Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Bønardalen •
reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Márc. 21, 2021 6:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Beelzebub Kedvelte a hozzászólásod





When the wolves come out to play

better run, better run
+18

Nem érkezik válasz a kérdésre, de nem is kell, szavak nélkül is tudtuk, ha csalódtunk volna, most nem lennénk itt, de itt vagyunk, csak te és én, egyetlen estére csak mi ketten… eltűnök egy pillanatra előled, de sietek vissza, nem várakoztatnálak sokáig, nem várakoztatnám magamat sokáig, hiszen mióta is várok már? Én pontosan tudom, túl pontosan…
Az arcom változatlan maszkja most valóban ezzé válik, maszkká, ami eltakarja egy részét annak az idegőrlő bizsergésnek, ami a közeledben éled, örökössé nőtt várakozás arra, hogy megszerezzek belőled legalább egy darabot magamnak, egy darabot, ami talán csak addig lesz elég, amíg teljesen meg nem kaparintalak. És ha kell, hát darabról darabra teszem…
Biccentek a szavaidra, pontosan ezt tetted, nekem ígérted, váratlanul, de elfogadtam, tudtad, hogy el fogom, hogy erre nem mondhatok nemet… mi lehet most a fejedben? Azok a szépen tekert szövetek mélyén, milyen gondolat csalhatott a kezem közé, oda, ahonnan mindig is menekültél? Most már nincs hová.
Hagyom, hogy elsüllyedj a tekintetem mélyében, miközben én is figyellek, te mit láthatsz? Mennyire mélyen láthatsz a sötétségbe? Láthatod azt is amit én, vagy legalább sejtheted? Egyetlen éjszaka kevés lesz minden válaszra, ezért is sóhajtok fel halkan. Látom, hogy mozdulsz a szavakra, a tekintetem az ajkaidra tapad, szinte mohón várva, hogy kiejtsd a szavakat, hogy meggondolatlanul add el magad, s talán majdnem meg is teszed, majdnem, érzem, hogy közel állsz hozzá, ahogyan mozdulnának az ajakaid, az ígéret ott ül rajtuk, megfagy a pillanat, ahogyan várok rá, csakhogy… csakhogy nem érkezik. Dermedve elhal a csendben, mintha sosem lett volna, mintha csak képzelődtem volna… csakhogy nem képzelődtem, valós volt, tudom, érezem, hogy ott volt, nem csak képzeltem, akkor, abban a pillanatban majdnem eladtad magad nekem. A felismerés akárcsak egy áramütés, végigsuhan az egész testemen, egyetlen pillanat, majdnem megtörtént… egyszer… egyszer átléphetjük ezt a határt is. Talán erre az éjszakára sok ez, de ebben a pillanatban vészesen közel voltunk ahhoz, hogy ennél is jobban megpecsételjük a sorsunkat… egy nap el fog jönni, Tawrich. Még ha az örökké nem is igazi, az csak egy illúzió, kegyes hazugság, mert ami egyikünknek örök, az a másikunknak a véget jelenti… de a vég egyben kezdet is, hát talán valóban lehet rá mód, hogy nyújtsunk a játékunkon, formáljuk és valami újat hozzunk létre belőle… hát nem izgalmas, Tawrich? Talán az egyetlen amire ezt mondanám. Veszélyesen különleges vagy, és veszélyesen gyönyörű, ezért is kellene minél gyorsabban szabadulnom tőled, mielőtt ez az ismeretlen hatalom túlnőne rajtunk…
Ahogyan az asztalra szorítalak, az erők, amivel hozzá kötlek, minden mozdulat arról árulkodik, hogy nem rögtönzött, hiszen a mi ismertségünk sem friss, évszázadok sokasága, vagy még annál is több, ennyi időm volt készülni erre, hogy egyszer majd visszafogjalak, amíg kedvemre kutathatok benned.
- Nem bízhatom a véletlenre a szabadulásod… - Érzed már? Lassan érezni fogod, ahogyan az illat megbabonáz, összezavarja az érzékeid, szórakozik a kitörni kívánó szörnyeddel, bár az éhséget elnyomni nem tudja, talán megzavarja annyira, hogy halkabban tomboljon odabent… mert sírni fog, ha mástól nem, a dühtől ordítani ahogyan kitörni vágyik, de bármennyire is szeretném látni, ahogyan elszabadul, most nem tehetem, most benned kell tartanom, téged meg magadnál, titeket az asztalon, annyira mozdulatlanul, hogy kedvemre dolgozhassak.
A füst kívülről zavar meg, az ital belülről, később majd megismétlem, melletted nem lehetek elég óvatos, főleg most nem, mikor ekkora a tét, s az ajánlat ilyen kedves. Mert bár önként jönnél, s talán maradnál is, az akaratodnak két része van, az ösztöneid pedig mindennél erősebbek. Nekik szól ez a szertartásos jelleg, csitítgatni a szörnyed, vagy összezavarni annyira, hogy ne tudjon teljes erejével kitörni belőled – idő előtt legalábbis. Mert minden történet vége ugyanaz, nem igaz, Tawrich?
Azt mondod, készen állsz, rezdül az ajkam, kissé hitetlen a mosoly, amivel rád pillantok, egy röpke másodperc, már ott sincs, mintha csak egy látomás lett volna az eloszló füst vékony fátylán keresztül. Soha, senki nem áll teljesen készen erre, Tawrich.
Még sosem sikítottál… talán most, talán majd nekem sikítasz, ha már félni nem félsz… akkor miért csukod be a szemeid? Érdekes jelenség vagy, Tawrich. Az érzékeim nyúlnak feléd, keresik a félelem darabkáid benned, de nem ébredtek, vagy talán nincsenek is. – Kevesen értékelik az erejét… - Egy pillanatra veszem csak le rólad a tekintetem, ahogyan a késekhez fordulok, keresve a megfelelőt.
Hozzád ér a hűvös fém, csak kínálgatva, de még nem elragadva, rád mégis hat már. Ez pillanatra szinte elfelejtem, mennyire más vagy, mint én, vagy bárki más előtted, őket elvakítja a félelem, belőled hiányzik, nekem túl nagy a közömbösségem, benned megvan ami belőlem hiányzik, vagy csak elérhetetlenül tekervényes mélységekben rejtőzik… úgy sóhajtasz, mintha kedvedre lenne, még arra is van, ezt súgja a tested rezzenése. Mégsem hagyom abba, akkor sem, amikor felhozom a megváltás lehetőségét… de csak felhozom, ajánlatnak kevés ez a pillantás, neked nem adnám könnyen ezt a megváltást, hiszen túl sokáig várattál, Tawrich. – Milyen nagylelkű… - Elsuttogott szavak, ahogyan ismét rád pillantok, értékelendő gondolat, bár a választás már nem a te kezedben volt. Megjegyzem. Akárcsak a tested ritmusát is, ahogyan életre kel a véred, sebesebben szaladva az ereidben. Egy részét csak a szer hatásának hiszem, biztosan közrejátszik az is, de nem zavar az élvezeted, majd elmúlik, hiszen ez még csak a bemelegítés, még arra vártunk, hogy hasson az ital, mielőtt még ténylegesen kezdenénk. – Helyes. – Ne is felejtsd el, soha, ahogyan én sem fogom, soha.
Föléd hajolok, egészen közel, közelebb, mint szinte bármikor, hiszen ki tudja, mikor láthatlak még így… érzem, hogy nyújtóznál felém, de már nem tudsz. Ahogyan az ujjaim a mellkasodra érnek, könnyedén megérzik a felgyorsult ütemet, nem idegen, mások is reagálnak így, csakhogy belőled hiányzik az, ami bennük megvan: a félelem. Neked miért dobog ilyen hevesen a szíved, Tawrich? Csapdában vagy, attól kellene így zakatolnia, csakhogy hiába keresem, nem találom a félelmed amit kiragadhatnék a börtönéből, amit felszabadíthatnék, amit rád szabadíthatnék, ahogyan másokra is szoktam… benned még nem ébredt, benned valami más mászkál, benned mindig is más volt valami, ezért figyeltelek mindig annyira közelről, ezért vonzottál magad mellé, s ezért vagyok a nyomodban már a teremtésed óta. Talán ezért is szól a kérdés ábrándosabban, mint kellene… a feleleted szavai pedig a bőröm alá kúsznak, mélyre ágyazzák magukat az elmémben, tetszenek, nagyon is tetszenek. – Pontosan… - Az enyém, csak az enyém, erre az estére biztosan az… s tenni fogok azért, hogy még többre is az enyém legyél, amíg teljesen fel nem emésztem a lényed, amíg szét nem szedtelek, meg nem néztem minden darabodat, s újra össze nem raktalak.
- Még így is hosszú lesz… - Az utolsó, amit az ajkaid elé súgok, mielőtt még elhajolnék. Nem lesz elég hosszú, számomra biztosan nem, de amire végzünk, lehet, hogy számodra már rég sok lesz.
A kés fordul a kezemben, s újra mozgásba lendül, a korábban láthatatlanul kijelölt ív mentén vág a bőrödbe. Máskor vöröslő cseppek tengerét indítaná el a mozzanat, de ez most elmarad, a késbe vésett rúnák hatnak, az elbűvölt tárgy beforrasztja a sebet, nem hagyja, hogy elvérezz, még akkor sem, mikor majd mélyebbre ások a gyomrod mélyében. Itt kezdem, hiszen ez tesz azzá a mi vagy, erre rejlik a legszebb szörnyed, itt nézlek meg először… de ez csak a kezdet, Tawrich. Az éjszaka hosszú, a kíváncsiságom pedig örök, még akkor is, ha ilyen emberi formádban fekszel előttem. A tekintetem feketére ízzik, ahogyan a feltáruló belsődet figyeli, emberi, megtévesztően emberi minden részed, pedig tudjuk, hogy nem vagy az. A sebeid gyógyulása elárulna, de nem hagyom, hogy idő előtt összeforrjon, egyre több réteg kerül feltárásra, lassan haladok, nem mulaszthatok el semmit sem belőled, Tawrich. Annyira élő vagy, ahogyan rezzennek az izmok, remegnek a tekeredő belsők, valami, amit csak démonok meg angyalok boncolása során tapasztalhatsz meg igazán, hiszen a mi testünk többet bír, főleg a megfelelő rúnákkal, ezekkel mellettem maradhatsz, akár az est végéig is… a remegő izgalmam csitulni látszik, pedig belülről még feszeget az érzés, a pillanat mámora, hogy végre, még ha kicsivel is, de többet láthatok belőled… ez viszont nem terjed már át a kezeimre, azok a szokásos pontosságukkal dolgoznak rajtad is, nem remegnek meg, egyenes vonalakban vágnak belőled, rétegenként haladva, amíg már csupaszabb valódban láthatlak magam előtt, feltárva azt, amit eddig bőr és izmok sokasága takart és óvott… de előlem már nem óvnak. Két fémeszköz kerül elő, amikkel szétfeszítve tarthatom a sebet, amik megakadályozzák, hogy becsukódjon, mielőtt még megnéznék mindent, amit eddig takargattál. A vérrel átitatott kést az ajkaimhoz emelem, a fémes íz is emberi, most majdnem minden egészen emberi rajtad… de mégis, amint rádpillantok, téged látlak, mint egyetlen démont, mint akihez nincs fogható… a tekintetem mintha egy pillanatra távolodna a valóságtól, az értelem a fekete füst mögé rejtőzik egy pillanatra, amíg az ízed halványodni kezd, majd visszatér, mintha sosem lett volna távol. – Éhes vagy, Tawrich? – A kérdés költői, hiszen te mindig az vagy, a te éhséged sosem csillapodik… hát nem illik éhezni hagyni, nem igaz? Ennél nekem, Tawrich? Az egyik dobozhoz hajolok, kivéve egy falat húst, még jó állapotban… nem neked volt szánva, de ha már itt vagy, megkaphatod, ezt is, ahogyan még sok mást az éjszaka folyamán. Hosszabb lesz az éj, mint gondolnád, Tawrich… sokkal hosszabb…
A tekintetem sötétje szinte fenyeget, ahogyan újra feléd fordulok, már az étellel a kezemben. Emberi, és még nedves, így volt tárolva, és nem is olyan régi még… az itteni időjárás kedvez neki.
reveal your secrets

Beelzebub


Bønardalen Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Márc. 13, 2021 3:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Asto Vidatu Kedvelte a hozzászólásod










Hitetlenségedre félrebillentem fejemet. Hiszen tudod a választ, s eddig én sem okoztam neked csalódást, hiszen itt vagyok, hogy megfizessem azt, amivel tartozom, itt vagyok, hogy a rám vágyódó asztalra feküdjek, de nem az asztal vágyi miatt. A tiéd miatt. Csalódást fogok okozni? Alighanem csalódást fogok okozni, de mégis megteszem, a kedvedért, s hogy érdeklődésed felemelő figyelme elengedjen, hogy elengedhesselek. Furcsa a kettősség bennem, egy részem vágyik rá, hogy találj valamit, hogy közös játékunknak, útjainknak ne legyen vége, a másik... a másik azt reméli érdektelenséged a kulcs, hogy megóvjalak. Saját magamtól. Mert gondolok rád, mert elképzellek én is egy nekem terített asztalon  mint a legfinomabb fogást, ahol elcsemegézlek, ahol elevenen megeszlek, eggyé olvasztom magammal a lényed, hogy örökre velem maradj. Nem felelek hát, hiszen a kérdésre ismered a választ, nem okoztál sosem csalódást, most sem, ahogy eltűnő, szorgos alakod figyelem. A maszk alatt, az érzéketlen maszk alatt izgatott vagy, boldog és a maga nyakatekertségében ez engem is boldoggá tesz, izgatottá, hogy ne hezitáljak egy percet sem. Késő lenne már visszafordulni, de nem is állt szándékomban elfordulni tőled, én nem tudnék már... a te hibád Astwihad, a te bűnös vétked ez. Felsóhajtok, ahogy eltűnsz, s én felkfekszem az asztalra, ami úgy vár, mint szentségtelen oltár az áldozatot, én vagyok az, a neked szánt ajándék, akit kicsomagolsz ma éjjel. Ma éjjel. Mennyi idő lehet? Mennyi ideig kell elviselnem gondoskodó figyelmed, a bensőmet bizsergető közelséged, mennyi ideig kell nézzelek, hogy mikor válik a csodáló pillantás idegenné, érdektelenné igazán? Meddig tudom megtartani a rajongásod, kitart az pirkadatig? A szabadságra kellene vágynom, már most a végét kellene kívánnom, rimánkodni, hogy bele se kezdj, ahogy mindenki más... gond, ha én egy kicsit azt kívánom, hogy nem vágyom a végét. Sosem vágytam a végét, s ezzel közelebb viszlek az elváláshoz, hiszen már csak a démoni alakom tartogat még majd számodra titkokat. Visszatérted kérdéssel fordulok feléd, s a vád mely elhangzik megmosolygtat. Sietni? Nem, nincs okom sietni, csak a kemény asztal riogat, hogy később sem fog enyhülni, kényelembe helyezni, ahogy te sem fogsz. – Kényelmetlennek kényelmetlen, de nem amiatt kérdeztem, nem sietek neked ígértem ezt az éjszakát. – vajon hány óra lesz, hány percig kell érezzelek, hány másodpercig kell tűrnöm látványod, hogy én hozzád sem érhetek? Az lesz kínzóbb, amit te fogsz tenni velem, vagy amit én nem tehetek veled? Szemeid figyelem, a mélységében pillantom meg saját tükörképemet, de a re lélektelen lélektükreid más képet festenek rólam, hogy jól esik belenézni, még ha el is nyel a sötétség odalent. Örökre? Tétován válnak el összetapadt ajkaim, hogy neked ígérjem magam örökre, még sem jön ki szó az ajkaimon. Nincs örökre Astwihad, számunkra nincs, mert nincs ott semmi ahol keresni fogod, s nem is tudom, hogy mi is az, amit megtalálni vágysz, hogy megadhassam a boldogságodért, hogy örömödre szolgáljon. Örökre, olyan szép szó, s mi igazan tudjuk mit is jelent, egy véges élet kevés volna, hogy mindent neked adjak, ami bennem él. Neked ígérném balgán, ha nem tudnám, amit mindketten tudunk, két szörny nem élhet egymás mellett, az egyik megöli a másikat, mert a világnak egyet is nehéz a hátán cipelnie. Ezért vagyunk ritka jelenségek együtt, mert az egyikünknek távoznia kell, hogy sorsunk átka ne teljesülhessen be. A szabályok megóvtak, a lassú tánc hagyta, hogy elkerüljük az elkerülhetetlent. Meg akarlak ölni Astwihad... én akarlak megölni. Nem akarom, hogy ne legyél többé. Elfordulsz, én felszusszanok a szoros ölelésben, mellyel a szíjak tartanak, érzem a rúnák hatását, ahogy megfeszülnek a végtagok, nem bízod a véletlenre, nehogy elmeneküljek előled. Nem mennék, az értelem maradna miattad, de a lény, a ragadozó, az éhségével szabadulni akar majd. A vas csapdában lerágja a lábát is, ha kell, mert azt diktálja az ösztöne.
Nézem, ahogy füstölőt gyújtasz, hogy felém kúszik kígyóként tekeregve a füst, s mivel moccanni sem tudok, csak izmaim feszülnek meg tehetetlenül  hogy aztán ernyedjenek. Felkuncogok, csak a határokat próbálgatom, de a füst tüdömre tapad, hát köhögésbe fullad a nevetés. – Utálom a füstölőket, de nagyon szertartásos...- eltompítja az érzékeimet a füst, a furcsa illat megzavarja az orrom, ahogyan az íze is megtapad benenm, hát fintorogva csettintgetek a nyelvemmel, próbalom kilökni a számból a nem kívánatos ízt. Az ajakimhoz nyomott üvegcse miatt csak rád pillantok, nem érzem az illatát hála a füstnek, tekintetem kérdezi, hogy valóban szükséges-e de végül csak kiiszom a tartalmát, aprót bólintva a szavaidra. Készen. Jobban mint ezen az asztalon eddig bárki, bár talán önkent nem is másznak rá. Riasztónak kellene lennie a szemeidben izzó csillogásnak, forró szívem vergődni is kezd szegény, mert megbolondít engem ez a rajongó fény, ám ez nem félelem, azt megéreznéd. – Még sosem sikítottam. – lehunyt szemmel próbálom magam nyugtatni, de ez az izgalom nem a késeidnek szól, csak neked. Inkább emlékeim között keresek, kutatok, de nem. Ordítottam már az éhségtől, diadalittasan vijjogtam a falatok felett, de sikítás, fájdalmas, panaszosan könyörgő es szenvedő, még nem volt soha. – Nem igazán vagyok oda a fájdalomért. – elveszik tőle az értelem, csak az ösztönök maradnak, mert a fájdalom lecsupaszít, csupaszabbá tesz, mint amennyire most vagyok előtted Astwihad. Újra nyíló szemem még éppen elkapja, ahogy az eszközökhöz, játékaidhoz fordulsz, s hiába a világ minden nyugalma a test megugrik az érintéstől, pedig nem hideg penge, nem hasít a bőrömbe, de a természetes en reagál, mintha csak egy megrendezett darabot játszana el. Cirógatsz, én pedig elharapok egy apró nyögést. Astwihad, veled ellentétben az én testem az ingerektől nem marad néma, s a helyzet ellenére szavaid egy csöppet sem állítják meg a folyamatot. Beharapom az ajkam, vér serken belőle, de folytonos fenyegető cirógatásod bőrömre tapad, szívem már előtte sebesebben vert, hát elkerülhetetlen, hogy izgalmamnak nyilvánvaló jelei legyenek. Mégis én is az üvegcsére pillantok, figyelmem nem kerülte el melyikre tekintettél. Hányan szeretnék azt a fajta megváltást tőled, könyörögtek már érte neked? – Nincs rá szükség, hiszen ez a te estéd, s tudtam mivel jár, amikor felajánlkoztam. Nem fosztanálak meg semmitől sem, amit ezzel nyerhetsz..- elakadnak a szavak, lassan formálódnak, alakod elmosódik. Vajon az ital, vagy a füstölő a ludas? Nem számít, de megrázom kicsit a fejem, amennyire lehet, hogy tisztuljon az elhomályosodó kép.  – Nem fogom elfelejteni...- suttogva pislogok, hogyan is felejthetném, hogyan is akarhatnám, hisz olyan szép vagy, most igazán szép. Vajon más is látta ezt? Másra is így tekintsz ezen az asztalon? Mondd, hogy nem... Közel hajolsz, olyan közel, hogy összeszorulnak a rád éhező fogak, s bár a szíj nem enged, de mozdulok feléd én is, bár el nem érlek. Kérdésed simogat, elveszve szemeidbe kábán nézlek, elnyíló ajkakkal. Olyan sok mindent érzek Astwihad, hogy a felét sem értenéd meg, korgó gyomrom rád éhezik, moccannak ujjaim, szorulnak a kemény asztalhoz, tíz körömmel kaparva, mert meg akarlak ragadni. Másnak is ilyen édesen teszed fel ezt a kérdést, más is az egyetlened itt? Ők vajon mit válaszolnak rá?, amkkor a szívük félelemtől reszket, de az enyém nem azért dobog hevesen. Számít, hiszen most az én feleletemre vársz, csak az enyémre. Megnyalom kiszáradt ajkaimat, nem kéne elmondanom, mert nekem csak itt az asztalodon lehet hely, s én is a gyomromba kívánlak, ez nem fog változni. De ez sem...már nem. – A tiéd vagyok! – suttogom halkan, ezt érzem, bár nem csak ezt, de ez az egyetlen melyet tán meg is értesz, mert a démonok nem szeretnek, csak akarnak és én téged mindennél jobban akarlak. Halk motyogásod tompa fátyolon keresztül jut el a tudatomig. Az vagy, gyönyörű. Fájdalmasan gyönyörű. – Kezdd el Astwihad, múlik az éj. – vajon mennyi idő még, míg értéket veszítem. Ám az sem változtat szavaimon semmit már.




reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Márc. 13, 2021 12:22 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Beelzebub Kedvelte a hozzászólásod





When the wolves come out to play

better run, better run

Hozzád fogható nincs még egy a pokolban vagy afelett, s talán hozzám sem, pont ez a mi átkunk, ami egyedivé tesz, összebilincsel minket a halhatatlan életünk végéig – vagy talán még utána is? Talán mi mások vagyunk annyira, hogy a halálból is kísértsük majd azt, amelyikünk majd túléli… mert… valakinek pusztulnia kell a végén, nem? Hogyan élhetne két ilyen szörny egymás mellett? Eddig is csak a szigorú szabályaink tartottak életben egymás közelében, a kölcsönös óvatosság, hiszen mindketten adtunk okokat a másiknak, amiért tudjuk, nem támadhatunk akármikor. Helyette kerülgetjük egymást, néha távolról, néha egészen közelről, most, most pedig már túl közelről, egyenesen a karjaim közül nézhettem rád, ahogyan megkapod az első falatot belőlem. Mozdul a belsőm, szinte rádvetné magát, mégis vár, mégis várunk, hiszen tudom, tudom ennek ára volt, amit meg fogsz fizetni… ezért is adtam neked. Hát türelemre intem az izgatottan bolyduló szörnyem, édesen tartalak, hogy még, egyél még… amíg el nem tolsz. Fájdalmas, de ez egy újabb kezdet, az én kezdetem, amikor végre, végre már úgy fekhetsz a karjaim alatt, ahogyan azt szeretném… majdnem. Majdnem, hiszen emberi ez a test, amiben vagy, s amiben vagyok, emberi, de legalább a sajátunk, a sajátod, te vagy az is, még ha nem is ez a legtökéletesebb formád, a részed, te is ebből a törékeny húsból kaptál, hát én is csak abból érdemlek most… nem sok, mégis, sokkal, mérhetetlenül sokkal több ez, mint amennyit eddig sikerült kicsalnom belőled.
A ragaszkodásunk súlya végzetes, elsőre úgy tűnhet, hogy vesztek a precizitásomból a közeledben, ahogyan megrezdülök néha, vagy elakad a lélegzetem… hiszen számomra egy csoda vagy, megfejthetetlen rejtvény, a tiltott gyümölcs, amire annyira vágyok, minél nehezebb megkapni, annál jobban kellene… de óvatosan bánnék veled, ez a remegés csak addig tart, amíg nem fekszel ténylegesen alattam, amikor végre kedvemre dolgozhatom rajtad a higgadtság újra rámtör majd, hideg fegyelem, mégis… mégis, ez most talán valami egészen más. Hozzád foghatót még nem látott az asztal, amire fekszel, ennyire kívánt test aligha akad, egyes teremtések megismételhetetlenek… te is ilyen vagy, Tawrich. Szeretném, ha ilyen is maradnál, sőt, több ennél, az én kis csodám, a titkom, a sajátom, csakis az enyém, akit elrejthetek, akit mindig magamnál tarthatok, akire senki más nem vethetné a tekintetét… főleg azok nem akik képtelenek értékelni a szépségedet.
- Okoztam már csalódást? – Semleges hitetlenség ül a hangomban, ilyen téren nem hinném, talán másban sem, miben tehettem volna? Bár a húsomra éhezel, sőt, többre is, minden részemre… csalódni bennem aligha csalódhattál, akkor nem lennél most itt, egyikünk biztosan nem, akkor nem kínoztuk volna egymást végtelennek tűnő éveken át… nem, mi nem csalódtunk egymásban, ellenkezőleg, újra és újra lenyűgöztük egymást, apró emlékeztetők, hogy mennyire fontos, hogy megkaphassuk a másikat…
Magadra hagylak, de nem tovább, mint szükséges, csak amíg előhozom a kellékeket, hiszen különleges vendég vagy, hát különleges bánásmódot érdemelsz. Olyan szíjakat, amik hozzám kötöznek, amik velem marasztalnak amíg csak szükséges, s olyan eszközöket, amik kielégítik az éhségem rád, amikkel elvehetem minden cseppjét annak a résznek, amit a mai áldozatommal nyertem tőled. Ma, most, ebben a kunyhóban, csak az enyém vagy. Ahogyan az asztalon fekszel, elakad a lélegzetem, a látvány nem idegen, láttam már, többször, mint fel tudnám idézni, de az most itt a valóság… mégis hozzád érek. Igen, itt vagy, velem, vagy, csak te és én, kettesben, ahogyan már régen lennie kellett volna. – Csak nem kényelmetlen számodra a társaságom? Vagy sietsz valahová? – Kissé oldalra döntöm a fejem, ahogyan a figyellek, a fedetlen tested minden apró vonását, még nem látok a bőr alá, de nemsokára, nemsokára már igen… a tekintetem végre a tiédhez ér, már feketén néz vissza rád, az én szemeim, amennyire lehetnek ebben a világban. Különös izgalom ez, higgadt, de mégis elő, feszülten figyelő, de őrülten vágyó, olyan, amilyennel csak rád tudok nézni, mert számomra csak te vagy ilyen ritka vendég, Tawrich… - …kár, hogy most sem maradhatsz örökre… -  Már hangosam lehelem a gondolat végét magam elé, elveszve a tekinteted mélyében, mélyen, nagyon mélyen, a szövevényes agytekervényeid leghátsó kis sarkában, amiről talán még te sem tudsz, amit talán ketten fedezhetnénk, fel, ha hagynád… de nem teszed.
De végül el kell szakadnom tőled, kitépnem magam a tekinteted végtelen mélységéből, és rádhúzni a kíméletlen valóságot, szorosra feszített szíjak képében. A rúnák felízzanak, hogy a bőrödhöz feszülnek, ezek most mások, mint a legutóbb, erősebbek, sokkal erősebbek, ezek elnyomják a hatalmad egy részét, ideiglenesen megfosztanak tőle, s az erősített anyag még a te hátramaradt erődtől sem szakad könnyen, nem, ez bírni fogja akkor is, amikor te már nem, mikor te már könyörögnél azért, hogy ne, hogy hagyjam abba, hogy túl sok.. nem sok, sosem sok, belőled sosem elég. Ettől tartok, ez az a feltételezés, amihez egyre közelebb jutok… ezért is kellett gyorsítanom. Az indulatok egyre ősibb erőkkel keringenek köztünk, talán nem csak én éreztem ezt már egy ideje… tennünk kell valamit ellenne, itt és most, újraszabni a határokat és korlátokat, megerősíteni a legelső egymásnak tett ígéretünket, felfrissíteni, mert kopni kezdett, s ez veszélyes, mindkettőnkre nézve. Ma lezárunk egy fejezetet, s nyitjuk a következőt, holnap már a következő kalandunk lesz, de ma… ma, most az enyém vagy. Még ha egy pillanatnyi időre is…
Az utolsó szíj is szorul rajtad, már most arra kényszerít, ne mozdulj, sehonnan, most ne, ha egyhelyben maradsz, nincs mitől tartanod, az én kezeimnél biztosabb nem akad. Nincs mitől tartanod, Tawrich… a lehető legjobb kezekben vagy. Nálam jobban senki sem végezné a munkát…
Oldalra nyúlok, egy kisebb maroknyi füstölő, amit egyszerre gyújtok meg, s amit életre kap a tömör illatú, vastag füst, feléd fújom, arra kényszerítelek, hogy belélegezd az illatot, a különös keveréket amihez az én tüdőm már hozzászokott, számomra már több kellene, ráadásul most nem is én vagyok az, aki direktben szívja magába… hanem te, Tawrich. Én visszatartom a lélegzetem, amíg meggyőződöm róla, hogy vettél levegőt a különös elegyből, hogy elég mélyre szívtad magadban, szétáradt a tüdődben, s részeddé vál lassan, de biztosan, kifejti a hatását majd ez is. Eloltom a végét, elteszem, de nem távolra, se nem akárhogyan, szétrepülnek a szobában, előre kigondolt mintában. Tudtad, hogy mennyire szeretem a rendezett rituálékat? Az igaziakat, Tawrich, nem az emberek hazug másolatait. Azoknak, amiknek valós jelentésük van…
Elnyúlok újra, anélkül veszem el a sorba rendezett üvegcsék egyikét, hogy arra pillantanék, jól tudom mi merre, s most csak rád, csakis rád figyelhetek. Felbontom a tetejét, s az ajkaidhoz emelem. – Remélem készen állsz… - Közelebb hajolok, remélem, szétnyitod magadtól is az ajkaid, különben az ujjaim simításával kérlek… még kérlek, de ha nem megy, tudlak kényszeríteni is… de most nem kell, hiszen önszántadból vagy most itt, nem igaz? Önszántadból, mennyire ritka ez is, egy önként jelentkező, akit bár alku köt… mégis, mégis, szándéka van a maradásra. Hát nem izgalmas este ez, Tawrich? Őrült megszállás, ez az ami feneketlen tekintetem mélyében ül, s ami most előtörni látszik. Láttál már így? Nem, így még nem, onnan még nem, onnan egészen más, nem igaz? Onnan nézve mindig más… Ha kiittad az üvegcse tartalmát, elteszem a kiürült tárolót. – Mennyire bírod a fájdalmat, Tawrich…? Biztosan szépen sikítasz… - A tekintetem a szétterített eszközök sokaságán táncol, keres és talál egy megfelelőt, amit a bőrödhöz érintek, egyelőre csak a nyelét, láthatatlan vonalakkal rajzolva fel rád, hogy merre vágnék, a gyomrod mentén, pont felette, itt van, igaz? Tudom, tudom, hogy erre rejted, az emberek mindig erre rejtik, mégis, rátapintok egy pillanatra, amíg a válaszodra várok. – De tudod, tehetném úgy, hogy ne fájjon annyira… - A tekintetem egy újabb folyadék felé téved, áldásos vagy átkos, de az segítene, az a megmentőd lehetne, akár egy kevéske is, könnyítené… de ahelyett, hogy érte nyúlnék rád pillantok. - …de annyira ritka pillanat ez… tökéletesnek kell lennie, nem igaz? Szeretném, ha mellettem maradnál. Ezt most ketten visszük véghez. Még ha nehéz is lesz… szeretném, ha figyelnél rám, Tawrich… nem akarom, hogy elfelejtsd ezt az estét… - Nem, ez a mi kis bűnös titkaink egyike lesz… Feltűnt, hogy milyen sokáig beszélek, hogy mennyi ideig simogattam a bőrödet? Vagy a percek kezdtek pillanatokká szűkülni, majd visszatágulni, a valóság változni? Közelebb hajolok, most egészen közel, hogy a szemeidbe nézzek… most harapni úgysem tudsz már… mozdulni sem, ahhoz túl nagy gonddal szorítottam minden tagodat az asztalhoz, több ponton is, az asztalhoz, aminek az aljára különféle jeleket ragasztottam, amikből még akad, bőséggel akad, ha csak egyet is megtörnél, új kerül a helyére, ha csak egy szíjat is elszakítasz, kettőt kapsz a helyére… de innen ma nem menekülsz, amíg el nem vettem a részem belőled.
A kérdéshez térve pedig… - Mit érzel, Tawrich? – A hangom simogat, úgy szólok hozzád, mintha a legkedvesebb lennél számomra ezen a világon, s azon túl is, az egyetlen, mert most az is vagy, az egyetlen, az egyetlen a figyelmem epicentrumában aki számít is. A világom rád szűkült, s nemsokára a tied is az enyémre fog, mi ketten, senki más, csak te és én… hát nem gyönyörű…? - …gyönyörű… - Motyogom magam elé, rólad beszélek, talán érted, talán nem, talán még korai felfognod, hogy mennyire jó helyed lenne mellettem, ha csakis, csakis az enyém lehetnél, mint előtted sokan mások… de te még közülük is kiemelkednél, rád különös gonddal figyelnék, óvnálak, jobban, mint bárki más… mondd, még mindig taszítana ez a sors? Nem olyan rossz ez, szeretnéd, hidd el, szeretnéd, mind szeretik…
A szer amit adtam, a füst és az ital, hatnia kell, csak idő kérdése, hogy a bódulatuk csapdájába ess, nem veszi el teljesen az eszed, emlékezni fogsz minden pillanatra, még ha a valóság majd néha meg is tréfál, néha talán mást látsz majd, mint ami valóban előtted áll – de egy dolog sosem változhat, az, hogy velem vagy összezárva, s most, most csak az enyém vagy még… és még csak most kezdődik…
reveal your secrets

Beelzebub


Bønardalen Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Márc. 06, 2021 9:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Asto Vidatu Kedvelte a hozzászólásod










Lélegzetem csitul, már amennyire közeledben csitulhat most, most hogy téged érezlek mindenütt, megtöltöd kívánatos illatoddal a tüdömet, kacérkodik velem a széllel, hívogatva cirógat, az orromnál fogva vezet, míg ízed emléke belemar bensőm rejtekekeibe, amit te feltárnál. Mit vársz tőle Astwihad? Csak az keres titkokat igazán, aki maga is rejteget, ám én nem vágytam több titokra, mint amennyit megfejtettem már belőled, mégis te magad adtad tálcán a legjobban kívántad, hisz számtalanszor elképzeltem milyen ízed lehet. Az illatod mindig hűvös volt, nyugtató, mint a menta és citromfű keveréke, csak engem nem nyugtatott meg sosem, az ízed pedig mindig úgy képzeltem, hogy az illatodhoz tökéletesen illeszkedik, de nem... Kavalkád az, nem unalmas és egyhangú, oly sok minden van benne, s édesnek tetszik, valaminek ami függőséget képes kiváltani, amire nem tudsz sohasem nemet mondani, s nem is akarok. Nem akarok, de megteszem. Mert érzem hogy fojtogatsz, minden apró mozdulattal, minden légáramlattal, amit tőled felém sodor a szél, hogy rántasz láthatatlan láncokkal közelebb, míg a nyál újra és újra összefut a számban, hogy nyelnem kell újra is újra, de a kongó ürességet ezt nem tölti meg, lenne ott helyed, lenne helyed a testemben, a gyomrom rejtekén. Vajon elpusztulnál odabent, vagy az idők végezetéig emészthetnélek? Te ebben is más vagy, mint a többi? Miért vagy más, mint ha többi, ha valójában bensőmben ugyanúgy az enyeszeté leszel? Miért kellesz ennyire, miért, mikor meg kell tagadjalak, meg kell tagadjam önmagam, s valamikor árulás lesz a vége? Téged foglak elárulni, nem állva ellen a kisértésnek, felzabállal még elevenen? Vagy az ösztönöm, mely sürgető iramot diktálna feléd? Én mégis eltávolodom, bár odabent  a vad fájdalmasan ordít, rázza a csont ketrecet, húsom marja, hogy kitörhessen, hogy eltörölje az, ami visszatart tőled. Húsodra fáj a fogam, sajdul, a csikorog, míg szavaidra próbálok koncentrálni. Meddig tudom ezt művelni magammal miattad? Nem sokáig, túl rövid ideig, ezért kell eltávolodnom, ezért kell majd elhagyjalak, mert veszély leselkedik rád a vidám szemek mélyén, ott ül a sötét pillantás rejtekén, ami arra vár, hogy elhatározottságom meginogjon, s te hibázz. Hibázz megint, engedj közel, hogy átharaphassam a torkod Astwihad... sose engedj olyan közel, hogy fogaim, s karjaim csapdájába ess, mert onnan csak egy út vezet a szabadság felé. A halál. Nem ironikus? Hiszen ez éppen te volnál.
A jó kedvem eltörlik a szavaid, a komorrá szelídülő ajkak szegletében mégis ott ragad a nyoma, ohh tudom, én tudom ki vagy, s mit jelent a szavad, jobban is tudom tán, mint bárki más. Készen álltál, alkalomra leselkedve és éhezve, s ma, ezen a vörösre festett éjszakán megadatik neked azaz alkalom, mert én megasom neked. De, ahogy engem sem elégített ki azaz alig harapás, úgy téged sem fog kielégíteni az, amit ma szemügyre veszel. Miért pont ma? Miért is ne? Hiszen az éj csendes, még a szél sem pisszen most, nem akar zavarni, nem akar minket megzavarni, s árgus szemmel figyelve fejtegetlek. Mert szavad alig hallatod, tested is halkan beszél, hogy figyelnem kell le ne maradjak, mert mi tudjuk igazán az ördögök a részletekben bujkálnak, ami nem hangzik el, csupán egy gesztus, vagy elhangzik, de lényegtelennek tűnik. Az idő, az örökkévalóság tanított meg minket figyelni a másikra, mert  a mi különös, nyakatekert tiszteletünk a másik iránt pontosan tudja veszélyeket tartogatunk egymásnak. Te pont olyan csendes vagy most, mint ez az éj, Astwihad, türelmesen várakozó árnyék, de szemed elárul, pillantásod siettet, gondolataid már előre szaladtak, már rég itt hagytál, mert már kezedben fogod a nekem szánt kést a koponyád csontfalai mögött, már felhasítottad a bőrt. De még nem ott tartunk, még nem vagyok a vágyott megkívánt helyett. Máskor...nem, ilyen még sosem volt, sosem ajánlkoztam te neked komolyan, sosem ígértem magam, csak gonosz tréfaként, a kis játékunk részeként, a húztam az időt. Mostanáig. Mert a ma éppen tökéletesnek tűnik egy búcsú ajándékra, hiszen az. Vajon észrevetted Astwihad? Hogy ez búcsú, hogy kényszerítenem kell magam, hogy izmaim ne feszüljenek, hogy gondolataim ne körülötted keringjenek, mint a várakozó dögkeselyűk? Észrevetted mily nehéz , hogy ne a távolságodat mérjem szemmel, hogy ne nyargaljon a vér a testemben, hogy ne vessem rád magad és tépjelek, marcangoljalak szét?  Te tetted ily nehézzé. Látszólagos a könnyedség, amivel megindulok a kunyhó felé, nincs bennem félelem még akkor sem születik meg, amikor szavaid egyértelműsítik, nem lesz menekvés. Hiszen készültél.
– Csalódott is volnék, ha nem így lenne. – vörös ünnep ez mindkettőnknek, s tán fekete gyásznappá válik, amikor felhasadó szöveteim között nem találsz semmit. Vajon mi lehet ott? Vajon mit kereshetsz? Eltűnsz a kunyhóban tekintetem elől, hát van időm mezítelen hasamra fektetni tenyerem, mely azonnal megremegve kordul, lecsúsztatni az alhasamig, ahol belek mozgolódnak, mint ezernyi kígyó. Megoldom a nadrágszíjam, hagyom lecsúszni rólam az anyagot, kilépve belőle a már ismert rám váró asztalhoz lépek. Nem fogsz találni semmit Astwihad, vajon azt fogod hinni, hogy a test a rossz? Lehunyt szemmel mosolygom a kósza reményen, hogy tán a másik még kell, hiszen azt nem kaptad meg. Furcsa dolog ezt vágyni? Furcsább, mint hogy leszopogatnám csontjaidról a húst, hogy a szívedet, mint édes piros gyümölcsöt csemegézném ki a bordáid közül? Felfekszem az asztalra, ugyanazzal a kemény ölelésével fogad, s ahogy belépsz, tekintetem rád tapad. Már láttam ezt az arcot másoknál, ahogy átszellemülten készülődsz, ahogy minden figyelmed összpontosítod az adott alanyra, aki most én vagyok. Már láttalak ebből a szögből ma, de akkor nem a tiéd voltam, nem a kedvedért feküdtem némán tűrve a szíjakat, a rúnákat. Most , ebből a szögből gyönyörűbb vagy mint valaha. Vajon átfutott-e ez mások agyán is, amikor így várakoztak? Bár biztosan nem önként tették.
– Meddig tart? – meddig nézhetlek innen, ilyen közelről? Meddig kell elviselnem az illatod, meddig fogok rád úgy nézni, mint egy prédára, és valamire, amire áhítattal kell nézni? Mondd Astwihad, te, aki mindennel számolsz, aki mindig előrébb jársz, számoltál ezzel? Tustad, hogy ez történik majd? Mert én nem.




reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Feb. 24, 2021 9:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Beelzebub Kedvelte a hozzászólásod





When the wolves come out to play

better run, better run


Veszélyes volt megkísértenem téged, adni egy darabot magamból, amit talán sosem felejtesz el, ami talán mindent felborít, megváltoztatja az eddigi rendünket… de ideje volt meglépni, valakinek muszáj volt, egyszer megtörtént volna… hát itt és most történt meg. Akármi is legyen a következménye, megbánni nem fogom, mert nem csak te éhezel már Tawrich, nem csak te éheztetted magad, én is vártam, az első pillanattól kezdve csak vártam, s bár az én türelmem tart tovább, egyszer a végtelen is eléri a végét, egyszer még nekem is meg kell kapnom amit akarok, mert egyszer még az én türelmem is elfogy. Tudod, mi történne akkor? Nem, talán senki más nem tudja, hogy mi történhet akkor, én is csak sejtem, már évezredek óta sejtem, és tudom, hogy nem szabad megvárnom. Ha a húsom az ára, hogy megszerezzek egy darabot én is belőled, hát a húsommal fizetek érte, felvállalom az éhséged egy nagyobb szeletét, hordozni fogom magamon a növekedett kísértésedet, az árnyak már rám is fenyegetőbben néznek majd ettől a naptól – hiszen most már tudod, hogy mit kaphatnál, és ha már tudod, hiányolhatod is.
Hagyom, hogy szakíts belőlem, amennyit enged még az önkívületed, hiszen már csak pillanatoknak tűnik, és visszahúzódik a szörnyeteg, de el nem tűnik teljesen. Csak egy annyi józanság, ami megállásra kényszerít, ami eszedbe juttassa, mennyire drága az a falat, amit most kaptál, s az újabb tovább növelné az adósságot – az adósságot, amire annyira várok, s amit olyan kitartóan kerülsz. Nem értem mitől félsz, miért nem akarod, hogy eljöjjön végre a pillanat, mert egyszer el kell jönnie, egyszer muszáj lesz neki… még ha az egyikünk holtan is végzi. Nem tehetjük ezt az idők végéig, nem küzdhetünk örökké az ösztöneink ellen, különben mindkettőnket felmarnak. Ha nem kaphatjuk meg mindketten, amit akarunk – az egyikünknek vesznie kell. Ki lenne az, Tawrich? Te, vagy én? Elférnénk valaha is egymás közelében, vagy az a sorsunk, hogy bujdossunk a másik elől, különben… mi lesz különben? Mi lesz, ha vége lesz? Kitöltené valami az űrt, lenne más, ami hasonlóan kívánatos, vagy sose lesz ehhez fogható, emlékké szelídül, őrjítő kísértetté, amit már soha nem érhetünk el? Minden sejtem a válaszokra vágyik, tudni akarom, tudnom kell, látnom kell, meg kell szereznem… meg kell szereznem magamnak téged is, Tawrich. Nem játszhatok veled örökké, nem szoktam ennyit játszadozni… ha más lenne, már rég a karmaim közt végezte volna, de te, te még itt vagy, rád még mindig várok, és most is csak várok… csak várok, de nem úgy, mint másra, már nem olyan hűvös érdektelenséggel, mint máskor. Olyan részem kelted életre, amit megtagadtam már a teremtésem óta, amit először elrejtettem, majd lassan kiírottam, darabról darabra – amíg meg nem ismertelek téged, amíg etetni nem kezdted. Nem tudsz róla, de visszacsaltad, s életben tartod, melletted újra növekszik… nem kellene. Nincs szükségem rá. De rád viszont igen. Fogy az időnk, Tawrich… ezért, ezért kellett ma enned belőlem. Mert nem akarom, hogy idő előtt felemésszelek. Ha ő talál rád helyettem… őt talán nem fogja érdekelni, hogy csak egyszer kaphat meg, el fog venni egyszer, inkább egyszer, mint soha… nekem viszont elég az is, amit most kaphatok. Egyelőre. Én meg tudom fékezni magam, én meg tudom jegyezni, hogy hol vannak a határok – de ha előcsalod őt… nem szeretném úgy lezárni ezt. Talán lezárni sem, mert talán volna is annyi kérdésem hozzád, hogy elnyúzzuk, húzzuk az idők végéig, lopott falatokon élve… de a semmivel én sem bírom. Ő nem bírja. Ha etetted, növekedett, s ha felnő… Azt tudom, hogy rajtam túlnőhet. De rajtad, rajtunk is képes lenne? Talán. Biztosan. Valakinek egyszer halnia kell hármunk közül. Őt úgy tűnik egyedül képtelen voltam, téged nem akarlak, téged korai, én nem veszthetek… érdekes lesz a mi utunk, Tawrich, ezt már az első pillanattól tudtam, amikor rájöttem, mit teszel velem. Már akkor tudtam, óvatosnak kell lennem veled, veszélyes vagy rám, ezért kell nekem is veszélyesnek lennem rád. Ezt már csak a halál zárhatja, én már tudom. Te is tudod már? Talán. De azt még nem tudod, hogy hárman játszunk, mindig is hárman voltunk benne… talán mégis túlélhetjük. Talán, ha ő… de ő makacs teremtés, Tawrich. De még korai megismerned, még elég, ha csak rólam tudsz…
- Nem számít mi vagyok, amíg tudják mit jelentenek a szavaim. És te tudod. – Te tudod, te sokat tudsz, de még te sem mindent, mindent senki sem, még Aesma is csak úgy hiszi, hogy mindent látott belőlem… De azt tudod, hogy ez a talánom egy biztos, tudod, hogy tervezek, s tudod, hogy készülök – ha érkezik az alkalom, nekem várnom kell rá. Most is vártam, és jött is, elkaptam, elkaptalak, hiszen követsz, még ha nem is ingyen volt. Semmi nincs ingyen, főleg köztünk nem. Én készen álltam fizetni, most te jössz, utána meg… nem, ma nincs utána, ma kivételesen nem lehet. Csak a most van, te meg én az erdőben, a csendes magányunkban, nem is kell most más, s nincs is, mindenki mást megettél, csak ezért a pár pillanatért. Az erdő erre az estére csak a miénk, hiszen a vadak is tudják már, menekülniük kell, itt már veszélyes, itt már nem maradhatnak, a hívogató dögszag ellenére is. A halál már a levegőben, elnehezedik tőle. Indulnunk kell. Fogy az idő… a sötétbe forduló tekintetem is ezt mondja, mennünk kell, most, most indulnunk, elvennem ami a részem, s utána elválnunk.
Kísértjük egymást, máris halálos násztánc, amerre léptünk, pedig a halál még csak kísért, bár érezzük a közeledtét, ma még nem fog eljönni. Ma csak kacérkodik velünk, ahogy mi is egymással – de minden mozdulatban érezni a súlyát. Most is téte van mindennek, valamivel nagyobb, mint korábban… lezárást nem kaphatunk ma, de hosszabbítást még igen, egy utolsó esélyt, de minek…? Egyszer meg fog történni, neked is tudnod kell. De ma, ma, ma még én állok előtted, így ma még beérem ezzel a testel, s ma még beérem ennyivel. Holnap viszont… ne jöjjön el a holnap, Tawrich. Én nem akarlak holtan. Őt már nem érdekelné. Én megtartani akarlak, neki elég, ha egyszer megszerezhet… ne akarj vele találkozni…
Némán bólintok, érzem a szavak súlyát, tudom mit jelent ez… mára elég volt a kísértésekből. Előbb a tekintetem követ, majd a lépteim is. – Készültem. -  Hogyne készültem volna erre is, a korábbi felszerelés nem neked volt szánva, az bárki másnak volt, neked… neked tartogatok valami mást. Bár az itteni szintén csak utánzat, a tested is az, talán megteszi… de a talán nem elég, így ki fogom egészíteni. Ne aggódj Tawrich, nem fogom hagyni, hogy elmenekülj az alkunk elől.
A kunyhóba érve én eltűnök a másik szobában, előkeresem a titkaimat, időt hagyok, hogy újra az asztalra találhass, én csak később csatlakozom, papírok, szíjjak, üvegcsék, kések, dobozok halmát tartva a kezeim közt. Pedig csak kettő van, mégis ügyesen egyensúlyozok velük. Valóban készültem, Tawrich. Innen nem fogsz szabadulni, amíg nem végeztem… Csak a szavam lesz biztosíték arra, hogy nem veszek többet – te tudhatod, a szavam drága. Nem hazudok, sosem hazudtam, egyike azoknak az elveknek, amiket makacsul tartok. Minden ígéret, ha csak a szavam köt is, számomra olyan, mintha a vérem adtam volna hozzá. Nem kell hazudnom, sosem kellett, a hazugság felesleges. Nekem bizalom kell, azt árulok, bár a naívak azt hinnék, hogy valóban csak ennyi van. A rémmesék tündére vagyok, minden kimondott szavam igaz – de a lényeg a kimondatlanokban rejlik, azokban, amiket elhallgatok. Így bízhatsz bennem, Tawrich, bármit is találok, most csak annyit veszek, amennyi a jussom, most elsétálhatsz majd, én pedig maradni fogok, most szétválunk, most elköszönünk a haláltól is, most ő is egyedül távozik majd.
Lepakolom a kellékeket, közelebb emelem az asztalt, rendezett sorba kerül minden, tisztán és átláthatóan, ahogyan szeretem. Előbb a lapokra van szükségem – nem üresek, jelek vannak rajzolva rá, egy része gyengít, egy része csapda, akad mindenből, ami segíthet kordában tartanom téged. Rád pillantok, ha nem fekszel már a boncasztalon, fenyegető várakozással – s ha már ott fekszel, úgy melléd lépek, s elkezdem rátapasztani a lapokat az asztal aljára. A szíjak, amiket a régi helyett hoztam, szintén mások, gazdagabban teleírtak – s ez még csak a kezdet. Látod már, hogy készültem? Hogy innen nem menekülsz olyan könnyen? Most nem fogom hagyni. Most csapdába kerülsz, amíg nem végzek… addig csak az enyém leszel. Zavar ez, Tawrich? Hogy csak az enyém leszel addig, s azt teszek, amit szeretnék, amit mindig is szerettem volna? Milyen, amikor te vagy az áldozat? Nemsokára megtudod, milyen az, ha az én áldozatom vagy, Tawrich…
reveal your secrets

Beelzebub


Bønardalen Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Feb. 23, 2021 9:20 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Asto Vidatu Kedvelte a hozzászólásod











Tőrbe csaltál, karjaid csapdájával ölelted magadhoz a rémséget, várva, szakítson még belőled, de a visszatérő emlékek felismerik a cselt, bármennyire is vágyott, kívánt ez a fogda, mely marasztal, bármennyire is édes a hús, s különleges az ízed, hogy már egészen megbabonázott, s kísért, belülről bizserget. Érzem az ínyemen, mely megérintett, a fogaimon, melyek beléd mélyedtek, szaggattak, a nyelvemen, melyről ledörzsölni képtelenség, ott kaparsz a torkomban, a bensőmben élő éhség gyomromban kapkod érted, hogy szétrepeszti mellkasomat, a bordáimat, végig markolja érted a gerincemet, az apró idevégződéseimen szalad, hogy fülembe duruzsolja azt, amit a te tested is suttog. Vegyél még. Kell neked. Akarod, vedd el! Ezt akartad... azt akartad, hogy éhségem figyelme rád tekeredjen, s neki sosem állok ellen, nem tehetem, képtelen vagyok rá, de a józanság, a józanság átlát a cselszövéseden. S megpróbálkozik a lehetetlennel is, félre söpröm az éhséget, mely prédájának szemelt ki, már ameddig képes vagyok rá. Mert előbb-utóbb nem fogok ellentmondani az ösztönös parancsnak, hiszen hiába töltöttem meg bendőm, már félig üresnek érződik, ha nem teljesen. Vajon te kitöltenéd azt az űrt, megtöltenél, hogy ne kelljen tovább éheznem? Aligha...az én kárhozatom az éhezés, s pontosan tudod ezt te is, ezért vársz türelmesen, míg a józanságom újra lekopik, hogy megkérhesd a magad árát. Tudod mit tettél, puskaporos hordót csináltál belőlem, melyből a kiszórt lőport meggyújtottad, s csak idő, tényleg csak idő kérdése, hogy robbanjak.
Átokkal sújtsz reám, olyannal, mellyen én sújtottalak téged, de én nem vagyok türelmes Astwihad, sosem voltam. Harapni fogok abból a szép kezedből, amiből etetgetsz, amit hagyod, hogy pajkos nyelvvel nyalogassak. S engem figyelsz közben, de ez a kis játék belőled nem vált ki semmit, ez nem, így nem, amire te vársz, amire te vágysz belőlem, azt bensőmből kívánod kiolvasni, a szövetek, s az izmok meg és felnyitásával, a kifeszegetett bordáimban ül, vagy a zsigereim mélyén szerinted, de mi van Astwihad, ha nincs ott semmi, ha az amit keresel nem létezik, ha kincsé emelő szemed izzó fénye nem akad semmi érdekesre, rendellenesre és kihuny belőle az a tűz, mely lényem iránt izzik? Magamra hagynál a rád éhezésemmel? Akkor már csak te lennél préda, amit el kell kapnom, akkor már csak én éhezem majd rád. Miattad kell véget vetni a játéknak, megfordítani a kockát, s ez nem az a test, amire vágysz jelen pillanatban csak ezzel szolgálhatok, hogy kielégítsed azt a mérhetetlen kíváncsiságod, hogy elveszítsed az érdeklődésed. Nagy ár feladni a rajongásod, annyira megszokott már, ám most már nem maradhatsz az árnyékokban, nem nézhetsz titokban, mert éreztelek, s kiszagolnálak  ereznélek, ingerelnél, mint a bikát a vörös posztó. Addig űznélek, míg az enyém nem lennél, hogy eggyé válj velem, a bensőmmel. Ezt te tetted... ám kár volna érted, nagyra értékellek, nagyobbra, hogy magamba olvasztalak, hogy aztán emléked, s híred is elkopjon, mint a régi betűk, melyek először csak megfakulnak, aztán végleg elvesznek a tudással. Rá nem akartam emlékezni, de rád tudnék nem emlékezni most már?
Tudtam, hogy elfogadod az ajánlatom, még ha csapdát is neszelsz benne, hátsó szándékoket, milyen jól teszlek, hiszen éppen feláldozom magam kíváncsiságod oltárán, hogy elveszítsem kéretlen, de nagyon is kellemes, s megszokott rajongásod. Tán ez a test nem elég hozzá, de egy próbát végtére is megér, hiszen most....most nem jönnék a közeledbe teljes pompámban. Megennélek.
- A talán a te szádból elég meggyőző, bakfisok mondják ezt a férfinak, kik kedvükre vannak, ám az egyszerű helyeslő válasz túlságosan sokat mondó lenne. – kuncogok, hiszen végtére is most saját tested éppen elmehetne bakfisnak is. Vajon miért ilyenre alkottak, ennyire szélneky ártatlannak, amikor nem vagy az amikor mindenki, ki ismer tisztes távolságba akar kerülni tőled és a pengéidtől. Én most mégis oda ajánlkozom. Talán a lobotómiának hála elment a maradék eszem is? Nem, nem ment el. Mindenki retteg tőlem, mindenki fél, még saját fajtáim tagjai is, s ettől csak hatalmasabbá növelik bennem a ragadozó vadász kedvét, de te sosem féltél, most sem félsz, pedig most már igazán van miért Astwihad.
Távolodom tőled megint, hogy döntésed siettessem, hiszen kevés az időnk, miattad lett kevés és véges. Te akartad így. Sötétbe boruló szemed azonban elárul, ritka rajtad ekkora izgalmat látni  hiszen ez a te mércéiddel az, s bóknak veszem, hát testemet érintem neked tetszelegve, letörlöm magamról a rám száradt vért, mely bőrömön repedezik, s lepereg. Ez a test ma a tiéd lehet Astwihad, s nem csorbítja nálad a tartozásom, hiszen teveim szerint... eltöröl mindent. Így kell lennie, mert minél távolabb kell kerülnöm tőled, de ahhoz, ahhoz az kell, hogy szemeid már ne érdeklődéssel vesd reám, hanem unottan. Ennek, aminek azt hittük sosem lesz vége, most véget kell vetni, mert én megszegem a szabályokat, átlépem a határokat, megtenném, hogy újra... Lehunyom a szemem egy pillanatra, ahogy megkísértesz, de ne tedd, nem kellene ezt tenned, intenek az összeszoruló fogak, a csuklódat figyelő szemek, melyek a vékony bőr alatti lüktetést figyelik, mely most mintha meglódult volna. Régimódi démon vagyok, a vér a legszentségtelenebb anyag, halált jelent és életet is, mindig ragaszkodom hozzá, hogy vér pecsételje az alakújaimat, mert számomra magát az esküt jelképezi élet és halál árán is. Most mégis habozok, megránduló szám sarkán nyalok, ahogy dermedten állok még mindig nézve a fehér bőröd alatti kékséget. – Most azt hiszem eltekintenék tőle. – suttogom, alig hallani, mintha nem is neked, mintha magamnak szánnám a szavakat. S inkább elfordul a test, de a nyakam, a pillantásom megkésve mozdul el rólad, hogy vissza induljak oda, ahol minden elkezdődött, ahol minden megváltozott, ma minden megváltozott, s tán mire a ma holnapba fordul minden el is múlik, mert az új kezdet mindig valaminek a vége Astwihad. Ezt a halál démonaként te tudod a legjobban. Lépteim megállnak, hogy bevárjanak. – Remélem erősebb szíjaid is vannak, a szavam nem szegném meg, de nem biztos, hogy tartani is képes leszek, ha...- a kezeidre nézek, azokra az ijesztően precíz eszközökre. Azt hiszem érted mire gondolok, néha az adott szó önmagában kevés, ahogy az elhatározás is.


reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 07, 2020 5:52 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


Hiányod máris különös űrt hagy, még ha a közelséged szokatlan is, valami új kezdete volt, valami ígéretesé, valamié amire már emlékezetünk óta várok. Elszakítod magad tőlem, kicsúszol a karjaimból, pedig némán hívlak vissza, van itt még étel számodra, vehetnél még, engedném… de nem teszed. Visszatért józanságod óvatosságra int, ezzel magyarázom amiért elfordulsz tőlem… de nem sokáig. Visszacsallak magam mellé, hiszen vonz a vérem amit megosztok veled, gyenge emlékeztető, hogy nincs itt még vége, kezdet ez, hiszen most már egyenlőbb felekként állunk egymás előtt… talán. Évekig voltál kínzóm, ideje hát, hogy átéld te is milyen volt nekem az árnyékodat követve osonni mögötted, lopott pillanatokon élve, lesben állva várni minden kínálkozó alkalmat, amikor egy kicsit is közelebb araszolhatok hozzád. De a türelmem kifizetődni látszik, hiszen a karjaimba szaladtál, a segítségem kérted, meg is adtam, de többet is vettem. Kihasználtalak, azt, hogy gyenge voltál, hogy az emlékeid elnyomta a legősibb ösztönöd, magamra szabadítottalak, hogy majd én is elszabadulhassak rajtad, felszabadulhassak minden béklyó alól amit túl sok emberöltő óta aggattál rám. Teljesen szabad talán sosem leszek, de talán nem is akarok…
A nyelved évelődő tánca az ujjaimon nem köt le sokáig, bár a látvány megragadó lehetne, minden ilyen pillanat az, amikor érthetetlen nyugalommal vagy elszabadult mohósággal fogyasztod az ételt. Tenyeremből etetlek, figyellek, mint egy kincset, mozdulatlan, mintha attól tartanék, hogy eljisztenélek magam mellől, miután magamhoz édesgettelek. Valóban megragadod a figyelmem, a tekintetem rád tapad és nem ereszt, de a gondolataim máshol járnak, mást látnak, már nem az nyelved siklik a bőröm felett, hanem az ujjaim szántanak a gyenge emberi test bordái közé. Még ez is tetszene, most még ez is jó lenne, hiszen még ebből sem adtál soha semmit. Önzőn őrizted minden titkodat, mintha egyszer ráunhatnék a várakozásra, mintha valaha feladnám, mintha kereshetnék mást… de nem vagy pótolható. Tudod te is, talán ezért játszol velem ilyen magabiztosan, hiszen tudod, hogy nem fogsz elűzni az árnyékaid közül, jó itt nekem, kényelmes, innen csodálhatlak… amíg meg nem szerezlek.
Kitérsz a válaszok elől, elhallgatod őket, önzőn tartod magadnak, ezzel szítva a nemtetszésem… de tudod ezt te is, s szépen játszol, túl szépen, hiszen az ajánlatod meglep, sosem tettél ilyet, talán csapda, talán óvatosabbnak kellene lennem… de talán már késő ehhez. Tudod te is, hogy hiába a habozás, nem fogok nemet mondani amikor ilyen szépen ajánlod fel a lényed egy darabkáját, még ha nem is a legszebbet, elfogadom. Még arra is hajlandó vagyok, hogy feledjem a démonod, az éjszaka további részében csak ketten lehetünk, ami születőben van ott nem lesz helye idegennek, másnak nem kell látnia amit előlem is titokban tartottál. A démon ráér, a démon mellékes, a figyelmem most újra rád szűkül, már csak te létezel mellettem, minden más hanyagolható. Közelembe kúszol ismét, eltemetve magad a combjaim melegében, én pedig hagyom neked, hiszen a válaszodra várok éppen. Mintha gondolkoznom kellene, mintha nem döntöttem volna már… - Talán… - Biztosan. És még ha nem is így lenne, megoldanám, számodra keresnék megoldást, téged nem engednélek kihátrálni ilyen egyszerűen. A tekinteted eltéved, tested ismét távolodik, talán az éhséged máris szólítana tovább, de innen már csak egy irány van, amit már meg is találtál. Az az irány, ami egyenesen hozzám vezet.
Talán tényleg csapda, talán valahol sejtem is, hogy túl egyszerű, de mégis belemegyek. Tudtad, hogy nem fogom visszautasítani, igaz? Nem tehetem… A nyugalmam felbolydul, de nem hagyom elszabadulni, megfékezem mielőtt még látványossá nőne, helyette rád figyelek. Kezdet. Milyen szép kezdet… és elhangzik utána az ajánlatod is, ami a kedvemre tesz, sötétbe boruló szemekkel figyellek tovább, miközben rábólintok. Ennyit megér, így teljesen jó, ha a többi tartozást nem veszítem el, csak a mostani falatot… amit több is fog követni, igaz? Már nem kellhet sok idő, hogy elgyengülj, egyetlen pillanat, és a tartozásod teljes lesz, behajthatom rajtad mindet… hogy utána elölről kezdhessük. Mert ennek sosem lesz vége, igaz? – Legyen ez az alkunk most. – Most, hiszen a jövő még távoli, még csak most kezdődik, de máris szebben kísért, mint korábban tette. Mögötted jelenek meg, mintha azonnal történt volna, hiszen nemrég még a földön ültem... de nemrég még a karjaim közt voltál szabadon, most pedig már visszafogod magad. De meddig? – Szeretnéd hivatalossá tenni? – Ez már csak kisebb csapda, egy gyenge kis csali, hiszen ha nem változtál, akkor te a vérrel kötött alkuk híve vagy… Lassan kerülök eléd, figyelem minden rezdülésed, talán még vissza tudod fogni magad, még friss lehet az ízem emléke, de mennyire zavarna az illatom kísértése? Hát nem érdekes, Tawrich? A játékunk talán most kezdődik igazán. – Nálam kezdhetjük. – Vissza a kunyhóba, ahol rám találtál, ahol most végre kettesben lehetünk. Az asztal már szomjazott a véredre, a hiányod biztosan számára is zavaró, hiszen mindketten tudjuk már milyen amikor karnyújtásnyira vagy tőlünk, de mégis kicsúszol a kezeink közül. Most viszont, most viszont nem teheted. Köt a szavad, köt a véred, köt az alkunk. Ma az enyém leszel, csakis az enyém, Tawrich, még ha ebben a gyenge kis testedben is, de megszerezhetlek. Én már készen vagyok, te készen állsz? Kérdik a szemeim, amik soha ki nem vesző érdeklődéssel mérnek fel már sokadjára, de a végtelen türelem helyét határozott várakozás töltötte fel. Számomra a szavaink már ígéretnek számítottak, a behajtás pedig azonnalra szólt.
reveal your secrets

Beelzebub


Bønardalen Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 05, 2020 7:06 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next








Kapaszkodó ujjaid szelídsége marasztal karjaidba, ne menjek még, maradjak még, kérlelsz némán, de a mozdulataim meg nem gátolják. Talán késő is már távolodni, hisz nyelvemen bizsereg ízed, már csapdádba sétáltam, s hurkod nyakamon feszül, az mellyel lelkeket cibálsz a pokol tornácára. Érzem a nyálamban keveredő véred utóját, a lecsengését, hogy kúszik torkomról gyomromba, mely megismer, megjegyez, nem feledve vágyakozik utánad. Orvul kihasználtad a lehetőséget, melyet tálcán kínáltam, de nem vonhatlak felelősségre érté, hiszen én adtam kezedre magam. Kezedre, melyen folyékony rubinként gyöngyözik véred, s hívogató fémes illatának csábjait sehogy sem állhatám, hiába tudom, hogy mindez veszélyes terveid része, aprónak tetsző momentum, mellyel mégis megpecsételsz. Mert sosem adsz, hogy ne várnál valamit cserébe, minden adakozásod, szívességed felhasználod, hogy jogosan kérd a szolgálataidért a jussod, ami én vagyok. Mert te rám éhezel, harapás helyet precíz metszésekkel, fogak helyett éles pengékkel kívánsz belőlem darabokat, hogy megfejts engem, a bennem lévő titkokat, melyeket talán csak te képzelsz oda. Nem vagy rest hát emlékeztetni mi a  tied, hát nyelved tulajdon kezeden simít, letörölve, elorozva előlem véred egy részét  emlékeztetve arra, hogy mindig tartozom, hogy felhalmoztam az adósággom, s alig várod, hogy fizessek, hogy megfizessek neked mindenért, mert te pontosan azt is akarsz tőlem. Mindent. Tudom ezt, s nem mondhatom, hogy eddig nem én játszottam veled, hogy nem én voltam, aki a csapdámban senyvedő láthatatlan vergődésed, tehetetlen küzdelmed szemléltem. Tudtam, hogy egyszer szerepet cserélünk, vagy legalábbis osztozunk a megszálltságban  ezért is óvakodtam megízlelni húsod, ezért is hagytam rád sajgó fogaimat másba marni, sosem beléd. Mi tagadás, eddig sem volt túl kényelmes a helyzetem, de amit nem ismersz, amiért csak sóvárogsz, egészen más, mint megismerni és úgy fosztani meg magad tőle. Ez alapján nem vagyunk egálban. Vajon tudod ezt?
Szemed kérdez, valóban minden megváltozott, s hogy eme rám mért szenvedést megosszam veled ostobaságot kell elkövetnem, hogy ne egyedül ragadjak a kátrányos kénköves pokolban, melyet egymásnak alkotunk, hanem magammal rántsalak. Meg fogod érteni, igaz? Hiszen az én türelmem nem gyökeredzik oly mélyen mint a tied, s nem is ágaskodik a végtelenségbe nyúlva, hát neked kell adnom a magam türelmetlenségét, amit majd lobbantasz bennem.
Nyelvem minden cseppet letisztogat, semmit nem hagy kárba veszni, alapos, hosszúra nyújtott nyalásokkal veszem ízed, amíg már nem marad más, csak a pőre bőröd, melyet a pokolban érdes nyelvem letisztogatna a csontodig, de itt túl sima az ízellő szerv  hogy önmagában kárt okozzon, s hosszú órákig kellene nyálamban áztassam ujjaid, hogy a bőr felázzon rajta. Fogaim karcolnak, cdak érintenek, nem marnak, szakítanak, s figyellek közben, vajon mi megy végbe benned most, de te mindig is olyan voktál, mint egy háborítatlan tó, melyt nem fodroz a szél, melybe nem csobbannak a halak, gyűrűző hullámokat vetve. Tudod, mennyire vágyom arra, hogy felzavarjalak, hogy megnézzem mi lapul a mélyben, mily viharosra lehet korbácsolni, de tán nem is lehet. Mert a tested most is nyugodt, szemeid elrévednek a belső sötétséggel szemléled a megnyúlt árnyakat, melyek bekebelezték a világot, mint aki nincs is itt igazán, mint aki sosincs jelen igazán.
Kérdéseid lerázom magamról, mert a válaszok, csak újabbakat szülnének, végtelen spirált alkotva, egy táncot, melyet nem tudok veled eltáncolni. Ráncolodó szemöldököd elárulja, hogy nem elég, hogy a válasz nem elégített ki egyáltalán, de elnyúlva a sötét ég alatt úgy teszek, mintha nem látnám a várakozást, mintha nem érteném a ki nem mondott szavakat, pedig nagyon is értem. Ám ismerlek  tudom mily dallamon kell játszanom, szólnom, hogy a fenyegető várakozás eltűnjön, hát nem vagyok rest más mederbe terelni, hiszen muszáj megosztanom veled a most érzett új vágyakozást, mely belülről emészt. Kapnod kell neked is, nem mindent, csak koncot, amit én is beléd szakítottam, hogy akarj te is jobban. Hát pontosan tudom, hogy a halandó testem nem fog kielégíteni, de ez is csak egy újabb csapda, egy ragacsos melasz, mely még inkább a másikhoz ragaszt, levakarhatatlanul.
Szemem lehunyva mosolygom  a visszakérdezéseden, s csak bólintással adom tudtodra, hogy igen, a ma éjszaka. A ma éjszaka éppen megfelelő, a ma éjszaka pont tökéletes  hiszen ma változtattad meg a játékszabályokat, mától éhezem rád elviselhetetlen éhséggel, melyet kényszerűen viselek korgó gyomorral. A kijelentésre feléd fordulok, közelebb húzódva könyöklök fel a nyirkos földre, hogy arcom combodba temessem, belélegezve az illatod, sóvárogva fújva ki, mikor már muszáj eresztenem a lélegzetet, hogy újabbat vegyek.
- Biztos vagyok benne, hogy tudsz megfelelő helyet, ha az itt és most nem alkalmas. – könnyed szavak, mintha csak téged sürgetne az idő, mintha csak neked kellene minden pillanatban várakoznod, hogy felnyithass, mintha nekem semmit jelentene, hogy elszalasztod a kínált lehetőséget. Feltápászkodom, a falu irányába nézek, tán akad ott még maradék, mely enyhíti éhségemet, bár utánad... utánad íztelennek tűnnek, kényszerű falatnak...
Szavaidra megrebben szám sarka, pontosan tudom, hogy éppen csak kóstoló, rlőétel, melytől még inkább vágyod a fő fogást, hiszen pontosan így kell lennie. Vajon mennyit bír még a türelmed akkor? Vajon melyikünk bírja tovább? Valószínűleg te, de megnehezítem ezt az amúgy is rögös, kálvária utat számodra is.
- A kezdet. – bólintok jóváhagyóan, szemem éhesen villantva rád. Légzésed mintha gyorsabb volna  de az is lehet csak az enyém ily sietősen akadozó, vágyakozó. Astwihad, kössünk alkut, s gondoskodj róla, hogy megbánjam, rémíts el magadtól, hogy ne jöjjek a közeledbe, hogy ne kívánjam húsod, az ízed, hogy inkább kerüljelek, mint a közeledve vágyjam.
- A belőled kiharapott falatot fizetem meg vele, se nem többet, se nem kevesebbet. – így még mindig az adósod maradok Astwihad, és te azt akarod, hogy az legyek, hogy semmi ne csökkentse a tartozásom, amit úgy vársz, hogy megfizessek.


reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 05, 2020 6:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


Az ujjaim erőtlenül kapnak a távolodó testedhez, nem akadályozva a mozdulatod, de mégis némán kérve, maradj még, hiszen szívesen látott vendég voltál a karjaim közt. Ostoba lépés vagy a legjobb, amit kihozhattunk sajátos őrületed utolsó perceiből… új játék, új szabályokkal. Átölelem magam, mintha fáznék a hiányzó melegedtől, pedig egészen mástól remegek meg egy pillanatra, az utolsó másodpercre, amikor még olyan édesen mosolyogva nézek rád. Mélyre nyomom, akárcsak a viszkető késztetést is, hogy egy gyenge pillanatban elrontsam az évek várakozását. Ha a kunyhóban vissza tudtam fogni magam, itt sem lehet nehezebb, nem igaz? Nem. Hazugság. Minden perccel nehezebb nem arra gondolni, mi lenne ha és mi lett volna ha. De melletted ébernek kell maradni, óvatosnak, főleg most, hogy már neked is több okod van vadászni rám. A kezem mégsem engedelmeskedik, makacsul keni magára a vérem, csali ez, tudod te is, mégis ráharapsz. Valami valóban megváltozott ma este, igaz? Némán kérdi a tekintetem, ami csak egy pillanatig figyel így, utána melléd hajolok én is, lopva a számodra ígért vérből, de bőséggel hagyva neked is. Jelenleg a büszkeségemnél fontosabb az, hogy egyél, Tawrich. Lehet fájni fog ez még nekem is, de egyél. Előre tervezek, de sosem félek előre. Évek óta sóvárgunk a másik után, tudtuk, hogy előbb vagy utóbb elérkezik ez a pillanat is. Tudtam, hogy egyszer kénytelen leszek többet adni, hogy úgy vehessek érte ahogyan azt szeretném. Ha nem sejteném, hogy értékes vagy, hogy megéred a várakozást, nem bánnék veled ennyire gyengéden. A türelmemnek ára van, nem kegyes, lassan növekvő szörnyeteg, ami a kések mögül támad majd rád, mikor eljön az ideje. Minden eltelt év újabb megválaszolatlan kérdéseket jelent, újabb titkok, amiket meg kell tudni, ki kell fejteni ha lehet. Tény, hogy nincs minden válasz a húsba írva, viszont kétségtelenül azok a legszebbek, ezért is kezdeném ott.
A tekintetem ismerős éberséggel pihen rajtad, amíg elfogyasztod a felkínált nedűt. Csak egy pillanatra tűnik úgy, hogy mégis a távolba mered inkább, mást látva maga előtt… előre szaladnak a gondolataim, a közelgő jövőnkre, a közös pillanatra, az első alkalomra, amikor megtudhatod milyen is igazán a figyelmem középpontjává válni. Eddig csak a szemeim figyeltek rendületlenül, de milyen lesz, amikor minden érzékem rád tapad? Nem ezekben a gyenge emberi testekben, hanem odalent, a saját laboromban, ahol minden adott a tökéletes első alkalomhoz. Amire feleszmélek a pillanatból, már majdnem végeztél. Apró bogarak kúsznak a bőröm alatt, de ellenállok minden késztetésnek és mozdulatlan maradok, mint aki csak attól fél, hogy elriasztalak. De már nem lehetne, nem igaz? Főleg a mai este után. Ha te is utánam loholsz, már nem kell a nyomodban lennem, előbb vagy utóbb talán te magad jössz majd el hozzám. Biztosan átkos a kiolthatatlan éhséged, ha irántam táplált? Mostantól érezheted a töredékét annak, amit a közeledben kell átélnem. A töredékét, hiszen számodra ez csak az első éjszaka, de sok követni fogja majd, valahol remélem te is álmatlanul fekszel végig majd egy párat. Tudd, hogy milyen az, ha a megszállottjává tesz valaki. Bár kettőnk közül én vagyok az, aki mesterien képes visszafogni magát, te vajon meddig bírod majd? Milyen érdekes játékra váltottunk.
A tekintetem feszült türelemmel várja, hogy az utolsó foltokat is letörölhesd az ujjaimról, bár nem sietsz velük, minden mozdulat mintha évelődően elnyújtott volna. Valóban megmozdítasz bennem valamit, de nem ott, ahol más férfi tenné, a közeledben töltött pillanatok még ilyenkor is másszerű ábrándokat ébresztenek, ha nem akarom, ennek a testnek a figyelmét nem kötöd le ilyen egyszerűen, ez inkább én vagyok, mint bármely másik. És te is tudod, hogy engem mi érdekel mindennél jobban…
Ezek a pillanatok is elszállnak, végre kérdezhetek is, de a válaszaid nem elégítenek ki. Kevés, nagyon kevés, semmit sem árulsz el nekem már megint. Tudnod kellene ezt neked is, mégis úgy teszek, mintha nem így lenne, csak az összehúzott szemöldököm mondja szavak helyett, hogy igen kevés amit válaszul kínálsz. De a téma kellemesebb irányba terelődik, így eltűnik a fenyegető pillantás is, a helyét ismét az a végtelen, olvashatatlan higgadtság veszi át. Dehogy olvashatatlan, ismerhetsz annyira, hogy sejts milyen fajta hideg logika van mögötte. Talán túl sok részletet tudsz már rólam te is… Milyen kár. Milyen kár lenne, ha… - Ma éjszaka? – Szinte hitetlennek hat a kérdés, időt húz, mintha gondolkodnom kellene a felajánláson, amire már több száz vagy ezer emberéletnyit vártam már, amire még egy is sok lenne… - Az alkalom tökéletes, a helyszín viszont… - Tudod ezt te is. Ki akarsz játszani? Az emberi tested elszórakoztat egy ideig, de nem ez ami igazán kell nekem. A valódit akarom, nem a másolatot. Bár ez is pompás, nem erre játszom, ez csak az előétel, de annak is gyenge, ha itt és most, minden eszköz nélkül kezdek el dolgozni rajta. Mégis elindulok, feléd mászok, csak akkor állva meg miután már egészen közel hajoltam hozzád. A tekinteted játékos, de az ajkaid komolyak. Komolyabbak, mint bármikor korábban. – Kóstolóért kóstolót, amit ebből a testből nyerek, az csak arra elég amit ma kaptál belőlem… hiszen bár csodálom minden részedet… ez nem az igazi. Tudod, hogy ez csak a kezdet… - Ahogyan talán az az apró falat is csak a kezdet volt. De az eredetinek ára van, nem igaz? Ez a test mögött is ott van az éhséged, de amit a húsából kapok, nem lehet olyan érdekes, mint amit a démon arcod tartogathat. Ez hasonlatosabb lesz a többi emberéhez, bár kétségtelenül növeli az értékét, hogy te  nézel vissza rám mögüle. De ez inkább… személyes preferencia? Nem pedig valami kézzel fogható. Fejtegethetném a lényed is, abban biztosan több információt találnék még ilyen alakodban is… de nem érném be annyival. Szét akarlak tépni, darabjaidban megfigyelni, összerakni újra, megismerni a tested minden apró pontját, amiket még senki másnak nem mutattál meg… úgy akarlak látni, ahogyan még senki sem látott előttem, talán csak maga Lucifer, amikor megálmodta a lényed apró részleteit, és ilyen egyedülálló lénnyé formált.
Az idegen démon hirtelen már kevésbé érdekelt, egészen hanyagolhatóvá vált, minden lélegzetem csak neked szólt, Tawrich, várva, hogy milyen egyezségre juthatunk. Lassabban vettem a levegőt, kényszerítve a testet a nyugalomra, abba a tévképbe ringatva, hogy semmi jelentőségteljes nem történik éppen. Pedig a torkossággal közös életünk egyik legfontosabb pillanatába értünk éppen. Végre valóban alkudozni kezdtünk. Úgy hat, mintha túl sok idő telne el a válaszoddal, a levegő remegve szalad ki a torkomból. Mondj már valamit, Tawrich. Még ha csak egy pillanat is telt el, soknak hat. Azt mondtad készen állsz. Akkor nem engedlek. Talán készen állsz. Nincsenek talánok, Tawrich. Mindig is tudtad, hogy eljön ez a pillanat. Amíg létezem, a nyomodban leszek, édes átok, amitől szabadulni kellene. Szabadulni kell…? Mielőtt még megojtanánk egymást. A gondolatot mozdulat követi, a kezem lassan nyújtózik feléd, mintha a torkodat célozná, bár a szándék nem ártó, a válaszod sokáig tart. Nem árthatok neked, egyben kellesz, úgy vagy a legértékesebb, ha én magam szedlek darabokra.
reveal your secrets

Beelzebub


Bønardalen Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Aug. 25, 2020 9:21 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next







Elkésik a józanság, túl későn ébred az elme  mert ott a véred íze nyelvem ott ül, mint a legfinomabb ambrózia, melyből nem elég, s sajogva zsibbadnak az ízlelőbimbók az ízek kavalkádjában, mert mindig is tudtam, hogy ízletes lehetsz, hogy különlegesnek kell lenned, legalább annyira, mint amennyire én vagyok neked. A gyomor azt az apró falatot emészti reszketeg élvezettel, körül fonja, mig lebontja a gyomorsav, s kutat az éhség utánad, nyújtózik még falatokért. Sosem a túlszabott áraid voltak azok, mik igazán visszatartottak  hanem az a vágyakozás, melyet most kiengedtél Pandóra szelencéjéből  melynek nem túl drága az életed sem, s tán nem szándékosan, de rád fenve a fogam megtudnálak ölni, hogy aztán utánad üresség maradjon. Késve démon akad, aki nélkül úgy érzem üresebb lenne a világ, aki élve jobban kell, mint a kielégíthetetlen éhség kielégülése, de elrontottad  hogy kínozz. Biztosan számoltál a következményekkel  hogy ezután rád vadászó, leselkedő ragadozó leszek én is, hogy már nem csupán szívesen harapnék, de meg is fogom tenni  mert csalogat az illatod, az ízed, mert megfertőztél magaddal abban a pillanatban, hogy eggyé váltál velem. Magas áraid jó okot szolgáltattak, erőt adtak csábjaid ellen, de az mindig is mellékes volt, hiszen, ahogy én sem kívánom az elmúlásod, úgy te sem vágysz az enyémre igazán. De ahogy velem, úgy tán veled is előfordulnak balesetek, nem igaz? Üresség kong az elmállott falat hiánya miatt, hát csúszom karjaidból, hogy osztozz az ürességen  s bár kezed marasztal, végül mégis kisiklom a csapdából, amibe ejtettél, hogy a nyirkos puha mohán fekve kuncogjam el ostobaságainkat. Mindent megváltoztattál, átírtad a játékszabályokat, s hogy jól, vagy rosszul tetted-e az most ebben a pillanatban még nem igen látszik, mert nincs kihatással már a múltunkra, csakis a jövőnkre, mely most igazi kálvária útnak ígérkezik a másik közelében. Ezt érezted mindig? Azért osztottad meg velem kínjaid? Nézem, ahogy az el sem hangzó névre agyad fogaskerekei mozgásba lendülve zakatolnak, ahogy kíváncsiságod nő, és dagad iránta, bár ennek oka leginkább én vagyok. Hogy találnál választ, ha még én sem tudom pontosan őket? Nem lehet mindent a húsból kiolvasni, az elmét feltárva, hiába nyitnád fel a szívem, hogy megérthesd, valami örökre titok lesz, mert van, ami csak megtörténik, ahogy veled is csak megtörtént, hogy figyelmed rám tapadt, hogy én is fondorlatos halódba csavarodtam. Így esett meg vele is, megmagyarázhatatlanul.
Kuncogásom elhal, sóhaj zeng fel helyette, ahogy a friss vér íze, s látványa magára vonzza tekintetem, ahogy babonázva figyelem a mozdulataid. Mindent megteszel, hogy megkapd azt az alkalmat  hogy végre elfeledhess, hogy felre tolhass, mint a fiüstbe ment kísérleteket, vagy a megoldhatatlan egyenleteket, hogy feltárhass, s unalmassá váljak  mindent bevetsz, csak megkapj, hogy aztán minél messzebbre hajíthatsz, hogy kigyomlálj, de belőlem ki fog immár ki gyomlálni  hogy foglak felre dobni, hogy fogok könnyedén elsétálni melletted, hogy fogok ügyet sem vetni rád? Szerepet cserélnél velem Astwihad? Annyira reménykedsz, hogy az egyetlen alkalom elég belőlem, hogy szinte már csal azért neked akarom adni, hogy bebizonyítsam tévedsz. Ám mi van, ha mégsem? Akkor az üldözőből, üldözött válik.
Kinyúlok kezedért, elorozva a veres kezed, de most nem adod könnyen  hajolsz míg én emelkedem, s ahogy te is vered nyalod, a én is tisztogatlak, úgy megosztozunk egy fél lélegzeten, mig szemeink megméretnek, de aztán hagyod, mert mindig hagyod, hogy játszam veled, valahol tán élvezed is, bár az elvezet lekisebb jele sem latszik soha rajtad, mert megingathatatlan vagy, mint egy kőszikla. Hát hiába simít, nedvesit a nyelvem, nyalogatja hogy az már lehetne egészen pajzán is, nem aggódom, hogy bármit is kiváltana belőled, mert téged csak egy valami érdekel, hogy az asztalodon feküdve, kifeszegetett bordáim között turkálhass a bensőmben. Csak ezért e kivételezés, mert akarod, annyira nagyon, hogy hajlandó vagy érte kompromisszumokra. Csalódottan szusszanok, mikor minden ujjad tiszta  mikor csak nyálamtól csatakos immár, hát engedem a csuklód, s visszahanyatlok a puha anyaföldre, mely csak a halandók anyja  de engem és téged épp úgy megtűr ölén.
Megjegyzésedre bólintok, nem tagadom, hiszen nincs rejtegetni valóm, nem gyengeség ez, ettől aligha leszek kevésbé veszedelmes, nem mellesleg te sem vagy különb tőle. Villan a szemed, mint a közelgő vihar villámokat szóró fény játéka, amit nem tudok mire vélni, ahogy a barát szót sem. Barát nálunk az is, aki alig várja, hogy hátadba mártsa a kést, barát ő is, de saját kezemmel ölném meg, nem hagynám másra, barát vagy te is, aki szívesen felnyitnál, s én megennélek  s téged is elárulnálak, ha szükséges, de nincs rá jobb szó, démoni kifejezés nem is létezik rá, s a halandók sosem voltak a körülírás  vagy a szavak nagymesterei. – Készen, azt hiszem. – jegyzem meg halkan, hiszen erre a megváltásra vártál, s ha ő megkaphatja,, te is megkaphatod a magádét, még ha én ennek a megváltásnál nem is leszek részese, őt, elmélyítettétek mindketten a kínjaimat, hogy egyedül viseljem őket. – Ugyan Astwihad  felesleges megkeresned, a ma éjszaka éppen tökéletes, s megteszi, nem igaz? – rebegtetem feléd pilláimat, de ajkaim komolyak maradnak.  Felvetésedre hümmögök, majd felülve nézek a falu felé, ahol a sötétedés miatt már nem látni, de érezni a hullákat. – Nem, azt hiszem mágiával lehetne a megfelelő hatást elérni, de nem ismerek mást, kire rábíznám elmémet. Ráadásul most nem lenne több lemészárolni való, ha elkap az ösztön. – annyira nem menekülök a végzet árnyai elől, hiszen a tied is lassan ideér, s immár ketten fogtok követni.


reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 24, 2020 11:03 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


Háttérbe szorul a kétség, a figyelmeztető hangok, hogy mit jelent az első falat ránk nézve, mi a jelentősége számodra és mi változhat. Ideje volt már a váltásnak, a kockázat elárulta a türelmem végének közelségét, meghoztam a szükséget áldozatot ahhoz, hogy én is megkaphassalak darabról darabra, ahogyan ez után te is akarni fogsz engem. Érzed már a kínt, amivel engem is csalogattál? Mi lesz ebből…? De még ezt is képes vagy elnyújtani, várakoztatsz még most is, amikor már a karjaimban vagy. A levegő a tüdőmbe szorul a feszült csendben, amíg a közelségemmel barátkozol, viaskodsz az ösztönöddel ami a lényed adja, én pedig megvárom ezt a harcodat is. Várakozok, ahogyan eddig is tettem, csakhogy már növelve a téteket. Lépve egy nagyot, hogy kaphassak egy nagyobbat. Még ha most nem is vagy biztos abban, hogy mit is jelent ez az egész, tudni fogod. És addigra már késő lesz, mert addigra már elvettél egy darabkát belőlem amit felírhatok a tartozásaid szépen növekvő listájára. Több száz év apró, semmiségnek tűnő ügyei gyűltek fel, óvatosan játszottál, de az én fegyverem a türelem volt, aminek már fogytán vagyok. De szerencsére már nem kell sokat várnom… nem várhatok sokat, különben valami olyat tennék, amit talán megbánnék később. De megbánhatnám? Már abban sem vagyok biztos, hogy nem lenne jobb ötlet elvenni itt és most, ami már évek óta megilletne, amit már túl rég óta tagadsz meg előlem. Te előbb kapod meg az első falatot, engedek ennyit, bár tudom kevés lesz. De hosszú méreg ez az egyetlen cafat is, amit magaddal viszel, s amire mindig visszagondolhatsz többet akarva, ahogyan én is visszagondolok majd a magatehetetlen fekvésedre az asztalomon, azon rágódva, hogy jobb lett volna-e akkor elvenni mindent és nem várni többet. A kísértések és kísértetek éjszakája ez mindkettőnk számára, bár a kértnél eggyel több árny is ólálkodik a sötétben.
Engedsz végül a csábjaimnak, az éhségeddel egyszerre sóhajtok fel, amikor végre elveszed azt a falatot, ami kicsinek tűnik bár, de a jelentősége annál nagyobb lehet, ez az egy pillanat mindent megváltoztathat kettőnk közt, a kérdés csak az, hogy innen melyik irányba indulunk el tovább. Örök üldözöttévé válok majd az éhségednek, ami velem ellentétben nem ismer türelmet, vagy így is képes leszek megállítani téged, mielőtt késő lenne? Vagy máris késő?
A vendéged, akit kéretlen hoztál magaddal, megzavarja a pillanatot, magadhoz térít, visszaránt a valóságba az elméd mélyéről, ahová kényszerítettelek egy időre. Hát idáig tartott, ennyi volt az új kezdetünk. Kevés, de talán elég lesz, talán mégis biztonságosabb, mintha többet kaptál volna… mégis ragaszkodnék hozzád, az ujjaim mégis tartanának téged, de mégsem annyira, hogy ne tudj kicsúszni a kezeim közül, hogy végül csak a levegőt markolásszam, ami nélküled már hideg. De nem hagysz vacogni, felhevítenél valamit odabent, azzal az ostoba próbálkozással, ahogyan a másik démont hívod. Joggal éhezek meg én is rá, hiszen ha neked fontos, akkor talán számomra is az lehet. Hiszen te láttál benne valamit, de mit? Miben más a többi pokolfajzattól odalent? Hiszen érte képes voltál hozzám menekülni, hozzám, akitől egészen a mai napig távol tartottad magad, mert feszélyeztek a következmények amivel az alkunk fenyeget. Pedig próbáltam nem ilyenné formálni, elhitetni, hogy nem olyan rossz az, mint amilyennek hiszed… de mégis kételkedsz, mégis haboztál, csak kínáltad magad de sosem adtad, csak sóvárogtál utánam de sosem vettél amíg magadnál voltál.
A frissen serkenő vér megfagyasztja a kuncogását, talán pont ezért is tettem, ne felejtse el ilyen gyorsan azt ami történt. Sokkal több ez, mint egy édes emlék, hiszen nem is édes, keserű méreg, ami lassan vezet a végzetünkbe. Együkinket, vagy mindkettőnket, de a vége biztosan nem lesz jó, a magunkfajták végül mindig a kínokhoz fordulnak, végül is valahol abban nyerjük a gyönyörünket. Még ha számomra távoli is a fogalom, melletted úgy érzem érinthetem egy töredékét annak, amit olyan hitelesen játszom. Megérteni teljesen talán nem fogom, de azt tudom, hogy ki kell ölnöm mielőtt elhatalmasodna. Ki kell írtanom téged, hogy helyet adjak másoknak is, mielőtt még kitúrnád a többi gondolatot. Nem sajátíthatsz ki, még akkor sem, ha te vagy a legszebb gaz a kertemben. Akkor is élősködő vagy, aki az elmém mélyében folyton lesben áll, oly rég óta, hogy szinte már nem is emlékszem milyen nélküled. De nem veszthetek el benned, annyi minden van, annyi más amit még tennem kellene… de elengedni nem engedhetlek. Nem kegyelmezek, kiszemeltelek és te sem menekülhetsz a figyelmem elől. Te is tudod, hogy nem kísérthetjük egymást a világ végéig, nem igaz? Szabadulnunk kell a visszafogott vágyaktól, elhagyni a láncokat és beteljesíteni amire hivatottunk, hogy utána folytathassunk a munkánkat máshol is, hogy utána könnyebb legyen melletted maradni úgy, hogy ne csak téged láthassalak. Te már túl rég óta mérgezel, megérdemelted a kísértést amit most adtam neked, tudnod kell, mit éltem át annyi éven át, miközben játékosan kínálgattad magad, némán ígérve, semmit sem adva.
A friss illat visszacsal hozzám, a szemem sarkából figyellek, de nem hagyom abba a mozdulatot. Nézd csak, hogy miről maradtál le ennyi idő alatt. Én is nélkülöztem a közeledben, bár még nem is tudom biztosra mit kaphatok belőled, de azt tudom, hogy kell. Kellessz. Meg fogom szerezni a titkaidat, ahogyan te is elveszed tőlem a friss vért, ami a sajátom. Elveszed, de nem adom könnyen, mordulva hajolok közelebb, a nyelvemmel elvéve pár cseppet a tenyerem széléről. Beérem ennyivel is, de meg kellett mutatnom, hogy hozzám tartozik, csak azért kóstolhatod ilyen könnyedén, mert engedem neked, mert számomra is kedvező, ha eleget tehetek a vágyaidnak. Kivételezett vagy, ezt nem szabad elfelejtened. Csak azért bánok így veled, mert akarok valamit cserébe. Nem veszem le rólad a tekintetem, ahogyan kiszolgálod magad. Én is ezt tenném, elvenném, amit akarok… de ehelyett ismét csak adok, mert én ennél is nagyobbat akarok elvenni belőled. Ezért is egyél, Tawrich. Semmi sincs ingyen.
- Neked számított. – Késő tagadni. Csak ezért érdekel engem is, ha van valaki különleges odalent, arról tudnom kell. Túl sokan vagyunk, hogy mindenkit számon tartsak, ezért is rejtőzhetett el előlem egészen eddig ez a démon. Sejtheted mi jár a fejemben, engem csak egy dologért szokott érdekelni bármi is a föld felett vagy alatt: válaszokért, ismert és ismeretlen kérdésekre. Van amikor tudom előre, máskor csak utólag, de a késztetés örök. Begyűjteni őket, mindent, minden formában, darabokra szedni és összerakni. A kérdésedre elhallgatok egy pillanatra, időt hagyva, hogy észrevehesd a villanást a tekintetemben. – A barátodnak - egészen különösen hangzik az ajkaimról ez a szó, főleg mivel felé intézem – köszönhetően egész jól. Remélem készen állsz törleszteni. Bár az sem gond, ha nem. – Pár lépés. Tényleg csak pár, ha nem is ma, holnap vagy holnapután… az enyém leszel. A kimondatlan mondat megjelenik a sötét füstbe boruló tekintettemmel, ami azzal az éhséggel néz vissza rád, amit már évszázadok óta táplálsz. Tetszik amit alkottál? Amit alkottunk? – Úgy hiszem, nemsokára én is felkereshetlek. – Már tényleg semmiség ahhoz képest, amit eddig vártam. Drága volt a falat, de megérte, nem igaz, Tawrich? Ez már lassan elég lesz egy annyira, amennyivel beérhetem… egy ideig. De te is sejted már mindezt, nem igaz? Talán pont ezért hangzott el a kérdés, megerősítést vársz, talán azt reméled, hogy én is várok még. De nem fogok. Éveket vártam rád, Tawrich. Ugyanakkor van még valami más is a tekintetem, hiába tetted fel a kérdésed, az enyémet még nem felejtettem el. A témát elterelheted, de a figyelmem nem ilyen egyszerű. – De ha szeretnéd, még azelőtt megejthetünk egy második beavatkozást számodra. – A hangom magabiztossága sugallja, hogy sejtettem, ez kevés lesz ahhoz amit el akar érni, ugyanakkor ő tette fel rosszul a kérését. Nem azért jött, hogy segítsek rajta a legjobb tudásom szerint, hanem azonnal lobotómiát kért. Én pedig gondolkodás nélkül lecsaptam az alkalomra, bár tudtam, hogy ennél többre lenne szüksége. De tudhatta előre, hogy én ismerem a következményeket, hiszen már ráhajtott az ösztön, hogy emberi beavatkozásokat végezzek démonokon és minden egyéb lényen is, amire csak rá tudtam tenni a kezem.
reveal your secrets

Beelzebub


Bønardalen Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 24, 2020 8:33 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next








Türelmetlen akaratod lassan az enyémmé is válik, hogy hiába a tiltás, mely éppen olyan vörös, mint az ösztön elmémre boruló köde. Csak ujjaid érzem, szorító karjaid, s a száj szegleted, ahogy elégedetlenül húzódik, hogy a levegőt marom helyetted. Ki az ostoba? Aki ennyire kívánja a falánkság harapását, vagy aki a kínálkozót megtagadja? Balga dolog lenne, hiszen orromban érzem még illatod, magamon érzem a lüktetést, csak el kellene vennem. Csak rá kellene harapnom a kihelyezett csalira, hiszen mit számít mi az ára? Valami mégis azt súgja neked fájdalmas fizetni, leróni a tartozást, arról beszél, hogy az ártatlan mosoly mögött legalább akkora szörnyeteg lakik, mint amilyen én magam vagyok. Azonban nem kell sokáig viaskodnom magammal, mert az éhség mindig felül kerekedik, és ő oly nagyon akar beléd harapni, hogy nem állhatok ellen neki, mert mintha túl régóta várna. Régebb óta, minthogy a faluba tértem, ha én nem is ismerlek, ha előttem titok egész lényed, az éhség ismer már, vágyott már hosszú idő óta a megismerésre. Elfogyott türelmed nyomja fejem még inkább a vállakhoz, hogy orrom szinte rásimul, s beleveszek a pórusokon kiáradó illatokba, mely már megbabonázott, mely már karjaidba vonzott. s tán rám feszülő kényelmes zárka ez, izmokból és csontokból épülő húsketrec, mely fogva tart, de a szabadulás egyáltalán nem fordul meg fejemben, mert olyan mintha minden rendben lenne, mintha minden a helyére kerülne, hát nem kell több noszogatás arra a harapásra. Bár előtte próbára teszem az ajánlást nyelvemmel, fogakkal, melyek élesen nyomakszanak, csippentik össze a bőrt, s mint, aki alig várja, hogy szaggassam, oly türelmetlennek hangzik minden benned. A lélegzetvételeid, a szíved dobbanásai, hát elveszem ezek kérlelésében, s tépek, marok, de mintha ez nem gyötörne már, ezt mintha üdvözölve fogadnád, a ki fröccsenő meleg vért, a fájdalmas elválást a darabtól  mely a részed, de bennem végzi majd, ha jól megismertem. Megismertem  s ízed a félelem fűszere nélkül is ízletes, a pánik nélkül, mert valami sokkal egyedibb édesíti, valami különlegesebb. Könnyed íz, mégis testes, hogy új falatért nyüszítsen a gyomor, hogy kelljen még, hogy akarjam még, hogy mást se akarjak, csak felfalni, apró ízeidre szedni, s enni, rágni, harapni, mert megreszketi testem az ízed, összerántja az élvezet a bőrt, s lúdbőrősre pettyezi. Hangom élvezettől mordul, míg te még többet kínálsz. Vegyek még, vegyek még. S valóban venni kéne még, másik helyről. Kell még, adj még!
Elcsalja figyelmem tőled az árny, s te követed tekintetem a fák egyre melyülő sötétségébe. Láttad te is? De mikor rád pillantok már tudom, nincs ott semmi, nincs ott senki, akinek nevét próbáltam kiejteni, mert emlékszem már. Lassan minden, melyet szétszaggattál a koponyám rejtekén összeáll, s feltörnek az emlékek, hogy miért jöttem hozzád, hogy mit kértem tőled, melyet nem tudtál megadni, s pontosan tudtad, hogy nem fogod tudni. Talán mágiával kellene... ám az árny a sűrűbe veti magát, szertefoszlik, hiszen nem is létezik, csak egy létező fantom alakja. Visszaterelem rád a pillantásom, állkapcsod szorul össze, vajon harag ez? Düh? Féltékenység? Annyira kifejezéstelen az arcod, hogy lehetetlen olvasni rólad a gesztusokból, mindig ilyen voltál. Feltettem a lobotómia egyetlen lapjára mindent, a múltam jelentős részét, de valójában sejtettem, hogy a fizikai nem irtja ki, csak kísérlet volt, hogy maradjon remény arra, hogy mágiával sem könnyebb, tartósabban elvenni az elme emlékeit. Mikor váltottad le a tested? Tétován érintem meg ujjaimmal a változást, tán addig míg én a falusiakat irtottam, tán addig cserélted le az öreget. S megízleltetted magad velem, elértwd a célod, még ha nem is teljes a tartozás, de tudod, pontosan tudod, hogy milyen nehéz lesz megállnom, hogy most is ily nehéz megállnom egy újabb falatot.
Mennék, de vonakodsz engedni, mintha még várnál, hátha újra elcsábulok, s ezt is teszem, ahogy sebedre borulok, ahogy tisztogatom, kinyalom belőle az ott ragadt húscafatokat, a seb széleit törlöm, mintha harapás nélkül is el tudnálak fogyasztani. Botor dolog volt megismertetni velem a húsod Astwihad  hogy válljak így el tőled?  Nehezebbre is esik, mint máskor, sokkal nehezebbre, mert gyomrom panaszosan remeg érted. Mindig tudtam, hogy vesztem lesz, ha megízlellek, de az már nem volt sosem bizonyos, hogy az ár miatt, vagy az emésztő éhség miatt. Suttogó szavaid alig hallani, mégis elérik a fülem.  Igazad  van, én is elkéstem, hát bólintok, míg kicsúszom marasztaló ujjaid közül melyek belém marnak kissé. A földön, a nyirkos mohák puha ágyán kuncogok, rajtad és rajtam, de elhal, ahogy sebed érinted, vágyakozó sóhajt fojtok el, s míg nézem, hogy mozdul a kezed a szádhoz en is közelebb kúszom hozzád észre vétlen, hogy elragadjam a kezed, s saját számhoz húzzam, lenyalva róla a vörös nedveket, nyálammal áztatva le, mely forrón ragad ujjaidra, ahogy újra és újra körül fon a nyelvem, ahogy rád simul a szám és szopogat, de csak amíg meg nem hallom kérdésed. Akkor felkönyökölve figyellek, mert téged aligha elégít ki a válasz, hogy egy démon, téged más érdekel, vajon miért?
- Számít? – kérdezek vissza, de aztán csak megrántom a vállam. – Valaki, aki hamarosan elfeledi, hogy létezem. – mert a Mestere ezt akarja elérni, talán sikerülni is fog neki, talán nem. Belőlem nem sikerült kiirtani írmagjait  ott van, de ha mást nem is, egy kis ideig enyhült az a furcsa lánckavalkád mely hozzá köt. Legyintek, mert nem is érdekes vonzó illatodtól is próbalok megszabadulni, elhessegetve. Nem fontos ő annyira, hogy ne foglalkoztasson most a kettőnk dolga Astwihad. – Hogy állunk? – kérdezem, s pontosan tudod, hogy a tartozásokra vagyok kíváncsi.


Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 3 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
2
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
1
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2