, előszőr nyüszítek, majd tébolyultan nevetek zokogás közben, aztán kezem ernyedten hanyatlik vissza, hiába tépte el a béklyóit, tátott számból nyálam csordul, s egyik szemem a szeg miatt üresen mered rád, mig a másik befordul, hogy a belső sötétséget bámulja, s nincs ott semmi, csak a mélység, a rám ejtett lyuk, mely beszippant mindent a magába. Hosszúra nyúlnak a percek, lélegzem, de a semmi mezején kószálok egy ideig, aztán rebben a szemem, elmosódott, felém hajoló alakot figyel. Ki vagy te? Ki vagyok én? S az éhség az mely felmordul, szólít, hiszen ennem kell. Ennem kell, mennem kell. Hát mozdulok, de végtagjaim kocsonyás mozdulatai csak reszketegen csapkodnak értelmetlenül.


reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Aug. 11, 2020 7:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


A jelenléte kísért, kínálkozva mászik az asztal fölé, de csak játszadozik, csak kóstolót vesz abból ami már nincs is jelen, ami régen volt, de a szenvedés nyomai sosem tűnnek el teljesen. Elképzelem, ahogyan egy darabka belőled is közéjük vegyül...
- Az. – Egyetértően biccen a fejem. Meglepetés, ami felettébb különös, hiszen nem szoktál ajándékokat küldeni, pedig pontosan tudod, hogy mire vágyok, de még kóstolót sem engedsz. Minden részecskédet magadnak tartogatod. Türelmes vagyok, talán túlzottan is, de a türelmem nem megadó, csak várakozó. Lesben álló vad vagyok, aki csak az alkalomra vár, hogy kíméletlenül lecsapva elvegye ami kijár neki. Bár most csak egy esendő emberi álcában állsz előttem, kóstolónak ez is megtenné. Akármi, hogy enyhítse ezt a veszélyes érdeklődést, ami a közelségedben újjáéledt.
Lobotómia. Milyen édesen hangzó szó. A feltett kérdésre a remélt választ a néma tekinteted adja meg. Enyhítenie kellene a sóvárgásomat utánad, hiszen, ez bár nem is az igazi, mégis egy apró lépéssel közelebb kerülnék a feltárásodhoz. Mégis, megnyugvás helyett csak még több kérdést találok. Vajon mit akarhatsz elérni vele? Ki űzött ebbe a döntésbe? Mi lehetett ennyire fontos? De nem kérdezek, most nem, még nem, előbb legyen biztos az alkunk. Nem akarlak elüldözni, így igyekszem elnyomni a lelkesedést amit a válaszod kivált. Nem szoktam így reagálni, de évek várakozása gyűlt fel bennem. Ez mind a te hibád, Tawrich.
Hagyom, hogy megírd a különös leved, amíg csak a távolból csodállak, ahogyan mindig is tettem azt. De most valami mégis más, most többet ígértél, mint bármikor máskor. Bár hihetném a megszokott évelődésednek is a szavaidat, nem, ez nem az. Az újra és újra felcsendülő éhséged arról panaszol, hogy a szándékaid ezúttal komolyak, bár a játszadozásodról továbbra sem mondtál le, most elnézőbb vagyok. Hiszen most már nem csak üres szavakkal ígérgetsz. Most, most végre komolyan is gondolod. Közelebb lépsz, én pedig megfeszülök, amennyire a görbe test engedi, de nem a félelemtől. Nemsokára… A tekintetem kiéhezve követ az asztalra, a gondolataim újra elhangosodnak, tudod te is, hogy mi jár a fejemben, ott van a te mosolyodban is. Magadtól mászol fel rá, a látvány pedig lebénít egy pillanatra. Egyetlen momentum csak, majd elér a valóság és megmozdulok, érkezésed óta először, és közelebb lépek, elzárva előled a kiutat. A figyelmem már rég a tied, lankadatlan még mindig, iszom a szavaidat, éhesen várom mi az a két dolog amit kérni szeretnél. Egy pillanatra gyanú ébred bennem, hogy talán sokat akarnál, de a szavaid gyorsa szétoszlatják. A kívánságod különös, és igencsak egyszerű. Még mindig egy rejtély vagy, Tawrich. Pont ezzel tettél a függőddé. A kérésednek enyhítenie kellene a sóvárgásomat, de a különös helyzet megnyugvás helyett jobban felcsigáz. A levél szokatlan, de az utolsó szavai azok, amik igazán megérintenek. Kimondja. És milyen gyönyörűen hangzik a szájából, hogy számára kell a beavatkozás, még a kés is izgatottan rezdül a máskor biztos kezeim közt. De ne aggódj, amikor föléd hajolok, óvatosabb leszek majd. Nézd el nekem ezt a pillanatnyi kilengést, hiszen te éheztettél ilyen sokáig... és bár most feltálalod magad, még mindig keveset adsz. Igen keveset... de azért mondd még nekem. Mondj még ilyet, kérj még ilyet, mielőtt... mielőtt még megpróbálnám elvenni.
Nem tudom mit akar elérni vele, mi az amit elűzni akar… csak azt, hogy a próbálkozás kétségbeesett. És valószínűleg hasztalan is. Hacsak nem önön élvezetére szolgál – de ő nem erről hírhedt – akkor nem sok eredményt érhet el. De nem rontom el a pillanatot, a kegyetlen igazság pedig nyomtalanul elrejtőzik a helyzet izgalmai mögött. Egyelőre nem érdekel mire kell neki, csak az számít, hogy szüksége van rá és megkapja. Majd utólag kérdezek.
Talán csalódni fogsz bennem, amiért az én szakértelmem sem lesz képes elűzni azt ami elől menekülsz, viszont megkockáztatom a csalódottságodat, nézd el nekem, hiszen megvárattál. Ki kell használnom a helyzetet, főleg, ha ilyen szépen nyújtod felém. A kicsorduló véred figyelem, bár sok időt nem hagysz rá, letörli a nyelved mielőtt még hosszabban gyönyörködhetnék benne. Megtagadod tőlem és az asztaltól is. De már nem sokáig. Most még látszólagos nyugodtsággal ülsz ott, de nemsokára… nemsokára már az én kezeim közt leszel. A reszketésed nem kerüli el a figyelmem, a test ajkai megremegnek, tetszik a látvány, csakhogy nem elég. Már nem. A tekintetem újra összetalálkozik a tieddel. - Tudod, hogy mit akarok a legjobban tőled. – Hiszen a sajátos rajongásomat már többször is jeleztem feléd, megragadva minden alkalmat ami akár egy lélegzetvétellel is közelebb vezethet a képhez ami ismét élénken kísért. Bár még ez a kérésed sem elég nagy, hogy beválthassam rajtad a vágyaimat, tudhatod, érezheted, hogy ez egy újabb lépés ahhoz, hogy az álomból valóság válhasson. Tudnod kellett, hogy mi lesz az ára, hogy látszólag ingyen teszem, de valójában minden elhullajtott szívesség egy nagyobb alku része, amit egyszer majd behajtok rajtad. Hibátlan munkát végzek, de nem ingyen, megkérem az árát… és ez alól még te sem vagy kivétel. Főleg mivel ilyen kegyetlen kínzóm vagy most is, nincs okom szívességeket tenni neked. A mostani látszólag kis lépés, de mégis közelebb visz, mégis izgatottá teszi a testet amibe költöztem. Az emberek kényelmetlenek, nincs irányításuk az érzelmeik felett, aki megtanul olvasni belőlük azok egy nyitott könyvet láthatnak mindben. Bár próbálják elrejteni, idővel mindig felszínre kerülnek. Ez alól a mostani sem kivétel, elárul, ahogyan rászorít a nyújtott levére, mohón kap utána, megragadva az ajánlatot még mielőtt esély lenne meggondolni azt. Már nem hátrálhatsz ki ebből, Tawrich. A tekintetem az írásodra téved, megtöröm a csendet egy szóval, ami számomra semmit sem mond. De neked biztosan jelent valamit. - Athlan. - Ez áll rajta. A hangom furcsa, mintha kissé vádolna is. Szóval, ő az, aki miatt felkerestél? Biztosan nem találtál rám azonnal. Nagyon akartad, ami hízelgő, ugyanakkor nem értem tetted. Érte. Ő az ok, akiért ennyire szenvedsz. Érdekes. Bár jobb lett volna, ha miattam fekszel az asztalon, egyelőre beérem ezzel is. A bőröm alatti feszítő érzés azonban kellemetlenebbé vált...
A mozdulatodra ismét megfeszülök, elsőre fenyegetésnek hinném, arra gyanakszom, hogy mégis menekülnél… hiszen nem tűnik valósnak a helyzet, szinte túl jó, túl szép… de nem menekülésre vagy árulásra készülsz, hanem magadat készíted elő nekem. A tekintetem elsötétülve táncol végig a felmutatott testen, ezek már nem az ember szemei, a saját vágyakozásom az amit bennük láthatsz. Innen már nincs vissza. Az illendőnél gyorsabban termek a közvetlen közeledben, ha nem fekszel még teljesen, úgy hátranyomlak, a kezeim az ágy alá nyúlva veszik elő a szíjakat, szorosra húzva rajtad. Tudom, nem képesek visszatartani ha el akarnál szabadulni, még a rúnákkal és a mágiával sem amivel átitattam. De ha mégis menekülni próbálnál, eggyel több akadály, egy kis idő, hogy megakadályozzalak benne. De nem tennéd, igaz? Nem teheted velem. Nem fogom ezt is elnézni neked, most nem. Szorosra húzom a bőrdarabokat, talán erősebben a szükségesnél. A hasfalad tánca magára vonja a figyelmem, megérintem a rázkódó tested. Éhes vagy, éhezel. De ez most nem az evés ideje. A test ellenére a rugalmasságom meglepő, könnyedén mozdulok, pontosan tudom mi merre, így gyorsan a kezembe kerül a kalapács és a szeg. Én már rég készen állok, és te? A humorod még megvan, felismerem a kettős jelentést, mégsem hat rám úgy, ahogyan talán szeretnéd. – Igen.  -  A felelet rövid és egyszerű, viszont csak látszólag ad választ. Semmi jel nem utal arra, hogy valóban a lobotómiáról beszélnék, vagy valami egészen másról. A kezeim újra mozdulnak, de ezúttal már lassabban. A szeg éle veszélyes közelségbe kerül a szemedhez, de nem érintem hozzá még, helyette a kalapács fémét koccintom a fejéhez, de csak annyira, hogy a halk csengés kitöltse a pillanatot. Ez még nem a végzetes sújtás volt, bár annak is hihetted akár. – Lobotómiát, persze. - A tekintetemben nincs pimaszság, de a hangom szigora mégis különösen hat. Felkészültél? Aligha. De a következő ütés már igazi lesz. Egyetlen mozdulat, pontosan tudom merre és hogyan. A művelet tökéletes, még akkor is, ha tudom, hogy az eredmény nem lesz tartós. De megadom amit kérsz, kíméletlenül sújtok, mielőtt még a kétség eluralkodhatna rajtad a korábbi játékom miatt. Az enyém vagy. Bár nem pont úgy, ahogyan szerettem volna...
reveal your secrets

Beelzebub


Bønardalen - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Aug. 11, 2020 5:55 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next





Éles pillantásod magamon érzem, a hátamba fúródik, a csigolyák közé, a lengő bordák alá vág és szúr. Szemed módszeresen szétszed, mert mindig is vágytál így rám, hogy üvegcsébe zárj tán engem is. Jól szétnézek, míg ujjaim megérintik, cirógatják a tulajdonod. Rég megtanultam, érdekes figyelni téged munka közben, de nem mindig akad leeső falat erről az asztalról, amin tenyerem húzom végig. Nyirkos a vértől, na nem a frisstől, hanem, amit eddig beivott a kedvedért. Rá fekszem, hogy beleszimatoljak, megnyaljam, míg érzem figyelsz, hát kicsit elhúzódok, hiszen erre az asztalra is fel, és rá tudsz kívánni. Számtalan ajánlatot kaptam tőled, ígéreteket, olyat mely elhangzott szavakkal, s olyat is melyet némán fogadtál. Sosem gondoltam, hogy részben élnem kell vele, még húzni akartam a mézes madzagot előtted, hogy megnézzem meddig bírsz ellenállni. Az önuralmad úgy hírlik nagy, higgadt és nyugodt vagy, pontos és precíz. A szükség azonban úgy hozza, hogy kapsz egy kis szeletet belőlem, nem az egészet, de te ennek a lehetőségnek örvendeni fogsz, s kihasználod a kínálkozó alkalmat, még ha nem is ízeimre szedsz, hogy megnézzed, hogyan is működöm. Ízelítő, előétel.
- Meglepetés! – vigyorgom, de szó nélkül hagyom a szavaid, melyek az okokat firtatják, míg az árny türelmetlen mozdul. A szemedbe pillantok, semmit sem változott még mindig kemény és hideg, de van ott benne vágyakozás, ahogy a kezeidben tartott fém is felém áhítozik. Vehetném fenyegetésnek, hogy egy percre sem teszed le, s minduntalan felém mered a fenyegető éles villanású keménység, de ez tőled bók. Egész hízelgő ez, hiszen mióta is szeretnéd belém mártani a késed? Amióta az eszemet tudom, nem igaz?. Nem csoda, hogy annyit fürdőzöm ebben, hogy kedvem leljem  abban ahogy nézel, szinte kedvem támad körbe fordulni lassan, de a halandó testem egyáltalán nem oly lenyűgöző, hogy értelme legyen a mozdulatnak, hogy incselegjek, tetszelegjek neked. Ráadásul gondolataim csapongó szárnyú pillangó, mely ide-oda szállnak, kergetőznek. Hiszen van ami zavar, van ami bosszúságomra van, de nem tehetek ellene, hát megoldás kell, tőled te sarlatán, te kuruzslók gyöngye, emberek felnyitója. A korduló éhség hiába fordítja figyelmem újra és újra a finom falatokra, most jobban érdekel a kérdésre a válasz, mely lehetne puszta felszínes csevely és érdeklődés, de nem az. Te is tudod, szinte látom ahogy megválaszolja a szemed előbb a kérdést, kissé sértetten, de az igen az, ami egyszerre húzza össze izmaim, s megkönnyebbülten sóhajtok fel. Korgó gyomrom hangosan panaszkodik neked, hogy mióta nem evett, neked rimánkodik, mert most mintha én magam süket kennék saját ösztöneimre. A kérdésre rád pillantok, de nem válaszolom meg egyből, ám látszik mit remélsz, milyen válaszra vársz, mely elégedetté tenne. Szinte felkuncogok, de elhal a hang hamarabb, minthogy megszülethetne. Látsz itt most mást, Astwihad? Én látok, egy engem követő árnyat látok.  A papírjaid túrom, a kezeddel vésett lejegyzéseket, míg egy üreset, makulátlant nem találok, hogy sebesen írjak rá, karcoljak rá. Megszúrom ujjam, hogy a címzett után véremmel készítsek rá pecsétet, majd feléd fordulok. Két szívesség, melynek árát meg fogod velem fizetettni előbb, vagy utóbb és nem lesz éppen kellemes. Eléd lépek, de végül felülök az asztalodra  ajkaimon mosoly játszik, hiszen ide képzelsz mindig, de most nem kacérkodom veled Astwihad. Ez a te nagy napod, mert kiszíjazhatsz erre az asztalra, melyre rengeteg vérkönnyet hullattak már a kedvedért. – Az első, mely nem annyira élvezetes, hogy juttasd el ezt a levelet a címzettnek, amikor a pokolban jársz legközelebb. Egyáltalán nem sürgős. – nyalom meg vérző ujjamat, hiszen tán már nem is emlékszik, tán már értetlenül fogja szemlélni a rajta díszelgő nevem. Tulajdon ujjam rágcsálom, pattan a köröm, míg mély lélegzetet veszek, hiszen elkalandoztam tőled. – A másik pedig sokkal élvezetesebb számodra is, egy lobotómia, s ez a te szerencse napod, mert nekem kell...- fekszem el az asztalon, rád pillantva, mint aki csak rád vár most, kicsit reszketve, kicsit előre utálva az elszenvedett fájdalmakat. - Nos, meg tudunk egyezni? – nyújtom feléd a kezemet, benne a levél, én pedig itt vagyok. Itt akartál látni nem? Felülök, leveszem a felső testem takaró anyagot, a lábaid elé dobom, talán így jobban hasonlít a képzelgéseidhez. Meg fogom bánni a kacérkodást veled talán, talán egyszer. A hasfalam szüntelen vonaglik, mintha odabent tekergő kígyók emésztődnek, pedig csak az éhség csavarja beleim. - Csináltad már démonnal? – kérdezem rád pillantva kacéran. – A lobótómíat persze.


Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 24 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 22 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2