Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Asto Vidatu •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Asto Vidatu VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1070
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Aug. 07, 2020 1:25 pm
Következő oldal


Gratulálunk, elfogadva!
Üdvözlünk @Asto Vidatu a Hell Or Heaven FRPG oldalán



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Asto Vidatu


Asto Vidatu P5taCzOI can spoil the ending
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
47
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Aug. 05, 2020 12:16 pm
Következő oldal


Asto  Vidatu

Lev Swain
I can spoil the ending, everybody dies
Saját
Sok


Karakter információ
Család -  Csak az embereknek van.

Mi a beosztásod - Az évek alatt voltam minden, pusztító erő a föld felett és alatt, törtem meg kutyákat, démonokat és embereket egyaránt.

Melyik oldalon állsz? - Változatlan.

Városod - Mozgásban, de előbb vagy utóbb mindig New Orleansban kötök ki.
Erin Mommsen
-
Démon
Rangnélküli

Karakter képességeinek leírása
Mesterien utánoz le mindent, ami emberi, anélkül, hogy valaha is képes lenne igazából átélni azokat. Már az egész felfordulás előtt is éveket töltött a földön, akkor sem mozdult meg benne semmi. A gyomorsav elég sok mindent lebont. Különben kíváncsi, talán ez a legemberibb benne, ha valami érdekeset lát szétszedi és összerakja, hogy jobban megérthesse. Sajnos az embereknél ez problémásabb tud lenni, de szerencsére darabokban is van értékük.

Rangtalan és köszöni, szereti, valamivel kevesebbszer kell a háta mögé néznie. A képességei fejlesztését tökéletesen a határon tartotta, nem lépve túl a kezdő szintet, de kifacsarva abból amit csak lehet. Látta a halandókat a sikereikben, végignézte a kudarcaikat, szinte az első lépéseik óta. Ha valami említésre méltó történt, ő ott volt valahol, végül is, nincs két teljesen egyforma háború, még ha a történelem ismétli is önmagát, a szereplők mindig mások. Alkukat kötött, lelkeket szállított, saját vagy más nevében egyaránt. A törékeny test csak átverés, akárcsak az angyali arc is. A gondolataival mozgatja a tárgyakat, olyan finoman, ahogyan az embereket is irányítani tudja a gondosan elszórt szavaival. Kintről vagy bentről, de az uralma alá vonja őket ha szükséges, hiszen nem csak a testük, a lelkük is szépen törik a megfelelő befolyásra. Csak idő kérdése, neki pedig akad belőle. Bár az elemek nem hajlanak meg az uralma alatt, nem idézi vagy űzi el a pokol teremtményeit, eddig elégségesen kisegítette a kezdő mágiája is. Igaz, régen könnyebb lett volna odafent sétáltatni a kutyákat, ha bármikor maga mellé szólíthatta volna őket, valamint a számára limitáltan elérhető rúnák, csapdák és pecsétek irritálják, nem mintha olyan gyakran szüksége lenne újakra, csak egy kellemetlen bizsergés, hogy nem próbálkozhat átalakítani azokat amiket már ismer.

Képes felbolygatni egy ősi ösztönt, ami mindenkiben ott van, csak néha mélyebbre kell nyúlni érte: a félelmet. Érdekes érzés, és megtévesztő, minél mélyebbre vesz el benne az áldozat, annál látványosabb hatásai vannak. Az emberi agy a megfelelő impulzusokra csodás dolgokra képes - olyat észlel, ami nincs is előtte. A hangok megváltoznak, a képek eltorzulnak, nemsokára a legnagyobb félelmed már nem csak a fejedben kísért: előtted áll. Kis mértékben adagolva viszont csak egy zavaró kaparás a bőröd alatt, sokszor lehetetlen bemérni honnan is ered. De biztosan nem attól az angyalarcú teremtménytől, aki a segítségedre sietne.





Minden történet rejthet titkokat
Ne menj az erdőbe egyedül. Tiszteld az erdőt és azt, ami benne van. Sokuknak túl nehéz betartani ezt, de ők a nehezebb úton tanulják meg, hogy ne másszanak túl mélyre démonügyekben. Mondjuk záruló állkapcsok közt sírva az utolsókat, megcímezve az egyik istenüket a sok közül. A legrosszabb az egészben, hogy a vért nehéz kiszedni a ruhákból, és az embereknek van egy zavaró tulajdonságuk, miszerint nem bíznak egy idegenben, akit mások vére tarkít. Már évek óta terjed a hír, hogy van valami az erdőben, mennyi idő kelhet még amíg rájönnek, hogy a szörny amitől rettegnek egy akit sajátjuknak hisznek? Az árva kis Mira. Már egy ideje nem sír étkezés közben. Milyen jól nevelt kislány.



A kapun áthaladva a páros léptek hangosodnak mellettem, itt már nem kell megbújniuk, itt már mindenki látja őket, akárcsak engem is, mind a közel két méter csodát, ami eddig egy kényelmetlen emberi testben feszengett. Bár elsőre ez is emberi, méghozzá törékenynek tűnő, azt mondanád nő vagy fiú, aki védtelenül bujdosik a pokol bugyraiban. De az ördög a részletekben rejlik, a szemeid előtt válik egyre kevésbé emberivé, ahogyan sorra fedi fel a gyönyörűen torz vonásait. Amint lekerül róla a vékony anyag, amit ruhának hittél, de közben a test élő része... már ha túléled az átalakulását. A legtöbben az arca kíváncsiak, hiszen csak az ajkakat látják, a többi takarva... mi lehet alatta? Biztosan tudni akarod azt? Hiszen arra is alig maradna időd, hogy megfigyeld, mi az, ami fél méter magasra emeli, vagy honnan jött, hiszen addigra már menekülnöd kellene. De a szörnyeteg most aludt éppen, eltakarva a kíváncsi szemek elől, embernek tűnve lépdelt kecsesen. Az útját halk koccanások üteme kíséri, az apró üvegcsék, vörös és zöldes folyadékkal töltve, párban mintha megmozdulna valami. Nemsokára csatlakoznak a többi különböző méretű és alakú tároló elegyéhez odalent... a számukra kiszabott helyre, az egyik régi jegyzetkupac mellé. Sajátos rendszer, de aki ismeri, mindent megtalál benne. Az odúban, ami egy sötét verem, amit vonyítások elegye, és a néha megmozduló sötétség tesz élővé. Bár a látogatók ritkák erre. Rendetlenek. Ellenben a kutyák... nevelés után, persze. Hiányzott a gazdi...? De nem marad sokáig. Van itt valami különleges fentről... csak neked, Tawrich. Hiszen gyűlölsz osztozkodni ilyesmin, nem igaz? Pedig... van itt egy üres oldal, amit egy újabb és egy újabb követ. Mit rejtegetsz magadban, Tawrich? Egyszer megfejtelek téged is. Túl sok az üres oldal. A külső vázlatok gondosan kidolgozva, de a belső, az csupa rejtély. A lap szélei átáztak a fekete tintától... de valójában, azok ott mind kérdőjelek. Egyesével, lassan felrajzolva. Hogyan működhetsz, Tawrich? Miért nem árulod el? Mi a titkod, amit oly szigorúan őrzöl előlem? A kérlelésem tánca veszélyes, de egyszer, egyszer mindent megtudok majd... rólad... és a többiről is. Mielőtt még felfalnád őket is.



Régen a démonok fertőzték az embereket, amikor viszont a határok elmosódtak a két világ közt, a szerepek is felborultak: a halandók felfegyverkeztek a démonok ellen – milyen aranyosak – ami viszont rosszabb… egyre több démon tesz úgy, mintha egy lenne közülük. Amivel nem is lenne gond, ha valóban felszínes színjáték lenne csak, hogy becserkésszék a prédát, eljátszadozva vele ahogyan illik, megtörni ha kell, kívül-belül, amíg kellemesen puhává nem válik. De amikor a színjáték túllépi a határokat, elhiszik, hogy az a valóság, hogy hasonlóak azokhoz a primitív lényekhez, akik a városaikba húzódva fokozatosan vesztették az értéküket, akik elfelejtették a szenvedés gyönyöreit, helyette másba menekülve ültek látszólagos biztonságban… Néha már majdnem hiányoznak az erdőben töltött évek. Az emberi civilizáció már rég elérte a csúcsát, azóta pedig csak hanyatlásnak indult. Bár a friss káosz kezdett visszahozni beléjük valami egészen állatiasat, ez távol áll még az őseik harckedvétől. Talán eggyel kevesebb fejet kellett volna letépni, talán akkor változott volna valami?
De én emlékszem még. Nem felejtettem el a határt a valóság és a képzelet közt, nem vonz az álom amibe egyes pokolfajzatok menekültek. Talán még az illendőnél is jobban. Még akkor sem éreztem különösebb örömet, amikor lassan kitéptem az emberek még dobogó szívét, miközben az szenvedéstől torzuló, folyamatosan változó arcukat figyeltem. Nem érzek semmit. Nincs harag, nincs öröm, nincs bánat… csak én és ez a folyamatos higgadtság, ami már majdnem… békés? Ostobaság. Egy újabb értelmetlen fogalom, ami az emberektől ragadt rám. Nincs olyan, hogy béke, csak vihar előtti csend. A legközelebbi amihez kerülök ebben a betegségben, az nagyjából kimerül abban a hidegrázásban amit a gondolat okoz. Már a pokol bezárta előtt is gyakran jártam a földön, de a dolgom csak az volt, hogy utánozzam őket, ha szükséges. Eljátszani, hogy tudom mi az az öröm, mennyire rossz az a fájdalom, főleg ha nem fizikai, hanem… lelki? Mintha tudhatnám milyen az, amikor igazán megbántanak. Nem emlékszem a keletkezésem pillanatára… mert alkottak. De túl rég volt. Túl jelentéktelen pillanat volt. Akkor kezdődött a létezésem, de akkor még semmi voltam, s látszólag még mindig az vagyok. Egy névtelen kis senki a démonok közt, s talán ez pont így jó. Talán… Arra viszont tisztán emlékszem, amikor először láttam az embereket, amikor még csak a távolból figyeltem őket. Néha még mindig ezt teszem, hiszen változnak az idővel, fejlődnek, de nem eléggé. Képtelenek kinőni az ostoba érzéseiket. Mintha nem csak hátráltatnák őket… Vitathatóak az előnyeik, de van egy tagadhatatlan hátulütője: általuk a démonok és angyalok játékszereivé válnak, miközben a két oldal a saját irányába próbálja terelgetni őket. Talán pont ez a hasznuk. Szórakoztatnak minket. Már akik közülünk képesek szórakozni. Nem irigylem őket. Eltereli a figyelmüket és manipulálhatóvá teszi őket.
Azt mondják, egy démon legyen kegyetlen. Kegyetlen… A tekintetem végigsiklik a vérben úszó tetemek közt. Kegyetlen? Sokan vannak, de gyorsan vége lett. Általában nem szoktam játszadozni velük, hiszen az semmi lenne ahhoz képest, amit odalent kaphatnának. A földön nem lehet eléggé hatékonyan kínozni, ahhoz az itteni lehetőségek túl korlátozottak. Odalent egészen művészi szintre emeltük a kínzást. Mert az is. Művészet. Nem mindenki tudja egyformán gyönyörködtetően végezni… Néha irigylem őket. Irigylem, amiért… élvezni tudják? Mert látszólag azt teszik. Élvezik. És én? Tetszik, amit látok? Persze, hogy tetszik. Jól végeztem a munkám. De mégsem ver tőle gyorsabban a szívem, nem érzem azt az adrenalinnak nevezett drogot amit az emberek szoktak, csak akkor, ha ráparancsolok a testemre. De az nem ugyanaz. Az nem igazi, csak annak tűnik. Talán pont ez téveszti meg a többi démont? Hiba. Nem vagyunk emberek és sosem leszünk azok. – De miért is akarnánk azok lenni? – Szembefordítom magammal a fejet, majd kiszedem az összetapadt tincseit az arcából, hogy jobban megfigyelhessem. Nem hagytam időt, hogy fájdalom dermedjen az arcára, így egészen békésnek tűnik, mintha csak aludna. Test nélkül viszont nem álmodhat édes álmokat. De szerencséje van, csak idő kérdése, hogy egyesüljön a többi részével, s felkeljen, mintha semmi sem történt volna… csak az a kérdés, hogy meddig és hányszor teheti még ezt meg? Nekem van időm. Már a harmadik körnél tartunk, harmadszorra várakozom arra, hogy visszaszálljon beléjük az élet. Miért? Kíváncsi vagyok. Csak azt teszem, amit szoktam, megfigyelem őket amikor valami különöset tesznek. És ez a helyzet is ilyen… nem tudnak igazán meghalni. Vajon… milyen távol kellene vinnem a fejet, hogy ne legyen képes visszakerülni a helyére? Hol vannak a határaik?
Az egyik test már egy ideje ficánkol, talán kicsit mellé céloztam, nem pont keresztül a szívén, még mindig nem vérzett el. Idegesítő férgek. Még ilyenkor is küzdenének? Minek? Ha mindenki mást már megöltem, miért hagynám pont őt életben, pont most? Nincs szükségem hírvivőre, a hátrahagyott, meggyötört testtömeg pont eleget fog beszélni, talán még többet is, mint amennyit az emberi ajkak tudnának. Hiszen lefagynak, amikor félnek. Az elméjük pont olyan törékeny, mint a testük, könnyű megbomlasztani, túl fogékonyak az őrület magvaira, ha ügyesen vetjük el bennük gyorsan fejlődnek, s semmit sem hagynak maguk után. Lassan lépek felé, már nincs hová sietni, nem tud messzire kúszni előlem, pedig próbálkozik, nagyon is, főleg miután rájön, hogy észrevettem. Késő. Talán illene megsértődnöm, amiért ennyire lekicsinyli a személyem, hogy azt hiszi, nem veszem észre. De képtelen vagyok ilyesmire, helyette csak teljes higgadtsággal állok meg mellette. Az eredeti terv az volt, hogy gyorsan végzek vele… de ekkor jut eszembe, hogy a hosszas kínzást még nem próbáltam. A többi test amúgy sem fog magához térni még egy ideig… szóval elhúzhatom a halálát, ha már ennyire élni akar.



Egy démon nem attól lesz démon, hogy démonian néz ki. Nem kellenek bőrbe varrott jegyek meg bőrbe ékelt fémdarabok, hogy féljenek. Arra a félelemre számítanak. Legyél olyan, mint ők. Vagy legyél angyalibb, mint ők. Lepd meg őket. Érd a bizalmukat majd áruld el őket. Démonnak lenni nem azt jelenti, hogy ki kell tűnnöd – be kell olvadnod, hogy egy igazi suttogás lehess a válluk felett. És többnyire ez is voltam. A halk suttogás. Máskor meg egy éles kés a harmadik és a negyedik borda közt. Vagy az alak a pokolkutyákkal, amikor a tevékeny démonuraknak nem volt elég idejük begyűjteni az összes lelket. Vagy csak féltették a manikűröket. Vagy csak dominánsabbnak érezték magukat, ha mással végeztették az alja munkát. Mert a pokolkutya ritkán kínozza az áldozatát, nincsen hosszasan elnyúló szenvedés amiben élvezkedhetnének. Egy vadállatról van szó, aki ölni akar, torokra megy, harap és zár, reccsenés és vér, a sikoly gyorsan elhallgat, már csak csaholás és morgás, vagy bősz tépés és nyelés, ha el kell tüntetni a testet. Nem macskák, hogy játszadozzanak az ételükkel. Hacsak erre nem tanítják őket… Sokminden változott amióta zárva a pokol. Mennyi ideje is? Évek, napok? Nem szabadna számítania. De számított. Viszont van, ami állandó maradt. Ezek a dögök nem törtek be, ők immunisak maradtak az emberek érzéseire. Ők vad bestiák, ahogyan lenniük is kell. Meglepő hát, hogy szívesebben maradok köztük, mint egyes démonok társaságában?  Egy kicsit a földre száműzettünk, és ahelyett, hogy létrehoznánk a földi poklunkat… szinte megszelídülünk. Visszataszító. Az ebek legalább megmaradtak azoknak az állatoknak amiknek lenniük kell.



Egyszer mindenki meghal. De nem minden halál tart örökké. Ez korábban is így volt... csak kevesen látták a lehetőséget. A lehetőséget, amit nyújthatok... nyújthatunk. Nem ingyen, persze. De ugyan mi más célja lehetett volna a nyomorú kis életüknek, ha nem szintet lépni? Magasabbra. De sokan rossz irányba néztek, hiszen ezt a csodát nem odafentről kell várni. Te is értetted ezt. De évek teltek el. Azóta mindenki a földre szorult. Árulás. Nincs ilyen, csak figyelmetlenség, gyengeség, mulasztás. És kihasználás. Látni a frissen bimbózó esélyt, mert a kivirágzottnak már késő. Te is ezt tetted, akárcsak én. Talán ezért is tudtuk évekig együtt halászni az emberek lelkét. Nem csak veled szövetkeztem álnokul, de idefent gyakran ketten kötöttük csokorba a lelkeket. Most is tehetnénk, de most nehezebb kiszedni belőlük... azt hittem csak mélyebbre kell vágni. De minden kevés. Idegőrlő a várakozás, amíg visszaáll a rend. Az ürességem megmozdult. Nem tetszik neki a változás. Olyan vérre szomjazik, amit nem kaphat meg...





Hell Or Heaven FRPG
- CAELO VEL IN INFERNO -
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7