Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Couturie Forest •
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 14, 2020 4:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


This is not just a dream
@Athlan && Sara
• Zene: VOL 6 • SZÓSZÁM: 1811

Képességeinek skálájával még nem volt tisztában teljesen, mert az a tudás, amellyel rendelkezett, tágítható volt, ő pedig képezhető. A tanulás a lételemévé vált az évek során, szivacsként nyelte el azon információkat, amik jelen pillanatban köddé válva valahol a gondolatainak homályába veszőn a mélyben lapultak meg, ott, ahova nem volt hozzáférése, ami olyan hatalmat biztosított számára, amihez nem szívesen nyúlt és amit igyekezett ritkán alkalmazni. Nem lehetett önös érdekű lény, nem kívánhatott magának többet, másoknak pedig kevesebbet, a múló percek, a hallott szavak, amelyek megmártóztak a magányos sötétségben, a szirupos mételyben, Saraquielt egyetlen gondolat felé kormányozta mindaz, amit tapasztalt, amit látott, amivel szembe kellett néznie. Egyetlen védence sem élte meg ezeket a mélységeket a depressziójuk során, egyetlen embert sem ismert, aki ilyen tisztán, ennyire csendes elfogadással beszélt volna arról, hogy mi várhatta őt akkor, amikor nem létezik már a boldogság, amikor nincs már nevetés csak az, ami a mélybe húzza őt. Sara, bármennyire is tapasztalatlan és fiatal volt, az apró kirakós darabjait összetenni lassan, megfontolt darabkák lepakolása után, s mindaz, aminek tanúja volt, lassan formálódott benne egy egyetemes igazzá.. amivel nem akart még szembeszegülni. Még nem.
- Minden mélység más lépcsőfokát járják be mindazok, akik rálépnek - egészen csendes riposzttal élt, miközben képtelen volt levenni a pillantását a férfiről. Próbálta megfogalmazni azt a kérdést, amely valóban foglalkoztatta, ám sejtette, hogy arra a teljes igazságot nem fogja megkapni, talán soha - vagy legalábbis addig, ameddig létezett, mégis, csak egyetlen pillantást engedélyezett a természet-alkotta csodára a talpa alatt, és mielőtt átgondolhatta volna, már az ajkain a szavai gördültek: - Tapasztalatból beszélsz, nem csak a könyvek lapjain megismert főhősök életéről, nem csak azokról, akik keresztezték az utad, hanem saját magad egy szeletét osztod meg velem most. Amit átéltél és ami te magad lettél lassan... fájdalom, sötétség és magány - részben megismételve a hallottakat állapította meg ezt anélkül, hogy visszaigazolást kért volna. Másfelől viszont nem válaszolt meg kérdéseket, mert gyanította, a férfi maga is rájöhetett arra, hogy Sara nem volt az elmúlás, a "rossz" oldal híve. - Egy aprócska részed sem vágyik a szeretetre, a kedvességre és arra az otthonra, ami melegséggel tölt el? - A hangja nem volt ítélkező, de talán egy cseppnyi fáradt szomorúság a hangjába mégis csak sompolygón belemart, s ezt a hangulatot tükrözték arcvonásai is. Nem volt boldog, egyáltalán nem érzett nyugalmat és békét, ahogy a feszültséget sem viselte túl jól, mert hiába, hogy háborúk vére tapadt a kezéhez anélkül, hogy ő ártott volna másoknak, még nem volt elég tapasztalata lereagálni rezzenéstelen arccal mindazt, ami őt felzaklatta. Ha az emberek világába született volna halandó léttel, bizonyára a legrosszabb színésznők egyikévé választották volna. A kimondott gondolatait követő vád nélküli kíváncsiságra felsóhajtott halkan, ajkainak pereme óvatos kunkorodással mozdult felfelé, ám nem a vidámságát igyekezte mindez jelezni. - Mindenki megérdemli, hogy tiszteljék, megbecsüljék és szeressék, bármilyen körülmények közt is él. És tudod, az előbb olyan gondolat futott át a fejemen, hogy szeretném egyszer látni azt, ahogy önfeledten nevetsz, minden rosszat, minden fájdalmat és minden magányt száműzve a gondolataidból - hajtotta le a fejét egy reszketeg sóhaj kíséretében, mert nem szokott ennyire nyíltan, ennyire idejekorán ilyen gondolatokat és kívánalmakat megosztani. Mint ahogy létének minden pillanatában, úgy most is másokat helyezett előtérbe, mások igényeit, mások eligazodását az életben. Erre teremtették. Hogy óvjon, hogy arra az útra tereljen, ahol a legkevesebb sérülés érheti mindazokat, akiket rá bíztak. Hazudhatott volna abban, hogy sosem félt. Ha az emberi világban járt is létezésének nagy részében, tartania kellett volna magát a feddhetetlen eltávolodáshoz, a lelketlen gerinces távolságtartáshoz, azonban ha valamiben bűnös volt, ha valamit rosszul csinált, az az, hogy megkérdőjelezte mindazt a gonoszt és mindazt a jót, amit el kellett viselnie, amit látott és tapasztalt. Minden újabb érzés amelyet megtapasztalt, elemi erővel csapódott a mellkasának, és talán ebben rejlett a halandó énje: át akarta élni azt az örömöt, amit a védencei is.. nevetni akart velük és sírni, ha valami veszteség érte őket, ehhez pedig nem kellett az, hogy Micah a nyakába lihegve felügyelje minden pillanatában. Ám Saraquiel őrangyal volt, ezt a tényt pedig igazán sosem felejthette el, létezését nem adhatta fel, és nem bukhatott el a villanásnyi érzések tengerében.
Minden sejtje menekülni vágyott, minden porcikája levegőért kiáltott és minden gondolata akörül forgott, hogy a lehető legtávolabb kerüljön attól, aki a teste felett átvette az uralmat. A szabadságot akarta, azt a magányt, amelytől megfosztották őt, és ezzel pedig olyan zaklatottság uralkodott el rajta, amin képtelen volt felülkerekedni olyan gyorsan, mint kellett volna. Az idegen még idegenebbé vált. Még kínzóbbá a jelenléte, és még különösebbé, ezért ahogy sikerült lenyugtatnia a háborgó gondolatait, azt, hogy igazán sehova sem tud menni, ahol nem lát halált, ahol nem lát szörnyűségeket, csak-csak megszólalt. Menni akart úgy, hogy maga mögött nem hagy ürességet, de a zöld szemű szörny szavai kilengették a nyugodt elhatározásából.
- Te magad is elhiszed mindezt! - kezdett bele, hogy aztán megrázza a fejét. Lemondóan nézett el először balra, aztán jobbra, azon gondolkodva, hogyan is folytathatná. - Minek nevezed azt, ha valakinek a nyakára szorulnak az ujjaid és próbálod elzárni a tüdejét az oxigéntől? Vagy azt esetleg, hogy aztán meg a földbe döngölöd a testét és te pedig fölé törleszkedsz? Mi ez, ha nem bántás? - nem vált hevessé, a szavait nem követték agresszív érzések, egyszerűen csak tudni akarta. Megérteni, mert hallott mindent, amit a férfi jelzett felé, keserűséggel eltelő hangszínnel, ami hatott az angyalra. Ahelyett azonban, hogy eltávolodott volna, vissza, Micah ölelő karjaiba (rossz vicc), mégis csak visszahúzta az, ami mindig is. Hogy képes volt önmaga lenni, hogy minden sejtje a segítő szándékkal telt meg, ám arra nem számított, amit kapott. Ha az érintés nem is volt durva, megrökönyödve, lemerevedve hagyta már megint és ismét azt, hogy érintsék. Még fel sem ocsúdhatott mindebből, amikor az ujja a hideg, izmos húst érintette, a kék szemek pedig döbbenettel keveredett rémülettel pillantottak el a férfi arcvonásaira. Várva, látva a fájdalmat... ami most sem teljesedett ki. Teljesen immúnis volt mindarra a másik fél, és mielőtt még meggondolhatta volna, a szabad kezével mart bele fájdalmat nem okozva az alkarjába, abba, amellyel kényszerítették őt arra, hogy az ujjait, a körmét ismételten vérben fürössze meg. Kényszeredetten próbálta meg elvonni magáról az érintést is. - Az előbb mondtam, hogy nem akarom, hogy hozzám érj és ez azóta sem változott meg! - nem, nem így mondta, de Saraquiel úgy döntött, hogy ez volt a lényege a kérésének, miszerint a férfinek nem kellene a közelébe mennie, ehhez pedig tartotta magát. Annak ellenére is, hogy nem volt fair az, hogy ő pedig szabadon tapogathatta volna a másik bőrét. Hagyta, hogy azok a mímelt szavak, a hamis vádak elcsendesedve kettejük közt üljenek meg, mert nem akarta, hogy a mardosó bűntudat a lelkébe égjen, hogy lobogva roskadozzon az az apró, őt éltető vágy, hogy van még önbecsülése.. talán egy morzsányi angyallétet jelző büszkeséggel meghintve. Ha nem akadályozták meg, akkor elhúzta a karjait, hogy ő se érhessen hozzá a férfihez, miközben az általa korábban okozott sebet vizslatta... és döntött, hogy szeretne segíteni. Lehunyta a szemeit, hogy a következő másodpercekben a nyugalom eluralkodjon rajta, hogy lassan.. a fekete tollazatú hatalmas szárnyak óvatosan fonják körbe a testét.. felfedve önmagát és hogy átadhassa magát a gyógyításnak... ám mielőtt ez megtörtént volna, a lehunyt szemhéjain túl az érzékei súrlódó levelek hangjait hallották, lágyan tovasikló és legördülő földhantok robaját, egy cincér neszezését, hogy az utolsó pillanatban találjon rá arra a veszélyforrásra, ami már egészen közel járt hozzá. Ahogy a fejét elfordította irányba, a pillantása már azt a lényt figyelte, ami egy újabb rohamot indított ellene. A kitáguló pupilláin túl pedig nem kellett érintenie, mégis a tiszta és véres ujjai a földbe martak, pontosan abban a pillanatban, amikor a kígyó marásra eltátott szája a bőrét karcolta volna, a hüllő megdermedve várta a beteljesülést, a méreganyag befecskendezését. Sara megrezzenő mellkassal, hevesen dobbanó szívveréssel akadályozta meg a kígyót az akaratátvitellel, és mielőtt még célt ért volna az állat, az angyal lassan, lélegzetvisszafojtva húzta el a bőrét... látva, hogy az az egyetlen csepnyi méreganyag kínzó fájdalommal engedett a gravitációnak és a fog görbületét követve igyekezett a föld felé. Ahelyett, hogy hagyta volna a kígyót a támadásra kész pozícióban, lassan engedte le a földre a csúszó-mászó testet, hogy ugyanolyan lassan indítsa útjára őt anélkül, hogy bárkinek is baja esett volna.
Nem tudta megakadályozni a férfi villanásnyi mozgását, ahogy feltépte az avarból a kígyót. Azt sem tudta volna megelőzni, hogy a kígyó teste az erős fogak martalékává váljon, miközben Sara figyelte, ahogy a pikkelyes vére megint csak bemocskolja a rúna-vésettel borított testet. Elborzadva figyelte mindezt, a hallottak pedig pillanatnyi tébolyként értek el hozzá, még ha nem is volt az egyetlen szava sem. Lassan, merev tagokkal emelkedett fel, a szőke tincseket kisöpörve az arcából, ujjait végiggörgetve elkínzottan az arcán, állának ívén is, miközben minden pillanatban a ragadozót figyelte. Mert rájött, hogy a férfi valójában az... egy míves szavakat hallató lény. Sara beharapta az alsó ajkát is, kényszeres mozdulattal lesöpört magáról minden mocskot - ami természetesen sem ruházatáról, sem a bőréről nem mozdult egyetlen centimétert sem.
- Ha valóban megmentettél volna, akkor az ujjaid nem szorultak volna a nyakamra, mert a halál és az elmúlás nem minden esetben feloldozás - ölelte át magát, összébb húzva a testén a koszos szöveteket is aztán. - Hogyan értselek meg, ha saját magadat is kínzod és még élvezed is? Miért van szükséged arra, hogy elfogadjanak, ha te magad mondtad, hogy nem vágysz ezekre, csak a sötétségre, amely ott kígyózik a bőrödön és mindenbe képes belemarni? - megrázta lassan a fejét Sara, lépett egyet hátra, aztán még egyet, de nem fordította el a pillantását a vérben úszótól, mert látni akarta minden rezdülését, hogy meddig engedik őt eltávolodni. A legutóbbi próbálkozásával sem ment semmire, mert bármilyen messze is került tőle korábban, megint itt volt, megint a közelében, megint vértől megfestve.
Ebben a pillanatban egyetlen dologra jött rá. Hogy hiányzik neki Micah, hogy bolond volt, amiért elmenekült előle és csak remélte, hogy nem őrjöng valahol az angyal. Mert Micaht bármennyire is kezdte felemészteni a létezése és a Mennyekből való kiűzetése, ő soha nem fordult volna Saraquiellel szembe. Őrült és tébolyult vágy kezdett feléledni benne: szeretné, ha a cica az ölébe feküdne, ő pedig a puha bundájába meríthetné az ujjait anélkül, hogy fájdalmat karcolnának a bőrébe. Bármennyire is hihetetlenek tűnt, Sara biztonsága Micah mellett volt.
- Ha valóban nem akarsz bántani, akkor hagyj elmenni - csendes kérés volt ez csupán, a cipőinek talpa lágyan érintették a talajt, ahogy megfordult, ismét a hátát mutatva az idegennek, de nem tehetett mást, mint hogy maga mögött hagyja ezt a helyszínt, a zöld szemű férfit.. És még csak azzal sem próbálkozott meg, hogy kitörölje az emlékeket. Felesleges lett volna, mert egy ember nem roppant ketté egy kígyót. Egy ember nem vágyik arra a fájdalomra, amit a férfi elviselt egyetlen kínt rejtő rándulás nélkül. Nem kérdezte meg a nevét. Nem kérdezte meg, hogy honnan érkezhetett és a múltját sem vágyta tudni. Egyszerűen csak.. szeretett volna elmenekülni innen egy Micah-tól teljesen idegen ölelésbe, amit a másik angyal el fog utasítani, efelől pedig kétsége sem volt Saranak.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Május 13, 2020 8:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Saraquiel & Athlan

"A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.."
Remek kérdéseket vet fel a szőkeség, olyanokat, melyek egy másik világból származhatnak, teljesen biztosan nem abból, ahonnan magam is származok. Agyalnom sem kell a megfelelő válaszon, ám nem kell lenyúlnom elmém mélyebb bugyraiba, hiszen ez mindig is ott csücsült nyelvem hegyén. Ellenben az előttem levő hölgy még nagyobb kíváncsisággal csillan vissza mocsaras tekintetemből, hiszen szavai oly naivak s jók, tapasztalatlanságról árulkodnak, s csábítóan suhintják meg rothadó lelkem, apránként felélesztve a jelenleg mélyen ülő démoni énem.
- Ahogy felfelé is van fejlődés, úgy lefelé is. Ahogy fent, úgy lent. - bölcsen szórom felé az ókori Smaragdtábla egy nagy igazságát. - Miből gondolod, hogy a romlás üres lenne? Sokan a rosszat látják abban, ha lesüllyednek a sötétségbe, hiszen vakon tapogatóznak az ismeretlenben, s elég egy rossz lépés ahhoz, hogy végzetessé váljon. Ám ha megtanulsz látni a sötétben... - szemeim összébb húzom, ajkaimat sejtelmesen simítom el sápadtas arcomon, miközben könnyeden legyintek egy kósza szellő hátára. - Ha átbillen a mérleg nyelve, s szeretet helyett szenvedés, fájdalom és magány lesz a jussod, akkor megtanulsz belőlük táplálkozni. Egy idő után pedig... Már a lételemed lesz a sötétség, megfertőzi tested és lelked, mely nélkül már képtelen lennél élni. - vázolom fel átszellemülve, mint valami tanító, ki saját bölcsességét terjeszti igeként az ifjoncoknak. Szavaimat a másik oldalról is lehetne nézni, a szeretet oldaláról, hiszen sokakat épp ez éltet, nem bírnak el a fájdalommal. Nehéz lehet megérteni az oldalam, ezzel tisztában vagyok, hiszen ahogy más sem lát le hozzám a feketeségbe, úgy magam sem látok át a fényességen.
- Miért ne legyek az, aki csak elvesz és nem ad? - fordítom meg ellentettjére a kérdését. - Nem süllyedtél még le igazán mélyre, hogy megismerhesd a másik oldalt, igaz? - már megint a kísértés. Kísértés, mely apró romlásként tör fel elmémből, hogy a külvilágra záporozva megérintse az ártatlanokat. Mint ezt a szirént. Az én sötétségem befogadó, bárkit képes elcsábítani a szikla peremére, hogy onnan lelökhesse a mélybe... Micsoda tanulmányokat végeztem régen! Az őrületbe kergetett, fájdalomküszöbük peremére űzött halandók, kik túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy talpra álljanak. Érdekes volt figyelni, ahogy az elme szép lassan megbomlik a fizika fájdalom és lelki terror hatására. Milyen régen is csináltam ezt... Túl régen... Mellkasom lassan emelkedik, majd halk remegéssel süllyed visszább e kellemesen bizsergető gondolat hatására.
- Sajnálod? Ez amolyan közhelyes részvétnyilvánítás, vagy igazi, szívből jövő sajnálat úgy, hogy nem is ismersz? - nem kekeckedés, csupán kíváncsiság. Kíváncsiság egy olyan érzéssel kapcsolatosan, melyet csak szavakkal tudnék leírni, s melyet csak a szemeimmel láttam. Tapasztalni? Talán még a halandó éveim csírájában, mikor még kellően naiv és reményekkel teli voltam ahhoz, hogy ne lássam meg a körülöttem levő világ mocskát. Ám ez azóta már lemorzsolódott, mintha önmagamat egy görbe tükrön át látnám csupán, melynek egyik oldalán az az alacsony növésű, szőke fürtös, sápadt arcú fiú áll, a másikon oldalon pedig egy fenevad, kinek már semmi sem szent. Két más világ, mégis egy és ugyanaz a lélek.
Hagyhattam volna, hogy elnyelje őt a rengeteg, hogy zaklatott léptei tovaszálljanak az avarban, s zihálását messze vigye a szél, majd végleg eltüntesse előlem. Mégis valahogy... Felébresztett bennem valamit ez a lány. A vadászat majd' elfeledett, különleges ízét, mely abban a pillanatban, mikor fellobban bennem, arra ösztönöz, hogy utána vessem magam. Hogy játszadozzak, hogy domináljak, hogy engedjek, majd elvegyek mindent, amit csak akarok, önzően és akaratosan, erőszakosan és finoman, úgy, ahogy azt én akarom... Remegve lehelek a szőke tincsek közé, diadalittasan suttogva reszkető szavaim, semmi jót nem sejtetve. Az izgatottság hamar rám telepedik, s talán azt gondolhatná az alant fekvő, hogy miközben arcát egyre szorosabban tolom a kemény avar martalékába, teljesen biztosan fájdalmas véget fog érni hamarosan a találkozásunk. Talán egyik pillanatban így is lett volna, ám a másikban már lecsúszok oldalra, s mintha mi sem történt volna, úgy fekszek ott tovább. Nem akadályozom meg, hogy újra távol másszon tőlem, már csak azért sem, mert az ajkaimon lapuló apró mosoly kiszélesedne hamar, ha újra elszaladna előlem, s én újra üldözőbe vehetném... Talán legközelebb már nem egyszerűen hátán kapaszkodnék fel, hanem fogaim mélyednének bőrébe, fúrnák át húsát, hogy csontjain koppanjanak, melyekről az utolsó kicsiny cafatot is élvezettel szopogatnám le... Ki tudja, mi bújik ki a következő pillanatban a sötétségemből? Halk, izgatott lihegéssel figyelem, ahogy a szirén megtörik, s egyből az dereng fel, hogy vajon mennyit bírna, ha igazán, mindenestül rázúdítanám magam? Vajon hol az a határ nála, mely után már nem léteznek még könnyek sem? Hol van nála az a pont, mikor még Isten is inkább elfordítaná a fejét...?
- Tán csalódtál bennem? Pedig igazán nem akartalak bántani... - halkan s vontatottan ejtek ki minden betűt, kicsit megrészegülve  és megpihenve az eseményektől. - Félsz az ismeretlentől. - állapítom meg. - Félsz tőlem... Mindenki csak fél tőlem, ahelyett, hogy megpróbálna megérteni. Nem olyan nehéz, mint amilyennek elsőre tűnik. - kissé emberibben felelek, bár elhúzom ajkaim. - Nem is megérteni. Egyszerűen csak elfogadni. - az avar halkan rezeg, ahogy vállam mozdul a hölgy felé, s mikor ellép mellettem, ujjaim hirtelen a bokájára fonódnak, de nem szorítom meg, így könnyedén csúszhat ki a kezemből, mikor tovalép.
- Sajnálod? - ízlelgetem már másodjára a szót. - S ha én nem bántam? - a regeneráció ugyan már elkezdődött sejtjeim mélyén, de a hatás kedvéért lelassítom azt magamban, s hagyom, hogy a seb eredeti formájába nőjön vissza alig láthatóan. A beszéde őszintén meglep. Szemöldököm is homlokom közepére szökik, ezzel lelökve onnan egy kósza, száraz falevelet.
- Nem törtem az életedre. Még csak be sem kopogtattam! - muszáj elnevetnem magam, hiszen ezzel a kemény fellépéssel, de zilált külsejével hirtelen nagyon szórakoztatónak tűnik a szőkeség. Már csak az a kérdés, hogy mennyire szerencsés, ha valaki képes arra, hogy engem szórakoztasson...
- Milyen? - kérdezek vissza, s hagyom, hogy ujjai újra érintsenek. - Megnyerő, varázslatos és angyali? Erre gondolsz, igaz? - szélesre húzódik vigyorom, s még fogaim is megcsillannak alóla. - Ilyen aljas módon fájdalmat okozni! - tettetett dorgálással felelek még mindig mosolyogva, ám váratlanul szabad kezem ujjaira fonódik, s közelebb tolom azokat a sebekhez, ha nem akadályoz meg hirtelen valamilyen módon. - És még most is folytatod... - halkan nyögök fel, s ha sikerült e folyamat, akkor mutatóujjára fogok rá, s még mélyebbre tolom az egyik karmolásban, hogy újra kiserkenjen onnan a vér. - Fájdalmat okozol... Miért vagy ilyen? - sóhajom remegve szökik ki ajkaimon. Nem jó jel. Nagyon nem jó. - Pedig én csak mutatni akartam valamit ott... - bökök nyakának puha íve felé. S akkor kezdődhet egy kis színjáték! Egészen eddig a földön feküdtem, ám ez nem a véletlen műve volt csupán, hiszen alant az avarba szivárgott mágiám, minek során egy kígyót bűvöltem meg. A kígyót, mely épp a lány lábai felé tart, s ha nem veszi észre időben a halk kúszót, akkor amaz fogai erősen marnak belé, átszakítva a nadrágot, mélyen fúródva bőre alá, befecskendezve apró átkomat a húsába, mely lassan fogja kifejteni a hatását. Ha sikerült a kígyónak belemarnia, úgy én egyből ugrok, ám ahelyett, hogy a szőkeséget dönteném le újra a lábáról, váratlanul a kígyót ragadom meg, hogy eltéphessem onnan, s egy mozdulattal fogaim alá szorítsam a fejét.
- Megmentettelek, az adósom vagy! - motyogom alig érthetően ha eljutunk eddig, s ha nem akadályoz meg benne, akkor ajkaimat a sötétzöld fejre fonom, s kettéroppantom az állatot. A vér megint csak államon csörgedezhet, de fejének zúzott része már nyelvemre esik, hogy onnan torkom felé kússzon tovább. S ha sikerült bejuttatni a mérget a szirén szervezetébe? Hamarosan megérezheti, hogy a teste szép lassan bénulni kezd... A kígyó mellesleg mindenképpen a számban végzi, függetlenül attól, hogy sikerült-e a tervem. Egy terv a sok közül, melyek osztódással szaporodnak bennem, főleg úgy, hogy valami megint csak nem volt képes eltántorítani ezt a hölgyet. Vakmerőség lenne tán? Vagy valami egészen más...?
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 11, 2020 11:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


This is not just a dream
@Athlan && Sara
• Zene: VOL 5 • SZÓSZÁM: 1755

Nem rendelkezett végtelen tudással, mert kurta éveinek száma jelezte, hogy nem találkozhatott a legnagyobb egyiptomi fáraókkal a Királyok völgyében, nem beszélhetett Jézussal a megbocsájtásról, nem ismerhette meg abban Michelangelo művésziességét, a barokk építészet csodáit és remekeit létrejöttének éveiben. De emiatt nem volt jelen a pestis járványok által elpusztított Európában, emiatt nem látta azt a vérengzést, amellyel a spanyolok leigázták a Közép-amerikai törzseket, emiatt maradt ki a guillotine-általi halálok sorából, ám mindezek ellenére olykor szeretett idézni a földiek szent írásából, amellyel egy meglehetősen komplex és teljesen szubjektív igét hirdettek. Mert végtére is mindenki hitt valamiben, mindenkinek kellett hinnie valamiben. Oldalra billent az angyal feje a férfi szavai hallatán, mert igen is, ugyanaz a megfogalmazás volt, csak más köntösbe bújtatva puhán, óvó öleléssel. Elmosolyodhatott volna, megtehette volna, hogy könnyed vidámságba burkolt békét hirdetett volna, ám nem lett volna most igaz mindez. Nem, amikor ennyire komoly témákat érintettek ők ketten. Egyetlen apró bólintással reagálta le és egy elsuttogott beleegyezéssel, hogy valóban, nem volt értelme vitába szállni egy egyetemes igazsággal a jelent illetően.
Olyan kérdéseket fogalmaztak meg előtte, amelyen Saraquiel már talán gondolkodott. Abban ugyan nem értett vele egyet, hogy valaha is létezett benne a romlottság, az a közöny, amely az emberek többségében jelen volt, látott és érzett, és pontosan ezek az érzések miatt nem tudott elmenni hátrahagyva őket. Mert minden ember számított, minden lénynek megvolt a helye abban a létben, amelynek ő is részese volt. Mert mindenki fontos volt, függetlenül attól, hogy "rossz", vagy "jó" volt-e.
- Mióta világ a világ, létezik a két ellenpólus, és ez ellen senki nem tiltakozhat vagy tehet.. Lehetek az, aki örömöt rajzol az arcodra és lehetnék az is, aki azt az örömöt szeretné porrá zúzva az enyészetté egyenlővé tenni. A döntés nem feltétlenül a mi kezünkben van minden esetben, de ha van választási lehetőségünk, miért a romlást válasszam, ahol nincs fejlődés, nincs élet, nincs... igazán semmi, csak az az üresség, amely végtelen, hideg és hontalan? Miért legyek az, aki csak elvesz és nem ad? Miért ne adhatnék csak úgy anélkül, hogy bármit is kérjek cserébe? - előfordulhat, hogy nem teljesen arra adott választ, amit a másik fél kérdezett, de nem tudott úgy gondolni arra a szurokban ázó sötét fonálra, hogy az megrémissze őt, vagy akarja azt a sötétséget magában. Soha nem akart senkinek sem ártani, sőt, a lehető legtöbbet megtette azért, hogy a célnak megfelelő útvonalon haladjanak a kiszemeltjei, azok, akikre akár pillanatok erejéig is odafigyelt. Talán zavarta az, hogy ekkora figyelmet szenteltek neki. Megszokta már, hogy fiatalsága miatt háttérbe került, hogy igazán csak rebbenő lét volt a fényesség árnyékában, és talán ezek miatt érdeklődött, miközben megosztotta a gondolatait. Mindig is kíváncsi alkat volt, többet kérdezve, mint beszélve, mert érdekelték a gondolatok, a motivációk, az emberi tudat és mindaz, ami a lényeket valóban emberivé tette. Még akkor sem adta fel a reményt senkivel szemben sem, ha nem érezte a belőlük áradó jóságot első ízben, mert mindenkiben volt kedvelhető, kedves melegség. Senki sem létezhetett a bűnben csak, nem lehetett csak vétkes, önző, lelket és tudatot karistoló ártani vágyó jellem.
- Azt mondod, mindenhez jogod van, hogy ledöntsd a téged visszatartó gátakat, mindazt, ami téged megakadályoz abban, hogy kibontakozhass, hogy önmagad lehess igazán. Mégsem érzel békét, nem érzel boldogságot, hiába teszel meg mindent, amit csak szeretnél. Akkor miért lenne mindenhez jogod, ha semmitől sem érzed magad többnek és teljesebbnek? Mi motivál, ha nem ez? - érdeklődése olyan nyílt volt, hogy nem tudta volna leleplezni azt, hogy a kíváncsiságát jelen pillanatban csak a másik fél tudta volna kielégíteni. Nem tartott attól, hogy elhallgatják tőle az igazságot, az orrára csapják azt a képzeletbeli ajtót, mely mögött ott lapult a tudás... és ez a vele szemben lévő alak többet rejtett el előle, mintsem azt Sara hitte vagy sejtette volna. Az, ahogy beszélt, nem azt a külsőt vetítette elé, amivel találkozott. A testébe a fájdalom ezernyi magját ültették el a rúnák vésetével, és ha nem is jelezte, nem tette szóvá, az angyalban egyre csak dagadt a szomorúság azt illetően, hogy a másik fél tényleg idegen volt minden kedves gondolattól, minden közelségtől, ami rémes volt - Sara viszont nem gondolta, hogy megérdemelte volna ezt a távolságot mindentől és mindenkitől, mindezek támasztották alá azt a logikus, ámbár negatív hitet, amellyel élt a férfi. Ha nem is a depresszió itatta át a szavait, az életigenlést sem látta visszatükröződni benne az angyal, úgy igazán nem. Vajon milyen lehetett, ha nevetett? Ha szívből tette azt... ugyanolyan teljes joggal, mint ahogy a pusztítást vitte volna véghez... Sara nem tudta volna megadni erre a választ, de teljes szívéből egyetlen ilyen boldog, megálló pillanatot kívánt neki.
- Sajnálom, hogy nem élted még ezt át - Sara nem akart Micahra gondolni. A rideg angyali tettek mozgatórugójára, és arra sem vágyott, hogy ebben a percben a megbánás marjon bele a gondolataiba, tudva, hogy a másik angyal csak megvédeni kívánta őt, de bántani nem. Valójában Micah sosem ért úgy hozzá, nem volt jelen az életében úgy, hogy azzal valódi fenyegető lénnyé váljon. És talán egyetlen másodperc erejéig eljutott addig a pontig, hogy úgy érezze, már megint ő rontott el mindent, megint miatta alakultak úgy a dolgok, ahogy. A vért nem ő idézte elő, de az ő kezéhez tapadt mindaz a pusztítás, amely ide űzte őt. Oda, ahol a valódi bántalmazást tapasztalhatta meg, és ha küzdött is, a fölé kerekedő erő ellen tehetetlennek bizonyult minden próbálkozása. A könnyei, az elhaló és elapadó lélegzetei lágyan ringatták őt az elhagyott csendesség felé, miközben a teste meghajlott az őt érő nyomásnak, a még nedves ruházata fájón mart a bőrébe az ágyékánál, a hasán, de ahogy az ujjak a bőrt felsértették, már nem csak a menekülni vágyása miatt könnyezett, azért is, mert kénytelen volt megvédeni magát úgy, hogy azzal fájdalmat okozott és vért fakasztott. Nem akarta az ajkai közt a nyelvén megülni a bíborszín nedvet. Nem volt kíváncsi az ízére, nem akarta magában tudni azt az életet, egyszerűen csak... maga mögött hagyni, így amikor a szorítás engedett annyit, már nem akart itt maradni, nem akart beszélgetni, és már másodjára kényszerült arra, hogy messze kerüljön attól, ami kísértette őt. A menekülő léptei alatt a sarjadzó természet roppant szét, apró bogarak iszkoltak volna el alóla, kicsiny, elhullajtott és megszáradt ágak hajoltak és törtek ketté. Nem volt energiája arra, hogy a kezén megszáradó vérpettyes foltot eltüntesse magáról, és arra sem, hogy az ajkaira tapadó, szél által fellebbentett szőke hosszú hajtincset eltüntesse az útból, már-már érezve azt, hogy szabadulhat és kijuthat.
Csak egyetlen pillantást engedett meg hátra. Egyetlen fél fordulatot, egyetlen suhanást, amelyben a sötétség bekebelezte őt, s abban a pillanatban, amikor megadta magát neki, a lába nem úgy mozdult, ahogy kellett volna. A lendület, habár vitte előre, a teste összeroppanva bicsaklott meg és az az apró, százhatvanöt centi magassága a földet döngölte be maga alatt. Mielőtt még felkelhetett volna, újra az az ismerősen idegen test kötötte őt gúzsba, fájdalmas nyögéssel válaszolva arra, ahogy a teste alázatosan tette azt, amire kényszerítették. A tenyereivel képtelen volt tompítani, a bőrét végigkaristolták a kicsiny, előző évi elszáradt és lehullott gallyak hada, az a néhány kő, amely fájdalmasan mélyedt bele a testébe, a barna föld a hajába kapott bele és színezte be azt a természet. A hevesen süllyedő mellkasán, a könnyáztatta arcán, a meg-megremegő testén túl nehezen jutottak el hozzá a neki címzett szavak, de próbált figyelni, meghallani mindazt, amit neki címeztek, mégsem szólt, mégis a csendet választotta, azt, ami biztonságos volt, ahol a félelem csak őt rejtette el és kebelezte be. Akaratlanul is egy halkan neszező nyögés csúszott ki ajkán, ahogy magára hagyták, és mielőtt még túlságosan is közel maradtak volna hozzá, arrébb rebbenve csúszott el a férfi közeléből, miközben a megjelenése egy csapzott, igénytelen külsőt varázsolt neki.. köszönhetően az elmúlt perceknek is. Annak a férfinek, aki nem bántotta őt. Újra a mellkasához húzta a lábait, a bokáit pedig átölelve hagyta, hogy a könnyek kússzanak végig az arcbőrén némaságba burkolózva, nesztelen, ahogy Sara sem beszélt, talán még elfelejtette azt is egy-egy pillanatra, hogyan is kell lélegezni. Hogyan kell a szívdobbanásokat előidézni a testének mellkasában. Hogy hogyan kell létezni. Nem érdekelte az elmúló percek hada, nem számított neki, hogy a rúna-vésetű test mikor és hogyan mozdul ott előtte, de ha ezt tette, akkor megrezzenve követte a mozgást a búzakékszín szeme. Nem számított, mivel akarja őt szólásra bírni, mert Saraquielt lefoglalta az a gondolat, hogy a körmét ne vájja bele a már rászáradt vérrel a bokájának húsába, hogy ne remegjenek az ujjai és ne vacogjon úgy, mint soha, egyetlen angyalnak se szabadna. A túlélés viszont ott munkált benne... a létezés, és egyre erősebben verte azt a ketrecet ott benne mélyen, kivárva azt a pillanatot, amikor a légzése mégis lelassult, amikor a nyugalma újra az övé lehetett, amikor már csak egy valami számított neki.
- Szeretnék elmenni - erőtlen suttogás volt ez csupán a részéről. - És szeretném, ha nem jönnél a közelembe, mert nem bízom benned. Ha a szavaid ígérnek, a tetteid elárulnak, és romba döntenek mindent, amit addig felépítettél - pillantott le Sara az erdei földre, ujjaival végigsimított a harmatos füvön körülötte, hogy aztán talpaira evickélve a valóban méregként gomolygó zöld szemekbe nézzen anélkül, hogy a kérése alázattal telt volna meg. - Sajnálom, hogy bántottalak, nem kellett volna fájdalmat okoznom neked - a szőke angyal a férfi karja felé pillantott el, majd az ujjaira, a körmei alatt megbúvó és megszáradt barnuló vörösségre, csalódott volt, keserű és szomorú is egyben. Ellépett arra, amerről érkeztek mindketten, és mielőtt újra futásnak eredt volna, magára kényszerített nyugalommal a már csak alig nedves ruházatát igazgatta el magán a léptei nyomán. A hajával és az arcával már nem is mert foglalkozni, mert annak már úgyis mindegy volt. Zabolátlan külseje a léleknélkülisége belső háborúját tükrözte, a torkát pedig fojtogatta az újból feltörni vágyó sírás.. mert nem kérdezte meg a férfit, fájdalmai voltak-e. Nem kérdezte meg, hogy miben segíthet neki és nem azért is, mert nem hitte el, hogy ne tudnák bántani. Nem jutott messzire, mert pár lépés után mégis megállt. Mégis fellesett a fák sarjadzó lombkoronáján túl látható színpompás égre, és ha a férfi nem tűnt el, vagy nem esett neki, akkor lassan felé fordult, habár az arcvonásai nem tükröztek sem boldogságot, sem pedig bizalmat.
- Megnézhetem a karod? Csúnyán elbántam veled, és nem érdemelted volna meg azt, még ha te az életemre is törtél. Egyszer biztosan. És ne merd az ellenkezőjét állítani, mert hazug lennél - keményedett meg a hangja, már amennyire hihető volt egy törpe nagyságú szőke porcelánbaba külsőtől. Klisék, hmmm? Anélkül, hogy további engedélyt kért volna, visszalépett hozzá, az ujjai pedig végigfutottak az izmos-inas karon keresve azon sérüléseket, amelyeket ő okozott. - Miért vagy ilyen? - bukott ki belőle a kérdés, mielőtt átgondolhatta volna azt igazán.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 11, 2020 9:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Saraquiel & Athlan

"A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.."
Úgy érzem, mintha süllyednék... Újra és újra, egészen mélyre, de most nem lelkem kellemes, sötéten melengető sírgödreibe, hanem valahova a külvilág alkotta verembe, ahol csak a pusztulás lehet a jussom. Érzem, hogy a gondosan felépített birodalmam falai repedeznek, s az idő múlásával végleg le fognak omlani, ha itt maradok ezen a világon, távol a saját közegemtől s fullasztó légteremtől. Az én szememnek ez a környezet nem csupán nem szép, de kegyetlenül taszít minden egyes rezdülése. Nehéz meglátni itt az én lelkemhez való szépséget, mely itt úgy enyészik el, mint egy gyorsan bomló test.
- Szeretem a bibliai utalásokat. - felelem bágyadtan, bár azt már gondolatban teszem hozzá, hogy mennyire gyönyörködtető megfürdeni az emberi hiszékenységben és ostobaságban.  - Az a csalfa inkább, ha azt feltételezzük, hogy nem létezhet gondtalanság a mai világban. - kerülöm meg szavait egy rezgő, majd elhaló mosollyal. Mint ahogy az is hihetetlen volt pár éve, hogy egyszer bezárulnak a kapuk, s képtelen leszek visszatérni, úgy balga dolog lenne manapság bármit megkérdőjelezni. Ez a hölgy melegséget áraszt magából, mire még az én démoni aurám is megrezeg, mint a pókháló, mikor zsákmány vergődik benne. Véletlen hát, ha magamat a vérszomjas póknak képzelem, ki a távolból, lassan cserkészi be áldozatát?
- Azt gondolom, hogy akár olyan is lehetnél, mint amilyennek leírtalak. - sugallok némi kétértelműséget. - Tán rossznak gondolod, hogy mások szívében melegséget ébreszthetsz? Vagy esetleg... - a méregpetty cinkosan csillan meg fehérségem mélyén. - Lapul benned valahol mélyen egy kósza sötét fonál, s azt akarod, hogy meglássa benned valaki? - ábrándosan döntöm oldalra a fejem, ahogy őt vizsgálom. Tekintetem nem kóborol másfelé, nem gyönyörködik a lengedező falevelekben vagy a sebesen reppenő szitakötőkben a csillogó tó vize felett... Figyelmem csak rá koncentrálódik. Szavaira az előbbieknél szélesebb mosoly kerül arcomra, s erősen kell gondolkodnom azon, mit feleljek neki úgy, hogy nem adom egyértelműen a tudtára, hogy egy pokolbéli szörnyeteg vagyok.
- Mindenhez jogunk van. Csak tele vagyunk korlátokkal, félelemmel. Félelem az ismeretlentől, a következménytől, egy magunk részéről magasabbnak hitt entitástól... Aztán mire feleszmélünk, tele vagyunk gátakkal, melyek boldogtalanná tesznek minket. Miért? Mert annyira másoktól függünk, hogy képtelenek vagyunk a lelkünk mélyére leásni úgy igazán, s előhozni onnan azt, amire őszintén vágyunk, legyen az bármilyen rossz, mocskos, őrült dolog. Vagy akár attól félünk, hogy emiatt mindenki ostobának néz, s egyedül maradunk a gondolatainkkal, a vágyainkkal, így egy idő után teljesen elnyomjuk őket. Ám helyettük ott lesz az az üresség, melyet nem lehet betömni semmivel, hiszen önmagunkat hazudtoljuk meg. Szóval igen, úgy vallom, mindenhez jogom van. - bölcsen beszélek, hirdetve az egocentrikus tanokat, melyek az egyén boldogságához és jólétéhez vezethetnek. Nehéz őket megérteni és elfogadni, hiszen ehhez az kell, hogy minden felesleges dolgot levessünk magunkról, s azok lehessünk, akik valójában vagyunk. Nehezen tudnék úgy létezni, hogy másokat helyezek magam elé, s tartanék attól, hogy mik lesznek a következmények... Ezért is olyan könnyedek a mozdulataim, hiszen mit sem törődve, mi lesz ezután, nyelvem lágyan simogatja bőrét. Úszok az árral, s teszem azt, mit ösztöneim suttognak fel lelkem mélyéről. Talán kár volt ma találkoznunk ezzel a hölggyel, vagy talán sorsfordító lehet, hogy összesodort minket a szél. Ki tudja?
- És van, hogy az az egyetlen ember képes mindent elvenni... - lehunyt szemmel sóhajtom be a szellő hátán érkező illatát, mikor ellép mellőlem. Olyan, mintha nagyon más oldalakat képviselnénk, de magam nem szoktam ítélkezni. Mások vagyunk ebben a kusza világban, s teljesen különbözően működünk. Az már más kérdés, hogy a legtöbbek egy hatalmas, unalmas masszát alkotnak, olyat, mely csak azt érdemli, hogy levegőnek nézzék. E hölgy már kilépett ebből a közegből, hiszen ha így tartanám, mostanra minden bizonnyal rég távol lennék már. A fejével vagy anélkül.
- Nem tudok saját tapasztalatot mondani. Nem volt még benne részem. - vonom meg a vállam egykedvűen. Tisztában vagyok vele, hogy sokaknak biztonságra van szükségük, valakire, akibe kapaszkodhatnak. Azért nem tudok e téren véleményt alkotni, mert a halandó síkon nem volt abban részem, milyen az, amikor vigyázó karok ölelnek körbe, amik szeretnek, s egy biztonságot nyújtó leplet vonnak körém. A születésemtől fogva átkozott voltam, így sem akkor, sem a démoni létem alatt nem ismertem meg azt a fogalmat, hogy szeretet. Nem tudom, milyen az. S elnézve a sok összetört lelket... Nem is akarom tudni. Soha.
- Az én lelkem egy örökké háborgó tenger. - ez a végszó. A hullámok magasra törnek lelkem mélyén, s arra ösztönöznek, hogy lépjek. Miért? Túlságosan is kínálkozó ez az ártatlan lehetőség, hogy csak úgy meghagyjam őt abban a békés légkörben, mely körbelengi... Élvezettel fonódnak ujjaim egyre vadabbul lüktető nyaka köré, s nem is várom el tőle, hogy csak úgy hagyja, hogy szép lassan az álmok mezejére ringassam. Könnyei hoznak némi megnyugvást számomra, bőrömbe vájó karmai pedig egy egészen más érzést ébresztenek fel bennem... Közelebb simulok lábai közt, hogy még jobban érezhessem magamon gyönge testének lágy vergődését, melytől még alsó ajkam is kénytelen vagyok beharapni egy halk, remegő sóhaj kíséretében. A vöröslő patakom hűs kezemen csordogál végig, befestve puha bőrének finom ívét. Fájdalmas könnyei után epekedve pillantok, melyek e hölgyhöz hasonlóan szívesen tovafutnának tőlem... Közelebb hajolok hát, hogy nyelvem hegye felfogjon egy félő cseppet piruló orcájáról, s ekkor hasít belém a tudat, hogy többet akarok. Sokkal többet... Így ahelyett, hogy tovább szorítanám ki belőle a levegőt, ujjaim fonódása enyhül, s elmerengve hagyom, hogy kicsusszanjon alólam. Tenyerem viszont utána kap, de ujjaim csak erőtlenül csúsznak végig lábán, hogy aztán a megbolygatott avarba hulljanak. Ő pedig szökik, szalad, messze előlem... Szemeim lassan csukódnak le, ahogy ott térdelek immáron egymagam. Már kezdtem elfeledni, milyen érzés, amikor vadász vagyok... Hiszen rég volt már, mikor hagytam lehetőséget bárkinek is arra, hogy meneküljön. Túl rég volt tán... Ezt pedig az is mutatja, hogy egészen kellemes bizsergés fut végig rajtam a hölgy hatására. Tenyereim a földre tapadnak. Térdem nyúlik. Gerincem egyenesedik. Egy kis lépés előre. Majd egy nagyobb. Aztán mire a fák közé érek, már magam is futok, rohanok, olykor elbújva a fák takarásában, hogy riadt tekintete elől elrejtsenek a göcsörtös törzsek, reményt adva a szirén számára, hogy védelmet nyújthatnak. Lehet egyáltalán egy élet úgy teljes, hogy abban reménykedünk, hogy majd valaki megment? Én sosem tápláltam hamis reményeket, ezért is van mögöttem ennyi kínkeserves évszázad, míg tökéletesre fejlesztettem a mágiám. Akkor miért nem állítom meg azonnal az űzött vadat? Mert akkor elveszne a vadászat édes íze... Azonban az örökkévalóság pereméig még én sem üldözhetem. Ennél nekem több kell. Lépteimet ezért hamarosan felgyorsítom a föld játékával, mely segíti a gyorsabb előrejutást. S mikor kisvártatva a hölgy mögött kötök ki, kibukkantok a földből egy széles gyökeret váratlanul, mely mintha mindig is ott lett volna... Ha sikerül elesnie, úgy egyből rávetem magam hátulról, ám ha kikerüli, úgy magam döntöm le őt egy ugrással. Ha sikerül, s nem tesz valami más lépést, ami megakadályozna, akkor egyből ráfogok búzakalász tincseire hátulról, s enyhén a földre tolom arcát.
- Miért menekülsz előlem? Én nem akarlak pedig bántani... - halkan és nyugodtan felelem, miközben közelebb hajolok hozzá úgy, hogy lábaimat az övéi mellett csúsztatom el a földön. - Ha bántani akartalak volna, nem így tettem volna... - ujjaim beljebb simulnak hajkoronájába. - Miért nem látsz át a félelem fátylán? Miért nem veted le magadról, s nézel sokkal tovább? Nem minden segítség érkezik angyalszárnyakkal... - ha eddig eljutunk, akkor váratlanul elengedem őt, s mellé gurulok az avarba. - Ne félj tőlem. Nem érdemes. Csak egy nyomorult ember vagyok. - már mosolyogva pillantok felé hazug szavakkal, ábrázatomban semmi támadó, sejtelmes, vagy erőszakosnak tetsző vonás nem bukkan fel. Mintha mi sem történt volna az imént, úgy figyelem őt tovább.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 07, 2020 12:43 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


This is not just a dream
@Athlan && Sara
• Zene: VOL 4 • SZÓSZÁM: 1660

Nyomasztó volt az a tudás, az a hatalom, mellyel bírt. Soha nem kérte a létezését, és íme, a Földön jár, lelket kell(ene) védenie anélkül, hogy önmagát is az örök kárhozatra ítélné, és mégsem volt az elég, amit adhatott vagy nyújtani tudott. Soha, egyetlen egyszer. Habár erősebb volt a földieknél, erősebb akarattal bírt, mégis ugyanúgy bukásra ítéltetett minden próbálkozása, hogy életben tartsa azokat az embereket, akiket rá bíztak. Azt az egyetlen lelket, amely szívről szívre ugrált, elméből elmébe csúszott, s ha csalódott is abban a sikertelenségben, mely körülvette őt, az az egyetlen élettel teli, tűzként fellobbanó lélek mindig megnyugtatta. Az már kevésbé, hogy az idegen szinte a szívének, lelkének legmélyére nyúlva rángatta a felszín felé azokat a bizonytalansággal eltöltött perceket, amelyben a magány mardosó tudata ölelte körbe fájón, elkínzó lassúsággal, csak hogy az önmaga átkos szenvedése még jobban olyan sűrű feketeségbe vonja a tudatát, amelyből nem tudott volna szabadulni egykönnyen.
- Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! - akaratlanul is ez az egyetlen bibliai utalás Máté evangéliumából csúszott ki ajkain a férfi szavaira, ám mielőtt még folytatta volna a sort azon szavakkal, melyek nem hozzá tartoztak, felsóhajtott halkan. - Csak azért, mert ilyen külsővel rendelkezem, még borús gondolatok uralhatnak, ahogy a sebesült anyamedve is utolsó vérig fog küzdeni a bocsa megmentéséért. Csalfa gondolat, hogy a gondtalanság még létezhet abban a világban, melyben lépkedünk, te és én, a most pillanatában - nem adta meg magának azt a kegyet, hogy a romlottság érzetével kelljen megküzdenie, mert akkor minden bizonnyal újra átélne minden vak reményt, hogy egyszer olyanná válhat, amilyenné akart volna. Megingathatatlan kötelességtudattal, megfékezhetetlen hittel és azzal a tudással, melyben minden reá bízott lélekkel a világ végéiig is képes lett volna eljutni. Az igazság viszont az volt, hogy Micah valóban óvó figyelmén túl gúzsba kötötték a karjait, nem engedték igazán szárnyalni, hiszen a saját vétkeit, a saját bűnös gondolatait nem élhette meg, nem dönthette el ő, hogy helyes-e az, amit tett vagy tenni készült. Micah szépen lassan beitta magát a gondolataiba és átvette felette az irányítást, holott Saraquiel nem volt annyira gyenge, mint amennyire önmagát hitte. Létezésétől kezdve tanult, minden egyes szabadon hagyott pillanatában pedig annak élt, hogy a lehető legtöbb információval vértezze fel magát, ugyanakkor a gyakorlásokra sokkal kevesebb időt szánhatott akkor, amikor a férfi, akitől most a leginkább rettegett, körülötte ólálkodott. Úgy gondolta, hogy mindezzel ők ketten.. valamiféle egyezségre jutottak, hiszen a férfinek igaza volt a megnyilvánulásában, és a másik fél figyelt, akkor érezhette és tudhatta, hogy Sara nem ellenkezett a szavaival igazán, csupán hozzáadott az elhangzottakhoz.
Figyelmesen és csendben hallgatta a hallott és kimondott teóriát, ám ahelyett, hogy zavarba hozták volna, hogy elmosolyodott volna vagy zavartan lesütötte volna pilláit, állta a méregzöld tekintetet, s egyre inkább megfogalmazódott benne egy gondolat, amely lehet, hogy egy kissé meg is bántotta őt. Vagy ha nem is, hamis érzetet keltett benne. Talán valóban rosszul ítélik meg őt mások, és nem azt látják, amit ő maga gondol és tud magáról. Vajon mennyire hajlik meg az igazság tükre a jelenlétében? Vajon mi kényszeríti rá őt arra, hogy folytassa a sok kudarc oltárán is áldozva? Vajon miért létezhet még mindig?
-  Valóban azt gondolod, hogy olyan lennék, mint amilyennek leírtál most? Hamis ígéret és reménytelen remény volnék csak? - ha nem is az volt a célja a férfinek, Sara próbálta magából kiűzni az elméjében megkapaszkodó gyötrelmes gondolatokat, amik megtépázták az amúgy is ingatag lábakon álló küldetéstudatát. Nem könnyítették meg a dolgát és ha azt is gondolta, hogy végre megszabadulhat attól az árnytól, mely rányomta bélyegét az életére, kapott egy másik sötétségben úszó kísértést is, amely mégsem volt az. Hangjának tónusa olyan ígéret volt, melyet nem fogadhatott el. És nem csak azért, mert túlságosan könnyednek, behódolónak és mégis csábítónak tűnt. Hanem mert Sara angyal volt. Nem hódolhatott be a bukásnak, nem adhatta át magát a sötétségnek. Nem, ameddig eloszlathatta a ködöt.
Az Isteni nagyságot hirdető elképzelésre összevonta a szemöldökeit. Hogy hihetne bárki is ilyet? - Vágyhatunk nagyobb tudásra, de hatalomra nem - csendesen zárkózott el mindettől. Miért kérdőjelezné meg bárki is azt a hatalmat? Talán maga miatt és talán mindenki másért is elutasította ezt a gondolatot. Sara fiatal volt, ez tény, mert nála jóval öregebb lények is a Földet uralták jelen pillanatban, mégis, szerette azt gondolni, hogy a korábban megszerzett tudása nem volt hiábavaló, ezért is gondolkodtatta el mindaz, amit megfogalmaztak neki, csak azt nem tudta, miért érték el nála azt, hogy minden gondolatfoszlányra, édesen és sajgóan fájdalmas szóra a válaszát várják. Lehet, hogy csak azt szerették volna, hogy a némaság őrjítő folyamába vesse magát. Ki tudja?! - Ahogy te a pióca utolsó pillanatát határoztad meg, az én közbenjárásommal folytathatta azt az életutat, amire teremtették őt. Ha viszont azután is halálra van ítélve, hogy visszaengedtem őt a vízbe, az valóban az elmúlás örök körforgása. Viszont azzal, hogy te mások helyett döntesz, önös érdekeket hirdető nagyságot sugallsz - hallgatott el egyetlen másodpercre csupán, megkockáztatva azt, hogy kimondjon talán olyat, amit nem kellett volna. - Miből gondolod, hogy te jogosult vagy az életük felett ítélkezni? - kérdésének élét hangja halk csengésével, azzal a lágy dallammal adta a másik fél tudtára, mintegy jelezve a kimondatlan bocsánatkérését is azzal együtt. Vad játékot űzött azzal, akinek a béklyójába került a keze, még ha nem is akarattal. Akinek a nyelve éppen az ő bőrén csúszott végig, miközben Sara igyekezett megőrizni a hidegvérét - már ha volt neki valaha is olyan.. de leginkább azt, hogy a bőre alatt lüktető szívverése ne szabadulni vágyó madárként csapódjon az ereknek odabent. A vérrel kapcsolatos elgondolást nem tudta értelmezni, mert ha hallott is már a gyönyör eufóriájáról, soha nem tapasztalta. Az a bukását eredményezte volna, és talán ahhoz a legközelebb Micah és az ő társasága állt, hogy bűnös gondolatok kerítsék hatalmába, de Sara túlságosan is... visszahúzódó - ám rettentően kíváncsi - természet volt. Pontosan a tapasztalatlansága késztette arra, hogy a csendje egészen hosszúra nyúljon, nem reflektálva a hallottakra, inkább hagyta, hogy az ujjainak mozgásai vezessék a gondolatait az ismeretlen, rúna-véste bőrön, hogy aztán a fejét rázhassa a fájdalomitatta rangot illetően. Százhat éve alatt nem vágyott többre, mint hogy a feladatát elvégezhesse anélkül, hogy azzal bárkinek is fájdalmat okozna, mert ősi ösztönként élte meg azt, hogy a szenvedést enyhítse. Ennek tükrében érkezett az az eldöntendő kérdés, melyre nem tudott volna választ adni. Igazán nem.
- Van, amihez egyetlen ember is elég volna - és volt, amihez nem csak egyetlen akaratra volt szükség, hanem mindenkiére, ámbár ebben talán kételkedett egy kissé Sara, ám mielőtt átgondolhatta volna, a fájdalmával elrebbent a férfitől, maga mögött hagyva az érintésének emlékét is, csak hogy olyan primitív és emberi dolgot tegyen, amit előtte még soha. Nem azért tette mindezt, mert hatni akart volna a férfire, egyszerűen csak.. ezt érezte helyesnek. Hogy érezzen, azt érezze, amiről beszélt a férfi, és ezzel már most egyértelművé vált valami mindkettejük számára: engedett a másiknak. Mosolyt csaltak az arcára a hallottak, már-már csendes közönnyel leleplezve önmagát is, angyali mivoltát, de még időben halkultak el elméjében ezen gondolatok. - Nem rossz az, ha van, aki vigyáz ránk. Biztonságérzetet nyújt, otthont, amely mindig megvár, tudva, hogy még akkor is szeretni fog, ha folyton hibázunk, ha akkor is gyengéd, ha nem kívánjuk, hogy akkor is aggódik, ha mi nem akarjuk - a hangja kísérte lépteit a tóparton, és habár egyértelműen Micahról beszélt, a saját létéről, arról, ahogy ő viszonyult a lelkekhez, a bűntudat marta bele fullánkját a gondolataiba. Tudta, hogy bocsánatot kellene kérnie az angyaltól, mert csak megvédték egy hibától, de nem akarta megadni neki a megbocsájtást még, helyette az egyedüllét kísérteties mivoltát elhagyva töltötte itt az idejét, miközben a szépség, a létezés, a béke gondolatai fogalmazódtak meg benne, amelyet nem is volt rest megosztani. Rákérdezni arra, hogy a férfit mi vihette előrébb, azonban a kapott választól nem vált boldogabbá, sem pedig.. kiegyensúlyozottabbá. Ráadásul az elhagyott válaszok a kérdéseire sem érkeztek meg, csupán azok leképezése és elferdített igazsága.
- Mikor éreztél utoljára békét? Még ha semmi sincs ingyen.. biztosan volt olyan pillanat, amikor nem háborgott a lelked - vetette fel csendesen, reménykedve, végignézve azt, ahogy megközelítették, ahogy leguggoltak elé, ám a férfi hirtelen mozdulata megdermesztette őt, és ahelyett, hogy elmenekült volna, csak egyetlen kicsiny kísérletet tett arra, hogy minél távolabb csússzon az őt érő érintéstől, ám a nyakára csúszó béklyó letaglózta. Még soha nem érintették őt ennyire tisztátalanul, és bármit is mondtak neki, a pánik eluralkodott a testén. A félelem elemi erővel pusztította el őt, a könnyei pedig kicsordulva a földet ellepő avar felé csúsztak, miközben az egy pontból kiinduló fájdalom bénította meg a testét. Könyörgött volna, akarta, hogy tudják, hogy nem szabad ezt vele megtenni, mert ezzel... egy újabb csapást fognak előidézni, amelynek jogos, avagy jogtalan ítélkezőjeként ismételten Micaht fogják megidézni, és még nem tudott túljutni azon a sokkon, amit látott. Amit átélt, még.. képtelen volt megbirkózni mindazzal az ösztönös rombolással, ami Micah megbomló elméjének előfutáraként csapódott le újra és újra. Nem magát féltette... hanem azt, aki Micah célpontjának közepén fogja várni azt a büntetést, amelyet nem érdemelt meg. A pánik félelemmé formálódott benne, és mielőtt még átgondolhatta volna, körmei mélyedtek az őt fojtani vágyó kéz húsába, akarva-akaratlanul is fájdalmat okozva a másiknak, ha nem tettek ellene, és mielőtt még logikusan átgondolhatta volna a légtelenségben, az oxigénért kapkodó létében a lehetőségeket, azok az apró körmök szántották fel nem csak a hámréteget, de mélyedtek is bele a felsértett húsba, miközben ha nem akadályozták meg, akkor a vér lassan fonódott rá az ujjaira, a csuklójára is.. nem jelenhet meg Micah! Ha a fájdalom hatására enyhült a nyakát érő szorítás, levegőért küszködve csúszott-kúszott arrébb a mocskos földön, ujjaival marva bele a földbe, maga után hagyva az ismeretlen vérének lenyomatát is ott. A levegő szinte berobbant a tüdejébe, ahogy újra képes volt lélegezni, a teste viszont átadta magát a remegésnek, miközben a könnyei patakzottak végig az arcán. Űzött vadként figyelte az őt bántó férfit, miközben megpróbált lábra állni, és az eddigi kedvességét hátrahagyva már előle is menekülne botladozó léptekkel minél messzebb... mielőtt még valóban megjelent volna a rettegését képező angyal is. Saraquiel ha valaha is tanult bármit.. most minden tudása cserben hagyta arról, hogyan is védhetné meg magát.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Május 06, 2020 9:59 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Saraquiel & Athlan

"A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.."
Szavain némán töprengek el, s nem is érkezik azonnal válasz rájuk, inkább pár apró szempillantás erejéig ízlelgetem magamban hangját, s hagyom, hogy bejárják a gondolatai elmém zugait. Hamar kiderül számomra, hogy e hölgy nem követi a halandók által diktált formákat, hiszen mostanság csekély olyan emberrel volt dolgom, kik ennyire... Másként látták volna a világot, s ennyire mélyen gondolkodtak volna. Szavainak formálása is más, egészen szokatlan, mintha nyelvezete nem ebből a századból lenne való.
- Ez úgy hangzott, mintha manapság messze elkerülne téged a remény kicsiny lángja. Pedig ha engem kérdezel... - kósza pillantást ejtek az apró vízcseppektől terhes, szőke hajzuhatagra, ahonnan tekintetem orcájára, s ruhájára is elúszik egy könnyed szemmozdulattal. - Egészen jól leplezed borús gondolataid. Az első pillantás alapján az lett volna a legutolsó gondolatom, hogy téged nyomaszthat valami belülről. A sötétség persze nem válogat. Légy jó vagy rossz, bárhol és bármikor képes megérinteni, hogy egy aljas fertőt ültessen el beléd, mely szép lassan rágja szét a tested s a lelked. Talán épp benned is ott van ez a bizonyos romlás. - vetem fel fejtegetéseim, melyek lehet ugyan, hogy tévúton járnak, ám az ilyen különlegesen meleg atmoszférájú egyének, mint ez a hölgy, mindig jobban vonzzák a rossz dolgokat, hiszen minél tisztábbnak tűnik valaki, annál inkább ott van az édes, sötét csábítás a levegőben, mely arra húzza a hozzám hasonló Pokolból kiköpött egyéneket, hogy a saját fertőjükkel mocskolják be. Ám hiba lenne minden démont egy kalap alá venni. Mindenki úgy tekint ránk, mint eszetlen gyilkológépekre, akik mással sem töltik ki az idejüket, mint sanyargatással. Én vagyok az élő példa arra, hogy ez nem így van, hiszen most sem érzek késztetést arra, hogy ujjaim a hölgy hasába fúrjam, s kitépjen onnan a méhét. Egészen más érzés kerít hatalmába a jelenlétében, s épp ezt próbálom megfejteni, mikor magam is úgy fürkészem íriszeit, mintha az ott keringő univerzum titkára akarnék rájönni.
- Egy ilyen ártatlannak és tisztának tűnő külső olykor sokkal több vérszomjat rejtegethet, mint azt bárki gondolná. Elvégre... Melyik balga ember ne akarna a közeledbe kerülni, ha édesen mosolyogsz rá, s szirén énekeddel hívogatod? Nem taszítod a világot, inkább vonzod magad köré, s ez az adottság bizony olyan, melyet sokan akarnának magukénak tudni. Miért? Mert képes lehetsz könnyedén hamis reményeket és ábrándokat ébreszteni másokban, kik aztán mikor már elég közel vannak hozzád... Akkor ismerhetik meg az igazi valód, mely elől már késő a menekvés. - hosszasan vázolom fel, miért is gondolnám, hogy nem csupán bárkit, de mindenkit képes lenne bántani annak ellenére, hogy semmi olyat nem érzek felőle, mely bármi okot adna erre következtetni. A tisztaság a legvastagabb lepel.
- Talán több is lehetsz, mint az a híresneves Isten. - csekély mosolyra rezdül ajkam, mely hamar visszahúzódik. - Ezek szerint mások bűnétől akartál szabadulni az imént? - nem kérdőjelezem meg szavait, hiszen az igazság számomra az, melyet elhitet velem. Nem több, s nem kevesebb. - Miért gondolod, hogy a halál rossz? A természetes körforgás része, akaratlanul, vagy akarattal. Nem tudhatod, hogy ezek a lelkek nem értek-e el egy magasabb szintet azzal, hogy befejeztek egy szakaszt. Talán egy újabb kezdődött a számukra. - szavaim felvillanyozóak és biztatóak lehetnek, ám a kellemes csúcsról mindig lefelé vezet az út. - Avagy az örök enyészeté lettek. - harapásom nem mohó és nem vad, hanem reflexszerű, ösztönös cselekedet, mely lágyságba fullad abban a pillanatban, mikor nem érzékelek felőle ellenkezést. Arcának kicsiny rezdüléseit figyelve mosoly szökik elmémre, mely már arcomig nem jut el, hiszen ajkaim épp pár kósza cseppet hoznak vissza hozzám. Puha bőrének édes aromája serkenti nyálam termelődését, s egy sóhajjal talán mélyebbre vájnám benne fogaimat, hogy nyelven húsát is érintse, majd csontjait roppantsa össze, ám e kellemes gondolat marad csupán egy gondolat. Egyelőre.
- Ez téves és egysíkú következtetés, kisasszony. A vér nem csupán a fájdalmat jelképezheti, hanem magát a gyönyörrel átitatott élvezet is. Magát a dicső hatalmat a test felett. Annyi a különbség, hogy nem mindenkinek olyan tág az elméje, hogy e vöröslő nedűt a fájdalmon kívül más tartalommal töltse meg. - nem vagyok hozzászokva, hogy idegenek érintenek, s egy más hangulati állapotomban minden bizonnyal nem nézném ily' bágyadt és ködös arccal, most azonban úgy tűnik, hogy az alkony e hölgyeménynek kedvez. - Ne sajnáld a szenvedésem, megérte minden egyes vonásért a kín. Te nem áldoztál még a fájdalom oltárán azért, hogy egy nálad sokkal magasabb dolgot kaparinthass meg? - a beszédem még mindig különösen halk, mintha hangom egy ősi piramis mélyéről zúgna kifelé súlyos átokként, hogy megtapadjon e hölgy bőrén. Érezheti puhaságán különös leheletem, mely melegen csábítgat, mégis jéghidegen mar belé, miután ajkaim gyengéden simulnak végig rajta. Más íze van, mint a legtöbb halandónak. Nem mintha sokakat végignyalogattam volna, mégis az elmúlt évszázadokban többször megesett, hogy a gyomromig kúszott le egy-egy test. Vallom, hogy minden porhüvely más és más, de van egy bizonyos halmaz, amibe eddig mind beletartoztak. Az ő aromája azonban kiesik e körből. Érdekes.
- S mit gondolsz, te képes lennél arra, hogy teljesen megszabadíts? - a testemet tapasztó vérről beszélek még, vagy már másról? Fogaim apró sebet nyitnak ujján, s tán e fájdalom hatására lép el tőlem a szirén. Azonban amit ezután tesz, az egészen meglep. Ajkaim akaratlanul is elválnak egymástól enyhén a látvány hatására, de csak egy egészen röpke pillanatig. Valami elindult köztünk, ezt érzem, de hogy mi pontosan...
- Szent küldetés. - ismétlem meg ízlelgetve a szavakat. - Tán rájöttél, hogy őrangyal van melletted? Nem lennék meglepődve. Így, hogy mindkét világ ideköpte a mocskát, túl sokszor futni össze angyalokkal és démonokkal, akik új célokat kergetnek. - mondom ezt mind úgy, mintha én egyik kategóriába sem tartoznék. Nem erényem az erőfitogtatás, jobb szeretem a képességeimet nem idő előtt a világra hozni. Főleg nem most. Szelíden, nyugvó vadként figyelem hát ujjainak mozgását, körmének akaratos játékát, majd pedig azt, ahogy egészen kicsire kuporodva figyel engem a földről.
- Miből gondolod, hogy a létezés ajándék lenne? Semmi sincs ingyen ezen a világon. Nem mindenkinek az a sorsa, hogy boldogságban sütkérezzen. - követem tekintetemmel kezének finom ívét, s egy merengő sóhaj szakad ki belőlem, ahogy zöldellő szemeim megállapodnak a fákon. - Nem, nem látok ebben semmi szépet. - felelem kiábrándultan. Kívülről úgy tűnhetek, mint egy reményvesztett ember, ki már elengedett mindent, s arra vágyik, hogy távozhasson. Azonban ott az apró kis tény, hogy démonként valóban így van, itt valóban így érzek, ám a Pokolban nem. Az az én otthonom, melytől túlságosan távol vagyok most. Ez pedig olykor olyan lépésekre ösztönöz, melyek talán segíthetnek abban, hogy elmúljon egy rövid időre a honvágyból fakadó kellemetlen érzés. Most is felgyúlt bennem egy különös lámpa, mely arra ösztönöz, hogy tegyem meg azt, amit a gondolataim magam elé vetítettek. Ezért lépek hát közelebb a hölgyhöz, leguggolok mellé, ám ahelyett, hogy megmaradnék tisztes távolságban, váratlanul két kezem térdére simul, s ha csak hirtelen nem tesz valamit, akkor széthúzom őket, hogy közéjük férkőzhessek. Ha nem fejt ki túl nagy ellenállást, akkor fájdalmat sem fogok neki okozni. Kivéve...
- Talán rossz következtetéseket vonok le a szavaidból, de úgy érzem, hogy... - ujjaim váratlanul nyakára fonódnak, s hátrébb tolom őt a földre. Még mindig nem vagyok erőszakos, ha nem ad rá okot, sőt, talán túlságosan is nyugodt. És gyengéd? Furcsa lehet tán e kettős hatás, miközben nyakát próbálom szorongatni.
- Még nem tapasztaltad meg azt, amit e kusza világ alkotott. S ha most nincs itt az, aki annyira a nyomodban jár, talán végre a kezedbe veheted a sorsod. Általam. - s hogy mire kívánok utalni? Ha valamilyen módon nem gátol meg, akkor ujjaim egyre nagyobb nyomást fejtenek ki bőrén. Ha ez megtörténik, úgy félrebiccentett fejjel figyelem mellkasának akadozását, s élvezettel hallgatom, ahogy egyre jobban kiszökik belőle a levegő. Érzem ugyan, hogy e hölgy más, de nem tudnám megmondani biztosan, melyik fajhoz tartozhat. S mivel a jelenlegi helyzetben senki sem hal meg örökre... Így ő is vissza fog térni hamarosan, ha nem sikerül megakadályoznia. S ha eljutok idáig, akkor a végső másodpercekben rásimulok, s egészen közel hajolva arcához nézek íriszeinek mélyére, s szívom magamba utolsó sóhaját. Ha sikerül megölnöm, s pillái nem mozdulnak többé, úgy egész egyszerűen lesiklok róla, s helyet foglalok közvetlenül mellette, hogy ott várhassam meg, míg magához nem tér újra. Persze, nem biztos, hogy ilyen boldog véget ér az egész, ám én reménykedek benne, hogy nincs olyan erős, hogy meggátoljon e remek ötletemben.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Május 05, 2020 1:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


This is not just a dream
@Athlan && Sara
• Zene: VOL 3 • SZÓSZÁM: 1615

Az elhatárolódást kellett volna választania, mégsem tudott teljesen idegenként oltalmába fogadni lelket s vele együtt élő, lélegző aprócska emberi léteket. Minden egyes embert a szívébe fogadott és mindent megtett azért, hogy az útjukat egyengesse. Wilfred Sutton, Dorothy Duncan, Remington Terry, Esmee Barker és Claire Burke - ezek a nevek jelentették a világmindenséget, ők bitorolták azt a lelket, akit istápolnia kellett, egyengetnie azon az úton, ahol egy szebb jövőt kellett volna megtestesíteniük. Minden egyes halált a sajátjaként élt meg, végigszenvedte az elmúlásukat, tudva, hogy a végső pillanatban el kellett őket engednie, mert kevés volt ahhoz, hogy megvédje őket, kevés ahhoz, hogy az örök élet elixírjét nyújthassa át nekik. A nyakukban loholt a halál velőt rázó angyala és zsenge korával mit sem ért a felsőbb hatalommal szemben. Ha akarta volna, minden együtt töltött pillanatot felidézhetett volna, amit ezekkel a halandókkal töltött. Nevetett velük az örömükben és könnyeket hullajtott a bánatuk idején.
Hagyott időt magának, hogy megeméssze a tényt, mégsem egyedül volt ezen a festői tájon, mert az volt. Az enyhe, vörösbe forduló narancsszín fények a fák lombkoronáinak résein fénypászmával rajzolták körbe az árnyakat és világították meg a köveket, a lágy szellő pedig játékosan futott tova és görgette maga előtt a meghajló fűszálak rengetegét. Ezt a tökéletességet rontotta el Sara a vérben áztatta jelenésével, miközben a pillantása a másik alakot figyelte szüntelen, s ha tudott volna, a csendes szemlélődést választotta volna, azonban nem bírt csendben maradni végleg, ám a kapott válasz elhallgattatta. Képtelen volt összeegyeztetni a durva külsőt azzal, ahogy beszélt, amilyen csendes volt a férfi, és habár tudta, hogy nem kellene ítélkeznie, hiszen angyal volt, védelmező, mégis a szégyen lassan kerekedett felül azon, hogy.. talán mégsem volt annyira tiszta és jó, mint kellett volna lennie. Nem azért rezzent meg, mert meg akarták érinteni, hanem mert bűnösnek érezte magát, ám mielőtt még az enyészeté lett volna az aprócska jószág, igyekezte legalább őt megmenteni az angyal a férfi szavai kíséretében.
- Nem kértem az engedélyed - vallott színt, talán még halkabban, mint azt érdemes lett volna, csak hogy átengedje magát a saját szavai súlyának, elgondolkodva, elporladva bennük, hogy az fájón marjon a testetlen kételkedésének morajlásába. Csak arra nem számított, amit válaszul kapott. Minden egyes pillanatát kiélvezte annak, hogy a férfit láthatja és hallhatja és az előzőekben tapasztalt zaklatott pillanatok, amikkel Micah örvendeztette meg, csendesen foszlott szét a tudatában áldozva ezeknek az elmúlással teli elmélkedő pillanatoknak. Hallotta, mit mondtak neki, de jobbnak látta, ha nem ad tanácsokat addig, ameddig ő sem látott tisztán a kételkedése közepette.
- Esendő, emberi vonás az, hogy megkérdőjelezzük a létezésünk célját és mivoltát, ha csak a rossz vesz minket körbe, a kilátástalanság, az elmúlás és az, hogy bárhogy is próbálkozunk, minden mindig kudarcba fullad - adott választ csendesen arra, hogy valóban elveszett-e és elvesztette-e mindent, ami valaha kedves volt számára. Jelen pillanatban úgy érezte, hogy megint egyedül volt a Földi létben. Micah elárulta őt, de igazán nem is önmagában kételkedett, hanem abban, hogy a férfi testbe zárt angyal vajon nem-e vált az őrjöngés lovasává, az önkéntes halál pusztítójává. Ki az, aki ártatlan embereket gyilkol csak azért, hogy egy angyalt megmentsen? Sara kék topázszín szemei a méregzöld árnyalatú íriszeket figyelte, lassan váltogatva a pillantását a bal és a jobb szeme közt, mintha azt kereste volna, van-e bármiféle különbség a két árnyalat közt, de talán csak azért összpontosított ennyire, hogy elterelje egy kissé a feléledő bűntudatát a férfi szavai nyomán. Valószínűleg fel kellett volna amiatt háborodnia, mert amaz teljes mértékben félreértette őt, és talán ezért sem menekült az érintés elől, amikor a vad külsőbe öltöztetett férfi megérintette puhán, minden nyers megmozdulást kerülve, mintha Saraquiel a legritkább porcelán volna. Megpróbálta lesütni a pillantását, elhúzódni tőle, de nem ment..
- Miből gondolod, hogy én bárkit is képes lennék bántani? - adta meg magát a szavak fájdalmas mivoltának, hogy aztán mégis csak annyit mozduljon, hogy a férfi ujjai hanyatlón magára hagyják a vonásait. - Az a vér nem az én kezemhez tapadt, amitől menekülni igyekeztem, és nem is a sajátom volt, hogy fájón marja szét a tudatom. Nem gondolom magam Isteni erővel bíró egyénnek, és nem is gondolnám, hogy valaha is felérhetek vele - hunyta le a szemeit egyetlen pillanatra, ahogy az eltűnt Urat említette meg. Ha megszűnt volna létezni, azt mindannyian érezték volna, ezért a remény, hogy valahol ott lehetett, akár a közelben is, soha el nem múló erővel kellett volna felvérteznie, ám mégsem tudott most abból merítkezni. - Nem bántottam őket, nem általam veszett el a lelkük, és mégis ugyanolyan bűnös vagyok, mert miattam haltak meg ők ketten, én tehetek arról, ami történt - csendes volt, a gondolatai kósza árnyakként szöktek kettejük közé, miközben egyetlen gondolat férkőzött be a tudatába: a fájdalom mibenléte, amit végül meg is osztott a másik féllel. - Kell, hogy fájjon.. Ha nem éreznénk fájdalmat, nem éreznénk enyhülést sem - csak ennyi és nem több. Nem akart gondolkodni, nem akarta újra és újra átélni azokat a borzasztó perceket, amelyek a fiúkat emésztették fel, s tőle szokatlanul lépett egészen közel a férfihoz, ujjbegyei óvatos mozdulattal érték a bőrt, ám mielőtt még kiélvezhette volna a puhaságot, megrezzent a férfi gyors reakciójától, és meg sem mert mozdulni. A tüdeje nem kapott friss oxigénért, a szívének ritmikus dobbanása is elhalt egy pillanatra, mert nem tudta, hogy mire készültek ellene. A szorító érzés a vékony bőr-fedte ujjakon nem volt fájó, mégis a pillantását lesütötte hirtelen, ahogy a nyelv fordult a bőrén, még soha nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába, amitől a pillantását űzötté válva sütötte le, beharapva az alsó ajkát is. Feszengett, habár ennek jelét nem akarta adni, mert ha el is kellett volna távolodnia, mégis közel maradt, csak hogy érinthesse a nyelv nedvességében megfürdött ujjaival a bőrt, szinte kényszeresen eltüntetve a vér elnehezülő burgundi színét.
- A vér a fájdalom jele - vallotta be csendesen, immár a férfi újbóli érintésével magán, mégsem akadályozták meg tettében, ezért folytatta azt, amit elkezdett, de a vallomás nem nyugtatta meg. Mennyi kínnal járhatott az az összes véset és varrat, míg elkészült. Mennyi őrületes pillantásban teljesedhetett ki az a csodás mintázat. - Sajnálom, hogy szenvedned kellett értük - Sarat nem taszította az a látvány, ami fogadta őt - legalábbis a véren túli vászonnak tűnő bőrfelület. Kedvelte a földi templomok barokkos túlzásai, a római kori egyszerűséget, a festményeket, a szobrászatot, a kiállításokat, a kultúra mindenkori különös jegyeit is, amit a korszakok magukon viseltek. Lenyűgözte őt az, hogy az emberi elme milyen csodákat volt képes létrehozni. Ezek a gondolatok kavarogtak benne, és talán ezért is, egy pillanattal később, mint hogy meg tudta volna akadályozni - ha egyáltalán akarta volna - a keze már ismételten a férfi fájdalommentes béklyójába került, lázas pillantással követve mindazt, amit tettek vele. A mandulaívű körmei tenyerének húsába mélyedtek holdsarló mintába forrva, vérének serkentése nélkül, a légzése pedig ismételten elakadt, ahogy hagyta azt, amit a férfi tett vele.
- Nem a véred tesz bűnössé. Én csak... segíteni szerettem volna, mert nem gondolnám, hogy.. ezt te magad képes lettél volna letisztítani és magadba fogadni aztán újra - a hirtelen mozdulatra meglepetten nyösszent, és ahogy a bőre az apró nyomásnak engedve elvált, egyetlen csepp vére buggyant ki a nyílt sebből, máris arra késztetve a lányt, hogy egyetlen lépést, de elhátráljon a férfitől, megfosztva magát, és a másik felet attól is, hogy a továbbiakban is érinthesse őt. Kezdett benne megfogalmazódni az a tényszerűség, hogy fogalma sem volt a férfi viselkedésről, hogy ők miért kellett, hogy az erőszaknak áldozzanak, miért igényelték a fájdalmat. Nem érzett fájdalmat, mert nem folyamatos volt az, de a baljával az ujjáért nyúlt, hogy lassan összenyomja a bőrt a seb körül, még több vért pumpálva a mozdulattal a felszínre. Kételkedett abban, hogy meg kellene lépnie a következőt, de mégis.. talán meggondolatlan és hirtelen volt, talán túlságosan is emberi, ahogy végül a saját ajkán húzta végig a vércseppet az ujjáról. A férfi újbóli megszólalása ekkor érte tetten, és mielőtt megszólalhatott volna, lassan, kíváncsi mozdulattal söpörte le nyelvével a hússziromról a vér különös, fémes ízét és ízlelgette azt csendesen, addig is időt nyerve a válaszához.
- Nincs szükségem ahhoz tanítóra, hogy tudjam, mindig tilosban járok és korábban emlékeztettek is arra, miért ne szabadna egyedül lennem... Itt sem, sehol sem - a testének reflexe volt az, hogy a saját vére aztán a gyomrába csússzon, ahogy lenyelte azt a pár csepp vért. - Mégis, a sors furcsa fintoraként nem lehetek egyedül... mert valaki mindig vigyáz rám, ha kívánom a társaságát, ha nem. Szent küldetésének gondolja azt, hogy a nyomomban, a sarkamban járjon ő - egyetlen kósza pillantást vetett az ujjára, amin a bőr lágyan elfedte volna a sérülést, azonban Sara a körmeinek segítségével újra és újra felszakította a sebet, hogy az a kis fájdalom végigpezsegjen az ereiben, a fájdalomreceptorai pedig lágy rezgésként érzékeljék azt. Nem akart Micahról beszélni most, mert azzal felidézte volna a férfi miatti félelmét, ami elhatalmasodott volna rajta. Képtelen volt megfejteni tetteinek mozgatórugóját. Felsóhajtva lépett el a férfi mellett, és ha nem állították meg, akkor a léptei egészen addig a pontig vezették, ahol korábban a beszélgetőpartnere ült a tó partján. Lekuporodott oda, tenyereivel a feneke mellett támasztva ki magát a tükröződő tófelszínt leste egy ideig, hogy aztán újra, a fölé magasodó alakot figyelje végül.
- Miért ajánlasz fel nekem hamis lehetőségeket, hogy azt gondoljam, van választási lehetőségem arra, hogy válaszoljak-e neked vagy sem? - kezdett bele, miközben jobbja átölelve a térdét a mellkasáig húzta a lábait, hogy magához ölelje azokat egy kézzel. - És miért beszélsz úgy, mint aki megjárta a poklot és folytonos szenvedésnek van kitéve csak azért, mert létezésre van ítéltetve, miközben olyan kínokat éltél meg és át, ami talán másokat megtört volna... miért dobnád el magadtól a létezésed ajándékát? Nem okoz neked egy cseppnyi örömet sem, hogy láthatod mindezt? - balja a tavat körülvevő fák sokaságára mutatott, de a pillantását az idegenről el nem vezette. - Nem lelsz ebben sem szépséget?


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Május 05, 2020 1:49 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Saraquiel & Athlan

"A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.."
Nehéz megtalálni azokat a gondolatfoszlányokat, melyek vissza tudnának rángatni e világ berkei közé. Ahogy halovány tekintetem a víz fodrozódását kémleli, úgy érzem, hogy amilyen közel vagyok e világhoz, oly' távol járok épp. Akaratom ellenére kerít hatalmába újra és újra az az elvágyódó érzés, mely halandó létem minden pillanatát átkozta, s mely mindig arra ösztönzött, hogy engedjek el mindent, s hagyjak magam mögött mindenkit. Ám ahhoz, hogy a saját életünk felett uralkodjunk, hatalmas erő kell. Akkor még gyáva voltam, s nem voltam képes arra, hogy megtegyem. Most erős vagyok, s képes vagyok arra, hogy elvegyem a saját létem, ez azonban mégsem sikerülhet. Mintha egy ördögi körben léteznék, mely ciklikusan mindig a halandók világára űz, s úgy roppant össze, mint egy gyönge fiókát a kígyó erős állkapcsa.
Nem tudom, meddig lennék még képes arra, hogy mozdulatlanul, levegőt is alig véve üljek a tó partján, s csak figyeljem a hullámokat. Napokig, tán hetekig. Ez a ködös ábránd azonban abban a pillanatban tűnik el, mikor a hölgy különös kísértetként lépked felém. Olykor az elmém különös játékot űz velem, így biztosra sem tudnám mondani, hogy e szépség talpai alatt valóban enyhén megsüpped a föld, vagy tudatom akar számomra némi vigaszt hozni. Meglepő hát, ha kusza kérdéseimmel sújtok le rá?
- Romantikus, drámai, szenvedélyes és tragikus. - felelem halkan, miközben tekintetem megtapad a megrezzent orcáján. Puhának tetsző bőre mintha könyörögne azért, hogy mocskoljam be, s ki vagyok én, hogy ellenkezzek? A pióca lassan indul meg felé, azonban csupán egy leheletnyi érintés az, mely az állaté s az én jussom lesz. Ujjbegyeim épp hogy csak nyakának finom ívére siklanak, a pióca épp hogy csak felkészülne arra, hogy az ő vérét is vegye... Mikor a hölgy lesodorja magáról, én pedig azonnal megadnám méltó büntetését a vérszívónak, ő azonban ebben is megakadályoz. Ha akarnám, tehetnék ellene. Ha akarnám, mindent rázúdíthatnék most, hogy erővel távolítsam el jelenlétét. Mégis csupán egy halk sóhajjal figyelem, ahogy a véremmel együtt elveszik a tó koszos felszíne alatt.
- Nem adtam rá engedélyt, hogy az éltető nedűm csak úgy ellopja az öntudatlanságomban. Micsoda pazarlás... - csendesen beszélek, már-már szinte suttogok a hölgy háta mögött. Némán hallgatom végig beszédét, mégis szavai heves csikorgásra késztetik elmém fogaskerekeit.
- Amióta e világ magába fogadott, azóta akarok szabadulni tőle. Innen, ahol minden cél értelmét veszti, ahol minden érzés elenyészik, ahol a béke helyett örökös háború dúl. - túl emberinek tűnnek tán a szavaim? A Poklom nélkül nehéz megkapaszkodni bármiben is, hiszen a halandók közt olyan, mintha egy hatalmas jégmezőn csúsznék a ködben, mit sem sejtve arról, meddig érhet el a jégpáncél.
- Te tán épp ezt érzed, melyet mondasz? - kérdezek vissza váratlanul, mikor visszafordul felém. - Úgy beszélsz, mint aki elvesztett valamit, s ezáltal megszűnt számára minden. Talán még önmaga is. - érdekes kisugárzása van e szőke szirénnek, olyan, melyet nem szabad hagyni csak úgy elúszni a sok szürke massza mellett, melyek hamarosan teljesen behálózzák e világot.
- Nem mindegy, hogy az a valaki azért nincs többé, mert ezt írta számára a sors, s betelt az utolsó lapja, vagy azért, mert rajtad eluralkodott egy egészen különös és magával ragadó érzés, mely arra ösztönzött, egy egy csekély időre te magad is Isten legyél, s mások felett ítélkezz. Így történt? - két ujjam ekkor finoman álla alá csúsztatom, s kicsit megemelem magam felé arcát. - Miért gondolod, hogy amit tettél, az rossz lenne? S ha ezzel épp megakadályoztál egy újabb apokalipszist? Vagy ha ezzel olyat ébresztettél fel magadban, ami egészen idáig szunnyadt benned ott mélyen? - a szavaiból nem tudom jól kirakni, hogy pontosan mi is történhetett, így csak feltételezni tudom, hogy azoknak a valakiknek a vére nem csupán a tóban kering, de az ő kezén is szárad.
- Mindenki megérdemli a fájdalmat és a szenvedést. Azt azonban már nem, hogy meglássa ezekben a gyönyört. Te talán kiirtanád ezen érzéseket magadból? - biccentem oldalra a fejem, s mikor közelebb lép hozzám, meglepettségem csupán bensőmben kel életre, a külsőm ugyanolyan szokatlan nyugodtságot áraszt magából, mint eddig. Próbálok választ találni magamban tetteire, ám annyira kusza jelenleg minden, hogy semmi értelmes nem dereng fel bennem. Lehet, hogy most kivételesen nem is kellene keresnem? Jéghideg érintése kellemes összhangban van bőrömmel, hiszen amaz a több órás élettelen lebegés következtében túlságosan kihűlt ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra melegség szökjön belé. Nem tudom, mire készülhet, nem tudom, mi járhat a fejében, de mikor ajkaim szegletéhez kúszik ujja, én gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekszek. Fejem hirtelen, a pillanat egy kicsiny törtrészében fordul enyhén oldalra, ajkaim elnyílnak egymástól, s ha csak nem tudhat magáénak a kisasszony eszement gyorsaságot, akkor bizony fogaim az ujjára fonódnak. Nem célom leharapni, bár meg kell hagyni, egy pillanatra felüti magát bennem a gondolat, hogy vajon húsa is oly' zsenge és puha lehet, mint bőre... Azonban fogaim nem marják őt erősebben, hanem nyelvem hegye kúszik végig rajta, hogy visszavegyem szám mélyére a saját, piócák által emésztett s kiköpött vérem. Majd mintha mi sem történt volna, a szorításom enyhül, s elengedem őt. Hagyom, hadd folytassa felfedező útját, mely során végig tekintetét fürkészem.
- Taszít a vörösség látványa? - kérdem halkan. Kezem hamarosan egyik csuklójára simul, de nem érzékelheti, hogy megpróbálnám megállítani, hanem mintha egész egyszerűen egy kapaszkodót keresnék benne.
- Borzalmas kínokat éltem át, miközben készültek. - hosszú, hosszú évszázadokon keresztül. Rengeteg kín és gyötrelem kellett ahhoz, hogy eme rúnahálózat tökéletesen működjön a testemen. S most sem azért húzom el a kezét, hogy megfosszam kíváncsiságának kiteljesedésétől, hanem azért, mert már túl sok alvadt s puha nedű gyűlt fel kezén ahhoz, hogy én tovább tűrjem ezt mozdulatlanul. Nyelvem siklik hát csuklójának egy kicsiny pontjára, hogy aztán lassan szökjön feljebb tenyerén apró körkörös mozdulatot leírva, míg végül ajkaim egy ujjára tapadnak, s onnan lassan kezdem lehúzni a feketés, alvadt árnyalatot.
- Jobb szeretem, ha a vérem a testemben csörgedezik, nem pedig idekint a szabadban. Vagy azt gondolod, hogy ezzel az én bűneimet is lemoshatod? - halkan súgom bőrére, s ha eddigre még nem húzta volna el a kezét, úgy váratlanul fogaim ujjbegyén csippennek össze, hogy ezzel belőle is serkentsek egy cseppet. Ám ennyi, ezután békésen engedem el, de arcomon halovány mosoly terül szét.
- Hát nem tanítottak meg téged arra, hogy óvatosan járj egyedül? Minden mocskot ideköpött a fenti és lenti világ, veszélyes egy ilyen védtelen hölgynek egymagában, véráztatva járnia a természetet. Még a végén magadhoz vonzod a gonoszt. - tettetett aggódással villannak fel a szemeim, de csak azért, hogy leplezzem az elmémben kavargó késztetést arra, hogy hamarosan olyat tegyek... Amit biztosan nem fogok megbánni.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 04, 2020 2:17 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


This is not just a dream
@Athlan && Sara
• Zene: LINK • SZÓSZÁM: 1135

Szerette volna azt gondolni, hogy nem az esendő lelkek táborát erősítette, nem azokét, akik csak belélegezték ezt a gunyoros, modoros, dagonyázó fertőt és semmit nem tettek azért, hogy egy kicsit is jobbá tegyék azt a világot, amelyet elmart a háború immáron huszonkilenc éve. Minden egyes próbálkozása kudarcba fulladt eddig. A rábízott lélek újra és újra az enyészetévé vált, és ha a testek a föld felszíne alá hat lábnyi mélységre is kerültek a régmúltban, attól még Sara tudta, hogy azok a holtak nem maradtak épek. A megrepedező koporsók résein férgek tessékelik át magukat, hogy az édeskésen elmúló, rothadó húst lezabálják a csontokról, hogy aztán az a szaruréteg, amely egykor a szerencsésebb holtakon még ott maradt, idővel, lassan elporladjanak, mintha soha nem is léteztek volna. Nem tudta volna megítélni, melyik volt a kegyesebb halál - az, ahol a lassú elmúlásban a földiek képesek voltak elbúcsúzni a szeretteiktől, átértékelhették az életüket és változtathattak, amennyiben akartak.. vagy az, ahol egyetlen szemvillanásnyi idő elég volt ahhoz, hogy az örök elmúlás végtelen mezejére száműzzék őket, legyen az a végtelen jó, vagy a velejéig gonosz birodalma. Sara viszont tudta, hogy semmi sem volt ennyire kétszínű, és ha nem ismerte volna önmagát, a kétségei támadtak volna afelől, hogy a gondolatai, a létezésének értelme hiábavaló teremtés eredménye volt.
Nem csak attól menekült, amit látott, mert volt már része olyan vérengzésben, ami ketté tépte őt. Olyan, amit képtelen volt elviselni és egyszerűen nem tudta, hogyan is folytathassa azt a szent küldetést, amellyel meg kellett volna birkóznia, bármi áron. Nem csak attól menekült, amit képtelen volt megvédeni. Két.. ártatlan, szórakozó lelket, akiknél elképzelte azt, hogy az őrangyalaik odafent halálsikolyba fúlón estek össze és haltak meg a fiúkkal együtt ők is, gyászolva az elmúlást, azt a terrort, amit Micah meggondolatlan és felettébb eszelős halál-hajszolta védelme eredményezett. Nem csak attól menekült, hogy nem tudta megakadályozni sem a férfi testbe bújt angyalt, hanem önmagától, önmaga gyengesége elől is menekült, attól akinek kellett volna lennie és az elől is, aki soha nem is volt.
Gyenge... Esendő és kicsi - mindig is az volt, és ezen a létezése óta eltelt százhat év mit sem változtatott. Nem csak a két hátrahagyott holtért folytak le a könnyek az arcán, hanem önmaga miatt is. Hogyan lehetne jó, hogyan védelmezhetne, ha mindig legyőzhetetlen terrorba ütközött, és nem csak azok által, akik ellen ő maga is a Földre került, hiszen Micah nem volt démon, és mégis elég volt csak belenéznie azokba az üresen csillanó jégszemekbe, amik hűvösebbek voltak a legderesebb jégcsúcsoknál is. Nem gondolkodott, amikor a víz fodrozódó hullámai alá vetette magát és akkor sem akart, amikor érezte, hogy mintha egy vérben úszó massza volna. Nem foglalkozott azzal, hogy a testére rátapadt a karmazsinszín és nem moshatta le igazán magáról a halál jeges érintését sem, mert mindaz csak.. álca volt. Szinte fuldokolva robbant a víz felszínére ismét, hogy a tüdeje levegőhöz jusson, kényszerítve magát arra, hogy a gondolatai ne a percekkel ezelőtti mészárlást vetítsék önmaga elé minden átkozott pillanatban, de tudta, hogy mindez lehetetlen volt. Az emlékeiben ott élt parázsló lánggal minden csilingelő nevetés, minden gyermekáldás öröme, minden, az elmúlást követő gyász pillanata, és minden egyes vércseppel elegyedő könnyáztatta gondolat. Nem volt ő más röpke élete során, mint memoárok lámpása.
Egyedüllétre vágyott, amit nem kaphatott meg ott, ám mielőtt a távozás mezejére lépett volna, egyetlen utolsó reménysugarat elkapva és átnyújtva a férfinek szólalt meg. Talán önmaga miatt is, ám tudva, hogy nem sokáig élvezheti majd a férfi társaságát, mielőtt az emlékek illékony parfümjévé válva eltűnne az életéből. Arra viszont nem volt felkészülve, amellyel fogadták, lemerevedett abban a pillanatban, amikor a kicsi lény a nyelvről a férfi ujjai közé került, és Sara azt nézte mereven, miközben a bariton zöngéje a fülébe kúszott a víztől nedvesen csöppenő ruházatán és haján túl is. Mert látta a férfi testét borító cirkalmas mintákat, azt is, ahogy az ajkainak szegletéből a vércsík szökni próbált a gravitációnak megadva magát, mégsem akart egyelőre még azzal foglalkozni. A hallott szavakra riadtan pillantott fel a férfi szemeibe aztán, de túlságosan is emlékeztették valaki olyanra, akit most nem akart még csak a gondolataiban sem létezni vele.
- Igazán romantikus tett lenne megvádolnod valaki olyat, akit nem ismersz valami olyannal, amiről nem tudsz. Igazán nem tudod... - hagyta abba a csendes ellenkezést, ahogy közelebb léptek hozzá, megrezzenőn lépett egyet hátrébb, csak hogy minden figyelmét a másik félnek szentelhesse, némán elraktározva a hallottakat. A fejét lehajtva sóhajtott egyet a követelésekre, azon gondolkodva, hogy mi lenne a legjobb válasz mindarra, ami elhangzott, amikor az idegen ujjak érintése haloványan a bőréhez értek, Saraquiel viszont nem volt hozzászokva mindehhez, főleg nem az engedélykérés nélküli érintéshez. Az utolsó pillanatban sodorta le magáról a kicsi henger alakú valamit, ami aztán a földre pottyant. Látta, mire vetemedett volna a férfi, ezért hirtelen mozdult meg és ha tudta, akadályozta is meg abban a tervében, hogy rátaposson a kis jószágra. - Ne! Ne bántsd! - ujjai közé édesgetve vette fel a piócát és a tenyerében hordozva azt guggolt le az éles szikla és kavicsperemekkel szabdalt partra, de csak hogy a férget visszaengedje a vízbe.
- Érezted már úgy, hogy nincs értelme annak, hogy a tüdőd oxigénnel telítődik meg és nem érzed, hogy élsz? Nem okoz örömet az, ha nevetsz, ha a napfény csiklandozza a bőröd, vagy ha egyszerűen fojtogatóvá válik az a béke, amit érezned kellene, de még sincs jelen benned? - nem volt abban biztos, hogy a férfi korábbi kérdéseire válaszolt, mégis a szavak meggondolatlanul, tervek nélkül gördültek az ajkain. Habár eleinte a tónak beszélt, valahol mondandója közepén felegyenesedve szembefordult a férfivel, miközben átölelte magát, fázósan bújva bele a saját maga gerjesztett hűvös melegségbe. - Nem tudom.. nem tudom, hogy kik voltak ők. Az elmúlás nem nevesíti az áldozatát, és én minek tegyem ezt mondd?! Sem több, sem kevesebb nem lesz valaki attól, hogy névtelenség szülte őt, vagy túlságosan is jól ismered.. egyszerűen csak... nincs többé - hunyta le a szemeit egyetlen pillanatra, ahogy a keserűsége a felszínre tört. Nem kellett volna. Nem így és nem most, nem Micah nélkül. Nem, most nincs Micah, aki miatt olyat élt át, amit nem kellett volna. Azt sem.
- Hogy érted azt, hogy megérdemled a bánatot? Senki sem érdemel fájdalmat és szenvedést - rázta meg a fejét, és mielőtt még átgondolhatta volna, közelebb merészkedett óvatosan a férfihez, a jéghideg ujjai pedig felnyúltak a cirádás mintázatú bőrért, hogy ha nem állították le, akkor óvatos érintéssel, kíváncsi pillantással követve hüvelykujjának begye letörölje a férfi ajka mellett korábban kiszökkenő véráztatta folyamot, hogy aztán ha még mindig nem lökték el, akkor ugyanazt folytatva a férfi állát és nyakát is megpróbálta vérmentesíteni, több-kevesebb sikerrel, újra összekenve magát a nedvekkel. - Nem volt fájdalmas folyamat ez a sok varrat rajtad? - a hangja alig volt hallható, a pillantása viszont nem eresztette a lemenő nap fényében tündöklő rajzolatokat, talán az ujjai már a póló által el nem rejtett mintát érintették annak körvonalát rebbenőn, mint pillangószárny suhogása.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 03, 2020 7:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Saraquiel & Athlan

"A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.."
Mélypont. A halandók könnyedén hihetik, hogy minket, démonokat semmi sem képes meghatni, hiszen kegyetlen gyilkológépek vagyunk, akiknek semmi sem szent. Néha én is szeretek eme ábrándokba cseppenni és elrejtőzni a mélyükre, hogy legalább egy kicsit elfelejtsem, hogy bármi is történt alant a mélyben, nekem van lelkem, ami csak akkor fog eltűnni, ha magam is vele halok. S mivel a léleknél aligha lehetne emberibb részem, így olykor kénytelen vagyok a hatása alá kerülni, mikor hosszú karmaival kezd el cibálni. Mint most is. Érzem, ahogy kaparja bensőm falát, s egyszerűen nem hagy nyugodni az a kellemetlen érzés, az a bizonyos honvágy. Hiányzik a Pokol, s e világon nem találom a helyem, menjek akár a legmagasabb csúcsra, zuhanjak a legmélyebb barlangba, vagy fürödjek meg bárki vérében. Ez nem az én helyem. Sosem volt az.
Fedetlen talpam gyengéden süpped az avarba, ahogy lassan, ködös ábránddal haladok egyre beljebb. Fogalmam sincs, hova megyek, de muszáj elszakadnom a halandóktól, muszáj tőlük távolabb kerülnöm, s muszáj magamba mélyednem, mert érzem, hogy hamarosan úrrá lesz rajtam valami olyasmi, aminek e világon nem szabad felszínre buknia, hiszen nem érdemli meg az igazi valóm. Le kell csitítanom az elmém, hiszen ahogy nem lelem a helyem sehol, mások mégis meglelnek bárhol. Minden zörög és mozog, minden lélegzik, minden él. Nincs csend, nincs mozdulatlanság, nincs halál. Mióta bezárultak a kapuk, és senki sem képes meghalni, mindenki visszatér az élők közé, azóta az én fejemben is káosz uralkodik. Nincs meg az a hatás, ami nekem kell... Nincs a végső sóhaj, melyet magamba szívhatok s megkaparinthatok. Itt nincs... Semmi.
Az elmém szinte teljesen megfagyasztja a testem. Mikor a tenyerem simul egy göcsörtös tölgy törzsére, annak helye fagyott lesz és élettelen. Nyomomban már nem zörög tovább az avar, hiszen minden lépésem dermesztő, havas foltokat hagy. Ajkaimon a lélegzet derengő, fehéres felhőként úszik a langyos, meleg levegőbe, mintha csak magam hoznám el a világot halálra ítélő telet, ahol semmi sem él, és semmi sem mozdul. Néha megesik, hogy a bennem tomboló elementáris mágia szárnyra kell, s nem vagyok képes teljesen irányítani, ez pedig akkor látszik igazán, mikor lassan sétálok beljebb a tó vizébe, mely keresztezi az utam. Lassan válnak az apró hullámok mozdulatlanná, s a testem körbeölelő víz akkor válik teljesen fagyottá, mikor az utolsó hajszálam is alant a felszín alatt van. Ez a világ nem olyan, mint a Pokol... S ha én is meghalnék úgy, mint a halandók, talán valahogy képes lennék átszökni a réseken, vissza a tüzes katlan csodájába? E gondolat ragad meg bennem, miközben a jeges víz egyre jobban szorítja ki belőlem a levegőt, s hamarosan megtelíti a tüdőm. Nem kapkodok levegőért. Testem ösztönösen remeg és tajtékzik, de nem teszek azért, hogy túléljem. Megfulladok. Reményekkel telve. Egyedül.
A napsugarak már alacsonyan járnak, s aranylón festik be a távoli égboltot, mikor magamhoz térek. Ernyedt lebegésem egy pillanat alatt vált át pánikszerű kapálózásba, s mielőtt még újra meghalnék ugyanúgy, felbukok a felszínre, s veszek egy nagy levegőt. A jég eltűnt abban a pillanatban, mikor megfulladtam, s a táj is felvette a régi, élettel teli orcáját. Madarak dalolnak vidám nótát az ágakon, kicsiny állatok kergetőznek az avarban, s érzem, ahogy halak úsznak el a lábam mellett. Nem sikerült. Megint.
Kiábrándultan úszok ki a partra, ahol megállok egy pillanatra, s undorodva nézek körbe e világ természetén. Szemeimet azonban hamarosan összeszorítom, kezem ökölbe szorul, ajkaimat beharapom, de végül elengedem magam. Halk, unott sóhajjal ülök le a partra, s ahogy nézem a finoman fodrozódó tó vizét, fejem aprón, ábrándosan kezd inogni. Mire számítottam mégis? Hogy majd újra ott termek hirtelen a pokolbéli otthonomban? Hamis remények, csalfa vágyak.
Nehezen térek magamhoz, de mikor sikerül, akkor érzékelem, hogy a testem több pontját fájó nyomás sújtja. Kérdőn, ráncolt szemöldökkel húzom feljebb a szakadt, fekete nadrág szárát, s megpillantva egy vaskos piócát, amazt letépem a bőrömről, s magam mellé hajítom. Ugyanezt teszem a hat másikkal is, melyek hol a szétszabdalt, fekete felső alatt szívják a vérem, vagy épen a nadrágom mélyén. A testemet átszövő rúnahálózatra ez nincs hatással, pusztán kellemetlen, hogy az engedélyemen kívül akarja valaki a véremet venni. Így hát mikor az utolsó is lekerül rólam, könnyedén ragadok meg egyet közülük, hogy aztán sápadtas ajkaim közé emeljem azt, s fogaimmal szétrobbantsam, hogy aztán apró darabokra zúzzam azt a számban. Merengő sóhajjal bámulom közben a vizet, így fel sem tűnik, hogy apró, sötétes vérfoltok indulnak ki a számból, melyek lecsordogálnak a nyakamon, átkúsznak a szöveten, s melyeket felfogja az ölemben pihenő tenyerem. Az utolsó pióca azonban szerencséjére, vagy szerencsétlenségére nem őrlődik szét azonnal, hiszen épp abban a pillanatban, mikor állkapcsom csattanni akar, váratlanul egy nagy csobbanásra leszek figyelmes. Így a mozdulat abbamarad, s épp ugyanolyan ködösen figyelem a vizet, mint eddig, most azonban lehetősége nyílik a kis vérszívónak arra, hogy nyelvemre tapadjon, s folytassa a táplálkozást. A hullámok meglepettségemre vörösre változnak, s mikor kezdenék már azon agyalni, hogy tán ma mégis szerencsés napom van, hiszen kihúzhatom a tóba hulló hullát, hogy aztán a segítségével elfelejtsem minden bánatomat addig, amíg magához nem tér... Váratlanul a halottnak hitt test nagyon is élve kezd felém lépkedni. Mereven és mozdulatlanul figyelem minden rezdülését; lábainak finom lépését, kezének lágy hajlítását, kebleinek gyöngéd ringását, hajának könnyed hullámzását, s arcának meglepett vonásait. A tekintetem már nem fekete. Méregben ázott, zöldes árnyalat néz vissza rá homályosan, véráztatta állal és testtel, mikor a hölgy megáll mellettem. Mielőtt azonban válaszolhatnék, kinyújtom a nyelvem, s letépem róla a szélesre hízott piócát, melyet egyelőre két ujjam közé csippentek.
- Tán úgy festek, mint aki ítélkezne bárki felett is? - baritonom mélyen búgva száll ki belőlem, utalva a külsőmre, mely kicsit sem bizalomgerjesztő. Számomra megnyugvást hoz, ám a halandók gondolkodása annyira kicsinyes és silány, hogy a vér látványa már taszítja őket. Pedig az éltető, édesen vöröslő nedűnek sosem szabadott volna undort kiváltania.
- Talán az első utam innen a városba vezet, hogy szétkürtöljem mindenkinek, hogy itt mostad le magadról a bűnt. Talán elhitetem mindenkivel, hogy egy vérengző gyilkos vagy, s a nyomodba küldetek egy sereget, hogy öljenek meg téged újra és újra, amíg bele nem rokkan az elméd... - ekkor lassan tápászkodok fel a földről, s közelebb lépek a szirénhez, ki mintha az ősi mitológiákból szökött volna erre a világra, hogy megkísértsen. - Vagy mesélsz nekem egy kellemes történetet magadról, s arról, hogy kinek a vérét mostad le az imént, aztán meggondolom, hogy láttam-e bármit is történni ott a tóban. - ajkaim különös mosolyra rezdülnek, tekintetem mégis búskomorságról árulkodik. - Vagy inkább foszolj szerte, ha elmémnek csupán egy szüleménye vagy, s hagyd, hogy tovább siránkozzak magamban. Igazán megérdemlem. - érezhetően valami nem teljesen stimmel éppen nálam, s ezt bizonyítja az is, mikor a hölgy nyaka felé indul meg a kezem. Nem erőszakkal, nem hevesen, hanem könnyedén szeli át a levegőt, s ha nem akadályoz meg, akkor a piócát a bőrére helyezem, mint egy bizonyosságot adva magamnak, hogy nem képzelődök, s elmém visszaállt a helyére. Ha ellöki a kezem, úgy a pióca a földre pottyan, én lágyan rátaposok, s csak oldalra biccentett fejjel fürkészem tovább az idegent.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 03, 2020 5:39 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


This is not just a dream
@Athlan && Sara
• Zene: LINK • SZÓSZÁM: 1026

Nem kellett volna, hogy érezzen, és annak sem szabadott volna megtörténnie, hogy a porhüvelyének bőrét a lúdbőr csipkézze, miközben ez a törékeny test a folyamatos remegést választotta. Saraquiel tudta, hogy mikor élt át valami hasonlót, de itt nem voltak hidak, itt nem menekülhetett el. Itt csak végigasszisztálhatta azt a vérengzést, amit Micah követett el bűntudat és megbánás nélkül, önkéntes szerepet vállalva abban a háborúban, amit vívtak. Régi korok szülötte volt az angyal, az öldöklés és az igazság katonája, olyan megingathatatlan hittel és kőbe vésett kötelességtudattal, amit senkiért nem adott fel. Olyan kőszikla volt, amelyet nem rengetett meg még a legerősebb földrengés sem. Sara több évtizede ismerte már a férfi testbe zárt angyalt, de egyetlen egyszer sem rettegett tőle még ennyire. Micah közeledésére riadtan rezzent össze, és ha emberként létezett volna, bizonyára a torkát a feltoluló hányadék kaparta volna végig, de napok óta nem engedett a kísértésnek. Az emberi létezésnek és konyhaművészetnek köszönhette azt, hogy evett már sült halat és sushit. Megkóstolhatta a svéd hercegnő tortát és ihatott kávét élvezettel, aminek a koffeintartalmát képtelen volt elviselni és az energiatöbbletét pedig levezetni aztán.
- Saraquiel! - a férfi hangra elkínzottan pillantott fel arra, aki megszólította őt, és tudatában sem volt annak, hogy mereven rázta a fejét, mintegy elutasítva mindazt, ami az elmúlt tíz percben történt. Ennyire volt szüksége Micahnak ahhoz, hogy megölje hatástalanítsa azt a két suhancot, akik csak és kizárólag emberek voltak. Lélegző földiek, akik voltak annyira ostobák, hogy csak mert Sara egyedül sétált New Orleans utcáin, védtelennek gondolták. Meg tudta volna magát védeni, ki tudott volna magáért állni, de amint a vörösesbarna hajú huszonéves a lány torkát kapta el, az eddig barátnak hitt angyal jelent meg és vetett véget annak, ami talán még el sem kezdődött.
- Mit tettél? - a hangja megtörten csengett, mintha ő is vérzett volna, és ahogy lenézett magára, elborzadt a látványtól. A testét fedő ruházatát bíborpettyek borították és ki tudja még milyen testnedvek szánkáztak le az anyagon, amit megpróbált magától és magáról elhúzni, de ahogy a vér bíbora az ujjait is benedvesítette, a körmei alá folyt az, már nem bírta tovább. Hirtelen mozdulattal emelkedett fel a holtak mellől, ahova azért térdelt le korábban, hogy megtegyen mindent, amivel megmentheti a két fiút. Siralmas küzdelmet igyekezett folytatni a halállal, amit habár tudta, hogy nem törölhet el, nem hozhatja helyre a kioltott életeket, megpróbálta... elállítani a két tenyerével a lassan pumpáló vér szökését a testből, amivel csak azt érte el, hogy a magán hordott nadrágja, a cipője is tocsogott abban. - Mi szükség volt erre, mondd?! Te megőrültél? - folytatta a vádakat, úgy nézve Micahra, mintha most látta volna életében először. A férfi minden lépésére Sara egyet hátrálva igyekezett megtartani kettejük közt a távolságot, és az sem érdekelte, vagy inkább nem vette észre, hogy  szőke hajának alját is vörösre festette a halál karmazsin színe.
- Megvédtelek, Sara! - Micah hangja váddal telt meg és fölényességgel. Azok a jégkék szemek semmi kedvességet és megbocsájtást sem tükrözve mérték fel a lány állapotát, azt keresve, vajon ő is megsérült-e abban a gyors lefolyású öldöklésben, amit véghez vitt, vagy akár előtte, amiről talán lekésett. Gyűlölte, hogy Sara egyedül járta az utcákat és volt annyira csökönyös, hogy nem kért a segítségéből. Bosszantotta, hogy ennyire hihetetlenül fiatal fruskaként úgy gondolta, hogy nem érheti őt baj. Igyekezett nem aggódni, de bármikor egy szőke angyalt talált, akit meg kellett védenie, mindben Sarat látta viszont. Olykor Micah elgondolkodott azon, hogy talán egy jó ideje már az őrület sakkjátszmájában menekült futóként a táblán, de huzamosabb ideig ezen sosem gondolkodott feleslegesen. Tudta, hogy még nem őrült meg teljesen, de a mánia lassan-lassan bekebelezte őt, amit már hosszú évszázadok óta dédelgetett a sosem-volt lelkében. - Gyere, ideje mennünk. Túl feltűnő vagy és egy kibaszott célpontként járkálsz az utcákon - kapta el Sara könyökét, hogy irányba állítsa őt és eltűnjenek végre a helyszínről. Mielőtt még átgondolhatta volna, a szőke lány tenyere Micah arcán csattant fájdalmasan hangosan. Talán túlságosan is hirtelen, amitől a rémület és a kétségbeesés fogta el, már majdnem bocsánatot kért a tette miatt, de elég volt csak ismételten a férfi arcvonásaira néznie. Kitépve magát a szorításból, csetlő-botló mozdulatokkal eredt futásnak, mert volt annyira zaklatott, hogy képtelen legyen arra is akár, hogy a lehető leggyorsabban tűnjön el Micah szeme elől.
Tíz perccel később egy rügyező fa ága nyeste el a járomcsontján húzódó bőrét, és az utolsó pillanatban fékezett le, mielőtt beleborult volna a szikla pereméről az előtte elterülő tó vízébe. A lassan legördülő apró kavicsok robajlónak tűntek a fülében doboló szívveréstől, amire nem lett volna szüksége. Arra sem, hogy a tüdeje fájdalmasan emelkedett a mellkasában, és ha reálisan gondolkodott volna, akkor nem gázolt volna bele a vízbe. Akkor nem merült volna el abban hosszú percekig, engedve, hogy a tó vize kimossa a ruhájából a bíborszínt és változtassa a a folyadékot konkrét vérfürdővé. Nem vált nyugodtabbá percekkel később sem, de mégis felemelkedett, lábra állt a tóban, hogy a víz felszíne a testének mellkasának közepéig érve ölelje körbe, a szőke tincsek pedig a hátára simultak nedvesen, lágyan fodrozódva a hullámok habjain, amit a mozgásával idézett elő. A könnyei a vízcseppekkel sós elegyet alkotva gördültek alá, és amikor a nedves kezeivel letörölte az arcát, hogy lásson is valamit a késő délutáni nap fényeiből, megmerevedett, mert mindenre számított, csak arra nem, hogy társasága akadt ezen az elcseszett napon.
Lassan mozdulva nézett körbe és lépett az iszapban egyet a part felé, miközben az alakot figyelte csendesen. Úgy mozgott, mintha a saját kísértete volna és talán egy kicsit úgy is érezte magát. Óvatos, a víz hullámokat verő tömegével dacoló mozdulatokkal, ázott macskaként a partig araszolt, ahol bizonytalanul pislantott el megint csak a férfi felé, de legalább tiszta volt.. nem úgy, ahogy a hátrahagyott vöröslő folt ott, a tó közepén.
- Nem fogod azt elhinni, hogy nem történt itt semmi, ugye? - szólította meg a férfit olyan hangerővel, hogy amaz hallja, de nem volt hangosabb a kelleténél. Vajon fájt a haladóknak az emlékképek kitörlése? Sosem kérdezte, és már magában sem bízott igazán. De az lett volna a helyes, ha úgy tűnik el innen, hogy nyoma sem marad, a feledékenység homályába vesző illékony sugallattal. Bizonytalanul lépett ki a part mohával fedett talajára, hogy a hajából kicsavarja azt a folyónyi tömegű vizet, amivel elnehezült az.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 03, 2020 1:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7