Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Bønardalen •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Bønardalen - Page 2 P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 17, 2020 5:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




When the wolves come out to play

better run, better run


Már távolinak tűnik a holnap, amikor mást vártam, már csak te vagy meg én a mában, nem számít más, más pótolható jelenleg. Megszerezted a figyelmem, csak te létezel a pillanatban, meg a növekvő késztetés amit mindeddig irányítás alatt tartottam. Ritkán engedek az ilyesminek, ritkán van rá szükség, ritkán látom úgy, hogy megéri várni. Te különös eset vagy. Távol kellene tartanom magam tőled, de már késő, már túl mélyen vagyok, már meg kell tennem, az egyetlen kérdés a mikor és hogyan. A válasz régen egyszerű volt, amikor távolabb vagy, amikor egyszerűbb tiszta fejjel gondolkodni, de ilyen közelségből a jelenléted mámorító. Táplálod a késztetést, az éles szemeid észreveszik, sőt vadásznak a jelekre. De te mit nyersz ebből a játékból, Tawrich? Beérnéd a hízelgő figyelemmel, vagy… tervezel valamit? Lennie kell még valaminek, amiért ennyire megtűrsz, amiért a fogaid még csak fenyegettek, de sosem érintettek. Különös teremtmény vagy. Kiszámítható, de mégis meglepsz, mégis tele vagy kérdőjelekkel… de már nem sokáig. Ezt mondja egy hang, mely csak suttogás volt az érkezésedkor, de már egyre tisztábban kivehető. Mennyi ideje vagy itt? Elveszek a tested sejtető vonaglásában, minden rezzenéseddel lassul az idő körülöttünk. A test amiben vagyok, nem tudja hová tenni a különös vágyakozást, azonosítani próbálja valamilyen ismerős érzéssel, akárcsak a démon nevénél is tette, de az emlékei halványok, nem ér el odáig, képtelen rá, így csak bosszant vele, hergel, mintha ideges lennék, pedig ennél többről van szó. Minden okom meglenne dühösnek lenni, csakhogy felesleges. A démoni alkuk ilyenek, mindenki nyerni akar, minél többet kihozni belőle, te is ilyen vagy, én is ilyen vagyok, talán ezért is kerülgetjük egymást még mindig. Csak kóstolgatunk, figyelünk, várjuk, hogy mikor lenne jó lecsapni, mikor kaphatjuk meg a legjobb falatokat. Megtehetném most is, ebben a pillanatban, amikor föléd hajolok a szeggel, de félek, hogy az nem lenne elég. Többet akarok ennél, hasonlóan, ahogyan a lobotómiával sem érném be, pedig kétség kívül van valami csodálatos abban, ahogyan kihuny az értelem fénye a tekintetekből, ilyet már számtalanszor láttam. Tőled többet remélek, többet akarok, ezért is egyenesedek fel az ütés után, megszabadulok az eszközöktől, mielőtt túlnőne rajtam a kísértés. Hallom a hívogató szavukat, de elfordulok, helyette a kezemmel esek a testednek. Semmiség ez, igazán semmi, talán csak ront az egészen, mégis hagyom magamnak ezt a gyengeséget, mégis elkalandozok azon, hogy mi lehetne, mi feszül a bőröd alatt, mi van az éhséged körül. Szinte még hallom a gyomrod panaszos morgását, az örök éhséged moraját. Hogyan lehetne elfelejteni? Pusztító erő vagy, egy a veszélyesek közül, most mégis magatehetetlenül fekszel előttem. Könnyű lenne megragadni a kést, elvégezni a metszést, gondoskodni arról, hogy ilyen állapotban maradj még egy ideig… A test beleremeg a gondolatba, hiszen magam előtt látom a belsőd minden vélt csodáját… mégis, eltávolodok, újra, hányadszorra is már? Folyton megkíméllek, folyton haladékot adok magunknak. Egyszerűbb lenne engedni az érzésnek, nem elnyomni, de félő, hogy a pillanat gyönyöre mégsem érné meg. Veszélyes vagy, Tawrich, én pedig nem fogadom el a vereséket, miután eldöntöttem valamit. Talán ezért is kapsz ennyi időt, talán ezért is hagyom, hogy emésszen a késztetés, szítsa azt az eltemetett tüzet amit kihaltnak hittem, vagy talán nem is létezőnek. Néha viszont előjön, néha előcsalod belőlem, olyat, amire azt hittem képtelen lennék. Nem tudom hová tenni, akárcsak téged sem. Ki kellene vágni, szabadulni tőle, de túl mélyen van, nem vág olyan nagyot a kés, még az én precizitásom is kevés hozzá. Erre csak egy gyógyír van, az pedig előttem fekszik. De az egyszerű orvosláshoz már késő. Ha szabadulni akarok tőle, a késztetéstől és a démon különös rabságától is, akkor tökéletes kell legyen. Különben csak tovább szít, s már így is veszélyes. Természetellenes visszatartani azt mire teremtettünk. Mind pusztítást hordozunk, csupán más formákban. Ilyen erőkkel pedig ritkán tanácsos játszadozni. Most mégis mindketten megtettük. A kezeim már az üres tekintetű szemednél járnak, felidézve, hogyan pillantottál rám amikor kiejtették ezek az emberi ajkak a démonod nevét. Féltékenységgel. Láttam a kérdő tekinteted, mégis vaknak tettettem magam, hiszen még a feltételezés is különös. Nem féltékenység ez, hiszen nem vagyunk szeretők, nem köt minket barátság sem, mind idegen fogalmak ezek. Egyedül a teremtésünk céljai hajtanak minket, azok pedig más ösztönök, mint amik az embereknek adattak. Érzem az emberem zavart félelmének jeleit, bár távol van, még nem halott teljesen. Torz vigyorra késztet, nem tudja felfogni mi történik körülötte, ki ez a különös idegen és miért bolygatja a közelsége a máskor természetellenes higgadtságba burkolt lelkét. Talán ezzel is kergettem az őrület szélére, bár voltak közös élvezeteink, amit átéltünk a beavatkozások során, csak elsőre tűnt hasonlatosnak, amikor még csak felületesen érezte. De minden közös műtét után többet látott, míg már nehezére esett elviselni. A teste beteg, s bár ez számomra előny volt, számára kín, ahogyan nem tudta felfogni mi történik, ahogyan párosítani próbált, de sikertelenül. Végül is a saját érzelmeibe fulladt bele, ahogyan azonosulni próbált velem. Törékeny test, törékeny lélek, aki mások kínzásába akart menekülni, hogy erősebbnek érezze magát, végül pedig pont ez okozta a vesztét. Jogos feltételezés, hogy hasonló csapdába sodorhatna-e engem is Tawrich… csakhogy én másképp török, mint az emberek. És miután törtem, velük ellentétben én képes vagyok újra összeállni.
Látom mozdulni, így mozdulok én is, távolabb tőle, szabadon tartva a kiutat számára. Ideje volt már, túl sokáig feküdt, a különös gondolatok erősödtek, ez a test pedig nehezen viseli már a kilengéseket. Nem arra van, hogy az ő közelségét elviselje. A tekintetem sötéten figyeli minden mozdulatát, de már nem olyan üres, ott ül benne a csodálat, hiszen megköveteli a pillanat aminek a részese lehetek. Elszabadult, tényleg el, gyenge még és kissé esetlen, de mégsem veszélytelen, vadászni akar, máris lecsap egy rágcsálóra, reccsen és roppan, gyorsan vége, kicsi a falat, több kellene… Szinte átérzem a szenvedő vágyakozását, minden remegése sugározza magából az éledésének erejét. Nem akadályozom meg, hagyom kitörni, pusztítást hagy maga után, de ez semmi ahhoz képes ami az emberekre szabadul majd. Követi a hívogató illatot, az élet ellenállhatatlan szagát. Van valami különös az emberekben, amiért vonzódunk hozzájuk, de mind más formában. A kíváncsiság mozdít, rohannék utána, csakhogy egy épeszű gondolat megállít. Ez nem a harc ideje, ráadásul most aligha válogat. Látni akarom, de saját szemekkel veszélyes, másképp figyelek hát, hiszen ez az én terepem, tudok mindenről ami a környéken történik, érezhetem, láthatom őket, már évek óta ezt teszem csendesen. Gyorsan hullanak, esélytelen a harc, nem is harc, csak mészárlás… elszabadult hát, valóban tombol, pusztít minden élőt ami útjába esik, de a többit sem hagyja menekülni. Beleborzongok a szenvedésbe, az egyetlen, ami utána marad a csend. Nem a remény hal meg utoljára, a remény már elmenekült, amikor az anya végignézi a gyereke halálát, a remény már sehol sincs, amikor az utolsó ember kúszna el, de utolérik őt is…
Szinte élvezet hallgatni, a pokolra emlékeztet, bár gyenge hasonmása is, egy pillanatra engedem magam elkalandozni az utolsó kiáltások közt. Ugyanakkor ez a jelem is, ideje indulni, talán evett már annyit, hogy megközelíthessem harc nélkül, vagy ha még nem is, felhalmozott annyi ételt, ami lefoglalhatja pár percre. A testet a kunyhóban hagyom, csak én megyek, de nem Tawrichhoz, előbb más irányba, a saját testem rejtekéhez. Az öreggel még terveim voltak, bár a falu már nem részese, még távolabb költözhetek, folytathatom máshol amit itt elkezdtem. Így amikor már meghallhatja a közelgő lépteim, azok nem sántítanak, nem csak vonszolják a gyenge csontokat, hanem fiatalosan erősek, könnyedén kerülik ki a felfordult falú romjait, hogy az ismerős alak közelébe érhessenek. Már távolabbról megszólítom, lassítok a lépteken, figyelve az állapotát. – Hogy érzed magad? – A kérdés teljesen tárgyilagos, a beavatkozás utáni állapotára kíváncsi, nem pedig a sajátos érzelemvilágára. Az éhsége valószínűleg még sértett, amiért elhanyagolta, de akad még annyi, hogy biztonságos legyen megközelíteni. Hacsak nem vágyna másra, de abban az esetben más körülmények közt folytatjuk majd a beszélgetésünket. Hiszen akad miről tárgyalnunk. Rég láttuk egymást, és sok különös dolog történt az elmúlt percekben is, amiknek a hatása kissé elmúlni látszott rajtam. Ez már a saját testem volt, ami jobban értette mi zajlik bennem, bár eléggé emberi ahhoz, hogy zavaró félreértelmezéseket tehessen néha. De jobban kezelhető, mint a korábbi, ezért is nézhettem rá ismét higgadtan. Azonban ez még mindig csak az volt, ami a bőr felett látszik... az igazi titok mindig alatta van.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Bønardalen - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 17, 2020 8:58 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2







Pillantásod ragacsos hálójának csapdájába csalsz, firtatod az okokat, feszegeted, s valójában annyi megkísértés után már nem reménykedsz, hogy valóban maradok, hát el sem hiszed nekem, hogy most ez más. Bizonyára jobban értékelnéd, ha önként, a kedvedért másznék fel az asztalra, bizonyosan tudom, hogy van amit jobban kívánsz belőlem, hiszen ott feszül ez a vágyakozásod közöttünk, szinte fizikaivá válik, s én épp úgy várok, ahogyan te, csak arra, mikor feszegetem annyira idegszálaidat, hogy elpattanva megadd magadat saját élvezetednek. Hogy, ha nem adom magam, akkor elvegyél belőlem. Hiszen most is nyugalom járja át tested, de ez csak látszólagos, múlékony, annyira illékony, mint a kép melyet elképzelhettél, amikor itt kacérkodom veled az asztalon. Milyen íze lehet megszállottságodnak, mely nekem hízeleg, de veszélyes mert atomjaimra szedne, hogy alaposan megvizsgálj, s ki tudja, tán elhullanék ebben a nagy imádatban, hiszen mindenki elhullik, aki kis ideig, de figyelmed célkeresztjébe kerül. Ahogy te kísérletezel velem, ha nem is belém mártva késed úgy én magam is ezt teszem veled, így lesz táncunk folyamatos végtelen. De mindig visszafogod magad, mindig gátat szabsz saját akaratodnak, ami bástya s nem engednek a falak, hogy végül cselekedj. Tán attól tartasz neheztelnék rád Astwihad? S te vajon mikor fogsz neheztelni rám a rengeteg evődésért, a kínzásért, a mézesmadzagokért, amiket orrod előtt húzok el akarva, vagy akaratlanul? Tudom, hogy mind megjegyezted, hogy felróttad koponyád falára, felvésted emlékeid közé, hogy a kellő pillanatban visszaadd nekem mind azt, amit neked adtam. Mert mi nem csak figyelemmel, érdeklődéssel ajándékozzuk meg a másikat, s én magam is áhítozom rád  az ízedre a nyelvem hegyén, de lesben álló késeid bár nem rettentenek el, de engem is várakozásra késztetnek. Ám most ellenszegülök saját ösztöneimnek, melyeknek később iszom meg a levét, mert már most fájdalmas belül, elviselhetetlen önmegtartóztatásom, a böjt, ami alig tart egy ideje, de mintha már hónapok óta nem ettem volna rendesen. Fogyó hold vagyok, a kiálló reszketeg bordák suttognak, a lesoványodott hasfal tekereg, s rángnak benne a lassan összeaszott izmok. Mert ennem kell, ennem kell mindig és mindenkor, ám az éhség hiába duruzsol most, parancsol, van valami amit fontosabb elintéznem. S ez csak egy valakit zavar nálad is jobban, aki én vagyok.
Nem rejted véka alá a fellobbanó kíváncsiságot, mely eddig mintha csak hamvába pislákolt volna, most viszont feléledt, lobog, s pusztítani kész. Féltékeny vagy? Szemeim kérdik, vajon az vagy-e, s vajon aggódnom kellene a másik démon miatt, aki ím nekem hála számodra érdekes lett, mint egy különös fajtajú bogár, akit üvegbe kívánsz zárni, hogy kitépkedhesd a lábait, hogy nagyitó lencsén keresztül perzselj lyukat, hogy összenyomd. De nálam ő sem érdekes, miattam az, s nem aggódom miatta.
Nézem halandó ajkaid remegését, fülemben cseng a sóhaj, ami elbeszéli, mennyire tetszem most itt az asztalin, mennyire ínyedre van, s méregetlek, hogy mertékekbe szabjam, hogy mennyi is az ennyire. Titkaidat kiszopogathatnám a csontjaidból, de legalább akkora árat kérnél értük, hogy felfedezz, míg én a látszólagos nyugalom mögött is meglátom az izgatottságod, míg én a csendben is meghallom lázas felfűtöttséged. Hosszú idő, amióta ismerlek, s te is ismersz, tudok és te is tudsz rólam dolgokat, hogy csak még inkább fokozzák a közös érdeklődésünk, de nem kereslek fel túl gyakran, mert ki tudja csábjaid, meddig állhatám, ki tudja meddig bírom harapás nélkül, s ki tudja mikor adnám meg, amit oly nagyon áhítasz, mert érdekelne mi suhanna át akkor maszkszerű, érzelemmentes arcodon. De mi van, ha nem lesz ott semmi, ha már nem lesz számodra bennem több talány? Keresnél mást, Astwihad? Olyat, aki kielégíti az elvárasaid, s a mértéktelen kíváncsiságod?
A halandód hangja színezi az általad kiejtett nevet, fűszerezi olyasmivel, mely benned egyáltalán nincs, vagy ha van is oly mélyen, hogy csákánnyal kellene kibányászni, mint az értékes drága követ, mégis összerezzent, mégis belesóhajtok, milyen szépen mondod így  hogy felszalad a gerincemen, feszíti egyenesre, belerezzennek a tarkómon az apró pihék, s a bőr fázósan pettyeződik. A halandó nem tudja mit jelent a te imádásod, tán látta már, tán megmutattad neki egy kis darabkáját, de nem velem. Ez most más, ez most több, veszélyt hirdet, de most nem zavar a veszély. Hát merészen vetem le a felsőt, a halandó testem messzemenőkig átlagos, mégis van akkora hatásom rád így is, mintha démoniban másznék rád, hiszen sebesen mozdulsz, sebesen, hogy mozdul veled a veszély is, melyet az ösztön megérez, hát kivillanó foggal acsarog rád, de hamar elhal, hiszen én jöttem ide, s teljesíted, amit kértem. Én akartam itt lenni az asztalon, én is hagyom, hogy lenyomj, kényelmetlen a fa, recseg ropog, míg a szíjakat próbálgatom, melyek szorosan marnak bőrömbe, s ha tovább ficánkolnék még belenyesnének a halandó bőrömbe, de nem tartanának vissza. Mégis kellenek, hát viselem őket, mint rám aggatott ékszereket.
Hideg váladtodra beletörődő a mosoly, lehunyom egy pillanatra a szemem, nem is fontos a válasz, nem kellene az legyen, mégis kissé kényszeredetté válik a játékos mosoly, s mikor újra rád nézek, tudhatod én készen állok. Megváratsz. Egy pillanatig, mely idegőrlően telik, alig múlik felettem, hogy szólnék emeld már azt a kalapácsot, üss le, sújts le, de csak türelmetlenebb szusszanásom panaszkodik neked a tempó miatt. Végtére is megérdemled, hogy kiélvezhesd, hogy szenvedtess. Aztán végül lecsapsz, mert te sem tudsz már várni, már megteszi bármi, még ez a csekélyke koncként eléd vetett ajánlkozás is.
A kín végig cikázik, túl gyorsan, hogy valójában érezni lehessen, mert a rengeteg ideg elszakad funkciójától megfosztott lett, s egyik szemem hiába mered rád, az értelem már nincs ott, csak a homály, melynek sötétségeiben elveszek. A nyálam csorog a szám szélén folyik végig az arcomon, a vörös vér sötét fátyla mögött látom meg a homályos alakot, aki számomra oly idegen. Rebben a szemhéj, de még nem pislog, csak reszketegen didereg, ahogy a szem fordul, hogy találjon magának fókuszpontot. Tenyerem az asztalon pihen, testem megrándul feszül, mert valami megérint, de az én elmém lassan kezdi kitölteni a kényszerűség. A felém hajoló alak hangjára megrezzenek. Tawrich. Milyen szépen hangzik ajkai közül. Ki lehet vajon? Én lennék? Nem a hang húz fel, mozdítja a testet, vagy a kósza gondolat, mely hirtelen jelentéktelenné válik, mert sötét felleg lepi el at értelmet megint, vörösbe csomagolja, s duruzsol. Késztetésére mozdulok le az asztalról, de lábaim azonnal kifordulnak alólam, mintha nem tudnék járni, hát lepillantok rájuk, kissé elégedetten. Ám újra hív, hallom, hallom kordulni, szinte űvölt, s üvöltök vele én is, tébolyutan szántva körmeimmel tulajdon arcom, ahogy az ajtóra pillantok. Hangom nem evilági, messzire elér, beleremeg a föld, mert a szörny felébredt, s éhes. Ujra mozdulok, remegő lábaim mint egy frissen világra vajúdott őzgidáé  reszketegen  de megtartják súlyom, hát lépek egyet. Ennem kell. Ennem kell. Patkány szalad át előttem, vesztére, mert vetem rá magam, átharapim a testét, s belsőségeit, csiontjait nyelem. Nem. Nem elég. Még kell. Mordulva nézem az ajtot, kaparászom, majd áttöröm testemmel neki csapódva a korhadt fának. Kint a levegőbe szimatolok, ízek és szagok suttogják merre, s a falu felé indulok, először csak lépegetve menetelve, de ahogy egyre inkább eluralja elmém az éhség, sietősebbre veszem szaladok a faluba, ahol nem ismerek kegyelmet, mert az ösztön  ami hajt kielégúthetetlen, s nem válogat. Felfal férfit, nőt, gyermeket. Mert az erdőből a faluba jött a szörny, de nem az amelyik elragad egyet-egyet, hanem aki felzabálja az egész falut, szőröstül-bőröstül. A hullákból felhalmozott zsákmányán trónol, némelyik még nyöszörög, van amelyik meg ráng, de a lény, a lény csak eszik, a zizegő legyek hangja tölti meg a fülét. A felsejlő emlék foszlány valahol távol elsuttogja a nevem, ami nem Tawrich, hanem Beelzebub. A nevem Beelzebub. Én vagyok a torkosság, a mértéktelenség bűnének démona, én vagyok, aki felzabálja az egész világot.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Bønardalen - Page 2 P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Aug. 14, 2020 3:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




When the wolves come out to play

better run, better run


A pillanat egyre valósabbá válik, mégis úgy figyellek, mintha csak egy álomkép állna előttem. Csapdát várok, jeleket, amik arra utalnak, hogy mégsem hihetek a szememnek, becsapnak az érzékeim, akárcsak te is. Hiszen ismerem a játékaidat, képes vagy úgy forgatni a helyzetet, hogy az számodra kedvezzen. De még te sem menekülhetsz örökké. Visszafogom magam a közeledben, de a finom táncunk már túl hosszú ideje tart. Ostobaság lett volna azonnal lerohanni téged, hiszen nem biztos, hogy egyetlen beavatkozás kielégít, sőt, én tudom, hogy nem lenne elég belőled annyi. A haragod kellemetlen tényező lenne az egyenletben, így maradt a várakozás, miközben lassan környékezlek meg. Az idő a kezünkben van, azzal hitegetem magam, hogy még számtalan megfejteni való rejtély van odakint. És ez igaz is, akadnak érdekes dolgok máshol is… de nem mindegyik ennyire évelődő, mint te vagy, Tawrich. Amióta tiszták a szándékaim előtted, talán még bosszantóbbá váltál, de még mindig megéri várni rád, és ez a szerencséd. Ez az ok, amiért még mindig visszafogom magam, elfojtom a természetes ösztöneimet, ahelyett, hogy a késemmel feléd közelítenék, csak a levegőben tartom. Kegyetlen kínzóm vagy, hiszen ha valaki, akkor te pontosan tudod, hogy milyen az éhség, bár más után sóvárgunk, a késztetés hasonló. Az elme erős, de előbb vagy utóbb megtörik, behódol annak amire kódolva van. Elterelem a figyelmem, más játékszerek után nézek, de rólad sosem feledkeztem meg igazán. Nem felejtek, megjegyzek mindent, minden apró szívességet, bármit, amit felírhatok a számládra. Az évek hosszú várakozása meg fog térülni, főleg a mai kis egyezségünk után.
Zavaró a gondolat, hogy más űzött hozzám, ilyen lázas állapotban, amikor még enni sem álltál meg a látogatásod előtt. Érdekel, hogy ki lehet az a démon, akinek ilyen hatalma lett feletted, sejtheted, hogy az ő nevét is megjegyzem magamnak, hogy a levéllel együtt megkapja majd a figyelmem egy darabkáját is. Bár, még ha érdekesnek is találnám, te nem szabadulnál tőlem, Tawrich. Mindig befejezem amit elkezdek…
Lebénít a látvány, ahogyan az asztalomra mászol, az emberi test ajkai magasztosan remegnek bele, mintha csak egy fohász végét sóhajtanák feléd. Az ujjaid játéka, leköti a figyelmem, éhező tekintettel mérem fel az áhított részeket… de ismét csak kínzol, hiszen most mást ígértél el. De a kábulat nem tart sokáig, hiszen cselekedni kell, mielőtt még időd lenne meggondolni magad. Nem, már nem hagynám, hogy kihátrálj innen. A mozdulatod végén kissé magamhoz térve nézek ismét a szemedbe, a nemtetszésem fenyegetően villan a tekintetemben, mielőtt újra eltűnne abban a különös higgadtságban ami többnyire körbeleng. De megtévesztő a csend, az ismeretlen meglepetéseket rejt, csak néha sejteti, hogy mennyire nehezül a légzés, hogy mennyire nehéz nem rádugrani és elvenni azt amit folyton csak ígérgetsz. Bosszantó egy démon vagy, Tawrich, de kétségtelenül gyönyörű teremtés. Ez a szerencséd, hogy az alkotásod annyira egyedi volt, bár pont ez az átok is, ami összeköt minket, ami miatt nem szabadulhatsz tőlem. De talán nem is akarsz? Hiszen már rég vége lehetne a játékunknak, de te makacsul ragaszkodsz a folytatáshoz. Feszegeted a híres türelmem határait, de vajon sejted azt, hogy mi történik amikor elmosódnak ezek? Tudod vajon, hogy mi van az én bőröm alatt, honnan ered az az elviselhetetlen kaparás amit felébreszt a közelséged? Nem csak te tartogatsz titkokat…
Tépegető a játék amit játszunk, kívülről szinte már egészen belsőségesnek tűnő… és az is, belsőséges, de nem kedves és meleg, hanem hideg, mélyről jövő és veszélyes. Hiszen ez érdekel mindkettőnket, a belsőségek, bár más célra. Ezért is hangzik el a valóság olyan szárazon a hangomból, emlékeztetőül, hogy bár édesnek tűnhet a játék, semmi ilyen nincs mögötte, üzlet ez, mint a többi… nem igaz?
Kiejtem a nevet, kissé talán túl áttetszően, erről is az ostoba ember tehet, akit szórakozottá tesz a vágyakozásom, összekeveri a halandó érzéseivel, az ismeretlenhez ismertet próbál párosítani, felfogni a felfoghatatlant… de téved. Tawrich, a válaszod nem elégít ki, erről beszél a felemelkedő szemöldököm is, bár szavakkal nem nyaggatlak tovább, az apró mozdulat sejteti, hogy itt még nem lesz vége. De okosan tereled a figyelmem, bár talán mégis ostobaság így kínálni amire a legjobban vágyom tőled, pont azelőtt, hogy a kezeim köré kerülsz. Hiszen… még tovább mozdulna a kezem, hosszabb időre téve magatehetetlenné, tovább, mélyebbre vágva, beléd lesve egy kicsit. Talán rájönnék, hogy a rajongásom hiábavaló, hogy nem érdemes űznöm téged… de ezzel csak magamat hitegetném. Az elszórt ígéreteid fejben tartottam, már nem érném be a semmivel, addig kutatnék benned, amíg valóban nem találnék valami említésre méltót. Már nem úszod meg könnyen, azon a ponton már rég túlvagyunk, hogy egyszerűen elengedjelek. Most belemegyek a játékodba, szemügyre veszem az emberi tested, ami bár gyenge hamisítványa annak a gyönyörnek ami valójában vagy, mégis, ez is a részed, emögött is ott tombol az a betörhetetlen éhség, az a fékezhetetlen démoni vágyakozás ami hasonlatossá tesz minket. Csak én ügyesebben takarom, rólam talán kevesebben gondolnák, hogy mi van az ártatlan felszín alatt.
Az évelődésed célt ér, egy pillanatra ismét elvesztem a fejem, gyorsabban mozdulok, mint kellene, fenyegetlek vele, de visszafogod magad… hiszen szívességért jöttél, amit örömmel teljesítek. Számodra bármit, Tawrich. Hiszen a számlád a legkedvesebbek közé tartozik. Az arcom ismét elárul, miközben lekorlátozlak, beleszorítalak a közelgő végzetes pillanatba, a tekintem máshol szed darabjaira.
A kérdésed megzavarja az ábrándjaimat, a benne levő pimaszság pedig kéretlen, ezért is olyan kedvtelen a válasz amit kapsz rá. A sötét tekintetem téged figyel, mennyire tetszett a felelet? Jobban szeretnéd, ha az első és egyetlen lennél? A mohóságodnak biztosan jólesne, de ez nem az a pillanat amikor kielégítem a vágyaidat. Arra a mögöttes kérdésre, hogy mennyire vagy egyedi számomra, nem adnék őszinte választ. Ezt a játékot ketten játsszuk, bár elárul az izgalmam, hiszen kevés dolog lelkesít ezen a világon… de sosem lehetsz teljesen biztos abban, hogy te vagy az egyetlen akire képes vagyok hideg megvetésen kívül máshogyan is pillantani. Megfejtetlen rejtélyek mindenhol akadnak, bár tény, hogy egyesek sokkal értékesebbek. És te is ilyen vagy.
Nem sújtok le azonnal, bár a helyzet már megfelelő, mégis, most az én sorom, hogy késleltessek. A nemtetszésed elégedetté tesz, bár semmiségnek tűnik ahhoz képest amit velem tettél és tenni fogsz még, hiszen te tudod, hogy csak pillanatok kérdése és meg fogod kapni amire vágysz, hiszen ez egy töredéke annak amit én is szeretnék, hiszen egy ilyen kérésre nem mondhatok nemet. Megérdemelnéd, hogy tovább nyújtsam a szenvedésed, hogy hagyjam, sóvárogj csak értem és a munkámért, megvárni, amíg könyörögsz, hogy tegyem meg, csak ne kínozzon tovább az a név és minden más ami vele jár… és meg is tettem volna, ha korábban érkezel. De most már nem hagytam időt a játékra, az első figyelmeztetés volt, a második pedig már egy precíz ütés, ami a koponyádig hatolt. Az emberi test elégedetten mosolygott a kínjaid játékán, míg csendben figyelem, ahogyan távolodsz tőlem, hogy egy pillanatra megtaláld a békét amire annyira vágytál. De ezt az állapotot nem a mi fajtáknak tervezték, csak idő kérdése, hogy visszatérj. Talán először össze leszel zavarodva, úgy hinnéd, hogy sikerült… de erősebb vagy ennél. Ránk nem úgy hatnak az ilyen jellegű beavatkozások, mint az emberekre, de képtelen voltam közölni veled, képtelen voltam elengedni az esélyt, hogy egy ennyivel közelebb kerüljek a megfejthetetlen belsődhöz. A szeg és a kalapács megpihen az ágy mellett, már elvégezték a feladatukat. Kevés volt. Túl gyors volt. Hibáznom kellett volna, hogy üthessek még egyet, talán ezért is volt olyan nehéz elengedni az eszközöket, de végül megtettem. Letettem őket, már üres kézzel kerültem körbe az szenvedő tested, ami már megnyugodni látszott. Maradt egy kis időm… az ujjaim ismét hozzád érnek, hiszen már távol vagy, aligha fogod fel mi történik. Mi történhetne… kitapogatom az izmaidat, a mellkasodtól le a gyomrodig, keresem a korábbi kínzó rángásokat, de most egészen csendes vagy. A késre pillantok, amit annyira vágyakozva tartottam feléd. Itt az alkalom, a pillanat, amikor beléd szelhetnék, abba a tökéletes gyomrodba amihez kevés fogható. Még ha ebben a nyomorult emberi formádban is vagy most. Megrándul a kezem a célnál, a körmeim a bőrödet súrolják, de ezek az emberi ujjak nem elegek ahhoz, hogy felfeszítselek. Hiányzik a testem… a sajátom, az igazi, ami arra született, hogy szétszedje az ilyen csodákat, mint te. Fájdalmas elengedni, mégis megteszem, vöröslő csíkot hagyva az ujjaim nyomán. Nem a véred színe, csak a bőröd búcsúja, talán még azelőtt elmúlik majd, hogy magadhoz térnél abból az őrült éhségből amire ébredni fogsz. Hiszen kiéheztetted magad. Leoldom a szíjakat amiket épen hagytál, a széttépett darabokat is eltávolítom, hiszen magadhoz fogsz térni nemsokára. Túl sokáig tartott a pillanat amíg az ujjam gyönyörködtek benned. Túl könnyen megúsztad, de csak azért, mert már közeleg a pillanat. Ha nem ekkora kéréssel fordultál volna hozzám, már a saját ízed is magába szívta volna az asztalom, de egyelőre megelégedett a szenvedéseddel. Milyen szépen tekeregtél… és milyen könnyen feltépted a szíjakat. Megjegyzem majd, hogy neked több fog kelleni ennél, bár ezek nem is egy hozzád hasonlónak voltak tervezve. Hiszen ez csak egyetlen ütés volt, egy felmetszés ennél rosszabb tud lenni. Főleg mivel egy kevés is lenne. Persze, nem lenne muszáj magadnál lenned… de ez a mi pillanatunk lenne, egy pillanat, ami túl nagy ahhoz, hogy megfosszalak tőle. Bár előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lenne a búcsú, szeretném, ha legalább az elején velem lennél. Vajon akkor is úgy kacérkodnál, vagy a bátorságod elhallgatna egy kicsit?
A gondolataimba merülve hajolok föléd, bár nem túl közel, hiszen amikor magadhoz fogsz térni veszélyes lesz. De a félelem ritkán ér el, okozni szoktam, nem pedig átélni. Lemaradtam a pillanatról amikor megalkottak, de hallottam, annyiszor, hogy közel olyan, mintha én is ott lettem volna. A pusztítás… egy szörnyeteg szabadult aznap a világra, egy szörny aki ma, bármelyik pillanatban újjáéledhet egy kicsit. A kiéhezett gyomor szavánál aligha ismersz erősebbet… ezúttal pedig én is a közelben lehetek, amikor szabadjára engeded az éhséged. Bár az elsőnek talán csak a töredéke ez, talán ez a legközelebbi amihez juthatok, egyelőre. Tawrich… talán sosem fogok rádunni. Veszélyes vagy számomra… annyi mindent tehetnék veled, annyi ötlet, de kevés lehetőség… talán egyetlen éjszaka mégiscsak kevés lenne veled. Attól tartok, nem érném be annyival, csak többet akarnék belőled. A válaszok csak újabb kérdéseknek adnának utat, de… meddig folytathatjuk ezt a játékot? Az ujjaim végigtáncolnak az okozott seb körül, ismerkednek a maradványaival, felemelik a szemhéjad, hogy megfigyelhessem az üres tekinteted. Gyakrabban is nézhetnél rám ilyen szépen. De el kell engednem téged.
A sajátos révületből, amibe rántottál, te is húzol ki, ahogyan ébredezni kezdesz, esetlenül még, mint egy gyerek, de korántsem annyira ártatlanul, hiszen a magunkfajtának különös fogalom ez. – Tawrich. - Mintha a hangom képes lenne magam mellé rántani, de nem, nem azért ejtem a neved, csak azt figyelem vele, hogy mennyire vagy már magadnál. A kísérlet része ez is, amibe talán nem is gondoltad, hogy kerülsz. Figyelek és feljegyzek mindent, fejben vagy papírom, de ami előttem történik annak nyoma marad, hiszen egyszer használható lehet majd. Most különösen, ha rólad van szó. A kínzásoddal viszont kivételesen nem töltenék időd, előbb enned kell, előbb menned kell, mielőtt még ráébrednél, hogy itt is találnál kedvedre valót. Az éhségeddel nem most akarok megküzdeni, előbb látni akarom, milyen is lehet, ha elhanyagolod. Meg kell találnod az ajtót, onnan pedig követned kell az ösztöneidet… sajnos a falunak vesznie kell, de a haláluk nem lesz hiábavaló, értékes részei az ismerkedésünknek. Hiszen bár évek óta néven szólítjuk a másikat, még mindig, még mindig annyi a kérdőjel… A tekintem pedig ismét a gyomrodon, ami talán már újra képes a hangos könyörgésre, koncentrálnom kell és várnom, elengedni, hogy elkaphassalak. Várni… még… a tekintetem ismét sötéten figyel. Menj, Tawrich, most. Nem maradhatsz ilyen sokáig előttem fekve, nem érzed, hogy veszélyes ez is? Rád, rám, vagy mindkettőnkre, de veszélyes.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Bønardalen - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Aug. 14, 2020 10:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2







Minden mozdulatom figyeled, tekinteted iránytűjének északi pólusa vagyok, vagy legalábbis mágnes mely elcsalja érdeklődésed minden mástól. Most is ott van minden a szemedben, ahogy az asztalt érintem, ahogy bele szimatolok, ahogy mocskos dolgokról suttog nekem az asztal, hiszen ez nem is asztal, hanem kín- és vérpad.  Lélektelen, sötét tükreid higanya befolyik a pólusaimon, megvizsgálsz, s az éhséged irántam hasonlatos az enyémhez, mely szinte hízelgő és tetszelgő,  de te sohasem felfalni akarsz, csupán felnyitni, keresni bennem és kutatni valamit, ami tán nincs is ott. S játszom veled, mindig is játszottam, mert mindig is érdekelt mikor pattan, szakad el benned valami, hogy ne érje be már az incselkedéssel, hogy a várakozás vágyakozását tettekre cseréld. Furán izgat a veszély, végig borzolja gerincem, s eltereled gondolataimat, ami most áldásos, mert rád figyelni kell Astwihad, különben még én magam is gyűjteményed üvegcsébe zárt éke leszek, vagy valami sokkal rosszabb.
Nem csoda hát, hogy a meglepetés valóban az, hiszen megjelenésem váratlan ím, hiába a szokásos evődésem veled, hiába az üvegek tartalmának felmérése, miközben te aggódsz, hogy mennyi mindent veszek el, adakozás nélkül. Most nem ez vezetett hozzád, s nem is, hogy pillantásod és késid kereszttüzének izgalmát élvezzem, hogy tetszelegjek nekem. Számtalanszor kifejtetted mit tennél velem, nem csupán pillantásoddal, mely súlyos kampókként imádnak, amíg le nem tépkedik azt, ami szerinted felesleges, de szavakkal is tudtomra adtad. Izgató kéréseidnek pusztán egy hibája volt, még pedig, hogy nem szívesen lennék a kísérleti nyúlad, pedig én vagyok az egyetlen kinek jelenlétében hideg szemeidbe érdeklődés és oly mertékű vágyakozás kerül, ami elviselhetetlennek tetszik. Én vagyok aki a legjobban érdekel, pedig nem különbözől semmivel sem én nálam, s ez a fenyegető imádat és rajongás üdvös. Szinte meg kellene mosolyogni, hogy az érdektelen, elutasító testedbe , hogy csepegtetek érdeklődést egyetlen megfelelő szóval. Lobotómia. S ugyan nem hangzik még el, hogy nekem kell, de megsúgja a pillantásom, az édes lehetőség pedig új kérdéseket szül benned, melyek átsuhannak ugyan arcodon, de... Nem kell mindent értened Astwihad, nem kell mindenről tudnod, érd be azzal, amit kínálok, hogy megmártózhatsz puha agyszövetemben az egyik eszközöddel, s ha nem sikerül az eljárás, akkor még mindig ott leszel, hogy feltedd a kikívánkozni vágyó kérdéseket, melyek most nem a te szép szádból fognak elhangzani, de tőled. Vajon mit mondok, majd akkor? Kósza gondolat csupán, hiszen még előttem áll maga a művelet, a beavatkozás, mely egyáltalán nem ígér fájdalommentességet, s pontosan tudod, hogy okozni szeretem a gyötrelmet, nem elviselni, de van most egy másik kín, melytől szabadulnom kell. Szabadíts fel Astwihad! Talán te már pontosan tudod, mi lesz a végkimenetele, de nem zavar, hogy nem tájékoztatsz, a sikerről, vagy a bukásról, hiszen mennyit vártál már rám, nem igaz? S bár nem irhám fejted le módszeresen, vágod fel gyomrom, hogy megszemléld tartalmát, mely bár nem rég még evett mégis éhesen kínlódik, vonaglik, panaszkodik neked arról, hogy egy ideje mégsem ettem egyetlen falatot sem. Tekinteted perzsel, míg én levelet írok, figyeled minden rezdülésem, hogy érezzem érdeklődésed, mely beburkolja testem, lecsorog rajtam, mint a hideg veríték, mit halandó testem izzad miattad, kövér cseppekben, bár félelmet nem érzek, ahogy aggodalmat sem. Hiszen te vagy a legjobb, s mióta vágysz ujjaid, karmaid közé, biztosan mindent megteszel, hogy még egy tartozást ráírhass a számlámra, mert te vezeted ezeket, s én is tudom, hogy nem állok jól a hitellel, törleszteni kellene, kamatostul. a baj az, hogy tán nem mondanék nemet rajongó érintéseidnek, az izgalmad lélegzetvételeinek, de nem bízom benned, hogy véletlen ne vegyél el többet, mint amennyit kínálok, ám most, most vegyél el mindent, mi az agyamban van, amit a labirintusszerű emlékcsarnok őrizget, vedd el mind, ha kell, csak tűnjön el a lánc, az ő lánca, melyet nem akartam a nyakamba venni igazán, de ő odafűzte, s bár én nem akartam neki adni, mégis a láncok túlfelén az ő kezébe is beleették magukat. Athlan, a nevet nézem a levélen egy ideig, most nem érzem, hogy többet jelentene, mint más név a pokolban, de többet jelent, az elmém tudja ezt.
Tested feszül, de nem riadalom miatt, amiért fenyegetően tornyosulok feléd, pedig valójában mozdulataim sem ijesztgetnek, a várakozás feszít a magad keresztjére. Nemsokára Astwihad. Az asztalra mászom, látom, hogy egy pillanatra megbénulsz, hát megérintem az állam, végig kacérkodnak az ujjaim a nyakamon, a mellkasomon át a hasamig. De a tiéd most a koponyám. Elhangzik a kérésem, különösen szokatlan, de egyszerűen teljesíthetők, s látszik rajtad nem erre számítottál, mert én sokat veszek el mohóságomban, de ritkán és keveset adok, ám ez most más helyzet. Vérem és reszketésem, ami azért születik, mert gondolatban előre szaladok veled a pillanatig, míg átütöd a koponyám tetszésedre válik, hát lehet nem mosolyogni ezen. Szavaid nyilvánvalóvá teszik miért is segítesz, miért teljesítesz nekem minden szívességet, mert minden egyes megtett szívesség után strigulákat húzol, s ha mar nem lesz hely, ha már elég lesz belőlük nem hagysz majd kihátrálni fizetés nélkül. Legyen így, Astwihad! Izgatottságod kiütközik halandód testén, akit most használsz, s lehunyom a szemem, mert ha eljön az idő mikor fizetnem kell, megfizetnem neked talán meg fogom bánni, hogy felhalmoztam a tartozást  de az incselgést, sosem. Hiszen ki láthat téged más ennyire izgatottan,? Kinek a jelenléte az  aki miatt mélyül benned az epekedés? Egy vagyok, az egyetlen, akit mindennél jobban akarsz és kívánsz  tán ha megkapnád elveszteném ezt a jelentőséget, s bevallom nem akarom ezt  nem akarom, hogy megold az egyenletet melyben ismeretlen tényező vagyok, hogy felfedd minden titkomat, mert imádom a reakcióidat, ahogy a kínálkozó lehetőségtől megremegsz, s szenvedsz néha jelenlétemtől, mert a kíváncsiság kínoz, mint engem az éhség. Kezed elveszi a levelet mit feléd nyújtok, nem hezitálsz rajta semmit, mert ezzel is beéred most belőlem. Legalábbis egy ideig. Ha te is éhség volnál volnál oly torkos mint én, most is az vagy, csak nem az éhség az mely dróton rángat bábként.
Kifejezéstelené válik az arcom, ahogy kiejted a nevet, mert figyelsz, éhes figyelemmel, s van ott még valami a szemeidben, a hanghordozásodban. Féltékeny vagy? Szinte egészen bájos, de nem veszélytelen. – Igen, ő a címzett. – jegyzem meg, titkolódzva mit is jelent az a démon, az a név, mely asztalodra űzött. Levetem felső ruházatom, hogy figyelmed eltereljem, nem fontos a név, nem fontos mi miatt vagyok itt, hiszen itt vagyok, kell ennél több neked? Bizonyára kellene, de egyelőre ennyit kínálok. Hirtelen mozdulatodtól rezzen az ösztön, hogy fenyegetésnek vegyem, s lecsapjak rád, de az összeszoruló ujjak végül elernyednek, s kuncogva hagyom, hogy türelmetlen telhetetlenséggel lenyomj az asztalra. Aszíjakkal babrálsz, s látszólag jó kedvem nem múlik, ahogy felteszem félreérthető kérdésem melyre tömör, de velős a válasz. Érdeklődés villan a szememben, vajon érdekelt annyira mint én, vajon őt is ily hevesen szíjaztad le? Bár nem tarthatnának vissza sokáig a szíjjak, ha nem akarom, de nem találom feleslegesnek az előkészületeket. Jobb ha van, mielőtt a fájdalomtól kárt tennék benned, az elővigyázatosságod mindig is bámulatos képességed volt és lesz is, hiszen az akadályt állítasz nem csak azért, hogy bántsalak, hanem, hogy előbb lehess, aki lecsap, még ha csak pillanatnyi előny is, nálunk az is sokat számít, hogy te vágsz, vagy én harapok.
A fém sajgó fájdalmat hagy maga után, amire elhúzom a számat, de annyira izgatott vagy, hogy kár lenne szóvá tenni, ahogy felesleges is lenne, hiszen nem fogom magam meggondolni. Farkas szemet nézek a szeg hegyével, melyet a megfelelő pontra illesztesz, s én sóhajtok, hiszen szavaimat ismétled. Tekinteted firtat. Hát persze! Válaszol az enyém, de amúgy sem vársz, hiába fürkészel, nem tudsz már tovább várni. Mozdul a kezed, még látom, ahogy könnycsatornámhoz illesztett szeg fejére csap. Éles a fájdalom, mozdul a kezem, ahogy belém hasít a szeg, eléri a vágyott pontot, előszőr nyüszítek, majd tébolyultan nevetek zokogás közben, aztán kezem ernyedten hanyatlik vissza, hiába tépte el a béklyóit, tátott számból nyálam csordul, s egyik szemem a szeg miatt üresen mered rád, mig a másik befordul, hogy a belső sötétséget bámulja, s nincs ott semmi, csak a mélység, a rám ejtett lyuk, mely beszippant mindent a magába. Hosszúra nyúlnak a percek, lélegzem, de a semmi mezején kószálok egy ideig, aztán rebben a szemem, elmosódott, felém hajoló alakot figyel. Ki vagy te? Ki vagyok én? S az éhség az mely felmordul, szólít, hiszen ennem kell. Ennem kell, mennem kell. Hát mozdulok, de végtagjaim kocsonyás mozdulatai csak reszketegen csapkodnak értelmetlenül.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Bønardalen - Page 2 P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Aug. 11, 2020 7:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




When the wolves come out to play

better run, better run


A jelenléte kísért, kínálkozva mászik az asztal fölé, de csak játszadozik, csak kóstolót vesz abból ami már nincs is jelen, ami régen volt, de a szenvedés nyomai sosem tűnnek el teljesen. Elképzelem, ahogyan egy darabka belőled is közéjük vegyül...
- Az. – Egyetértően biccen a fejem. Meglepetés, ami felettébb különös, hiszen nem szoktál ajándékokat küldeni, pedig pontosan tudod, hogy mire vágyok, de még kóstolót sem engedsz. Minden részecskédet magadnak tartogatod. Türelmes vagyok, talán túlzottan is, de a türelmem nem megadó, csak várakozó. Lesben álló vad vagyok, aki csak az alkalomra vár, hogy kíméletlenül lecsapva elvegye ami kijár neki. Bár most csak egy esendő emberi álcában állsz előttem, kóstolónak ez is megtenné. Akármi, hogy enyhítse ezt a veszélyes érdeklődést, ami a közelségedben újjáéledt.
Lobotómia. Milyen édesen hangzó szó. A feltett kérdésre a remélt választ a néma tekinteted adja meg. Enyhítenie kellene a sóvárgásomat utánad, hiszen, ez bár nem is az igazi, mégis egy apró lépéssel közelebb kerülnék a feltárásodhoz. Mégis, megnyugvás helyett csak még több kérdést találok. Vajon mit akarhatsz elérni vele? Ki űzött ebbe a döntésbe? Mi lehetett ennyire fontos? De nem kérdezek, most nem, még nem, előbb legyen biztos az alkunk. Nem akarlak elüldözni, így igyekszem elnyomni a lelkesedést amit a válaszod kivált. Nem szoktam így reagálni, de évek várakozása gyűlt fel bennem. Ez mind a te hibád, Tawrich.
Hagyom, hogy megírd a különös leved, amíg csak a távolból csodállak, ahogyan mindig is tettem azt. De most valami mégis más, most többet ígértél, mint bármikor máskor. Bár hihetném a megszokott évelődésednek is a szavaidat, nem, ez nem az. Az újra és újra felcsendülő éhséged arról panaszol, hogy a szándékaid ezúttal komolyak, bár a játszadozásodról továbbra sem mondtál le, most elnézőbb vagyok. Hiszen most már nem csak üres szavakkal ígérgetsz. Most, most végre komolyan is gondolod. Közelebb lépsz, én pedig megfeszülök, amennyire a görbe test engedi, de nem a félelemtől. Nemsokára… A tekintetem kiéhezve követ az asztalra, a gondolataim újra elhangosodnak, tudod te is, hogy mi jár a fejemben, ott van a te mosolyodban is. Magadtól mászol fel rá, a látvány pedig lebénít egy pillanatra. Egyetlen momentum csak, majd elér a valóság és megmozdulok, érkezésed óta először, és közelebb lépek, elzárva előled a kiutat. A figyelmem már rég a tied, lankadatlan még mindig, iszom a szavaidat, éhesen várom mi az a két dolog amit kérni szeretnél. Egy pillanatra gyanú ébred bennem, hogy talán sokat akarnál, de a szavaid gyorsa szétoszlatják. A kívánságod különös, és igencsak egyszerű. Még mindig egy rejtély vagy, Tawrich. Pont ezzel tettél a függőddé. A kérésednek enyhítenie kellene a sóvárgásomat, de a különös helyzet megnyugvás helyett jobban felcsigáz. A levél szokatlan, de az utolsó szavai azok, amik igazán megérintenek. Kimondja. És milyen gyönyörűen hangzik a szájából, hogy számára kell a beavatkozás, még a kés is izgatottan rezdül a máskor biztos kezeim közt. De ne aggódj, amikor föléd hajolok, óvatosabb leszek majd. Nézd el nekem ezt a pillanatnyi kilengést, hiszen te éheztettél ilyen sokáig... és bár most feltálalod magad, még mindig keveset adsz. Igen keveset... de azért mondd még nekem. Mondj még ilyet, kérj még ilyet, mielőtt... mielőtt még megpróbálnám elvenni.
Nem tudom mit akar elérni vele, mi az amit elűzni akar… csak azt, hogy a próbálkozás kétségbeesett. És valószínűleg hasztalan is. Hacsak nem önön élvezetére szolgál – de ő nem erről hírhedt – akkor nem sok eredményt érhet el. De nem rontom el a pillanatot, a kegyetlen igazság pedig nyomtalanul elrejtőzik a helyzet izgalmai mögött. Egyelőre nem érdekel mire kell neki, csak az számít, hogy szüksége van rá és megkapja. Majd utólag kérdezek.
Talán csalódni fogsz bennem, amiért az én szakértelmem sem lesz képes elűzni azt ami elől menekülsz, viszont megkockáztatom a csalódottságodat, nézd el nekem, hiszen megvárattál. Ki kell használnom a helyzetet, főleg, ha ilyen szépen nyújtod felém. A kicsorduló véred figyelem, bár sok időt nem hagysz rá, letörli a nyelved mielőtt még hosszabban gyönyörködhetnék benne. Megtagadod tőlem és az asztaltól is. De már nem sokáig. Most még látszólagos nyugodtsággal ülsz ott, de nemsokára… nemsokára már az én kezeim közt leszel. A reszketésed nem kerüli el a figyelmem, a test ajkai megremegnek, tetszik a látvány, csakhogy nem elég. Már nem. A tekintetem újra összetalálkozik a tieddel. - Tudod, hogy mit akarok a legjobban tőled. – Hiszen a sajátos rajongásomat már többször is jeleztem feléd, megragadva minden alkalmat ami akár egy lélegzetvétellel is közelebb vezethet a képhez ami ismét élénken kísért. Bár még ez a kérésed sem elég nagy, hogy beválthassam rajtad a vágyaimat, tudhatod, érezheted, hogy ez egy újabb lépés ahhoz, hogy az álomból valóság válhasson. Tudnod kellett, hogy mi lesz az ára, hogy látszólag ingyen teszem, de valójában minden elhullajtott szívesség egy nagyobb alku része, amit egyszer majd behajtok rajtad. Hibátlan munkát végzek, de nem ingyen, megkérem az árát… és ez alól még te sem vagy kivétel. Főleg mivel ilyen kegyetlen kínzóm vagy most is, nincs okom szívességeket tenni neked. A mostani látszólag kis lépés, de mégis közelebb visz, mégis izgatottá teszi a testet amibe költöztem. Az emberek kényelmetlenek, nincs irányításuk az érzelmeik felett, aki megtanul olvasni belőlük azok egy nyitott könyvet láthatnak mindben. Bár próbálják elrejteni, idővel mindig felszínre kerülnek. Ez alól a mostani sem kivétel, elárul, ahogyan rászorít a nyújtott levére, mohón kap utána, megragadva az ajánlatot még mielőtt esély lenne meggondolni azt. Már nem hátrálhatsz ki ebből, Tawrich. A tekintetem az írásodra téved, megtöröm a csendet egy szóval, ami számomra semmit sem mond. De neked biztosan jelent valamit. - Athlan. - Ez áll rajta. A hangom furcsa, mintha kissé vádolna is. Szóval, ő az, aki miatt felkerestél? Biztosan nem találtál rám azonnal. Nagyon akartad, ami hízelgő, ugyanakkor nem értem tetted. Érte. Ő az ok, akiért ennyire szenvedsz. Érdekes. Bár jobb lett volna, ha miattam fekszel az asztalon, egyelőre beérem ezzel is. A bőröm alatti feszítő érzés azonban kellemetlenebbé vált...
A mozdulatodra ismét megfeszülök, elsőre fenyegetésnek hinném, arra gyanakszom, hogy mégis menekülnél… hiszen nem tűnik valósnak a helyzet, szinte túl jó, túl szép… de nem menekülésre vagy árulásra készülsz, hanem magadat készíted elő nekem. A tekintetem elsötétülve táncol végig a felmutatott testen, ezek már nem az ember szemei, a saját vágyakozásom az amit bennük láthatsz. Innen már nincs vissza. Az illendőnél gyorsabban termek a közvetlen közeledben, ha nem fekszel még teljesen, úgy hátranyomlak, a kezeim az ágy alá nyúlva veszik elő a szíjakat, szorosra húzva rajtad. Tudom, nem képesek visszatartani ha el akarnál szabadulni, még a rúnákkal és a mágiával sem amivel átitattam. De ha mégis menekülni próbálnál, eggyel több akadály, egy kis idő, hogy megakadályozzalak benne. De nem tennéd, igaz? Nem teheted velem. Nem fogom ezt is elnézni neked, most nem. Szorosra húzom a bőrdarabokat, talán erősebben a szükségesnél. A hasfalad tánca magára vonja a figyelmem, megérintem a rázkódó tested. Éhes vagy, éhezel. De ez most nem az evés ideje. A test ellenére a rugalmasságom meglepő, könnyedén mozdulok, pontosan tudom mi merre, így gyorsan a kezembe kerül a kalapács és a szeg. Én már rég készen állok, és te? A humorod még megvan, felismerem a kettős jelentést, mégsem hat rám úgy, ahogyan talán szeretnéd. – Igen.  -  A felelet rövid és egyszerű, viszont csak látszólag ad választ. Semmi jel nem utal arra, hogy valóban a lobotómiáról beszélnék, vagy valami egészen másról. A kezeim újra mozdulnak, de ezúttal már lassabban. A szeg éle veszélyes közelségbe kerül a szemedhez, de nem érintem hozzá még, helyette a kalapács fémét koccintom a fejéhez, de csak annyira, hogy a halk csengés kitöltse a pillanatot. Ez még nem a végzetes sújtás volt, bár annak is hihetted akár. – Lobotómiát, persze. - A tekintetemben nincs pimaszság, de a hangom szigora mégis különösen hat. Felkészültél? Aligha. De a következő ütés már igazi lesz. Egyetlen mozdulat, pontosan tudom merre és hogyan. A művelet tökéletes, még akkor is, ha tudom, hogy az eredmény nem lesz tartós. De megadom amit kérsz, kíméletlenül sújtok, mielőtt még a kétség eluralkodhatna rajtad a korábbi játékom miatt. Az enyém vagy. Bár nem pont úgy, ahogyan szerettem volna...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Bønardalen - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Aug. 11, 2020 5:55 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2





Éles pillantásod magamon érzem, a hátamba fúródik, a csigolyák közé, a lengő bordák alá vág és szúr. Szemed módszeresen szétszed, mert mindig is vágytál így rám, hogy üvegcsébe zárj tán engem is. Jól szétnézek, míg ujjaim megérintik, cirógatják a tulajdonod. Rég megtanultam, érdekes figyelni téged munka közben, de nem mindig akad leeső falat erről az asztalról, amin tenyerem húzom végig. Nyirkos a vértől, na nem a frisstől, hanem, amit eddig beivott a kedvedért. Rá fekszem, hogy beleszimatoljak, megnyaljam, míg érzem figyelsz, hát kicsit elhúzódok, hiszen erre az asztalra is fel, és rá tudsz kívánni. Számtalan ajánlatot kaptam tőled, ígéreteket, olyat mely elhangzott szavakkal, s olyat is melyet némán fogadtál. Sosem gondoltam, hogy részben élnem kell vele, még húzni akartam a mézes madzagot előtted, hogy megnézzem meddig bírsz ellenállni. Az önuralmad úgy hírlik nagy, higgadt és nyugodt vagy, pontos és precíz. A szükség azonban úgy hozza, hogy kapsz egy kis szeletet belőlem, nem az egészet, de te ennek a lehetőségnek örvendeni fogsz, s kihasználod a kínálkozó alkalmat, még ha nem is ízeimre szedsz, hogy megnézzed, hogyan is működöm. Ízelítő, előétel.
- Meglepetés! – vigyorgom, de szó nélkül hagyom a szavaid, melyek az okokat firtatják, míg az árny türelmetlen mozdul. A szemedbe pillantok, semmit sem változott még mindig kemény és hideg, de van ott benne vágyakozás, ahogy a kezeidben tartott fém is felém áhítozik. Vehetném fenyegetésnek, hogy egy percre sem teszed le, s minduntalan felém mered a fenyegető éles villanású keménység, de ez tőled bók. Egész hízelgő ez, hiszen mióta is szeretnéd belém mártani a késed? Amióta az eszemet tudom, nem igaz?. Nem csoda, hogy annyit fürdőzöm ebben, hogy kedvem leljem  abban ahogy nézel, szinte kedvem támad körbe fordulni lassan, de a halandó testem egyáltalán nem oly lenyűgöző, hogy értelme legyen a mozdulatnak, hogy incselegjek, tetszelegjek neked. Ráadásul gondolataim csapongó szárnyú pillangó, mely ide-oda szállnak, kergetőznek. Hiszen van ami zavar, van ami bosszúságomra van, de nem tehetek ellene, hát megoldás kell, tőled te sarlatán, te kuruzslók gyöngye, emberek felnyitója. A korduló éhség hiába fordítja figyelmem újra és újra a finom falatokra, most jobban érdekel a kérdésre a válasz, mely lehetne puszta felszínes csevely és érdeklődés, de nem az. Te is tudod, szinte látom ahogy megválaszolja a szemed előbb a kérdést, kissé sértetten, de az igen az, ami egyszerre húzza össze izmaim, s megkönnyebbülten sóhajtok fel. Korgó gyomrom hangosan panaszkodik neked, hogy mióta nem evett, neked rimánkodik, mert most mintha én magam süket kennék saját ösztöneimre. A kérdésre rád pillantok, de nem válaszolom meg egyből, ám látszik mit remélsz, milyen válaszra vársz, mely elégedetté tenne. Szinte felkuncogok, de elhal a hang hamarabb, minthogy megszülethetne. Látsz itt most mást, Astwihad? Én látok, egy engem követő árnyat látok.  A papírjaid túrom, a kezeddel vésett lejegyzéseket, míg egy üreset, makulátlant nem találok, hogy sebesen írjak rá, karcoljak rá. Megszúrom ujjam, hogy a címzett után véremmel készítsek rá pecsétet, majd feléd fordulok. Két szívesség, melynek árát meg fogod velem fizetettni előbb, vagy utóbb és nem lesz éppen kellemes. Eléd lépek, de végül felülök az asztalodra  ajkaimon mosoly játszik, hiszen ide képzelsz mindig, de most nem kacérkodom veled Astwihad. Ez a te nagy napod, mert kiszíjazhatsz erre az asztalra, melyre rengeteg vérkönnyet hullattak már a kedvedért. – Az első, mely nem annyira élvezetes, hogy juttasd el ezt a levelet a címzettnek, amikor a pokolban jársz legközelebb. Egyáltalán nem sürgős. – nyalom meg vérző ujjamat, hiszen tán már nem is emlékszik, tán már értetlenül fogja szemlélni a rajta díszelgő nevem. Tulajdon ujjam rágcsálom, pattan a köröm, míg mély lélegzetet veszek, hiszen elkalandoztam tőled. – A másik pedig sokkal élvezetesebb számodra is, egy lobotómia, s ez a te szerencse napod, mert nekem kell...- fekszem el az asztalon, rád pillantva, mint aki csak rád vár most, kicsit reszketve, kicsit előre utálva az elszenvedett fájdalmakat. - Nos, meg tudunk egyezni? – nyújtom feléd a kezemet, benne a levél, én pedig itt vagyok. Itt akartál látni nem? Felülök, leveszem a felső testem takaró anyagot, a lábaid elé dobom, talán így jobban hasonlít a képzelgéseidhez. Meg fogom bánni a kacérkodást veled talán, talán egyszer. A hasfalam szüntelen vonaglik, mintha odabent tekergő kígyók emésztődnek, pedig csak az éhség csavarja beleim. - Csináltad már démonnal? – kérdezem rád pillantva kacéran. – A lobótómíat persze.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Bønardalen - Page 2 P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 10, 2020 7:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




When the wolves come out to play

better run, better run


A tekintete felmér, az enyém viszont rátapad és vár. Körbenéz és keres, ismer annyira, hogy sejtse mit találhat ha közelebb jön. Én pedig ismerem annyira, hogy tudjam ha kordul a gyomra kérés nélkül vesz el bármit, csak hogy a szűnhetetlen érzést enyhíteni próbálja. De hasztalan. Közel keletkezése óta lesem őt, csendben figyelem, hiszen még köztünk is különös lény. Tudhatja már, hogy mennyire annak tartom, megfejteni való rejtélynek, de most elnyomom a felkívánkozó késztetést, amíg még fiatal és gyenge. De tudom, hogy elő fog jönni újra, mindig megteszi a közelében.
Őrölük-e, hogy látom? A közelsége bonyodalmas, lassan éleszt elő egy késztetést, oly módon, hogyan csak kevesen képesek rá. Hiszen az évek alatt sokmindent lát a démon… de mégis… van amik nehezebben elérhetőek. Ilyen vagy te is, Tawrich. Hogyan “örülhetnék”, amikor folyton megváratsz? A megjelenésed ígéret, esély, de a hangod másról mesél. Akarsz valamit. Persze, hogy akarsz, különben nem követtél volna idáig, egy helyre, ahová kevésen merészkednek. Bár neked talán kevésbé kell félni, a tekintetem mégis ragadozóként mér fel. A kezdeti fenyegetés szétoszlani látszik, de a légkör nem lesz kellemesebb. Nem az a legzavaróbb tulajdonságod, hogy kiüríted a raktárat, az a sóvárgás, ami irántad élet elviselhetetlenebb, azt nehezebb szüntetni, arra nem kapok mást. Belőled csak egy van. Meg kell szereznem téged, a lényed minden részét, darabról darabra szétszedve amíg rá nem jövök minden titkodra, hogy mi az, ami ennyire mássá, ennyivel szebbé, kívánatosabbá tesz. Egy pillanatra már semmit sem bánok, talán adnék mindent is, ha végigfeküdnél azon az asztalon. Egyetlen este. Egy lázasan átvirrasztott éjszaka és akkor talán az én sajátos éhségem is enyhülne. Vagy csak tovább nőne… De most sem ezért jöttél. Most is kérnél, de nem adnál, igaz? Hiszen te csak akkor szereted a tépődő testet, ha nem a sajátod? Pedig milyen szépen szakadnál…
- Csak nem számítottam az érkezésedre. Kétlem, hogy a legutóbbi ajánlatom vonzott volna ide… - De a tévedés kivételesen kellemes lenne. Elképzelem az asztalon fekve, rászíjazva meztelen testtel. A kés finoman siklana a bőrén, lassan tárnám fel, olyan gondossággal amit megérdemel a lénye. Bár túlzás lenne azt mondani, hogy nem érezné, minden szelés égetné a bőrét, de az alapos odafigyelés, amit számára nyújtanék, talán a legközelebbi amivel a gondoskodáshoz kerülnék. Kivételezett vagy, Tawrich, nem tűnik fel? Már a puszta léted lázba hoz. Emlékszem a teremtésed pillanatára, a gondolatod azóta is nyugtalanul hagy, amint a fejembe mászik a képed, nehéz szabadulni tőle. A jelenléted lassú méreg, de megtagadod az ellenszert. Minél tovább maradsz, a bőröm alatti kaparó érzés annál erősebbé válik… A kés a kezemben, de a testedben sokkal szebben mutatna, mégsem hozom fel, egyelőre beérem a gondolattal, bár így is sejtheted abból az ábrándos tekintetből, amivel a mozgásod figyelem, abból, ahogyan a kést tartom feléd. Az éle rád mutat, de nem fenyegetés, csak vágyakozás, ő is tudja, hol kellene lennie.
De különös vagy, a megszokottnál is furcsább, így hagylak beszélni. Körbenézel, de az éhséged mellett mintha lenne valami más is. Ezt közlöd is időben, tudod mire gondoltam az érkeztedkor, hiszen nálad az éhséged kell csitítani minden előtt. De nem akarod. A tekintetem összeszűkül, nő a gyanakvás, valami nincs rendjén, valami biztosan történt, ha félretennéd a legerősebb ösztönöd… hát hallgatlak. Tele vagy rejtélyekkel, egy újabb kérdés, amit a neved mellé véshetek. Mondd, hogyan fogok így leszokni rólad? Ha ilyen állapotban menekülsz hozzám?
Lobotómia. Az egyik gyönyör amit az emberi testtel művelni lehet. De minek neked az? Bizsereg a bőröm, erősebben szorítom a kést miközben választ adok, bár sejtheted. – Igen. – Minden csinálok, bármikor, hiszen nem felejtek olyan könnyen, mint az emberek. A kérdés sértő is lehetne, de elnézem, a viselkedésed elnyom minden mást, csak a kíváncsiság marad. De nálam az veszélyes. - …kinek kellene? – Óvatosan teszem fel a kérdést, de nem a félelem miatt, másért fogom vissza magam. Mintha tartanék attól, hogy elijesztelek. A szavaim mögött ott a remény, azt a választ várja, hogy neked kellene. Az asztalon fekvő tested képe újra megelevenedik előttem, bár ezúttal már a fejed fölé hajolok. Az sem rossz, az is jó, ott is lehet valami érdekes benned, valami magyarázat arra ami vagy és arra, hogy hogyan váltál azzá.
Áttúrod a gonddal elrendezett papírokat, a tekintem villan a mozdulatra, de egy pillanat az egész, hiszen újra megszólalsz, a szavaid pedig fontosabbak mindennél. Szívesség. És kettő is. -  Hallgatlak. – Nem próbálom leplezni mi az amire gondolok, bár tudni nem tudja, sejtheti, hogy miket akarok tőle. Az apró szívességek felgyűlnek, Tawrich... nekem pedig egyben van szükségem rájuk, hogy utána te lehess darabokban.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Bønardalen - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 10, 2020 7:22 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2





Értő a kéz, mely lenyúz tudatáról, mesterien irt ki mindent belőle, ehhez kétség sem férhet. Kigyomlál belőle gondosan, hogy ír magom se maradjon, mely kicsírázhat a közelében, s a homály feledésébe merülök majd. Nem fogok létezni a számára, s valamiért ez bosszant, különösen feszít. Feledésre feledés a gyógyír, s értő kézre lenne nekem is szükségem, hogy hagyjam veszni, mert más nincs, mit tehetnék.
A faluban egy szörnyről suttognak, mely elragad, s akit magával visz sosem tér vissza. Jó nyomon járok, jó nyomon, s követem ezeket a morzsákat. Az éhség hiába kordul panaszosan, hiába marja csavarja bendőm, korgatja, mint vészharangot, hisz akad itt fogunkra való halandó, de most nem törődőm velük, mert valami más hajtja hozzád lépteimet. Szükségem van a precíz kíméletlen kezeidre, melyek mesterien hánthatják le rólam őt. Fájdalmas lesz, de nem fájdalmasabb, mint látni az arcát, mely érdektelenül nézne rám, mely nem ismerne fel. Tán az éhségtől kár nyomomban az árnyalak, emlékeztetve rá, fantom alakját veszi fel, s nem neszez mögöttem, mert nem valóság mégis füstszerű alakja tele van kérdéssel. Mit csinálsz? A néma kérdésre nincs igazán tőlem válasz, míg a falut magam mögött hagyva belevetem magam a cserjék sokasága köze. Idegen csapáskon járok, s riadt madarak veszett szárnycsapkodással menekülnek, emlősök bújnak, s térnek ki előlem, de érzem szemmel tartanak. Mert most nem tudják eldönteni ragadozó vagyok, avagy préda. A fák sűrűségében zizzennek meg a levelek, egymáshoz suttognak rólam, talán hírül viszik érkezésem neked, bár bizonyos, hogy te magad is helyeztél el rúnákat, nehogy bárki megzavarjon. Mit csinálsz itt a világ háta mögött? És én mit csinálok?
Nem volt könnyű a nyomodra akadni, több időbe telt, mint azt gondoltam, hiszen fura hóbortjaid vannak, vágsz, de nem eszel, felnyitsz, de nem eszel, bensőségeket teszel különös üvegcsékbe, de nem eszel. A kunyhó rozoga, moha nőtte be, gondozatlan, omladozó, de én tudom, hogy itt vagy. Elég távol van a falutól mégis közel, ha elmédbe beleférkőzne a kíváncsiság, vagy az érdeklődés legyen ki ezt kiszolgálja, s csak a karod kell kinyújtani érte. Tenyerem az ajtó deszkájának nyomom, szálkák hasítanak bőrömbe, s egy pillanatig habozok csupán, mert a követő szellem alak arra kér, jól fontoljam meg a döntésem, de már megfontoltam. Ha sorsunk egyenesei merőlegesen pusztán ennyi időt adtak nekünk, ha csak egyetlen pontban érintkeznek, mely már el is múlt, s nem párhuzamosak, hogy a végtelenben újra összeérjenek, akkor meg kell ragadnom a lehetőséget, amit egy másik démon nyújt.
Belépve hideg a fogadtatás, a kiejtett név hangszínében ezernyi a kifejezés, a jelentés, s sok féle benne az „érzelem”. Nem dalol a viszont látás öröméről, de tele van aggodalommal, s joggal, hiszen tekintetem pásztázza a helyet, felméri mit harácsoltál össze annyi idő alatt, míg elhagytad a pokol forró tornácát, s lecserélted földi javakra. Biccentek üdvözlésként, s megnézem jelenlegi testedet, akit viselsz.
- Üdvözlégy Astwihad! Csak nem, nem örülsz, hogy látsz? Megzavartam tán valamit? – de nem úgy tűnik, mintha bármit is megzavartam volna, s bár az én hangomban sincs kifejezetten boldogság a találkozásunk miatt, de nézd el nekem, hiszen a céljaim elérése nem igazán ígérkezik kellemesnek, hiszen kiszolgáltatom magam. Neked. Még ha csak kis időre is, de pontosan ismerlek annyira, hogy ne vágyjam szerető gondoskodásod asztalára, kíváncsiságod metsző szikéi és mindent tudni akaró, felszabdaló késeid alá.
- Nem azért jöttem. – veszem elejét a félre értéseknek, hiszen jobb tisztázni nem kell aggódnod sem a saját, sem a kis üvegcséid tartalma miatt. Legalábbis amig akarok tőled valamit, addig nem. Körbejárom a dohos helyiséget, s látszólag higgadtan meredek rád újra, hogy feltegyem a kérdést, ami foglalkoztat. – Csinálsz még lobotómiát? – érdeklődőm, s bár szinte érdektelen a kérdés válaszodra igenis várok, mintha jelentősebb lenne , mint amennyire mutatom előtted. Szemem sarka azonban a sarokban kuporgó alak felé pillant, aki azonnal szertefoszlik, s a másikban áll össze, s alakja azé a démoné, aki most karjaidba űz. Mert nincs más megoldás a feledésre, nem ismerek mást, aki képes lenne megtenni, s sikerrel is járhat. A rendezett dolgaid közül papírt veszek, s tollat, hogy írjak rá, macskakaparással vessem rá az utolsó üzenetemet, melyet neki küldök. – Kérnék két szívességet is tőled. – nem pillantok fel, amíg átfutják szemeim az üzenetet, majd összetekerik és nevet firkantanak rá. Nevet, mely túlságosan is nagy fontossággal, jelentőséggel bír a számomra, s testemen cipelem ezt, mint súlyos láncokat, melyek bele marnak húsomba, de őt már feloldozták ez alól a teher alól, hát én is kérem a magam megváltását.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Bønardalen - Page 2 P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 09, 2020 11:05 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




When the wolves come out to play

better run, better run


A fák túlnőnek a kunyhó korhadt deszkáin, ami bentről sem sokkal tágasabb, mint amit a külső ígér, a célnak viszont megfelelt. Otthont adott egy embernek, sőt, még egy rejtettebb szobára is jutott belőle. Elég távol a falutól, hogy zavartalanul dolgozhasson, viszont nem túl távol ahhoz, hogy elláthassa magát. Bár egy ideje már kevesebb szüksége volt a támogatásukra… hiszen itt voltam neki én. A lelkét ajánlotta, de figyelmetlen volt, így idővel a testét is elvettem. Bár idősebb a preferáltnál, a kezei még nem remegnek annyira, hogy zavaró legyen. Legalább is munka közben sosem teszik, az emberek közt is erről volt híres, vagy hírhedt a megfelelő körökben. Talán ezért is menekült ilyen messzire, talán azért is fordult hozzám… bár elég sok időbe telt neki. És bár valahol feléledt benne a bűntudat a tettei iránt, a sokak számára érthetetlen szenvedélyét képtelen volt maga után hagyni, követte ide is, távol az intézménytől ahonnan elűzték. Az alkunk már évek óta tart, már az elfoglaltabb napjain is környékeztem, nem véletlen, hogy mindig hibátlan munkát végzett, ha kényesebb esett volt, azt nem egyedül oldotta meg. De még így, látszólag elbújva minden és mindenki elől sem hagytunk mindent hátra, erről beszél a már rozsdásodó boncasztal a körülötte elrendezett eszközökkel együtt. Fénykorában szíjazott kórházi ágy volt, de a hely szűke miatt dupla szerepet kell betöltenie. Az egyetlen pontja a szobának, ami mindenki számára egyértelmű rendet követ, s az egyetlen pont, aminek a tisztasága is feltűnő. Nem mintha zavarna ha bárki bármit is elkapna – hiszen aki az asztalra kerül, annak mindegy lesz már – csupán nem szeretem keverni az emberek testnedveit.
Az alakunk görnyedt árnyékot vet a közeli falra, miközben a polcok közt kutakodunk, hiszen holnap vendég jön, az asztal ezért is állt annyira készen… bár azért is, ha váratlan látogató érkezne. A remegő kezek végre rátaláltak a régi, jegyzetekkel teletömködött, szamárfülekkel bejelölt könyvre. Elmerülten lapozgattuk, ugyanaz a gondolat volt a fejünkben, vagyis lett volna, ha a férfi eléggé magánál lett volna. A kellemetlen igazság, hogy a gyenge test nehezen viselte a közelségem, és az utóbbi időben egyre kevesebbet halottam felőle. A lénye lassan enyésződött el mellettem, mára szinte semmivé vált. Bár valószínűleg nem csak ez az időszak dolgozta meg, mióta testnek használom, talán már azt is nehezen viselte, amikor más testben környékeztem, segítve a munkáját a megállapodásunk szerint. Csakhogy annak a korszaknak is vége szakadt, most pedig már a teste is kellett, amiért a tudatát áldozta. De nem vesztett sokat, csak pár éve maradt, utána visszatértem volna a lelkéért. Bosszantó, de talán jobban járt, így nem kellett tovább szenvednie a saját betegségeivel.
A jegyzetekből egy villanás ráz fel, jelezve, hogy történik valami odakint, valaki érkezik. Ilyen korán? Összevont szemöldökkel csukom össze a könyvet és a asztal mögé sétálok vele, azzal a meggyőződéssel, hogy csak az egyik falubeli tévedt a környékre. Talán ideje lenne példát állítani, elvégre, az erdőben élő vadállat egy ideje már senkit sem ragadott magával. A kés éle otthonosan simul a kezembe, hiszen sehol máshol nincs ekkora biztonságban. Pontosan tudom, hogy miket lehet kihozni ebből az egyszerű eszközből...
A rúna egyértelműen jelezte a közeledést, csak idő kérdése, még egy kicsi… viszont a látványra, ami elém tárult, nem voltam felkészülve. Ismerős arcra számítottam, de nem ilyen régről, és nem így, felkészületlenül… A gondolataim azonnal a felgyűjtött szervek felszámolásával lettek lefoglalva, hiszen a telhetetlen érkező jelenléte aggasztóan lecsökkentheti a készletet… de holnap vendég jön, nem vehet el mindent vagy akármit. A hangom talán ezért is hangzik hidegebbnek, még a szokásoshoz képest is. – Tawrich. – Egyetlen szó, ami egyben köszöntés és felszólítás, érezhetően megbújik mögötte valami, kikívánkozna még pár szó, de előtte várok, csak a hideg kék szemek nézik pislogás nélkül. Mi az ami erre a vidékre sodorta? Miért pont most? Miért pont ide? Vajon már rátalált a falura? A közeledése semmi jót nem ígér az embereknek, de számomra sem. Szükségem lett volna még a halandókra, akárcsak a készletre is.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Bønardalen - Page 2 P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 09, 2020 10:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


***
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7