Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Bønardalen •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Bønardalen P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 07, 2020 5:52 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


Hiányod máris különös űrt hagy, még ha a közelséged szokatlan is, valami új kezdete volt, valami ígéretesé, valamié amire már emlékezetünk óta várok. Elszakítod magad tőlem, kicsúszol a karjaimból, pedig némán hívlak vissza, van itt még étel számodra, vehetnél még, engedném… de nem teszed. Visszatért józanságod óvatosságra int, ezzel magyarázom amiért elfordulsz tőlem… de nem sokáig. Visszacsallak magam mellé, hiszen vonz a vérem amit megosztok veled, gyenge emlékeztető, hogy nincs itt még vége, kezdet ez, hiszen most már egyenlőbb felekként állunk egymás előtt… talán. Évekig voltál kínzóm, ideje hát, hogy átéld te is milyen volt nekem az árnyékodat követve osonni mögötted, lopott pillanatokon élve, lesben állva várni minden kínálkozó alkalmat, amikor egy kicsit is közelebb araszolhatok hozzád. De a türelmem kifizetődni látszik, hiszen a karjaimba szaladtál, a segítségem kérted, meg is adtam, de többet is vettem. Kihasználtalak, azt, hogy gyenge voltál, hogy az emlékeid elnyomta a legősibb ösztönöd, magamra szabadítottalak, hogy majd én is elszabadulhassak rajtad, felszabadulhassak minden béklyó alól amit túl sok emberöltő óta aggattál rám. Teljesen szabad talán sosem leszek, de talán nem is akarok…
A nyelved évelődő tánca az ujjaimon nem köt le sokáig, bár a látvány megragadó lehetne, minden ilyen pillanat az, amikor érthetetlen nyugalommal vagy elszabadult mohósággal fogyasztod az ételt. Tenyeremből etetlek, figyellek, mint egy kincset, mozdulatlan, mintha attól tartanék, hogy eljisztenélek magam mellől, miután magamhoz édesgettelek. Valóban megragadod a figyelmem, a tekintetem rád tapad és nem ereszt, de a gondolataim máshol járnak, mást látnak, már nem az nyelved siklik a bőröm felett, hanem az ujjaim szántanak a gyenge emberi test bordái közé. Még ez is tetszene, most még ez is jó lenne, hiszen még ebből sem adtál soha semmit. Önzőn őrizted minden titkodat, mintha egyszer ráunhatnék a várakozásra, mintha valaha feladnám, mintha kereshetnék mást… de nem vagy pótolható. Tudod te is, talán ezért játszol velem ilyen magabiztosan, hiszen tudod, hogy nem fogsz elűzni az árnyékaid közül, jó itt nekem, kényelmes, innen csodálhatlak… amíg meg nem szerezlek.
Kitérsz a válaszok elől, elhallgatod őket, önzőn tartod magadnak, ezzel szítva a nemtetszésem… de tudod ezt te is, s szépen játszol, túl szépen, hiszen az ajánlatod meglep, sosem tettél ilyet, talán csapda, talán óvatosabbnak kellene lennem… de talán már késő ehhez. Tudod te is, hogy hiába a habozás, nem fogok nemet mondani amikor ilyen szépen ajánlod fel a lényed egy darabkáját, még ha nem is a legszebbet, elfogadom. Még arra is hajlandó vagyok, hogy feledjem a démonod, az éjszaka további részében csak ketten lehetünk, ami születőben van ott nem lesz helye idegennek, másnak nem kell látnia amit előlem is titokban tartottál. A démon ráér, a démon mellékes, a figyelmem most újra rád szűkül, már csak te létezel mellettem, minden más hanyagolható. Közelembe kúszol ismét, eltemetve magad a combjaim melegében, én pedig hagyom neked, hiszen a válaszodra várok éppen. Mintha gondolkoznom kellene, mintha nem döntöttem volna már… - Talán… - Biztosan. És még ha nem is így lenne, megoldanám, számodra keresnék megoldást, téged nem engednélek kihátrálni ilyen egyszerűen. A tekinteted eltéved, tested ismét távolodik, talán az éhséged máris szólítana tovább, de innen már csak egy irány van, amit már meg is találtál. Az az irány, ami egyenesen hozzám vezet.
Talán tényleg csapda, talán valahol sejtem is, hogy túl egyszerű, de mégis belemegyek. Tudtad, hogy nem fogom visszautasítani, igaz? Nem tehetem… A nyugalmam felbolydul, de nem hagyom elszabadulni, megfékezem mielőtt még látványossá nőne, helyette rád figyelek. Kezdet. Milyen szép kezdet… és elhangzik utána az ajánlatod is, ami a kedvemre tesz, sötétbe boruló szemekkel figyellek tovább, miközben rábólintok. Ennyit megér, így teljesen jó, ha a többi tartozást nem veszítem el, csak a mostani falatot… amit több is fog követni, igaz? Már nem kellhet sok idő, hogy elgyengülj, egyetlen pillanat, és a tartozásod teljes lesz, behajthatom rajtad mindet… hogy utána elölről kezdhessük. Mert ennek sosem lesz vége, igaz? – Legyen ez az alkunk most. – Most, hiszen a jövő még távoli, még csak most kezdődik, de máris szebben kísért, mint korábban tette. Mögötted jelenek meg, mintha azonnal történt volna, hiszen nemrég még a földön ültem... de nemrég még a karjaim közt voltál szabadon, most pedig már visszafogod magad. De meddig? – Szeretnéd hivatalossá tenni? – Ez már csak kisebb csapda, egy gyenge kis csali, hiszen ha nem változtál, akkor te a vérrel kötött alkuk híve vagy… Lassan kerülök eléd, figyelem minden rezdülésed, talán még vissza tudod fogni magad, még friss lehet az ízem emléke, de mennyire zavarna az illatom kísértése? Hát nem érdekes, Tawrich? A játékunk talán most kezdődik igazán. – Nálam kezdhetjük. – Vissza a kunyhóba, ahol rám találtál, ahol most végre kettesben lehetünk. Az asztal már szomjazott a véredre, a hiányod biztosan számára is zavaró, hiszen mindketten tudjuk már milyen amikor karnyújtásnyira vagy tőlünk, de mégis kicsúszol a kezeink közül. Most viszont, most viszont nem teheted. Köt a szavad, köt a véred, köt az alkunk. Ma az enyém leszel, csakis az enyém, Tawrich, még ha ebben a gyenge kis testedben is, de megszerezhetlek. Én már készen vagyok, te készen állsz? Kérdik a szemeim, amik soha ki nem vesző érdeklődéssel mérnek fel már sokadjára, de a végtelen türelem helyét határozott várakozás töltötte fel. Számomra a szavaink már ígéretnek számítottak, a behajtás pedig azonnalra szólt.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Bønardalen Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 05, 2020 7:06 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next








Kapaszkodó ujjaid szelídsége marasztal karjaidba, ne menjek még, maradjak még, kérlelsz némán, de a mozdulataim meg nem gátolják. Talán késő is már távolodni, hisz nyelvemen bizsereg ízed, már csapdádba sétáltam, s hurkod nyakamon feszül, az mellyel lelkeket cibálsz a pokol tornácára. Érzem a nyálamban keveredő véred utóját, a lecsengését, hogy kúszik torkomról gyomromba, mely megismer, megjegyez, nem feledve vágyakozik utánad. Orvul kihasználtad a lehetőséget, melyet tálcán kínáltam, de nem vonhatlak felelősségre érté, hiszen én adtam kezedre magam. Kezedre, melyen folyékony rubinként gyöngyözik véred, s hívogató fémes illatának csábjait sehogy sem állhatám, hiába tudom, hogy mindez veszélyes terveid része, aprónak tetsző momentum, mellyel mégis megpecsételsz. Mert sosem adsz, hogy ne várnál valamit cserébe, minden adakozásod, szívességed felhasználod, hogy jogosan kérd a szolgálataidért a jussod, ami én vagyok. Mert te rám éhezel, harapás helyet precíz metszésekkel, fogak helyett éles pengékkel kívánsz belőlem darabokat, hogy megfejts engem, a bennem lévő titkokat, melyeket talán csak te képzelsz oda. Nem vagy rest hát emlékeztetni mi a  tied, hát nyelved tulajdon kezeden simít, letörölve, elorozva előlem véred egy részét  emlékeztetve arra, hogy mindig tartozom, hogy felhalmoztam az adósággom, s alig várod, hogy fizessek, hogy megfizessek neked mindenért, mert te pontosan azt is akarsz tőlem. Mindent. Tudom ezt, s nem mondhatom, hogy eddig nem én játszottam veled, hogy nem én voltam, aki a csapdámban senyvedő láthatatlan vergődésed, tehetetlen küzdelmed szemléltem. Tudtam, hogy egyszer szerepet cserélünk, vagy legalábbis osztozunk a megszálltságban  ezért is óvakodtam megízlelni húsod, ezért is hagytam rád sajgó fogaimat másba marni, sosem beléd. Mi tagadás, eddig sem volt túl kényelmes a helyzetem, de amit nem ismersz, amiért csak sóvárogsz, egészen más, mint megismerni és úgy fosztani meg magad tőle. Ez alapján nem vagyunk egálban. Vajon tudod ezt?
Szemed kérdez, valóban minden megváltozott, s hogy eme rám mért szenvedést megosszam veled ostobaságot kell elkövetnem, hogy ne egyedül ragadjak a kátrányos kénköves pokolban, melyet egymásnak alkotunk, hanem magammal rántsalak. Meg fogod érteni, igaz? Hiszen az én türelmem nem gyökeredzik oly mélyen mint a tied, s nem is ágaskodik a végtelenségbe nyúlva, hát neked kell adnom a magam türelmetlenségét, amit majd lobbantasz bennem.
Nyelvem minden cseppet letisztogat, semmit nem hagy kárba veszni, alapos, hosszúra nyújtott nyalásokkal veszem ízed, amíg már nem marad más, csak a pőre bőröd, melyet a pokolban érdes nyelvem letisztogatna a csontodig, de itt túl sima az ízellő szerv  hogy önmagában kárt okozzon, s hosszú órákig kellene nyálamban áztassam ujjaid, hogy a bőr felázzon rajta. Fogaim karcolnak, cdak érintenek, nem marnak, szakítanak, s figyellek közben, vajon mi megy végbe benned most, de te mindig is olyan voktál, mint egy háborítatlan tó, melyt nem fodroz a szél, melybe nem csobbannak a halak, gyűrűző hullámokat vetve. Tudod, mennyire vágyom arra, hogy felzavarjalak, hogy megnézzem mi lapul a mélyben, mily viharosra lehet korbácsolni, de tán nem is lehet. Mert a tested most is nyugodt, szemeid elrévednek a belső sötétséggel szemléled a megnyúlt árnyakat, melyek bekebelezték a világot, mint aki nincs is itt igazán, mint aki sosincs jelen igazán.
Kérdéseid lerázom magamról, mert a válaszok, csak újabbakat szülnének, végtelen spirált alkotva, egy táncot, melyet nem tudok veled eltáncolni. Ráncolodó szemöldököd elárulja, hogy nem elég, hogy a válasz nem elégített ki egyáltalán, de elnyúlva a sötét ég alatt úgy teszek, mintha nem látnám a várakozást, mintha nem érteném a ki nem mondott szavakat, pedig nagyon is értem. Ám ismerlek  tudom mily dallamon kell játszanom, szólnom, hogy a fenyegető várakozás eltűnjön, hát nem vagyok rest más mederbe terelni, hiszen muszáj megosztanom veled a most érzett új vágyakozást, mely belülről emészt. Kapnod kell neked is, nem mindent, csak koncot, amit én is beléd szakítottam, hogy akarj te is jobban. Hát pontosan tudom, hogy a halandó testem nem fog kielégíteni, de ez is csak egy újabb csapda, egy ragacsos melasz, mely még inkább a másikhoz ragaszt, levakarhatatlanul.
Szemem lehunyva mosolygom  a visszakérdezéseden, s csak bólintással adom tudtodra, hogy igen, a ma éjszaka. A ma éjszaka éppen megfelelő, a ma éjszaka pont tökéletes  hiszen ma változtattad meg a játékszabályokat, mától éhezem rád elviselhetetlen éhséggel, melyet kényszerűen viselek korgó gyomorral. A kijelentésre feléd fordulok, közelebb húzódva könyöklök fel a nyirkos földre, hogy arcom combodba temessem, belélegezve az illatod, sóvárogva fújva ki, mikor már muszáj eresztenem a lélegzetet, hogy újabbat vegyek.
- Biztos vagyok benne, hogy tudsz megfelelő helyet, ha az itt és most nem alkalmas. – könnyed szavak, mintha csak téged sürgetne az idő, mintha csak neked kellene minden pillanatban várakoznod, hogy felnyithass, mintha nekem semmit jelentene, hogy elszalasztod a kínált lehetőséget. Feltápászkodom, a falu irányába nézek, tán akad ott még maradék, mely enyhíti éhségemet, bár utánad... utánad íztelennek tűnnek, kényszerű falatnak...
Szavaidra megrebben szám sarka, pontosan tudom, hogy éppen csak kóstoló, rlőétel, melytől még inkább vágyod a fő fogást, hiszen pontosan így kell lennie. Vajon mennyit bír még a türelmed akkor? Vajon melyikünk bírja tovább? Valószínűleg te, de megnehezítem ezt az amúgy is rögös, kálvária utat számodra is.
- A kezdet. – bólintok jóváhagyóan, szemem éhesen villantva rád.- légzésed mintha gyorsabb volna  de az is lehet csak az enyém ily sietősen akadozó, vágyakozó. Astwihad, kössünk alkut, s gondoskodj róla, hogy megbánjam, rémíts el magadtól, hogy ne jöjjek a közeledbe, hogy ne kívánjam húsod, az ízed, hogy inkább kerüljelek, mint a közeledve vágyjam.
- A belőled kiharapott falatot fizetem meg vele, se nem többet, se nem kevesebbet. – így még mindig az adósod maradok Astwihad, és te azt akarod, hogy az legyek, hogy semmi ne csökkentse a tartozásom, amit úgy vársz, hogy megfizessek.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Bønardalen P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 05, 2020 6:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


Az ujjaim erőtlenül kapnak a távolodó testedhez, nem akadályozva a mozdulatod, de mégis némán kérve, maradj még, hiszen szívesen látott vendég voltál a karjaim közt. Ostoba lépés vagy a legjobb, amit kihozhattunk sajátos őrületed utolsó perceiből… új játék, új szabályokkal. Átölelem magam, mintha fáznék a hiányzó melegedtől, pedig egészen mástól remegek meg egy pillanatra, az utolsó másodpercre, amikor még olyan édesen mosolyogva nézek rád. Mélyre nyomom, akárcsak a viszkető késztetést is, hogy egy gyenge pillanatban elrontsam az évek várakozását. Ha a kunyhóban vissza tudtam fogni magam, itt sem lehet nehezebb, nem igaz? Nem. Hazugság. Minden perccel nehezebb nem arra gondolni, mi lenne ha és mi lett volna ha. De melletted ébernek kell maradni, óvatosnak, főleg most, hogy már neked is több okod van vadászni rám. A kezem mégsem engedelmeskedik, makacsul keni magára a vérem, csali ez, tudod te is, mégis ráharapsz. Valami valóban megváltozott ma este, igaz? Némán kérdi a tekintetem, ami csak egy pillanatig figyel így, utána melléd hajolok én is, lopva a számodra ígért vérből, de bőséggel hagyva neked is. Jelenleg a büszkeségemnél fontosabb az, hogy egyél, Tawrich. Lehet fájni fog ez még nekem is, de egyél. Előre tervezek, de sosem félek előre. Évek óta sóvárgunk a másik után, tudtuk, hogy előbb vagy utóbb elérkezik ez a pillanat is. Tudtam, hogy egyszer kénytelen leszek többet adni, hogy úgy vehessek érte ahogyan azt szeretném. Ha nem sejteném, hogy értékes vagy, hogy megéred a várakozást, nem bánnék veled ennyire gyengéden. A türelmemnek ára van, nem kegyes, lassan növekvő szörnyeteg, ami a kések mögül támad majd rád, mikor eljön az ideje. Minden eltelt év újabb megválaszolatlan kérdéseket jelent, újabb titkok, amiket meg kell tudni, ki kell fejteni ha lehet. Tény, hogy nincs minden válasz a húsba írva, viszont kétségtelenül azok a legszebbek, ezért is kezdeném ott.
A tekintetem ismerős éberséggel pihen rajtad, amíg elfogyasztod a felkínált nedűt. Csak egy pillanatra tűnik úgy, hogy mégis a távolba mered inkább, mást látva maga előtt… előre szaladnak a gondolataim, a közelgő jövőnkre, a közös pillanatra, az első alkalomra, amikor megtudhatod milyen is igazán a figyelmem középpontjává válni. Eddig csak a szemeim figyeltek rendületlenül, de milyen lesz, amikor minden érzékem rád tapad? Nem ezekben a gyenge emberi testekben, hanem odalent, a saját laboromban, ahol minden adott a tökéletes első alkalomhoz. Amire feleszmélek a pillanatból, már majdnem végeztél. Apró bogarak kúsznak a bőröm alatt, de ellenállok minden késztetésnek és mozdulatlan maradok, mint aki csak attól fél, hogy elriasztalak. De már nem lehetne, nem igaz? Főleg a mai este után. Ha te is utánam loholsz, már nem kell a nyomodban lennem, előbb vagy utóbb talán te magad jössz majd el hozzám. Biztosan átkos a kiolthatatlan éhséged, ha irántam táplált? Mostantól érezheted a töredékét annak, amit a közeledben kell átélnem. A töredékét, hiszen számodra ez csak az első éjszaka, de sok követni fogja majd, valahol remélem te is álmatlanul fekszel végig majd egy párat. Tudd, hogy milyen az, ha a megszállottjává tesz valaki. Bár kettőnk közül én vagyok az, aki mesterien képes visszafogni magát, te vajon meddig bírod majd? Milyen érdekes játékra váltottunk.
A tekintetem feszült türelemmel várja, hogy az utolsó foltokat is letörölhesd az ujjaimról, bár nem sietsz velük, minden mozdulat mintha évelődően elnyújtott volna. Valóban megmozdítasz bennem valamit, de nem ott, ahol más férfi tenné, a közeledben töltött pillanatok még ilyenkor is másszerű ábrándokat ébresztenek, ha nem akarom, ennek a testnek a figyelmét nem kötöd le ilyen egyszerűen, ez inkább én vagyok, mint bármely másik. És te is tudod, hogy engem mi érdekel mindennél jobban…
Ezek a pillanatok is elszállnak, végre kérdezhetek is, de a válaszaid nem elégítenek ki. Kevés, nagyon kevés, semmit sem árulsz el nekem már megint. Tudnod kellene ezt neked is, mégis úgy teszek, mintha nem így lenne, csak az összehúzott szemöldököm mondja szavak helyett, hogy igen kevés amit válaszul kínálsz. De a téma kellemesebb irányba terelődik, így eltűnik a fenyegető pillantás is, a helyét ismét az a végtelen, olvashatatlan higgadtság veszi át. Dehogy olvashatatlan, ismerhetsz annyira, hogy sejts milyen fajta hideg logika van mögötte. Talán túl sok részletet tudsz már rólam te is… Milyen kár. Milyen kár lenne, ha… - Ma éjszaka? – Szinte hitetlennek hat a kérdés, időt húz, mintha gondolkodnom kellene a felajánláson, amire már több száz vagy ezer emberéletnyit vártam már, amire még egy is sok lenne… - Az alkalom tökéletes, a helyszín viszont… - Tudod ezt te is. Ki akarsz játszani? Az emberi tested elszórakoztat egy ideig, de nem ez ami igazán kell nekem. A valódit akarom, nem a másolatot. Bár ez is pompás, nem erre játszom, ez csak az előétel, de annak is gyenge, ha itt és most, minden eszköz nélkül kezdek el dolgozni rajta. Mégis elindulok, feléd mászok, csak akkor állva meg miután már egészen közel hajoltam hozzád. A tekinteted játékos, de az ajkaid komolyak. Komolyabbak, mint bármikor korábban. – Kóstolóért kóstolót, amit ebből a testből nyerek, az csak arra elég amit ma kaptál belőlem… hiszen bár csodálom minden részedet… ez nem az igazi. Tudod, hogy ez csak a kezdet… - Ahogyan talán az az apró falat is csak a kezdet volt. De az eredetinek ára van, nem igaz? Ez a test mögött is ott van az éhséged, de amit a húsából kapok, nem lehet olyan érdekes, mint amit a démon arcod tartogathat. Ez hasonlatosabb lesz a többi emberéhez, bár kétségtelenül növeli az értékét, hogy te  nézel vissza rám mögüle. De ez inkább… személyes preferencia? Nem pedig valami kézzel fogható. Fejtegethetném a lényed is, abban biztosan több információt találnék még ilyen alakodban is… de nem érném be annyival. Szét akarlak tépni, darabjaidban megfigyelni, összerakni újra, megismerni a tested minden apró pontját, amiket még senki másnak nem mutattál meg… úgy akarlak látni, ahogyan még senki sem látott előttem, talán csak maga Lucifer, amikor megálmodta a lényed apró részleteit, és ilyen egyedülálló lénnyé formált.
Az idegen démon hirtelen már kevésbé érdekelt, egészen hanyagolhatóvá vált, minden lélegzetem csak neked szólt, Tawrich, várva, hogy milyen egyezségre juthatunk. Lassabban vettem a levegőt, kényszerítve a testet a nyugalomra, abba a tévképbe ringatva, hogy semmi jelentőségteljes nem történik éppen. Pedig a torkossággal közös életünk egyik legfontosabb pillanatába értünk éppen. Végre valóban alkudozni kezdtünk. Úgy hat, mintha túl sok idő telne el a válaszoddal, a levegő remegve szalad ki a torkomból. Mondj már valamit, Tawrich. Még ha csak egy pillanat is telt el, soknak hat. Azt mondtad készen állsz. Akkor nem engedlek. Talán készen állsz. Nincsenek talánok, Tawrich. Mindig is tudtad, hogy eljön ez a pillanat. Amíg létezem, a nyomodban leszek, édes átok, amitől szabadulni kellene. Szabadulni kell…? Mielőtt még megojtanánk egymást. A gondolatot mozdulat követi, a kezem lassan nyújtózik feléd, mintha a torkodat célozná, bár a szándék nem ártó, a válaszod sokáig tart. Nem árthatok neked, egyben kellesz, úgy vagy a legértékesebb, ha én magam szedlek darabokra.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Bønardalen Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Aug. 25, 2020 9:21 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next







Elkésik a józanság, túl későn ébred az elme  mert ott a véred íze nyelvem ott ül, mint a legfinomabb ambrózia, melyből nem elég, s sajogva zsibbadnak az ízlelőbimbók az ízek kavalkádjában, mert mindig is tudtam, hogy ízletes lehetsz, hogy különlegesnek kell lenned, legalább annyira, mint amennyire én vagyok neked. A gyomor azt az apró falatot emészti reszketeg élvezettel, körül fonja, mig lebontja a gyomorsav, s kutat az éhség utánad, nyújtózik még falatokért. Sosem a túlszabott áraid voltak azok, mik igazán visszatartottak  hanem az a vágyakozás, melyet most kiengedtél Pandóra szelencéjéből  melynek nem túl drága az életed sem, s tán nem szándékosan, de rád fenve a fogam megtudnálak ölni, hogy aztán utánad üresség maradjon. Késve démon akad, aki nélkül úgy érzem üresebb lenne a világ, aki élve jobban kell, mint a kielégíthetetlen éhség kielégülése, de elrontottad  hogy kínozz. Biztosan számoltál a következményekkel  hogy ezután rád vadászó, leselkedő ragadozó leszek én is, hogy már nem csupán szívesen harapnék, de meg is fogom tenni  mert csalogat az illatod, az ízed, mert megfertőztél magaddal abban a pillanatban, hogy eggyé váltál velem. Magas áraid jó okot szolgáltattak, erőt adtak csábjaid ellen, de az mindig is mellékes volt, hiszen, ahogy én sem kívánom az elmúlásod, úgy te sem vágysz az enyémre igazán. De ahogy velem, úgy tán veled is előfordulnak balesetek, nem igaz? Üresség kong az elmállott falat hiánya miatt, hát csúszom karjaidból, hogy osztozz az ürességen  s bár kezed marasztal, végül mégis kisiklom a csapdából, amibe ejtettél, hogy a nyirkos puha mohán fekve kuncogjam el ostobaságainkat. Mindent megváltoztattál, átírtad a játékszabályokat, s hogy jól, vagy rosszul tetted-e az most ebben a pillanatban még nem igen látszik, mert nincs kihatással már a múltunkra, csakis a jövőnkre, mely most igazi kálvária útnak ígérkezik a másik közelében. Ezt érezted mindig? Azért osztottad meg velem kínjaid? Nézem, ahogy az el sem hangzó névre agyad fogaskerekei mozgásba lendülve zakatolnak, ahogy kíváncsiságod nő, és dagad iránta, bár ennek oka leginkább én vagyok. Hogy találnál választ, ha még én sem tudom pontosan őket? Nem lehet mindent a húsból kiolvasni, az elmét feltárva, hiába nyitnád fel a szívem, hogy megérthesd, valami örökre titok lesz, mert van, ami csak megtörténik, ahogy veled is csak megtörtént, hogy figyelmed rám tapadt, hogy én is fondorlatos halódba csavarodtam. Így esett meg vele is, megmagyarázhatatlanul.
Kuncogásom elhal, sóhaj zeng fel helyette, ahogy a friss vér íze, s látványa magára vonzza tekintetem, ahogy babonázva figyelem a mozdulataid. Mindent megteszel, hogy megkapd azt az alkalmat  hogy végre elfeledhess, hogy felre tolhass, mint a fiüstbe ment kísérleteket, vagy a megoldhatatlan egyenleteket, hogy feltárhass, s unalmassá váljak  mindent bevetsz, csak megkapj, hogy aztán minél messzebbre hajíthatsz, hogy kigyomlálj, de belőlem ki fog immár ki gyomlálni  hogy foglak felre dobni, hogy fogok könnyedén elsétálni melletted, hogy fogok ügyet sem vetni rád? Szerepet cserélnél velem Astwihad? Annyira reménykedsz, hogy az egyetlen alkalom elég belőlem, hogy szinte már csal azért neked akarom adni, hogy bebizonyítsam tévedsz. Ám mi van, ha mégsem? Akkor az üldözőből, üldözött válik.
Kinyúlok kezedért, elorozva a veres kezed, de most nem adod könnyen  hajolsz míg én emelkedem, s ahogy te is vered nyalod, a én is tisztogatlak, úgy megosztozunk egy fél lélegzeten, mig szemeink megméretnek, de aztán hagyod, mert mindig hagyod, hogy játszam veled, valahol tán élvezed is, bár az elvezet lekisebb jele sem latszik soha rajtad, mert megingathatatlan vagy, mint egy kőszikla. Hát hiába simít, nedvesit a nyelvem, nyalogatja hogy az már lehetne egészen pajzán is, nem aggódom, hogy bármit is kiváltana belőled, mert téged csak egy valami érdekel, hogy az asztalodon feküdve, kifeszegetett bordáim között turkálhass a bensőmben. Csak ezért e kivételezés, mert akarod, annyira nagyon, hogy hajlandó vagy érte kompromisszumokra. Csalódottan szusszanok, mikor minden ujjad tiszta  mikor csak nyálamtól csatakos immár, hát engedem a csuklód, s visszahanyatlok a puha anyaföldre, mely csak a halandók anyja  de engem és téged épp úgy megtűr ölén.
Megjegyzésedre bólintok, nem tagadom, hiszen nincs rejtegetni valóm, nem gyengeség ez, ettől aligha leszek kevésbé veszedelmes, nem mellesleg te sem vagy különb tőle. Villan a szemed, mint a közelgő vihar villámokat szóró fény játéka, amit nem tudok mire vélni, ahogy a barát szót sem. Barát nálunk az is, aki alig várja, hogy hátadba mártsa a kést, barát ő is, de saját kezemmel ölném meg, nem hagynám másra, barát vagy te is, aki szívesen felnyitnál, s én megennélek  s téged is elárulnálak, ha szükséges, de nincs rá jobb szó, démoni kifejezés nem is létezik rá, s a halandók sosem voltak a körülírás  vagy a szavak nagymesterei. – Készen, azt hiszem. – jegyzem meg halkan, hiszen erre a megváltásra vártál, s ha ő megkaphatja,, te is megkaphatod a magádét, még ha én ennek a megváltásnál nem is leszek részese, őt, elmélyítettétek mindketten a kínjaimat, hogy egyedül viseljem őket. – Ugyan Astwihad  felesleges megkeresned, a ma éjszaka éppen tökéletes, s megteszi, nem igaz? – rebegtetem feléd pilláimat, de ajkaim komolyak maradnak.  Felvetésedre hümmögök, majd felülve nézek a falu felé, ahol a sötétedés miatt már nem látni, de érezni a hullákat. – Nem, azt hiszem mágiával lehetne a megfelelő hatást elérni, de nem ismerek mást, kire rábíznám elmémet. Ráadásul most nem lenne több lemészárolni való, ha elkap az ösztön. – annyira nem menekülök a végzet árnyai elől, hiszen a tied is lassan ideér, s immár ketten fogtok követni.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Bønardalen P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 24, 2020 11:03 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


Háttérbe szorul a kétség, a figyelmeztető hangok, hogy mit jelent az első falat ránk nézve, mi a jelentősége számodra és mi változhat. Ideje volt már a váltásnak, a kockázat elárulta a türelmem végének közelségét, meghoztam a szükséget áldozatot ahhoz, hogy én is megkaphassalak darabról darabra, ahogyan ez után te is akarni fogsz engem. Érzed már a kínt, amivel engem is csalogattál? Mi lesz ebből…? De még ezt is képes vagy elnyújtani, várakoztatsz még most is, amikor már a karjaimban vagy. A levegő a tüdőmbe szorul a feszült csendben, amíg a közelségemmel barátkozol, viaskodsz az ösztönöddel ami a lényed adja, én pedig megvárom ezt a harcodat is. Várakozok, ahogyan eddig is tettem, csakhogy már növelve a téteket. Lépve egy nagyot, hogy kaphassak egy nagyobbat. Még ha most nem is vagy biztos abban, hogy mit is jelent ez az egész, tudni fogod. És addigra már késő lesz, mert addigra már elvettél egy darabkát belőlem amit felírhatok a tartozásaid szépen növekvő listájára. Több száz év apró, semmiségnek tűnő ügyei gyűltek fel, óvatosan játszottál, de az én fegyverem a türelem volt, aminek már fogytán vagyok. De szerencsére már nem kell sokat várnom… nem várhatok sokat, különben valami olyat tennék, amit talán megbánnék később. De megbánhatnám? Már abban sem vagyok biztos, hogy nem lenne jobb ötlet elvenni itt és most, ami már évek óta megilletne, amit már túl rég óta tagadsz meg előlem. Te előbb kapod meg az első falatot, engedek ennyit, bár tudom kevés lesz. De hosszú méreg ez az egyetlen cafat is, amit magaddal viszel, s amire mindig visszagondolhatsz többet akarva, ahogyan én is visszagondolok majd a magatehetetlen fekvésedre az asztalomon, azon rágódva, hogy jobb lett volna-e akkor elvenni mindent és nem várni többet. A kísértések és kísértetek éjszakája ez mindkettőnk számára, bár a kértnél eggyel több árny is ólálkodik a sötétben.
Engedsz végül a csábjaimnak, az éhségeddel egyszerre sóhajtok fel, amikor végre elveszed azt a falatot, ami kicsinek tűnik bár, de a jelentősége annál nagyobb lehet, ez az egy pillanat mindent megváltoztathat kettőnk közt, a kérdés csak az, hogy innen melyik irányba indulunk el tovább. Örök üldözöttévé válok majd az éhségednek, ami velem ellentétben nem ismer türelmet, vagy így is képes leszek megállítani téged, mielőtt késő lenne? Vagy máris késő?
A vendéged, akit kéretlen hoztál magaddal, megzavarja a pillanatot, magadhoz térít, visszaránt a valóságba az elméd mélyéről, ahová kényszerítettelek egy időre. Hát idáig tartott, ennyi volt az új kezdetünk. Kevés, de talán elég lesz, talán mégis biztonságosabb, mintha többet kaptál volna… mégis ragaszkodnék hozzád, az ujjaim mégis tartanának téged, de mégsem annyira, hogy ne tudj kicsúszni a kezeim közül, hogy végül csak a levegőt markolásszam, ami nélküled már hideg. De nem hagysz vacogni, felhevítenél valamit odabent, azzal az ostoba próbálkozással, ahogyan a másik démont hívod. Joggal éhezek meg én is rá, hiszen ha neked fontos, akkor talán számomra is az lehet. Hiszen te láttál benne valamit, de mit? Miben más a többi pokolfajzattól odalent? Hiszen érte képes voltál hozzám menekülni, hozzám, akitől egészen a mai napig távol tartottad magad, mert feszélyeztek a következmények amivel az alkunk fenyeget. Pedig próbáltam nem ilyenné formálni, elhitetni, hogy nem olyan rossz az, mint amilyennek hiszed… de mégis kételkedsz, mégis haboztál, csak kínáltad magad de sosem adtad, csak sóvárogtál utánam de sosem vettél amíg magadnál voltál.
A frissen serkenő vér megfagyasztja a kuncogását, talán pont ezért is tettem, ne felejtse el ilyen gyorsan azt ami történt. Sokkal több ez, mint egy édes emlék, hiszen nem is édes, keserű méreg, ami lassan vezet a végzetünkbe. Együkinket, vagy mindkettőnket, de a vége biztosan nem lesz jó, a magunkfajták végül mindig a kínokhoz fordulnak, végül is valahol abban nyerjük a gyönyörünket. Még ha számomra távoli is a fogalom, melletted úgy érzem érinthetem egy töredékét annak, amit olyan hitelesen játszom. Megérteni teljesen talán nem fogom, de azt tudom, hogy ki kell ölnöm mielőtt elhatalmasodna. Ki kell írtanom téged, hogy helyet adjak másoknak is, mielőtt még kitúrnád a többi gondolatot. Nem sajátíthatsz ki, még akkor sem, ha te vagy a legszebb gaz a kertemben. Akkor is élősködő vagy, aki az elmém mélyében folyton lesben áll, oly rég óta, hogy szinte már nem is emlékszem milyen nélküled. De nem veszthetek el benned, annyi minden van, annyi más amit még tennem kellene… de elengedni nem engedhetlek. Nem kegyelmezek, kiszemeltelek és te sem menekülhetsz a figyelmem elől. Te is tudod, hogy nem kísérthetjük egymást a világ végéig, nem igaz? Szabadulnunk kell a visszafogott vágyaktól, elhagyni a láncokat és beteljesíteni amire hivatottunk, hogy utána folytathassunk a munkánkat máshol is, hogy utána könnyebb legyen melletted maradni úgy, hogy ne csak téged láthassalak. Te már túl rég óta mérgezel, megérdemelted a kísértést amit most adtam neked, tudnod kell, mit éltem át annyi éven át, miközben játékosan kínálgattad magad, némán ígérve, semmit sem adva.
A friss illat visszacsal hozzám, a szemem sarkából figyellek, de nem hagyom abba a mozdulatot. Nézd csak, hogy miről maradtál le ennyi idő alatt. Én is nélkülöztem a közeledben, bár még nem is tudom biztosra mit kaphatok belőled, de azt tudom, hogy kell. Kellessz. Meg fogom szerezni a titkaidat, ahogyan te is elveszed tőlem a friss vért, ami a sajátom. Elveszed, de nem adom könnyen, mordulva hajolok közelebb, a nyelvemmel elvéve pár cseppet a tenyerem széléről. Beérem ennyivel is, de meg kellett mutatnom, hogy hozzám tartozik, csak azért kóstolhatod ilyen könnyedén, mert engedem neked, mert számomra is kedvező, ha eleget tehetek a vágyaidnak. Kivételezett vagy, ezt nem szabad elfelejtened. Csak azért bánok így veled, mert akarok valamit cserébe. Nem veszem le rólad a tekintetem, ahogyan kiszolgálod magad. Én is ezt tenném, elvenném, amit akarok… de ehelyett ismét csak adok, mert én ennél is nagyobbat akarok elvenni belőled. Ezért is egyél, Tawrich. Semmi sincs ingyen.
- Neked számított. – Késő tagadni. Csak ezért érdekel engem is, ha van valaki különleges odalent, arról tudnom kell. Túl sokan vagyunk, hogy mindenkit számon tartsak, ezért is rejtőzhetett el előlem egészen eddig ez a démon. Sejtheted mi jár a fejemben, engem csak egy dologért szokott érdekelni bármi is a föld felett vagy alatt: válaszokért, ismert és ismeretlen kérdésekre. Van amikor tudom előre, máskor csak utólag, de a késztetés örök. Begyűjteni őket, mindent, minden formában, darabokra szedni és összerakni. A kérdésedre elhallgatok egy pillanatra, időt hagyva, hogy észrevehesd a villanást a tekintetemben. – A barátodnak - egészen különösen hangzik az ajkaimról ez a szó, főleg mivel felé intézem – köszönhetően egész jól. Remélem készen állsz törleszteni. Bár az sem gond, ha nem. – Pár lépés. Tényleg csak pár, ha nem is ma, holnap vagy holnapután… az enyém leszel. A kimondatlan mondat megjelenik a sötét füstbe boruló tekintettemmel, ami azzal az éhséggel néz vissza rád, amit már évszázadok óta táplálsz. Tetszik amit alkottál? Amit alkottunk? – Úgy hiszem, nemsokára én is felkereshetlek. – Már tényleg semmiség ahhoz képest, amit eddig vártam. Drága volt a falat, de megérte, nem igaz, Tawrich? Ez már lassan elég lesz egy annyira, amennyivel beérhetem… egy ideig. De te is sejted már mindezt, nem igaz? Talán pont ezért hangzott el a kérdés, megerősítést vársz, talán azt reméled, hogy én is várok még. De nem fogok. Éveket vártam rád, Tawrich. Ugyanakkor van még valami más is a tekintetem, hiába tetted fel a kérdésed, az enyémet még nem felejtettem el. A témát elterelheted, de a figyelmem nem ilyen egyszerű. – De ha szeretnéd, még azelőtt megejthetünk egy második beavatkozást számodra. – A hangom magabiztossága sugallja, hogy sejtettem, ez kevés lesz ahhoz amit el akar érni, ugyanakkor ő tette fel rosszul a kérését. Nem azért jött, hogy segítsek rajta a legjobb tudásom szerint, hanem azonnal lobotómiát kért. Én pedig gondolkodás nélkül lecsaptam az alkalomra, bár tudtam, hogy ennél többre lenne szüksége. De tudhatta előre, hogy én ismerem a következményeket, hiszen már ráhajtott az ösztön, hogy emberi beavatkozásokat végezzek démonokon és minden egyéb lényen is, amire csak rá tudtam tenni a kezem.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Bønardalen Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 24, 2020 8:33 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next








Türelmetlen akaratod lassan az enyémmé is válik, hogy hiába a tiltás, mely éppen olyan vörös, mint az ösztön elmémre boruló köde. Csak ujjaid érzem, szorító karjaid, s a száj szegleted, ahogy elégedetlenül húzódik, hogy a levegőt marom helyetted. Ki az ostoba? Aki ennyire kívánja a falánkság harapását, vagy aki a kínálkozót megtagadja? Balga dolog lenne, hiszen orromban érzem még illatod, magamon érzem a lüktetést, csak el kellene vennem. Csak rá kellene harapnom a kihelyezett csalira, hiszen mit számít mi az ára? Valami mégis azt súgja neked fájdalmas fizetni, leróni a tartozást, arról beszél, hogy az ártatlan mosoly mögött legalább akkora szörnyeteg lakik, mint amilyen én magam vagyok. Azonban nem kell sokáig viaskodnom magammal, mert az éhség mindig felül kerekedik, és ő oly nagyon akar beléd harapni, hogy nem állhatok ellen neki, mert mintha túl régóta várna. Régebb óta, minthogy a faluba tértem, ha én nem is ismerlek, ha előttem titok egész lényed, az éhség ismer már, vágyott már hosszú idő óta a megismerésre. Elfogyott türelmed nyomja fejem még inkább a vállakhoz, hogy orrom szinte rásimul, s beleveszek a pórusokon kiáradó illatokba, mely már megbabonázott, mely már karjaidba vonzott. s tán rám feszülő kényelmes zárka ez, izmokból és csontokból épülő húsketrec, mely fogva tart, de a szabadulás egyáltalán nem fordul meg fejemben, mert olyan mintha minden rendben lenne, mintha minden a helyére kerülne, hát nem kell több noszogatás arra a harapásra. Bár előtte próbára teszem az ajánlást nyelvemmel, fogakkal, melyek élesen nyomakszanak, csippentik össze a bőrt, s mint, aki alig várja, hogy szaggassam, oly türelmetlennek hangzik minden benned. A lélegzetvételeid, a szíved dobbanásai, hát elveszem ezek kérlelésében, s tépek, marok, de mintha ez nem gyötörne már, ezt mintha üdvözölve fogadnád, a ki fröccsenő meleg vért, a fájdalmas elválást a darabtól  mely a részed, de bennem végzi majd, ha jól megismertem. Megismertem  s ízed a félelem fűszere nélkül is ízletes, a pánik nélkül, mert valami sokkal egyedibb édesíti, valami különlegesebb. Könnyed íz, mégis testes, hogy új falatért nyüszítsen a gyomor, hogy kelljen még, hogy akarjam még, hogy mást se akarjak, csak felfalni, apró ízeidre szedni, s enni, rágni, harapni, mert megreszketi testem az ízed, összerántja az élvezet a bőrt, s lúdbőrősre pettyezi. Hangom élvezettől mordul, míg te még többet kínálsz. Vegyek még, vegyek még. S valóban venni kéne még, másik helyről. Kell még, adj még!
Elcsalja figyelmem tőled az árny, s te követed tekintetem a fák egyre melyülő sötétségébe. Láttad te is? De mikor rád pillantok már tudom, nincs ott semmi, nincs ott senki, akinek nevét próbáltam kiejteni, mert emlékszem már. Lassan minden, melyet szétszaggattál a koponyám rejtekén összeáll, s feltörnek az emlékek, hogy miért jöttem hozzád, hogy mit kértem tőled, melyet nem tudtál megadni, s pontosan tudtad, hogy nem fogod tudni. Talán mágiával kellene... ám az árny a sűrűbe veti magát, szertefoszlik, hiszen nem is létezik, csak egy létező fantom alakja. Visszaterelem rád a pillantásom, állkapcsod szorul össze, vajon harag ez? Düh? Féltékenység? Annyira kifejezéstelen az arcod, hogy lehetetlen olvasni rólad a gesztusokból, mindig ilyen voltál. Feltettem a lobotómia egyetlen lapjára mindent, a múltam jelentős részét, de valójában sejtettem, hogy a fizikai nem irtja ki, csak kísérlet volt, hogy maradjon remény arra, hogy mágiával sem könnyebb, tartósabban elvenni az elme emlékeit. Mikor váltottad le a tested? Tétován érintem meg ujjaimmal a változást, tán addig míg én a falusiakat irtottam, tán addig cserélted le az öreget. S megízleltetted magad velem, elértwd a célod, még ha nem is teljes a tartozás, de tudod, pontosan tudod, hogy milyen nehéz lesz megállnom, hogy most is ily nehéz megállnom egy újabb falatot.
Mennék, de vonakodsz engedni, mintha még várnál, hátha újra elcsábulok, s ezt is teszem, ahogy sebedre borulok, ahogy tisztogatom, kinyalom belőle az ott ragadt húscafatokat, a seb széleit törlöm, mintha harapás nélkül is el tudnálak fogyasztani. Botor dolog volt megismertetni velem a húsod Astwihad  hogy válljak így el tőled?  Nehezebbre is esik, mint máskor, sokkal nehezebbre, mert gyomrom panaszosan remeg érted. Mindig tudtam, hogy vesztem lesz, ha megízlellek, de az már nem volt sosem bizonyos, hogy az ár miatt, vagy az emésztő éhség miatt. Suttogó szavaid alig hallani, mégis elérik a fülem.  Igazad  van, én is elkéstem, hát bólintok, míg kicsúszom marasztaló ujjaid közül melyek belém marnak kissé. A földön, a nyirkos mohák puha ágyán kuncogok, rajtad és rajtam, de elhal, ahogy sebed érinted, vágyakozó sóhajt fojtok el, s míg nézem, hogy mozdul a kezed a szádhoz en is közelebb kúszom hozzád észre vétlen, hogy elragadjam a kezed, s saját számhoz húzzam, lenyalva róla a vörös nedveket, nyálammal áztatva le, mely forrón ragad ujjaidra, ahogy újra és újra körül fon a nyelvem, ahogy rád simul a szám és szopogat, de csak amíg meg nem hallom kérdésed. Akkor felkönyökölve figyellek, mert téged aligha elégít ki a válasz, hogy egy démon, téged más érdekel, vajon miért?
- Számít? – kérdezek vissza, de aztán csak megrántom a vállam. – Valaki, aki hamarosan elfeledi, hogy létezem. – mert a Mestere ezt akarja elérni, talán sikerülni is fog neki, talán nem. Belőlem nem sikerült kiirtani írmagjait  ott van, de ha mást nem is, egy kis ideig enyhült az a furcsa lánckavalkád mely hozzá köt. Legyintek, mert nem is érdekes vonzó illatodtól is próbalok megszabadulni, elhessegetve. Nem fontos ő annyira, hogy ne foglalkoztasson most a kettőnk dolga Astwihad. – Hogy állunk? – kérdezem, s pontosan tudod, hogy a tartozásokra vagyok kíváncsi.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Bønardalen P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 23, 2020 8:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


Érzem az ébredő gyanakvásod, ezért is csallak, vonlak közelebb, tartalak a karjaim közt, hogy ne menekülhess, hiszen azt egyikünk sem akarná. Biztatni kell, ezért biztatlak, kérlellek, mintha nem lenne mitől tartanod. Nincs is, az óvatosságod oktalan, bár ára van a falatnak, az ár nem annyira rossz, mint képzeled. Tudom, menekülsz a sors elől amit számodra ígérek, de nem értem miért. Nem vagyok gyengéd, nem úgy, ahogyan azt az emberek mondanák, de mégsem ölnélek meg végleg. Ha mégis megtörténne, az csak időszakos elgyengülésed lenne, ügyelnék arra, hogy biztosan visszatérhess hozzám, hogy az első ne az utolsó legyen, mert már tudom, hogy belőled többet akarok. Túl sok kérdés, túl kevés idő, és nem tudlak meggyőzni, hogy az alkunk ártalmatlan. Fogaid csattanására nemtetszően húzom el az ajkaim, hiszen nem rajtam zártad össze őket, a levegőt haraptad, amikor itt vagyok én is, nem érzed, mennyire akarom én is azt az egy harapást, majd a következőt és a következőt? Harapj már, tépj szét, szedj darabokra, had fertőzzelek meg az ízemmel, ami remélhetőleg pont annyira kedvedre való lesz, mint az illatom. Hiszen eddig ennyivel kellett beérned, csak nézni, de sosem érinteni. Most itt vagyok, most a tied lehetnék, de még mindig hezitálsz. A türelmem fogy, szorosabban vonlak magamra, mi tart ilyen sokáig? Nem lehet, hogy nem vagyok a kedvedre való, az éhséged már hozzám csalt, valami más állít meg. Miért? Miért, még ennyi idő után is? Korábban szándékosan vártam azzal, hogy kóstolót adjak, résztvevőjévé váltam én is a játéknak, amiben csak kínoztuk egymást, mindketten lemondtuk valamiről, mert nem akartuk megadni amit a másik kérne cserébe. De most itt vagyok, most adnám amim van, elvehetnéd könnyedén, de még mindig nem teszed. Helyette csak gyötörsz, fogaid érintik a bőrt, de nem elég mélyen, nem elég szoros az ölelésük… de végül visszatér az ösztönöd, felülkerekedik a kétségen, elnyomja az intő jeleid annyi időre, hogy fogaid mélyebbre marjanak. Tudom, nem a legjobb falat, de kezdetnek megteszi, hiszen végre elfogadod, s vennéd amit kínálok. Mosolyom szélesedik, még ha át is szalad rajta a fájdalom, a pillanat nem erről szól, ez semmiség, hiszen elrészegít a gondolat, hogy elvettél tőlem. Vegyél még! A fájdalom szinte fel is tűnik, lényegtelen apróság, elvesz a pillanat jelentőségében. A rángásaid erősödnek, nehéz így tépned, de akarom, hogy szaggass, fejezd be amit elkezdtél, ezért hullok a térdeimre, szinte már túl gyorsan is, türelmetlenkedve várva a pillanatot, amikor megszabadítasz egy részemtől, ami elsőre csak egy gyenge cafatnak tűnik a húsomból, de valójában sokkal többről van szó. Arról, amitől a kis hang a fejedben óva inteni próbált. Pedig nem kellene aggódnod. Az én kétségeim is múlnak, már tudom, hogy ezt kellett tennem, hogy meg kellett tennem. A testben a szív izgatott ütemet dobol a mellkasodra, már nincs benne kétség, régi idők vágyakozásairól mesél, s a jövő beteljesüléseiről remél. Az elégedett nyelése borzongató, a pillanat tökéletes is lehetne, ha nem terelné el valami a figyelmed. A kedves arcon gyorsan villan a düh, a mosoly halványul, nem tűnik el teljesen, de a tekintet amivel figyellek fenyeget. Mégis mi lehet fontosabb most? Arra nézek amerre te is, de én semmit sem látok a közeledő éjszakán kívül. Újra beszélni próbálsz, előbb a sötétségnek, majd nekem is. A... Akár az én nevem is lehetne, csakhogy elsősorban nem nekem mondtad. Athlan. Így hívták, talán pont ezt a szót keresik az ajkaid. Most is rá gondolsz? Most velem kellene foglalkoznod. Talán tényleg örökre ki kellett volna űznöm őt a gondolataid közül, csakhogy akkor magamat is törölnöm kellett volna, minden együtt töltött időt, minden ígéret, minden elveszett volna… ezt pedig nem hagyhattam. Ki az a démon, akiért ezeket az évszázadokat is a semmibe dobnád? Bár elhinném, hogy tényleg szabadulnál tőlem is, te talán kevesebbet vesztenél, az illatomra újra rákaphatsz, az ízem továbbra is csalogathat, és emlékek nélkül csökkent a fenyegetés ami eddig kordában tartott. De már nem. Már a részed vagyok, már ez a pillanat is kísérthet, bár talán a láthatatlan démon alak örökre fontosabb marad, nem ez zavar a legjobban. Meg akarom kapni, ami jár nekem. És még most sem adnád… Az állkapcsom némán szorul össze, egy apró rezdülés a bőrön, csak ennyi látszik a mosoly mögött ami továbbra is az arcra erőltetek. Játszol velem, Tawrich, szóval nekem is játszani kellene. De én nem szoktam szórakozni, csak elveszem ami kell, úgy, ahogyan az a legelőnyösebb, s te mégis ebbe a végtelen hajszába kényszerítettél. A tekintetünk összefonódik, figyelem, hogyan kiteljesedni látszik az értelem, ahogyan lassan összerakod mi történt. A fenyegetés kialudni látszik a tekintetedből, ahogyan a nyelésed figyelem, ami ezúttal üres, csak a megmarad ízem viheti a gyomrod mélyére. Megenyhülve nézek rád, hiszen a semminél ez is több. De ha emlékszel, akkor tudhatod, hogy nem felejtek. Bárhogyan is néz rád az arc amiben vagyok, én nem változom velük, én ugyanolyan maradok az idők végezetéig.
Mennél, de nem engedlek könnyen, tartalak még, mintha remélném, hogy befejezed amit elkezdtél. De csak nézed a sebet, lenyugodni látszol, érzem én is, hogy egyre inkább magadnál vagy, az a részed aki mellettem szoktál lenni, az aki nem harap, mert pontosan tudja az árát minden falatnak. Fogaid helyett csak a nyelved érint, kitisztítva a sebet, elvéve minden cseppet ami még a harapással járt. Szavaidra a korábbi hívogató vonások kisimulnak, a mosolynak csak egy alig észlelhető töredéke marad, a többi mintha sosem létezett volna. Talán így is volt. Halkan érkezik a válasz, csak egy suttogás a szélben, ugyanazon a nyelven, amit te is használtál, ami a legkellemesebb mind közül. – Te is. – Tudod, igaz? Mindketten tudjuk, hogy milyen különös kezdet ez, amit idáig kerülni próbáltam. Kicsúszol a karjaimból, s bár engedlek, nem könnyen. Ujjaim végigszántanak a bőrödön, múlékony nyomot hagyva maguk után. Amire eltávolodsz csak a vállamon levő seb marad emlékül. A tekintetem követ megbűvölten, miközben mozdul a kezem, rászorít a sebre, mintha csak megcsípném magam, meggyőződve, hogy a korábbi pár pillanat valóban megtörtént. És megtörtént, erről dalol a halk kuncogásod is. Tudod te is, mit fogsz fizetni a kóstolóért, amit kaptál. És tudom, hogy akarni fogsz még belőle. Akarnod kell, ezt vagy bármi mást, hiszen én is akarok, egyre többet.
Felesleges lenne ilyen gyorsan arra kérlelni, hogy vegyél még, mégis addig szorulnak az ujjaim, amíg a frissen serkenő vér újra el nem színezi a hiányos vállam. Követem a tekinteted az égre, miközben lenyalom az ujjaimról a saját vérem, s csak ez után pillantok ismét rád. – Ki az az Athlan? – Minden közjáték nélkül jön a kérdés, ezúttal látható fenyegetés nélkül. De amitől nem látunk valamit, nem jelenti azt, hogy nincs is ott. Ki az a démon, aki a karjaimba űzött, ugyanakkor ki is tépett amikor már azt hittem megkaphatlak? Érezheted, hogy egyik csapdából a másikba kerültél, hiszen most, hogy magadnál vagy, én válaszokra éhezem. Az éhséget pedig csillapítani kell, ezt te tudod a legjobban. Az enyémet pedig csak te enyhítheted...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Bønardalen Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 23, 2020 2:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next






Furcsán vonz az alak, mely ismeretlenül is ismerős, illata megüli érzékeimet vonzó illatával, mely olyan, mint haldokló virágok édessége, a fakuló levelek savanykássága, a hópelyhek fagyos makulátlan steril tisztasága. Különös illat. Különösen vonzó, hogy ne eredjek nyomába, vajon az íze is ilyen? S mint aki már hosszú évek óta csak rá vágyik, erre a kóstolásra  úgy vetem rá magam, de nem tántorodik meg súlyomtól a törékeny test, s vállához igazítja fejem, mintha csak különös nász lenne, s onnan fakaszthatnám a legnagyobb gyönyört magamnak, s neki. Még felsőjét is segít félre igazítani, s bár akadna élvezhetőbb falat... Akadna, de az elmémben sutyorgó hangocska int, ne vegyek túl sokat, elégedjek meg a kevéssel, ha már muszáj, mert. Miért? A miértre nincs válasz, s hiába ráncosodik a homlokom, emelkedik a szemöldököm, hogy emlékekért kutassak azok most üresek, mintha semmi nem lenne helyén. Mintha mindent kipucoltak volna értő kézzel. Pedig a démon ismerősként fogad, úgy is ölel, mint egy régóta várt, s vágyott vendéget, tart magához vonva, hogy érezzem ütemes szívverésének visszhangjait bőrömön, mely izgatottságról mesél. Nálam is jobban akarja azt a harapást, s intenie kellene ennek a készségnek, riasztania kellene a negédes mosolynak, a cirógató suttogásnak, mely furcsán pendít meg minden idegszálat. De nem emlékszem miért kell, miért kellene megtagadnom a felkínálkozását, a falatot. Orrom hozzáér a bőréhez, az illatozó bőréhez, melybe belefeszül a gerinc, összecsikordulnak a fogak, az ajkak megérintik tétován, hogy érezzem számon, a mohó számon az ígért ízt, a lüktetést, az erekben szagoldó vér dallamos kérését, mely szabadságot kíván. Ott a kemény csont  az izmok alatt, melyek szálkásak, inasnak ígérkeznek, mégis megvesszek azért az alig ehető részért. Miatta. Miatta, aki a kérdéssel feszegeti tovább, az eddig is feszülő idegeket, mert tán hallgatni kellene a hangra, mely oly nehéz, főleg, hogy az okok ködös homályba vesznek, s így válnak szinte jelentéktelenné. Pedzegeti a feszülést, mely kínoz, mely várat  hát fenyegető morgással csattan az állkapcsom, egyelőre még csak a levegőben. Az ő hibája, az övé, aki ismer, de a nevemet sem tudja helyesen, s kijavítanám, de a nyelv mintha nem szavakat, hanem kavicsokat görgetne a számban. Mégis affektál a hangom, kioktató, nem vagyok Tawrich. Valóban nem vagyok? Biztosan nem, én Beelzebub vagyok, a torkosság démona, a mértéktelenség patrónusa, a legyek ura, a démon, aki fel falná az egész világot, de újra szól makacsul, s ahogy ejti, ahogy mondja... lennék Tawrich. Mert egyetlennek tűnik a szájából, egyedinek, valami különlegesnek, amire mindennél jobban vágyik, s én is vágyom rá, hogy megízleljem, mintha mindig is így lett volna, hát nem javítom ki újra a nevet, csak elhúzom a számat, mint aki nem egészen biztos benne, hogy tetszik neki a név. Vajon mi az övé?
Habozok, mert a tiltás nem születhetett meg véletlenül, oka kell, hogy legyen  de most, most elcsitul a hang, míg fogam bőrödre karcol olvashatatlan jeleket, aztán harapok, tépnék, de fejem nem tud eléggé hátra rándulni, hát nyiszálom az alig húst, szívom a véred magamba. Arcod nem látom, hogy vajon most kíntól torzult, vagy elégedetten vonaglik meg? Rántalak, kapálódzva, küzdve makacs testeddel a nekem kínált falatért, melyet kiszaggatok belőled, s bár nem esel el, térdre borulsz, ami éppen elég hát engednek lábaim, hogy a földön találjak nekik támaszt, hogy végre megszerezzem a fogaim között gyűrt darabot, hogy kitépjem. Ízlelgetve hempereg a számban nyelvemtől a falat, ide-oda vonaglik, hozzá préselődik a fogakhoz, melyek megőrölik a szaftos darabot, hogy aztán nyeljek. Elégedetten nyelek, réveteg élvezetté válik a szusszanásom, s benne zenél egy végre, egy végre, hogy az enyém lettél, hogy ízlelhettelek, hogy... Szavaid csábítanak, de szemem sarkát elcsalja egy árny, mely a sötét fák törzse között várakozik, homályos kivehetetlen rémalak, mégis ismerősek a formák. Nem szól, nem is igazi  csak elmém rajzolja oda. – Aaa...- esik ki a számon, rád pillantok ki még mindig ételt kínálsz  ki karjaidba zársz, mert így biztos a csapda, s akkor hatásos, ha lerágom magamról rácsait, mert te...te rám áhítozol. Tovább akarod növelni az adományod, de ennek oka van, nálad mindig mindennek oka van, s valahol távol dereng egy szikra. A pislakoló értelem emlékszik arra árnyra, s hogy megoldást reméltem tőled, de az árny itt van, ahogyan te is. Fel kínálnál mindent, hogy adósod maradjak, mert te is mindent kívánsz belőlem. Tawrichnak nevezel, amióta csak ismerlek. Nyelek, s vered íze a számban jelzi elkésett az értelem kissé, mert az ösztön hallgatna szép szavaidra, olyan az mint édes nektár illata egy rovarnak, de ragadozó növényből árad. Mozdulok, hogy eressz, hogy távolodjak tőled, de kezed még tart és nem is igazán akarok menni. A sebet nézem, melyet ejtettem, aprócska, itt kellene megállni, pont ennyinek elégnek kellene lennie, de mióta vágyom rád, s csak a fizetség tart tőled távol, ami...Ami? Micsoda? Nyelvem befurakszik a sebbe, tisztára nyalom, forgatom benne nyelvem, mely a hús alá furakszik. Hümmögve keresem a szavakat, s nyílik a szám, hogy elmondjam, hogy : elkéstél.
- Elkéstél...- rekedtes a kinyilatkoztatás nem evilági, hanem démonin szól. Elkéstél, mert gyorsabban jellett volna rá bírnod a mertéktelenségre, de jól játszottál, mert ezzel a kívánással az én dolgom is megnehezítetted, egy örökké válóságig, mert eddig nem tudtam mit áhítottam, de most már megismertem ízed, ami kell, ami kéne. Kifordulok hát karjaidból, eltolva, de most sokkal nehezebb  nehezemre esik odébb gurulni a puha földön, mely nyirkossága letisztogatja rólam nemileg a halandók vörösét. A lombos fák árnyai közül figyelem az eget, mely elsötétül, az első csillagon szemérmesen pislákolnak. Tudtad, hogy nem fog sikerülni mégis megtetted. S majdnem sikerült csapdába is csalnod, szép munka Astwihad,  igazán álnokul szép. Kuncogok rajtad, kuncogom magamon.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Bønardalen P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Aug. 21, 2020 8:20 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


Az elejtett emberek vére színez, itt minden a diadalodról beszél, még a vadak is félnek tőled, jogosan, hiszen egy rossz lépés és ők is a halmod ékeivé válnak. De most a tekinteted nem rajtuk, hanem rajtam, akaratlanul vonzalak magamhoz. A menekülés gondolatát elengedem, helyette tárt karokkal várlak, zuhanj csak rám, megtartalak, sőt, még kínállak is a hívogató hússal ami hozzám csalt. Bár nem onnan, ahonnan szeretted volna, de nézd el nekem, korai lenne búcsúzni, hiszen még csak most érkeztél, bár még nem is tudod, de dolgunk van. Ezért csallak már, hívlak, felfedem a vállam, szolgáld ki magad, Tawrich. Bízom benne, hogy hallgatsz az ösztöneidre, hiszen azok uralnak most. Kiéhezve jöttél, ami talán hiba volt, hiszen a játékunk lépéseit így pont te gyorsítod fel, önként rohansz a karjaimba, én pedig nem tagadom meg tőled a vágyaidat, ahogyan majd te sem tagadhatod meg az enyémeket. Ezért egyél, Tawrich. A hangom szelídsége hívogat, a fenyegetés mélyre rejtőzik benne, nincs mitől félned, most még nincs, most még kedvedre falatozhatsz, ez a te pillanatod, az enyém csak később fog eljönni… Olyan sokat vártam már, ez a pár perc, óra vagy nap már kevés az évekhez, amióta csendben várakozom, alkalmakra, amikor hozzám fordulsz, morzsákra, amiket elvehetek tőled, vagy adhatok, hogy majd később vehessek. Morgásod elégedetlen, más falat kellene, hiszen ennél jobb is van, de egyelőre ezzel szolgálhatok. Közel tartalak, mintha attól félnék, hogy elfutsz, mielőtt az alku beteljesülhetne… de talán az illatom már túl mélyre véste magát az elmédben, talán innen már nincs menekvés egyikünk számára sem. Megrezdülök, amint az arcod a vállamba temeted, de nem félelem ez, hanem a kegyetlen várakozás amivel keletkezésed óta kínzol. A vér, amit magadra kentél már engem is színez, de most ez a legkevesebb, hiszen most már nincs élő ember a közelben, akit zavarna a vér, vagy ha mégis, akkor a hullahalom közelsége elterelné a figyelmet az ilyen apróságokról.
A tekintetem téged figyel, mint mindig, amikor a közelben van, minden más lassan jelentőséget vesztve lassan megszűnik létezni. Egy másik démon űzött a karjaimba, de ez már kettőnkről szól, most már csak én vagyok itt, már csak rám figyelhetsz, hiszen én kínálom a saját húsom, vedd már el, ne habozz, ne csak incselkedj, ahogyan mindig is tetted azt. De a játékod most sem marad el, amíg eljutsz a bőrig, várakozás újra, míg szavaim biztatnak, vedd csak el, mintha semmit sem jelentene, pedig minden jelent a mostani kóstolód, hiszen én nem egy vagyok az emberek közül. Talán érzed te is, talán pont ezért habozol… tépelődő harcod közben meg akarsz figyelni, érzed te is, hogy valami nincs rendjén. Engedek a szorításon, de csak annyira, hogy megfigyelhesd az arcot magadnak, az arcot, amit majd föléd hajol, és… de nem ugorhatunk előre, most óvatosnak kell lenni, mielőtt eszedbe jutna valamilyen csúnya gondolat és mégis mást vennél, mint amit kínálok, ezért is vonlak ismét magamra. – Mire vársz? Talán nem vagyok kedvedre való falat? – Ugyan, Tawrich, láttam hogyan rohantál a karjaimba. Akarod azt a harapást, talán már az első pillanat óta, ahogyan én is akarom azt a vágást, meg minden utána valót. Beszédre pazarolod az időt, ismét szavakkal próbálkozol, ismerős szótag, de már rég feladtad a javítgatást. – Tawrich… - Suttogom édes makacssággal a választ, szinte kuncogva az emlékeken. Csak nekem vagy ez, te torkos démon, te egyetlen a fajtádból, aki egyedi nevet érdemel. Mosolyom szélesedik, de arc szelíd marad, hívogató, vágyakozó. Mennyi érzelem fél er rajta… mind hamis, de annyira meggyőző.
Vonakodsz, valami féken tart az elméd mélyén, de végül csalódást most sem okozol, a fogaid megtalálják a helyüket, s mélyebbre süllyednek. A fájdalom rándít egy aprót az arcomon, de apró kellemetlenség ez, elég arra gondolni, hogy mi lesz az alkunk után, a kép lenyugtat annyira, hogy kivárjam a tépelődő harcodat. Több kellene, igaz? Helyes, hiszen nekem is többre van szükségem egy kóstolónál. Egyelőre nem hagyhatom, hogy a földre terüljünk, így ehelyett csak térde esek veled, a talaj így is adhat már elég tartást, hogy elvedd a kívánt falatot, szakítsd ki, szabadíts meg tőle, vedd el, akárcsak a növekvő kísértést is, hogy én is tépjek, szaggassak, nézzelek közelről, úgy, ahogyan talán senki sem látott még. Kiszolgáltatott pompádban, megtudva minden titkolt csodádat, amit más talán nem is értékelne, de én, én igen. Rajongód vagyok, csodálód az árnyékokból, ragadozó ami csak az alkalomra vár, hiszen maga a zsákmány sem veszélytelen. Talán te is pont ezért kóstoltál még, hiszen ez nem csak lakmározás lenne, ennek következményei is lesznek, de milyen pompás következmények azok! Nem kell többé menekülnöd a kezeim elől, olyan biztosan tartalak, oly gonddal, amit később is kapnál tőlem. Miért menekülnél tovább? Már nincs hová, tartalak, magamra vonva kínálva az alkalmat, amire nem tudsz nemet mondani. Korábban nehezteltem a démonra, aki ide űzött, mégis, most miatta veszed végre el amit már rég el kellett volna ahhoz, hogy beteljesedjen az alkunk. Az ujjaim mélyebbre préselem a hátadba, a tarkódhoz, végzetesen fonódva hozzád. -  …vegyél még. – Az édesen csengő hang megmaradt, hiszen ez még nem elég, ennél több kell, még, még… hiszen én is mindent akarok tőled. Ha ez az ára, legyen, utána talán úgyis elölről kezdjük majd a sajátos násztáncunk. Vagy sosem lesz már a régi, miután mindketten kaptunk egy-egy hőn áhított darabkát a másikból? Mert te is akartad. Tudom, hogy akartad, akarnod kellett engem, hiszen nem lehetek kivétel az éhséged alól ami mindent elpusztítana ami az útjába állt. Az alkunk mégis gátat szabott ennek, de most sehol sincs ez, elmélyült a tudatodban, elnyomta a vörös köd, most az éhség diktál, az a gyönyörű ösztön, ami a karjaimba csal. És ha már itt vagy, nem engedlek. Az enyém leszel, Tawrich, már rég annak kellett volna lenned. – Egyél… - Az ujjaim lassan mozdulnak, óvatosan, mintha csak egy gyereket biztatnék. Szaggasson, tépjen még, enyhítse az enyhíthetetlen késztetését. Elharapom a vigyort, az öröm jelét, amit akár el is nyomhatnék, hiszen nem is valós, nem abban az értelemben amit a test sugall, de nem teszem. Azt akarom, hogy így emlékezzen erre, amint magához tér majd az ösztönei mélyéről. Emlékezzen, hogy mennyire akarta, hogy nem tudott ellenállni, hogy megkapta és hogy tartozik. Tartozik, egyre többel, az adósságot pedig be fogom gyűjteni. Gyönyörű pillanat, nem igaz? A vértenger mellett, az alkonyat vöröslő égboltja alatt, az utolsó fényekben kettesben, türelmetlenkedve várva a véget, ami már évszázadok óta várat magára. Embereknek sok idő, nekünk kevésbé, de veled, veled rengeteg volt.
Szaggatnod kell, tépned a húst, amíg még megteheted, amíg még nem erősödik fel a hang, ami eddig kordában tartott a közelemben, a gondolat, a kép, ami gátol. Nem ijesztő a fizetség, vigyázni fogok rád, hiszen ritka példány vagy, az ilyet pedig nem szabad kiirtani.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Bønardalen Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Aug. 20, 2020 9:38 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next







Belsőségek melege vesz körbe, lassan hűlő és alvadó vér tapad nem csak kezeimhez, míg arcom szüntelen furakszik mélyebbre a testek halmában, hogy szám nyíljon, harapjon, tépjen és nyeljen. A táplálkozás pogány rítusa ez, habzsolás, mértékletességet nem ismerő, mert minden falat után csak egy pillanatnyi az elégedettség, aztán újra bensőmbe mar a kongó üresség, melyet képtelenség feltölteni. Húsok édes a riadalomtól, rettegésük fűszerezte, de nem különlegesek igazán, ízük nem marad sokáig nyelvem hegyén, mert elmállik rajta, annyira jelentéktelen. Még kell, még! S a falatozás hangjai  a csontok ropogását állatok neszezése váltja fel, kik ácsingozva méregetik a felhalmozott elemózsiát, melyből leeső falatot remélnek, de ha rajtam múlik nem lesz miből. Csak a nehezebben emészthetőek kerülnek kiválogatásra, elhajításra, a haj, mely véresen, némi fejbőrrel kerül odébb a halomból. Legyek, darazsak dongják különös muzsikájukat, zümmögne dallamossá téve az étkezésem, s ők az egyedüliek, akik értelem nélkül nem rettennek el jelenlétemtől. Pedig közel az alkony, s éjjelre nyugovóra térnek majd  de előtte még itt másznak a véres hullákon, hullamzó rajtánccal. A föld nyeldekli a vért, de nem tudja az életnedveket mind magába szívni, hogy termékennyé váljon, hát csúszos, saras lesz talpam alatt a föld, befurakszik lábujjaim közé. Nem emlékszem volt-e a lábamon lábbeli  de egy ideig nem éreztem a cirógató füvet, a puha mohát a talpam alatt. Talán valahol elhagyhattam, de nem volt jelentősége, mert nincs szükségem rá. Az érkező miatt hempergem a halomba, még inkább átvéve az illatukat, mely még nem indult oszlásnak, de pár nap, s bűzösek lennének, ha addig kitartanak. Felmázolom, kenem magam a vérükkel, míg ők az en illatomat veszik át, hogy tudja minden, hogy az enyémek, főleg a furcsa alak, aki kérdez, s fekete pillantása az enyémbe akad.
Négykézláb indulok felé, míg ki nem érek a tetemek köréből, hogy két lábra álljak, ő pedig megáll távolabb, nem jön közelebb, hogy ingereljen, a rögtön szaladjak felé, hogy kihívásnak érezzem, s keresztül akarjam rágni magam a vékony testen. Lány arcának látványa semmit nem ébreszt bennem, ahogy a fekete pillantás sem, mely azt hirdeti, hogy fajtársam, bennem nincs emiatt gát, vagy tiltás, hogy akkor nem ehető. Talán szándékosan teremtettel ezek nélkül, hogy legyen, aki a démonokra is lesben áll, hogy vadászik a pokolban saját fajtájából. Illatod kúszik az orromba, mert a szél árulkodva hordja elém, hogy te finom vagy, valami kívánatos, s mintha oly régóta ácsingóznak ennek az illatnak az ízére, hogy magamhoz vegyem, hogy érezzem, hogy elteljek vele, hát indulok feléd, mert csalogatsz  te szép idegen. S bár szólnék a szavak nem találják helyüket a nyelvemen a nyíló ajkak között, a vérrel kevert nyál mellett, most nincs helyük. Ajkaimon nyalok, ahogy megbabonázva indulok feléd immár valóban téged szemelve ki célnak, prédának. Vár, nem mozdul, meg sem rezzen, nem úgy viselkedik mint egy áldozat, de mar a levegőben nem is érdekel, hiszen ráérkezve súlyom leteríti majd  s ha alattam lesz...Mozdul, szememben villan a fenyegetés, tán küzd, tán kitér, hát már a következő csapásra gondolok, ha elvétem, azonnal válaszoljak a reakcióira, de nem megy sehova. Lábai megfeszülnek súlyomtól, karjai rám fonódnak, a nekem harapnom kellene, a nyakát tépném fel, hogy ne legyen több értelmetlen kérdése, de eltérít, amire a vállába morgom csalódottságom. Megint Tawrich...idegen név egy idegen szájból, de a kérdés nekem szól nem másnak. Testének ölelése kellemes, de átkulcsolom derekát a lábaimmal, köré hajtogatva, bár lehet ez csapda. Csapda? Megrezzenek, szemem sarka az idegen arcot fürkészi a lágy vonásokkal. Hangja édesgető szelídítő, kínálkozó, s vállát ajánlja, melybe belefúrom arcomat. Innen közelről még kívánatosabb az illat, addig dörgölőm arcomat, míg  pőre bőréhez nem illeszthetem orromat a csontos vállán, míg nem érezhetem a nyelvem alatt, hogy rásóhajtsam, nyaljam a verse nyállal a választ, hogy igen, éhes vagyok. A fogaim karcolják a bőrt, valóban haraphatok, minden áldozatom menekül, vagy küzd, te miért nem? Feszegetem a fejemy próbálva lerázni magamról a kezed, hogy arcodba nézhessek, szemtől-szembe. Ártatlannak tűnsz, áldozatnak, de.... nem vagy az. A bensőm kordul érted, testednek remeg, mégis valami furcsa gondolat, az elmém mélyéről kószálni kezd  hogy felszínre törjön. Mi az ára? Mert van ára, valami ára van, hiába kínálod magad édesen, suttogod elbájolóan, hogy egyek. Ki az a Tawrich?
- Bee...- javítanálak ki, hogy nem ez a nevem, ne szólíts így. S ismerős eme kép, a kijavítás deja vu érzetet kelt, mintha már megtettem volna számtalanszor. Vissza kanyarodom válladhoz, nyílnak ajkaim, a nyál hosszú csíkot húz az alsó és felső állkapocs között, vöröset mely rád fröccsenve bőröd éke lesz. Ez nem ismerős, s még mindig egy fura hang suttogja, hogy ne tegyem meg, hiába vágyom rá, de nem hallgatok rá, mert túl távoli, túl halk, hogy ne kezdjem rágcsálni a felkínalt húst, melybe aztán tétován melyednek a fogak, hogy szakítsak. Finom vagy...jobb hely kellene... sóhajom tán int, ahogy rángatni kezdelek, kapálódzni, hogy mégis elboruljunk, az se baj, ha te esel rám, csak lehetőségem legyen nagyobb darab húst kiszakítani belőled. A mint a tiltott gyümölcs, annyira ízletes vagy, de ha valami ily fenségesen pompás, különleges, miért tiltott? Miért vagy tiltott? Ki vagy te?


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Asto Vidatu


Bønardalen P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Aug. 19, 2020 7:28 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




When the wolves come out to play

better run, better run


Nem veszhetek el hosszasan a tested gyönyöreiben, mert eljön az idő, amikor magadhoz térsz, ébredezni kezdesz, nekem meg hátrálnom kell tőled, hiszen ez most nem az a hely és idő, amikor egymás ellen kellene fordulnunk. A tekintetem követi minden rezdülésed, bár már megszokhattad, ilyen közelről csak te létezel, ilyen közelről nem szabad másra figyelnem, mert nem tudom, mi lehet a fejedben. Nem bízom benned, részben pont emiatt, mégis, utadra engedlek és követlek miután elhalnak a sikolyok a nyomodban. Az ajtót romokban hagyod magad után, de ez a legkisebb kár amit ma okozni fogsz. A fadarabok hanyagul támasztódnak a romoknak, amint távozom, ennyi elég, többre idő sem lenne, hiszen nem tudhatom meddig maradsz, merre hív a gyomrod, tovább, valami jobb falat után, vagy maradni elpusztítani amit pillanatok alatt felhalmoztál. Az öreg test nehezen bírná tovább a közeledben, más élőt pedig nem hagytál a környéken, s talán azok sem lennének elég tartósak, így jutok a saját testemig. Amit talán nem teszel tönkre. Tele vagy kérdőjelekkel, ez az idegesítő tulajdonságod. Miért nem tudsz olvasható lenni, átlátható, hogy tudjam mire számíthatok? De nem tudom, hogy a szeszéjes gyomrod merre kordul, mikor válogatsz és mikor habzsolsz, miért űzöl ebbe a játékba ilyen hosszasan. A szórakozásod egyértelmű, mégis hagyom neked, a báboddá válok, szinte már raboddá, kockáztatom a testem és megyek mielőtt még a falut felfalhattad volna.
Könnyű a nyomodra akadni, a vér illata, a szenvedés, állatként irtottad őket, de királyként tornyosulsz felettük, hiszen eltapostad őket, megszerezted mindet, elloptad… tőlem. Bár még ők sem tudták, céljuk és helyük volt, amitől megfosztottad őket, engem. Az enyémek voltak, de tieddé váltak, bár annyira nem bánom, vegyed csak, vegyél minél többet, adok mindent, hogy kapjak. Mert kapni fogok, még ha hátrálnál is, akkor majd veszek. De nem hátrálsz, most én teszem óvatosan, amint összeér a tekintetünk és meglátom azt a vörös ködöt, ami azt mondja, hogy túl korán érkeztem. Még nem vagy önmagad, ami kellemetlen, hiszen nem terveztem harcot. Megállok mielőtt túl közel érnék, a lábam lassan csúszik hátra, nem menekülök gyorsan, hiszen félő, hogy attól csak fürgébben ugranál. A morgás így is elkerülhetetlen, pedig nem mertem alaposabban megfigyelni a hullatengert amit vacsorának szántál. A szél is ellenem fordul, feléd viszi az illatot, friss és élő, így jobban csábít? Jobban, hiszen hallom ahogyan belélegzed, szinte látom, ahogyan a tüdőd mélyére kavarog, s többet kér belőle a gyomrod. Hiszen mozdulsz rá, s bár a kérdésre is válaszolnál, nyílnak az ajkaid, ami kijön az nem az emberek nyelve, de még csak nem is a démonoké. Az ösztön hangja, ami még mindig uralja a tested, amire várni akartam, hogy csituljon, de úgy tűnik így is túl korán érkeztem. A menekülés nem segít, ragadozó elől nem futunk, hiszen az csak arra készteti őket, hogy beszálljanak a hajszába, űzzék a vadat, s talán veszélyesebbé és teszi őket a vadászat. A fellángolt tüzet pedig csitítani akartam nem pedig szítani. Bár karmaim nekem is vannak, a harc opció, talán könnyebben megúszhatnám, de a vér talán csak rontana az állapotán, mélyebbre űzné a tudatát az elszabadult indulatok mögé, szaggatna és tépne esztelenül.
Mozdul, lép, közeledik, de én várok. A léptei ugrássá nyúlnak már, amikor megrezdül az ajkaim széle, szinte láthatatlan mosolyt rajzolva a mindig fagyos vászonra, talán észre sem venné, máskor igen, de most talán nem. Mozdul a lábam végre, még mielőtt összeérnék, mozdulnak a karjaim is, csakhogy nem távolabb, közelebb. Felkészülök az érkeztére, bár hátralök, el nem dönt, megtartom magunkat, a karjaimba zuhan, csak annyit mozdulok, hogy az arcom védjem, s a nyakat, az ajkait a vállamhoz illesztve. – Éhes vagy, Tawrich? – A hangom szinte már túl barátságos, gyanúsnak kellene lennie, hiszen ha csak démon társaságban vagyok, ritkán fáradok azzal, hogy érzéseket színleljek. Most mégis így állunk, szinte ölelkezve tartom, kínálva a friss húst. Vedd el, Tawrich. Ha elveszed, én többet veszek majd. Az utolsó cseppek kerülnek a pohárba, mielőtt még kicsordulna, ahogyan a véred is fog, amint felszelem a bőröd.
Veszélyes magamat kínálni, félő, hogy rákap az ízre, ugyanakkor eddig is rákapott már. Eddig is a játéka voltam, akárcsak ő az enyém. Túl sok idő telt el, a türelmem fogytán, ez a lépés lehet az utolsó, hogy megkapjam amit akarok tőle. Ha nem is szépen, ha vissza is lépne a hosszúra nyújtott alkunkból, akkor majd erővel. Akkor már nem kell aggódnom a többi kényelmetlenségek miatt, mint a rangok közti különbség, hiszen ez már nem arról szólna, ez valami teljesen más harc lenne, ami egy be nem teljesített alkuról szólna. Ezért egyél, Tawrich, hogy ehessek végre én is. Az ujjaim feszült türelemmel markolnak belé, álmodozva figyelem a kis gödröket amiket az izmaiba formálok. Az izmokba, amiket feltárhatok… bár nem ez a legizgalmasabb része, most ez érhető el, egyelőre beérem ezzel is. Hiszen olyan rég várok már. A lobotómia pedig csak növelte az étvágyam. Talán most még azt sem tudod ki vagyok, talán még nem épültél fel eléggé. De én emlékszem helyetted is, mindent megjegyeztem, túl sok mindent. Démoni tekintetem figyel már, miközben a mosolyom láthatóvá válik, a máskor olvashatatlan maszk megtörik, barátságos színek bújnak a felszínre. Nem fenyeget semmi, Tawrich. Elbújik a farkas, a bárány néz vissza rád, csak a tekintete sötét, de nézd, milyen törékeny. Milyen friss. Milyen élő. Milyen ízletes… Vedd el amit szeretnél, hogy elvehessem amit szeretnék. -  ...egyél. -  A hangom összehasonlíthatatlan a korábbi üres visszhanggal, ez édesen simogatva hívja közelebb, miközben elé tárom a vállam, távolabb a létfontosságú pontoktól a nyakamon, hiszen nem ölhet meg egyből. Bár... megfigyelni távolabbról is tudom... egyelőre a túlélés is tervben van.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Bønardalen Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Aug. 19, 2020 12:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next









Érzem figyelmed körém csavarodni, tekeredni, szinte bőrbe vájó eme kitüntetés, s fojtogató, mert veszélyes ez a megszálltságod irányomban, hiszen minden pillanattal közelebb kerülsz te a céljaidhoz, ami nekem nem éppen kedvező lehetőség. Bár néha eljátszom a gondolattal, nem feszítelek tovább, hagyom, hogy megkapd mit kívánsz, de vajon lenne értelme? Találnál-e valamit, ami tetsző? Végleg elcsitulna ez a z imádat, ez a furcsa bálványozás, mely apró szeletkéket metsz le, ízeimre, atomjaimra bont, hogy ne maradjanak előtted titkaim? A veszély ott bizsereg a bőrömön, s nézésestől félre ver a szív, ösztönök suttogják végezzek veled, hogy emésszelek el, de én megtagadom, mert a közeledben jól érzem magam, élőnek, elevennek. A hidegség, a merevség amit sugároz egész lényed az ellentétem. Jó a közeledbe térni Astwihad, jó kétségek között vergődni, hogy nem tudom mikor telik be nálad az amúgy is általam félig töltött pohár. Mennyi az, amit még eltudsz viselni törékenynek tetsző vállaidon, mikor csordul túl benned a kívánság, mely mintha csak nekem szólna. Pedig láttam már hogy ugyanolyan szenvedéllyel hajolsz mások fölé, láttam milyen mohó sóvárgással nyitod fel őket, figyeltem. Ám jelenlétedben fókuszpontja gyorsan tér vissza hozzám, mintha csak elfecsérelnéd mindenki mással az idődet. Te kísérleteznél rajtam, én pedig már régóta kísérletezem  vonzó kísértetkén vonom magamra minden figyelmed, hogy minden gondolatod, mozdulatod körülöttem forogjon, mintha én lennék az epicentruma mindennek benned. Nem ismerem az okaid, hogy mit remélsz, ha megkapod azt a lehetőséget, csak kiélvezem, hogy nyugalmad megborítom, hogy gondosan rendezett, elrendezett létezesedbe káoszt hintek.
De most nem ezért vagyok itt és te pontosan tudod, hogy nem miattad mászom az asztalra, hogy hagyom, hogy odaszíjaz. Szemem bár rád függeszkedik, gondolataim messzire nyúlnak. Mindig úgy gondoltam, hogy te leszel a vesztem, de most vetélytársad akad, mert a démon, kihez megtérek tan előbb okozza vesztem  hiszen most is miatta vagyok itt, miatta szaladtam a karjaidba, hogy kiirtsd belőlem, mint túl burjánzott gyomot, mely termékeny talajt talált magának. Biztos az íze tehet róla, a húsa, az a kívánatos, hogy más falat nem tűnik annyira jónak, ínyenc énem nem kivanja beérni kevesebbel, de többet nem talál, hiába kajtatja a mértéktelenség, hát feladtam, feladtam a keresgélést, hogy megszabadíts tőle, mert ő is megszabadulhatott az én ráboruló árnyékomtól, mely legalább annyira fenyegetően jár a nyomában, ahogy az övé az enyémben. Evődők veled, hogy lásd minden rendben van, de késeidnél is élesebb szemed tán már meglátta, hogy nincs minden rendben, hogy testem kiéhezve nyújtózik, feszegeti a bordáim, de nem kérdezel, s remélem elkésel a fel nem tett kérdésekkel, bár türelmed intő jelként kellene szolgáljon, hiszen te nem hagysz semmilyen tudást elveszni. Nem tennéd. Tudom, hogy nem, mégis hagyom, hogy a kalapácsod lesújtson, hogy elsötétüljön szemem elött minden, hogy fülembe a hangok tompan jussanak, mintha mélyre csúszna az értelem, s ott elpusztuljon egy kis időre. A tompa érzékek nem fogják fel érintést, csak a test rezzen össze a kutakodó ujjakra, a fél szemem csak üresen, rezzenéstelenül bámul a világra, mert semmit sem fog fel belőle. A múló percekkel erősödik a gyomor korgás, szervezetem vonaglik az élelmért, s a lassan visszaszivárgó elme a homályos alakot fürkészi, s nyúl a kéz, de ahogy mozdulok elrebben az alak, mintha sosem lett volna ott. Üvöltök, arcom karmolom, mert szenvedek, mert üres vagyok, mert éhes vagyok, annyira nagyon éhes... Enni...enni kell! Az ösztön mozdít le az asztalról, a test képtelen ily gyorsan követni, de minden pillanattal biztosabb a mozgásom, bár kissé elnagyolt minden mozdulat. Csak fülem hallja a kaparászó hangot, az apró körmöket, melyek mellettem szaladnának el, s oda sem nézve csapok le, majd harapok, de nem elég, túl apró és ízetlen a zsákmány. Az ajtót összetöröm, a gondolat elkésik, hogy ki is nyithattam volna, mert most inkább vagyok fenevad, egy állat, mint értelemmel bíró lény. Kilépve megrezzennek a levelek, a szél árulkodva hoz elém ezernyi illatot. Füst és tűz, sült hús aromás illata. S az illatok mint minden ragadozót magukkal ragadnak a falu irányába.
Gyorsan váltja fel a rémült sikolyokat a halál hörgés, majd az alig halható nyöszörgés mely már inkább tűnik csendnek, de én nem hallok mást, csak az izmok szakadását, a rágó fogak csattogását, a nyelésem. A halomból válogatok, ez még él, még friss, ez zsenge, puha, ez kövérkés, ez már inas, ez már halott, élettelen, de csak eszem, egyre több vér ragad rám, mintha vörös ördög volnék  kinek a neve Beelzebub. Nem csupán az alkonyat festi vörösre a tájat, hanem a kiontott véré is, s nehéz fémes illata idevonzza a dögevőket, a többi fajt, hogy a lakoma részesei lehessenek. Farkas vonyít, varjú károg  de egyik sem merészkedik közelembe, csak árgus szemmel lesik, mikor marad nekik egy kis maradék, de ha rajtam múlik nem marad, mert én vagyok a falánkság maga. Valaki szólít, léptei elhalnak, csaj szemem villan fel, hiszen még éppen nyelek. Hogy érzem magam? Összefut a szemöldököm, amig a fiúlány alakot figyelem. Bár nem úgy tűnik, mint aki ő is potya falatért jött, azért megmorgom az idegent, jobb ha tisztes távolban marad. Aztán illatát hozza felém a szél, mely arra késztet, hogy melyebbet szívjak a levegőből, mert finomnak ígérkezik, valahol agyam egy szeglete akarja ezt az illatot, meg akarja ízlelni. S nem firtatom okát, hiszen lényegtelennek tűnik, de elhagyom érte a hulla halmom, hogy felé induljak. Hogy vagyok? Egyre jobban, ám nyíló szamból csak kiesnek a betűk értelmetlenül, összekuszálódva. Úgysem lényeges, hiszen mindjárt a halmom éke lesz. Pár lépés után rugaszkodom el, vetem rá magam, hogy leterítsem ezt a szép, különleges prédát.



Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7