Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Darien A. Milton


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 26 Tumblr_mreenfC1Nh1rhe069o1_1280
☩ Történetem :
☩ Reagok :
165
☩ Play by :
Froy Gutierrez
☩ Korom :
17
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Jún. 17, 2020 1:38 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next


Prison of bones
To: Misran

+18Durcás lesz még a sikításom is, mert nem akarom neki adni, nem érdemli meg, nem kaphatja meg, de már semmit sem tehetek, mert csak ennyi marad nekem, az önvédelem vergődése, a menekülésre való kísérlet, az, hogy kihúzzam magam alóla, miközben egyenesen bezár a kalickába, amit körém emel, a teste, a keze, az ajka forrósága, minden ellenem szól. Olyan erős simul nekem, ami ellen tehetetlen vagyok, a hisztériámmal körítve, a vergődésem árán veszek oda, kifárasztom magam, lihegésig rángatom a testem, önkétlen neki, nekisimulva, és érzem őt minden porcikámra ráhasalni, a vállaim már zsibbadna, de még utolsókat rúg bennem a hite annak, hogy levethetem a hátamról.
Összezúz. Minden kurva értelemben, több helyen fájok, mint nem, a hajamba vér folyik róla és a harapásából, a fülembe tocsog a könnyem, az arcom bucira puffadt a férfias könnyektől.
Nem felelek, mert igaza van, a farkam máris neki dolgozik, őt élteti, neki kőkemény és én neki nyögök fel a sírásomba. Megaláz, kisemmiz, elveszi tőlem a hitem, hogy a férfiak nem indítanak be, pedig ez csak test, mechanikus inger, még én is tudom. Van, hogy arra feláll, hogy a langyos szél megfújja a nadrágom ott, vagy elmegy előttem egy jó nő, magától reggel, elég sok kínos helyzet teremtője tud lenni, de ez most viszi a prímet. Rángatom a láncot, mert a démon teste túl nagy felettem, mert a farkam kicsi a kezében, mert a lehelete forró, mert a szája ingerel és mert nem lehetséges, ki van zárva, hogy ez így történjen.
A fájdalom a lelkemből pattan elő, mint egy apró gumilabda, amit anno Delilahnak ajándékoztam, és bedobta a csalánosba, életem árán szereztem vissza, de most a félelemmel vegyes pánik ömlik elő a számból a jajongó sírással, teljes reményvesztéssel. - Elég. - lihegés a hangom, talán meg sem hallja, mert a csípőm befeszítem, hogy ne mozduljak meg, mert a vállam majd kiszakad, mert a homlokom döntöm a matrac retkének és a vérem befolyik a nyakamba, de a keménységem a kezében pulzál, nincs is ennyi erő bennem. Már nem érdekel, hogy kit erőszakol meg, mert éppen velem teszi és a gerincemen végig robog a forróság, mert csak a lába tart meg attól, hogy összeomoljak, mert a hátam megfeszül ahogy a láncokon tépek és ő most az angyalt venné a farkára, akibe az előbb kést dobott és aki amúgy is sérült, és sarokban kuporog a kölyök körül, legalább rá vigyáz valaki. De igaza van, az angyalnak meg sem kottyanna, hogy hova és mit nyomkod belé, de a gondolat, hogy itt fogok megöregedni, újból felcsavarja bennem a zokogás csitulását. - Az angyalt elfogadod….. cserealkunak? - ugyan már, Misran, herceg a kikúrt pokolból, komolyan a hátamra hazudsz a farkammal a kezedben? Gyalázat. Kapkodom a levegőt, már mindegy, már elvesztem, mert a vágy kitelik bennem, a golyóim súlyosan feszülnek meg, a fájdalmuk elemi, és tudom, hogy még fél perc és elélvezek a kezében, ez fog történni. - Bazd meg - nem, nem talált, nem attól félek, hogy megkefél és a függője leszek, attól, hogy elveszi a maradék önbecsülésem.
Lihegve, zokogva, zihálva feszülök a teste alatta, mindene olyan méretes körülöttem, hogy egyszerűen elönt a félelem, semmi esélyem nincs, eddig sem volt, de már annyi sincs, és a pumpálja belőlem a kéjt. Rohadék, rohadj meg!
Hálás vagyok, hogy hasra nyom, hogy vágyam kikerül a kezéből, olyan feszesen simul a hasam alá, máris nem tűnik olyan kicsinek, mint a lapátkezében, az alhasamba vág, míg ő elfekszik rajtam, a levegő búcsút mond a tüdőmnek, a hányinger ott kószál, tudom, hogy lehányom a már sokat látott matracot. - Te nem kérsz, te parancsolsz. - a kettő között van különbség. Félre fordítom a fejem, hogy lélegezzek. Zúg bennem a hiány, mindenféle, a szégyen elönt, eltörpül mellette minden, piros lesz a fülem is, de eddig is az volt, a sok küzdelemtől, az erőlködéstől, nem hiszem, hogy ebben a retkes félhomályban még ez is beárul. Kiszorul belőlem a sírás, főleg, mert kigúnyolja a akarom, a testem ezzel, a céljaim és eszközeim, rávicsorgok, lecsúszik rólam. Lehet érezte, hogy már fekete foltok ugrálnak a szemem előtt a levegő súlyos hiányától. Szaggatottan, sírosan lélegzek be, mint akit kirántottak a víz alól, felbugyborékol belőlem a oxigén utáni vágy, beszoruló testem összehúzom, jelentéktelenné korcsosulok, miközben a démon csak rám koncentrál. Sokat adnék két perc gondolkodásért. Lassan csitul a bőgésem. De nincs béke, mert örök mozgásban van a dög, a karom rágja, ráhajolok a vállamra belemélyesztem a fogam, hogy belesikítsak. Undorító, ahogy szörtyög rajta, szívja, zabálja a vérem, a húsom rágja és ez... Rémülten pislogok rá, a nyál ömlik a számból, a vállamban fáj a fogam, de nem és nem bírom tovább, ordítani fogok. Sebet vág egy régi főlé, ez jó, fájdalom, az jó, azt értem, az kivált, az leköt, azt tudom értékelni, bizonyos szintig még jól is esik, felborzolja a tarkómra tapadt hajam. Fázom nélküle, a test hője nélkül. Úgy szopkodja  karomon ejtet sebet, mintha erre nyitotta volna, cuppog a szája, felöklendek, megpróbálom a kezem elrángatni, de megmozdítani sincs erőm, ráadásul a csuklómból vér folyik és fájdalom patakzik.
Esküt teszek, bármit, legyen VÉGE.
Persze, hogy nem bánja, szórakozik rajtam, a könnyek nem állnak meg, azok jönnek, a farkam még mindig kemény a hasfalam alatt, a kezem stabil a kezében, a kés durva féme megcsillan a szempillámon, úgy vágta a húsom, mint a papírt.
A szavaira megint kivillannak a fogaim, dacosan előre bököm a fejem. - Sokat akarsz démon. A gondolataimat szeretnéd? A belső vívódásom? Azt nem lehet elesküdni, azt nem lehet elkérni, ennyi idősen tudhatnád. - remegő sértettség vagyok, nem kérheti el, nem adhatom neki, hazudnék, és tudja, hogy hazudnék, elkérni ezt tőlem lehetetlen, a gondolataimat nem adhatom neki, ha akarnám sem, hiszen azok a belső erődömben vannak, az agyam rejtekében, egy vágás egy történet, nem lehet minden történet ő. A gondolattól rémülten kalimpál a szívem. Vagy de? Lehet, hogy az lesz? Nem viccelt azzal, hogy itt fogok megaszódni?
Közelebb hajol, megint rám tör az undor hányingere, de közben a testem remeg, a szememben tág a pupilla a félelemtől és miden belső haragom ellenére rettegek. - Nem Vagyok A Tied. - szépen eltagolom, jobb, ha tudja, ha érti, és az is, ha felfogja, nem vagyok az övé, nem lehetek. Segítség. Nem lehetek ezé a dögé, előbb halok meg… halnék, milyen kibaszás. Úgy nyalja a karom, mint egy nyalókát, egyszer régen kaptam egyet és … szórakoztatom. Fasszopó. Dacból nem fogom többé.
Még közelebb jön, de a kezem szabad, elénk rántom, amennyire tudom és az orra hozzám ér, de a kezem köztünk, gyáva vagyok kifordulni, gyáva, csak és kicsit sem több.
Felnyüszítek a kezére, pedig érzem a jeleket, amiket a vérbe ró, tudom, hogy rúnák, lehet éppen elveszi a lelkem, tényleg. A gondolattól felzokog bennem valami ősi harag, ami tüzet lobbant a szemembe és erőt a karomba, amit közénk tolok.
Megráncolom a szemöldököm, apróságot? Ez a dög szerei a saját hangját. Apróság... nahiszen, csak a világot fogja elkérni. Beszívom az illatát, a vérem szagát, a véréét, a lélegzetét, a testét, az izzadságot, az övét, a testének forróságát és felnevetek, könnyedén, remegősen, reszelősen, boldogtalanul, olyan hangon, mint akik sörtűz előtt eljátsszák, hogy nem félnek, de közben minden tagjuk remeg, de nevetik a halált, nevetem én a csókot. - Csak viccelsz. - hitetlen a hangom és sajnos tudom, hogy nem, ez nem vicc, nem lehet igaz. Olyan közel van a szája, nincs rajta mosoly, ez…. tényleg azt hiszi megcsókolom. Felcsuklik a hangom és automatikusan lenézek a szájára, az előbb a vérem nyalta, most a nyelvem akarja, vicceskedik. - Kizárt. - olyan magabiztos vagyok, mint az acélpánt az ajtón. Hát ez hülye, nem csókolom meg, hogyan is tenném? Soha férfi szája nem érintette az enyém, illetve… de nem, nem, dehogy, Jesszusom. nem.
A keze minduntalan rajzokat ró rám, a szája közeli, és tudom a csók csak kezdet lenne, robbanó anyag, gyufa a gyújtószínorra, nem csókolhatom meg, nem is akarom… Nem?!
Nincs a hangjában gúny, nincs más csak a vágy félere nem érthető aromája, ez a dögvész valóban vágyik rám, összeugrik a hasam, a farkam fellüktet a hasam alá szorítva. Hezitálok, forog a gyomrom, nem csókolhatom meg, min  vacillálok? De olyan közel van, a kezem is elsiklik, hogy magamhoz engedjem, árulás. Nem is láttam, mikor történt. Hadd ne kelljen könyörögnöm. Sejtem, milyen könyörgés lenne.
Újabb vicsorra futja és közelebb hajolok, csak az állam mozdul és a szám, hogy összezárt számat az övére szorítsam, otthagyom, hozzá dörzsölöm. Igazi gyerekcsók, szorosan összepréselt ajkakkal. A szívem majd kiszakad, a szemem is tágra nyitva, a szédülés megint megkörnyékez, mert a férfi forrósága átszökik belém és tompán felnyögök, begörcsöl a talpam, a hasam, a golyóim. Már hajolok is vissza, de kimozdulni nem merek. Csók, ez csók? Mindketten tudjuk, hogy nem, de talán megelégszik vele. Konkrétan lihegek, ahogy elhajolok nyílik a szám, hogy kapjak levegőt és egyszeribe örülnék ha elvenné azt a kibaszott csókot.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Misran


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 26 Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
205
☩ Rang :
választott régióherceg
☩ Play by :
Michael Fassbender
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 16, 2020 9:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next


Szemet szemért 18+
────────────── ──────────────
@Darien A. Milton - summon your demon - success
- Csak a gyermekek sikoltanak ilyen őszintén - méltatom amikor elcsihad, így kell lennie. Ezt várja tőlem a teste, ami alatt törékennyé merevíti a tagjait a düh és a kétségbeesésé. A bordáit a szívvéresei ropogtatják, amikor nem vergődik közös lihegésünk felett fűszeres, fájdalomillatú csend mámora szitál. Múlékony a pillanat, mint egy vízbe ejtett vattacukordarab szűzi fehérsége, de létezik két felbuzgó ordítás, nyüszítés és sikoly között. Rázza a láncait, mert rab, a testem foglya, a matracom rabol ejtette, a karjaim strázsálják, és az akaratom, az máris véresre korbácsolta a belsőjét, a szavai sírástól elázott, hangsúlytalan maszatok. Pont annyira mondhatja azt, hogy "sajnálom", mint amennyire lehetne az "könyörgöm, kérlek, esedezem, kegyelmezz, Misran, szánj meg, csak ne, legyen szíved, nem akartam, bocsáss meg, oldozz fel" és a "félek" helyett is ülhetne "rettegek, iszonyodom, undorodom, gyűlöllek, megvetlek, szánlak, szánalmas vagy, annyira azt akarom, hogy meghalj, nem teheted ezt velem", nem a szavak számítanak, hanem a reppenő rángás a gerincoszlopában alattam. Törékeny pillanat. Törékeny felhördülés. Törékeny acsargás.
Megtört.
- A farkad előrébb jár - a hátán végigránganak a szívós izmok a sovány bőr alatt, rajzolatuk csörgő láncok hangján fohászkodik felém, a véremmel csókolom rá ezer pecséttel, hogy jóváhagyom - máris könyörög nekem, fohászkodik hozzám - markolom megkeményedett húsát, kifacsarom belőle a szeméből patakzó könnyeket, a félelemtől összement testének aprócska szervrendszerében minden sejt kapcsolódik az összessel, kéjnedvek helyett a szeméből kipatakzik a fájdalom, a frusztráció, az életének minden csepp ártatlansága, összekeveredik a matrac megszáradt nedveivel, új életet lehel a megalvadt vérbe, ondóba, húgyba és hányásba.
- Te kérdezted. Ha a fiú nem, ajánljam talán az angyalt? Azzal kiváltanád magad? Hiszen neki sincsen lelke, hiszen ő felnőtt testbe teremtetett, megbaszhatom az összes nyílását, felvághatom a torkát, a belsőjét, kínozhatom addig, amíg eljár feletted az idő és ősz, szeplős vénember leszel itt a matrac széléhez bilincselve, és ő akkor is angyal marad. Míg te... te mi leszel, miután megkeféltelek? Ettől félsz csak igazán, nem így van? - sziszegem bár alig hallja, rázza a láncot, rázza őt a lánc, a fogság, gyötri, hajtja, kínozza a tétova emberség, a robajló rettenet, alig pár szót szólt, de a hangján hallom, hogy a simogatásom véresre korbácsolta a belsőjét, és szenved nagyon, mégsem szenved még eléggé. Nincs is olyan, hogy elég, a végtelent ajándékozom neki.
- Ahhoz, hogy kérhess tőlem, tartanod kell magad a kéréseimhez Ash. Ha jó leszel hozzám ígérem, nem szólítalak többé a neveden - ígérem tüzes illatú izzadtságának a vállán, veri a víz miattam, együtt mozgunk, feszesen hever alattam, félig megáldott angyal és rajta az én félig belakott embertestem, egyikünk sem egész, de ketten együtt szentségtelen harmóniát képezünk. Ő a feltépett lágyékú vad, én a beleit majszoló vadász, ő a reszkető anyaföld, én a kibuggyant láva, ami termő tarlóvá változtatja a paradicsomi tájat, ő a tető, én a szélvész, ami felkapott gerendázatát darabokra törve szórja szét a környéken, ha nem áll ellen. Már nem sokáig teheti. Az emberi testet kimeríti a zokogás, a rángatás, a vergődés. Az utazás, az éhség, a szomjúság. A kétség, a félelem, a reménytelenség. Elfogy az ereje. Felőrlöm türelemmel, simogatással, suttogással. Lenyalom a bőréről, a régi félelmek, fájdalmak, keserűségek mementógöröngyeiről az erőt, mert az a vergődés, ami újrakezdődik alattam már egy egészen másféle mozgás, gyenge, acsarog rám a karja túlfelén, állatként vicsorog, állatként vergődik, az emberi gőgöt levetkőzve, és én lecsúszom róla oldalra, csak a combom öleli tovább, mellette hasalva-könyökölve félig is elérem a karját, két kézzel fogom magam elé, mintha a vacsorám volna. Nyalom. Eszem. A bőrén karistol a fogam, de meg nem sebzem, csak a szavakkal, sírástól püffedt arcára haragvörös borul, ami csak a késen csillogó napfénytől vonul vissza.
- Bizony. Ez kés - a bőrén mutatom, hogy nem csak kötélre volt elég az éle, de arra is, hogy megnyissa a bőrét, feltárja a titkát, hogy elviseli alighangú szisszenéssel, pedig pár tollpuha érintés nem volt kibírható, az ölelésemtől üvöltött, a szorításomtól sikoltott, mosolyogva hajolok a karjára újra, a két lapjáról az apja vérét, az ajkamról az enyémet csókolom be a bőre alá, és szívom aztán magamba. Nem állhatom meg, hosszan szívom a kis vágást, amíg elfehéredik benne a hús, amíg a hajszálerek kiürülnek, amíg a fogaim nyomot hagynak a bőrén, amíg esküszik. Hamisan. Felnevetek a fejem hátravetve.
- Ó, Darien, kedvesem, én egyáltalán nem bánom. Csináld csak - a balomba veszem a kést, a bal oldalán fekszem, jobb kezem megvágott baljába kulcsolom, az ujjaim az övéi között, a karommal emelem a fénybe hegrovott bőrét. - Esküdj arra, hogy értem teszed. A kedvemért. Az örömömre. Rám gondolsz amikor a bőrödbe rovod, rám gondolsz a fájdalomról, és rám az elégedettségről, amit okoz. Viselj a bőrödön - magamhoz vonom a karját, csak annak karcsúsága a távolság köztünk, de vajon fellélegez majd, mint a letiport fű, ha továbbállnak róla? Az ajkam szerelmeskedik friss vértől csúszós bőrével, felszárogatom a sebkörnyékét, szárazra nyalom, mint a macskák - A húsodban, a gondolataid között. Az enyém vagy, Darien, az enyém az ellenállásod, inkább szórakoztat, mint untat, de most már... most már inkább valami egészen mást csinálnék - hajolok hozzá közel, elengedem megbilincselt kezét, az arcához közelít az arcom, életlenné válnak elkent vonásai, az orra hegyéhez ér az orrom, ne merészeld elfordítani a fejed. A jobbom belopja a hátát, ahol a vér pecsétjét hagytam most az ujjam jár, sikamlós, forró, lista spirált simítok rá lassan tágítva a gerincén nyugvó középpontról. - Azon gondolkodom, hogyan nyerjem el a készségedet, ha nem cserélsz helyet senkivel sem, magaddal kell, hogy szolgálj, de hogy jól szolgálhass meg kell tenned egy apróságot. Csókolj meg - hívja a szám, hívom én, hívja a bűn, ami így kezdődik. Szétmosott, kontúrtalan ajkát adja előbb, mielőtt a testébe merülnék, tán nem így teszik az emberek időtlen idők óta? Előbb a száj, aztán nyílnak a test lezárt kapui, amik a lélekhez elvezető ösvényt rejtik rosszul.
- Csókolj meg Darien - suttogom a szájára hegedő orrcsontom torzító engedelmével, megalkuvással bújva hozzá, én kis harcosom, legyőztél, levetettél magadról, a vergődésed nem volt hiábavaló. - Nem fog fájni, megígérem - már nem mulatok, akarom pokolból kizáratott halandó ajkait, akarom, mint az angyal figyelmeztető nyögését, egyszer megnevelem, de nem most. - Hadd ne kelljen könyörögnöm.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Darien A. Milton


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 26 Tumblr_mreenfC1Nh1rhe069o1_1280
☩ Történetem :
☩ Reagok :
165
☩ Play by :
Froy Gutierrez
☩ Korom :
17
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 16, 2020 2:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next


Prison of bones
To: Misran

+18Olyat reccsen az orra, hogy elönt a mámor egy pillanatra, én tettem, én okoztam, miattam a kínja és az engedő karja, szabad vagyok, szabadon visító disznó. Majdnem felborulok és a terv sem állat össze a fejembe, hogy merre, hogyan tovább, ha le is jutok a matracról, ugyan meddig ér el a lábam, mert a kezem semeddig.
Lihegve süpped a tenyerem a matracba, aztán a testem, ahogy a szikár alkata a hátamon landol. Régi újságokban láttam ilyet, a sportolóktól, a fejükön sisakkal és védőfelszerelésbe. Neki az orra reccsen nekem az agyam kong neki a koponyámnak és egyszeriben felismerem, hogy határozottan eddig jutottam, semeddig, pontosan tudom, hogy mekkora teste van, de  érzeni magamon a gőzölgő leheletével nyakon öntve, az valami kiállhatatlan érzése. Sikítok, talán segítségért is, hol van most a Rambina? Kettőt pislogna a és a démon kifeküdne. A levegő kislisszol belőlem, abbamarad a hangos vergődésem. Mondd, fogtál már a kezedben verebet? Betemetve a tenyereddel, szinte érezni a szíve lüktetést a testében, a szárnyai rebbenését, az apró idegugrásokat. Ismered az érzést démonom? Mondd, ismered ezt az érzést belőlem, ami mos nyilakat lövell beléd, hogy lekötelezzen, hogy elhidd, tudd, hogy rettegek, mert itt van, a szívem nekiverődik a matracnak és a rémület sikolya  a torkomra fagy, ahogy a dög szája a hátamhoz ér, a hasa a gerincem nyomja le,a kőkemény farka a seggemnek simul, ami momentán szégyenletesen csupasz. Vergődés vagyok, a kezemen a lánc csörög, egy kopogószellem szégyenszerrel levonulna, feltör belőlem megint az őrület. Megint ordítok és a láncok majd letépik a kezem. Ígérek, hazudok, vagy sem? Most őszintén elhiszem. Nyüszítek a kíntól, a keze nem puha, már nem simogat, begyűri a szám, a fogam éle felsebzi, az ujja durva a nyelvemen. – Sajnálom. – mantrázom, mintha elég lenne belőle 35 és végeztünk. Gúnyos a mozdulat, a könnyeim maszatolja, de sír ő is fájdalom könnyeket és vért, az én művem, én tettem, én büntettem meg vele, akkor is, ha a fejemből apró darabot harapott ki, mint egy kurva cápa. – Annyira félek. – megmagyarázom, ösztön tette, önvédelem, hiszen a keze a testén, a keze a testemen, a tollak,  az, hogy a farkamba akkor is vér áradt, az rémisztett meg igazán, muszáj volt fellélegeznem, felbukkannom a fullasztó láva alól és hátra dobni a fejem, csak szerencse, hogy éppen a tarkóm túrta, amúgy lepattantam volna a szegycsontjáról.
Ash. Futja egy vicsorra, megmondtam már. Ne_hívj_így! Meg-mond-tam már! Cserébe úgy tépem a láncokat, mintha kötelező feladat lenne. –Könyörgök neked, ha akarod. – megteszek bármit, csak ne folytassa, legye vége.  A csuklómból is megindul a vérem, lehorzsolom a bőrt, a kötél már kikezdte most folytatódik és a fém új sebekkel tesz gazdagabbá, de a fájdalom elenyésző, az adrenalin kihabzik a fülemen, a szememben folyik ki.
Gyűlöletes érezés, ahogy lefog, mennyivel erősebb, csak ezt dobolja bennem minden, hogy sokkal nagyobb és erősebb, semmi kis porszem vagyok a kezei között, a nyakam megfeszül. – Mi? – lihegem elő, ha van rád mód, hát ide vele nekem, mert a lánc letépi a kezem, a combja a combjaim között pedig idegesítő forró tömeg, még az is kurva nagy, elég!
Biztos, hogy nem a kezébe keményedő farkamban van a megoldás, el sem hiszem, miért történik ez? A sírás megint rám talál és nekem ront, a gombóc megnő a torkomba, megfulladok, meg fogok. Elnyögöm a csalódottságomat, a farkam grandiózus árulását, azt az érzést, ami a gerinceben kúszik végig és megint elsírom magam.
Undorító keménysége simul nekem és közben tudom, hogy nemsokára nem csak nekem fog, de belém is, ettől aztán megint megrángatom vonyítva a láncokat.
Úgy gyűri a farkam, mintha kötelező jelleggel tenné, roppant szexi lehetek begörbült háttal, a seggem tőle igyekszem elhúzni és közben a téboly otthona leszek. – Ne….- ne ajánlja ezt fel, mert lehet igent mondok, annyira félek, hogy lehet azt mondom a fiút vigye inkább, csak engem ne, de persze tudom, hogy hazudik, megbassza a hátamon a kölyköt, s aztán közvetlen engem is, mi ebben a kétely? Így lesz.
Nyalja a hátamról a vérét, érzem a nyelvének forró siklását a lankákon, az orra nekem taszulását, tudom, hogy tobzódik a kéjben, fájdalomban, vérben, mert egy kibaszott herceg a kilencből, hogy döglött volna meg mind. – Ne hívj így – hisztérikusan tör elő belőlem, megkértem már, ne vegye el, ne szentségtelenítse meg anyám adta nevem, miközben a keze a farkamon siklik, a nyelve a gerincem nyalja és az izgalma belém préseli a nadrágját. Bassza meg, csak ne hívjon így. A harapását lerázom, bosszantó légy, de közben ez is felcsal egy sóhajt belőlem, rohadj meg. Vergődöm, minden tagom menekülést froclizna. Szaporán kapkodom a levegőt, meg fogok fulladni, isten bizony megfulladok, meghalok, érzem, eltöri a nyakam, így kell lennie.
Elcsihadok,  ugyan ki hisz a vergődésemben, őt nem is érdekli, kimerülök tőle, elfáradok benne, ömlik rólam a verejték. Már billenek is előre, a farkam kényelmetlenül nyomódik a hasamnak, miközben a két kezemre hajtom a felsőtestem, feljebb csúszok a matracon. Végre a keze is kikerül alólam, le a farkam okozta árulás jelképéről.
Szavaira majdnem visszavágok, de már látom miért húzza ki a kezem alólam és elönt a szégyen. Megtettem, igen, Többször is. Mély sebeket vágtam, de egyik sem volt életveszélyes, ez nem öngyilkosság, ez csak a fájdalom kelleme amellett, hogy a lélek összeomlik, ez csak emlékeztető, hogy élek, hogy elbírok mindennel. Fehér hegek futnak mindkét karomon, majd meglepi, hogy a combom belső felén is van, sőt a bokáim felett is, na és nagy cucc, mások drogoznak. Undor hangja tolakszik fel bentről, a lelkemből, a nyelve megszentségteleníti ezen sebhelyeket, a görbe, vastag fehér hegeket, melyek mementók  nekem, mindegyikhez köt valami, valami erős és stabil emlékfoszlány. Acsarogva morgom meg, pedig levegő sziszegni jár csak belém, megdobálom magam alatta, gördüljön le, mert cseppnyi levegőt sem kapok, a szorítása olyan erős, mintha a bilincs semmi lenne hozzá képest, vonaglik a testem. Szenvedek, kínlódok. Nem mondom el, hogy nem öngyilkos akartam lenni, ezek nekem a fájdalom bogarai, képes vagyok rá, elviselem, sőt szeretem, mazó énem felcsilingelő nyilatkoztatása.
Fú de felbasz a szavaival, megint elönt a pulykaméreg. Nem akartam öngyilkos lenni.
A kés megtáncoltatja a kevés fényt a szobában, felakad az élén, a vérben, hogy mikor került vissza hozzá, rejtély, de itt van és rajta egy angyal vére. Csikorgó fogakkal tűröm, mást sem tehetek, hogy felnyissa az egykor volt vágásom és közben hangtalan a sziszegésem, ezzel nem borít meg, képes vagyok magamnak is rá. – Esküszöm, hogy többé nem teszem, esküszöm bármire, csak ne bánts és ne bántsd a fiút sem. – és esküszöm, maximum megszegem, na és akkor mi van? Egy démont sem köt a szava, engem sem fog kötni. A vágás fáj, de elviselhető, a teste nem az rajtam. – Sajnálom, hogy untat a röpke ellenállásom. – ha már vérrel kötelez rá, hogy ne tegyem többé, elernyed a testem alatta, az akarom leomlik, engedelmesé szelídülök, tegye meg, tegyen meg mindent, vessünk véget neki, csak legyen vége, csak oldjuk fel ezt a kínt, mert nem bírom tovább, mert noha végig nézem, ahogy felmetszi a karom és a vérem lecsordul, mégsem a kedvencem, de nem is elviselhetetlen, ő az aki tűrhetetlen a testemen, a buzi forróságával, a kibaszott kemény izmaival, a nehéz súlyával, a kőkemény farkával, ő az, akit nem tudok tovább magamon tudni.
És ekkor felmerül bennem.... egy démon köthet egy emberrel valós véresküt?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Misran


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 26 Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
205
☩ Rang :
választott régióherceg
☩ Play by :
Michael Fassbender
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 15, 2020 7:39 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next


Szemet szemért 18+
────────────── ──────────────
@Darien A. Milton - summon your demon - success
Gúnyolva kacag, illik hozzám ez a szeplős arcú kislegény, most még emberi lepkebáb, de megérik majd, és kinyílik, kinyitom én, lefejtem róla lényének lényegtelen részeit. - Kár lenne tagadnom, ezért van a hatalom. De a legédesebb Darien, az a haragod. Olyan, mint otthon lenni - a Pokol végtelen gyűlölködő rémtájain, ahol a föld megomlik a lábad alatt, hogy elveszejtsen, vad szélrohamok történek rá, örvények szívnak fel az égbe és csapkodnak a sziklákhoz, senki sem tudja honnan jönnek, de megszoktuk. A vörös föld haraggal teli homokszemei között vertünk gyökeret, és a fiú villogó szemei és fogafehérjét kivillantó szája felidézi az otthont, ami elvetett minket magától. Ez is tetszik őbenne, a kis álszent szentemben, aki még horogra tűzött csalikukacként tekereg a saját teste körül elveszítve a fent és a lent fogalmát, és fogalma sincs arról, hol vágtam belé ártó kampóm, és mibe fogom beleereszteni.
- Nagy és bátor szavak ezek - a nevem keresztülgördül a testében, könnyek újabb árját fakasztja, préseli, a nedveiben fürdök, pedig még hozzá se kezdtem, fuldoklóként kapaszkodik a saját elszántságába, szó szerint remeg tőle. Vajon mit tenne, hogyha szabadjára engedném az indulatait? Talán semmit. Talán nekem esne. De az biztos, hogy nem próbálna meg elszaladni, ahhoz túlságosan is haraggal ajzott most. Nem tüzelem, bár néha a hallgatás sűrűbb olaj a hígan folyó szavaknál amikkel a rőzse izzását az égig csapó tűzoszloppá lehet változtatni, most csak elvágom a kötelékeit, hogy kipróbáljam, mihez kezd velem így. Mihez kezdünk egymással így.
- Magam vagyok a Pokol... Darien, oly rég volt már, hogy ilyen pontosan megfogalmazták volna a lényegem, bár persze a parazitás részt sokszor hallom, mégsem igazabb, mint ez, holott az iszonyúbb oldalam még nem is láttad - csak egy mosollyal célzok rá és a fantáziájára bízom, nem lehet másként, nem akarom másként, mert ha én szólnék reccsenő húsról, szélben lobogó lehántolt bőrről ami még a tulajdonosát cibálja, karikába tekert végtagokról és gyertyatartókkal keresztülvert testekről, nyúzott talpakról, szemgödörbe tett herékről és herezacskóba rejtett szemgolyókról akkor elmosnám, a finom félelem simogatása helyett a megrettenés hullámával, pedig most ízletesen keveredik benne össze a harag mételyező mérge és a félelem felpezsdítő fekete íze. Egyiket sem akarom elveszíteni, bár tudom, hogy a keverékek nem tarthatóak sokáig életben, főleg nem, hogyha robbanóelegyet képeztem, amiben a gyújtózsinór én magam vagyok. - Még nem rám - de vágyni fog rám, ha nem most, hát később, valamennyivel, sokkal, kevéssel nem számít a tollak kavargásában már nem számít a várakozás, csak a sóhajainak jutalma, a pillantásának szerény rémülete ahogy végignéz rajtam, meglát maga felett, és lát tudom, hogy továbbgondolta, a bőre alatt mégis pőre vágyak cikáznak hála az idegen tollaknak, amikkel felékesítettem a bőrét. Ez a különleges, szuszogok már csak a tiltakozásának újabb hullámán, nem törődöm vele, nem törődöm semmi mással, mint a testével, az éhségemmel rá, hogy lássam, kibontsam, lemeztelenítsem, magamhoz fogjam, és bejárja a kezem, a szám, az erőm a bőrének minden egyes elkárhozásra kész négyzetcentijét, látni akarom, tehát látni fogom, aztán látom a csillagokat, de az összeset!
Még az is lehet, hogy káromkodom a fogaim között csikorogva, nem hallani, ő ordít, én vetődöm utána, az agyamig hatol a frissítő, józanító, szurkáló kín, az én halandó szemeimben is krokodilkönnyek sűrűsödnek össze a fájdalomtól, de lecsorgásuk a számsarkában tűnik el, vigyorogva iszom fel, nyalom el saját fájdalmam cseppjeit mielőtt a hajába ázna, pedig jut oda is. Most nem csitítom, hadd vergődjön, a testem a béklyó rajta, szorosan fogom, a torka hörgő pulzár, a szám is meghívná, hogy marcangoljam, mint az állatok, de nem férek oda a saját kezemtől, a zokogása új hangokat komponál az eddigi szimfóniába.
- Sajnálod? Nem tennéd többet? Ki a hazug? - olvasom a fejére sziszegve, miközben megbilincselem, a vonyítására kap a kezem, nem fogom össze a száját, csak az alsó ajkát gyűröm össze, a foga és a szájbelsője közül egy ujjam nyálat kanalaz, aztán a könnyeibe hempergetem az arcán. - Ne bántsalak? Ó Darien, hiszen én nem akartalak bántani. Tollba fürdettelek! - a hangon ordenáré karikatúrája a kéjelgő szenvedésnek, ahogy szólnia kellene bársonyosan, és ez is az ő bűne - Ha tudtam volna, hogy ilyesmire is képes vagy a száddal Ash nem hagytam volna, hogy annyit fecsegj össze az élet gyönyörű dolgairól, hanem egyből azt akartam volna, hogy könyörögj - aláfestő muzsikát rángat nekem a lánccal, ami gyorsan megfogja a mozdulatok ívét, nagyot ránt törékeny kezén a szemem láttára zúzza meg a csuklójának kiálló bütykét, horzsolja le az erek kéklő falát, gyárt új sebeket meglevő hegei fölé koronaékszernek.
- Tudod, csak egy mód van arra... hogy ne bántsalak - ez a fisztulás orrhang hátborzongató, az ő sírásához hasonlóan maszatol, mintha együtt zokognánk felette, ezért, amit tenni fogok vele. Egyelőre a farkát masszírozom, ahogy élettel teli kis pornó porhüvelyként szorong, a heréi alatta visszakívánkoznak a testébe, de nincs hova menekülni, mert a feszültség, a kínzó kéj ígérete még a levegőben van, a farkam a testéhez préselődve beszél neki az aktusról, amiben része lesz, akár akarja, akár nem, és akkor neki is jobb, hogyha akarja. Az ő farka is tudja ezt, ernyedten támogatja meg a tenyerem, félve, de erőre kap, kitelik, odakínálva magát a könyörgés alá, tudván tudva, hogy bánthatom, de gyönyörére is lehetek, míg ha nem kemény, akkor csak bánthatom, és bánthatom és bánthatom kifulladásig, és még kedvem is volna rá. - Ha magad helyett beáldozod a fiút. Azt mondtam ugyan nincs rá lehetőség... de meggondolhatom magam - függőben hagyom a gondolatot, vajon lecsap rá ez a félártatlan lélek? Nem tudom, a gondolataim elvezeti a gerincárkában csorduló piros vérem, a lapockái közé hajtom a fejem, szúró orrnyergem beletemetem a bőrének véres árkai közé, miközben széthúzom a foltot sajátos Rorschach-mintává a félrecsúszott porcok is megtalálják a helyüket, gyönyörködve nézem a művem amíg küzd, és jó étvággyal elnyalogatom. - Még nem bántottalak Ash - harapom a csuklyás izmára, átforrósodott farkát markolva a testem az övéhez simul, csak a nadrágom rossz a képletben, összekuporgatom magam alatt, a kezem a nyakáról a láncot rángató karjára siklik, elcsitítom a küzdelmét. Noszogatva nyomom meg a testét, hogy a könyökeire támaszkodjon, aztán összesimulni az alsó és a felső karja behajlítva, a hasa védtelenül lapuljon a matracon, kemény farka a köldöke felé mutat, odaigazítottam, de a kezem kihúztam alóla. Nem szabad elterelnem a figyelmem, most a kezét akarom.
- A lelked talán makulátlan, de a bőröd közel sem az - húzom az arca elé az egyik karját, kényelmetlenül fészkelődik a testem alatt a lapockája, a tenyerembe fogom megláncolt kezét, a nyelvemmel nyalom végig göcsörtös, púpos fehér hegeit. - Mindannyian a Pokolra juttok, de azok, akik ártottak maguknak lesznek a legjobb démonok - a szájával egy vonalban szopkodom végig karjának rút kis dűnéit, miközben kitapogatom a félretett kést amivel kiszabadítottam - mert ők már életükben feladták az alapvető emberi ösztöneiket, egyszerű őket átcsomagolni, hogy feladják a maradékot, és teljesen megújuljanak. A véremét a véredet követelem Ash - megmutatom neki a kést, mint egy áldozati báránynak az arany pengét, és az egyik elmúlt seb sarkához illesztem. - A véred, a sebeid, a szenvedésed, a fájdalmad mától mind az enyém. Esküdj meg és akkor, csak akkor nem bántalak téged.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Darien A. Milton


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 26 Tumblr_mreenfC1Nh1rhe069o1_1280
☩ Történetem :
☩ Reagok :
165
☩ Play by :
Froy Gutierrez
☩ Korom :
17
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 15, 2020 1:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next


Prison of bones
To: Misran

+18Haragot ver a szívem,  félre nem érthetőt és el nem hódíthatót olyan elemit, hogy fuldoklom tőle, a szám megreszket és, ha most elmondom, amit gondolok, akkor sikolyba fojtott vergődést találna bennem. Hazudik, így kell, hogy legyen, közben zsigerből tudom, hogy nem teszi, mert nincs rá szüksége. Pedig nem lenne távoli neki, nem egy forró délibáb, csak az indulataim ne ködösítené el a látásom, a sírás okozta könnyek most égetik az arcom, cuppognak a fülembe, ahogy az összes izom összerándul az arcomba, olyan erősen szorítom a fogaimat egymáshoz és rápréselek a kölyökre a karjaim között, felszusszan. – A szíveden….- röviden felkacagok, sértőn, bánton, rekedten, legszívesebben le is köpném, de félek, akkor elfogy a türelme és még vissza is csorog rám. A méreg szétárad az ereimbe, sűrűn pislogok a démonra, hogy lássa nem rettenet a tudat, hogy tud valamit rólam, közben de, a szívem elárul a remegésemmel karöltve. – Örülsz igaz? Hogy hatalmad van felettem? – sértett odaköpés a kérdés, legyen vége, akkor tegye meg, de ne mulasson a kínomon, mert azt nem viselem el. Közben erősen sírok, szóval az egész elég gyalázat, de igyekszem megmaradni magamnak a fiúnak, aki most felszívja magát, mert erőt merít a tudatból, hogy az apám él, él és a démon ismeri. Akkor lehet démon és ettől megint összerándul a gyomom, hányni fogok. Anyám csak nem hált egy olyannal, mint ő?!
Forró levegőt lélegzek ki, a tüdőm lassan összeomlik a súlytól. Megmosolyog, rohadjon el. Bár lenne egy kis pengém, amivel kipukkasztatom a szívét, amiről beszélt, de ami nincs is neki.
Milyen illedelmesen mutatkozik be, a nyakamba lihegve, felbaszva az agyam az egekig, miközben remegek, mint a nyárfalevél és ő lelkesen dobálózik a posztokkal. Egy telibebaszott herceg. Megint sírni támad kedvem, meg is teszem, mi állhat az utamba? Akkor jól sejtetettem, hogy nagykutya, nem várhatok felmentő sereget, neki kevesen parancsolnak és pont, persze, pont engem visel a szívién sorsügyileg. Aha. Hát hogyne. Lihegve hördülök fel. – Nem ér annyit a tudásod, hogy szer tegyél a lelkemre. – fú de felidegelt, komolyan. Ha nem félnék annyira és nem feküdne rajta, most neki esnék és addig ütném, míg ez az önelégült mosoly leolvad az arcáról, sőt késsel vágnám le, savval maratnám a bőrét a szemeit. Ez a mosoly, ettől leszek reszkető bomba, ami alig is tűri magán a testeket, de semmit sem tehet ellene. – Igazi szemétláda vagy. – visszavágtam, nem baj, fél óra múlva szembe jut, hogy mivel kellett volna megsérteni. Megsérteni? Menten röhögőgörcsöt kapok. – Na mert olyan meglepő lenne, hogy hazudsz. – a fajtád mind hazudik. Szájalok, mert muszáj, mert olyan harag kavarog bennem, hogy egyszerűen felemészt, nem bírom magamba tartani, és mert az is jobb, ha megüt, ha bánt, mint ez a bénító tehetetlenség, aminek alaphangot ad a sarokból fülsértő kaparászás. Hiába is tudom, hogy ott egy angyal van, akik elkövettek sokat ellenünk, sőt, mégis felháborodom a kegyetlenségen, talán csak mert társam a sorsban jelenleg. A nevem Misran, a kilenc pokolbéli herceg egyike, pedig vidáman, boldogan köti ezt az orromra, mintegy büszkeséget csepegtetve belé, hogy lehet valaki arra büszke, hogy bántalmazó fél? De tudja mit, kedves a nevem Misran, a kilenc pokolbéli herceg egyike? Én is boldog lennék, ha a bőröd nyúznám és ordítanál.
Megvált a kölyöktől, a kötelékektől, a könnyeimtől a szomjúságomtól, a pólómtól. – Tehát felvállaltan egy hazug vagy, aki azon élősködik, hogy másokat mi csábít? Kellem, küllem, báj, de belül te is csak egy rothadó parazita vagy. Te magad vagy a pokol. – pedig tudom, hogy ezzel most hízelgek neki, de a harag lobogó tüze engem emészt és nem érhetek el hozzá, mert csak egy pukkancs kölyköt lát, tudom. Igaza van, az vagyok, egy erőtlen semmi, de istenemre, lehámoznám a bőrt róla. – Hát nem rád. – lefő az agyam. Olyan mérges vagyok és aztán… aztán minden összeomlik, mert a tollakkal, a kezével eléri, hogy az ellenállásom bősz fala leomlik és siratom az odavesztett büszkeségem, hogy máris igaza van és 2 perc sem telt el. – Nem olyan különleges, nem faszokkal hálni. – miért hiszi, hogy az természetes, hogy a heteróság kihalt a világból, hogy nincs már az emberekben ösztön? Hogy mindenki lyukat lát, de közben a testem megvonaglik a tollak alatta, és megbabonázva pislogok a lemeztelenített felsőtestére, hogy aztán engedjek a húzásnak és nyelés nélkül kövessem a kezének vonalát a testén. Mert tudom, hogy hozzám fog simulni, hogy a súlyos izmokkal maga alá fog kényszeríteni, hogy a hőségével fel fog emészteni, hogy …. lesiet a pillantásom az ölére, olyan szorosra zárom a szemeimet, hogy szinte fáj. Nem.
Magához húz, tüdőre fut az illata, a bőre, a melegsége, felhörrenek. Nekisimul a hátam a mellkasának, a keze a nadrágomba és…. elpattan az agyam. A menekülni vágyás ösztöne veti hátra fejem, egy pillanatra hallom a csontot odaroppanni, elönt a diadal, megtettem, megsebeztem, összetörtem, pedig végig harap a fejbőrömön és a fájdalomtól felordítva menekülök el, de még itt az adrenalin, hogy kárt tettem benne, igen. A nadrágom miatt alig birok tenyerelni előre, már érkezik is a hátamba, nyikkanva olvadok a matracba. Vergődés leszek, rúgok, harapok, hánykolódom, le akarom dobni magamról, mint egy betörés alatt álló ló, csak vergődöm. A karja a torkom előtt béklyó, belemarok a körmeimmel, harapnám is ha elérném. – Ááááááááá – úgy ordítok, mint, akinek éppen műtik ki a gerincét, és ezt is érzem, mert nehéz rajtam, túl nagy, semmit nem ér a vergődésem, csak legyengülök. A fejemből vér folyik az arcomba, a szemembe, lenyom. A tenyere lefedi a tarkóm, féloldalra fordítom a fejem, hogy az arcom ne nyomja a koszos matracba, de mindegy, csak levegőt kapjak. Kifulladtam, lihegve, pihegve utolsókat vergődök.
Megadom magam, legyőzött, legyűrt. A sírásom marad, a zihálásom, a pánikom, a szívem erős verdesése, a légszomj. – Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. – ordítom készségesen, tényleg sajnálom, mert eljátszottam a lehetőséget, hogy elviselhetővé teszi nekem. – Ne bánts. – úgy vonyítok, mint egy kölyökkutya, mint egy hörgő pincsi. – nenene, könyörgöm ne. Jó leszek, kérlek, Misran, könyörgöm. – de már csak láncokat rázhatom a csuklómon, neki feszülök, tépem, őrjöngve, ordítva, hörögve, a bőröm azonnal ledörzsöli, ahogy rángatom, még dolgozik bennem a pánik. – Ne, kérlek. – feltör belőlem megint a zokogás, az elveszettek sírása. A térde forró a lábaim között, szégyenletesen meztelen a seggem, a keze erős a csípőmön, nem állok ellen, csak a kezem rángatom. A térdére támasztja meg, semmit sem tehetek ellene, olyan otthonosan csúszik a keze a farkamra, hogy megállok a vergődésben és lélegezni is elfelejtve pislogok magam elé. Teljesen lenyom, kipeckel, mozdulni sem tudok és a farkam a kezében… forró katlan a tenyere, a teste, és örülök, hogy van rajta nadrág, mert láttam és éreztem a kemény farkát magamnak nyomódni.
Mos érzem, hogy a vére a hátamra folyik, hogy az előbb is az pöttyözte be a vállam, lehet nem is a sajátom folyt a szemembe, hanem az ő orrából ömlik, a hangja is más lett, eltörtem, tényleg. Csepeg rám, váll, hát, váll.. ahogy mozdul. A szaga elárulja és a testem, ez az ócska rongy, ez árulómmá szegődik, mert pár ütem után sóvárogva a kezébe keményedik a húsom. – Ne bánts! – felnyögök, felsírok, ne bántson, hiszen most árul el a testem, most duzzad a farkam egy férfi markába, most mosom le magamról, hogy nem kívánom, most bukom el igazán, ne bántson.
A karom húzza a bilincs, a testem ő, és közben itt ez a fura vágy, ez a kemény akarat, felbugyborékol a sírásom és a könyörgésem halk zsolozsmája, a karjaimon lúdbőr fut le, a gerincembe csapódik, és a vágy kitölti az űrt, gyűlöllek, ó mennyire gyűlöllek; a nevem Misran, a kilenc pokolbéli herceg egyike...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Misran


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 26 Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
205
☩ Rang :
választott régióherceg
☩ Play by :
Michael Fassbender
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jún. 12, 2020 7:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next


Ital a szomjazónak 18+
────────────── ──────────────
@Darien A. Milton - summon your demon - success
Olyan pillantást vet rám, hogy elgondolkodom a jövőn. Egy szép napon három esztendő múlva ha még életben lesz (én mindent megteszek) meghasonlik önmagával, szárnya nő és előbukkan a teste mélyéből az erő. Egyfajta erő, ami mégis túlmutathat mindenen. Ilyen szemekkel mire lesz vajon képes? Ő lesz a legendás lény, aki képes a puszta tekintetével visszaűzni a démonokat sötét honukba? A kővé dermesztő gyilkos pillantás hozója?
Bármi is lesz, most még csak egy magával küszködő fiú, aki kibírja, hogy emberi kommentárokkal támadási felületet adjon magán amikor rólam és a démonlétről beszélek, de akiben megroppan valami, ahogy fontosabb témákra terelődik a szó. Ó igen, vigyorgom, mert a szeme és a szája egyént visszhangozza az apai fogalmat, ami neki oly sokat jelent, hogy levetette magáról kényelmetlen életének viszonylagos biztonságát, ezzel nagyobbat lépve, mint harminc éve az emberiség többsége merészelt. Már nem ég kihívás a szemében, már nem gyűlölködik, már csak egy rémült kisfiú a kisfiú alatt, aki az apját akarja, ősi vágy hajtja a védelem fogalma felé, mert az apának ezt kell jelentenie: uralkodó erőt az élete, a sorsa felett amíg meg nem áll a lábán. Hiányzik neki, anélkül, hogy tudná kit keres maga mellett. Szenvedsz a tudattól, angyalom?
- A szívemen viselem a sorsod Darien, most csak ennyit mondok. Egy napon felfedem előtted a származásod titkát, és összehozlak a farokkal, ami erre a világra nemzett téged - követelő kis kérdéseire vigyor a válaszom, ó igen, imádom ezt a szenvedést, ott gyűrődik az arcának vonásai között egy újabb zokogást, ezt már én váltottam ki belőle és nem a körülmények, hanem a borzalmas, irtóztató tudás. Minden egyes embernek meg kell felelnie azért az egyetlen egy darab almáért Darien, ez a nagy igazság.
- Örülök, hogy végre megkérdezted. A nevem Misran, a kilenc pokolbéli herceg egyike vagyok - az apád vagyok Darien, és nagyon sajnálom, hogy lemaradtál a mozifilmek koráról, így nincs értelme veled ezzel viccelni. - És van pár dolog amit én is akarok mielőtt eladnád a lelked azért, amit akarsz - macska még nem mosolygott napos fiókára olyan élvezettel, mint én mosolygom rá a követelése hallatán. - Téged hoztak létre Darien. Egy hittel bíró elszánt fiút, egy tudni vágyó kíváncsi embert, egy démoncsalogató lelket. Ez vagy te... ó. A hitedet tennéd arra, hogy hazudok? - kérdem a pálfordulása hallatán, nem tud letörni. Nem tud megigézni, elterelni a figyelmem, hiszen már megtette. Minden gonosz szándékom vele már fellágyult, már bonyolultabbá vált, már eltévedt az útvesztőben. Nem csak meg akarom baszni. Addig akarom kefélni amíg a farkamban hisz majd, amíg a lelkének középpontjában lopom magam, amíg lecserélem Istent, amíg az enyém lesz minden, az is, amit az atyjának, nemzőjének tartogat, és még annál is több, mert ahogy az angyalokat ismerem sem a segg sem a száj gyönyöreit nem értékelik eléggé.
- Gondoskodtam róla, hogy szenvedés legyen számára a lét - Darien fantáziájára bízom, hogy milyen kínzatás gondol az angyalnak, remélem sokféle anális tágítás szerepel benne, mit sem sejtve afelől, hogy az ő gyötrelme kínozza meg a leginkább, mert az angyalnak lélek nélkül lelkiismerete ugyan nincs, de felelősségérzete az van, sajnálata, furcsa szeretete, beteges, szexuális vágy nélküli vonzalma a védettje iránt, és ezt te voltál, de már én gondoskodom rólad. Megszabadítalak a köteleidtől, a kötelékeidtől, a makacskodásodtól, a pólódtól és aztán a szomjúságodtól, de neked semmi sem elég, kíváncsiságod ostromol, miközben él az ajkaid között merülök el. A pillantásom és a hüvelykem.
- A természetem számodra még felfoghatatlanul sokféle Darien. A Pokol sikerességéhez nélkülözhetetlen, hogy tudjuk mi csábít, mi engesztel, mi vigasztal, mi hívja magához az emberi lelket. Ha vérrel, vassal és csontzivatarral kecsegtettük volna az emberiséget az elmúlt évszázadok alatt szerinted hova jutottunk volna? Nem, kedvesem, pontosan tudom hogyan csábítsam el az emberek többségét kellemmel és kedvességgel, ami pokoli az utána következik - miért titkolnám? Már három évtizede nem titok az emberek előtt a Mennyek és Poklok valódi természete, bár ragaszkodnak a dogmáikhoz, annyi baj legyen. - Majd meg fogom tudni, hogy te mire vágysz - még nem tudom, szentigaz, csak azt tudom, hogy mit nem akar, engem, de nincs olyan tiltakozás amit még nem törtem át hosszú, hosszú életem során nem fog megijeszteni és elbizonytalanítani. Szórakoztat a kitartása az álláspontja mellett, pont olyan keveset tud a saját vágyairól mint én, de gyorsabban fogom kitanulni őket nála, már annyira akarom, hogy az ujjaimban bizsereg a vágy, hogyan vagyok képes elviselni hogy pusztán a nadrágomon nyugszik a feje? - Bevallom, benne csak a saját gyönyöröm érdekelt volna, de az ő tapasztalatlansága férfivel nem különleges, végtére is csak nyolc éves. Te viszont tizenhét elmúltál, összehasonlíthatatlanok vagytok - megvonom a vállam, valóban túloztam az egyforma bánásmóddal, de az vesse rám az első követ, akit ez kicsit is érdekel, mert ami engem immár érdeke az kizárólag a bőrének borzongó, libabőrös zenéje, amin odatartozóként szántanak végig a selymes tollak, langyos, bódító tűzre lobbantva az idegeit. Én is érzem vigasztaló érzékiségüket, a gyógyító tollak mámorító tánca a bőrön ezernyi gondoskodó ujj simogatását idézi, mindenhol megérintenek, de sehol sem fognak meg igazán, a saját kezem pótolja ki ami elveszett a légiességbe, Darien pillantását követve simítom végig a mellkasom, a hasfalam, Erik testének súlyos kidolgozottsága feledteti a szegycsont felett pamacskodó szőrzetét, a csíkot a köldöke alatt, a szeméremszőrzet ápolatlanságát, de mit van mit tenni, csak az a kérdés, hogy a kezem követi-e a fiú tekintetének vonulását, vagy a szemei űzik végig a kezem munkáját, már nem fog kiderülni, mert elmenekül! Hogy van hozzá mersze és ereje, lehunyt szemmel védelmezi az elméjét, de a bőrét nem védheti meg, dühödten ostromlik az angyal tollaival, izgatóan karcolják a tollszárak odafordítva, mint olyan nők körmei, akik már nem bírnak tovább a földi szenvedéllyel, és állatkén begörbült ujjakkal kapnak a férfi húsáért, hogy hozza el számukra a feloldozást. Érzi ő, érez vágyat, sovány mellkasában összegabalyodnak a légvételek robotolnak, a könnyeinek szaga megváltozik, ezek már maszatosak, túlárad bennük valami, ami nem bánat, még nem megbánás, de az elkötendő bűn édesétől ragacsosak, mert tudja, hogy elveszett. Milyen jól tudja, magamhoz markolom a testét, átfogom, a tenyerem alatt a bordakosara szűkös ketrec a szívének, lüktetve domborodik ki a közein, az egész teste felhasadni kész pulzálás, a húsa máris tele van a vággyal, amit neki szántam, könnyen ment, mondanám, hogy gyorsan, a tarkójába ásom a számmal, puha, izzadt pihék tövén ízlelem a bőrét, amíg a saját vérem fémes veretessége végig nem ömlik rajta.
Reccs, az orrcsont gyorsan hegedő halála, a koponyámban rázkódás, elemi erővel csapódik nekem. Az arcvonásaim védtelensége mulattató az ő hátsó fali koponyájának keménységével szemben, nyögés vagyok csak, sebet mar a fogam a hajas bőrébe, nem szándékosan, feltúrta róla az ajkam a hátracsapása. A számban elomló kínnak szabad akarat íze van, nem birtoklom de megízlelhetem, hogy milyen, szörcsögő levegő után kapva meglepetten. Vajon hogy nem vettem észre, hogy a dermedtsége alatt kitörés rejtőzik, annyira akartam a húsának látványát, érintését, hogy önhitté váltam, és a prédám kitépi magát a kezeim közül.
Erik vigyorog az arcomon. Erik fiúcska volt amikor az angyalok elözönlötték a földet, egy tanárával maradt kettesben az iskolában. Jól elrejtőztem, nem találta meg őket senki, miközben a folyosókon folyt a vér, és a férfi menyasszonya ott esett össze a szekrény előtt, amiben az a rémült kis Eriket magához szorította. Amikor csend lett maguk voltak a vidéki városkában. Hat évig telt nekik amíg San Franciscoba eljutottak. Hat év alatt a magányos, megroppant testneveléstanárnak csak Erik nyújthatott vigaszt. Erik egy vadállattá cseperedett, ahogy felvillan előtte Ash félig lemeztelenített fehér hátsója anélkül veti utána magát, hogy én tudatában lennék az izmok mozgásának. Viszi az ember ösztön, a vágy, hogy az erekcióját a farpofái közé tolja, elrejtőzzön benne az élet elől, ami olyan kegyetlen volt hozzá. De itt én vagyok a kegyetlen, alacsonyan ugrom rá a hátára, átölelem a nyakát, a torka a karhajlatomba szorul, merev ölem sajdulva koppan a seggén, a hátába préselődik a hasam. Holt teherként vonszol magával rúgkapálva, meddig bírhatja ezt az én kis Hamvacskám? Nem szorítom, ó nem, a jobbom a tarkójára nehezedik, lefelé nyomom a két karom ölelésében, amíg le nem rogy a matrac szélén.
- Nem így terveztem Ash, te rendezted így - súgom a fülébe a véres szavakat, ügyelve rá, hogy jól értse. Elengedve a torkát a koszlott matrac sarka alól a padlóba rögzített páros fém zsanéros kézbilincset húzok elől, amit csak egy pillanat a csuklóira csatolni, akármilyen durván is kell odarángatnom a kezeit. - De így lesz - markolok a csípőjébe fél kézzel, a térdem betolom a lábai között, magam alá szorítva a lecsúszott nadrágját, az ágyékát felemelve az ágyról a jobbom nyúl alá, hogy a farkát a kezembe vegyem. A balom a nyakára támaszkodik, csak annyira engedve rá a súlyom, hogy ne legyen képes mozogni, amíg a farkán fel és alá csúsztatom a kezét, amíg a markomba zárom, legyűröm rajta a bőrt, amíg látatlanul markolom, mint a fáradozásom selymes húsú jutalmát, forró, fiatal húsa érzékeny árnyék a kezemben, a tollak finomsága helyett Erik ujjainak vaskos, hosszú valóságossága öleli, övezi most, kínzó, gyönyörködtető szorítással. - A gyengédséget te mostad át vérbe - vádlom és ajzom a húst, ami olyan emberi és olyan esendő, csak a rémület bilincseit kell leverni róla.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Darien A. Milton


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 26 Tumblr_mreenfC1Nh1rhe069o1_1280
☩ Történetem :
☩ Reagok :
165
☩ Play by :
Froy Gutierrez
☩ Korom :
17
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jún. 12, 2020 1:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next


Prison of bones
To: Misran

+18Düh, harag, kétségbeesés kalapál a szívemben, olyan ritmust verve, amitől a torkom még jobban kiszárad, amitől az agyamban a gondolatok szétesnek, és nem is akarnak többé helyreállni, hiszen akkor logikus gondolatokkal látnám kívülről magam, ahogy a démon alatt fekszem, kiterítve, mint a májusi esőnek a földek.  Reményvesztetten ölelve a csontos kölyköt és a feje fölött diskurálunk.
Gyűlöletet pumpál a tekintetem az övébe, annyira szeretném megharapni, hogy sikítson, hogy ordítson a fájdalomtól, hogy fájjon neki, ahogy teszi nekem, minden szava szíven szúr, mert az egyetlen dolgot veszi el, ami még elhiteti velem, hogy van értelme, illetve csak venné. Nem adom, nem lehetséges. Megölni a hitet aziránt, hogy lehet jobb, hogy meghalhatok egyszer és hogy ennek vége lesz, olyan, mint elevenen nyúzni meg.  Végtelen kegyetlenség. Megint a nevem a szájáról, megállom, hogy csak reszketőajkam acsarogjon miatta. A kedvesemre megugrok, nem javítom ki,hogy nem vagyok az, kurvára nem, mégis mit képzel magáról? De nem nyitom ki a szám, mert csak okot adnék, hogy megint kinevessen, hogy a szememre olvassa. Így csak megcsikordulnak a fogaim, kipirult arcomból ömlik a forróság. Annyira megvetem ezt a lényt a magabiztosságával, a kitüremkedő igazságérzetével, a tudással, hogy ez a sorsa és neki van… van miért küzdeni, de ha elveszi a hitem, mi marad nekem? Mi marad az egyszerű kis senkinek, mint jómagam? Olyan sziklaszilárdan tudja, hogy amit tesz azt rendeltél el neki, hogy nem tudom szavakká formázni a csalódottságom és nem is akarom, nem érdemli meg. Nyelem a tömérdek mérgem, a sok kínos szót, amit odavetnék, de igaza van, neki nincs lelke, nincs mire hatni és ettől kevesebb, mint én, mert nincs belső hang, ami megállíthatná a pusztításban és abban sem, hogy éljen a hatalommal, amit kapott. Ő az aki, és szeret ez lenni, mert ez a célja, erre formálták meg a végtelen energiából és mos virágkorát éli az esendőkön.
Újabb kivívó pillantásom érlelődik rajta, nem lehet ő a megtorlás, mert mi azén bűnöm? Hogy rossz korba születtem és el kell fogadnom, hogy jelenleg ő a kijelölt út, a miérteket nem értem. Bár rá se kérdeznék, mert a másik válaszától bennakad a levegő bennem, és nem csak odabent, de a szobában érzem, hogy lefagyunk, a sarokban a kaparászás is csendesebb lesz, hogy minden szó lecsorogjon a fülembe és csak a néma, háborgó döbbenet üljön tort a leforrázott bénultságomon. Apám. Tudja ki az apám, sőt mi több visszaélt ezzel. A kétely szárba szökik benne, rá akarom ordítani, hogy hazudik, de a vér hangosabban dobol a halántékomon, a fülembe sírt könnyek nyikorogak, a remegésem felerősödik. Megrándul a szemöldököm, az orrom tövébe elindul a vissza foghatatlan zokogás. –Az apám? – súgom, suttogom, okádom elő a kérdést és már nem is tudom megállítani ezt a sok mindent, már csak ömlik belőlem a rengeteg érzelem. – Milyen közös fejezet? – miről beszél? Miért mondja most ezt el? Miért kérkedik a tudással, amire szomjazom, ami mindig is bennem lüktetett vér helyett. Direkt csinálja. Lekötelez, rabszolgává tesz ezzel,mert tudja, hogy emiatt keltem útra, hogy emiatt megteszek bármit. – Korcs? – megfekszik a gyomrom a kifejezés. Akkor az apám nem ember, lehet ő maga az? Feldadog a sírás belőlem, de a harag elnyomja, a tombolni kész elszántság, hogy megtudjam, amit a sorok között mond ki, de nem megy. – Tudod ki az apám? – mondd el, mondd el most azonnal, mondd el, ha nem te vagy az, vagy ha nem az egyik retkes alattvalója. – Ki vagy te? – felsír a hangom, benne van egy kölyök csalódása, egy félre nem értett kijelentés igazságtalansága a rettegés, egy karnyújtásnyira van a válasz, sőt éppen a kezemnek feszül, éppen a számra sóhajtja ezeket el. – Tudni akarom. – követelek, azzal az elánnal, amivel ő maga teszi ezt érdekessé számomra. – Mit? – mit hoztak létre? A levegő is állni érződik, mert ha nem hazudik, akkor… de mi mástól lennék érdekes neki. Az apám egy démon? Egy pokolba való szörnyeteg vére folyik az ereimbe és ettől leszek én is menthetetlen, ahogyan akkor is ha a nemzőm fentről érkezett közénk, akkor sincs reményem. Ezt veszi el tőlem, és ekkor megértem, hogy nem tud semmit, szórakozik velem. – Hazudsz. – nem hiszem, hogy hazudik, de muszáj ráolvasnom, képtelenség, amit állít, nem lehetséges. Hazudik, tudom, hazudnia kell. Most, hogy itt a lehetőségem megtudni, most lehet nem is akarom már.
–Bántottad  - összegzem, az angyalra gondolva, aki a sarokban kuporog, ki tudja milyen állapotban, és ettől felkúszik a rettegés a nyelőcsövembe, savat öklendek fel.
Olyan könnyebbség, hogy lekerül a gyerek rólam, hogy a zokogás csuklása kinyílik bennem és csak elfogadom a démon adta lehetőséget, a kötelek levételét a kezemről, a csitítást, miközben az egészet ő csinálja, ő lök kételyek közé. Időre lenne szükségem, olyanra, amiben nem izgató, hogy nem voltam  még férfival, amibe ezt a hatalmas dögöt ez nem húzza rám.
Felröffenek. Többet tud rólam, mint én magamról, milyen titkot is árulhatnék el neki? Nincs is semmim. Értékem sem, nem a sajátom, ezek szerint a vérér az ereimben, amihez most nem tudom milyen viszony fűz valójában. Lehet ki kéne folyatni belőlem. Hazudik, így kell, hogy legyen, de mi oka lenne rá?
Lemossa rólam a vért, a mocskot, de nem lesz tiszta az agyam, csak ezek az információk pörögnek benne, akkor is, amikor a combjára fekszem és a bőre tűzforrósága nadrágon keresztül is felcsap rám, hát, hogy még érzem az ujjait a számon, melyek nem szűnnek meg remegni. A szívem nem csillapszik, beszívom a démon szagát, és elfordítom a fejem, hogy ne lássam a merevedését, nem kell, nem akarom.
Miért tenné máshogy? – Mert ilyen a természeted? – a kérdés is halk, visszafogott, mintha jelen sem lennék, de közben az agyam leblokkol, a tömérdek tudástól, nem férnek el benne, a sok inger nem kap elég helyet a testemen.
Újra felsír a lelkem, ha nincs semmi, ami gátat szabhat neki, akkor megint jogos a kérdésem, hogy ki ő és miért én? Ha csak nem…. feltör belőlem a hányás kísértése.– Nem. – acsargás a hangom, mindig fel kell háborítani. – Nem vágyom rád, nem tudod azt adni, amire én vágyom. – illetve ez nem teljesen igaz, mert tudást adhatna, az nagyon is kellene, de az, hogy belém mártsa magát, az nagyon nem vágy, sosem tette, sosem akartam senkitől, valahogy nem akarja az elmém és a testem másra van kitalálva. – A fiúnak is gyönyört adtál volna? – a kérdés logikus, makacsul nem válaszolok az angyalt firtató kérdése, még bőven felé pillantok, amikor egyetlen mozdulattal tépi le a saját pólóját és a pánik elözönli a lelkem, a testem pedig a tollak, amik egy angyal kínjából erednek, amiknek az érintése elfeledtetik velem, hogy ellen akarok állni, hogy ökölbe szorult kezeim inkább ütnék meg a démont, minthogy a meztelenségén akadjak fent, még akkor is ha az fél csupán, a nadrágot magán tarthatja.  
A tekintetem végig bucskázik a mellkasán, az izmos hasfalon, az alhasán és megint ez a kegyetlen merevedés, elfordulok. Mély levegőket veszek, aládörgölődzöm a tollak puhaságának, lassan már nem is csiklandoznak, hanem elvesznek belőlem egy lényegi dolgot, az ellenállás lázadását. Ami kijut, ezt a kis saját vesszőparipáim.
Haragot lövellek a démon felé, a nyelvembe harapok, és ő múlat rajtam, szórakoztatom elveszve az ölében, a tekintetében.
Magamért sírok, az elveimért és hogy nincs merszem és erőm ellenállni, hogy nincs már semmi belőlem, a háború eldőlni látszik, soha nem is volt esélyem.
Lehunyt szemeim mögött csak az érzékiség marad, a démon tűzforró teste és a hatalmas combja alattam, a tollak bénítós érzékisége, a lihegésem és a pityergésem, a magam elvesztésre folyatott könnyek.
Felkellemkedem, hogy a fejem leváljon a testéről, hogy ne érjek hozzá, de közben talpig mar a jóleső remegés, az izgalma ennek a sok szarnak, a gondolatok mintha kiüresednének belőlem. Felránt, nyikkanok egyet, a fejem a mellkasának ütődik, a lábaim csúsznak. Tisztában vagyok az erejével, hogy a tenyere a bordakosaramra fed, hogy annyival nagyobb, még egy rántás, már a hátam dől a mellkasának, suta kezeim a combjába marnak, hogy magamhoz térjek a réveteg szédülésből.
Érzem a szíve ütemét, semmivel nem gyorsabb, mint egy átlagos vérgőzös napon lehet, míg az enyém majd kiszakad kínjában.
Imaként súgja a nevem, már ezt is sajnálom tőle, de nincs bátorságom megzavarni, a keze…. ledermedek, erősebbe markolom a combjait. Nenenenenene. A lihegésem is abba marad, dermedten, pislogás nélkül fogadom a kezét, a tettét, amivel máris megbecstelenít. kavargó tollak körülöttünk és ő a nadrágom tolja le. Nyilván várható volt, az nem, hogy ettől én felsikoltok és vergődni kezdek, több önuralomra számítottam a magam becsületére, de nem bírom el a forró testét mögöttem, a kezét, a felfedett seggem és egyéb testrészeimet. - Engedj! - felordít az ellenállásom, az utolsó erőtartalékom. 
Hevesen magam elé csapkodok, hátra verem a fejem, hogy megüssem és elhessentem a felleget és sikoltva előre lököm magam, hogy menekülőre fogjam, nem mérlegelve semmit. Az ösztön felülírja a józan eszem, ha csak egy pillanat is adódik, kitépem magam a kezéből és négykézlábra vergődve iszkolok el, el tőle, el ettől a mindentől, el innen, csak el.... Oda ahol ő nincs, ahol nem ér utol, a sarokba vágyom, ahol egy sebzett angyal lakozik, le a matracról. El!
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Misran


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 26 Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
205
☩ Rang :
választott régióherceg
☩ Play by :
Michael Fassbender
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Jún. 10, 2020 6:52 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next


Ital a szomjazónak 18+
────────────── ──────────────
@Darien A. Milton - summon your demon - success
- Természetesen nem vagy - nevetem szembe kipukkadó vidámsággal dacos hangját, amiben összesűrűsödik tónusokká és harmóniákká az egész lényét átható megvilágosodott ellenállás. Gyönyörködve nézem - mert a mártír csak akkor rendes mártír, ha már meghalt, te pedig élni fogsz - sokáig, olyan sokáig, hogy azt kívánod majd, bár meghalnál, minthogy a gondoskodásom éltessen. Éltetni foglak Ash, hogy meglássam, mivé válik benne ez a most még szilárd hit, amibe belemerítesz, mélyre, és megtelik a vödröd fénylő erővel energiával, felhúzod magadhoz az erkölcsi fölény álságos ambróziáját, van mibe belekortyolni. Most még nem vált méreggé a nyelveden az édes folyadék, de eljön majd annak is az ideje. Az ártatlanságod virít belelőd és még nem is sejtem, hogy mily nagyon ártatlan is vagy valójában, miközben úgy nézel rám, és úgy fordítod a fejed el, hogy kétségem se legyen a megvetésed pokolmélységeiről. Csikorgó fogak és gördülő könnyek súlyos patakzása közepette is ózonszagú a haragja, mint a villámcsapások után a földközelben megégett levegő, de a sebhely, amit a szavaim vágtak belé benne elrejtve marad, az elméjét érte a csapás. Elég okos már ahhoz, hogy felfogja a szavaim, a hite is önálló életre kelt szörnyeteg, amivel fiatal démonokat lehetne ijesztgetni. Az ágy alatt lakozó rém, mumus, melytől nem férni hozzá fiatal lelkéhez, az a hite, elbukna rajta gyengébb démonok légiója, milyen jó, hogy én vagyok itt, én, hogy szinte a számba suttoghassa csendesen égő harci láz őrjöngésétől feszes szavait.
- Kétség kívül egy szadista vagyok - mit is jelent ez a szó embernyelven? Kegyetlen? Játékosan macskaszerű? Mások fájdalmán élvezkedő? Egyik jelzőt sem utasítanám vissza - Betegnek, hatalmasnak teremtettem, lélektelennek, ezáltal lelkiismeretlennek is, Ash kedvesem - a nyelvemre kívánkozik a neve, az igazi neve, amelyik a lelkét szólítja meg és nem a testét - Éppen e lelketlenségem miatt nincs jog, aminek alárendelhetném magam, és nincs bűntudatom sem. Isten az, aki nem engedte, hogy késztetésem legyen felülbírálni a tetteim, sem angyal, sem démon nem bír lélekkel, aminek hála választhatnék aközött, hogy mi vagyok, és hogy mi akarok lenni. Vagyok aki vagyok, és semmi másra nem vágyok. Miért vagy olyan biztos benne, hogy nem én vagyok a megtorlás, amiért az emberiség elkótyavetyélte a lelkét? - incselgem vele a kérdéssel, ami két éve gyötri a hithű lelkeket, ami majd harminc éve kínoz mindenkit, aki szembesült az angyalok könyörtelenségével. Hogyan lehetnek képesek ölni az angyalok... nagyon egyszerű. Nekik éppen úgy nincs lelkük, mint ahogyan nekem sincs, uruk jóra aposztrofálta őket, de a jó fogalma nem tartalmazza egy személy életét vagy halálát, a jó fogalmáról még a legtöbb angyalnak is pusztán homályos sejtése van, mert Isten rendelkezései kifürkészhetetlenek. Lucifer akarata sokkal, de sokkal egyértelműbb.
- Különleges fiú van, azért. Nem tagadom, régóta vágytam már a megszerzésed, és a te kívánságod, hogy apád nyomába eredj csodás alkalmat adott, hogy végre közös történetünkben személyes fejezetet nyissak - fecsegek, mint egy izgalmát titkolni képtelen ifjú kalandor - Figyelemre méltó kis korcs vagy te, akiben anyád kétségbeejtő emberi hitványsága apád kétséget nem ismerős elszánt szilárdságára támaszkodik. Benned létrehoztak valamit, nem csak a világra szültek egy nyomorultat - vajon meddig jut el benne a hízelgés, a kígyónyelvű sziszegés, a becsomagolt bókok puha dallama, telehordja-e a tudatának mélyét engedékenységgel és elragadtatottsággal?
- Az biztos. Már inkább csak angyal, mint őr... nos, érthető okokból - vigyorgom leplezetlen rosszindulattal, de mégsem látszik a fiún, hogy a hangsúlyt oda helyezte volna ahova én: az elbukottsága. A tehetetlenségre. A haszontalanságra. Nem, neki az angyal az egy Angyal.
Mégis én szabadítom meg a béklyóitól, a gyermektől, simítom a nyakát és suttogom - shhhhsh - nem tudván mire vélni a félelmet a szemében, mert bár oka van rá több tucat, tudom, hogy milyen harcos, bátor kis lélek lakozik szeplőpettyes orra mögött, amit csak a saját képzelete rettenthet meg, amíg komoly okot nem adok rá, hogy másként legyen.
- Természetesen nem vagy - ismétlem magam, de most nem nevetek, lüktető mindenttudással fürkészem a kezem alatt reszkető vonásait, nem engedem a mellkasomba temetkezni a fejét, bár jó helyen volna ott csapongó légvételeinek, látni vágyom könnyáztatta szemeit, amikben egy seggszűz rémült tagadása ül, aki már tudja, hogy elveszett. Olyan vörös az arca, mint egy érett málnaszem - Tartsd csak meg a titkaid, majd idővel megajándékozol velük. Vagy áldozatnak ajánlod őket - sóhajtom mámorosan, az ölembe hullott az édeni alma, szinte látom, hogy rá van írva: ne egyek belőle, de már kötöm is a nyakamba az előkét, nem, nem teszem, akarom, hogy a nedvei öltől állig rajtam fröcsögjenek, beborítson ártatlanságának édes levével, a tudás nedvével, az ízével, esszenciájával, magával. Addig is a pillantásába öltözöm és a szagába, ami a pólójából lesz az enyém, az ujjaim alatt a bőre maga a selymes kísértés, hűvös-hideg vizes érintésre cserélem. Bár a Léthe vize volna, hogy elfelejtsem a szavait, feledést kortyoljak a tudásra, eltemesse a vágy alá fondorlatosságban fogant türelmes terveim, hogy rávessem magam vízért tátogó forró ajkaira. A dühének merevségét nem mossa le a vonásairól az élvezet sem, lenézek rá, és kikívánkozó sóhaja mellett a szájába dugja a farkam a képzeletem. Az ujjam helyett embertestem, Erik makkja barangolja az ajkát, a lábaim támaszkodó karjai mellett remegnek rá-rárogyasztva a súlyom, azt kellene támasztania! Remegő szája kísért, de nem ma jöttem le a pokoli falvédőről, ellenállhatatlan vágyamnak kínálom a megnyugvást: mindent megkap, amit megkíván a maga idejében, és még soha, de soha nem hagytam cserben. Egy szomjas fiú kellemmel megszalajtott vízkortyolgatása nem fogja éonok rafináltságát primitív vággyá alantasítani benne.
- Hanyatt. Ide - ütögetem a combom, ahol a tarkójának a helye van, hogy vigyáz magára, egyem a lelkét, fogom is, felhabzsolom, kiélvezem - Ne nézz ilyen csúfan, vizet adok a szomjazónak, mi ezt, ha nem jószamaritánusság? - kérdezem, miközben elhelyezkedik álló farkam árnyékában, ölem a vértől súlyos nadrág ugyan leszorítja, de látnivaló akad ott, ahova nézni sem akar. Felforr a bőröm az anyag alatt, hunyt szemei bizalmassággal kecsegtetnek és visszaélésre hívogatnak, nem az én kezem simogatja a hűvös, vizes kendővel a száját, a nyakát, az állát, a kulcscsontját, az egy szent keze, aki ellent tud állni az elnyugvó fiú nyújtózásának. Egy mártír keze, aki inkább máglyán ég el, semhogy megtagadja hitét. Egy Isten keze, akinek ez is a hatalmában áll, visszafogni a pusztítást.
- Miért tenném máshogy, Darien? - a mellkasának szaggatott emelkedését nézem, a bordái keresztülrajzolódnak a bőrén, aztán a száját, kifényesedett, nyirkos, duzzadt ajkát, a szemében tündöklőn topogó értetlenséget. Hogyan is találhatna magyarázatot magában arra, amire egy démonnak sincs válasza? - Nincs se földi, se égi, se pokoli hatalom amelyik megszabhatná, hogy hogyan fogadom el az áldozatod. Én? Nem - megkísérlem elnyomom a mosolyom a kételkedésétől szivacsos kérdése hallatán - De én adom meg az érzékeidnek azt, amiről nem is tudják, hogy vágynak rá. A hatalmamban áll felüdíteni téged a saját rettegésed és főleg érintetlenséged mézgája alól - úgy mondom rá, mint egy ítéletet. - Azt akarom, hogy élvezd. Megpróbálhatsz ellenállni, ha úgy érzed ettől veszélyben van a lelked üdve, de őszintén... kérdezzük meg az angyalt is, ha akarod, hát nem érdemelsz meg egy kis gyönyörűséget? - duruzsolom neki, mintha a tollak hangja volnék én, a pólósuhogás, ahogy magamról tépem fel a karavánútra vett halandó öltözéket, hogy a hatalmammal lopott angyaltollakkal ékeskedjem. A vállamnak ütődnek szárnyalásukban, a torkomon lüktető vénák üzenetével szitálnak a testére, a kezem helyett simítja gyengéd paráznasággal hunyt szemeinek héját egy szép ikerpáros. Nyakát szélesebb tollak látogatják, oda se néz a csodára, ami belepi a felsőtestét, három tucat toll, ha nem több, éteri barázdákat rajzolnak ritmikusan formátlan mellizmára, mélyre süllyedt köldöke körül, lassú evezéssel simogatják az oldalát, a karjain hosszan járnak végig, hogy elmúljon a csiklandás és csak az érintés maradjon. Az én érintésem, a szemében kalandoznak emberszemeim, belesüllyedek a tekintetébe, megfürdöm a dühében, önelégült mosollyal üdvözlöm, van miért haragudni. A tollak leseprik a bőréről a görcsöket, felisszák a félelem ragacsát, nem marad neki semmi más, mint az érzéki gomolygás, a fuvallatkönnyű megérintettség, osztozom vele rajta. Mint egy halraj, úgy köröznek a tollak körülöttünk és rajtunk, a hátamon gördülnek, a nyakamon suhannak mielőtt rajta folytatnák az útjukat, a könnyek járta úton csorognak végig az arcán, felitatják a maradék sós nedvességet, elhasználódott harcosaim beborítják a matrac körül a padlót, csak friss sereget indítok fel, hogy simogassam. Csak a legjobbak érinthetnek meg minket, a tökéletes, virágsziromként pergő fekete tollak sötét csókja csattan hangtalanul a bőrén, és az válaszolni kezd rá. Nem is lehetett másként, felívelő teste az én sóhajom, hívja a kezem, hátulról a bal karja alá nyúlok, a tenyerem a mellkasán simul, magamhoz húzom először, aztán másodszor is, a tarkója amíg a köldömhöz nem simul nincs nyugvásom. Előrehajolva érem, akarom a nadrágját, kigombolom a sliccét.
- Darien - suttogom a nevét a fejére, felavatva vele, belopom a nadrágderek alá, húzom a testét feljebb magamon a tollak örvényében, eltartott kézfelem tolja le róla a nadrágot ahogy mind közelebb vonom magamra, a sarkammal fogva bokamagasságban az ágyra. Tőle forró ujjaim kitámasztják a nadrágját, lehúzva az alsóját öngyilkos küldetésre hívom a tollakat az ágyékán, centiről centire tárva fel magamnak, szőröstül-bőröstül falva fel szemmel. Még csak szemmel.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Darien A. Milton


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 26 Tumblr_mreenfC1Nh1rhe069o1_1280
☩ Történetem :
☩ Reagok :
165
☩ Play by :
Froy Gutierrez
☩ Korom :
17
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Jún. 10, 2020 11:12 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next


Prison of bones
To: Misran

+18A gyűlölet tüze izzik fel belőlem, olyan vadul és tehetetlenül, hogy szinte maga alá pördít belőlem minden jót és kis híja van annak, hogy nem ordítok rá. Mert gyáva vagyok hozzá, mert a fiú elcsendesül a mellkasomon, mert már csak tompán zihálja a kínját annak, hogy közénk szorul, vitázók közé, pedig valójában nincs érdekegyeztetési szándék. Vagyok én és van Ő. Ennyi.
A hogyan döbbents meg egy démont első lecke letudva. A tekintetében izzik fel, hogy betaláltam valamivel, amivel nem is akartam. Dacosan előre bököm az állam, én nem hiszem, én tudom, hogy így fog történni, nem lehet, hogy ne legyen ennek az egésznek egy magasabb szintű értelem, nem lehet, hogy az emberiség elvesszen, nem lehet, hogy Isten nem vigyáz a sajátjaira, ez egyszerűen nem lehetséges. Neki, aki sajátossága folytán közelebb áll a teremtőhöz, mint én, neki tudna kéne, hogy van, hogy létezik, hogy el fog jönni és akkor Ő és a hozzá hasonlók térdre ereszkednek előtte és vissza takarodnak a pokolba, talán ott találkozunk. Hinnem kell, nincs más választásom. Nyilván nem tartok a párnám alatt Bibliát, nem járok templomba és nem tartom be az írást szavait, de hinnem KELL.
Kemény vonásaim mögött megbújik a biztos tudása annak, hogy nem lehet igaza, ezek nem a végső órák, nem lehet, hogy ennyi legyen, az nagyon szomorú és akkor nem akarok küzdeni, nem akarok semmit, mert oda a remény. Remény nélkül nincs semmi. Apró kis diadal robban bennem. Megdöbbentettem.
- Nem_vagyok_mártír! - szinte előbuggyannak a szavak belőlem, mert mártírnak lenni sértés most is és mindenkor is az volt, mára szitokszó, gyalázás és én nem vagyok az, ebből is látszik, hogy a démonnak nincs szíve és nincs lelke, hogy semmit nem ért, hogy a kezemnek  feszülő hasában  hiába érzem a szívverését, nincs neki, ez csak funkció, annak az emberé, akinek a testében lakik a dög. Közelebb hajol, aprót fordítom ki a fejem, mert a szám remegéséből tudom, hogy sikítani fogok, ha a gombóc a torkomban tovább fokozódik, akkor ordítok majd, nagyon hangosan és elkínzottan. A kölyök rajtam reszkető falevél, mintha áram rázna.
Düh korbácsolja a vérem, mellette bújik meg a rettegés. A félés tőle az erejétől és hatalmától, attól az erőtől, ami a földön hatalmás teszi, de lehet a pokolban csak egy kis csicska... de nem, sajnos nem hiszem. Világ dől le bennem, de valamiért azt érzem Ő ott is valaki és ez mélységesen elkeserít.  Még közelebb hajol és a kölyök belém lapul, már csak a lihegése ver visszhangot a másik fülemben, mint amibe ő súgja a gyűlöletbeszédet. Felsírok a szavaitól, némán, levegőt kapkodva, tragikusan, mert tudom, hogy az én hitem sem erős, főleg, ha ez ellenzéki oldal rajtam fekszik, ha minden szó igaznak tűnik a szájából, ha arra van bizonyíték, hogy a pokol létezik, de a mennyekből kizárattunk, a poklot pedig a földre hozták nekünk. Jobban ökölbe szorulnak a kezem a súly alatt, a csontjaimba beleássa magát a fiúcska és a pánik felzihál belőlem, a könnycseppek megállíthatatlanul gurulnak a fülem felé.
Még keskenyebb lesz a szám, szinte hallom a fogaimat csikorogni egymáson, rávicsorgok. – Mert egy szadista vagy. – és ez nekem nem jó hír, de attól még tény, mert megteheti, hogy bántsa a gyengébbeket, de vajon egy vele egyerőssel, hogyan bírna el? Szórakozik rajtam. Rohadtgeci. Mély levegőt veszek és próbálok nem zokogni. – A pokolban kaptad a hatalmad, a bűnösöket zrikálni, akik pont olyan betegek, mint te magad, akik kölyköket erőszakolnak meg, de mi jogosít fel téged arra, hogy megtedd? Csupán a lelketlenséged, ami miatt a pokolba száműztek és most elhoztátok a földre, nem lehet, hogy megtorlatlan maradjon. – az nem lehet. Kizárt. Halk a hangom, szinte súgás, mert ha valóban beszélek és nem suttogok, akkor elbőgöm magam, így is reszket minden szó, és ki sem tudom fejezni, amit akarok, mert a dühtől az agyam kicsinek érződik a koponyámban, ide-oda csapódik a csontív alatt, és forróságában elég a testem, a harag fellobogtat. Minden szava betalál, mélyen érint és közben tudom, hogy mégis mártír vagyok, és el fogok vérezni, hogy végül semmi nem marad belőlem, hogy ez a dög magával fog rántani a legmélyebb bugyrokba, hogy öröklétem szenvedéssel telik majd, és itt a Földön fogom kezdeni, sőt már kezdetét is vette. Mindeközben igaza van, tudom, csak képtelen vagyok elfogadni. Sírni akarok, összegömbölyödni és zokogni, hiszen elvesz belőlem mindent, a szavai mélyre szúrnak és közben tudja, hogy igaza van, nekem kell kapaszkodni, hogy elbírjam viselni. – Miért? Miért én? – nem értem, kutya legyek, nem értem, miért nem dobott a többiekkel a szolgái közé, mitől tüntet engem ki a figyelmével?
Erőszakosan fordulok ki a kezéből, hogy a sarok felé pillantsak, ahol a szavai hatására mozgás kél, kaparászás. – Őrangyal?- súgom elképedve, komolyan? A sarokban egy őrangyal van fogságban? Még nehezebb lesz a szívem, mint eddig. De közben tudom, hogy az angyalok talán nagyobb pusztítást végeztek, mint a démonok, hogy megbízhatatlanok de, őrangyal, jó lehet, annak, akinek jut.
Felhúz, ülök magamtól, közben a gyerek letérdeli a farkam, megkönnyebbülés elválni tőle, letudni a belőle ömlő rettegést, hogy magamra maradjak a sajátommal, hogy már ne foghassam rá, hogy miatta remegek, már csak a saját idegességem félelme marad, miközben felnézek a dögre, a forró tenyere a nyakamon simogat, eszembe jut hogy ha akarná, átérné a hosszú ujjaival, ezzel a lapáttenyérrel, mennyire lenne egyszerű megfojtania engem újra és újra? A rémület kikönyököl a szememből, teret nyer, belenyelek a kezébe, pedig nincs is nyálam.
Biccentek, annyit, amit a fiúval…sejtem. Olyan simán mondja ki, mintha sütivel kínálna, miközben minden porcikám külön kezd el remegni, a szememből ömlik a könny, nem bírom megállítani sem felcsuklást, sem azt, ahogy a számat préselve a remegés utat talál belém és én elharapom a nyelvem.
Tort ül a combomon, rám vetül az árnyéka, ha most előre dőlök jó ha a szegycsontja esik a homlokom alá. Kimondom, ki kell mondanom, minek? Mert igaz. Ne várja tőlem, hogy önfeledten meglovagolom a farkát, amikor még soha… és mellé jó ég, nem is akarom, annyira nem, hogy majdnem hányok, ha lenne mit. Hogyan lepj meg egy démont part 2. Ahogy kimondja végig vörösödik a nyakam, a hátam is, a sarokban lévő angyalra gondolok, a fiúra, akit remélem forrón ölel magához, helyettem.. én is lehetnék ott.
A ténnyel is felkeltem az érdeklődését, nem csak a forró combja simul már hozzám, hanem az eddig a gyerekbe temetett vágya is, szóval felhúzta a kölyök fokhagyma segge. Remek hír.
Felizgatom ezzel, látom rajta, az arcán, a szemén, érzem a megránduló vágyán a combomon. Felnyögök, felsír a hangom, nem, könyörgöm nem. – Nem vagyok szűz. – nem is értem miért mondja? Nővel voltam már, nem is egyel és az én olvasatomban akkor veszted el a szüzességed, ha nőbe helyezed, az össze többi petting. Nem vagyok szűz. A horoszkópom is bika.
Kölykös dac kél bennem megint – Semmi közöd a titkaimhoz. – csak nem hiszi, hogy elárulom neki őket? Hét nem ettem én meszet. Megveszek, legyen vége, annyira zúg a bensőm és a szívem meg fog állni, vagy kiugrik a számon, a tenyerébe köphetem. Elterelem magam és a kötéllel szenvedek, hogy leszedjem magamról, fáj a felsebzett hús alatta, segítségül jön, lehántja rólam, simogatom a csuklóm, vért pumpálok az ujjaimba.  
Feloldoz. Van bőr a képén… van… jó vastag. De díjizom, hogy nevet cserélt a száján, ami az enyémet illeti. Lassan csitul a sírásom, mert a sorsom elkerülhetetlen és mert nem akarok bőgni, olyan megalázó.
Sóhaj. Leszáll rólam, a lábaimat is nyújtóztatom, fellihegek, hogy a levegőhöz jussak, hogy végre a nyomasztó jelenléte nélkül kicsit érezzem még élek, még van remény. Szépen kértem? Szépen. Ad és ez jó.
Alig fejezi be a mondatot, felé pillantok, a szememben gyűlölet lángja lobban fel, de emelem a karom, mintha a szavai mögött mágia is lapulna, ami engedelmességre kényszerít, nem segítek levenni, lehúzza ő. Végig seper rajtam a szoba hidege és sötétje, és nem merem megkérdezni, hogy muszáj az angyal előtt? A fiúnak mindegy. Fog látni rosszabbat is, gondolom. Belebújik a felsőmben, úgy szaglássza, hogy megint keskeny vonal lesz a szám, hogy ne bőgjem el magam. Így fog belőlem is mindent venni? Olyan sűrűn lélegzek, hogy a tüdőm alig bírja el.
Amint megválik a pólómtól az arcom elé emelem, tiszta részt keresek az egykor zöld anyagon és megtörlöm az arcom, belefújom az orrom is, elhajítom a matrac mellé, olyan jó volt orrot fújni, hogy egy pillanatra elfelejtem hol is vagyok.
A hangja ránt vissza, megrezzenek. Megint előbb engedelmeskedek, mintsem gondolkodnék, már hajtom is hátra a fejem, hogy lássam őt fölém magasodni, a pánik végig gördül csupasz mellkasomon, félek, hogy nem állunk meg itt.
Kiszalad belőlem egy sóhaj, nyitom a szám, hogy a nyelvemre csorgassa a vizet, letámasztom magam a két tenyeremre, hogy ne essek hanyatt. Még. Még!
Apró cseppek, de milyen jól esnek, pedig biztos nem tiszta. A szám remegése nem marad abba, akkor sem, amikor az ujja az alsó ajkamhoz ér és vizet folyat a számba a kendőből, gyűjtöm a nyelvemen, hogy ha összeszedtem akkor átöblögessem a szám vele, mielőtt lenyelem.
- M? – elbambultam. Annyira ó a víz, hogy hirtelen elvesztem a fonalat, aztán megint csak egy undorodó pillantás tőlem felé és tessék a testem teszi a dolgát, nincs makacsság, nincs ellenállás, már a fejem a jobb combján, elnyúlok a lábai között, kínosan ügyelek rá, hogy az öle gyanús kitüremkedésétől távol maradjak a ráfekvésben. Lehunyom a szemem, olyan jól esik a vizes ruha, a számon, az államon, a nyakamba lógni, hogy a hideg kiráz, két kezem a testem mellett elnyújtva.
A szívem hevesen verdesi a maga igazát, csak a kendőre figyelek és a démonra felettem, minden pillanatot hallani akarok, egy idő után a szeme is kinyitom, hogy lássam őt és nem értem, miért ilyen gyengéd? Miért nem bánt? Azt érteném, annak lenne értelme. Simogat, kényeztet, nem értem, azt sem, hogy miért nem lesz hányingerem tőle, hogy miért nem lázad fel a testem, hogy férfi érint, noha volt már példa rá, de az molesztálásnak hívják, ezt is, nem? – Miért? – miért ilyen gyengéd? Nem követel a hangom, sokkal inkább értetlen, az elnyílt ajkamból tör fel, a morcos nyelőcsőből, de rettentően jól esik a tisztogatás. A kezem a hasamra siet, hogy érezzem a légvételeimet a lelapult gyomorból. – Te leszel a felüdülés? – na hiszen, egész vicces és tudom, hogy ez csak a játék eleje, menten átcsap valami másba, rettegős fájdalomba és űzésbe, amikor sikíthatok és nem örülök majd neki, hogy bevállaltam a fiú helyette, mert eddig… Szégyen. Bassza meg, a szégyen egészen máshogy pirítja le az ember bőrét.
A hangra kapom oda a fejem, az örvény felénk száguld, hátrébb dobom a fejem és lehunyom a szemem, nem, én ezt nem. Talán a tollakkal fogja kiinni a szemem, nem tudom,  de meg fogom. Aztán ez a puha érintés, felnyögök, felpattan a szemem, de nem nézek oda, csak a férfira koncentrálok, mert ő a közepe ennek, semmi egyéb, csiklandozva ugrom össze, kimozdulok a toll alól, pedig a testembe vágy surrog fel, engedetlenül, kérdés nélkül, és leplezetlenül, a düh megint lecsap rám, magam miatt vagyok ennyire ideges. Bámulok a démonra és nem értem mi történik. Miét? Miért ilyen gyengéd? Miért nem teszi a dolgát és cselekszik gonoszan, kegyetlenül, ahogy azt elvárom tőle? Miért zavar össze?
Oldalra pillantok és sajnos nem csihad a vágya, pedig jó lenne, ha kiderülne nem is akar engem, nem is kíván, ha megúszhatnám, ha kisétálhatnék innen, haza.
Éláru a testem, az átkozott csaló, mert azon kapom magam, hogy felgyorsul a légzésem, hogy feltolom magam a matracról, a combjáról, hogy alá lököm mindenem ennek a lágy cirógatásnak, hogy az alhasam görcsbe rándul és felmorajlik valami sötét energia a mélyből belőlem. Elnyílt ajkaim közül sóhaj szabadul el és bassza meg, szinte várom, hogy hozzám érjen, hol itt az igazság megint? Sehol, nincs.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Misran


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 26 Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
205
☩ Rang :
választott régióherceg
☩ Play by :
Michael Fassbender
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 09, 2020 7:38 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next


Ital a szomjazónak 18+
────────────── ──────────────
@Darien A. Milton - summon your demon - success
Haragvó szemei minden nyelvek legősibbikén mondják el nekem amit gondol, és nem leplezhetem el, ahogyan csodálkozva elnyílik a szám felette, megigézetten bámulom.
- Azt hinném az elmúlt évezredek után kevés dolog képes meglepni, de lám itt van. Te azt hiszed, hogy vissza fog térni. Azt hiszed, hogy valami nagy jóvátétellel kieszközli a bocsánatotokat, hogy még valaha fog Istenhez méltóan létezni, hogy ezek a napok nem a végső napok. Te hiszel. Neked még hited is van... Darien - teszem meg neki azt a szívességet, hogy a nevén szólítom, amit a számba adott, vigyorogva villantom rá a fogaim, ott szorong közöttük a neve, a közkívánt. Létednek porát és Hamuját egyelőre túszul ejtem magamban, csapdába esel, amiről nem tudod, hogy mikor zárul rád teljesen. Akkor fogok támadni amikor nem számítasz rá, és a füledbe csenem az édes sóhajt AshAshAsh, láthatod a szememben az ígéretet, hiszen olyan kétségbeesetten figyelsz, mintha bármelyik pillanatban felbukkanhatna a homlokomon a megoldás. Szeretnéd, hogy kivezesselek az elkínzatás bűnös labirintusából, én pedig azon igyekszem, hogy mind mélyebbre elveszejtselek saját szemeid iszonyatában. Megértesz engem, most már értesz, de nem tudod mire vállalkozol, sarokba szorított állatként mordul jól féken tartott haragod, és én imádom nézni hogyan változik meg minden az arcodon, hogyan mossák tisztára a könnyek emberi életed mocskával szennyezett vonásaid, hogy alóla előbukkanjon, milyen alak is vagy te valójában. Hát milyen vagy? Dühös és együttérző, harcoló mártír, elbukott áldozat, a saját jóindulatának keresztjén megfeszített túl fiatal angyal, akinek nem nőttek még ki a szárnyai, de már a bokája után nyúlt a kárhozat, hogy a mélybe rántsa mielőtt az erejére talál.
- Égjen inkább a te tested, minthogy az övét lásd elégni? Igen, ez elég gyáva dolog, régen szenteknek és mártíroknak neveztétek magatok között az ilyen embert, és még nem gúnyoltátok a mártíromságát, pedig tudod - hajolok rá még jobban, nem is lehetséges, a testem alatt morzsolom a szőke testét, de nem nyüszít már, képtelen arra, hogy tiltakozhasson a bizalmas suttognivalóm ellen- Sokuk még most is a Pokolban van, de néhányuk... ó néhányuk itt van fent. Velem jöttek, hű csatlósaimmá gyúrtam őket, mert az ő hitük nem volt szilárd. Kíváncsi vagyok, hogy a tied meddig tart ki. Nagyon-nagyon kíváncsi meddig visz el a szárnyain - édeskedem, pedig felcsap az indulat benne, jóízű sötétség gomolyog a szájpadlása alatt, amit a nyüszítés sem oszlathat el, tele van ez a gyermek megvetéssel, undorral és utálattal a bennem manifesztálódott jövője iránt, dajkál vele és dédelget a gúnyossága, méltóságteljes hangot választok a válaszhoz, hadd szégyenkezzen, ha nem borította el még minden szögletét a félelemmel vegyes gyűlölet. - Az én igazságom az, hogy a mondvacsinált bűnökért is valós szenvedéssel kell megfizetni. Puha, porhanyós lelketek a halandó húsotok börtönében rekedt, kényelmetlen halhatatlanságotok azonban nem lehet ok arra, hogy játszadozzam el veletek, ahogy azt Isten a feladatomul kirendelte, mint minden démonnak - szándékos kegyetlenséggel torpedózom hitének Isten-pillérét, amikor leomlik majd és maga alá temeti ott leszek, hogy megvigasztaljam, pontosan erre számíthatott attól a sötét Úrtól, amelyik angyali seregeit póráz nélkül hagyva tört az emberiség elveszejtésére. De én itt leszek neki, ott leszek minden embernek, aki alkut köt velem, és minden démonnak amelyiket van erőm megtartani, hogy a végső elszámoláskor győzelemre vezessem őket. - Az igazságom az, hogy a hatalmamba kerítettelek, és pontosan azt fogom tenni veled, amit csak akarok... Darien - megint a neve, vidáman, mosolyogva cserélem le erre a szebbiket, amelyik a lényének legmélyét szólítja meg, azt, amelyiket el akar falazni most. Még megteheti, engedem, hogy rossz malterból és csorba kövekből húzzon fel illékony bástyát sóhajneve köré, őrzi magában mélyen a testben, aminek mélyét már nem sokáig őrizheti meg, tudja ő a könnyeivel küszködve, tudom én, tudja a fiú kettőnk közt őrlődve húsunk és csontunk darálójában, és tudja a sötétségbe zárt angyal is.
- Kihez? Egy senkihez Darien. Egy nagy nullához. Egy gyenge férfihez, aki azt képzelte magáról, hogy őrangyal. A karavánomba lopta magát, és dőrén megtámadott amikor eltérítettem azt, hogy mentse a ... mi menthető, de képtelen ez bárkit is megmenteni. Kevesebbet ér, mint a gyilkos könnyek az arcodon - fordítom vissza a pillantásom rá, a figyelemre érdemesre, sikolyvágyó nyögése zene a füleimnek, pedig a fájdalmáról nem is tehetek, a fiúcska a ludas, még nem tudja hogyan vigyázzon az ő megmentőjére, csak a menekülés ösztöne diktál benne vad, állatszerű cselekedeteket. - Nem kell így megijedned - megrezzen a teste alatta, megrándul nyakának kifeszített íve, ráejtem üres kezem, hogy végigsimogassam, mint egy őz torkát a sikeres vadászat után. Az első pontos lövés leterítette a lábáról, de nem öli meg a nemes vadat, csak becsuklanak a lábai és kiveszik belőle az erő, úgy feszeng alattam ő is, halálra váltan. A vadászé a dicső megtiszteltetés, hogy átvágja az állat torkát, és az enyém, hogy elhelyezzem benne a máshogy halálos döfést, és nem az állán a büszkeségét és erejét borotváló késsel - Nem teszek veled se többet, sem kevesebbet, mint amennyiről beszéltünk. Kiváltottad a fiút, pont annyi a jussod, amennyi az övé lett volna, annyi kín - élvezem felkorbácsolni a rettenetét az álnyugalmas szavakkal, van valami bódító szegfűszerszaga annak, ahogy elhatalmasodik rajta az égő bizonyosság, megérzi maga alatt a máglya melegét, amire önként ült fel, hogy kiégesse magából a tisztátalan csábítását az ajánlatomnak. Végignézhette volna a másik szenvedését, megélhette volna, pöffeszkedhetett volna a tudatban, hogy jó neki, nem szenved, bolond lenne cserélni, de olyan döntést hozott, ami jóra viszi. Ki mondta, hogy jónak lenni könnyű? Hogy az elfújja a félelmet a fájdalomtól? Hogy a jóságban nincs szenvedés, és nem igázza le a lelket? Hogy a döntés helyességébe vetett hit megment? Sok hazug volt, aki ezt mondta, ott liftezik Ash torkán a bizonyosság, hogy ezt immár ő is nagyon jól tudja, és nekem nagy kedvem van tovább táplálni benne a saját tettétől megrémülő rettenet vad tüzét, azonban...
... egészen másféle lángok gyulladnak fel bennük. A szégyen és gyámoltalanság virágzik ki a képén, megfiatalodik és elveszik megrökönyödött árnyékomban.
- Te még soha nem voltál... férfival? - puhatolózik a hangom felette. - És még mondják, hogy nincsenek szüzek ezen a világon - megrándul az ölemben a mohóság, a combjain rezzen a húsom, olyan nagy, nem tarthatom a létezésem minden centijét kontroll alatt, hogy ne árulja el lényem mélyének izgatottságát. Kitágult szembogár és remegő orrcimpák, az állatok reagálnak így az izgalomra, és ettől a hírtől valahogy több lesz az állat bennem, mint szeretném. - Milyen sajátságos fejlemény Darien, mondd csak, milyen titkaid vannak még? - kapom el a csuklóját ahogy szerencsétlenkedik a kötélboggal mégis inkább szabaddá teszem. Szabad rab madárrá ó igen. Így mindjárt más a fiúcska fekvése, és nem azért, mert visszakívánnám azt a serdületlent amiben az aktus mindenképpen sötét visszhangot verne. - Nem tudod, hogy mi fán terem a készség, és hogyan is kezdj hozzá. Feloldozlak akkor ez alól Darien, mert hogyan lehetnél jó valamiben, amit soha nem tanultál? - nem törődöm én már az angyallal, a kés benne helyet talált, a hangját elszegi, itt van nekem a fiú hüppögő gyötrődése, kiszáradt szájának szomjas kútja.
- Csak mert ilyen szépen kéred - belebámulok rámszegezett könyörgő szemébe, és próbálok nem kiesni az enyémből. Verőereim mélyén nyálcsorgató mohóság kívánkozik a húsára, vadul tépi a kívánság a tudat pórázát és ezekkel a könyörgő szemekkel igazán nem segít. Ilyen tekintettel azt kellene mondania: "tépj szét Misran, gyerüüünk" félig sikoltva a nevem. Lemozdulok róla, a testem ágálva moccan, az izmaim felé húznak de a matrac szélére térdelek, felveszem a csorba tálat és a vizes rongyot amivel a sebeit érkeztem gyógykezelni, és kézközelbe helyezem.
- Először is emeld fel a karjaid, mondtam már a póló felesleges - nyúlok érte, felhúzom az utazás során elkoszolódott felsőtestéről, alig méltatva figyelemre a bőrét, mert ha elveszek benne nem lesz játék - és az arcod megtörölni. Fújd ki az orrod - az arcomhoz szorítom a félelmétől nedves anyag hátrészét, beszívom az illatát mélyen, mielőtt odaadnám neki, hogy elmocskolna a sírás váladékával. Szúrós szaga van, már nem a serdületlen fiúkra jellemző édesség hatja át a verítékét, hanem sós és férfias a szaga, mégis angyali és ártatlan az arca és... a teste is az. Az a test nekem... amíg tisztába teszi magát a mellkasát bámulom, a hasának sovány lapályát a nadrág felé. Egy fiú teste. Egy szűz 17 éves teste, amelyiket áldozatul kínált nekem egy serdületlenért cserébe. Ha valamikor, hát most le kellene sújtania rám a mennyei igazságnak, de hogy nem teszi csak az éhség marad, a mohóság, hogy elvegyem amivel megkínált. - Jó. Hajtsd hátra a fejed - térdeltemben kiegyenesedem, hogy lásson maga felett ültében, a fejtörléshez használt kendőt fogom a markomba, arról csepegtetem szomjúzó ajkai közé a vizet, lassan érintgetve meg. Már nem sietünk. Már az enyém, bekapta a csalit, és lassan húzom ki a partra, ahol megbaszom bár a horgászat nem egészen így működik. Ahogy szorítom a hüvelykujjam az ajkát éri, az vezeti be a csordogáló cseppeket a szájába. - És most feküdj ide - ülök el. - Ide a fejed a combomra - mutatom hova, háttal feküdjön most még a lábaim között helyet kap, a teste a sötétség felé nyújtózik, de a nadrág rajta, és amúgy sem számít csak a szája, amit az újra megmerített kendővel vizezek gondosan, érzéssel, lassan, sietség nélkül húzva a nedvesség újabb és újabb kortyait végig annyi haraggal egészen laposra préselt ajkán egészen addig, amíg puha és selymes nem lesz a kezem alatt.
- Nem csak a szád szomjazik Darien - csúszik meg a nedves kendőcsücsök a száján, körberajzolja az állát, belesiklik a nyakába, letörlöm onnan a vért. - A bőrödnek, az érzékeidnek az egész testednek felüdülésre van szüksége - őt nézem, de szabad kezem oldalra nyúl, követelve markolok a levegőbe, tőlem távol levő tollak szakadnak ki tövükből, fekete fellegük lebben felénk, kavargó rajként gomolyognak a fiú teste felett, lecsapni kész mohó varjúhad, elhessentem közülük a törötteket, a csorbákat, a vértől összetapadt evezőket, csak a legpuhább, legtisztább játékszerek maradhatnak lebegve. Egy kíváncsi pihe követi a pillantásom a mellbimbójára, hangtalan csókokkal táncolja körül, pehelyhátával dörgölőzik hozzá.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Darien A. Milton


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 26 Tumblr_mreenfC1Nh1rhe069o1_1280
☩ Történetem :
☩ Reagok :
165
☩ Play by :
Froy Gutierrez
☩ Korom :
17
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 09, 2020 12:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next


Prison of bones
To: Misran

+18Kereshetnék okokat arra, hogy miért történik az, ami? Miért leszek áldozta, amikor életemben végig az voltam, így a kérdés nem élvezi a létjogosultság szabadságát, mert egyszerű tény és nem kell válasz neki. Igazából semmire nem kell, nem éhezem és szomjazom rá, bár szomjas az nagyon vagyok.
Tudom, hogy sors ama tény, hogy itt vagyok, ide kerültem és most jogosan simul nekem egy fiúcska, akinek a remegése olyan lassan költözik át belém, mint ahogy egy ráérős féreg lerágja magát a mélyben rejlő csontvelőig. Parazita, aki függ tőlem és általam, pedig nem tehetek érte semmit, magamért sem.
Nem, nem tépem a húsát, de a démonét tenném. Haragosan összesükül a szemem, kibuggyan a csalódás könnye, nem bírom féken tartani és nem is akarom, mert csak gyalázatosabban szuszognék tőle, ha ez lehetséges.
A dög belesimul a tenyerembe, összezárom az ujjaim, nem adom meg neki, ne simogattassa magát velem, dögöljön meg.
Dacossá válik a tekintetem, ez a téma, amit feszeget, ezt megvitattuk magunk közt ezerszer már, hogy Isten miért hagyta magára a testéből teremtett lényeit, az embereket, hogy mi oka van annak, hogy hagyj az angyalok légiót lakozni belőlük, hogy démonok űzzék ki a lelkük és költözzenek a testükbe, de nem tudjuk,, csupán találgatjuk a magyarázatot rá. Talán lecke ez, hogy túlélünk-e, egyszerű népességszabályozás a Föld újra elosztása? Esetleg nem bántunk elég jól vele, kizsákmányoltuk, és visszaéltünk a lehetőségekkel. Vagy Isten egyszerűen elbukott és hátrahagyva minket a leigázásnak most valahol sínylődik, nem tudom. A démon többet tud, mint én, lévén közelebb áll a teremtőhöz, és ez fáj. Igaza van, igen. Fájlaljuk a magányt. A tekintetem azt üzeni vissza fog térni és akkor te a pokolba kerülsz megint, de a szám nem mozdul, csak az orromon fújom ki a dühös forróságot. Kedvem lenne az arcába ordítani, hogy ne vegye a retkes szájára Isten nevét, hogy ne merje, de igaza van, hogy bassza meg. Igaza van.
A kölyök olyan kényelmetlen, hogy alig tudok másra figyelni, de csak a dögön nyugszik dühös pillantásom, a zihálás emelgeti a mellkasom.
Kigúnyol, még akkor is ez jár  fejemben, amikor a hátamra gördít, mint egy teknőst és a kölyök kényelmetlenebb lesz, mint valaha, a harag pedig felizzik belőlem, felforralja a bőröm.
Igazán azzal bosszant gyomorremegésig, ahogy a nevemen szólít. Honnan tudja? Összepréselődik jobban a szám, újabb könnycseppek gördülnek végig a tűzforró bőrömön, lángol az egész arcom, majd leég. Mantrázgatja a titokszót és ordít bennem valami. Kussoljon már el. - Darien. - ez a nevem, te féreg. Zihálok a megalázott haragtól, a rettegéstől, attól, hogy a név nem több, mint elvetemült csuklás a számból, nincs ereje, nincs jelentősége, nincs semmije és közben tudom, hogy ezzel csak a kezébe adom még jobban a másik nevet, vagy a szájára, hogy már így fog hívni, hogy szórakoztassa a haragom.
Egészen rám hajol, kipréselődik a levegőt belőlem, a kölyköt mintha belém építené csípőben, hiába húzta ki a felső testét, a karja ketté vágja a hátam és a csípője… biztos ennyire nyomom én is őt.
Megértem, hogyne tenném? Hiszen kimondta és a düh átcsap pánikba. Olyat akar tőlem elvenni, amit még soha senki, nem adtam és nem is akarom, de nem fogok dönteni a témában, maximum a gyerekről vehetem le pillanatnyilag ezt a terhet, mert tudom, hogy átmeneti, ha most nem is, fogja később, vagy mások, többes számba is talán és ettől facsarodik össze a szívem, de magam miatt is.
Az arca meleg az enyém felett, a szemeibe pislogok és hagyom, hogy érezze a félelem, amúgy sem tehetek ellene semmit. Sziszegve áramlik a levegő a számba, ahogy a fogaim szorítom össze, hogy ne kezdjek el ordítani vele, magamért. Belefújja a számba a gyilkos lélegzetét, lesorvadok tőle. Halkan felmorgok. - Igen. - megértettük egymást. Nagyon is, rohadt buzi. Minden démon ilyen fasztetű, hogy nem válogatnak, megkúrják, aki él és mozog, legyen gyerek, nő és vagy férfi, talán ez a fattyú fölettem, kisbabákkal is hál, ki tudja?
Újabb könnycsepp marja végig savként az arcom. A démon ringat minket, mi pedig engedelmesen remegünk és ő ebben tobzódik, ebből lesz szebb és jobb és nagyobb… Ne legyen nagyobb, így is olyan hatalmasnak tűnik, most pedig mintha megnyúlna a fiú rettegése árán és az én félelmem oltárán.
A tenyere is túl nagy a tarkó alatt, összeroppant az a leigázott érzés. Még idegesebb leszek, a teste is hatalmas, hórihorgas, és még a démoni erőt nem is mértem fel, nem is kell. Tudom ki ő, látom mi ő, látom a nyugalmán, a békéjén, a magabiztosságán, hogy nem egyszerű kis démonfajzat, hanem valami főmufti, de remélem tévedek és valaki menten magához hívja. - Hogy gyáva vagyok végignézni! - ezt árulja el rólam, tudom, hogy nem mentem meg, elodázom csak. A hit, hogy mégis. - A hitemet árulja el. - odaköpöm szinte, pedig a rettegés bennem libikókázik, de még van bátorság bennem, még akad egy morzsa. A lehelete forró, nem fenyegető, sokkal inkább incselkedő, a halál bűze tolakszik fel belőle, mert ezt akarom érezni, mert amit kínál, amit el akar venni, azt nem akarom neki adni, senkinek, ami azt illeti.
Alázatos rajongója… Felnyüszítek kínomban, már nem akarok neki semmit mondani, konokul összeszorítom a szám, makaccsá válok, csendes zihálássá, miközben  a sírás bennem üget, alig bírom féken tartani. A remegést már nem is megy. Megrázom a fejem, de csak csapódik a koszos matracon. Nem. Magam sem tudom már mit, de nem. - Mi a te igazságod? - most is gúny van a hangomba, meg félelem. Mi az ő valósnak vélt igazsága arról, hogy ezt teheti velem? Csak a fizikai erő, az az oka. Milliónyi gondolat kúszik a fejembe és ő kinevet, hahotázik rajtam, bekerít ezzel is, jelzi a felsőbbrendűségét és bennem mozdul az alázat csiszolatlan formája, hogy igazodjak be alá, simuljak neki és minden rendben lesz, mert Neki megvan a hatalma megvédeni engem, akkor is, ha cserébe megbasz, ahogy azt jelezte. Csekély áldozat lenne? Csupán a lényemé. Nem, nem az.
Nem, nem gondoltam meg alaposan, de mivel nem most történik, még elhiszem, hogy kibírom majd. Megint a nevem, felöklendezik a sírás csuklása belőlem. - Tudom és Darien. - hátha, még egyszer. Hajtogatom a nevem, mert Ash-t otthon akarom hagyni, ahol a húgát öleli szeretve és az anyja keze alá dörgöli magát. Ashben még volt remény. Tudom, hogy nem másíthatom meg, azt is, hogy 10 perc múlva rettentően bánni fogom. - nem vagyok szent. - de befullad a hangom, sírósba fordul, dühödten szívom meg az orrom, kurvaéletbe már, hogy bőgök, hogy haragból is ömlenek a könnyeim. Erőszakosan fordítom a fejem amerre ő, alig is mozdulok, csak a szemem cikázik arra. Büszke rám? De ki? Bárkihez beszél ez az ő ügyük, amiben nem vagyok több, mint résztvevő és példa, de talán jó. - Kihez beszélsz? - zihál a légvételem is, amint a démon elhallgat rajtam. Mi? Ki kapargál a sarokban? Mi ez az egész? Miért sírok megint? Közben tudom, hogy nincs igaza, nekem semmi közöm a jóhoz, én elbukok és a fiú “büntetését” sem miatta vállalom be, hanem mert ÉN nem tudom végig nézni, ahogy rajtam megteszi vele, Én nem bírom már el a röpke súlyát, Én nem viselem már el a hangtalan zokogását, magam miatt választom ezt.
Magával húz, ülök fel magamtól is, hogy ne gyerekkel rángasson, aki vergődésében a tökeimbe térdel, és felcsúszik belőlem a magas á, majdnem sikolyba torkollik, de arra jó, hogy a bőgésem abbamarad kicsit, csak a golyóim szakadnak le és muszáj mozdulnom, hogy a csontos térde kikerüljön a nemesebbik szervemből. A vállamba törlöm az arcom, amit elérek és érkezik a démon ölelése, a gyomrom forgása. Kikerül a fiú az ölemből, fellélegzek a szaga, a remegése, a teste nélkül, a jelenléte hiányától, az elviselhetetlen szívverésének mentességétől és aztán összeomlok a démonnal a combomon, mert ahhoz, hogy befogadjam a látványát, majd kitörik a nyakam, fel kell néznem rá. Tudatosul bennem, hogy nem azért tűnik olyan nagynak, mert feküdtem, hanem mert egészen egyszerűen az.
Összerezzenek, nem is nekem kell takarodni, de minta pofont kapnék, míg a fiúcska apró lábai elslisszolnak, aztán sikoly, megint megrándulok, a fejem is félre fordítom, ütést várok, magam sem tudom miért. A kés éltelen háta simít az államra, a hidegétől reszketek, de ránézek, ha ezt akarja. Közben a rettegés megtalál magának, mert ténylegesen befogadom, mit látványt és máris tudom, hogy nagyon rosszul döntöttem, nem is kellett 10 perc hozzá, elég volt 10 másodperc. Jelentősen túlbecsültem magam.
Minő kegy. Meghallgattattam, mintha imádkoztam volna. Felröffenek és emelem a kezem, vágja le egyből a fejem is.
A szavaitól a gombóc a tokromnak ugrik, kinövi, felfulladok, és megráz a zokogás, a vállaimnál kezdi, lefut a gerincembe és alig bírom visszanyelni a könnyeimet. Tüzel a testem, lázas érzetet ad. Biccentek. Készséggel. Jó, hogy nem örömmel. - Én nem…- sírni fogok, bassza meg, a kurva életbe már. - én még soha….- és lám, bőgök, FRACNBA. Úgy szeretnék ordítani inkább. Én még soha nem voltam férfival és nem is terveztem, nem tudom, hogy lehetnék készséges? Nyugodj meg, mert attól megnyugszol…. Biccentek, a kezeimet dörzsölgetem, miközben a sírást nyomom vissza, férfi vagyok, vagy mi. Nem sírhatok. Az ujjaimat mozgatom ki, megpróbálkozom vele, hogy letornázzam a kezemről a bogot, hiszen felsebzett több helyen is, lenyúzta a bőröm. Rákapom a tekintetem.
Nem fog kelleni a pólóm? Felnyikkanok, de engedelmeskedek, megemelem, a pólóm alját és durván megtörlöm az arcom vele, a könnyeim, taknyom itatom fel vele. Úgy kapom a hang irányába a fejem, hogy megroppan. - Ki? - a kérdésem elnyomja a kés koppanása és a sarokból érkező tompa nyögés, valamit a fiú újabb sikolya és a saját zihálásom. - Kaphatnék inni? - rettenten szomjas vagyok és elkerülne rólam ez a dög is, csak kicsit had lélegezzek fel, csak fél perce kérek és egy kis vizet, jó lenne az orrom is kifújni, de a póló még rajtam és az, hogy most nem kell, nem jelenti, hogy nem fogom visszavenni. Esdeklő tekintettel méregetem a démont és egyre jobban azt érzem, hogy ez nem rólam szól, hanem arról, akit a sarokba tart, aki onnan könyörög neki, ez valami saját csatája, amiben nekem nincs is jelentőségem, tárgy vagyok, értéktelen, érdektelen. Nem rólam szól, nem is tettet soha. Valamit a saroknak akar bizonyítani az, hogy én vagyok, ehhez tárgyasítva nem jelet semmit, semennyire nem érdeklem.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Misran


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 26 Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
205
☩ Rang :
választott régióherceg
☩ Play by :
Michael Fassbender
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 08, 2020 6:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next


Kegyelem 18+
────────────── ──────────────
@Darien A. Milton - summon your demon - success
Angyalhoz méltó hősiességgel állja a rajta tomboló nyers, gyerektestet kapott iszonyat vergődő rohamait, pedig remegő száján látszik hol tart benne a visszaszámlálás a saját felüvöltéséig. Ki hitte volna akkor, amikor az első közös napfelkelténk oldalról rátűző sugaraitól megvakulva bámészkodtam a hangomtól békés álomba ringott arcának szeplős profiljában, hogy megvan benne ez a csitító elszántság, nyugtató kedvesség? Ez a baj peremén, saját félelmének üvöltő vérebeitől kergetetten is józan emberség, amivel valaki más kicsinyét védelmezi a teljes magára maradottság reménytelenségétől. Nem gondoltam rá. Egyáltalán nem gondoltam többet felőle, mint amennyinek a külleme mutatta, mint amennyinek megismert életének puha, jellegtelen szögletei mutatták, mint amennyire szórakoztatónak ígérkezett közös múltunk gyötrelme, de így a nagybetűs Emberség, megmutatkozva bizonyítja be, hogy az angyalok még nem ölték ki belőlük teljesen a Teremtés leglényegét.
Bele akarom döfni a farkam ebbe a jószívűségbe. Nézni, ahogy a dühtől kifényesedett szemei fennakadnak a szemhéja alatt, a szempilláin rebben végig a megbánás és néma haraggal feleselő ajkainak összepréselt vad köze felhasad egy sóhajtásra, egy könyörgésre.
- Te is rettegsz, mégsem téped héjaként a húsát - belesimulok a kezébe, a távoltartó mozdulata meghív, ha szertelenebb kedvem volna macskamódra törleszkednék összekötött kezeihez, simogass még, de lesz még erre időnk. - Tudod nem azért kell vigasztalnod, mert megijeszteném, hiszen nem tettem még semmit. Végső soron minden rettenet legmélyén az a bizonyosság ül meg, hogy Isten elhagyott benneteket, földi gyermekek. Elhagyott, nem szeret már titeket. A magára hagyottság fáj nektek, attól olyan vigasztalhatatlan az ő félelme is, és azért menekül a te fájdalmadba, mert a félelemtől ébred rá arra, hogy voltaképpen egy alantas emberi lény ő is, és Istenként marcangolja a húsod, ahogy az övét Istenként meggyötörheti bárki, ez Isten rendelkezése - suttogom, és a hangom az angyalig is elér. Suttogom, hogy eltereljem a saját csapongó figyelmem a fájdalmadról, a fintorodról, a szád sarkából visszaforduló kiáltásról, az összeszorított fogaid monoton kántálásáról. Imádkozol már belül, Ash? Imádkozol magatokért? - Édes, ahogy küzdesz - méltatom áttolva végül a határon ami elválasztja a teljes kiszolgáltatottság hanyattfekvését az oldalfekvés védettebb illúziójától. Föléjük magasodva és letekintve zsákmányt látok, még vergődő de már elejtett vadat, szőke tarkót, amit félrehúzok és egy fájdalmat tükröző fehér arcot. A súlyunk a hasán, az ölén nehéz, belepréselem a matracba, az elhallgatott fiú szikkadt teste olyan ék közöttünk, ami az én embertestemnek is kellemetlen, de mit törődöm én vele, miközben a szavaim hatását fürkészem az arcán? Semmit. Annál többet a sápadásával, a dühtől fényes a szeme, a tehetetlenség ívet rajzol az arcára, megkeményednek puha vonásai, szinte egy idegen néz rám akkor, amikor a pupillája összerándul a tágító félhomályban: ezt teszi vele a neve. Utálja. Ó nem, nem a nevet. Engem gyűlöl amiért azt búgom - Ash. Ash. Ash - ritmikus lendülettel korbácsolva végig a nevének bántalmával, ami olyan mély seb, hogy eltitkolni is képtelen, tövig vájok benne, még, szenvedj még, lakass jól, mielőtt olyat teszek veled, amiből nem állsz fel akkor sem, hogyha elmúlt már az az idő, amikor a halandóságot gátat szabhatott volna a szórakozásnak. Etess a nyögéseiddel, és talán akkor beérem kevesebb sikollyal, de jóllakom ma, a hosszú nélkülözés után ez a gyönyörök hajnala. Értesz engem Ash? Látom már rémült szemeden, hogy igen, az arcomba lihegsz egy jól nevelt kutya bájosságával, belefújok abba a ziháló szájba, vajon nyalja ez is az orrát tőle, mint hűnek megmaradt ebeim?
- Úgy látom, hogy végre megértettük egymást - felelek a nyögésének, annak, amelyikben hallani a felzaklatott megbotránkozást, azt, amelyik előhangként kíséri az új-első könnyeit, amik kibuggyannak a szemsarkából és nedves igazgyöngy-gördüléssel veszik be az arcoldalát, rohamuk a fülét éri. Gyönyörűségemben ringatózom, a szőke már némán szenvedi. - Vajon mit árul el rólad az, hogy a legördögibb alku késztet ilyen leplezetlen könnyekre? Felelj csak, felelj nekem, csak nekem - lehelem az arcába türelmetlenül, mocskos angyalfajzat, majd ellopja a pillanatot a zajongásával, de nem engedem neki, keményen markolom a fejét, enyém vagy Ash, rám kell, hogy figyelj most, mielőtt valami szörnyűséget teszek, amit bánni fogtok mindannyian. - Folytasd. Alázatos rajongója vagyok a szavaidnak - és a nyakán vergődő érverésének eksztatikus látványviharára, a pulzusa majd ledobja magáról a bőrét, és bele akarok harapni.
- Szóval nem - mire nem? Szívóznék, démon vagyok, de tudom, hogy mire mondott nemet, ó tudom én, ott úszik a válasz kis papírcsónakon a könnyeinek patakján. - Az igazság sokféle alakot ölthet, ne csúfolódj rajta - mulatok a hangján, a megvetésén, ahogy kérdéssel kötekszik, ó... vagy megvezet? Lázas gondolatok fénye ég a szemében, időt nyert, és én beszéltem, igazán megérdemli, felnevetek felette, mert az a féktelen elégedettség ami felbuzog bennem Luciferre mondom már nem fér el odabent. Az én hangom összekeveredik az ő felcsukló zokogásával, a nyüszítés a nevetéssel szerelmeskedik a fejünk felett, hagyom kiteljesedni a nászt, és az megszüli a választ. A nekem tetszőt? Nem mondanám, ugyanakkor nincs ellenemre, rábámulok.
- Alaposan meggondoltad Ash? Később már nem lesz lehetőséged betolni alám a kis bűnöst, bármennyire is szeretnéd - kecsegtetem undokul csábító hangon, remeg a kezemben, a könnyei ennek ritmusára reszketnek a lecsordulás pillanata előtt, a szőke sírása is ennek a remegésének ütemére hullámzik, együtt ringatózunk, mindannyiunkat a didergésére vesz ez a szent. - tévedtem talán, mégiscsak lakozik benned egy szent, majd gondoskodnom kell róla, hogy kikeféljem onnan. Hallod ezt? - fordítom oldalra a fejem, miközben feltérdelek felettük. - Büszke vagy rá? Még ilyet is tud egy ember, önfeláldozni, pedig mindent megtettetek azért, hogy ne maradjon bennük más, mint gyűlölet, félelem és bizonytalanság. Megöltétek az alkotási vágyat, a termelési hajlamot, a hedonista tékozlás örömét, de a kegyelmet azt nem tudtátok kiölni belőlük, látszik, hogy nekik mennyivel több közük van ehhez, mint nektek! - szónoklok a sötétnek, hogy legyen ideje amíg tudatosul benne, hogy mit tett magával. Szerencse, hogy a szőke ilyen kicsiny, különben a gerincét törném miközben a karjába markolva ülésbe húzom Asht, így csak feltérdel, kettőnk között szorongva, bele az ölébe, aucs, ez biztos fájt. Átölelem őket, egy régi jó rugós bicskával vágom el előbb a kicsi kezeit összekötő kötelet Ash háta mögött. Érzéketlen mozdulattal kihúzom közülünk és a matracról letaszítom már felesleges testét.- Takarodjál oda hozzá - mutatok a sötétbe, mire eliszkol, bár amit ott talál attól egy pillanatra felsikolt, nesz kél, de csak Asht nézem, ülök a combjain, elvész alattam, a penge fokával simítom az arcát, az állába bökve noszogatom, hogy nézzen rám. Mutassa meg, mennyire sír, a vonásai vörösek. A harag és a vágy színe a vörös, a félelemé a fehér, a könnyek mindent dühbe burkolnak, ha szabadon engedi őket.
- Könyörgésed meghallgattatott. Emeld fel a kezed - megragadom a mancsát, a remegés miatt bele ne vágjak, elhasítom középen a béklyókat, de a hurkokat rajta hagyom. - Elvárom hogy olyan méltósággal viseld a fiú büntetését, ahogyan felajánlottad magad helyette. Bátran és készséggel. A készség... az egy hangsúlyos szó most - alig állom meg vigyorgás nélkül.- Nyugodj meg, töröld az arcod a pólódba, úgysincs már rá szükséged.
- Ne tedd ezt vele - suttogja a sötétség amibe belekúrom a kést. Az ott nem a falon koppant.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
26 / 27 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1 ... 14 ... 25, 26, 27  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 37 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 33 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7