Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Misran


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 24 Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
210
☩ Rang :
választott régióherceg
☩ Play by :
Michael Fassbender
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 10, 2020 6:20 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next


How to train your nephilim 18+
────────────── ──────────────
@Darien A. Milton - ki korán kel aranyat lel
Megfuttattuk a fiút a felszínes kínok sistergő, forró olaján, ami hideg víz és lassan, de biztosan világosodó hűvös hajnal formájában csapott le rá, és a feje engedékenyen nyaklik hátra a vállamra, a nyakát s arcát nyalom, majdnem puszilom, első démonom meg majd megüti a szél, de aztán inkább a fiút üti meg. Pedig a nevetés alatt én még mindig a morgásán méláztam, olyan kis ellenkező édes hang, hogyan biztathatnám milyen jól áll neki, minthogy még egyszer a fülébe súgom Ash, amitől morogni támadt kedve, de a sikolya is belopja magát a szívembe. Hát ami fáj az fáj, de a pokoli törvények egyszerűek, ha rúgsz visszarúgnak, szemet szemért, fogat fogért, lábat kézért, életet vágyért, csókot harapásért, mindent a semmiért cserélünk odalent és idefent is. Tudja már a legtöbb ember, hogy velünk és mellettünk rajta veszt, de néha nincs más választás, mint a legrosszabb. Úgy üvölt, mint akinek a lába fáj a legjobban, mert a kis táncoló performansz elvonta a figyelmét arról, hogy a segge vergődve, forgolódva izzad az ölemben, izzik a bőrünk. Az ő figyelmét elvonta, de az enyém nem, réveteg, reszkető lélegzetekkel kapkodom a bőréről a reggelt, a víz és könnycseppeket, megremegve fogom magamhoz, amikor ennél mélyebbre már nem lehet. Összeszedem a lábait és a testemhez szorítok, egy leszek vele, a hátára simul a mellkasom, a szívdobogásom benne lüktet mélyen, a farkam veri a belsőjében a visszhangot, amit érzek.
Milyen kicsiny!
A védtelensége dúvad gondolatokat ültet el bennem, talán nem is őt csitítom, hanem magamat, de nem használ az intelem. - Olyan szoros vagy, mint szűz korodban - osztom meg vele az örömöm, mert nem vagyok irigy, a fülének cimpájára harapok, de aztán a csuklyásizmát emelem a számhoz, hogy abban oltsam ki a kínom.
Milyen könnyű!
Misztikus erőmnek persze egy testesebb ember se jelentene akadályt, de őt úgy mozgatom a karomban és a csípőmmel, mintha egy bőr lenne rajtam, a fityma, ami beborítja a húsom, a marok, ami ínség idején... sosincs ínség, de amivel néha a változatosság kedvéért magam szórakoztatom. Nem is annyira a súlya a kevés, bár az elenyésző, de ahogy a vállamra ernyed a feje és a karjai szinte behajtott könyékkel kapaszkodnak a láncba, mert rám bízza magát, úgy attól lesz könnyű, hogy eltűnik belőle a vad ellenállás. Ellazul a teste, már nem küzd, zajos légvételei elcsitulnak a lökések taktusai alatt, így vagy úgy, akarattal, vagy akaratlan, de ellazul a teste. Eggyé válunk. Ő, akit leigáztam, megszereztem, és most a kapitányom fenyegető szemekkel őrzök, és én, aki mindezt megcselekedte a saját üdvömre. Olyan jó a testében, hogy majdnem én is szemet hunyok a nyakát csókolva a reggel minden látványossága felett, de végül csak a bőrébe feledkezem. A morgás marad, a torkomban tölti ki a lélegzetvételeim helyét ahogy újra és újra elfoglalom a teljes testét, belőle szorítva ki a lélegzetet. A combjába markolok, mintha kevés volna csak ölelni stabilan, az ujjaim szorítják, felhangolom kelletlen szusszanásait, nyögéssel telt édes légvételeit. Majszolom a húsát és belefeledkezem csendes szenvedésének hangjaiba, amiket nem kísér sikoly, nem dúlják a csendet, mégis felajzz a reszelős hüppögéssel, mert a teljessége az enyém. Minden porcikája, a mélye, a gyönyörtelen gyönyöre, a rámhanyatlott fájó bizalmassága, a karomba menekült gonosz kis kapitányom elől és én megtartom, meghágom, lábujjhegyen állva felhajszolom benne az örömöt, amíg kiáltva nem élvezek.
Úgy rezzen össze rajtam, mint aki szunyókálásból ébredt meg, a nyakába nevetek friss könnyei közé hörögve a gyönyöröm, ami benne rángatózik, néhány ütemes lökéssel beleölöm minden vágyat, beletöltök minden feszültséget, kitöltöm magammal, puha magommal öntözöm meg a sebeit. Hörgő vágyakozással simulok hozzá, lógok a karomon, a láncán, ölelem magamhoz remegő testét, belebicsaklik a fejem amíg kifújom maga, mert hirtelen jött ez a vágy és ez a gyönyör, lustán nyalogatom a gégéjén a sós vizet. Kissé ellazul a karom, hogy kiengedje a combját a préselésből, elváljon a mellkasától, lepillantok rá, vágytalan farkára, remegő hasfalára, még mindig tele szenvedéssel, de már velem is, a fészkelődéstől kihúzódom belőle, engedem, nem tart. Most egyáltalán nem húz már befelé, puhán húzódom hátra, kicsordul belőle a nemtelen mag, a tócsába placcsan, ami alatta összegyűlt vízből, vizeletből és habból, bár a föld mohó, a folyadékokat már felitta. Megteszi a kapitány kiköpött orrvérével és megteszi majd az ondóval is, de ahogy hozzá simulok a nadrágomra csurran a fenekéből, a puha farkamon folydogál, milyen sajátos, belekuncogok a nyakába, aztán megkomolyodom.
Hozzám fordul, megdermedek. Megharaphatna, talán elég gyors sem volnék ahhoz, hogy ne itassam meg bosszúvágyó lelkét a véremmel, és még csak igazán haragudni sem haragudnék érte, mert a vérét fakasztottam és az vért követel. De a száját egészen más szándék vezérli a hajlatba, az állam alá, kissé megemelve fülelem csendes hüppögését, ami a puha bőrömön csitul el. Annyira odaszorítja magát amennyire csak lehetséges, leengedem magam a láncról és még egy karral alá nyúlok, hogy őt emeljem fel magamon. A legkényelmesebben tartom, összesimulok vele, a szívdobogásai úgy zenélnek, mintha nem is sírna, hanem pihenne. Szélsőségek közé taszítottam, és most fuldoklik közöttük csendesen úgyhogy ringatom, mint egy gyermeket. Emberi anya méhének angyali magból fakadt gyümölcse, gyerek is, aki sokat látott, de még nem tudja milyen mély is a földi pokol valójában és milyen sekély a mennyország, ahova nincs bejutása akkor sem, sohasem, mert az igazság a Földön sose járt, nem harminc éve veszett oda.
- Most lassan leengedem a lábad - suttogom felé fordítva a fejem, a szám így a szájára ér, könnyektől sós ajkai csemegét kínálnak, de csak egy-két falatot veszek magamhoz rebbenő légvételei közül, aztán lassan leengedem a lábait újra a mellkasát szorítva magamhoz. Csak amíg a lábujjai elkapják az anyaföldet és biztosan támasztja magát. Utána ellépek tőle, megbámulom vizes, ondós nadrágban, széthajtott sliccemen lóg ki a farkam, úgy is jó, legalább éri egy kis Nap és szél, mosolyogva járom körül a fiút. - Olyan szép vagy - feszült izmai kirajzolódnak a bőre alatt, a könnyek piros életet csókoltak az arcára. A habos kefét felmarkolom, de most egészen a végét fogom a nyele helyett, azzal lépek vissza mögé. Megtámasztom a derekát és lassú, hosszú mozdulatokkal húzom végig a habot a hátán, körkörösen a fenekén, a vágatban az ujjaim mossák óvatosan. - Ugye nem is volt olyan kibírhatatlanul szörnyű Darien? - a kedvelt nevét használom, hogy engedékenységre manipuláljam hallgatást fogadott hüppögő száját, bár már csendes, a nyakamon folyik az összes könnye.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Darien A. Milton


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 24 Tumblr_mreenfC1Nh1rhe069o1_1280
☩ Történetem :
☩ Reagok :
170
☩ Play by :
Froy Gutierrez
☩ Korom :
17
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 09, 2020 12:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next


Soulless war
To: Misran

+18Nincs már szavam a számára, nincs mit mondanom, nincs semmi, ami őt illetné. Mégis mindent elvesz belőlem, úgy gyűri maga alá, hogy engem nem kérdez meg neki akarom-e adni, mert a véleményem nem érdekli, a saját egójától nem látni a közeli erdőt sem, mert túlnövi, de mit várhatnék egy pokolbéli hercegtől?
Kinyújtott testem zsibbadása mindent tarol, már a levegő is alig szisszen fel bennem, már csak a farkát érzem magamban, minden apró kis súrolódás felőle kimondhatatlan kínnal jár, olyannal, amit elviselek ugyan, de a megalázása sokkalta jobban felsért. A démonok a bokrok alól élvezkednek és én maradok vele, sőt Vele, aki mindent is magának bélyegez belőlem, a sóhajom elirigyli és elveszi, mint a testem rezdüléseit. A szívéről hadovál és nem ígér semmi egyebet, mint még több fájdalmat, még több kínt. Megértem, csak el nem érhetem ezt a gondolkodást és nem is akarom. Dacos makacsság költözik a csontjaimba, olyan, ami nem engedi, hogy a magaménak mondjam a jelenetet, amiben a farka átbukik a szorosra zárt testemen és felveri a sebet benne, a zúgást bennem. Most legalább nyoma nincs annak a vágynak, amit a matracon előcsikart belőlem, a nászi matracon. Most pontosan tudom, hogy ami történik az árulás, az bűn, az nem való és nem valós és hogy fikarcnyi élvezet nincs bennem jelzi, hogy hiába csavar az élvezetére, nem kárhozom el, mert az erőszak mindig és mindenkor csak erőszak marad. Az nem kérdezi, hogy forró-e a teste mögöttem, hogy az ajkától kiver a víz, miközben a fájdalom orkánja lebontja a védekezés falát bennem.
A feszülő vállam majd kiszakad, lélegzetembe iszom őt, jól megjegyezem, hogy amikor a gyűlölet ereje kell, majd felidézem a démonok egyik hercegét magam mögött, miközben belém döfi a bűnös testrészét és lyukat üt a védőhálómban, rést nyit a testemen nem valót, nem illőt.
Pulzálva ver a szívem, majd megrokkanok, ordítani vágyom, kikiabálni magamból a fájdalmat, a kínját a szétzúzásomnak a lelkem eltiprásának, ennek a kínzó jelenésnek, ami nem múlik el, nem lesz álom, ha lecsukom a szétmart szemem. Hörögve lélegzek a szappanlúgos torkom mélyéről, és a gyomorból szakad fel a szapora nyögés, míg a tekintetem végig kúszik az izzó szempárokon és a szégyen vörössége lefoszlik a bőrömről a nyakamig mar meg, a fülembe lopja forróságát, és a seggem enged… noha az erőszak nem gyengéd. Kimondani nem tudom milyen nagyon fáj, de ezzel elbírok. Megannyi heg jelzi a testemen, hogy beleállok a pofonba, a verekedésbe, a sérülések veszélye nem riaszt, valahol mindig is a halált vártam, most teszem azt, megnyílhatna a föld és elnyelhetne minket.
Rákutatok a vágyra magamba és nem lelem, nincs. Megkönnyebbül a hangom, mert ha nem vágyom feloldozást nyerhetek.
Hangos a morgásom, ahogy a kapitánya felrántja a lábam a földről és a kezébe veszi, hiszen pózt vált vele rajtam, óhatatlanul rányom a merev dákóra a seggem nyitányában és felzihál a szám. Aztán az ütés kivonja a figyelmem, mert a farkam megrándul kínjában, a heréim felfelé igyekeznek a hasamba, már tudom, hogy mindenre vágyom, de erre pont nem.
Kínzottan sír a levegő, ahogy kifut a tüdőmből, összepréselt fogaim mögül nyögök fel, bassza meg, már ez is kurvára sajog, a heréim majd leszakadnak, nem nagy ütés, de jól célzott büntetés nekem, hogy én ülök a farkán, de isten lássa koszlott lelkem, neki adnám, elcserélném egy üveg vízre, vigye a démonját jó messzire tőlem és mindketten boldogok leszünk.
Tehetetlen szenvedésemben hajtom a fejem a vállára, hogy vegyek levegőt, hogy a tűz lohadjon a tüdőmben, hogy a szívem ne kapjon lángot, eszembe jut, hogy elrántom a fejem a szája alól, de tudom, hogy magamnak ártok csak vele, így csak hangosan zihálok, míg tanácsokkal lát el. KUSSOLJ MÁR EL!  És visszatérve az előbbi Ó igenre, Ó nem. Nagyon nem, én a kibaszott démon fattyúnak sem örülök, mert az ujjlenyomata megmarad a bokámon.
Faszt nem, akkor is így fog fájni. Lazítani… köszönöm, remek tanács, sokkal jobban menne, ha kihúzná belőlem a bűn dárdáját és ellógok itt hajnalig.
Ash úgy vicsorgok, mint egy kutya, még fel is morgok mellé, elugattam ezerszer, hogy ne hívjon így, de direkt teszi, miközben a farka bennem áll, hogy még véletlen se alázzon vele porig… nem dehogy. Jézusom, de gyűlölöm ezt a kibaszott dögöt, amikor  a pokol újra nyitja kapuit és eljön közénk a teremtő ő és a fajtája megtanulják a kínt, ebben biztos vagyok, így kell lennie. Fasszopó démon.
Kezdetét veszi a rémálom, már akkor tudom, amikor az első súrolás a talpam éri, tudom, hogy nagyon kellemetlen lesz. Hánykolom magam, érzem a démont magam mögött, minden kikúrt centit élek, ahogy szinte rálököm magam a testére, én rántom magamba, de képtelen vagyok a lábam is tartani és őt is távol magamtól. A koncentráció teljesen szétesik, csak a lábam akarok vissza és közben minden más izom felmondja a szolgálatot, a kezem rángatja a láncot, hangosan hahotázok, alatta feszül meg a sikolyom és minden egyes szenvedő nyögésem. Alig is érzem meg, hogy rányomom magam az ölére, én vagyok, aki szinte beletolakszik, míg kitart a lábamért való küzdelem, aztán már csak a fájdalmas koppanás van, amitől minden akaratom ellenére, hangosan felordítok. A sípcsontom merő lüktetést, éles szúrást, zsibbasztó kivégzést juttat a szervezetembe és zihálva, kimerülten csitul a gyötrődésem. A légzésem dadogóssá válik, úgy kapkodom a levegőt, hogy szinte szédülök tőle, felnyikkan a szám.
Egy karja elég hozzá, hogy átérjek a két combom, hogy a lábaim a mellkasomra simuljanak, hogy összegyűrje a hasam és szabaddá tegye magának a seggem felületét, de már mindegy, mert a nyűglődésemben teljes hosszára rácsúsztam, most érzem a zsongító fájdalmat, a kiszolgált testem semmijét, a védelmem nullaságát, ahogy a láncokat markolom és ő összecsomagol, mint egy papírlapot. A sarkam nekiverődik a seggemnek, a talpaim görcsbe rándulnak, összecsikordulnak a fogaim, hogy megint csenddé váljak, de lélegezni nem tudok halkabban, nem tudok nem szipogni benne és a kiömlő könnyeim sem elrejteni, csak a szemem csukom le, hogy ne lássam a démon horda kéjtől izzó tekintetét, a mozdulataikat, amiket nyíltan elénk tárnak és az elégedettségét szolgálja a sínylődés.
Csitt…. hogyne, csitt…. mert az olyan könnyen megy. A szíve majd kiszakad olyan gyorsan ver, hogy szinte hányok tőle és érzem őt magamba a testembe belül, minden porcikámban, ahogy megint eléri a szívem, azt ígérte nem megy olyan mélyre és itt van, bennem tövig, keményen, bánton, fájón, teljességében. Erősebben fogok a láncokra, semmilyen mozdulatra nem vagyok képes, csak a fejem verem a vállának, hogy annak fájása elvonja a figyelmem, halk ütemet kopogok a koponyámmal. Tudom, hogy csak nekem fáj, aztán elfekszem a vállán, a  mellkasán, mert ha előre görnyedek csak jobban fáj.
Megint megerőszakol, úgy, ahogy sosem hittem, a szerencse végig mellettem volt az elmúlt évben, de elhagyott, azon a hajnalon magamra hagyott és csak folyok ebben a végtelen kínszenvedésben, amitől ő elégedetten nyög én pedig hisztérikusan lélegzem, mert kedvet érzek sikoltani, ordítani, megint csapkodni magam, a lábaim minden lökésre a seggemnek verődnek. Felcsuklom a kiszolgáltatottságtól, attól, hogy annyi helyen fájok, már le sem tudom számolni és ennek elenyésző része, hogy lelkem bassza szét, nem csak a testem, noha azzal szó szerint teszi.
Az agyam igyekszem kiüríteni, kivonni magam alól, a minden döfése visszaránt, minden belém merülő mozdulata kicsikar egy fojtott nyögést, egy levegő kiszusszanást, egy halk kellemetlen zsongást.
Eltelek a hangjával, az ajkával a nyakamon, a lélegzetével, nem látom mi történik, a szemem lehunyva szorosan, csak őt érzem minden idegszálammal, halom, hogy felmorog valami földöntúli ragadozó hangján, tudom, hogy az elorzott zsákmány védelmét szolgálja, hogy nincs kéz, ami most megérinthet, míg ő tövig robban a felsebzett, felnyitott, szétrántott testembe.
Riaszt a kicsinységem a karjai között, a keze az ujjaim felett a láncon, a hangja a fülembe, a nyögése, a forrósága, zavar, hogy jelen vagyok, hogy nem fáj annyira, amennyire kéne neki, hogy szinte könnyedén siklik a testembe. Zavar, hogy fél karral magához fog, hogy semmit sem tehetek, hogy a fejem a vállán pihen, hogy szinte fel tudok olvadni ebben, zavar, hogy a hangja lekúszik a gyomromig és ott felverődik a makkjára, hogy megint a szívem keféli le, hogy felsérti a bensőm, a lelkem, a hitem, a vallásom, az érzékeimet, hogy a sípcsontom fájása semmibe olvad, hogy a fogai kicakkozzák a nyakam.
Ebben az összepréselt testhelyzetben, minden egyes szívdobbanásom átjárja a testem és szinte érzem őt is a belém préselt tagjában, mintha külön szívverés lenne a testemben, képtelen vagyok ráfeszíteni az izomra, képtelen vagyok megmozdulni, csak lélegzem, ennyi vagyok, lélegző, elengedett test, ha most hirtelen leengedi a lábaimat kiszakad a karom. Lüktet bennem és körülöttem az hatalmas, erős test, amit megmozgat, a feszülésig merev farka, mire végig gondolom  a fülembe ordítja a kéjé, kiránt a félájult bódulatból, szinte zavartam eszmélek magamra és ő belém lövi az élvezetét, lihegve, szívverdesve fekszem a mellkasán, sírok… Tudtam, hogy sírok de most érzem, hogy csendesen zokogok, hogy noha csak a légzésem habog, magam vagyok a csendes megfeszített kínszenvedés.
Minden egyes tagom külön remeg, a szempillámtól a görcsbe álló lábujjamig, a talpam feszes ív, a sarkam minduntalan a seggemnek verődik, a combon vadul remeg a karja alatt, a vállam is reszkető tartás, az ujjaim elzsibbadnak a láncon. Oldalra fordulok, hogy kibőgött arcom a nyakába temessem, ő úgyis hallja, hogy bőgök, de legalább adjon fél percet a farka nélkül, hogy ne zokogjak fel hangosan, hogy elviseljem, hogy megtörtént és végig nézték megint, mint múltkor a fiú és az angyal, most a démonjai, a dohogó kapitánnyal az élen, aki közben hozzám is ért. Szinte könyörög az arcom a nyakába, hogy adjon kis időt, míg nem akarok ordítani és tudom… hogy folytatódik a kegyetlenkedés.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Misran


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 24 Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
210
☩ Rang :
választott régióherceg
☩ Play by :
Michael Fassbender
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 08, 2020 7:05 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next


How to train your nephilim 18+
────────────── ──────────────
@Darien A. Milton - ki korán kel aranyat lel
- Ilyen. Ha majd meg is szakad érted, az is neked fog fájni - súgom válaszul a szívről, hogy értse, értem én költői komor lelkének kérdő szóvirágát, és csak sötétséget és fájdalmat ígérek neki, nem kecsegtetem most gyönyörrel, mint tettem legutóbb. Hát nem volt szebb úgy? Nem volt jobb, mond Darien, amikor azzal hízelegtem, hogy jó is lehetne neked, de nem kellett a kegyem, hát maradt a fájdalom, amiről mindketten tudtuk, hogy nem a legmélyebb szakadék, amibe belevethetlek. Most nem mondok mást, mint ami a puszta szándékom, és ugyanúgy könyörög, bár sokkal rövidebben, mégis horkantó vágyat ajz belém, tele vagyok vele, csak rá vágyom, belé, a szavai közé, puha testének szoros mélyére. Ott keménység terem nekem, kimondhatatlan szitkok feszegetik összeharapott hangjait, ha nem is üvölt hallom ahogy fáj és érzem, ahogy szorít, megvallja a teste azt, amit a szája makacsul nem. Én hiába felelek, ő nem beszél és tudom én, milyen nehéz magában tartani a hangot, amivel üvölt minden rámzárult izma. Ismerem ezt a hallgatást, ahol a lélegzete furcsa, töfködő hangokkal sípol, mert összeszorult már a torka, de a kihűlt esengések mögött nem kiált fel, csak azért sem. Ismerem a makacsságot, férfiakét, nőkét, asszonyokét és gyermekekét is, sőt, ismerem a farkasok haragját, a lovak ágálását, a macskák tekergését, nincs már új a Nap alatt, mégis friss gerjedelemtől feszül meg a csípőm amikor a feje előrebillen a szám alatt, és győzedelmesen harapok szappanízű hajának vizes tincsei közé. Az enyém vagy Darien, már mindig az leszel. Együtt lélegzünk lassan kifújva a fájdalmad miközben beléd tolulok, együtt akad el, a szánkat harapjuk, te kínodban, én reszketeg élvezettől dadogós kihörgéssel. Ilyen a Teremtés természete, a Paradicsomon kívüli világban valaki öröme mindig más fájdalmát és kínját eredményezi. Jobban belegondolva, már az Édenben is így volt ez, nemde, szóval mondhatni olyan most neked, mint az első emberpárnak a kertben, csak azt az almát nem meghágták, hanem felfalták, keserű könnyekre fakasztva az Alkotót.
- Ó igen - reszkető sóhajom elterpeszkedik a remegése felett és alig hallani az ő légvételei alatt, amik végigvágnak a kerten, mint a vihar előtti szélroham. Annyi fájdalom, annyi kín szorul meg a torkában, ahogy kifújja és belélegzi a levegőt, az éltetőt, amitől mégsem enyhül a kín. A vajúdó asszonyok néma sikolya, a rosszul leszúrt katonák napokon keresztül hallható hörgése ez, amitől zajos, kísértetjárta helyek a vérmezők, ilyen most az udvarom, visszatartja a levegőt az, aki nem a farkamon él, hogy hallja ezt a sajátos, küszködő zajt, ezt az édes muzsikát, amitől elhalványodik a madárcsiripelés édes zenéje, és a fülembe költözik a kéj benne lüktető nedves farkam vége helyett.
- Amúgy örülök, hogy csatlakoztál hozzánk jó kapitányom! - nyögöm felhörrenve, majdnem a fiúval együtt szenvedek, mert a teste rajtam rándul, látom én hol jár a keféje, a nyikkanása bennem ver visszhangot, szégyenszemre így fogok elélvezni, magamhoz ölelve a fiút, félig se berakva neki a fájdalma nyilvánvaló hangjától. Ejnye kapitányom, de nagyon sietős lett, csitítva markolom a fiút, belekapaszkodom, hogy ne csússzon rám, ne még, mert akkor annyi lesz, belelököm, felveszem őt és vége a dalnak, majdnem olyan fogcsikorgással küzdök, mint ő rajtam. Együtt, ez valahol biztos édes, ő meg hátborzongató szenvedésnek tartja, rajtam borzong, kapaszkodik, még mindig néma küzdelme teszi a testét feszesen kívánnivalóvá, és én elégedetten hörgöm a nyöszöre hallatán. Milyen vadállati hang, csak uralni akarom, még egy darabig, nem sokáig, csak amíg jól nem lakom megfeszített testének érzéseivel, szinte féltékenyen ölelem magamhoz, mert az első démonok megfosztana édes, rám hanyatló könnyű testétől. Végre a karomon ül, tartom őt, egy perc pihenő, amíg a nyakában kifújom magam. Mintha kérdezni akarna a teste, a vállamra hanyatlott fejecskéje, megcsókolom az orcáját, ami mögé a fájdalom fújtatóját rejtette. - Lazítani a záróizmokon. A seggedben. Ha nem szorítasz úgy, nem fáj ennyire - annyira, hogy a víz és szappanhab alatt izzadtság gyöngyözik a combhajlatában nem a meleg leli ki, hanem a puszta pusztító kín.- Az csak egy izom, Ash, amit te irányítasz - suttogom a füléhez fordítva a fejem, amit majdnem megbánok, mert megvadult csikóként rángatja rajtam a kapitány figyelemhiányos tevékenysége. A kínzott nevetés alatt, én elégedetten hördülök, a lábujjaimra állok vele, együtt, nyújtózom azért az egyszerű gyönyörért, amit farkamon tekergő teste gerjeszt, ó nem is volt ez olyan rossz ötlet! Miközben a csiklandós vergődés tart, én azért küzdök, hogy ne élvezzek beléd, mert az ellen sokkal nehezebb volna harcolni, hogy hánykolt testét a helyén tartsam magamon. Nyeljen csak el, húzza magát karóba amennyire ilyen tartásból lehetséges, kapkodva a levegőért csak azon igyekszem, hogy ne zuhanjon rám, arányosan csúszik, a démonok dühödten sikál, valahogy nem érinti meg a móka része a rángatózó mulatságnak, pedig már rajtam is patakzik a fújtató gyönyör.
- Ó, de komolyan már, csit csitt- őt nyugtatom, aki a dévaj rúgáshoz rajtam keres támadt, rámnehezedik a teste, szorítom erősen, a kapitányom ezúttal kitér, mordulva engedi el a lábát, de csak hogy a fanyéllel most a lábszárát üsse meg, ahogy elrántja a fiú, akkorát koppan, még én is sziszegek, a hálás farkam benne melegedve puhánnyá tesz. Átölelem a combjait és a hasához szorítom őket, az egész testét így meg magamhoz, hogy a vádlija a karomhoz csapódjon. - Elég már, teljesen megbokrosodik itt nekem - morranom a nyakába, odaszorítom a szám, a fogaim, megcsipkedem a bőrét jó étvággyal, annyira kellemes nekem vele, a csípőm ringatózik. Pusztán azzal ki-be mozdulok a testében, hogy a lábujjamról a sarkamra emelkedem, járok mögötte, miközben magamhoz fogom, de adok mozgást neki, ez a csikicsuki hintajáték az őrületbe kerget, szoros teste után a hajnali hűs, a fenekén csorduló víz csepegése a tövére, az ágyékomon szántó hideg-meleg gyönyör. Hát célt ért, nincs tovább, összefogtam magamon, mint egy kis gubót. A feneke a mélység felett lebeg, lehanyatlott talpával egy a szintje, a lábait én tartom felhúzva, ölelő karom, a mellkasomon görgetem a hátát és a csípőm olyan üdítően szabadon jár. Felnyílt a teste a vergődésben, a kellemetlenség és a fájdalom bejáratta olyan módon, amihez a nyelvnek és az ujjaknak több idő kell. A nyakába temetem az arcom, és vadul rámordulok a közelítő kapitányra, a szörnyeteg hangja ez, meg ne próbálja nekem elorozni valamely végtagját, mert az enyém, minden kínzott porcikája az enyém, a habosak, a vizesek és véresek is, a könnytől lucskos nyaka, amit szürcsölgetek, nem sokáig. Nem tehetem sokáig, felmagasodom, van egy szabad kezem, a láncába markolok a keze felett, magam alá gyűröm az ujjaim, felhúzom magam, felfelé lököm őt a csípőmmel, így olyan könnyű, olyan szabad, olyan mély, hát én nem így akartam, de elsodort valahogy, a kapitányom és ő maga, ez a fiú, komolyan, ez a fiú!
Kiáltva élvezek belé rövid hajsza végén, a testem nem tartotta magát soká, éppen csak arra volt idő, hogy a kapitányom vicsorogva eloldalogjon megint, még hallottam a méltatlankodását, aztán már szívrohanás volt, és öltől állig, tetőtől talpig a mindent eluraló, Darienbe lökött kéj.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Darien A. Milton


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 24 Tumblr_mreenfC1Nh1rhe069o1_1280
☩ Történetem :
☩ Reagok :
170
☩ Play by :
Froy Gutierrez
☩ Korom :
17
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 08, 2020 12:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next


Soulless war
To: Misran

+18Szétmar a szappan habja, a nyelőcsövemet érzem felsebződni, az orromból is fájó igazság csörgedezik. Nem hiszem, hogy jogos a büntetés ő csak a szemében sejti, hogy mennyire csíp, de nekem a testem tiltakozva rángatózik. Átadom hát magam, kenje szét, szedje le rólam, tüntesse el belőlem, hogy ne hányjak ide, főleg, hogy a gyomrom sincs tele, nem sok kiokádni való van benne. Prüszkölve próbálom az orromból kifújni, a számból utolsókat köpni, hogy a levegő lesurrogjon a tüdőmbe, fájón szívom be és már csak a sajgása marad annak, hogy lemarta az érzékszerveimet, szagokat például semennyire nem érzek jelenleg. – Milyen nagyszerű ötlet. – persze dolgoztass is meg, legyek igazi rabszolga, remélem pókhálózni fogok, vagy a démonjai farkán lovagolni, amolyan kis házimunka jelleggel. Milyen remek kilátások, a harag pöffeszkedik bennem, mint egy felfújt béka, nem vagyok éppen jó kedvemben, hiába áll mögöttem a kapitányok réme és tépi a hajam, mintha kötelező lenne, a bordáimra marta már a lenyomatát, nem is értem mit hisz, hogy kést rántok elő a zsebemből? Se késem s zsebem, se mozgásterem nincs, a félelme teljesen alap és jogtalan.
Misran megjegyzése szinte homlokon üt. Miről beszél? Mit kezdenék én a szívével? Semmi egyéb nem kell mint, hogy valami elfajzott szerelmecskét érezzen az irányomba, ami szólhat az anyámnak, az apám kilétének és a saját fejletlen  lelkének. Ennyire egoista én sem vagyok, nem hiszem, hogy én vagyok az érdekesség.
Nem direkt fejelek hátra, pedig lehetne a névjegyem, a vesémre mért ütés elveszi a diadal ívét belőlem, felnyüsszen a hangom, megfordul a világ velem, mintha villám csapna az oldalamba, a hasogatás egészen bekebelez, szeretnék köré görnyedni, hogy kapjak levegőt, a csillagok leköltöznek az égről és mint a régi diákon a fejem fölött keringenek.
Erről jut eszembe az ősrégi diavetítő, amit egy padláson találtam a mesékkel, ahogy a falra vetítette, Deli mennyire szerette őket. Sírva szeretnék fakadni, ahogy a húgomra koncentrálok, hogy a szúrás kínlódva elhúzzon a faszba belőlem. Nyekeg a levegő belőlem, míg a herceg jól szórakozik. Szívesen!
A mesére gondolok, a húgom puha hajának illatára az is szappantól ékes, de mennyire más és anyára, ahogy felolvas nekünk, pedig mindketten tudunk olvasni, aztán hobbinak éreztem diát gyűjteni, de valami hihetetlen ritka a kis tekercses leosztás.
A démonok démonja mögém siklik, majd leszakad az oldalam, azt érzem, bentről robbanok szét. – Ilyen hát a te szívdobogásod? – nem, nem testből, mert azt érzem, az a mellkasából belever a hátamba, a gerincem csigolyáiba és felsüvít az ereimbe, hanem képletesen értem. Kegyetlen… ilyennek lett teremtve, elbaltázta valahol az Isten az egész teremtést, hiszen a démonoknak sosem lenne szabad élőkre vadászniuk, mégis itt élnek köztünk és igaza van, elbukunk magunktól, míg ő a szívének hívja azt, ami merő kegyetlen önzés és nem több, nem szív ez, nem érzelem, ez csupán az egója, a koronája annak, hogy erre lett ő kitalálva egy igazán beteg elme mélyén. Vissza sem kérdezek, mert közben a démonokat figyelem, és tudom mi következik, valami, amit nem akarok, nem kívánok és nem, nem szeretném, hogy megtörténjen, mindennek ellenére meg fog, mert a véleményem lószarnyit nem ér.
Kérek és könyörgök a forró szája alatt, ami elcsatangol a tarkómon, a vállamon és a testem zenél neki, az alá süllyed, neki dörgölődzne annyira fázom és fáj az ütés is, ő pedig forró, a lehelete leégeti a szőrt rólam, a keze pedig minden mást.
Vadul harapom a számat, hogy ne ordítsak fel az ujjaira, már azok is kimondhatatlanul fájnak. Sikítanék, ha kettesben lennénk, ha nem nézne halom szempár és nem ezt várná mindenki a gyáva kis senki embertől, hogy kiabáljon, könyörögjön, ordítson és sikoltson, tudom, hogy ő is erre vágyik, miként minden néző, mit a cirkuszban csak most én vagyok a porondon, mint a bohóc… az vagyok. Közröhej tárgya. Könnycseppek buggyannak elő a szememből, de még mosom a habot is, igaz ez már a megalázás sírása, míg ő a mellkasára von és a szíve nekicsapódik a hátamnak, nos, fizikálisan tényleg van neki, a testnek, amit birtokba vett. Istenem… milyen rettentően fáj az ujja, mintha tépné a húsom, feltapadok rá és tiltakozólag összepréselem a seggem.
Tűzforró lihegése a tarkómon, meleg teste mögöttem már jó is lenne, ha az ujja nem szaggatna szét, ha nem kéjt csöpögtetne rám, úgy, hogy az undor feltör belőlem, forog a gyomrom. Máris fájok több helyen, a koponyám is besérült a kapitány állán.
Markolom a láncokat, talán az segít, a remegő és elfehéredő ujjaim talán elvonják a figyelmem, a hangjáról, a testéről, ettől a kínzó akarástól, ami már -már engem is elér belőle bukva orra.
Nem kell, semmit nem kell megtenni, meg AKARJA tenni, ez a kettő között a különbség. Senki nem kényszeríti rá, egyszerűen megteheti, leigázhatja a szar kis Darient, a semmi kis embert, a nyafka fiút, aki nem tud ellenállni, mert a lába alig ér talajt, a keze szoros bilincsben. A szája siklik a tarkómon, mozdulni sem merek csak megadóan előre billen a fejem, már nem kérem, már nem könyörgök, már nincs miért.
Elbuktam. Dacosan összepréselem a szám, a fogam az ajkamba mélyed, nem kérem többet, soha. Lehunyom a szemem, megpróbálom, esküszöm annyira megpróbálom  élvezni, hogy ne fájjon ennyire, csak közben tudom, hogy nem fog menni, a démonkák a bokrokban senyvednek, és föcim leszek, valami, ami nem való ide, csoffadék csontok a hercegük vágyának bűvkörében, bármelyik cserélne velem én meg megadnék sokat, hogy így is legyen.
Hosszan lélegzem ki a fájdalmat, ahogy a farkát nekem nyomva belém erőlteti és a fájdalom az előzőhöz képest felkapcsol, szinte arra késztet, hogy tépjem el a karom és mindent hátra hagyva meneküljek el.
Szinte lezuhan a fejem, ahogy előre verem, az állam nekicsapódik a szegcsontom csúcsának és sanyarogva csak harapom a szám, a nyelvem, hogy hangot ne adjak ki, de mérhetetlen a fájdalom, el sem hiszem, hogy ezt bárki is élvezheti.
Nem fejtem ki, hogy még rosszabb, ha nem haragszik… akkor ez nem büntetés. A combjaim kezdenek remegni, onnan indul ki és áttelepszik a hasamba, a mellkasomba, a karomba, a levegő már csak ordítva jut belém, olyan hevesen és gyorsan lélegzek, hogy félek elájulok.
Hogy fájhat valami ennyire nagyon?
Minden pillanatban arra várok, hogy karóba húz, felszakadok, a beleim kifordulnak, ezt nem bírom el sérülés nélkül. Neki kell a vérem, az ordításom, egyet elvehet, a sikolyom a megtartom. Ez a bősz elhatározás.
A kapitány hangja ránt ki a szenvedés poklából, mintha vizet öntene sistergő dobhártyámra, annyira belül ordítok, hogy semmit sem számít, ahogy feltépi a lábam a földről, amúgy sem igazán álltam rajta.
Rémülten pislogok fel, szinte érzem Misrant belém verődni, de csak a hangja van a fülembe és lábamon nem kedvesen súroló kefe, végig járatja a lábszáramon, a combomba fúrj, merő véletlen hogy nekiveri a heréimnek, felnyikkanok, a fájdalom hullámokban önt el, semmim sem marad csak a fájás és a félelem összessége. Sajog a lágyékom, majd beledöglök, de csak a néma zihálás van, a sürgető belégzések, pedig áll bennem a levegő, amiben olyan halk vagyok, hogy talán nem is létezem.
Felcsapódom a démon mellkasára így is elemel a talajról, nem siklik beljebb bennem, lehet beszorult,  ez lehet csak a magyarázat és a kibaszott démon átcsúsztatja a kefét a bokámra.
A mozdulatok hevessége okán érzem mélyedni a kapcsolatot a mögöttem lévő démonnal, nehézkesen, fájón, zsibbasztón veszi birtokba testem, hogy mennyire nem érzem, csak, hogy rést üt belém, szétnyit, szétrepeszt, mint az érett dinnyét, sebet ejt a testemben, a lelkemben. Hiába forró a teste és más esetben talán hozzá is bújnék, de most a láncokat markolva igyekszem megtartani magam, oly felesleges, mert a mellkására ölel. Milyen jó hír, hogy nem akar lassan végezni. … Milyen jó hír.
Megadom magam, hang annyi hagyja el a torkom, amit kényszerből elcsalnak, halkan nyöszörgök, nem vagyok elég kemény ehhez.
Misran magabiztos kézzel tart, elengedem magam, a vállaim szinte odaroppannak, ahogy megszűnik a rájuk nehezedő erő, szinte ülök a kezei között, a farkán, milyen messzemenőkig megalázó.
Dadogó légvételeim közepette engedem a fejem hátrább, hogy a vállára hajoljak, hogy levegőt vegyek, hogy sírosan a füle mellette szívjam be a levegőt. Lazítani… Lazítani… De hogyan? Hogyan lehet itt és ebben a helyzetben lazítani? Sehogy, képtelenség.
Leszarom… leszarom, hogy mi baja a dühös démonnak, hogy féltékeny vagy sem, ma két helyen is megütött és neki ezt ezek szerint lehet. Ergo talán mindent is, lehet a holnap vagy ma estét az ő ágyában töltöm, így nem hergelem, sem őt sem Misrant, senkit sem, csak próbálok halkan lélegezni, nem sírva fakadni és nem ordítani. Kifújni a levegőt és lazítani… hogyan kell lazítani?
A kapitány áttér a talpamra a megfeszíttet lábamon és azonnal felsikkantok, nem bírok ellenállni, vadul rángatni kezdem, és miden kínom ellenére felkacagok. Olyan csiklandós vagyok, hogy ezzel lehetne kínozni. Rángatom a lábam, nem baj, ha közben a démonok hercege tövig belém erőlteti a farkát, ha választhatok sokkal inkább a fájdalom. Vergődve rángatom magam, csak engedjen el és közben paródia lesz az egészből, mert ordítva nevetek, nyüszítek szenvedésembe.
Tépem magam a kezéből, levegőt alig kapok, de nem bírom elviselni, meghalok, beledöglök. Felé rúgok, az egész testem rángatózik, elszabadul a pokol bennem.
Vergődök, mint a partra vetett hal, semmi sem számít csak, hogy a lábam visszakapjam, hogy a görcsbe rándult izmok ellazuljanak, hogy kapjak levegőt. Érzem a démon csókjait, a tüzet okádó száját, a farkát magamba, ahogy akaratlan én magam húzom rá magam a hánykolódásomban.
Dugjon meg, basszon szét, verjenek össze, slagoljon míg szétfagyok, szorítsa ki a levegőt belőlem, mert ezzel az erős öleléssel azt is teszi, csak legyen vége. A szívem vadul, riadtan veri a dallamát, a vérem lávaként zúdul az erekben és már nincs más csak a megadásom, a halk hüppögésem, ahogy a kapitány végre leválik a talpamról és felszabadul belőlem a sírás.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Misran


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 24 Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
210
☩ Rang :
választott régióherceg
☩ Play by :
Michael Fassbender
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 07, 2020 6:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next


How to train your nephilim 18+
────────────── ──────────────
@Darien A. Milton - ki korán kel aranyat lel
Élcelődj csak Darien, de látom a szemedben reszkető félelmeket, a bátorság kínhalálát, ahogy morbid módon marionettfonalakra fűzöd fel a saját tagjaid, és nagyszájú szószátyárkodással rángatod azokat, de meddig? Elragadó az a pimasz mosoly, még jó, hogy a kapitányom nem látja kisfiam, mert letépné a szádat a helyéről, pedig nagyon más terveim voltak az ajkaiddal, kár, hogy nem osztozunk a vágyon, felsóhajtok megcsóválva a fejem. - Honnan tudod Darien, hogy nem a sajnálatomnak hála vagy itt? Azt hiszed talán a sajnálat kivezet innen? Ó nem. Nagyon nem. A titkaim köszönik szépen nagylelkű felhatalmazásod arra, hogy megtarthassam őket - egy ember talán helytelennek érezné kinevetni csapkodó szavait, de egy ember nem is slagollná végig a hideglelős hajnalban pazar látványt adó kifeszített testét akkor, ha úgy vágyik belé, miként én teszem, ha birtokolja a húsát, miként én teszem. Egy ember nem is kefélné a száját ilyen hevesen, hogy aztán rajta vesszen, miként én teszem, mert egy részem azért csak emberi, főleg a szemem érzékenysége, a szám, az orrom, a nyálkahártyák puha szövedéke, és ahogy nekem kínzó, úgy sejtem, milyen a fiúnak, akit önnön kiszolgáltatottsága kínoz leginkább, de a hab táncoltatja meg, köpköd, harákol és rángatózik. Ha ember lennék és ilyesfajta gyötrelemnek tenném ki azt gyűlöletből tenném, mert az ember akkor a leggátlástalanabb, ha gyűlöl és az emberi faj könnyen gyűlöl, ám én démonként, gazdaként és tulajdonként tekintek a fiúra így a kegyetlenségem nem a lehetőségeinek határáig tart ki, hanem csak addig, amíg magamat szalonképes állapotba nem hozom, aztán hozzá lépek.
- Van is mit megköszönnöd - fújom a képén a rosszízű habot, a kapitányom elém tartja, kifeszített, vergődő testén talán túl nagyot is feszít, de nem tudok érte szemrehányást tenni, mert a mellkasomat veri a keskeny mellkasában ugráló nekivadult szíve, meztelen hasfala az enyémen rángatózik, míg az arcát törlöm. A gyomorszáján keresztülüt az öklendezés amikor az ujjaim elmerülnek a szájában, de egyáltalán nem tartok attól, hogy megharap, hiszen a mozdulataimtól tisztulnak a légjáratai és Darien teste módfelett hálás kis jószág, tudja az, hogy honnan csörgedezik belé a levegő, amikor a kapitányom kiszisszen, miközben a testünk között a fiú karcsúsága az övére simul. Rápillantok, de nem tudok elmerülni az ellenérzéseinek miértjei között. - Ki fogok találni neked egy feladatot, hogy a hálád ne csak szó legyen a szélben - törlöm végig a szája sarkát még utoljára, és ezzel végeztünk is, bár az érverése úgy jár a nyakán, mint egy futtatott állatnak, a küzdelem az izmaiban remeg, és tudja jól, nincs még oka megkönnyebbülni.
- Nyomorult szukafattya ... ! - kapitányom meglepetésszerűen kitörő átkozódása gluggyanó kiáltásba fullad, mert Darien kemény, makacs kis koponyája ezúttal az ő orrán csattan.
- Hahhahahaa te is, hát te is? Azt hiszem jó kapitányom meg kell tanulnunk, hogy nem bújunk a háta mögé óvatlanul, mert a fiú fejel. Naaaa - a démonom ökle pedig a bal veséjén csattan válaszul, nekem löki a testét, bár az erejének csak töredékrészével ütött mégis elküldöm. Törött orrát igazgatva hátrál el, hallom dühös sziszegését, úgy merül el pár démon között, akik nézőinkül szegődtek, mint a siklók a fűben, ha megzavarták őket a sütkérezésben. - Bizony van szívem Darien, méghozzá érző, de kegyetlen szívem van, azt mondják, és te mindkettő felét megdobogtatod - harapok halvány fülporcában, miközben az én testem körülötte perdül, elővigyázatosságból tapadok a tarkóján, belélegzem vizes illatát, a szám alatt a bőre felmelegszik, megkíván engem, és nekiadom a mosolyom. Ó a test csodája, ezer és még egy árulás férhet bele, hallom a nyögésén miként érez ezzel kapcsolatban a fiú, de nekem még így is tetszik, hogy ellenére van az ajándék, amivel a tulajdon húsa ajándékozza meg. Beleremegek a könyörgésébe, a nyakán tapad a szám, lassan vándorol végig a bőrén, ahogy belebuktatom az ujjam a testébe, az állcsontjának csúcsa mögött a nyaka felé rohanva folydogáló könnyek lepnek meg, mohón felszürcsölöm őket. Magamhoz szorítom tiltakozástól feszes testét, felnyögök én is, mert az ujjam roppan egyet benne olyan hevesen zár, ha csak egy halandó férfi lennék, ebből aligha lenne szex, fogalma sincs arról, hogy mennyire segítene magán, ha ellazulna, nekem pedig most nincs olyan hangulatom, hogy elmagyarázzam neki, miközben felfüggesztett, vizes testén tapadok kéjelgő matricaként.
- De ha egyszer... annyira nagyon - lihegem a tarkójába a könyörgésétől meghatott mély hangon, viszont a farkam, az csak a lihegést hallja, a lánccsörgést, Darien bassza meg, ha az egész kapaszkodva kínlódó tested erre termett, akkor ne könyörögj az erőszak ellen, szükséged van rá, mint nekem a melegedre - annyira nagyon ... - felnyalok a tarkóján, a hajába fúrom a nyelvem ott, ahol a nyakszirtjei között az árok húzódik, vizes hajában fulladozom, a makkom az ánuszát bontja ki fájdalmas szirmaira - nagyon akarlak téged akkor meg kell tennem - suttogom megkönnyebbülten, ahogy a markomba fogva a farkam lassan áterőltetem a gyűrűn az érzékeny húst, a víz szárazzá tette, mint egy nő ölét, az akarat pedig makaccsá, a fájdalom már majdnem lohasztó. - Nem haragszom én rád Darien, semmiség szavak voltak ezek - végigsimítok az arcán, ahogy magamhoz ölelem, alig vagyok benne, de úgy szorít, hogy ki se eshetnék belőle, a könnyeitől sós ujjaimat a számba fogom, és csak lesem a kapitány hogy iramodik meg felénk a nedves füvön, harciasan lengetve a kefét szétkergeti a lesődémonokat, akik fejest ugranak a bokrok közé, de sejtem, hogy nem mentek messzire, a kiszűrődő nyivákolás hallatán pedig meggyőződésem, hogy ott is jó a buli... de én csak a fiúra figyelek. Ahogy vonaglik rajtam. A combjai közé léptem és nem bírja már lábujjhegyen, ha ennél jobban belecsusszanok fel fogom emelni és akkor rajtam remeg majd, a gondolattól forró előnedvekkel síkosítom a belsőjét, a farkamra meg a nyálam kenem megadva magam a természet törvényeinek...
- Misran engedd meg, hogy addig letakarítsam, amíg a kedved leled benne, annál hamarabb végzel itt - kapitányom merő zúgó készséggel mártja meg a keféjét a vödörben, a fiú egyik bokája mögé akasztva a fejét felrántja a lábát, elkapja a bokáját, és mire a végére érek a nyöszörgésnek amivel az ölembe préselte a fiút már le is csutakolta bokáig.
- Luciferre kapitányom kapitányom! - nyúlok Darien combjai alá, hogy megtartsam, ne rángatott húsdarabként csüngjön, miközben a saját súlya húzza rá mindjobban a farkamra lassan szorítva ki belőle az életet - Ne siettess, egyáltalán nem akarok gyorsan végezni itt - csókolom meg a fiú vállát, a másik karom a törzsét tartja meg, hogy ne csússzon mélyebbre, miközben a kapitányom a lábát emelve a lehető legmagasabbra dolgozik a kéjes vágy elmúlását azzal, hogy táncoltatja rajtam - Próbálj meg ellazulni Ash, úgy fele ilyen kellemetlen sem lesz. Te is úgy találod, hogy az én jó kapitányom egy hangyányit féltékeny?
- Nevetséges! - dörzsöli bőszen a fiú talpát a kefével, hogy csak úgy habzik a lábujjai köze, makulátlan lesz már biztos, dühös mozdulattal csap le a vádlijára. - Ezer más várja a figyelmed.
- Határozottan féltékeny! Ne, ne is kívánd, hogy helyet cseréljen veled, ez sajnos nem fog menni, nem csereszabatos a tested, és nem is egyszerhasználatos - csókolgatom a fiú nyakát, azt hiszem jócskán ráfér a megnyugtatás.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Darien A. Milton


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 24 Tumblr_mreenfC1Nh1rhe069o1_1280
☩ Történetem :
☩ Reagok :
170
☩ Play by :
Froy Gutierrez
☩ Korom :
17
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Júl. 06, 2020 3:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next


Soulless war
To: Misran

+18Mellé lövök, egyszerű átadásnak tekinti a kihívó szavaimat, nem azt mondtam, hogy mostantól ellenállás mentesen a csicskája vagyok, mint ez itt mögöttem. Tragikusan felsóhajtok, de nehéz vele, mert az egója és az IQja között lakozik egy hegység, az egója javára. – Annyira nem kereken gondolkodsz. – rálegyintek gondolatban, most csak a hangsúlyommal teszem. A léleknek sem akkora már az értéke, amióta cserecikk lett, amióta lószart nem ér az sem, el van árazva és már lekerült a boltok polcáról, inkurrensé válik lassan az is, mint minden más. A démonok nem fizetnek érte, mert elveszik tőlünk, akik birtokoljuk még valamilyen szinten.
Gúnyosan felnevetek. – Korai még ünnepelned. – nagyon nem ezt mondtam, de félek nem elég okos, hogy megértse a sorok közé bujtatott mondanivalót, olvasni remélem azért csak tud.
Vicsorogva tűröm, hogy simogasson, nem lépek el, mert tudom, hogy azzal nagyobb derültségek keltenék, a gyáva kis ember fajzat menekül a szép démonherceg elől, már-már mesei. Dacossá válik a szám vonala, a fejem nem emelem csak magasra. – Igazad van, mennyi példa van a történelemben, hogy erőszaktól lesz becses a tested, felsorolnám őket, de félek felkel a nap és le is megy a nagy lendülettől. – szájalok, mert akkor talán a félelem nem kúszik fel a csontjaiba, meg sem hallom, hogy helyben megdugni, mert akkor vége a világnak, abban az esetben már nem jön hang a torkomon többé, csak a könyörgésé. Gúnyosan elhúzom a szám azzal a pimaszsággal, amivel csajokat szedek fel, na jó ez költői túlzás, de én magam is tudom, hogy az arckifejezésemből sokfélét lehet olvasni, akár tetszést is, és azt is, hogy teljesen hülyének nézem. Noha nekem ne lökdösse a csípőjét, ó hát milyen kangörcsös kifejezés és milyen rosszmájú is. Nem, kicsit sem vonz a farka, az öle, a teste, a hője, nem kéne ezen aggódnia, ha ismerné a vágyat, talán nálam jobban kéne neki, mert nem hiszem, hogy az sugárzik belőlem.
Újabb gúnyos hördülés felőlem. – Én nyomorult vagyok Misran, bátran sajnálj meg, nem fogok miatta háborogni. – sőt, egyenesen tudnám díjazni, főleg ha azzal jár hogy hazadeportál. – Akkor tartsd meg az indokot magadnak, őrizd féltve őrzött titokként és becsszó csak mérsékelten leszek szomorú. – tudom, annyira nagyon tudom, hogy vágom magam alatt a fát, de a büszkeség emberi gyarlóság és én olyan ideges vagyok, hogy remeg az ökölbe zárt kezem.
Sokat segít rajtam, hogy hideg vizet lötyköl rám, mert kicsit lemegy tőle a vérnyomásom, amitől a fejfájásom nem csillapszik, hanem lüktetve kel életre és már egész eluralja a látásom is. Acsarkodunk a dögjével, mint a kutyák a lakomán az asztal alatt, csakhogy nekem nem kell a csont veheti és viheti, csak én had maradjak ki belőle.
A vádlim zsibbadni kezd, fáj az elnyújtott karom és félek, hogy ez egy hosszan tartandó póz lesz, nekem pedig annyi izmom van, amit nem lehetne elcserélni egy kiló kenyérre, ha kinyernék a testemből. Máris fáradok. Felröffenek csak, kihívás, mi? Hát hogyne. Nem felelek, imádom a anyám, a becsmérlése nem nekem való, de csak dühös szavak, hogy neki fájjon, anya ezeket most nem hallja, és talán jobb is, hogy nem látja, ahogy tekergek a démon kezei elől, ahogy menekülőre fognám.
Ömlik a hab a számba, az orromból, a fülelem is mintha az folyna, a szemem hiába lehunyva alá lopakszik és én beszorulok a két test közé, felverődöm az emberére, mintha ő lenne a menekülés, belenyomom magam, amennyire tudom ebben a szűkös mozgástérben, a semmiben, és krákogva, fuldokolva nyelem a keserű habot, felöklendek tőle, a gyomom összeugrál a kíntól, a szívem úgy ver, hogy majd kiszakad a bordák mögül. A kezek fájnak az államon, a bordáimon, a testem minden pontján, vergődök, próbálok kitérni előle, mert levegő nem jut a tüdőmbe, átéléssel haldoklom, úgy, mint aki nem fogja túlélni tényleg, sípol a tüdőm, a nyelőcsövem marja a szappan, a hangom is hörgéssé fajul, ahogy nyeldekelve felcsuklova nyüszítek a kíntól. Kapálódzom, rúgom akit érek, előre hátra csap a lábam, lengedezek a felkötése, hiába a szivacsok a csuklómba vág a bilincs megint… megint itt tartunk.
Ráköpöm, amit összeszedek a torkomról, nem direkt, de találat, végre neki is fáj valami, miközben habos nyálat fröcskölök a számból, a nyelvem is sajog belé, a szám felduzzad, a szememből patakzanak a könnyek, szerintem habot sírok. A mögöttem álló démon markolja a hajam, belekapaszkodik, ívben megfeszül a nyakam, nemhogy kiköpni nem tudom a habot, de nyelni sem, a lábaim föld után kaparnak, éppen hogy elérem, a kín a gerincemen száguld le. A hangja elér, pedig a szívem majd átszaggatja a dobhártyám. – Köszönöm. – nem is hallani a hangom, lihegek máris, pedig csak szappannal puhított meg kicsit és én kész vagyok feladni, mert félek kifolyik a szemem és szétmarja mindenem, mintha savat nyelnék magamba. Köhögve fújtatok, habot hányok vissza, szinte hálás vagyok, hogy megérzem a ruhát a bőrömön, meg sem moccanok, hogy ne nyomja ki a szemem, a könnyeimben kifolyt habot törölget, nincs enyhülés tudom, hogy kisírni fogom, de az orromat felszabadítja, mély levegőt kortyolok magamba. Végre. Öklendezve bugyog a nyál a számból, ez kurva szar volt, lehet csendben kéne maradnom. Nyekeregve olvadok fel az emberére és beszorulok közéjük, hevesen ver a szívem, a levegő lassan a számon keresztül is bejut. Magamtól nyitom a szám neki, az sem baj, ha az egész kezét bedugja, csak szedje ki a habot, míg a démonja farka a seggemnek szorul és érzem magam körül őket, erősen, izmosan, forrón, míg én apró vagyok ebben a szendvicsben és ettől a szívem hadakozva löki a vérem. – Hálás vagyok. – semmi erő nincs már a hangomban, de kapok levegőt, liheg a légvételem, kapkodom, harapom az oxigént, mennyire jól esik lélegezni, jó ég.
Úgy lüktetek kettőjük között, mint egy egyszeri kis szívverés, forró bőr leszek, és vészjóslóan rémült reszketés. A keze alatt felég a bőröm, ne simogasson, oly sokszor megkértem már erre. – A szíved? – úgy kapom fel a fejem, hogy óvatlanul megfejelem a mögöttem erősködő emberét, hallom, hogy odakoppan a koponyám, ez sem szándékos, és a diadal is elmarad, azonnal behúzom a nyakam, pedig a testem feszes íj, a kín égeti az izmokat. A félelem erősebb lesz a vélt megtorlástól.  Nem akartam lefejelni, de miről beszél, a szíve? Megehetem hagymán? Vagy mire gondol? - Van neked szíved?
Kapitány. Kapok egy rangot ajándéka és sok dolog világos lesz. Annak ellenére azonnal ellép, hogy a dühe áttombol a testemen. Felfellegzenék, ha nem venné át a helyét a démonom. Csókjai alatt a bőröm árulóként életre kel, feltüzel velük és gyűlölöm ezt, olyan kurvára gyűlölöm. Felnyögök a csalódottságtól, neki talán panaszosnak tűnhet, előrébb lépnék, de akkor nem ér le a lábujjam sem. Kielégíts???? Akkorát ver a szívem, hogy összerándulok tőle, a lúdbőr végig szánt rajtam a hab és víz alatt és a pánik azonnal dobolni kezd az ereimbe. – Könyörgöm ne! – megremeg a hangom, tisztán hallom a sliccének lehúzását és aztán a farka már simul is nekem. – Kérlek ne! – lehajtom a fejem, megadom magam, nyert, csak ne tegye, elhallgatok, meg sem szólalok, csak ne, könyörgöm ne tegye. Már csak a szívem verése vagyok, a lüktetés, a pánik dobszólója és ekkor megakad a szemem azon a három démonon, akik közelebb merészkedtek egyelőre a lábukon pihen a pillantásom, nem túl közel jöttek, lévén azt hiszem nincsenek meghívva, mintha a bokort is takarásul választottak volna, de megláttam. Megemelem a fejem, végig pillantok rajtuk, kárörvendő szempárokra bukkanok, és az egyik már a farkát fogdossa. Ó istenem. A szégyen elönt, leránt a mélybe, ahol a hallásom eltompul, a látásom elhomályosul jobban és elsírom az első félelem könnyeket. A számat dacos vonallá préselem. Az ujjai a seggemnek csúsznak, összeszorítom, mintha ezzel ellenállhatnék, olyan durván nyomul belém, hogy alig bírom lenyelni a sikítást, de megteszem, nem adom meg ezt az örömet. A fájdalmat jól bírom, a megalázottság semmiz ki. Nyomom össze az izmot, hogy távol tartsam. Enyém a fájdalom, a felsebzett puha belső pulzáló érzékenysége. A szavai nem vigasztalnak, közben megint a démonok felé pillantok, bízva abban, hogy rosszul láttam, mögöttünk a kibaszott kapitány, előttem a három szarrágó, akik már izzanak, hogy élő pornóban részesüljenek és tudom, hogy mind az ordításomra várnak. A számat harapom kínomban, a fejem előre billen, az ujjait nyomom ki magamból, de semmi esélyem. – Kérlek szépen Misran, sajnálom, nem akartam. Kérlek ne tedd! – olyan halkan könyörgök, mint azok, akiik tudják, hogy hiába, de meg kell próbálni, és inkább borulok térdre a bocsánatáért esdekelve, mint, hogy eltűrjem ezt, de a választás nem az enyém. Megfeszülnek a karjaim, rákapaszkodom a láncra, addig forgatom a kezeimet. Kapkodom a levegőt, a fejem is annyira fáj, de érzem őt magam körül, a száját a fülemen, a hangját belém olvadni és a farkát, immár keményen nekem simulni, az ujjai nélkül felfellegzenék, de semmi ahhoz képest ahogy a farka fog rést ütni bennem. Nem kérem többet, minek? Engeszteljem meg…hiszen éppen magát engeszteli.
Jó ég mennyire fog ez fájni megint, tudom, emlékszem. Nemi erőszak…. ezt így hívják és én eddig azt hittem ez nem eshet meg velem soha. Erre tessék, megint nekem dörgöli a farkát és tudom, hogy minden ígérete ellenére mélyre fogja nyomni belém, azt is, hogy közel sem lesz jobb, mint az előző volt. A remegést nem tudom megállítani, a félelmet sem, ami hömpölyög belőlem, a dacot sem, csak a hangomat, annak gátat szabhatok, a sírásnak is talán, a fájdalmat elviselem. Az, hogy megint megteszi, már elsőnek elvette az ártatlanságom…. nincs mentség. Annyira félek, hogy már semmi másra nem tudok figyelni csak rá, már nem izzik a bőröm a szája alatt, már csak az van bennem, hogy milyen mérhetetlenül gyűlölöm.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Misran


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 24 Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
210
☩ Rang :
választott régióherceg
☩ Play by :
Michael Fassbender
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 04, 2020 5:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next


How to train your nephilim 18+
────────────── ──────────────
@Darien A. Milton - ki korán kel aranyat lel
- A fiú nincs elragadtatva tőlünk - jegyzi meg jó kapitányom élesen, ahogy leküzdjük a jókedvünk, ami lehúzta Darien fejét, és mégsem hálás, amikor feltüzelem ebből a spleenhangulatból, legalábbis a hangja dacos, ahogy odaveti a szavait és én visszhangjává válok.
- Az enyém lehet a tested? - csak így, egyszerűen, még nem kaptam sohasem. - Persze értem én, hogy a lelked az érték mindenek felett, de túl sokakat láttam már, akik azt tévedték, hogy ami egynek teremtetett az szétválasztható. Higgy nekem, a tested és a lelked is a kezembe adtad ezzel és én... ó igen, én köszönettel elfogadom - a démon mögötte megint csak nevet, miközben végigfuttatom a kezemet azon, ami immár az enyém, hiszen nekem adta, azt hiszem ezt tekinthetjük egy szóbeli szerződésnek. - Szégyellni való az, ami annyira jó, hogy megirigylik mások, ezért csak titokban szabad csinálni, mintha bűn lenne, ezzel lehetőséget adva arra, hogy megszóljanak érte. Jól mondom, kisember? - felelek csillagos ötösre, mintha a dühe nem pukkadozna még mindig körülöttem, és csak kedélyesen csevegnénk az élet nagy dolgairól, hiszen én ezt is teszem. - Még nem, de egy napon majd... bár ha így nézel rám megduglak itt és most - veszek egy mély levegőt szájon át, hátha elég mélyre ér, és lehűt odaben, ahol a vágyak keményen és akaratosan horgadnak fel, mert - a szemed az megbecsül és felbecsül, mi tetszik, mi? - megmozgatom a csípőm, előretolom az ölem, a kis mosolya máris többet követel belőlem, kapitányom morran csak, hátrább az agarakkal, nem lehet mindig szexelni.
Amúgy miért is nem?
- Hercegek hercege... tetszik a csengése - csettintek a nyelvemmel elégedetten és nézem őt kifeszülve, ahogy a létem elemzi, engem bont fel, hogy ne érezze a félelem állkapcsának szorítását az Achilles-ínján - Lemondtunk arról, hogy az emberiséget mi döntsük a végromlása, lemondtunk a vértengerről és lemondtunk a luxusról. Amire én vagyok Darien, az egy jó cigaretta, egy üveg drága whiskey, és hogy az emberi lelkeken kevesebb szenvedés tapadjon már megszületésükkor is, mert most olyan nyomorultak vagytok, hogy szinte megsajnállak titeket - a csábítás és a kapzsiság bűnét sorolja fel, és a Dögvész lovasát. Ez a modern fiú már hírből sem ismeri a restséget, hiszen majdnem mindenki küszködik, a kevélység az angyalok bűne lett, fösvénység és irigység van ugyan, de az egymáshoz szorult emberiség megtanult osztozkodni, a torkosság és a harag pedig alig számít bűnnek. Hát így állunk. - Ha emiatt vagy szomorú, mi lesz veled, amikor végre megtudod? - ingerlem a válasz nélkül hagyott kérdéssel, és rázúdítom a vizet, hogy el is felejtse, most még, majd később lopakodjon elő belőle a tékozlóan hintett kétely, hogy fájni fog a ráébredés. Olyan aggodalmas, olyan rettenő, leslaggolom róla ezt is a mocsokkal együtt, a tempós vízsugár helyettem nyalogatja, pirosra majd fehérre hűti a bőrét, amit az arcán pirulás virágoztat ki, és csak alig hitetlenkedem, hogy erre a nyalka, remegő, ázott ölű fiúra ilyen hatással lehet két dicsérő szó. Hiszen látom, hogy így van, és mit ne mondjak, ez a látvány is nagy megelégedésemre szolgál.
- Köszönöm a nagylelkűségedet! - fröccsen kapitányom hangjában az indulat, ő nem állhatja az efféle szájalást - na de srácok! - de engem megmosolyogtat, és a fiú csak ezt látja maga előtt, mert engem néz. Tudja ő, hogy én vagyok a karmester, csak nem szereti a kottát, amiből játszom, ő nyög, én sóhajtok, csuklik és káromkodik, miközben a simogatásom végigszántja fázástól kemény hasfalát és megolvad a hidege, felmorranok mielőtt a szavai egészen másfajta morgásra kényszerítenének. Hát ezt az ütést máris megérdemelte és mégsem okult belőle, alattomos mosolyú megdicsőültséggel lebeg a földbe kapaszkodó lábain.
- Kihívás elfogadva - persze az érdemeket ki lehet mérni fájdalomban is, amire most már igazán rászolgál, a kapitány a válla felett vicsorog, az én kezem alatt izgága teste menekül, mintha tudná már, hogy mit forgatok a fejemben -jó anyád tudja, hogy így beszélsz te róla? - szidja a hangom amiért pont ilyen szavakat választ, hogy megkapaszkodjon a lejtőn, amin megindult lefelé, és a végén én várom majd, hogy nekem csattanjon, de addig gondoskodnom kell az okulásáról. Felidézni rövid közös múltunk kéjes állomását az elégedettségemre szolgál, ahogy belerándul abban benne van minden, mi lényeges, megcsókolnám örömömben, hogy tudja mi a jó nosztalgia dolga, de nem teszem. Vizes, habos sörtéket rakok a szájába, azzal mosom ki belőle a szavakat hevesen, amiknek bár van igazságuk, helyük nincs démoni udvaromban. Beszorult kettőnk közé és inkább a jobbkezemhez simul a háta mögött, mégis eléri az igazi jobbom a kefével, ami hevesen kaparja az arcát, csiholja málladozó, illattalan habját, beborítja a fejét buborékokat fúj az orrán, csúszkál tőle az álla a kezemben, kapitányom úgy szorítja, hogy a nyomai ott maradnak a bordázatán, de helyben tartja nekem. Küszködő harákolásáról valahogy egy jó szopás szenvedése jut eszembe, megint a lábszáramon kapar a talpa, még jó, hogy kipárnáztuk a csuklóját, mert a láncain lógva rúgkapál, kemény kis rugdalózása fáj az érzékeny idegekkel borított csonton, és ettől megint csak elkalandozik a figyelmem, mohón bámulom hogyan hagy nyomokat az arcán a sörte a szája körül, a húzkodás feltisztítja a habot, aztán visszaárasztja, merő megrontás a mozdulat, csoda-e hogy rákívánok és az ajzott démon nem kifejezetten éber.
- Kibaszottul csíp! - panaszkodom róla káromkodva, az emberi testem kiveti magából a könnyeket, pedig Erik nem szokott sírni, nem is tudtam, hogy képes rá, a póló szerencsére enyhíti a szenvedésem, mielőtt a kapitányom kitépné Darien összes szál haját ráemelem a pillantásom. A fiú szinte ívben elfeszül tőle, mintha bántaná, de nem csinál mást, mint engem figyel, a sovány test pedig felém domborodik, homályosan látom, de habzó vízpatak csörgedezik a mellkasán, hasfalán, kicsire húzkodott farkának két oldalán, a makkja ráncos bőréről csöppen a földre, és mintha az egész teste suttogná azt a bocsánatkérést.
- Megbocsátok neked Darien - lehúzom a pólóm, ami vizes, odalépek hozzá a cuppanó sárba, megint megragadom a fejét és letörölgetem róla a habot. Óvatos mozdulattal húzom végig a szemein, készen arra, hogy vad csikóként belerántja a fejét, miközben a kapitányba préselem a testét, hogy halljam őt lélegezni mögötte. Durvábban dörgölöm végig az arcát, az ujjaim közé veszem az orrát, a tövétől a kagylókig nyomkodom ki belőle a habot, kipucolom a fülét és megtörlöm a száját is, mielőtt belenyúlva tisztogatnám két ujjal a szájüregének mélyét, az állkapcsának szögletébe fúrt ujjakkal támasztom ki magamnak. - Bizony igen, megbocsátok neked - suttogom én is, rátapad a testem, hát ez így nem mehet tovább, tudom én, hogy mi bajom, végigsimítok a torkán lefelé, a kis erein, megpihen a kezem a kulcscsontjain - A tied a megbocsátásom, és egy napon lehet a szívem is a tied lesz, de most be kell érned valami mással. Kapitány! Távolabb! - hessentem el mögüle, csak hogy én magam csusszanjak oda, megcsókolva a hónalját, felfűzött karját, vizes tarkóját, belefúrom az arcom, égő szemem a haján hűsítem. - Megbocsátok, de muszáj, hogy kielégíts, mielőtt minden mocskot lemosunk rólad - megragadom a csípőjét, és lehúzom a cipzáram, hogy ez már mennyire zavart engem, a fenekéhez simítom a farkam, még nem áll készen, de amíg vizes vágatába kúsznak az ujjaim, feltérképezik és belenyomulnak, addig hozzásúrolom magam - Ne félj Darien, nem lesz olyan mély, se olyan heves és ígérem, nem nyúlok a farkadhoz, tudom mennyire zavart téged - harapdálom meg a fülkagylóját és elégedettséget érzek a seggéhez simulva. Ha már az enyém, miért tagadtam meg magamtól egy egész napig? - Engesztelj meg - az ujjam helyett már a makkom simogatja, a farkam fogom kézbe, azzal böködöm szűkös bejáratát tettre készen.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Darien A. Milton


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 24 Tumblr_mreenfC1Nh1rhe069o1_1280
☩ Történetem :
☩ Reagok :
170
☩ Play by :
Froy Gutierrez
☩ Korom :
17
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 04, 2020 1:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next


Soulless war
To: Misran

+18Esküszöm, hogy untat ez a nagy hahota, most komolyan? Ki a szart érdekel, hogy mennyire kefélik egymást az egész csak játék a szavakkal, mégis úgy nevetnek, mintha ez a világ csodája lenne, mintha ez a gúnykacagás elérhetne, mintha eljutna hozzám, és nem az unott arckifejezésem miatt billenne oldalra a fejem. Nem vagyok rest egyik lábamról a másikra állni és rábámulni a körmömre is, mély sóhaj. Remélem szólnak, ha végeztek. A néma kérdés bennem surrog. Sokáig tart még? Mert baszottul unalmas. De örülök a derültségnek, csak lássuk be, a nagy kinevetés többet elárul, mintha némám tovalebbenünk, sokkal árulkodóbb mindennél. Várakozva pillogok a démonra, léphetünk? És bár ne tennénk, mert elmegy a kedvem és a türelmem mindentől, az árulása ócska, aljas, alantas mégis megsebez jobban, mint hinné. Még akkor is bőven felrúgnám, amikor azt ecseteli, hogy tudja a vágyaim. Szart nem tud rólam. - Hát persze. - rálegyintek. - A testem a tied lehet, legyen ez minden örömöd. - noha nekem nem az és nem is adnám neki, de ebben az ügyben nem én hozom most a döntéseket, hanem ő a nagyobb erő jogán. A lelkem pedig az enyém és mi más kellhet egy démonnak, mint az esendő lélek, de az enyém, a szívem körül burjánzik el, a bensőmben van az enyém és soha nem lesz az övé minden más csak fizika, amit elvehet, leszedhet a polcról, de valójában soha nem leszek az övé. E mögé bújok, miközben úgy felbasz, hogy a vérnyomásom majd lerúgja a csillagokat, a kelő napot, a nyugvó holdat, az égben szálló madarakat. - Nincs, tudod is te mit jelent szégyellni valamit…- démon, mi a szart is várok tőle? Azt, hogy ne csesztessen fel orrvérzésig. Későn értem meg, hogy ez a célja, mert addigra mindegy, hiszen az ereimben ver a tatam. - Még? Nem becsülöm, eléggé? - gúnyosan felröffenek, még meghagyom a lekezelő kis mosolyt a számsarkában. Igazság szerint a testét még becsülném is, elmondanám, hogy izmosan szép, hogy hajlékony, rugalmas, szépen kidolgozott, formás, hogy a A V alak egyenesen irigylendő, hogy a csípője olyan  keskeny, el sem hiszem, hogy olyan erő lakik benne. A testével nem lenne baj, a vastag combok stabilitásán ha én erre buknék, akkor nem csak külső szemlélőként siklana most végig rajta a tekintetem, olyan lassan, feltérképezően. A számon az a kis suttyó mosoly, amit anyám mindig pofonnal jutalmazott, mondván sunyi lesz tőle az arckifejezésem én pedig rothadásig gyakoroltam ki. Ha fél centit feljebb mozdul az ajkam, kivillan a fogam, onnantól kihívás. A testét ily mód értékelem is, tessék, lehet örülni, és remélem, hogy ennyiben ki is egyezzünk.
Dacosan vonulok a fürdőhelyre, ő biztos nem itt mossa le magáról mások mocskát. - Elismerésére vágysz? Hercegek hercege, neked aztán vannak elképzeléseid. Elismerni a bűnbe csábítást, elismerni a kapzsiságot, a dögvészt? Miről mondtál te le? Te aki erővel veszed el, amire vágysz? Miről kell neked lemondanod? - jár a szám, hogy ne rettenjek annyira, mert a harag és a düh bennem lopakodó ereje összeolvad a félelemmel, hiszen mégiscsak megtette, amit… - Szomorú is vagyok emiatt, már csak azt nem értem mitől vagyok én értékes egy pokolbeli hercegnek? - komolyan nem és valahol arra várok, hogy amikor kiderül mi az, akkor az is, hogy az nincs meg bennem és megunja a jelenlétem, csak nem tudom mennyivel lenne jobb…  nekem ront a hideg víz, kiharapok egy darabot a térből, ahogy levegő után kapok. Ömlik rám a hideg áldás, de legalább lehiggadok kicsit tisztul az agyam, pedig remegni kezdek, ázni, fázni, a hajamból csepeg a víz a vállamra, de így is ömlik végig rajtam.
Minden izmom ellenáll, szívós jószág vagyok, remélem ezt sejti, hogy ezzel nem tör össze, nem is hiszem amúgy, hogy az a célja.
Ádáz tekintetem fut az övébe, ahogy leejti a slagot, és egészen összezavar. Szép vagy… Mi? Miért csinálja ezt? Miért hoz ennyire zavarba? Gúnyolódik tudom, szép az nagyon nem vagyok, maxima temetői holttestnek egészen ép állapotban lévő, de szép… a szép ott kezdődik ahol ő van. Na ennek a gondolatnak nincs helye, megrázom a fejem és a vicsor egy döbbent pillanatra leolvad az arcomról. A gondolatot is el kell űznöm. Felröffenek. Micsoda poén, tapsot a pokol hercegének. Istenem de  rossz a humorérzéke, vagy túl öreg. - Ó nem sajnálom tőled. - morranok hátra, mint egy kutya, ha már, csak oda vakkantom mellékesen a felzsibbadó vállam felett. - Én minden időt, amit rám szánna neked adok. - vigye a démon fattyú, hiszen ezt akarja, nem igaz? A tekintetem mégis Misaron függ, őt tanulmányozom. A kefe felkarcolja érzékeny bőröm, olyan jól esik, hogy belenyögök, annak fikarcnyit sem örülök, hogy a dögje is kap egyet, ő nem lesz ilyen könnyed, ebben szinte biztos vagyok. Felhorgad a haragom, hogy anyám… de ki tudja nekem ki az apám. jó és szép fiút, hát a jóságom neki valószínűleg vonzó, mint lepkének a fény, hogy legyen mit porrá zúzni, kifacsarni és összetörni. A szépség meg.. mi a faszomat gúnyol ezzel? Felcsuklom, aztán kirohan a számon néhány igazán sértő szó, de lehet csak a tenyere teszi a bőrömön, hogy a hasamon simogat és eléget a tüze a fázásomban, a vacogásom alá süllyeszti a forrást, muszáj sértegetnem, szájalnom, hogy a keze lekerüljön a testemről, hogy a vigyázó szemek ne azt lássák, hogy aláringok, hogy a szívem belevetődik a gyomromba és onnan a tenyerébe, árulás. Hátra húzza a fejét, touche 2.0. Megrántom magam előre, a kis csicskája kellemesen hátba basz a kefével, felköhintek és előre csúszik a testsúlyom, nem mondom, hogy jól esik, azt sem, hogy nem fáj, hogy nem a gerincemen mar végig, a fejem is megbillen előre. Értem, határokat lépek át. Gonosz kis molyosom a lábujjaimra figyel, ahogy lefelé pislogok. Oké. Tehát van, ami fáj a nagy, kemény démonnak, apró kis győzelem.
- Hétköznapi terv, sokaktól hallottam, még az is lehet, hogy igaz. - vállat vonnék, ha lenne hova, pedig fájna, mindig elgondolkodom rajta, de anyám szeret, a nevelőapám is a húgomnak a mindene vagyok, ezt semmi nem vehet el tőlem. - Igyekszem, de a hálát nem lehet elvenni hercegem, azt ki kell érdemelni, mint a tiszteletet. - szájalok tovább, pedig valami azt suttogja; Állj le Darien, bajba kerülsz. A keze alól igyekszem kificeregni, ne simogasson már bassza meg, ne essen ilyen jól és akkor simogathat is, de vacogok a hidegtől és neki olyan forró a hatalmas keze. Felnevetek, Milyen sértés tejfölös szájú vakarcs. Jó ég. - Nem nagy kunszt, anyám meglehetősen heves, amikor apám éjszakás elég sokszor hallom nyikorogni a bizonyos ágyat, nem dicsőség leszaggatni vele. - olyan semleges a hangom, mintha igaz lenne bármi is abból, amit mondok. Ha anyám félre is lép sosem tudunk róla. Újabb szúrás a démon önérzetén. Úgy lép el, hogy maga mögött hagyja a sértettségét. Pillanatig nem kétlem, hogy meg fogja torolni, de jól esik. Minden kis tüske célba ér egyszer, ezeket verem mélyebbre benne és találat, süllyed a torpedó. Végig mér, én őt vizslatom és közben a csicskása sikálás közben megerősíti, hogy ez most nem marad büntetés nélkül. - Nászi matrac…. - felnyögök, mert annyi minden eszembe jut erről a két szóról, hogy a gyomrom összerándul, a hideg ellenére a melegség önt el és a dac felveri a fejét bennem. Már az előtt tudom, hogy a számat veszi célba, hogy a felém lépne, hogy a csicskája vadul nekem simulna és keze rám fog a hónom alatt , a bordáim öleli át, mintha tudnék mozdulni. A seggemnek simul az öle, a hátamnak a mellkasa felolvadok rá, pedig aprót hátrálok csak a démonom keze elől, nyilván nem titok mi jön. - Nenenenne. - hadarom hiába, tudom jól és az ujja bilincsbe zárják az állam. - Semmi nem jár alanyi jogon. - amit megért belőle, azt megérti, de azt hiszem nem jár neki sem a becsület, sem a tisztelet anélkül, hogy tenne érte bármit, ez a trendi. Aztán nem marad más csak a csípős szappanhab az orromba, a számba, a szemembe, vadul lököm fel magam a démonra mögöttem, csörögve rángatom a láncokat, köhögök, fulladozom, lenyelek belőle, a nyelőcsőbe szorul a hab és köhögni kezdek,  a szemem majd kimarja. Dühödten rúgok hátra, előre, hadakozom, csapkodom magam, a démonja testére olvadok, nekilököm magam, majd leszakadnak  a kezeim, vergődöm, ordítok kínomba. Szétmar. Haldoklom, tudom.
Végre leválik rólam, habot nyelek, levegőt mellé, az első mozdulattal köpöm felé a habot, nem is látom csak sejtem merre van, a vállamba próbálom az arcom törölni, kimarja a szemem, a nyelvem de mögöttem erős a tartás és a hajamba markol, még hallom Misran hangját, látom félig ellépni. Újabb találat ezúttal fizikális, mégis én hörgök, köhögök, prüszkölök, nincs élvezet az apró bosszúban, a számból ömlik a gusztustalan hab, a nyelvem tele vele a szemem is… mögöttem pedig egy démon teste, nekem simulva, álló farokkal. Az csitítja le a vergődésem, hogy megértem egész eddig minden vonaglásommal neki simultam, most félre kalapál a szívem. A szemem kinyitni sem tudom, lehet soha többé már, előre tolom magam, ki a csicskása öléből, noha én toltam bele magam veszett menekülésemben, de most, hogy a vágya teljesen érezhető most nem jó az ötlet. Hallom a nevetést, a szitokszót, mely dühösen gördül le a szájáról, és mindent kifejez, rohadtélet…. - Bocsánat! - csak köhécselő suttogás vagyok, mert tudom ez sem marad megtorlatlan, de hátha.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Misran


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 24 Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
210
☩ Rang :
választott régióherceg
☩ Play by :
Michael Fassbender
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 03, 2020 6:54 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next


How to train your nephilim 18+
────────────── ──────────────
@Darien A. Milton - ki korán kel aranyat lel
Hahotázunk. Az udvar visszhangzik tőle, a házfalon kúszik fel a hang, nem tudom visszatartani, és a kapitány meg főleg nem azt az undorító kis sziszegős röhögését, amitől olyan valószínűtlen a gesztusa. Nincs ebben jókedv, csak nyers gúnyos öröm, hitetlenkedés, és tényleg, majdnem egymás vállát csapkodjuk, miközben Darien szerelmet érez, olyan jól beszólt, hogy alig térünk magunkhoz, de a fiú ott segít, ahol csak tud és a dührohama a frissítő ájer ami az arcomba árad, a tisztítóvíz, amivel józanítom magam és a lesuvickolt üveg, amin keresztül mintegy ablakon enged bepillantást puha és érzékeny belsőjének működésébe.
Mert a dac talán megvédi, az élcelődés pedig megszerzi neki azokat a pofonokat, amik mögé elbújhat, de ez a rugdalózó, rángatózó nekem ugrás arról árulkodik, hogy minden, a fiúval eltöltött perce igaz volt, és fontos neki ebben a romlásban, amibe az élete fordult, és én, ó igen, én is a része lettem a vigaszának. Mindketten felidézzük az együtt töltött órák ölelésmelegét, azt, ahogy felpattant a matracról zaklatottan, de mielőtt az ajtóhoz ért volna, hogy mégiscsak kitörjön én megfogtam a kezét, bár a fejem nem ráztam, mégiscsak meghátrált attól, hogy kockáztassa a fiú épségét, az én épségem, azét, akinek hinni akart, a védendő értéknek. Emlékszem a történeteire önmagáról, és tudom, hogy most felidézi ő maga is, mintha szárnyat bontana felettünk az angyal pompás alakja, amilyennek akkor láttad. Férfi volt, mégis szép neked, nem a vágyak nyelvén szép, hanem a lelkek érthetetlen suttogásának tartományában gyönyörű, megosztottad velem bizalmad meleg fészkét és a szereteted puha forrását, a részed vagyok most, érzel és megvetsz, kivetsz, de az emlék, a hangod, a szaggatott szavaid botló tónusa, a könnyeid és bőröd szaga, a reszketés a szád szélén bennünk most között. Csak a kapitányom marad ki egyelőre a jóból, ő nincs velünk, miközben mi itt vagyunk egymásnak és jajj mennyire gyűlölsz ezért. Kedvem volna itt és most tövig mártózni a farkammal a gyűlöletedben.
- Tudom a vágyaid, a titkos kívánságaid, tudom milyen a hangod amikor elcsuklik a sóvárgástól, és milyen puhán suttogod azt a szót magad elé, ha magad vagy a csenddel: angyal, ismerlek Darien, az enyém vagy - méghogy értéktelen! A szavai kicsalogatják belőlem a mérgező, csepegős, lassú választ, pedig nem időztem volna ennél a gondolatnál, ha nem mondja nekem: értéktelen. A felháborodás meleg lángja nyalja végig a belsőm, mert megsért a kendőzetlen igazság, hol vannak már az alakoskodó régi szép idők? - Touchénak persze ügyes, de nincs semmi szégyellnivaló abban, hogy az előítéleteid alá gyerekbőrbe bújtam be, mert a sajátom még nem becsülöd eléggé. Még - cirógatom meg az arcát, a farkát és megfeszített testét, sóhajom dicséri, de nem méltat ezért, mert az ő fajtájának semmi sem jó, amíg ki nem éheztetjük csontra az embert, és akkor vetünk elé egy falat kenyeret, akkor, talán, akkor tudja meg mi az értéke, máskülönben sohasem. - Túl sok szükséges dologról lemondtunk már, miközben nem nyertünk emiatt a lemondás miatt semmilyen elismerést sem. Nem, Darien, nem mondok le rólad - diskurálok feszengő hátával és hét retesszel összezárt falatnyi popsijával, csak jó kapitányom nyílt, biztató tekintete emlékeztet arra, hogy miért is vagyunk itt, és nem azért sajnos, hogy letérdelve a fűbe faljam fel a számmal, tisztogassam a nyelvemmel, harapjam pocka seggét, amíg nyála nem csordul. Nem, és a fiú is inkább fürdeni szeretne, mint a kezem alatt tiltakozva pihegni. Legyen hát meg az akarata, és sikoltva adja át magát a fürdőélménynek, előcsalva néhány démont a hajnali árnyékból, de csendben maradnak, hiszen nem hívtam őket. Nem így a fiú, a vonaglása nagy zajjal van, prüszköl és vizel, ahogy engedtem az utóbbit, az előbbit pedig mindig is helyeslőn hallgatom, a szenvedésének legkisebb hangja is kedves nekem. Elragadóan táncol a vízzel, nem menekül előle, nem is volna hova, de a teste küzd a hideggel, felfrissül, megszenvedi és megtanulja, hogy ebben a tartásban lábat nem emelünk, megnevettet, ahogy billeg, majd megtalálja a helyét. Sose óvta és védte senki igazán a saját ügyetlenségétől, hát megügyesedett, gyenge teste is megtartja magát, az ölén kifeszülnek az inak és a hasfala feszengve küzd, áll ellen a nyomásnak nyögve, hörögve, édes gyermek, rádfért már egy kis fejmosás, hátha lehiggadsz tőle, nemdebár? Örülök, hogy ivott, annál tovább bírja majd.
- Szép vagy - mondom rámvillanó, haragvó szemébe, acsargó száján döbbenetesen szemtelen szavak buknak ki, csendesen felnevetek a hallatán - látnod kéne a képedet, mintha azt mondtam volna, hogy amúgy nő vagyok. vagy még inkább, te vagy nő!
- Ne legyél ilyen irigy - érkezik vissza a szerelmes szószátyárkodásra a kapitányom, de a könnyed odaszúrásának élét megrontja a hangjában sistergő sértettség. Persze tudja, hogy csicska, csak nem szereti hallani. Nekem mind azok. Dariennek is? - Jut rád is éppen elég ideje!
- Vegyél csak fel egy kefét - biztatom és ellép, addig én lassan súrolom a fiúm, aki láthatóan megrogy, még ha a tartása nem is engedi, hogy mélyre zuhanjon, itt vagyok kicsim és tartalak - Már a születésed előtt óta szemmel tartom az anyád, én is kiszemeltem arra, amire végül más használta, hogy fiút szüljön nekem, és milyen jó és szép fiút - a hasfalán simít a tenyerem, nevetése belerázza a szerveit, nem markolok rá, meghökkent a nyerssége, elhúzom a fejem tőle egy pillanatra.
- Vigyázz a szádra! - csattantja a lapockái közé a kefét kapitányom amikor szánalmasnak nevez, de már le nem moshatja a kimondott vétket, a sértést, ami a fejemre hull.
- Nocsak, leleplezted a ravasz és gonosz terveim, ezek után igazán nem mondhatok már, mint hogy igen, hálásnak kellene lenned - húzom végig rajta a szabad kezem, aztán megveregetem az oldalát, mint egy jó hátasnak, vagy jó kutyának, bár amit felelt, és ahogy a nevem mondja egyáltalán nincs a kedvemre, megáll a kefe a kezemben. - Anyáddal leszakadt az ágy alattunk, annyira nem kellettem neki, te kis tejfölösszájú vakarcs - horkanok sértetten, és hátralépek tőle, végigmérem kívánatos testét, amit mint egy kígyót, melengettem a keblemen és mentem odaölelem vissza, amiért ilyen merész.
- Ó de mennyire meg fogod ezt te bánni - paskolgatja meg a combját habos kefével jó kapitányom, egészen a fiú hátába simulva kínálja fel nekem.
- Imádom azt a kis feleselős szád Darien, de már a nászi matracunkon is felfigyeltem kifejezetten mocskos mivoltára, úgyhogy mindenek előtt azt mossuk ki, ami a leginkább rászorul - megjáratom a kefét a vödörben, dúsan habzó koronás feje helyett előtt a balommal kapom el a helyes kis állát, erősen megszorítva fordítom magam felé - Az első szabály Darien: soha, de soha ne gúnyolódj kegyeimmel. Becsülnöd kell őket, mint minden démonnak - a fanyelet a teste mellett emelem, az ujjaim szikár csontján tapadnak, a kapitány a hátába simulva két kézzel megragadja a hóna alatt, hogy stabilan tartja, amikor az elpuhult habos sörték lecsapnak a szájára, orrára, állára. A kétökölnyi fejnek hála ezzel nem dugom meg a száját, de rendesen beleverem a habot, amíg fuldokolni nem kezd, mert orrán, száján fehér szappanlé pattog, és koszos kis képe is sokat tisztul.
- Remélem... - nincs vége a mondatnak, ahogy elveszem a kefét önkéntelenül köp felém, tudtam, hogy ez jönni fog, csak azt nem, hogy ilyen hegyesen, káromkodva lököm el magam tőle, csípős habbá válik a világ, dühödten dörgölöm a szememet, ahova betalált a habnyi átokkal - Rohadtélet - rohadt reflexek, most rajtam röhög az aljanép, kapitányom a legcsendesebben, mert ő dühödten markolja Darien haját, beletép a tincsei közé, miközben én a sorsán osztozom, köhögve, köpködve, törölközve a pólómba, mert tiszta víz nincs a közelben csak a csípős habos mocskos rohadalom.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Darien A. Milton


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 24 Tumblr_mreenfC1Nh1rhe069o1_1280
☩ Történetem :
☩ Reagok :
170
☩ Play by :
Froy Gutierrez
☩ Korom :
17
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 03, 2020 12:05 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next


Soulless war
To: Misran

+18Felröffenek olyan elégedetlenül, mint aki érti a poént, csak nem szereti, mert elég szexista megnyilatkoztatás. Haragból odavágnám, hogy látni valakit nem ugyanaz, mint, hogy erőszakos megbasz egy mocskos matracon, miközben a kezemről lenyúzza a bőrt és a húst egy bilincs. – Milyen szép páros vagytok, ahogy így befejezitek egymás mondatát, nem akarok egymással kefélni? – biztos abban is tökéletesen megértik egymást, nem is értem minek kellek én gyújtózsinórnak, amikor olyan szépen bimbódzik köztük a románc. – Már majdnem szerelem, amit köztetek érzek. – csípős szavakat válogatok és persze tudom, hogy 20 perc múlva sokkal jobb visszavágás születik majd meg az agyamban, de most a stressz leuralja  a gondolataimat. A démon látványa, az emléke, a csókja szinte ég a számon, ahogy dühösen elvettem tőle én és aztán belém lihegte az élvezetét, miközben átrendezte kedvére  a belső szerveimet, most így visszatekintve a fájdalom része egészen elviselhető volt, a többivel nem tudok kibékülni. Nem mondom, hogy homofób lennék semmi bajom a buzikkal, míg egymásnak mutogatják a lompost.
Dacosan száguld a szívverésem, már majdnem magamra találok, a mikor Misran beszúr. Mélyen, mélyebben, mint a farka volt bennem, olyan rettentően fáj, hogy a harag felrobban bennem és semmivel sem számolva esek neki. A kezem a kezei között ugrál, míg a talpam megrúgja, a lábujjam megroppan, a térdem nekicsapom az övének, egyetlen dolog vibrál bennem, kárt tenni benne, letépni a kibaszott hazug fejét és ordítani, ordítani, meg a szívemből kipusztul ez a sajgás. Bikaként öklelem a fejemmel, nem baj, hogy nekem jobban fáj, lepattan róla minden próbálkozásom és a mérhetetlen megalázottságtól összeszorul a bensőm. Nem mert a fiúba bújt, hanem mert ki tudja hogyan tette még. Megadtam annak a kölyöknek, hogy vigyáztam rá, a kezemből etettem, könyörögtem neki, hogy egyen, ne gyengüljön le és hiába éreztem a tekintete mélyén a furcsa látást, mégis a szívemhez engedtem.
A kibaszott angyalról beszélgettünk és én elmondtam neki, hogy hiszek még bennünk, arról kérdeztem ő miben hisz és nem felelt, nem felelt, mert a lelkében ez az ocsmány féreg lakott. Magam elé hajtogattam, a feje a karomon nyugodott, miközben simogattam és elmeséltem neki, hogy a szavaid szerint én egy félvér vagyok és milyen sokat adnék, ha nem démon lett volna, aki nemzett, hanem egy angyal. Egy magasztos lény, akinek a csodája a lelkemben ég, akkor is, ha lemészárolták az emberiség zömét, hogy egyszer találkoztam eggyel egy romos épület tetején, miközben a karomba véstem a 6. vágásom. Azon agyaltam, hogy leugrani a magas épületről mennyire lenne megváltás? Hogy vajon túlélem, ha az agyam a töredezett betonra fröccsenne? A fiú közben „elaludt” a senkinek meséltem el az angyalt, aki mellém ült, hatalmas fekete szárnyaival szinte felkavarta a vérem szagát és a hangja lekúszott az elmémbe, hogy olyan sötét volt a borús felhők miatt, hogy szemerkélt az eső, sírtak a felhők velem, szinte semmit nem láttam belőle. Kölykös dacból hittem el, hogy ha véget vetek az életemnek, akkor anyámnak majd hiányzom, hogy a kiosztott pofonok majd neki jobban fájnak, mint nekem. A szívembe mart seb erősebb volt a felszakadt szájszélnél, úgy bőgtem, mint aki nem 12 múlt akkor, hanem 6. A férfi hangját hallom a fejemben néha, és aztán… egyszerűen elájultam. Persze az angyal nem volt jelen, csak álmodtam, a vérem folyásának delíriumában odaképzeltem valakit, aki kicsit is foglalkozik velem. Szakadó esőre tértem akkor magamhoz és semmi nyoma nem volt, ebből aztán tudtam, hogy képzeltem csak. Én elmeséltem a fiúnak, elmeséltem neked, neked, aki sosem alszol kihallgattad a titkom, a leghőbb vágyam, hogy mindig arról álmodtam az apám látogatott meg akkor, hogy egyszer eljön értem és azt hittem senki nem hallja, de te tetted igaz? Végig röhögtél rajtam, rohadj meg. Annyira rohadj meg.
Remegésből higgadok, félelemből, hányingerből, mert elvetted, annyi mindent elvettél belőlem abban a pár órában, míg azt hittem valakinek vigasz lehetek, könnyítek rajta, de persze nem ez történt, hanem ezt is elvetted tőlem. Mi kell még? MI? – Lófaszt. Nem adtam neked semmit, nem tudsz te semmi fontosat, csak az alamuszi, alávaló lényeddel érvelsz, elhiheted magaddal, hogy olyan rohadtul cseles vagy, de magad miatt értéktelen a számomra. A fiú testébe bújva vitted, amire vágysz, mert így…- hátralépek, letépem magam róla a hangom is visszatér. Szembeszállok vele, noha tudom,hogy minden szavammal hergelhetem és nem nyerhetek. – így nem kapsz semmit, akként, aki vagy. -  szánalmas minden szavam, olyan gyermekien haragvó, hogy én is tudom, hogy ki fog nevetni, nem is kell neki belőlem semmi, de muszáj elhinnem, mert elájulok. – egy null…. tied. – vigye a kibaszott győzelmét, vigye, legyen vele démonboldog.
Úgy tapogat, mintha valami kirakati bábú lennék, valósan az övé, a harag tornyokba rendeződik bennem, fojtogat a düh. A keze a farkamon megalázó, kisemmiző, mert azt is tudom, hogy sok szempár szegeződik ránk, nem rángatom hát meg magam, pedig olyan önuralom kell hozzá, amiért mások kétszer is sorban álltak, de ha valamiben ebben sem vagyok jó. Nem felelek, mert így akarom… hogy rohadnál el, élve. A testem persze issza a kurva hőjét magába a hidegből elvonva, az persze undorodva töltekezik belőle. A vágynak nyoma nincs és ez…ez erőt ad, hogy beálljak a fémrúd alá, hogy önként dugjam a csuklóm a szivacsos bilincsbe és várjak, hogy mi következik. Míg a lábujjaim alatt még hideg a föld, a testem is hűvös szellő nyargalászik és ő tapogat, simogat, mint egy macskát. Morgok alatta, én vagyok a zenei tömítés és gyűlölöm, hogy felborzongok a hatalmas tenyér alatt, hogy a szívem beleugrik, a köldököm alálüktet. – Néha lemondhatnál a szükséges dolgokról. – teszem azt a tapizásom, azt mondjuk tudnám díjazni, mert kikerget a világból vele. Piros függöny függ a látóterembe az idegtől. Félrekapom a fejem a szája elől, ne suttogjon a fülembe, ne csináljon semmit, forduljon fel tisztelettel, szépen és csendben. A seggem megrándul alatta, szorosra zárom, csak hagyja békén, csak hagyjon engem a faszba békén. Morog a hangom, felkorbácsolódik a gyomromból, ő pedig simogat, mintha kötelező lenne, nem is értem, komolyan. Miért jó neki? Aztán rájövök, hogy a haragom miatt teszi, a forrón kiiramló megalázottságtól. Kifújom a levegőt, lehunyom a szemem és elkérem a hideg vizet, hűtsön le, szedje le a bőröm vele. Végig fedezget a tenyere, az ujjbegyei, a bőröm kivirágzik alatta a méla undortól. A számat rágom, hogy csendbe maradjak, hogy ne adjam meg neki az örömet, hogy ellenkezek, hiszen az izgatja, nemde?
Megint ez a mézesmázos párbeszéd, miért nem egymást tapogatják? Nem félek, hogy nem teszik, igazából nem érdekel ez a részlet. Imádni való az anyád. Fel akar baszni, komolyan mondom, azt élvezi, ha dühöngök. – Kösz. – igazán kedves, hogy engedélyt ad, de nekikezdhetne, mert feszülnek az izmaim, már zsibbad a lábujjam és valami bentről azt súgja ezt a pózt egy keveset ma tartani fogom, csak remélem, hogy a seggemre nem kíván rá…  Úgy lő hátba a vízsugár, mintha golyó lenne, azonnal felsikkantok a hideg szerte robban, a fejem jobban megfájdul és a gerincem majd kiszakad, pedig csak vízsugár, nem mondanám,  hogy kedveskedő, csípi, marja a bőröm és a hideg…. elviselhetetlen a hideg, a jeges áramlás, a lecsúszó karmok végig szántanak. Lehajtom a fejem, a hajamból máris az arcomba folyik, jesszusom de hideg. Feldidergek, a fogaim összekoccannak, már a vállamon jár és a fülembe fröcsköl a víz, kirázom belőle, már alig kapok levegőt.  Nagyon, nagyon hideg. Vasfogakkal marnak a cseppek, a víz erős sugara, a tüdőmből felszakad egy sóhaj. Megfagyok. Azonnal összepisilem magam, de legalább addig meleg, míg végig folyik a lábamon. A combom is reszket ahogy elém kerül, kíméletlenül lő a lágyékomra, felhörrenek, még a hajamból rázom a vizet, de a jobb lábam megemelem, hogy elém húzzam a combom, hogy védjem, de nem sok esélyem van, fél lábujjon meg sem állok, kilengek, tapogatózva támasztom magam vissza. A farkam fájón menekül a víz elől, ha eddig kisegér volt, most bébiegér, a hasamba kívánkozik vissza, a heréimet felkergetve. Gyomron vág a sugárral, újabb hörgés szakad fel belőlem, mindenhol fáj. Lehunyom a szemem, a szám is becsukom, de beletartom a fejem a vízsugárba, iszonyatosan hideg, de jót tesz a fájós fejemnek, a számnak, ha már, akkor mégis kinyitom, hogy kortyoljak belőle, eltömíti az orrom, prüszkölök, mint az igáslovak. Félre is nyelek, köhögve hallgatom, hogy a vödörbe locsogtatja, megrázom magam, tényleg kutya vagyok, kapaszkodom a láncokba, megint… Míg ő vizet habosít.
Találkozik a tekintetünk, az enyém azt sugallja, rohadj el, az övéből vágy süt. Megőrülök, úgy vicsorgok, hogy az orrom is felgyűrődik belé. A szavai alig jutnak át a fülem cuppogásán. Megrántom magam a kefe elől, érzékenyre fagyasztotta a bőröm. Először látott? Tengerpart, csempészés, apám. – Mi a faszormól beszélsz? – a döbbenet hörög fel belőlem, mit halandzsál megint? Hazudik, olyan kurva egyértelmű, hogy hazudik. Ficergek a súrolás alatt, de a szavaitól a szívem megint nyolcezret ver, hazudik. – Mi? – értelmes vagyok, tudom, de miről beszél? Az izgalomtól felizzik a vérem, így is kezdtem szétfagyni, tényleg tudja ki az apám? – Milyen régen szemmel tartasz démon, lehet mégis belém vagy szerelmes, nem a kis csicskádba? – védekezek, minden beszólogatás önvédelem, hogy ne omoljak össze, mert közel állok hozzá. Csípős szavakat vágok hozzá, hogy elérjem, hogy abba hagyja a hazudozást. Nyilván nem igaz, amit mesél, de szeretném elhinni, hogy apám kíváncsi volt rá,… kicsempészni… kicsit később átgondolom a szavait.
Boldogtalanul felnevetek, nem tudom elrejteni, hogy az indulatok bennem rohangálnak, mint egy telített hangyaboly. Kendőzetlenül, hangosan kinevetem. – Jézusom, de szánalmas vagy, most jön a nevelőapád sosem szeretett? Anyád ki nem állhat, a húgod is gyűlöl és igazából hálásnak kell lennem, hogy te legalább tapogatsz? Óh, Misran herceg, kérlek, tüntess ki figyelmeddel, ha már apám elhagyott, a nevelőm meg ki nem állhat, anyám megtűr, kinek is kellenék, ha nem neked, ó kérlek fogadj kegyeidbe. – felrobog bennem a düh, úgy szeretnék kárt tenni benne, nem hagyhatom, hogy összetörje a családom szeretetét. Ha azt elveszi semmim sem marad, nem adhatom meg neki. – De legalább tudjuk, hogy nem te vagy az apám, már egy jó hír, anyámnak sem igazán kellettél. – hiszen nem vele pancsikoltam, persze egy kurva szavát sem hiszem el. Lesúrolja a bőröm, az idegtől össze, összekoccannak a fogaim. – Milyen jó nekem, hogy legalább te kitüntetsz a figyelmeddel. – úgy acsargok, mint egy róka és éppen a lábam rágom le, tudom jól.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Misran


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 24 Giphy
☩ Történetem :
☩ Reagok :
210
☩ Rang :
választott régióherceg
☩ Play by :
Michael Fassbender
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 02, 2020 8:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next


How to train your nephilim 18+
────────────── ──────────────
@Darien A. Milton - ki korán kel aranyat lel
- Így rángatod magad, de láttál már jobbat, ezt aztán a ...
- Szűzkurva mentalitás - fejezi be helyettem a kapitányom, és együtt nevetünk kásásan, bár egy szemvillanással figyelmeztetem, hogy elég a mókából. Máskor talán teljesen helyénvalónak találom, hogy szokásos démondumával alázzuk a közénk szorult nyomorultat, de ahogy ecseteltem már neki, Darien a legutolsó hideg harmattól reszkető lábujjbegyétől kezdve a nekem ugró tébolyáig különleges a számomra, valaki, aki már azelőtt érdekes volt, hogy megszületett volna, egy darab emberforma hús, amit a magaménak követeltem, de az idő folyamán megmutatta, hogy saját jogán is mennyi rejtezik benne.
- Hagyd - nem kell megemelnem a hangom, bár Ash magányos kiáltására felrebbennek a bokrok közül a bazdmegjellegű káromkodást rosszul tűrő madarak, a kapitányom meghallja, és a reflexes visszarántás azelőtt félbemarad, hogy vörösen megharaphatná a nyakát a drót. Az indulattól alamuszi macskaként ugrik nagyot a teste, a szemem láttára nő fel a gazban feszengő dacos kölyökből az indulattól lobogó pucér harcossá, aki akár puszta kézzel kikaparná a két szép szemem, ha tudná, de a kezeit fogom és a teste amúgy is a mellkasomnak lökődött, az ujjai dühtől mámorosan karmolásnak. - Ugyan, hiszen nekem adtad a hited - mosolyom vonaglik a számon, meztelen, csontos lába a lábszáramba rúg egyszer, kétszer, háromszor, a térde beleölel a térdembe, a combomba, szorított csuklóin dübörögve száguld keresztül a reszkető indulat. Olyan mérges, mintha legalábbis megbecstelenítettem volna, pedig amikor azt tettem csak sírt. - Elképesztően okos vagyok. Egy null a démonnak Darien, ismerd el, édes voltam a karodban, szerettél engem, igazán szerettél! - ingerkedem vele, felidézve a pillanatot, ami akkor megmentette a tébolytól, hogy most mélyebbre taszítsa benne, de már elbírja, mert az akkort átvészelte belém kapaszkodva, ahogy én is belekapaszkodtam, együtt ringtunk a matrac könny és ondó tengerén, és ő úgy is az enyém lett, hogy a farkam nem vertem belé. Minden része az enyém, a teste, a lelke, a reggelben lúdbőröző szeplős bőre.
- De igen. Hozzád fogok érni, mert így akarom - matatom puha farkát, ami nincs formában, ellenben a démonom most én nevetem ki, az arckifejezése ádáz és haragvó, szolidan rángatja mégis a fiút, mint a marhákat a régi szép vágóhidakon, csak arra ügyel, hogy a kezem alól ne menekülhessen el, amíg én fogni, morzsolni, simogatni akarom, aztán válik az egész célirányossá, és odataszítja a fémrúd alá, ami felé elnyúlnak fehér, hosszú karjai. Az ujjvégeit zöld akáclevelek simogatják, a talpát pedig érett kalászú perje, nekem marad hát kinyújtózott, elnémult teste, amin úgy siklik a tenyér, mintha vezetné valami láthatatlan erővonal. A teste hívja a kezet, a sovány oldal, a kilátszó bordák, a köldök körüli fakó vonalak, a hasizmok húsra éhező, kijelölt helyei a vékony bőr alatt, a combjai között a belső ív közén át lehet látni, megmutatja, hogy milyen titkokat rejt, levándorol a kezem rá, miközben úgy feszeng, a lábujjaival túrva a még száraz földet, mintha kapálni akarna mérgében - Elengedhetetlenül szükséges Darien - biztosítom a válasszal arról, hogy ez így volt, így van és így lesz, a kezemnek rajta a helye, akkor is, amikor olyan retkes, hogy azt megirigyelhetné bármelyik hajléktalan csatornalakó, aki a megmaradt városok szennyében tartja fenn magát. - Ó a segged, milyen kis fokhagyma - mormogom, csak hogy a füle is tudja, amit a bőre már érez, hol tartok az ujjazós szemrevételezésben, és csak nyögök, olyan elégedett vagyok a felfedezésemmel a combhajlat ráncában, a farkcsont árkában, a csípőcsontjának mintájával a tenyeremben amikor belekapaszkodom.
- Kívánságod számomra parancs Darien - áll meg a kezem a becézésben ahogy méltatlankodik.
- Pofátlan kis bestia - jegyzi meg az én kapitányom, miközben megpaskolom a fiú fenekét és hátralépek tőle.
- De imádnivaló. Engedd meg a vizet.
- Máris - visszamegy a csaphoz, nincs az olyan messze, mint a fiú szeretné, alig jut időm még egy száraz szóra.
- Nyugodtan pisilj a földre Darien, a víz bemossa, és tudom, hogy a kapitány nem hagyott időt a vödörre mielőtt kihozott volna - de egy másik áramlás indul meg a csőből, amit időközben felszedtem a fűből ahol eddig tekergőzött. A nyomás elég nagy, az éjszaka lehűlt víz dühödt sárkánytűzként ront ki a csőből, nekiugrik a fiú háta közepének, odairányítottam először, a róla szétfreccsenő víz permetjében szivárványt rajzol a napfényt. Milyen gyönyörű. Vörösen tűnik elő a bőre a szutyok alól, végigjár a sugár a vállain, felkúszik a tarkóján, feldúlja a haját a földhideg víz. Megcsapkodom a karjait, aztán újra a hátát, majd a feneke következik, sovány farpofáit széttolja a víz. A lábait locsolgatva kerülöm meg a testét, habozás nélkül irányítom az ágyékára, eljátszom a vízsugárral a farkával, terelgetem egy kicsit vigyorogva, itt már nem születik szivárvány, végigdöngeti a víz a hasfalát, rázúdul a mellbimbójára, fájdalmasan csiklandozza a hónalját, tudom én, hogy hideg, de hogy üvöltene akkor, ha forró lenne. Az arcába csak szelíden fröcsögtetek, az ujjammal takarom a slag végét, megszórja a cseppeket, nem akarom kiverni azt a szép szemét. Végül a bádogvödörbe csobogtatok, amiben azonnal felhabosodik az aljába dobott hagyományos szappandarab. Bizony, visszatértünk a szappanfőzéshez, nem vagyunk állatok. Zsírból és lúgkőből főzzük, amióta elfogytak a klasszikus amerikai zsíremberek beérjük disznóval is, azt hiszem, Darient ezt nem fogja bánni. Ledobom a csövet.
- Egyelőre vége az Özönvíznek - jelentem vidáman, megmártva a szappanos vízben a legalább negyven centis nyéllel ellátott kefét, mohón bámulva a testén csörgedező szennyes kis patakokat. - Tudod Darien, amikor először láttalak, akkor így el voltál ázva. A tengerparton történt San Franciscoban. Anyád csempészett oda a városból, akkor először és utoljára, hogy apád a kezébe vegyen - hogy megkeresztelhessen, de ezt nem kötöm az orrodra, csak a köldököd alá csapom az elpuhult sörtéjű kefét és kedélyesen súrolni kezdem vele a bőröd - Már tudtál járni, de úgy feküdtél a kezében, mint egy igazi csecsemő, mintha tudnád, hogy kit látsz és mi a jelentősége ennek - most leszedem rólad azt a keresztvizet, amivel akkor felszentelt a nyomorúságos tollas- A sekély vízben játszott veled és nevetett. Igazán édesek voltatok! A nevelőapád testébe bújtam és mondhatom, felfordult a gyomrom, de az övé is! Rá sose nevettél olyan édesen, gőgicsélős boldogsággal, boldog lehet, hogy már nem vagy velük.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Darien A. Milton


A Pokol Dél-Keleti Régiójának földi kirendeltsége - Page 24 Tumblr_mreenfC1Nh1rhe069o1_1280
☩ Történetem :
☩ Reagok :
170
☩ Play by :
Froy Gutierrez
☩ Korom :
17
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 02, 2020 1:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next


Soulless war
To: Misran

+18Már a látványa is fokozza a vérnyomásom, nem is emlékeztem rá, hogy ennyire gyűlölöm. Lassan pislákolt bennem a harag, de most, hogy a talpam puha fű simogatja és a nyakamban hurok, mint az elesett kisállatoknak, most az indulat olyan emésztő tüzet lobbant bennem, hogy alig bírok ellenállni neki, hogy megpróbáljam letépni magamról és neki esni. Beiszom a látványát, elraktározom arra az esetre, ha most látnám utoljára, hogy ha egyszer le kell rajzolni fejben kitől kavarog a gyomrom a legjobban, ne kelljen gondolkodnom  a szemének résén, a szájának gúnyvonalán, a testének csupa karcsú merő izomzatán, mint egy kibaszott jaguár. Azt hiszem, sosem láttam jaguárt, de ilyennek képzelem.
Elirigylem a fittségért, a jókedvét, a magabiztosságát, így csak feszes járásom marad, amin nem sokat segít a fuldoklásom, de meghalok bassza meg, meghalok hősként, nem lehet, hogy…. a baj az, hogy egy rohadék szardémon, egy herceg a pokolból, akinek soha de soha nem lenne szabad a földre tennie mocskos lábát.
Úgy lovalom magam a dühbe, mintha nem lüktetne a halántékom így is tőle. A fejfájásom rákapcsol, és már a szívemben veri a tatamot. Tehetetlen haragomban megmorog, ha már kutyaként bánik velem, aminek semmi, de semmi haszna csak erődemonstráció, ugyan mit tehetnék ellene? Hova mehetnék? Tény, hogy megpróbálnám, azt nem látja rosszul. Mind a 164 centim feszes ellenállás. Süt belőlem a harcias megállapodás, pedig a félelem már a lábujjaim harapdálja, már kúszik a magas fűben a kitaposott ösvényeken, a lenyomott virágok tetején, a reggeli harmatban, amitől a talpamba hideg szökken szárba és felizzik a vádlimon, de nem baj, jót tesz, az is, hogy kiráz a hideg.
Érzem a gúnyt…. vadállat mi? Te ócska féreg. A vállam emelkedik és enged a mérhetetlen felháborodástól, inkább ebbe csomagolom magam, mint a félelmembe, pedig csak közelebb jön.
Úgy kap a kezem után, mintha mindig is erre vágyott volna, megrántom magam, hogy kitépjem a kezéből, ne_nyúljon_hozzám! Elugattam már párszor, de mit is érdekli? Acsarog a hangom, pedig nem kapok teljesen jól levegőt és sajnos a reszketését is érzem, ahogy kilököm magamból, akár csak vele tenném. Dacosan pislogok rá, az összefogott kezeinkre.
Gúnyos félmosolyra szalad a szám. Csipkebokor, mi? Viccelődsz, de maikor Isten visszatér, mert fog, megbánod, hogy a szádra vettél bármit, ami őt hivatott méltatni. – Láttam már jobbat. – lefolyik a gúny a hangomból, igyekszem nagyon, hogy érezze a megvetést benne. Elém magasodik, a pánik rákopog a szívemre, megint megrántom a kezeimet, hogy elhúzzam tőle, de erős béklyó, túl erős, kalimpáló szöcske vagyok a kezében, a fűben előtte összes dühömben is apróka és ez még jobban felbosszant.
A gúny megmarad a szájszélemben, már szóra nyitom a szám, de amit mond… fellobban a haragom, ha ez lehetséges, a hajtöveimben érzem, hogy túlhevülök és végig sem gondolom előre ugrok, hogy bármimmel elérjem, hogy megüssem, megrúgjam, megfejeljem, leborítsam a lábáról, hiába tudom, hogy maximum felkoccanok rá. – BAZD MEG! – felé rúgok, a nyakam meg odareccsenhet. – hogy mered? –az orrtövembe gyűlik fel a ránc, ahogy a vergődést megállítom, mert tudtam, úgy tudtam, láttam a kölykön, hogy megváltozott. Láttam a szemében az időt leperegni, de azt hittem a sorsunk közös pecsétje nyomja le őt is, de nem, persze, hogy nem. Indulattól remegek. Fújtat bennem, a harag. – Rohadt szemétláda, azt hiszed olyan okos vagy igaz? Hogy neked mindent lehet? – elvette, ezt is elvette, az imát a fiúért, a lassan mozgó szájából, a tetű még mondta is velem. És tessék, itt az első dühös kirohanásom. Az orromból lélegzek, dühös sárkány tüzet okádok. A szívem majd kiszakad. Hogy tehette? Öleltem, csitítottam, meséltem a gyereknek a kibaszott életemről, megetettem, imádkoztam érte, és védtem. Az egész arcom haragba öltözik, a testem tűz marja fel, hólyagos a bőröm, a reggeli hidegben átfagyva reszketek.
A kibaszott illata az hozza meg az álom buja emlékét és már nem csak a  méreg festi meg a bőröm, hanem a zavar kéjes elnyújtózása is. Vedd el ezt is, mindent is vegyél el. Fúúrjézus. A szívem nem bírja ezt el, én érzem. Csak előre figyelek, míg végig tekint rajtam, lenyelem a nyálam, megállom, hogy leköpjem, most még. – Ne érj hozzám! – késő, persze, hogy késő. Magától érthetődön vesz a kezébe, mintha mindenem is az övé lenne és sajnos így is van. A farkam megrándul az ujjai között. Felröffenek a sértésen. Attól eltekintve, hogy igaza lehet, nem vagyok büszke mérettulajdonos, de eddig senkit nem is érdekelt, őt is csak gúnyból teszi.  – Olyan vicces, menten nevetek rajta – mennyire nem divat már senkit a rokonaival kurvultatni, pont anyámra gondoltam, olyan rossz a poén, hogy csak a rángatásom fuldoklása miatt zihálok fel rajta.
Igyekszem hátra lépni, hogy kiengedjen a kezéből, ne fogdosson, ezerszer is elmondta, de persze, hol érdekli ez? A méreg szilánkokként vágtázik az ereimbe, felsért rejtett zugokba és éles árkot váj, hogy elérje a szívem, máris mint egy fertőzést.
A nyakam égő csíkok összessége, a nyelőcsövem is meglehetősen fáj, a kezem még a démon kezei között, az agyamban lüktető fájdalom. A kedvesemre megint felmorgok. Kedvesed, az anyád. Tényleg kutyának tart, kösd ki, tedd ide, tedd oda, simogasd meg, okosa ül, remélem nem felejt el labdát dobni a kerítésen túlra, hogy elhúzzak innen a picsába.
Forró lehelete izzadt homlokomnak csapódik, felfordul a gyomrom. Végre leválik a keze rólam, a hurok a nyakamról, máris sokkal komfortosabb, hiába húz egyet még rajtam, a kisegér farkam nem reagál a kezére, soha többet remélem semmijére.
Levegő is kapok, nincs már előttem.
Engedelmesen lépek a vashoz, míg a dögvész valamit alám tuszkol, fölfelé pillantok na persze… kihitte volna. Olyan harag csimborasszózik bennem, hogy csillagokat látok a napfelkeltében. Felnyúlok a láncokért, úgy engedelmeskedek, hogy jószerivel végig sem gondolom, csak a fejem kalimpálása van, a kopácsolás.
Újabb gúnyos fújtatás, te meg egy nagy rohadék, na és? Nem leszel tőle több. Elharapom a szavaimat, dacos hallgatásba vonulok és alig érek fel a lánchoz, szembetalálom magam vele, a teste nekem simul, a forrósága szinte megriaszt, kell hozzá némi lélekjelenlét, hogy vonyítva ne ugorka el valamerre. Közben az agyamba befordul egy emlék, és ettől egy pillanatra üveges lesz minden, mintha egy zárt zuhanyzóban ülnék, a csempékről visszhangzanak  a kérdéseim, amiben azt firtatom, normális ez így? Mert én nem hiszem és akkor és ott az a férfi elém térdelve mosta végig a testem, a lehelete a combomon legelt, a csípőmön, a lágyékomon, a hasamon a kezei közben a seggem mosták és én csak kérdezgettem, minden másról. Arról, hogy biztosan így normális ez? Hiába súgta a köldökömbe, hogy ez így teljesen rendben van higgyem csak el, nem tettem, de mozdulni már akkor sem mertem, és ő végig járta a testem, a heréim, a farkam, ami akkor még riadtabb lehetett nálam. Itt van a testemen a keze érintése a szappan szaga a férfi hangja, a lüktetés a szívemben. Az ágaskodó farka, a visszatérő álom… ahogy később mögém gömbölyödik és „elringat”. A keze a karomon, a másik köztünk, tudom, hogy kérdezni akartam, de kölyök voltam annyi lehettem, mint a fiú most és aztán… aztán anyám meggyőzőt róla, hogy álmodtam, mert Jonas bácsis soha nem tenne olyat, amivel vádolom. Én sírtam, ő sírt, Jonas sírt, de közben a kezét éreztem a testemen. Amikor megismétlődött már nem szóltam, harmadszor sem, hiszen minden helyzet helyes volt, én képzeltem bele… De most, hogy a démon elém magasodik, hogy a keze végig siet a megnyúlt oldalamon, most tudom, hogy nem beképzeltem és elfog a hányinger, mert Jonas még mindig jár hozzánk, most a húgommal tölt el időt.
Felpillantok rá a szavait mérlegelve. A düh tart életben és a szívem, ami most, hogy feszülök, csak jobban veri a bordám, a lábujjaim máris zsibbadnak, főleg mert már remegek. – Mindenképpen muszáj tapogatnod? - csak mert megint a seggemnél tart és ez meglehetősen frusztrál. Lehunyom a szemem, hogy visszatartsam a szitokáradatot, ami kitörni kész belőlem és keresem a makacs ellenállást, ami erőt adna ellenkezni, de bassza meg, csak félek. Itt siklik a lábujjaim között ez a szar érzés és ettől… ettől készülök ki igazán. Faszért simogat, és miért ilyen forró a keze, miért? Miért történik ez az egész? Annyira fáj a fejem is. Rápillantok az ujjaira, csak lépjen el mögülem… - Idén neki kezdünk még vagy megvárod, hogy lekopjon a bőrömről? – igazság szerint sejtem, hogy jéghideg vizet fog ráömleszteni, azt is, hogy fájni fog, azt is, hogy szétfagyok, azt is, hogy meg fogok fázni, de a kosztól már viszketek, áldásos lesz, de nem lehetne, hogy ne fogdosson közben, hogy a hatalmas tenyere ne birtokoljon el mindent belőlem, hogy ne melengessen? Nem lehetne ezt kihagyni?
Mélyeket lélegezve várakozok, időt húz, hergel, dühít, makacsságra kényszerít, ő csinálja és élvezi, kiveszi belőlem a sötétet, megvált, megvilágosít, és tudom, hogy miden fájdalom csak közelebb visz a feloldozáshoz. Jó isten… imádkoztam a lelki üdvéért… Vicc, az egész egy rossz vicc. Visszanyelem a haragom, bentről emészt fel, olyan vadul, ahogy a szívem püföli a bordaketrecem, félek a hátamban is látja az erőszakos verdesését.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
24 / 28 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1 ... 13 ... 23, 24, 25, 26, 27, 28  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7